47. Lopod a ruhám!

Lányok, rettentően fáradt vagyok.. Még csak egy mosolyra sem futja. Még szerencse, hogy a rész hamarabb elkészült, így fel tudom rakni.
Annyi mindent mondanék, de mindenből csak annyi marad, hogy köszönöm szépen a kommenteket, amik válaszolására lehet, hogy még visszatérek, valamint köszönöm szépen, hogy immár több, mint negyvenen vagytok rendszeres olvasóimnak feliratkozva :)
Szeretlek titeket, srácok!♥ 

Szokásos reggeli teendők. Így megy már negyedik napja, de megunhatatlan. Főleg, hogy minden nap máshol ébredsz.

Mai szettem talán kisebb meglepetést fog okozni a többieknek, de mindig is szerettem az ilyen egyedi összeállításokat. Fehér atléta, barna cicanaci, kék sál. Ez már magában megállná a helyét, de muszáj voltam hozzácsapni egy lepelszerű, extrém pulcsit is. Hajamat precízen, mégis lazán fogtam fel, így babás arcom kihangsúlyozódott. Pár tincs oldalra kandikált, pontosan így szeretem.

A többiek reggeliznek, de én kisebb „veszekedések” árán meg tudtam velük értetni, hogy nem vagyok éhes. Tényleg nem vagyok. Helyette inkább áldozok több időt a készülődésre, ami mindig csak rohanásban telik. Úgy hallottam, már többet beszélnek odalent, mint csendben vannak, valószínűleg már a legtöbben végeztek. Kenny még tuti eszik. Összerámoltam a bőröndöm, indulásra készen vagyok, de előtte még lemegyek megkukkantani őket.

Végigtipegtem a folyosón, rátértem a lépcsőre, s mikor a felénél jártam, Scoo elordította magát.

- BLAIR! – fel sem nézett a papírjáról, melyre szorgosan kapirgált.

- Itt vagyok. – nevettem fel, leszökdeltem a maradék lépcsőfokon. Egy óriási asztalnál ültek, egy hely kivételével mind foglalt volt.

- Azt a kur.. – Ryan a kezével próbálta betömni a száját, melyből víz potyogott az asztalra. Szalvétája után tapogatózott, de ahelyett, hogy odanézett volna, szemét rajtam legeltette. Zavarban éreztem magam, de egy mosollyal próbáltam mindezt leplezni.

- Na, eléggé kicsinoskodtad magad, ha már kajálni nem jöttél? – Ry vigyorogva fogadott, rányújtottam a nyelvem.

- Csak elegendő időt adtam magamnak, hogy normális ábrázatot adjak a kinézetemnek. – formáltam át mondandóját mosolyogva.

- Ülj le, Blair, az a szék neked van kihagyva. – szólított meg kedvesen Fredo tesója, akinek nevét annak furcsaságának lévén szégyenszemre elfelejtettem.

- Köszönöm. – mosolyogva elfogadtam az ajánlatot, kihúztam a nehéz széket és leültem Pattie mellé. Másik oldalamon Scoo ült az asztalfőn.

- Miután megérkezett Primadonna.. – rám sandított a legutóbb említett, kínosan ajkamba haraptam. - …most már felvázolhatom a dolgokat. – ezzel meglepett.

- Változás történt? – csúszott ki a számon.

- Ha úgy nézzük, semmi extra. – csücsörített, majd vállat rántott. Beszédbe kezdett volna, de valaki megzavarta. – Mr. Bieber, megtisztelne azzal, hogy meghallgatja, amit mondani szeretnék az Ön turnéjával kapcsolatosan? – hangját megemelte, de a végén elnyomott vigyora tudatta, hogy csak poén volt ez a hivatalosság. A velem szemben ülő Ry Good melletti fiú megjátszott ijedtséggel kapta a fejét menedzsere felé, végül nem csak ő, mindenki elnevette magát. Eltűnődtem a fiú arcán, mely ezen a nyúzott reggelen is hibátlan. Belemerülhettem a dologba, ha még azt sem vettem észre, hogy néz. De kétségkívül engem nézett. Barna szemei most feketének hatottak kitágult pupillájának köszönhetően. Apró mosolyt küldtem felé, melyet azonnal viszonzott, de nekem el kellett fordulnom. Észben kell tartanom, hogy rajtunk kívül még tízegynehány ember van itt. – Tehát a dolog a következő.. Úgy döntöttünk mi, nagyok, hogy kevesebb utazási költségvetés végett a két buszt egy buszra váltjuk. Ezt még tegnap este határoztuk el, s azonnal szervezkedni kezdtünk. – hoppá. Nem is tudom, ez most jó vagy rossz? – Ennek eredményeként a két busz felszereléseit összemixelték. Lesz 3 egymástól elkülönített alvóhelyiség. Tizenegyen vagyunk, ami annyit tesz, hogy két szobában 2 emeletes ágy, azaz kétszer 4, tehát 8 fekvőhely, egy szobában pedig egy emeletes és egy egyszemélyes ágy, tehát 3 fekvőhely. A szobabeosztást is megcsináltuk, szerintem elfogadható mindenki számára. Az első szobában Fredo, Kenny, Jon és én. A másodikban Blair, Carin, Pattie és Mama Jan. Az utolsóban pedig Justin és a két Ryan. Most szóljon, aki akar, vagy hallgasson örökké. – Scoo annyira belejött a beszédbe, hogy mire ő a végére ért, én még csak a felénél jártam a szöveg emésztésében. Mindenki csendben volt, valószínűleg ők is próbálták megérteni, amit a mellettem ülő pasas elhadart.

~*~

Ducks, ducks, ducks, ducks, quack, quack, quack, quack, ZOOOOM!

Még most is mosolygok, ha erre gondolok. Mikor összeáll a nagy csapat, hogy együtt mondjunk el egy imát a sikeres fellépésért és Justinért, aztán jön ez a bugyutaság, amit a nagyok talán még jobban élveznek, mint a „kicsik”, na hát ez fergeteges. Imádok az itteni emberekkel lenni, egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire barátságosak. Ez még csak a negyedik nap, de úgy érzem, máris sikerült abszolút beilleszkednem közéjük. Ehhez persze kellett az ő nyitottságuk, az én Justinból merített bátorságom és maga Justin.

- ’Cause everything starts from something but something would be nothing, nothing if your hearts didn’t dream with me. Through the sorrow and the fights, don’t you worry, cause everything’s gonna be alright. Cause all I need is a beauty and a beat… Who’s gonna make you fall in love? I know you got your wall wrapped all the way around your heart. – Justin hangja bezengte a backstage légkörét, bár csak a hozzá közel állók hallhatták igazán felkészülését az utolsó negyedre. Ez volt a legrövidebb szünet, alig két perce van lent, s máris indulnia kell vissza. Jon kamerával a vállán vette minden rezdülését. – Több energiám van, mint Chuck Norrisnak! Szeretlek titeket, srácok! – üvöltötte a kamerának, profi táncmozdulatokkal kísérve a hangját.

- Pazarolod a hangod. Fogd be a szád, te pacsirta! – Mama Jan nevetve karolta át a derekát, a színpad felé vitte.

- Nagyon elbújtál. – súgta a fülembe nevetve egy ismerős hang, mosolyogva fordultam Carin felé.

- Itt legalább nem vagyok útban és nem félő, hogy tönkreteszek valamit. – vállat vontam, tekintetem ismét Justin szegeztem, aki már fel is tornászta magát a kis dobozba, ami felemeli őt a színpadra. Guggolva ugrált párat, bemelegítette magát. Kezébe nyomtak egy vizes palackot, mélyet kortyolt belőle, majd becsavarta és a földre dobta. Megigazította a haját, s mintha keresne valakit, úgy fordult körbe. Előbb balra, majd jobbra nézett, aztán félelmetesen pontosan előre, egyenesen rám. Arcára mosoly festődött, mintha megtalálta volna keresettjét. A távolság sem rontott tökéletes összképén, hibátlan arcát szépen keretezte haja, bár csodás mosolyába belemászott a mikrofon. Mindkét hüvelykujjam a magasba tartottam, lelkes vigyorral küldtem felé jókívánságom. Ekkor megjelent mellette egy hapsi, megnyomott egy gombot, és Justin lassan elindult felfelé. Próbált még visszahajolni, de tekintete már nem találta az enyém, ragyogó fogai is lassacskán eltűntek, majd a testét is elnyelte a színpad. Magamban jó nagyot sóhajtottam. Fura érzéseim voltak. Hiányzott. Hiányzott Justin, de nem csak ő. Az is, ahogy tegnap megcsókolt. És ahogy a karjában tartott, na és ahogy az ölében fekve segített átvészelni bukásom egy kis részét, ahogy a kezemet fogta, ahogy ajkára puszit adtam. És ettől megijedtem. Nem értettem magam, teljesen nem. Ráadásul az sem hagyott nyugodni, hogy mennyire hiányoltam egy kis beszélgetést vele. Egy csendes helyen, a mai rohanó nap után. Jól mondta még anno, mikor próbált rábeszélni, hogy jöjjek vele: tényleg megértjük egymást a kor miatt, persze Carinnel, Mama Jan-nel, vagy akárki mással is nagyon jól kijövök, de vele mégiscsak egykorú vagyok, ez pedig sokat jelent az emberek között. Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor Rickkel voltam. Vele is hasonlóan kezdődött, hiányoltam a társaságát. Igen, ez a jó kifejezés. Hiányolom Justin társaságát.

- Blair, figyelsz te rám? – Carin kuncogva koppintott orrom hegyére, belső gondolataimból ezzel felélesztve.

- Bocsi, elkalandoztam. – tisztáztam előre gyanús tekintetéből fakadó jövőbeli kérdéseit.

- Elkalandoztál Justinon? – sunyin mosolyogva vonta fel szemöldökét, hát mégsem tudtam megelőzni?

- Justinon? Miért pont Justinon? – felnevettem, bár eléggé egyértelmű lehetett abból, hogy ő már eltűnt, én még mindig a helyét néztem, ahol rám mosolyogva guggolt. – Csak azon agyaltam, hogy… - köhögni kezdtem, hogy időt nyerjek. Megpillantottam a kicsi liftet, ami épp most érkezett le Justin felemelése után. - …hogy milyen jó lehet felemelkedni azon az izén, a világ megmentőjeként ünnepelnek, miközben te csak állsz és hallgatod annak a milliónyi embernek a sikítását, aztán egyszerűen csak énekelni kezdesz és ezzel boldoggá is teszed őket. – tényleg belegondoltam, mekkora móka lehet. Justin birtokolja az egyik legjobb munkát. Néha igazán irigylem őt ezért az istenítésért, amit művelnek vele, de aztán rájövök, hogy nem is mindig jó az. Ha egyetlen hajszála rosszul áll, már azt is tuti észreveszik.

- Ha hamarabb mondod, akkor próbán kipróbálhattad volna. – elhúzta a száját, látszólag bevette a dumám.

- Majd legközelebb. – mosolyogtam rá. – Tudok neked segíteni valamiben? – más felé igyekeztem terelni a dolgot.

- Ó, nem, nem hiszem. – legyintve rázta a fejét, belegondolt, hogy vajon tényleg nem lennék-e semmiben segítsége, de végül még egyszer nemet intett.

- Biztosan? Szólj csak nyugodtan, legalább fontosabbnak érezném magam. – tarkómat vakarva nevettem fel, egyik kezemmel mellem alatt átöleltem magam, másikkal rákönyököltem, államat kézfejemmel támasztottam.

- Hát, talán…nem, azt nem bízom rád. – felsóhajtott, gondolkodni kezdett.

- Carin, bármit megcsinálok. – kedvesen elmosolyodtam. – Persze, csak ha méltónak találsz a feladatra.

- Ruhahajtogatás nem éppen valami méltóságteljes feladat.

- Miért ne? – vállat rántottam. – Ha azzal segítek, szívesen megcsinálom, csak mondd.

- Most az hogy néz ki, hogy ilyen feladatot adjak neked? Majd inkább legközelebbre találok ki valamit.

- Ne, Carin. Szeretném megcsinálni, jó? – kérlelőn néztem szemébe. Szerettem volna ezt a feladatot, hiszen már lassan szégyelltem magam, hogy ők csak úgy furikázzák a seggem, én meg semmit nem csinálok. Ideje valamit tennem is a dologért. Vívódott, egyszer majdnem belement, de aztán mégsem jött ki hang a torkán. Ajkát harapdálva gondolkodott, vajon hatalmazzon-e fel eme nemes feladat elvégzésével.

- Jó, legyen. – sóhajtotta. Farzsebébe nyúlt, egy kulcsot tartott felém. – Jobbra a folyosón egyenesen, a negyedik ajtó balra, 136-os szoba. Szóval a ruhákat kéne összehajtani, mert nagyon széthagytam őket. A kanapén és az öltözőfülkében is van egy pár. – pirulva nézett rám.

- Bízd csak rám! – kacsintva elvettem kezéből a kulcsot, puszit nyomtam arcára, majd elindultam a jobbra nyíló folyosón. Izgatott voltam, pedig csak egy hülye ruhahajtogatásról volt szó, de legalább ennyivel is hozzájárulok a munkájukhoz. Hamar megtaláltam a 136-os szobát, melynek tábláján egy fehér papíron Justin Bieber neve ékeskedett. Hoppá. Szóval az öltözőjéről van szó. Biztosan muszáj volt nekem ezt elvállalnom? Szabad nekem beszabadulnom az öltözőjébe, a ruhái közé, a holmija közé, az illata közé..?

A kulcsot a zárba dugtam, könnyen fordult. Éreztem a mellettem járkáló emberek kérdő pillantását a hátamon, de nem foglalkoztam velük. Látták, hogy van kulcsom, na és szerintem nem is nézek ki dílernek, hogy rosszat gondoljanak.

Az ajtót kinyitva azonnal megcsapott az illata. Tagadhatatlan, hogy itt volt. Nem lenne jó tolvaj, esetleg ha egy liter parfümöt öntene magára. Gondosan becsuktam az ajtót, a kulcsot a farzsebembe raktam, villany után tapogatóztam. Hamar megtaláltam, de arról nem volt szó, hogy négy gomb is lesz egymás mellett. Próba-szerencse alapján felkattintottam az elsőt, a szobát halvány fény árasztotta el, mely az asztalhoz tartozó tükröt körülvevő fényes lámpákból áradt. Elmosolyodtam, szétnéztem. Elég rendetlen volt minden, gyorsan hozzá is fogtam a kanapén elterülő ruhákhoz, hiszen már kevesebb, mint 10 percem, ha lehet. Három nadrág itt, öt póló ott, két pár cipő arrébb, három mellény mellette.. Huh. A nadrággal kezdtem. Mérete sokkal nagyobb volt, mint amit Justinból kinéznék, de ha a saját méretét venné, nem csúszhatna le ágyékáig a gatya. Hamar végeztem velük, ahogy a mellényekkel is. A pólók között találtam egy fehér atlétát is, melyen printelt minta New York felirattal volt látható. Első pillantásra beleszerettem. Tapintása kellemes volt, de illata még jobb. Orromhoz szorítottam, mintha hirtelen Justin ült volna mellettem. Lehunyt szemekkel élveztem a határozottan valaha érzett legjobb illatot. Vajon észrevennék, ha lenyúlnám? Mondjuk, kicsit furán mutatna rajtam egy férfi atléta.. Azért mégis félreraktam. Összehajtottam a többit, s hozzáfogtam a már kész nadrágokhoz és mellényekhez. A fülkéből is kihoztam az ott lévő további két nadrágot, egy pólót és két pulcsit. Ezeket is élekre hajtottam, a többihez raktam. Késznek nyilvánítottam magam, de azért még szétnéztem. Sehol semmi. Máris jobban nézett ki a szoba. Nem mertem máshoz nyúlni, még a végén kárt teszek bennük. De ez a trikó nem hagyott nyugodni.

Csak felpróbálnám. Abból lehet baj? Jaj, ugyan miért haragudnának meg, hogy felvettem egy darab textilt? Biztosan nem kérnének pénzbeli kártérítést, még a gondolata is vicces. Rendben, felpróbálom.

Letekertem nyakamból a sálat, kibújtam a pulcsimból s vékony atlétámból, aztán belebújtam a méretes darabba. Hát.. kicsit nagy. Szélességre, hosszúságra, meg mindenhogy. De ez megoldható. Felgyűrtem az alját, két helyen megmarkoltam az anyagot és köldököm felett megkötöttem. Tökéletes. Mintha direkt ilyen lenne. Ch, divatot teremtek, figyelitek? Jó, vissza a földre! Azért még megnézem, hogy mutatna a többi ruhámmal. Visszavettem magamra a pulcsim és a sálam, melyek ehhez is jó kiegészítőként szolgáltak.

- Te lopod a ruhám. – a halk hang közvetlen mellőlem jött, hátrahőköléstől zihálva csapódtam a fülke oldalának. A fájdalom sokkal enyhébb volt, mint az ijedtségem. Justin tekintete égette a hasam, még inkább a gyomrom, mely már amúgy is görcsben volt. Testemen felvezette pillantását egészen a szememig, arcára kaján mosoly festődött.

- Megijesztettél. – hebegtem kábán, valójában már el is felejtettem az előbbit, jelenlegi gyenge állapotomat szemei okozták, ahogy csillogva méregettek. Haja izzadtságban úszva meredt százfelé, arca fáradtságtól volt kipirulva, felsőtestét takaró egyetlen szál pólójáról nem is beszélve.

- Sajnálom, szándékos volt. – megnyalta ajkát, szíveket dobogtató vigyorral mozdult felém. Úgy érzem, máris elolvadtam. A fülke oldalához simultam, nagyot nyelve néztem fel a már alig fél méterre álló fiúra. Kezét derekam felé nyújtotta, pulcsim alatt átkarolt, egyetlen lépéssel közvetlenül előttem termett.

- Máris leveszem, csak engedj…

Mutatóujját ajkamra nyomta, nem engedte befejezni. Célját legalább elérte, megkövültem karjai közt. Csak bámultam a szemébe, ő meg az enyémbe, szédülni kezdtem, de igyekeztem tartani magam.

- Rajta. Csókolj meg! – súgta ajkamba mosolyogva. Egy kis szürke egérkének éreztem magam hozzá képest. Sikerült már ennyivel is teljesen padlóra tennie, de többet akartam. Kezem remegett, röhejesnek találtam gyengeségem. Össze kell szednem magam. Megemeltem, s némi nehézség után ujjaimat gyengéden kipirult arcára simítottam. Élveztem, ahogy kezem megbizsereg, átveszi az ő testének hőjét. Kalandozva hátranyúltam tarkójához, hajába túrva mohón húztam magamhoz, ajkamat övére nyomtam, de épphogy viszonozta, elváltam. Szemöldöke bosszúsan összeugrott, a falnak passzírozott, belém fagyasztva a levegőt. – Ennél te többet tudsz. – súgta ajkamba, szememet lehunyva kapaszkodtam nyakában még erősebben, lábam már nem igazán tartott. Többet tudok én, mint gondolja, csak azokat ő még nem kaphatja meg. Valahol belül bántott, hogy semmibe nézte igenis nagy erőfeszítések árán adott puszim.

- Nem ez a megfelelő pillanat. Túl fáradt vagy hozzám. – mélyet lélegezve erőt vettem magamon, határozottan eltoltam. Értetlenül nézett rám, gondolom nincs hozzászokva efféle elutasításokhoz. Halvány, elégedett mosoly rajzolódott arcomra, s bár még mindig remegett a lábam, kiléptem karjából és tágabb helyre próbáltam szabadulni. Megkönnyebbülés volt kilépni, otthagyni az auráját a fülkében, de hirtelen újra éreztem őt.

- Justin Bieber nem szereti az elutasítást. – ahogy megfordultam, ajka úgy csapott le az enyémre. Annyira édesen követelőzően csókolt, nem tudtam ellenkezni. Elég volt felkarjára simítanom a kezem, ő helyettem is szorított magához. Újra elvesztem benne.

De ez nem tartott sokáig. Ha lehetséges, hogy a szív leállta után még éljünk, akkor az enyém határozottan megállt az éles csattanás hallatán. Mellőlünk jött, közvetlenül mellőlünk. Még fel sem fogtam, mi történt, máris féltem.

Volt is mitől.

46. A felhők fölött három méterrel..

Nem írnék most sok mindent ide, csak egy dolgot említenék. Tegnap megnéztem anyával(!) a Never Say Nevert. Bár nem nagyon akarta bevallani, de szinte biztosra veszem, hogy megkedvelte Justint. Azt már nem is említem, hogy én a film után még 10 perccel szorgosan törölgettem a szemem a 38514187386. darab zsebkendőmmel :') Na de amit ebből ki akarok hozni, hogy éppen emiatt elég érzelgős voltam akkor/vagyok most, ez pedig azt hiszem, a részre is kihatott. Úgyhogy sajnálom, ha nagyon nyálas, de nem tehetek róla, most én is ilyen kis nyápic vagyok.. :') [nem véletlenül tettem dőltbe;)]

Kellemes Olvasást.♥

Háromnegyed órát utaztunk, de teljesen megérte. Csodálatos ez a toszkán táj. Fredonak van itt öröklött birtoka, jelenleg a testvére lakja – aki rémesen hasonlít rá. A mai éjszakát itt töltjük náluk, majd csak reggel indulunk tovább Ausztriába. Nemcsak a táj, a ház is elképesztő. Tágas, hatalmas, rendezett, és annak rendje-s módja szerint régies. Engem mégis inkább a hátsókert fogott meg, melyre tökéletes kilátást ad a szobám. Apropó, a szoba. Én Pattievel alszom együtt. Mellettünk egyik szobában Justin és Ryan, a másikban Ry, Fredo és Kenny, a földszinten pedig Carin, Scoo, Jon és Mama Jan. Van négy(!) fürdőszoba, amelyekben kényelmesen megfürödtünk másfél-2 óra alatt.

Hiába a puha ágy, ha egyszer nem tudok aludni. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy csak most lenne esélyem kilopózni a kertbe és ott is tölteni egy kis időt. Reggel már csak a rohanás lenne. Fél 11 van, ez így nem mehet tovább. Vagy beveszek valami altatót, vagy…kimegyek a kertbe. A második lehetőség valahogy jobban vonz.

Pattie alszik. Biztos vagyok benne. Csak pár percről lenne szó. Aludni is tudnék utána. Legalább elterelődne a gondolatom a mai rémes napról.

Meggyőztem magam. Kimegyek.

Lerúgtam a takaróm, belebújtam a kis papucsomba, mely szerencsére nem kelt zajt. Ellopóztam az ajtóig, Pattie békésen aludt tovább. A kilincslenyomás is flottul ment, s már kint is voltam a folyosón. Nem bonyolult a ház, könnyen megtaláltam a lépcsőn, mely nyikorgásmentesen vezetett le a földszintre. Minden sötét volt és csendes, szinte már ijesztően. Kis gondom akadt a kertbe vezető kijárat megtalálásával, de ez még semmi volt ahhoz képest, ami most jött. Zárva. Hogy az a…!

Várjunk csak…Fredo egyik szóváltásában a testvérével említett valami pótkulcsot. A tesója felajánlotta, hogy elviheti, de nem fogadta el, ő pedig az ajtó melletti szekrényre rakta. Ó, hogy én milyen gonosz lettem! Csak reménykedem, hogy nem fognak ezért kinyírni.

Kitapogattam a kulcscsomót, csak öt kulcs volt rajta. Mindegyiket belepróbáltam a zárba, persze a legutolsó volt a megfelelő. Mosolyogva nyugtáztam sikerem, halkan kinyitottam az ajtót.

Jaj ne! Mi van, ha riasztó van?

Lélegzetvisszafojtva vártam, történik-e valami, de nem. Megúsztam. Mélyet sóhajtottam, kisurrantam a résen. Behúztam az ajtót, s lábaim már vittek is a sűrű felé. A fű ránézésre is puha volt, a fák és virágok egészségesek, sehol egy dudva vagy valami nem odaillő. Egy hintaágy volt a fa alatt, mely nyugalomban állt.

Tovább sétáltam, megtöltöttem tüdőm a kellemes, tiszta toszkán levegővel. A nagyiék is valahol itt laknak 100 kilométeren belül. Ezer éve nem jártam Olaszországban, ennyi élvezet kijárt nekem. Minden annyira gyönyörű. Egy hatalmas kert tele élettel és vidámsággal. Még a hold fénye is boldogságot hoz rá. Erre volt most nekem szükségem.

- Hát szabad neked itt lenned? – a kéjes hang egyenesen fülembe szólt, de mielőtt sikíthattam volna, tenyere a számra tapadt, karja erősen magához húzott. Egy pillanat alatt futott át minden rossz gondolat az agyamon, de ahhoz már idő kellett, hogy rájöjjek, nincs veszélyforrás.

- Engedj el, te idióta! – próbáltam lefeszíteni magamról a végtagjait, s amellett, hogy ez nem sikerült, szavaim is csak valami hümmögésnek hatottak keze alatt.

- Így kell bánni egy áldott jó lélekkel? – suttogott, de még hogy! A libabőrt váltotta ki belőlem vonzó hangja. Ajkát fülcimpámhoz érintette, úgy beszélt, majd végigkísérte vele a nyakam vonalát.

- Justin! – újra próbálkoztam, de most jól is jött, hogy hangom el volt torzítva, ugyanis olyannyira elvarázsoltnak hangzott, hogy én magam zavarba jöttem.

- Komolyan, Blair. Mit keresel te itt? – ujjait lassan lefejtette számról, fejem hátracsuklott vállára. Lassan megfordított, megkereste a tekintetem.

- Te mit keresel itt? – róttam rá. – Még inkább…miért kellett rám hoznod a frászt? – dühösen néztem csodálatos szemébe, mely lassacskán kipárologtatta belőle a negatív érzéseket. Már csak egy ziháló, gyenge Blairt látott maga előtt.

- Sajnálom, nem akartam. – kedves mosolya rögtön helyrerázott mindent.

- Hol jöttél ki? Zárva volt az ajtó.

- Pótkulcs. – kacsintott.

- Én is találtam. Hányat tart a házban ez a hapsi? – kuncogtam fel, mosolyogva vállat rántott. Közben leesett valami más is. Ezért nem volt riasztó.. Lehet, hogy lett volna, de ő gondolom tudhatja a számot és kikapcsolhatta.

- Akkor most mi lesz? Bemegyünk, vagy még maradunk?

- Te bemehetsz, de én maradok. Még csak most jöttem.. – magyaráztam. Áhítattal néztem el arra a meggyfára, mely tőlünk vagy 10 méterre állt.

- Ha nem bánod, maradnék. – ránéztem, mosolygott. Serényen bólogattam beleegyezésem jeléül.

- Tudsz fára mászni?

- Te tudsz fára mászni? – válaszolt kérdéssel.

- Tudok. – jelentettem ki büszkén.

- Én is. – mosolygott. Nem akartam késlekedni, még a végén nem jut idő valamire. Intettem a fejemmel, elindultam. A meggyfához mentem, mely alkalmas egy kis mászásra. Erősek az ágai. Megkerestem a legmegfelelőbbet, s felkapaszkodtam. Papucsban nem az igazi, de még így is megoldható.

- Inkább segítek. – hallottam alulról aggódó hangját.

- Talán azt hiszed, nekem nem megy? – levigyorogtam rá. – Én sem mindig vagyok az a kifutós lady.. csúnyán mondva voltam én már parasztgyerek is. – felnevettem, még tovább másztam. Sorra hagytam el az ágakat, mire eszméltem, lehettem már vagy 2-3 méter magasan. Azt hittem, Justin nem lesz mögöttem, de csalódnom kellett. Mikor lenéztem, ott volt közvetlen alattam, éppen engem akart kikerülni, hogy beérhessen. Féltettem a pizsamám, de végül amellett döntöttem, hogy leülök az ágra. Pont mellettem volt egy villás elágazás, ez tökéletesnek tűnt. – Látom, neked is jól megy, te majom. – vigyorral fogadtam mellém érkezését.

- Neked pedig jobban megy, mint gondoltam. – elhúzta a száját, de aztán felnevetett. – Még tartozok valamivel, ha jól emlékszem. – szerényebb lett, ajkamba harapva elmosolyodtam. – Bár nem tudom, hogy a talaj fölött három méterrel mennyire lenne alkalmas a helyzet. – ismét felnevetett.

- Annyira, hogy a felhők fölött három méterrel éreznénk magunkat. – felkuncogtam, de jómagam sem tudom, ezt mennyire gondoltam komolyan.

- Ja, roppant romantikus. Két parasztgyerek a fán falja egymást. – ez megnevettetett, még a számat is be kellett fognom, ő meg azon nevetett, ahogy én nevetek. Most annyira emberinek tűnt.

Az alattam lévő ágra lépett, a felettem és a mellettem lévőben megkapaszkodott. Hirtelen elcsillapult nevetésem, ahogy arca közvetlenül az enyém elé ért. Még a természet illatában is megéreztem az ő kellemes illatát.

- Le fogsz esni. – suttogtam, féltőn átkaroltam a nyakát, közelebb húztam.

- Tarts jó szorosan. – ajkamon végigfutott a lehelete, kiszáradt számnak jól esett a mentolos levegőből rá lecsapódó pára. – Még nem elég biztonságos. Fogj erősebben. – testem megbizsergett, ahogy ajkamba beszélt, előrehulló tincsei homlokomat cirógatták. Alig volt pár centi a szánk közt, tudtam, mire megy ki a játék. Közelebb vontam magamhoz, szám iszonyúan száraz volt, így kellemetlen lehet csókolózni. Nyelvemmel megnedvesítettem őket, de hibáztam, mert véletlenül hozzáértem az ő ajkához is. Ez pedig elég volt neki, hogy beinduljon. Gyengéden ráharapott az alsó ajkamra, picit meghúzta, s elengedte. Elmosolyodtam, ajkát az enyémhez súrolta, szám sarkába puszit adott. Majdnem megcsókolt, de ismét csak egy hosszú puszival jutalmazott. Justin maga a kínzás mestere, vagy csak egyszerűen profi a csábításban. Akárhogy is legyen, én többet akarok. A szívem máris kuszán kalapál, de ez nem tántorít el. Arcára simítottam a kezem, egyértelműen jeleztem az akaratom, nem késlekedett.

Felső ajkam ajkai közé vette, lassan megmozgatta, felvettem a ritmusát. Keze hátamat fogva közelebb préselt magához, majd testem oldalán végighúzva a kezét arcomhoz ért. Végigsimított államon, lábammal erőtlenül átfontam a csípőjét, hogy még biztonságosabban tartsam, már amennyit bele tudok tenni abba, hogy valójában ő tart mindkettőnket.

Lassan ízlelgettük egymást, ujjaim selymes hajába túrtak, s most kivételesen felfedeztem arcát is. Hihetetlenül puha és tökéletes, amin már meg sem lepődök. Az egész fiú maga a tökéletesség.

De…oh! Mit csinál? Összeugrott a gyomrom. Nyelve megtalálta az enyém. Akaratosan furakodott át, pedig ha lassan csinálja sem kellene megküzdenie akadályokkal, az én testem ugyanis már csak egy marionett baba, amelynek zsinórjai az ő kezében vannak. Olyan szenvedélyesen, olyan igazian csókolt, amelyet egy halandó nem bír elviselni a tökéletességétől, nyilvánvalóan én ezért már természetfelettinek számítok – és ez volt talán az egyetlen önbizalomforrásom. Hogy nem ájultam bele a karjába. Bár kétségkívül hajszálak választottak el ettől is..

Egyikünk sem feszengett, ez határozottan a legszabadabb csókunk volt. Illegálisan élveztük a másikat, hiszen az mindig élvezetes, ami tilos.

Félretettem most a gondolatom, hogy teljesen nem értem, miért élvezem én ezt, csak azzal foglalkoztam, hogy mennyire őrülten jól csókol. A tüdőm levegőhiányos volt, de nem éreztem úgy, hogy megfúlok. Találtam jobb dolgot az oxigénnél. Az egész karomat felhasználtam, hogy magamhoz szoríthassam, ennél közelebb már aligha tudtam volna húzni. Minden pillanatban egyre jobb volt. A gyorsuló szívdobogásom is erről árulkodott. Mintha ki akarna törni. Ütötte a mellkasom. De nem érdekelt. Addig nem, míg ő csókol.

Csalódásként ért folyamatosan lassuló ajka. Nyelve elengedte az enyém, ajkam kicsúszott az övé közül. Nem nyitottam ki a szemem. Hallgattam a lélegzetvételét. Gyors volt és egyeletlen. Mintha csak az enyémet hallanám. Remegett a testem, idebent égtem. Számon még mintha mindig ott lenne az övé, ha megnyalom, érzem az ízét. Hüvelykujját arcomon járatta, nekem bűntudatom támadt. Helytelen, amit teszünk. Piszkosul. De az előbbi érzés valahogy legyűri a bűntudatot és nem hagy nemet mondani, mikor kellene.

Éreztem őt közelebb hajolni, felnyitottam a szemhéjam, de nem találtam tekintetét. Arca az arcomnak súrlódott, teljesen nem értettem, mit akar. Aztán ajka megérintette a nyakam.

- Ne! – suttogva kiáltotta fel, zihálva toltam el magamtól. Csak egy apró érintés volt, az én nyakam mégis hihetetlenül végigbizsergett. Felhúzott vállammal próbáltam róla letörölni az utálatos érzést.

- Nem akarod? Sajnálom, nem szándékoztam… – félve nézett szemembe, látszott benne a csalódottság, de a megértés is.

- Nem, nem arról van szó. – hevesen ráztam a fejem. – Csak tudod… - hezitáltam, vajon elmondjam-e. Olyan hülyén jön ide ez a téma. – Majd később elmondom, jó? – felnéztem rá, hangom rögtön suttogássá vált. -  Ezt eddig minden pasimnak el kellett mondanom, hogy ne nézzenek hülyének. – kínosan felnevettem, elmosolyodott. Felőrölte őt a kíváncsiság, láttam, de próbálta lenyomni és beletörődni, helyette mással hozakodott elő.

- Szóval én a pasid vagyok? – ajkába harapott, kacéran vigyorgott rám.

- Naná! – fapofával vágtam rá, meg is lepődött, de aztán csak felkuncogott. – De már ha így felhoztad…igazán tisztázhatnánk, hogy mit csinálunk, mert már jómagam sem tudom, hányadán állunk a dolognak. – barna szemébe néztem, mely a hold fényében mintha mindig szebb lenne, mint amúgy, pedig már eredetileg is gyönyörű szeme van.

- Ja. – felsóhajtott, apró mosolyát azért megtartotta. – Kezdheted. – elvigyorodott, felháborodottan eltátottam a szám, ezen meg csak felnevetett. Hasába böktem, kuncogva húzta össze magát, ajkába harapva kémlelt.

- Ilyen nyápic pasiról hallani sem akarok. – manipulálással próbáltam őt befolyásolni, úgy látszik, sikerült is.

- Nyápic? Ezt nem valószínű, hogy nekem céloztad. – büszkén húzta ki magát, a végén elnyomott egy kedves mosolyt. – Oké. Akkor elmondom én.. Fogalmam sincs erről az egészről. – úgy jelentette ki, mintha itt le is zárta volna. Ahogy láttam, vívódik a további szavakkal. – Blair… - nyitva maradt a szája, de nem mondott semmit. Felsóhajtott, szemembe nézett. – Ugye azt mondtam neked, hogy nem játszanék egy lánnyal. Jogosan mondhatnád, hogy veled mégis ezt teszem. De nem. Nem tudom, mit csinálok, de nem játszom veled. Csak akkor nevezhetnénk játéknak, ha én beléd, te pedig belém lennél esve. De mivel te nem vagy… - kérdésként vitte fel a hangsúlyt, tudtam, mit akar. Erősítsem, vagy cáfoljak rá erre az állítására. Szépen csőbe húzott. És még csak nem is tudom, ő mit válaszolna.

- Tegyük fel, hogy nem vagyok. Akkor mi történne? – ajkamat rágtam, nem volt valami könnyű erről beszélni tudván, hogy mi akármit is akarnánk, a háttérben mindig ott lesz valaki – mondjuk Scoo - vagy valami - mondjuk a karrier - , ami erősebb és úgy mozgatja a kettőnk közti szálakat, ahogy ő akarja. Ezt bizonyára ő is tudja.

- Akkor… valószínűleg ez. – arcomra gyors puszit adott, előbbi érzelmének egy töredéke sem volt benne. Baráti kapcsolat. Ezt jelentette.

- És tegyük fel, hogy mégis beléd vagyok esve? – arcomat elöntötte a pír, csak suttogni bírtam. Sosem mondtam még ki ilyen nyilvánvalóan. És most, hogy megtettem, elgondolkodtam. Talán lehet benne valami igazság. Csakis ez az egy magyarázata van, hogy miért élvezem a csókját. Annyi nem elég, hogy mert jól csókol. Akkor eggyel is beértem volna, de nekem az ötödik után sem elég.

- Akkor patthelyzet van. – tehetetlenül elmosolyodott, a fejét csóválta. – Emlékszel a cirkuszi vadállat csali mesére?

- Arra, hogy Scoo hányfelé darabolna, hogyan kínozna meg, hogyan sütne meg élve és aztán dobna az oroszlánok elé? Aha, azt hiszem rémlik. – vigyorogtam rá, elfintorodott.

- És ez még csak Scooter. Rajta kívül több millió egyéb tényező van, ami nem engedi megkérdezni tőled, hogy „akkor járunk?”. – ő csak a szemét forgatta, de az én szívem hatalmasat dobbant. Nem gondolta komolyan, de mégis olyan volt, mintha választ várna. Arcát néztem, úgy láttam, hogy ő is csak megjátszotta ezt a „vegyük félvállról” dolgot. Komolyan beszélt, csak éppen próbálta elpoénkodni, félve a reakciómtól. Kíváncsian leste a pillantásom, de én is olyan tehetetlen voltam, mint ő.

- Bonyolult ez a helyzet, Justin. – felsóhajtottam, arcomat mellkasára fektettem. Féltem, vajon eltaszít-e, de nem tette. Helyette átölelt, biztonságosan tartott. Így legalább elbújhattam pillantása elől, s édes illatát is maximálisan érezhettem. – Nekem már az is sokat jelent, hogy van valaki, akivel akármit megbeszélhetek. Te nem találod furcsának, hogy egy fán ülve beszélgetünk arról, hogy mi folyik köztünk, miközben mi sem tudjuk, hogy csak kívülről kívánjuk a másikat, vagy talán a belsője is kell, csak még nem jöttünk rá? Sosem beszéltem még egyik barátommal sem ilyen nyíltan az érzéseimről. Minden annyira…zavaros. – nagyot sóhajtottam, különös módon megnyugtatott az arcom alatt gyorsan dobogó szíve.

- Szinte ugyanezt mondhatnám el én is, persze barátnő szóra cserélve a barátot. – elmosolyodtam, felpillantottam rá, homlokomra puszit adott. – Menjünk be, szépségem. Ideje aludni. Eléggé bezavartuk most a kedélyeket, ehhez szinte már tehetség kell. – felnevetett, helyeslőn bólogattam.

- Szerintem rástartolok Ryanre, és akkor minden meg lenne oldva. – rávigyorogtam, de ő komolyan vette. Elborzadt, látszott rajta, hogy megbántottam. – Dehogyis, nekem nem kell Ryan. Nem is ismerem őt. – mosolyogva nyugtattam, nagyot fújt.

- Ha próbálkozik nálad a kölyök, leütöm őt. Téged pedig megkínozlak, ha hagyod magad. – most ő vigyorodott el, s az én arcom vált olyanná, amilyen az övé volt az előbb. – Vannak egyszerű, mégis hatásos módszereim. – rám kacsintott, ettől nem éreztem jobban magam.

- Szerintem itt az ideje lemászni. – amint kijelentettem, el is indultam.

- Megijedtél, édesem? – felnevetett, csúnyán néztem rá, belé fagyott a szó. Lassan lépdeltem le az ágakon, a felsőm majdnem megszakadt, de idejében kiszabadítottam őt a mérges ág karmából. Az utolsó ágról leugorva halkan értem földet, leporoltam a tenyerem, a fenekem, és rendbe szedtem a hajam. Justin is leért, mellém állt, együtt indultunk visszafelé.

- Remélem nem haragszol rám a nyakas dolog miatt. – arcomat égette a tekintete, ránéztem.

- Nem a te hibád, nekem vannak hülye fóbiáim. – mosolyogva vállat rántottam, a fűre szegeztem a tekintetem. Alkarja az enyémhez súrlódott, azt hittem, véletlen volt, de később kézfeje is hozzáért az enyémhez. Ujjbegyei megtalálták tenyerem, majd lassan továbbkúsztak, s hirtelen ujjait az én ujjaim közti üres helyekbe dugta. Szívem meglódult az érintésétől, porcikáimban éreztem a szikrákat, amik belőle áradtak. Egyszerre mintha az összes vérem az arcomba szökött volna, egy sült ráknak éreztem magam. Alig mertem felnézni a szemébe, s mikor merészeltem is, csak egy pillanatra álltam a kontaktust.

Bátorságot vettem, és rászorítottam kezére. Szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Pozitívan hatott rám ez az éjszaka. Maga a tudat, hogy kint lehettem a kertben, s a másik tudat, hogy Justinnal voltam. Nem volt sokkal különösebb ez a csók, mint a többi – jó, leszámítva, hogy három méter magasan egy fán történt -, mégis döntő emlékek kötődnek hozzá. Nem jutottunk egyről a kettőre, de ebben a pillanatban úgy érzem, Justin nem csak egy barát számomra. Igazából sosem tituláltam őt el úgy, mint barát. Csak mint egy társ, aki mindig ott van. Néha zavaró tényezőként – ez a múltra jellemző -, néha pedig mint lelki társ – ez pedig a jelenre.

Nehezen fordítottam hátat a kertnek, de így is többet kaptam, mint lehetett volna, tehát semmi nyavalyognivalóm nincs. Justin zárta vissza az ajtót, s jól sejtettem kifelé jövet, tudta a riasztószámot. Újra aktiválta, így reggel senkinek nem fog feltűnni semmi – jó esetben. Fura volt vele kézen fogva járni, de végtelenül kellemes volt meleg bőrének érintése, s mintha még az ujjaink is pont egymáséhoz lettek volna kitalálva. Bár ez tuti csak az én agyszüleményem a történtek után.

- Remélem most már fogsz tudni aludni. – lelassított, ahogy a szobánk elé értünk, suttogva fordult felém.

- Majd holnap megmondom. – ajkamba haraptam, csillogó szemébe néztem. Bal kezemre siklottak ujjai, előre elmosolyodtam a gondolaton, hogy ismét ezzel a módszerrel próbálkozik. De kétségkívül hatásos volt, a hideg ezúttal is végigfutott rajtam, ahogy hosszú ujjai az enyémbe fúródtak. Tehetetlenül álltam előtte, szemével megbabonázott, utálom, hogy ilyen gyenge vagyok.

- Kapok puszit? – kisfiús rajongással lelkesült fel, nagy nehezen sikerült nem felkuncognom. Úgy tettem, mintha gondolkodnék, majd gyorsan szétnéztem, hogy biztosan nincs-e itt senki. Meggyőződésem után felé fordultam, lábujjhegyre álltam, s telt, vonzó felsőajkára hosszú puszit nyomtam.

- Szép álmokat! – súgtam, visszaereszkedtem talpamra. Mosolyogva hajtottam le a fejem, rászorított mindkét kezemre.

- Neked még szebbeket. – szívdöglesztő mosolyra húzta a száját, úgy látszik, nagyon tudja, mivel lehet leállítani a szívem.

Elmosolyodtam, bár korántsem olyan csábítóan, mint ő, s lassan elléptem tőle. Kezeim kisiklottak összekulcsolt kezünk láncából, háttal léptem az ajtóhoz és nyomtam le a kilincset. Mosolyogva nézte, ahogy bemegyek, egészen addig várt, mígnem bezártam az ajtót.

- Ó, és Justin..! – suttogtam utána, mielőtt elengedtem volna a kilincset. – Köszönöm a mai napot. Mindent. – az ajtó élének döntöttem a fejem, mosolyogva bólintott, ezzel olyan „nincs mit köszönni, de szívesen” hatást sugallva. Tényleg sokat jelentett nekem, hogy mellettem volt csodálatos bukásom után, és az estém szebbé tevésében is meglehetősen sokat tevékenykedett. – Akkor.. szia. – intettem neki félénken, felkuncogott.

- Jó éjt! – utolsó szava után elindult, én is kénytelen voltam bezárni az ajtót. Ahogy megszakadt köztünk a kapcsolat, mintha tudatosult volna bennem egy tény.

Kedvelem Justint. Mármint…azt hiszem, úgy.

45. Ne mássz rá!

Hú, lányok...sajnálom, hogy ilyen régen nem volt rész. most látszik csak igazán, hogy jön a suli :/ Merthogy ilyen sok idő fog eltelni akkor is két rész közt, ha nem több. Előre félek....mi lesz velem írás nélkül ?!

Ad2..sajnálom, hogy nem válaszoltam a komikra. Írni is alig volt időm, a válasz szinte már a paradicsom lett volna. Ezúton is KÖSZÖNÖM mindenkinek, hogy írt! A fontosabb kérdéseket említsétek majd meg újra itt, és adok rájuk választ!:)

És akkor a rész.

Kellemes Olvasást♥

Még csak kora reggel van, én máris izgatott vagyok. Fontos lesz a mai nap, tartok is tőle egy picit. Valójában el sem tudom gondolni, hogyan dolgozhatnék a Vichynél, mikor két nap múlva már Olaszország közelében sem lennék. Na és arra is kíváncsi vagyok, vajon mit fognak szólni a helyzet vázolásakor az emberkék.

Kedvenc Gucci táskámba már előre belepakoltam minden szükséges papírt és adatokat tartalmazó kártyát, na és persze az elmaradhatatlan női kellékeket. Beszéltem anyával és a legfontosabb hozzátartozóimmal telefonon, ez némi bátorságot adott a mai napra. Az volt a sejtésem, hogy hamarosan jönnének szólni a többiek, én pedig meg akartam előzni őket. Bőröndöm elé guggoltam, hogy becipzárazzam, de kezem megremegett egy váratlan hanghatástól.

- HOGY AZ A KU…! – üvöltötte egy ismerős hang, melynek hallatán összeszorult a szívem az ijedtségtől.

Mindent úgy hagyva, hezitálás nélkül törtem ki az ajtón, hogy megtudhassam, vajon mi okozta ezt a haragos kitörést.

- Bassza meg, melyik nagyokos unatkozott annyira, hogy olajos balzsamot rakjon a fogkrémembe? – Justint még sosem láttam ennyire dühösnek, már szinte ijesztő volt, ahogy az ajtóban állva füstölög, miközben a többiek egymásban kapaszkodva röhögnek. Szó szerint röhögnek, Ry már be is pirult.

- Mi a fene folyik itt? – értetlenül lépdeltem közelebb, nem jutottak el a tudatomig előző szavai, amiből valójában megtudhattam volna a dolog nagy részét.

- Blair volt, tuti ő volt! – Fredo a hasát fogva mutatott rám ujjával, szemöldököm felugrott a megdöbbenéstől.

- Képes lennél rám fogni, akármit is csináltatok? – nevetve, de azért szidva szóltam vissza a fiúnak.

- Basszus, olyan idióták vagytok! – Justin még mindig irtózatosan dühös volt, nem is csodálom. Hirtelen nagy csapódást hallottam, s már nem állt az ajtóban. Visszamenekült a fürdőbe.

- Srácok, komolyan, mit csináltatok? – mosolyogva közelítettem a fiúk felé.

- Az egész Ryan ötlete volt. – röhögött még mindig Ryan, mármint Butler, Goodra célozva.

- Szegény gyerek.. – néztem el a fürdő felé, hirtelen csend lett, majd egyszerre még jobban kezdtek nevetni. – Most mi van? – néztem végig rajtuk, vöröslöttek a nevetéstől.

- Szegény gyereknek jelenleg te kellesz, én úgy érzem. – rakta a vállamra Fredo a kezét, görnyedt háttal rázkódott.

- Menj be hozzá, vigasztald meg a száját, Csipkerózsika. – vigyorgott rám Ry, kérdőn néztem rá.

- Ryan most biztosan nagyobb segítség lenne neki. Na, nem mintha én nem próbálnám lelkileg összeseperni a ti hülye poénotok miatti traumájából, de a barátja mégis jobban ismeri őt. – kedvesen paskoltam meg Ryan vállát, aki hirtelen félénk lett, nevetése apróbb vigyorrá formálódott.

- Én márpedig be nem megyek hozzá. Még a végén én járnám meg. – nevetve tiltakozott a fiú.

- Meg is fogod járni. Mindannyian. – hátam mögül érte fülem a hangja, velem együtt mindenki ránézett.

- Hé, én nem csináltam semmit! – hevesen csattantam fel, értetlenül meredtem rá.

- Te is kapni fogsz… - céltudatosan indult meg felém, megrémültem dühös arcától. Védekezőn összehúztam magam, egyre mérgesebben lépdelt, tiltó szavakkal próbáltam rá hatni, de mikor egy méteren belülre került, ütésre emelte a kezét.

- JUSTIN, NE! - megfagyott bennem a vér, felsikoltottam.

- …egy puszit. – levegőben lévő keze átkarolt, hirtelen magához rántott, ajkát azzal a lendülettel nyomta arcomra. Végigfutott rajtam a félelem, de közben a megkönnyebbülés, és némi düh is. Testem összepréselődött a karjai közt, próbáltam magamba erőt lehelni.

- Az istenit, olyan hülye vagy! – indulatosan ellöktem magamtól, félénk mosollyal nézett rám. – Ah, tényleg azt hittem, hogy megteszed. Milyen egy rohadék vagy! – hevesen ziháltam, ajkamba haraptam. Belegondolni is rossz, milyen érzés,  ha megüt egy pasi. Én pedig gondolatilag lettem ennek áldozata, s még így is kisebb szívrohamot kaptam, akkor mi lenne, ha tényleg megtörténne? Nem, olyan nem lehet. Ő nem olyan.

- Ó, mézszőkém, hát komolyan kinézed ezt belőlem? – rosszallón csóválva a fejét húzott ismét magához, egy pillanatra nyakába bújtam és beszívtam illatát, de aztán eszembe jutott, hogy társaságban vagyunk és ez nem kevésbé hozott kellemetlen helyzetbe. Őt vajon mi vezette erre a meggondolatlan tettére?

- Nem. – lesütött szemekkel váltam el tőle, hajamba túrva próbáltam enyhíteni zavart helyzetem.

- Ti mióta vagytok ilyen jóban, édeseim? – Kenny szavai megtestesítették félelmem, kelletlenül néztem rá. Felvont szemöldökkel, értetlenül, mégis kíváncsian és kedvesen nézett hol rám, hol Justinra.

- Megtört a kisasszony és végre belement a baráti viszonyba. – Justin mosolya valamiért arról árulkodott, hogy neki már volt egy terve ilyen esetre, mégpedig ez. Hálásnak kell lennem érte, hiszen én most semmit nem tudtam volna mondani a sokktól. Felnéztem rá, ő meg le rám, pillanatokig szemeztünk. És értettük egymást. Ez pedig mérhetetlen nagy örömet okozott nekem. Sosem voltam még képes senkivel sem szavak nélkül kommunikálni úgy igazán, most viszont Justinnal sikerült. Megbeszéltük, hogy mostantól ez lesz a dumánk, miután mi magunk sem tudjuk, hányadán állunk a dolognak, és ezzel megmagyarázhatók az esetleges ehhez hasonló esetek is.

- Nagy nehezen.. – tettem hozzá kedvesen mosolyogva, Justin tudta, hogy csak színészkedem, a többiek meg elhitték, hogy igazat mondok. Így kell ezt csinálni, látjátok? Csak ezzel nehogy példát mutassak másoknak.. De legalább eloszlattam bennük a kételyeket.

- Ha ti mondjátok.. – hagyta annyiban Kenny.

- Remélem mindent felvettél, Fredo. – jutott eszébe Ryannek egy igazán életbevágó gondolat.

- Mi? Én? – a fekete hajú fiú szinte kővé vált, arcára kiült a rémület. – Nem úgy volt, hogy Kenny veszi? – szavai hallatán csend töltötte be a teret, majd hirtelen Ry kikelt magából.

- ALFREDO KISMILLIÓ MÁSODIK NEVŰ FLORES, UGYE VICCELSZ?! – szívszakadva rogyott a kanapéra, fájdalomtól vonaglott, elkerekedett szemekkel néztem alakítását. Egyik pillanatban még ült, aztán már vízszintesben volt, majd mégis inkább felállt, aztán visszaült a kanapéra, közben pedig őrült módjára üvöltözött és fogta a fejét.

- Ilyenkor ennek mi baja? – suttogtam Justinnak, aki csak vállat vonva rám mosolygott.

- Megszívtad,  pucuskám. – büszke vigyort küldött felé, Ry ettől még jobban bepipult.

- Hát ezt nem hiszem el! – térdre esett, nyöszörögve adta ki bánatát.

- Nyugi, emberek, Jon a kezében tartotta az ügyet. – sétált felénk a lehető legelégedettebb mosollyal Jon. – Justin fürdőszobába vonulásától kezdve a dühöngésén és a Blairre hozott agybaján keresztül Ryan legőrültebb szenvedéséig minden megvan. – feltartotta a tenyérnyi kamerát, melyet a kémkamerákhoz tudtam volna leginkább hasonlítani.

- Tessék? – Ry kisimult arccal kapta fel a fejét. – Jon! Jon, imádlak! – hirtelen felugrott, a pasas felé rohadt és a nyakába vetette magát. Én mondom, ez a hapsi nem százas. – Huh, most megnyugodtam. – szívét fogva vált el, mélyeket lélegzett. – Most beszélj, te kis pöcs. – incselkedett Justinnal, aki megfeszített állkapoccsal próbálta elfogadni a helyzetet, hogy mégis rögzítve lett a szívatása.

~*~

Justin szemszöge

Egyetlen szöszkém valahol bent abban a nagy épületben harcol most a sikeréért. Szívből remélem, hogy meglesz neki, hiszen mióta várt már erre. Egy külföldi karrierre.

- Bemegyünk a buszba. – Scooter hangja kizökkentett monológomból, beleegyezést jelezve felé biccentettem, de nem mozdultam. – Jössz?

- Még maradok. – zártam le egyszerűen, vonakodva bólintottak. Magam elé bámultam, lépésük zaját hallgattam, mely egyszer csak megszűnt. Kifárasztott a mai két koncert, plusz dedikálás. Olyan kényelmesen ültem itt. Lábamat lelógattam a föld felé, összekulcsolt kezemet ágyékomra vetettem, nem foglalkoztam görnyedt tartásommal. Szurkoltam Blairnek.

- Csá. – huppant le mellém Ryan, felnéztem rá, majd vissza előre.

- Mi bánt? – kérdeztem egyhangúan, ez volt a szövegünk, ami egy „mondd, mi van”-t jelentett.

- Elfáradtál, ugye? Justin Bieber elfáradt. Az év szenzációja, hölgyeim és uraim!

- Mondd, látsz te is valahol közönséget, akinek ezt bejelenthetnéd? – nevettem fel.

- Zavar, hogy látszik rajtad, azért vagy ilyen, ugye? – vállamba bokszolt, kilibbentem egyensúlyomból, gyorsan visszahúztam magam.

- Nem. – vállat rántottam, megnyaltam ajkam.

- Szabad a csaj? – hangja óvatossá vált, majdnem rávágtam, hogy „Milyen csaj?”, de mégsem volt rá szükség.

- Nem! – hevesen felé fordultam, talán kicsit túl agresszív is voltam. – Blairt felejtsd el. – szebb hangnemre váltottam, ő is bátrabbá vált.

- De olyan jó csaj.. – nyöszörgött, felsóhajtottam.

- Tudom. De akkor is felejtsd őt el! – jelentőségteljesen néztem rá, elhúzta a száját.

- Álljunk csak meg! – felcsillant a szeme, gyanakodva álltam pillantását. – Van köztetek valami, ugye? – összecsapta tenyerét, szinte felkiáltott.

- A rohadt életbe, fogd már be a szád! – sziszegve szóltam rá, mérgesen vágtam oldalba.

- Au. – lehelte. – De akkor…komolyan van?

- Dehogy! – intettem le, számomra is fájtak szavaim. Bárcsak lehetne.. – Sajnos.. – sóhajtottam.

- Ő nem akarja?

- Nem erről van szó.. – vonakodtam a téma elől, nem volt kedvem beavatni őt, hogy már nemegyszer csókolóztunk, mindketten élveztük, de tulajdonképpen ennyi. És én sem tudom, mit kellene tennem. Fejezzem be, vagy inkább hajtsak rá?

- Szóval akarja? – eltátotta a száját.

- Neem! – elhúztam a szót, felnyögtem értetlenségén. Bár hogyan is érthetné, mikor még én sem értem.. – Vagyis…nem tudom. Nem arról van szó, hogy akarjuk, vagy nem. Nincs is mit akarni. – füllentettem a végén. Muszáj voltam, hogy ne kérdezzen tovább.

- Akkor én becserkészhetem? – reménykedett.

- Verd ki a fejedből. Még a legcsekélyebb vele kapcsolatos gondolatodat is. És ne mássz rá. Ne is próbálkozz. Blair az enyém. Még ha nem is.. De az enyém, valamilyen szinten. – határozott voltam, remélem értette.

- Öcsém, milyen szerencsés vagy! Ilyen csaj lehet a tiéd… remélem nem leszel barom és hagyod ki az alkalmat. Még ha csak futó kalandként is..

- Nem, Ryan. – vágtam közbe. - Tudod, hogy utálom az olyat. Főleg vele nem lennék képes megtenni. Olyan kis törékeny.. – ajkamba haraptam, lehajtottam a fejem. – Nem érdemli meg sem ő, sem egy lány sem, hogy felültessék. Te is leállhatnál már a nőcsábászkodással. Ezért nincs egy normális kapcsolatod sem. Mindenkivel flörtölsz. – szerintem jogosan oktattam ki. – Nem gondold, hogy jobb pasi vagy, csak mert Justin Bieber a haverod. – vigyorogva poénkodtam, s bár elfintorodott, láthatólag vette a viccet.

Csend állt be közénk, nem volt miről beszélnünk. Vagyis lett volna, de amiről ő akart beszélni, az nem egyezett volna az én álláspontommal. Inkább azzal foglalkoztam, hogy megtöltsem a tüdőm olaszországi levegővel. Szívesebben lennék most abban a légkondicionált, nagy épületben, de a szöszke nem szerette volna, hogy megtudják, velünk van, mert szerinte úgy előnyben részesülne.

- Te, az Blair. – bökött meg Ryan, felkaptam a fejem. Rögtön kiszúrtam őt, nem volt nehéz, hiszen jóformán a semmi közepén vagyunk.

- Tényleg. – értettem egyet, miután megbizonyosodtam. – Blair! – felé kiáltottam, leugrottam az alacsony betonfalról. Lelkesen indultam meg felé, mosolyt varázsoltam az arcomra, a gratuláció kivitelezését terveztem. De meg kellett lepődnöm. Egy magát vonszoló, sírás környékén álló, összetört lányt láttam magam előtt, ebből pedig rögtön megértettem a helyzetet. – Jézusom, Blair. – suttogtam magamban, elszorult a torkom.

- Miért is gondoltam, hogy kellek nekik? Csak egy felkapott amerikai modell vagyok. Egy senki. – remegő hangon beszélt, tisztán láttam, hogy nedves a szeme. Tehetetlenül lassítottam, ahogy elé értem.

- Blair, ne mondj ilyet! – bíztató próbáltam lenni, de szánalmasnak éreztem magam. Arcára simítottam a kezem, próbáltam megemelni a fejét, hogy szemébe nézhessek, de nem hagyta. Éreztem tenyerembe folyni egy könnycseppjét, tudtam, hogy ez még csak egy töredéke annak a fájdalomnak, amit igazából érez. – Ha hibát találtak benned, akkor meg sem érdemlik, hogy az övék légy. – tovább próbálkoztam, hátha tudok valami olyat mondani, amitől jobban érezné magát.

- Csak azért nem akartak, mert nem tudok itt maradni Olaszországban. Gondolkodási időt sem hagytak, Justin. – elfúlva tört ki zokogásba, mellkasomra esett.

- Minden rendben lesz. – suttogtam fülébe, szorosan átkaroltam. Sejtem, mit érezhet. Romba dőlt az európai karrierje, ami olyan, mintha nekem már nem lehetett volna My World 2.0. – Ez még csak Olaszország. Európa eléggé nagy… Valahol kínálnak majd neked egy sokkal jobb ajánlatot. – nem adtam fel a próbálkozást, bármit bevetnék, hogy neki jobb legyen.

- Ja. Talán.. – motyogta. Nem úgy hatott, mintha így is gondolná. Mélyet lélegzett, nyakamra apró köszönetpuszi-félét adott, majd elvált, s szipogva megtörölte a szemét. – Menjünk. Ránk várnak. – bökött a busz irányába, ahol a többiek álltak. Bizonyára nekik is leesett, hogy mi a szitu, így nem jönnek majd a kínos „na, hogy sikerült?” című kérdésekkel.

Nehezen engedtem el magamtól, de mégsem ölelhetem a derekát a többiek előtt. Lassan lépdeltünk feléjük, Blair igyekezett rendbe szedni magát.

- Sziasztok. – halvány mosollyal az arcán, szipogva köszönt a többieknek, akik együtt érzőn néztek rá. – Srácok… - nagyot sóhajtott. - Sajnálom, hogy emiatt kellett megbolygatni az egész turnét…azt hittem, sikerülhet, de… - ismét elérzékenyült. - Teljesen felesleges volt…nem érek semmit és… - hangja megcsuklott, ajkába harapott, hogy ne törjön ki sírásban. Nem bírtam ki, hogy ne karoljam át. Csak baráti volt. Csak megsimogattam a felkarját. Ebben nincs semmi.

- Kicsim, nincs semmi baj. – anya mosolyogva lépett elé, átadtam neki a helyem. A többiek mögé álltam, onnan néztem az eseményeket. – Hidd el, vannak ennél sokkal súlyosabb gondok is az életben. Igen, most elbuktál. De milyen harcos az, aki inkább tovább fekszik a földön, mintsem felálljon és tovább küzdjön? – ezzel teljesen egyetértettem. Nekem is mondta már ezt, mikor csalódás ért, és még mindig úgy gondolom, hogy tökéletesen igaza van.

- Igazad van. – hüppögte Blair, elmosolyodtam. Csodálom édesanyám, hogy ekkora hatással bír az emberekre. Na, de említsük meg, neki azért már lehet is honnan tapasztalata…

- Ez még csak Olaszország. Európa óriási…nem csak itt van lehetőség. – Blair felkuncogott, ajkába harapott.

- Justin is ezt mondta. – szipogva mosolygott, de legalább már mosolygott.

- Akkor már csak van benne valami igazság, ha ketten is ezt mondjuk, nem? – nevetett anya, Blair bólintott.

- Köszönöm. – hálásan pillantott anyára. Carin mellettem remegve vett levegőt, rásandítottam, szeme könnyekben állt.

- Jaj, te, hát nehogy sírj már! – nevetve átöleltem, ő is ugyanígy viszonozta.

- Induljunk. Elég volt ebből a helyből ennyi. – kérte Blair, bólintottunk. Kicsit megtört most a hangulat, de biztos vagyok benne, hogy helyre fog állni. Felvonszoltuk magunkat a buszra, rögtön szétszóródtunk.

- Szeretnél társaságot, vagy lennél most inkább egyedül? – csíptem el, mielőtt bemenekült volna a szobájába. Most mindegy, hogy látnak-e a többiek, hiszen érthető, hogy segíteni próbálok. Röviden hezitált, majd kitárta az ajtaját. Mosolyogva mentem be, de átvettem tőle az ajtó bezárását, melynek zárját kulcsra fordítottam. Nagyot sóhajtva az ágyához ment, elnyúlt rajta hosszában. Fél 8 körül lehet, már egész sötét az ég. Felkattintottam az éjjeli lámpát, lehunyta a szemét a hirtelen fény miatt. Hezitáltam, vajon hova üljek, de kitaláltam egy praktikusnak tűnő pozíciót. A feje felé ültem, hátamat a falnak döntöttem. Óvatosan nyaka alá csúsztattam a kezem, szemei kipattantak a kíváncsiságtól. Nem is kellett őt emelnem, megemelte felsőtestét magától is.

- Gyere ide. – paskoltam meg combom, felvonta szemöldökét, de nem ellenkezett. Visszafeküdt a hátára, fejét épphogy ágyékom alá helyezte. Ajkamba haraptam, lemosolyogtam rá. Szeméből kitűrtem a hajszálait, végigsimítottam arcán, szeme alatt, s ajkán. Forró volt, ez arra ösztönzött, hogy még egyszer végigvezessem ujjam alsó ajkán. Elidőztem arca vonalain, egyszerűen csodálatos volt. Nem is értem, miért dobnak ki egy ilyen szépséget, csak mert nem tud itt maradni. Van máshol is törzshelye a Vichynek, nem csak itt, nem igaz?

Tenyerem feje búbjára simítottam, homlokát cirógattam a ujjammal. Másik kezemet merészeltem derekára simítani, lehunyta szemeit, ebből arra következtettem, talán nem bánja annyira nagyon..

- Köszönöm, Justin. – alig hallottam, csak ajka mozgása segített.

- Nincs mit köszönnöd. – lentebb hajoltam, annyira, amennyire csak tudtam, de nem tudom, mit akartam. Csak jó volt közel lenni hozzá. Szemeit kinyitotta, a fényben úgy hatott, mintha fekete lenne az írisze. Teljesen elmerültem a tekintetében, Ryan szavai jutottak eszembe. De nem, nincs igaza. Ha lehetne választani, hogy kalandként megkapjam, nem kérném. Nem akarom őt összetörni. Hiszen biztosan fájna neki, törékenységéből ítélve. A most ölemben fekvő Blair nem az a Blair, aki New Yorkban volt. Az a gyűlölködő, határozott és erős Blair. Nem is volt ő soha olyan. Csak a helyzet tette olyanná. Hogy össze volt zárva velem, én pedig annyira hajtottam rá. Hiszen mindenki mással kedves volt. Most velem is olyan. Most az igazi Blair. És az igazi Blair törékeny, érzékeny és szerető. Képtelen lennék belerángatni őt egy kalandba. Ő annál többet érdemel.

- Justin…segíts. – halk szavai visszarántottak a valóságba, bár tekintete továbbra is ámulatban tartott.

- Miben? – féltem, hogy azért nem tudom, mert nem figyeltem rá, de nem emlékszem semmi ilyen témára.

- Segíts elfelejteni a mai napot. Hogy ott voltam. Elfelejteni, ami történt. Hogy ne érezzek ekkora csalódást. – szívére szorította a kezét, a gyomrom összeugrott. Nem, kicsit sem csillapodott a fájdalma sem az én, sem az anya beszédének hallatán, vagy csak igazán picit. De azt nem igazán értettem, mi egyébbel tudnék segíteni.

- Hogyan? Mondd, és megteszem. – ígértem. Felsóhajtott, ajkába harapott. Megrázta a fejét, hogy hagyjuk a témát, s halványan elpirulva felült. Összevontam a szemöldököm, ezt vajon miért tette? Nem nézett hátra. Felhúzta a lábát, átkarolta. Oldalról láttam az arcát, s ahogy abban gyönyörködtem, valahonnan beugrott, mire gondolt. – Blair…

Lefejtettem karjait a lábairól, rám kapta tekintetét. Egy percig sem hezitáltam. Mellé térdeltem, tenyerembe fogtam arcát, nem foglalkoztam megilletődött sóhajával. Ajka már elnyílt, szinte kitárulkozott előttem, én pedig felhasználtam ezt. Telt felsőajkát az enyéim közé vettem, hajába túrtam, szorítottam magamhoz. Kezem alatt éreztem arcába szökő vérét, elmosolyodtam. Gyenge ujjai félénken érintették a nyakam, lassan körbefonták, tarkómon beletúrt. Végigfutott rajtam a hideg.

- Blair, Justin odabent van? – a kintről érkező hangra szinte egyszerre löktük el magunkat egymástól. Félve kerestük a másik tekintetét, egyikünk sem tudta igazán, most mi a teendő. Biztosan megkapjuk majd a „mit csináltatok zárt ajtónál?” kérdést, amire máris választ kezdtem keresni.

- Igen, itt van. – kiáltott ki Blair.

44. Nincs köztünk semmi...ugye?

#gyereknap

Tegnap éjszakáztam, itt az eredménye. A komik számától most eltekintek, hiszen még csak tegnap került fel a másik rész, de ehhez a részhez most szigorúan több időt hagyok. Már csak azért is, mert nem lesz időm írni :D najó, inkább :/

Nem fűzök hozzá semmit, várom a véleményeket:)

Kellemes Olvasást.♥

A csípős hideg átjárta az egész testem, még a fogam is vacogva kocogott egymáshoz. A nap teljesen lebukott a horizont alá, a hosszú országút messzire üresen kongott. Hátamat egy villanyoszlopnak döntöttem, hamar rájöttem, hogy ez buta ötlet volt, hiszen hűvössége csak még tovább fagyasztotta a testem.

Lerobbantunk. Igen, így igaz. Már legalább negyed órája szidom a buszt, hogy luxus-kivitelezésének ellenére is le tud pukkanni. A fenébe már, hát hol itt a huszonegyedik századi technika?!

- Fogjatok egy taxit és hozassátok ide magatokat. Cole mindjárt végez a busszal. Remélhetőleg.. – Scooter idegesen járkált egy kavicsot rugdosva, azzal az idegennel beszélt, akikért most mentünk volna, ugyanis ma csatlakoznak hozzánk. Van egy tippem, hogy kik lesznek azok, nem kell ehhez sok logika. – Hát honnan tudjam? Nincs a bokorra írva, hogy mi az utca neve. Rendben. Oké. Jó, jó! Na, csá. – elmélyültem gondterhelt arcában, ahogy a ráncok összefutnak homlokán, ahogy mérgében óriásit nyom telefonjának képernyőjére. Talán egyedül ő ideges, a többiek már belenyugodtak a sorsunkba. Cole keményen dolgozik a hiba megjavításán, remélhetőleg már csak percek vannak hátra a didergésből.

- Olyan vagy, mint egy porcelánbaba. – a balról érkező mély hang megzavarta elmélkedésem, összerezzenve fordultam felé. – Nézd a jó oldalát, legalább nincs szükséged pirosítóra. – mosolygós ajkain keresztül kifutó lehelete páraként szállt tova a hűvös levegőben, zavaromban lehajtottam a fejem, átkaroltam magam és felkarom szorgos dörzsölgetésébe kezdtem. Mozgolódást éreztem, majd szemem előtt láttam két fekete Supra cipőt. – Tessék. Vedd magadra. – tartott orrom elé egy szintén fekete, bőr hatású pulóvert.

- Köszi, megvagyok. – fejemet rázva utasítottam el vonzó ajánlatát, csak aztán gondoltam bele, hogy mennyire jólesne belebújni egy Justin illatú felsőbe.

- Kérlek. – suttogta csábítón, nagyot nyeltem. Ismét megráztam a fejem, ajkamba haraptam, hogy még véletlenül se mondhassak igent. Tetteim viszont nem hatottak rá. Vállamon, majd hátamon is megéreztem a hirtelen melegséget, melyet pulóvere kölcsönzött számomra. Ujjai ezután gyengéden simítottak végig hátamon, a rajtam keresztülsöprő kisebb szikraáradat még jobban felmelegített, felsóhajtottam a kellemes érzéstől.

- Köszi. – mosolyogtam rá hálásan, mosolyomat viszonozva bólintott. – Te tudod, kik jönnek?

- Nem mondták el, de nem nehéz kitalálni, hogy anya, Carin, és Ryan. – vállat vont, elnézett a távolba.

- Milyen rendszer szerint fogunk megoszlani a két buszon? – kihasználtam, hogy nem engem néz, bár valószínűleg tudta, hogy bámulom őt, azért mégis merészeltem körbepásztázni arca minden szegletét. Most is tökéletes volt, mint mindig.

- Te meg én maradunk ezen, anya, Kenny, Scoo, Carin és Mama Jan lesznek a másikon, egyenlőre ez a biztos. A többiek pedig majd ahová akarnak, oda mennek. Persze te is mehetsz a nyugdíjasklubba, ha úgy tartja kedved. – szóhasználatán felnevettem, gondolkodást tettettem.

- Azt hiszem…maradok. – böktem ki, elmosolyodott.

- Maradsz Justinnál? Jó neked a fiatal husi? – nadrágzsebébe csúsztatta kezét, valami hihetetlenül cuki arccal meredt rám.

- Vagy inkább távol maradok a nyugdíjasklubtól. – felvontam egyik szemöldököm, csücsörítve vártam reakcióját, ami egy fintor volt annak jeléül, hogy nem tetszik neki az ő verziójának el nem fogadása.

- Kész! – kiáltotta el magát Cole, mindannyian rá kaptuk a tekintetünket. Magasba emelt kezekkel, térdelve ünnepelte önmagát, majd örömében hátára feküdt, elernyedt végtagokkal lazított a kemény munka után.

- Állj fel, Cole, mert megfázol, és akkor lesz még csak veszteségünk.. – tartotta Ry a földön fekvő felé a kezét, Cole felállt.

- Irány a busz! – kiáltott fel Fredo, pillanatok alatt surrant fel a meleget árasztó járműre.

- Gyere. – izgatottan intettem Justinnak, a busz felé böktem, s elindultam. Fredo példájára én sem késlekedtem a felszállással, ahogy aztán a többiek sem.

Sokkal kellemesebb volt kivárni azt a még 10 percet, mialatt a reptérről érkezőket vártuk. Egy taxi parkolt le a busz mellett, a már  ismerős Pattie és Carin, valamint egy számomra ismeretlen fiú szállt ki, aki valószínűleg Justin barátja lehet. Én a buszról néztem végig, ahogy üdvözlik egymást, kicuccolnak a taxiból át a buszba, majd a többiekkel együtt felszállnak.

- Igen, meglehetősen hideg van. – Pattie helyeslő bólogatással válaszolt valakinek. Bentebb jöttek, kíváncsian léptem ki a sarokban való meghúzódásomból. – Ó, kit látnak szemeim! – mosolyodott el az alacsony, barna hajú nő.

- Szia, Pattie. – köszöntöttem kedvesen. Jól esett, hogy karjait ölelésre tárta, rögtön elfogadtam.

- Hűha, milyen kis vézna lettél, de persze csinosabb, mint valaha. – karjait tapogatón igazgatta derekamon, mosolyogva vált el. Én csak nevetve megrántottam a vállam, nem volt kedvem ecsetelni, hogy vékonyságomat a modellkedés kívánja meg.

- Hali, csajos! – bukkant fel egy vigyorgó fej mellettünk, Carin is rögtön ölelést kért, amit szívesen teljesítettem.

- Szia, Carin. – egy pillanatra megszorítottam, s elengedtem. – Rég találkoztunk. – elhúztam a szám, egyetértőn bólogatott.

- Ne, viccelsz? Hát ezt nem hiszem el! – Justin és az ismeretlen fiú látszólag gyorsan megtalálta a közös hangot, ez is alátámasztja feltételezésem, miszerint a fiú Justin barátja. – Feltétlenül tartanunk kell egy versenyt, hogy megdönthessem a legutóbbi rekordod. – kérkedve, hivalkodón, de közben játékosan vigyorogva ütötte vállba a fiút. Éppen eszembe jutott, hogy szinte úgy elsétált előttem, hogy észre sem vett, mikor tekintete valahogy megtalálta az enyém. Félénken mosolyogtam rá, Justinra pillantottam segítségkérésként, hogy esetleg lenne szíves bemutatni, vagy nekem kell kezdenem.

- Ja, persze…nos, Ryan, ő lenne Blair Collins, a modell, akiről már beszéltem. – mutatott felém. – Csipkerózsika, ő pedig Ryan Butler, a gyerekkori hülye haverom. – vigyorogva nézett a barna hajú, Ryan nevezetű fiúra, aki az őt illető jelző hallatán csúnyán nézett barátjára.

- Ne is hallgass erre a seggfejre. – legyintett, újra rám nézett. – Örülök, hogy találkoztunk. – váltott kedves hangnemre, hirtelen közelebb lépett, hagytam magam és viszonoztam ölelését. Talán túl sokáig ölelt, de végül elvált.

- Ahogy én is. – mosolyogtam rá, mikor elvált, ő pedig viszonozta ezt.

- Jó, ennyi elég is volt. – Justin megfogta Ryan pólóját a nyakánál, óvatosan bár, de merész fogással hátrahúzta előlem. Elmosolyodtam a gondolaton, vajon Justinban tényleg fellobbant-e a féltékenység szikrája. Hiszen na, azért mégiscsak csókolóztunk, a barátja pedig éppen most próbált bevetni valami csábító mozdulatot..

- Emberek, nagyon jó hírem van: megérkezett a másik turnébusz is! Úgyhogy nem kell még órákat szorongnunk egy buszon, máris oszolhatunk. – Scoo bejelentésére mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, egyedül én nem láttam semmi különöset a dologban. Nem elférünk egy buszon? Bár persze, mit is gondolok, Bieber környezetben vagyok, ott pedig nincs elaprózva semmi. – Akkor beszéljük meg a felosztást. Én arra gondoltam, hogy Justin marad ott, Blair pedig ott.. – mutatott a szobáinkra. – Butler és Fredo megy oda.. – mutatott az én szobám mellettire. – És Ry Good meg Kenny pedig oda. – végül a legelsőre. – A többiek, azaz Carin, Pattie, Mama Jan, Jon és én megyünk a másikra, majd ott megbeszéljük, hogy ki kivel, hol, merre.. – mindenki egyetértőn bólintott, így az elején mondott „beszéljük meg”-ből lett az, hogy Scoo felvázolta a tervét, a többiek pedig rábólintottak és körülbelül ennyi. – Így jó mindenkinek? Akkor mehetünk a másikra. – intett a fejével, az odasoroltak szorgosan elindultak.

Pár perc alatt sikerült átpakolniuk és elhelyezkedniük, már csak Scoo jött vissza Pattievel hegyi beszédet tartani.

- Szeretnénk, ha normálisan viselkednétek, ezt főleg nektek mondjuk, fiúk. – mutatott a jelenleg szigorú énjét viselő Scooter Justinra és Ryanre. Kicsit zavar, hogy két Ryan van, talán nem lenne rossz megoldás Ryan Goodot csak simán Rynak hívni.

- Scoo, mi mindig jók vagyunk. – mondta Justin ártatlan szemekkel, mire Ry és Kenny felnevetett.

- Persze, fiam, a nap minden percében.. – forgatta a szemét Pattie. Justin elvigyorodott, cuppanós puszit adott édesanyja arcára.

- Blairt pedig nem felfalni! – újabb intés Scootól, ennek hallatán szépen szólva elvörösödtem. Ajkamba haraptam, csak remélni tudtam, hogy nem látszik rajtam, de Justin mosolyából ítélve nem volt sok remélnivalóm.

- Megesszük vacsorára. Enyém a combja! Imádom a combot. – nyalta meg a száját Kenny, mindannyian felnevettünk a nagymaci ételre utaló szó hallatán történt reakcióján.

- Na rendben, csak van annyi eszetek 19 évesen, hogy normálisak legyetek. – Scoo felsóhajtott, most különösen látszott rajta, hogy nagyon fáradt szegény. – Akkor mi visszamegyünk, és indulunk is tovább, egyenesen Firenzébe! Jó éjt, srácok. – lezárta beszédét, Pattie is elköszönt. Igen, Firenzébe megyünk, ugyanis voltak annyira édesek, hogy csakis miattam felcseréltek két koncertet, hogy el tudjak menni a megbeszélésre. Borzasztóan hálás vagyok ezért.

~*~

Hajamat becsavartam a törölközőbe, turbánként raktam fel a fejem tetejére. Összeszedtem minden cuccom, immár pizsamában tértem vissza a szobámba. Az első dolog, ami feltűnt, hogy nyitva az ajtóm. Biztosra veszem, hogy én bezártam. Remélem itt van még a „betörőm”, hogy legalább kiderülhessen, ki a tettes. És itt is volt. Teljes nyugodtsággal ült az ágyam szélén, előredőlt, alkarjával combján támaszkodott. Némi félelmet láttam szemében, mikor felnézett rám.

- Szokás kopogni, nem tudtad? – dörgöltem orra alá kedvesen, becsuktam magam után az ajtót.

- Kopogjak a senkinek? – rám mosolygott, egyenesített hátán. – Sajnálom, ha zavarok, csak gondoltam te tudnál javasolni valami ötletet, amivel könnyebben megy az alvás. Nem fárasztott le eléggé a mai koncert.. – megvakarta tarkóját, én magam éreztem, hogy furán nézek rá. – Mi az? Ez most tényleg nem duma. Komolyan beszélek. – halvány, de őszinte mosolya alátámasztotta szavait, kénytelen voltam hinni neki. Felsóhajtottam, bőröndömre dobtam a cuccaim egy „majd elrendezem” gondolattal.

- A reggeli dolog óta még nem volt időnk kettesben beszélni. Szóval…köszi. De azért haragszok is rád. Rendesen megijesztettél. – visszatértem hozzá, megálltam előtte, felnézett rám. Megnyalta ajkát, beleharapott, csillogó szemekkel pásztázott. Kezem akaratlanul mozdult felé, tudtam, hogy mit akar, s hagytam is neki. Ujjaim elől felzselézett hajába dugtam, nem érdekelt, ha elrontom, úgysem látja senki. Selymes haja kellemesen cirógatta végig bőröm, kihúztam, majd újra végigfuttattam kezem a hajszálait közt.

- Amit még fűzni szerettem volna a „mennyire csipázol engem” dologhoz csupán annyi lenne, hogy ha tényleg annyira nem kedvelsz, akkor miért is csókoltál meg? – indokával megfogott, ebben tényleg nincs mit kimagyarázni. Már akkor tudtam, hogy valami olyat fog mondani, amiből lényegében semmivel nem tudom kihúzni magam.

- Már egyszer mondtam. Pillanatnyi gyengeségek mindenkinél adódnak, akkor én is engedtem. De a mutató még mindig a te javadra jelez többet. – próbálkoztam meg egy másik irányból megközelíteni a dolgot, hunyorogva gondolkodott el.

- Emlékszel, mit mondtam neked a Buffy-s dolog után? Ha én úgy akarom, akár önszántadból is megcsókolnál a jövőben, mert én Justin Bieber vagyok és bármit elérek. Nem is kellett sokat várnom, hogy beigazolódjon, és biztos vagyok benne, hogy még ma este is képes lennék kihozni belőled valami attrakciót. – kajánul mosolygott, kezét térdhajlatomba simította, nagyon lassan felfelé kezdett haladni.

- Na, na, na! – léptem egyet hátra, szúrós pillantást vetettem felé. – Ennek korántsem most van itt az ideje, drágaságom. – fejemet rázva erősítettem meg szavaim.

- Tudtad, hogy egy lány minél jobban ellenkezik, annál kívánatosabb? – foga közé vette alsó ajkát, lassan kicsúsztatta, majd megnyalta. Mosolyogva fürkészte a szemem, hevesen dobogó szívvel álltam tekintetét.

- Tudom. – jelentettem ki határozottan, bár az igazságtartalmával vetekednék.

- Direkt csinálod. – most ő lett határozott, ezzel jobban egyetértettem.

- Most menj, mert nekem még ki kell fésülnöm a hajam. – hivatkoztam egyéb okokra, amely mellesleg igaz is volt.

- Kifésülöm. – vont vállat. – Természetesen csak ha nem riadsz meg ilyen kezektől. – tartotta felém tenyerét, melyből 5 csontos ujj meredt az ég felé. Vékony, hosszú ujjai voltak, tipikusan nem férfias, de még ebben is lehetett találni valami vonzót.

- Ugyan, kérlek.. – kuncogtam fel. – Köszönöm az ajánlatot, de nem merem ilyen béna kezekre bízni a hajam.

- Hozz fésűt. – legutóbbi megjegyzésemet figyelmen kívül hagyta, megfordult a fejemben, hogy akkor én is ezt teszem, de hogy őszinte legyek, egész jól hangzott a dolog. Fiókomba nyúltam, kihúztam belőle a kedvenc fésűm és felé tartottam. Teljesen felült az ágyra, megpaskolta maga előtt a helyet, törölközőmet levettem a hajamról és leültem. Sötétszőke tincseim nedvességtől elnehezülve hulltak hátamra, ujjait végigfuttatta bennük.

- Titokzatos mézszőke, emlékszel? – hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Igen. – motyogtam, lehunytam a szemem, az emlékek előtörtek. – Tudod…imádom, mikor bármit is csinálnak a hajammal. – vallottam be mosolyogva.

- Bízd csak rám a dolgot. –összegyűjtve a kósza tincseket összefogta a hajam, és hátamra ejtette. Választékom már magától beállt, így azzal nem kellett törődnie. Jártasan fésülte ki a gubancokat a tetejéről, egyedül ezt a részét nem szeretem a dolognak. Lentebb már könnyebb. A vállamig kifésülte, néhol egy picit húzott, de innentől kezdve semmi fájdalom, csak kellemes érzés öntött el. Percekig járatta a fésűt, minden egyes szálat szép simára rendezve. A fésű fogai hátamat is súrolták, kirázott tőle a hideg. Lassan leért a szálak végéhez, majd végleg felhagyott a kényeztetéssel. Ujjait ismét átfuttatta dús hajamon, majd még egyszer végigfésülte.

- Készen vagy. – jelentette ki boldogan. Én viszont szomorúan nyitottam ki a szemem, tarthatott volna még tovább ez a kis idő..

- Köszönöm. – hirtelen vettem mély levegőt, ezek szerint nem lélegeztem elég sokszor az utóbbi percekben. Mosolyogva megfordultam, felém tartotta a fésűt, elvettem tőle és szekrényemre helyeztem.

- Azt hiszem, nekem lassan menni kéne.. – elhúzta a száját, csalódott lettem. Én sem értem néha magam, most például azért, hogy miért esne nehezemre elköszönni tőle.

- Hát jó. – sóhajtottam, oldalra döntött fejjel ránéztem.  Szemembe lógó vizes tincseim fülem mögé tűrte, ujjait lassan végigsimította állkapcsomon, egészen ajkamig. Tenyerébe fogta az arcom, hüvelykujját járomcsontomra simította, kisajátította a tekintetem, egyszerűen nem tudtam nem őt nézni.

- Sosem mondtam még, de…gyönyörű vagy. – suttogó szavai villámcsapásként értek. Ajkaim remegve nyíltak el, megilletődött sóhajt vettem. Testemen milliónyi szikra cikázott végig, melyek mintha kötődtek volna hozzá is. Ajkait szorosan összezárta, szeme mosolygott helyette. Szólásra nyitottam a szám, de alig akart kijönni rajta hang.

- Köszönöm. – sikerült elmotyognom ezt az aprócska szót, de még mindig túl merev voltam a meglepődöttségtől, hogy mosolyogjak. Ujjai lassan lehulltak arcomról, ajka megrándult a mosolytól, aztán egyszer csak felállt, amire nagyon nem számítottam. Leblokkolva ültem az ágyon, s mire észbe kaptam, már az ajtónál járt.

- Justin.. – elcsukló hangon szóltam utána, visszafordult. Alig pár másodpercig gondolkodtam csak, de anélkül is tudtam, mit akarok. Ereimben száguldozott a vér, a gyomrom izmai görcsként ugrottak össze. Céltudatosan álltam fel az ágyról, mindössze két lépés volt szükséges, hogy beérhessem. Tekintete kíváncsi, egyben zavart volt, én magam is kételkedtem abban, hogy biztosan jó ötlet-e. Végül nem érdekelt. Hajába túrtam, és magamhoz húztam. Meglepődött, nem is kicsit, de hagyta magát. Szabad kezem arcára simítottam, hüvelykujjamat végighúztam alsó ajkán, mely elnyílt a felsőtől, szemöldöke összeugrott. Ujjaim kihúztam hajából, kezeim közé fogtam arcát, lábujjhegyre pipiskedtem magam. Gyengéden vettem alsó ajkát a tulajdon ajkaim közé, levegőjét orrán eresztette ki, végigsöpört nyakamon. Keze rátalált derekamra, de csak az egyik. A másik váratlanul hajamba túrt, közelebb vont magához. Ajkunk felvette a másik ritmusát, tökéletesen mozogtak együtt. Édesen csókolt, de gyorsabban, mint eddig bármikor. Ám ugyanúgy, mint a többinek, ennek is megvolt a maga csodás varázsa.

Úgy éreztem, szétfolyok a karjában, de meglepő módon egyben maradtam. Tarkójára simította a kezem, még mohóbban kaptam ajka után, egyáltalán nem ellenkezett. Testünk összesimult, szerintem még sosem éreztem őt ennyire közel magamhoz.

De mint mindennek, ennek is vége lett. Fájt elválnom, fájt otthagynom, de az eszem így parancsolta. Felülkerekedett a szívemen, és szerintem ő is így volt ezzel. Nem mellesleg, valahol belül ott bujkált bennem a félelem is, nehogy valaki benyisson, bár éppen az ajtó mögött állnánk, de azért mégis..

- Huh.. – nyögte elfulladva. - Ez még eléggé szokatlan. – lihegte ajkamba, egyetértőn bólogattam. Leereszkedtem a talpamra, nem néztem fel rá. Megnyaltam ajkam, még mindig éreztem az övének ízét. – Nem tudom, miért kaptam, de köszönöm. – hajamból kihúzta ujjait, arcomra simította.

- Csak úgy.. – vontam vállat, bár ezt eléggé hülye válasznak éreztem, valószínűleg az is volt. – Megérdemelted. – rukkoltam elő egy másik alternatívával, ez jobban beillett a szituációba. Felnéztem szemébe, mosolyogva állta a kontaktust. Félénken hajtottam le a fejem, szerény mosollyal az arcomon bújtam nyakába.

- Köszi. – nevetett hajamba, majd belepuszilt. Kezem végighúztam testén a nyakától mellkasáig, indultam a háta felé, de megálltam.

- Megengeded? – felpillantottam rá, elmosolyodott.

- Ennél butább kérdést fel sem tehettél volna, szépségem. – csókolt homlokon. Bátorságomat összeszedtem, kezem szálkás hátára simítottam, összefontam karjaim és magamhoz öleltem. Arcomat vállára fektettem, orrom súrolta nyakát, mélyet szippantottam elképesztően őrjítő illatából. Ő is hasonlóképp cselekedett, csak éppen nyakamat karolta át.

- Legalább valami „jó éjt” félét mondhattál volna, mielőtt elmész. – merészkedtem elhagyni nyakát, szemébe néztem.

- Azt hiszed én elmentem volna csak úgy, te buta? – mosolygott le rám.

- Úgy látszott. – fintorogtam.

- Elvégre ha nem veszed úgy, hogy szó nélkül képes vagyok elmenni, akkor nem csókolsz meg. Tehát szívesen. – vigyorra húzta a száját, tökéletes fehér fogai kivillantak.

- Mr. Nagyképű. – dörgöltem orra alá keresetlen szavaim.

- Mrs. Nehézpréda. – kuncogott fel, ezt én sem tudtam elégedett mosoly nélkül hagyni.

- Na, jól van, most már aztán tényleg menj. Holnap nem fogsz bírni koncertezni.

- Te pedig be fogsz aludni a megbeszélésen vagy mi a szösz lesz. – eligazította általa feltúrt hajam, mélyet sóhajtott. – Scooéknak továbbra is egy szót sem.

- Ahogy mondod. – bólintottam rá azonnal. – Bár kicsit frusztráló lesz, de egyértelmű, hogy előttük meg nem történteknek vesszük a dolgokat, hiszen nincs is köztünk semmi, ugye? – kétkedéssel a hangomban tettem fel egy tényleg kérdéses kérdést, bár a válasz egyelőre egyértelmű.

- Nincs.. – válasza bizonytalan volt, akárcsak az én kérdésem. Ez nem jó. Egy határozott tagadást vártam, nem egy talánt, hiszen ez valójában az volt.

- Rendben. – mást nem tudtam mondani. – Na, menj. Jó éjt! – rámosolyogtam, elléptem előle.

- Holnap beszélünk. – hosszú puszit nyomott felső ajkamra, rábólintottam, bár nem igazán tudtam, hogy csak olyan „úgyis beszélünk, hiszen a nap 24 órájában velünk vagy”, vagy pedig egy „erről majd még beszélünk” dologra gondolt. – Sogni d’oro! – kacsintott rám, felvont szemöldökkel mosolyodtam el.

- Neked is szép álmokat. – ajkamba harapva próbáltam türtőztetni mosolyom. Vetett rám egy utolsó pillantást, majd megfordult és pókerarcot felvéve elhagyta a szobát.

43. Sajtótájékoztatói nyilatkozatok

Húha, lányok...szalad az élet. Még nemrég írtam, hogy "jaj, ne, itt az augusztus", most pedig már 17-e van, pedig 5 napnak, ha tűnt ez a 17......:/

A lényeg, hogy van következő rész, bár szerintem nem olyan, amire ti gondoltatok :D Olyan, amire én és az ezutáni is olyan lesz, amire én és reméljük annak majd jobban örültök. Na, de ennyire ne szaladjunk előre, egyelőre maradjunk ennél.

A kommentekért milliónyi köszönettel tartozom Nektek.♥ Nem számoltam meg, hányat kaptam, de legalább rövid válaszadásra volt időm. Most megpróbálok sűrűbben felnézni a blogra, hogy ne gyűljön össze egyszerre olyan sok, de persze ez ne akadályozzon meg titeket abban, hogy írjatok ;)

Biztosra veszem, hogy akartam még valamit mondani, de miért is jutna eszembe..?!

Ui.: A cím borzalmas, nézzétek el, hogy nem volt ötletem. És a kép sem ideillő, de megint nem találtam jót :D

Akkor hát...kellemes olvasást.♥ :)

Puha forróság futott végig arcomon, majd hajszálaim közé furakodott, kis időre eltűnt, s legközelebb már csak ajkamon tért vissza. A jóleső érzéstől fel sem tűnt, hogy a forróság nem lehet puha. Sem kemény. Semmilyen nem lehet, tehát valami élő teremtmény szórakozik velem. Csukott szemeim kinyitásához túl lusta voltam, így vakon próbáltam kitapogatni az arcomat elöntő forróságforrást. Az érintése pontosan olyan volt, mint az én bőrömé. Szóval nem ufó. Ujjai hosszúak és csontosak voltak, s bár még sosem volt a kezével ügyem, azért felismertem, hogy ki a gazdája.

Hunyorogva nyitottam ki a szemem, sötét alakja szépen kirajzolódott az ablak felől érkező gyenge fényben, így gyerekjáték volt megtalálnom az arcát.

- Te mit csinálsz itt? – nyöszörögtem álmosan, kezét elhúztam arcomról, de nem engedtem el. Fentebb tornásztam magam, szemeimbe dörzsöléssel vittem életet, majd sűrű pislogásokkal aktivizáltam. – Hány óra van?

- Jó reggelt neked is. – széles mosolyt küldött felém. – Fél 6 körül lehet. Ideje felkelni. – kezét markoló ujjaimon végigsimított, nehezen akartam észhez térni. Takarómat jobban magamra húztam, hátamat a támlának döntöttem.

- Úgy volt, hogy Fredo kelt. – lehet csak az álmosság tette és azért nem emlékeztem olyasmire, hogy ez változott volna.

- Összefutottam vele vagy 10 perce és mondta, hogy elugrik a Starbucksba, úgyhogy rám maradt a feladat. – ó, így már minden világosabb.

- És…te 10 perce itt vagy? – hevesebben vert a szívem, nemleges válaszban reménykedtem.

- Hát… talán. – kínosan mosolygott, ami miatt a talán felért egy határozott igennel.

- Örülök neked. – fintorogtam, lecsüggesztette ajkait. – Mármint…nem kéne nézned, hogy milyen bénán alszok. – mosolyogva a falnak döntöttem a fejem, felnevetett.

- Pedig aranyos voltál. És legalább nem kellett azon aggódnom, hogy beszólsz valamit. – ajkába harapva elvigyorodott.

- Hé! – térdemmel megböktem. – Nem is szoktam beszólni. – felhúzott orral néztem rá.

- Azóta nem, mióta tökéletes csókolózási tudományommal levettelek a lábadról. – kezével oldalról eltakarta a száját, suttogva küldte felém a szavakat, ennek célja az volt, hogy tutira ne hallatsszon odakint, amit mond.

- Ohó, azért annyira nem. – mozgattam mutató ujjam a levegőben jobbra-balra. – A tegnapi csak…csak… - jó magyarázatot próbáltam keresni, de az igazság az, hogy én magam sem tudom, mi volt a tegnapi. Tényleg akartam azt a csókot, vagy csak pillanatnyi vágy volt, esetleg érzelem volt mögötte..? Az utóbbira nem voksolnék, az első kettő biztosabb.

- Csak levettelek a lábadról. – villantott meg 32 fogas mosolyt, mellyel viszont egyértelműen sikerült becserkésznie, már ha a gyomrom remegése erre utalt..

- És ha igen, akkor mi van? Nem úgy láttam, mintha te annyira meg akartál volna állni. – vágtam vissza sunyin.

- Én nem is titkolom. – vont vállat vigyorogva.

- Akkor most elmondod, hogy miért tetted. – komolyra váltottam, a válasz tényleg érdekelt. Kényelmesen felültem, így még közelebb kerültünk.

- Blair.. – oldalra döntötte a fejét, felsóhajtott. – Nem tudom. Komolyan. Csak…úgy láttam, talán nem használnád fel Scoo módszerét, tudod a kibelezőset, ha megismételném a tegnapelőttit. De hogy miért akartam, azt nem tudom. Miért, te tudod, hogy miért kezdeményezted a másodikat? – mosolyogva varrta rám a válasz nehezebbik felét.

- Tudod mit? Hagyjuk. – vágtam rá. – Lesz reggeli, vagy máris indulunk, egyáltalán hol vagyunk most, mi lesz a program..?

- Jól van, édes, úgy látom a terelés jól megy. – mosolyogva csóválta a fejét, engem mégis inkább a megszólítás fogott meg. Édes. Ez honnan jött?

- Nem terelek. Komolyan beszélek.

- Párizsban vagyunk, sajtótájékoztatóval kezdek 8-kor. Veled nem tudom mi lesz, mármint hogy jössz vagy maradsz vagy mi. – nevetett fel.

- Scoo majd megmondja. Addig is… - lelöktem magamról a takarót, az ágy vége felé csúsztam, hogy Justint kikerülve le tudjak szállni az ágyról.

- Várj. – kirakta elém a kezét, rá kaptam a tekintetem. Váratlanul közelebb hajolt, ujjait csípőmre csúsztatta, felsimított derekamig.

- Megint? Hát nem bírsz magaddal? – rámosolyogtam, ettől önbizalmat kapott, túl sokat is. Szabad kezével hajamba túrt, a pillanat törtrésze alatt hajolt ajkamhoz annyira, hogy a kettő épp csak összeérjen. – Lassan már természetesnek veszed, hogy ha kedved tartja, lekapsz. Nem játsszunk ilyet, Justin. – aprót ráztam a fejemen, felső ajkunk összesúrlódott. – Nem egy marionett baba vagyok, hanem egy érző lény. Nem osztogatom a csókjaim bármikor bárkinek, csak annak, aki megérdemli. Szokj hozzá, hogy én nem omlok a karodba, ahogy a többi csajod. – mellkasára raktam a kezem, éreztem dübörgő szívét, amin rendesen elcsodálkoztam. Hát ő is így érez?

- Tudom, Blair. Én is tudom, hogy értékes vagy. – mosolyogva hátrébb húzódott, nagy szemekkel néztem rá, eléggé meglepődtem. Justin Bieber kijelentette, hogy értékes vagyok? Ezt határozottan a tőle kapott legnagyobb bókok egyikeként titulálom el.

- Egyre érdekesebb beszélgetéseink vannak. – jegyeztem meg halkan, kuncogásából ítélve hallotta.

- Csak hogy tudd…nem játszom veled, Blair. Sosem tudnék játszani egy lány szívével. – őszintén csillogó szemei megolvasztották szívem azon darabjait, amelyben a felé táplált negatív érzéseim voltak. Azt hiszem el kell ismernem, hogy a fiú, akit ezelőtt annyira utáltam, mégiscsak szerethető és értékes ember. – Áthoztam a cuccaid, amit tegnap elég felelőtlenül nálam hagytál. – mosolyogva felállt, az ágy végébe bökött. Megzavart hirtelen témaváltása, de rögtön beugrott a kép, ahogy leteszem a szekrényére a holmikat, amik nem akadtak többé a kezembe.

- Te vagy a hibás, hogy otthagytam! – fogtam rá azonnal, felnevetett.

- Ez nagyon jól megy neked. – felém nyúlt, összeborzolta a hajam, morcosan fogtam le a kezét. – Mellesleg, szeretem az ilyen tűzpiros fehérneműket. – alsó ajkát foga közé vette, csalogatón rám kacsintott, a vérem arcomba szökött.

- Te komolyan… - felvittem a hangom, rögtön összezártam a szám. – Komolyan megnézted? – folytattam suttogva, elöntött a méreg. Ehhez semmi joga nem volt. Ez azt jelenti, hogy szó szerint turkált a cuccomban, hiszen tökéletesen emlékszem, hogy a fehérneműt gondosan elrejtettem a törülközőben.

- Bocsi, Sweetheart. – száját elhúzta, de arcán egy cseppnyi megbánás sem látszott. Jobban is tette, hogy hátrálni kezdett. Ott kaptam volna el, ahol érem, annak pedig semmi jó vége nem lett volna. Azért magamban elképzeltem, ahogy megpróbálok benne kárt tenni. Több sebet ejtenék magamon, mint rajta.. – Fél órád van elkészülni. Aztán Scoo vázolja a tervét. Siess. – figyelmeztetőn nézett rám, már az ajtónál járt. A fejéhez vágtam volna valamit, de már lenyomta a kilincset, az ajtó szinte magától nyílt ki, Justin pedig abban a másodpercben kisurrant a résen.

A fenébe már! Ez nem volt szép tőle, nagyon nem. Ó, de hát hogy tudnék rá haragudni? Logikusan az lenne a válasz: „úgy, mint azelőtt”. De azelőtt nem csókolt meg olyan édesen, mint tegnap.

Elhessegettem a gondolataim, kikecmeregtem az ágyból és belebújtam a bőröndömbe. Úgy értve, hogy ruhát találjak. Elég érdekes az idő, mintha esni akarna. Egy világos farmer, finom szabású fehér ing, barna öv összeállítású outfit mellett döntöttem. A mini fürdőszobámban – mely körülbelül egy négyzetméter volt - található mosdókagyló tökéletesnek látszott a reggeli teendőkhöz. Elvégzésük után felöltöztem, feldobtam egy halvány sminket, átfutottam hajamon a fésűvel, majd lófarokba fogtam. Eredetileg fonást terveztem, de ma kicsit nagylányosabb leszek, nehogy Justin túl könnyű prédának gondoljon.

Egész pontosan 27 percembe telt elkészülni. Pontosságomból fakadó örömömmel léptem ki az ajtón, a csapat nagy része a nappaliban volt.

- Jó reggelt, Blair. – vetett rám egy futó pillantást az ide-oda rohangáló, kávéját szürcsölgető Scoo.

- Neked is. – mosolyogtam rá. – Sziasztok. – köszöntöttem a kanapén ülőket is.

- Szevasz, te bombanő. – vigyorgott rám Ryan.

- Szevasz. – használtam vigyorogva kifejezését, megálltam mellette.

- Remélem hideg vízzel locsolt fel a kölyök. – villantotta meg ragyogó fogait Fredo.

- Hideg ví...ja, persze! – kaptam homlokomhoz, mintha tudnám, miről beszél. Amúgy gőzöm nem volt, de nem volt nehéz rájönnöm. – Abban a pillanatban bosszút ígértem. – játszottam tovább, csak hogy hiteles legyen. Egyik csigolyám sem kívánja, hogy kiderüljön Justinnal közös produkciónk.

- Szegény kölyök, előre sajnálom őt tőled. – Kenny szavain elmosolyodtam, mindannyian Justinra néztünk, aki egy Starbucks márkajelzéssel ellátott fehér pohárból szürcsölgetett valamit.

- Na, fiatalok, egy kis figyelmet kérnék! – robbant be közénk Scooter, lehuppant a kanapéra kezében egy köteg papírral, előrekeresett közülük egy kissé gyűrt, rövid szöveggel ellátott cetlit. – Amint ígértem, megvan a terv. Egyszerű, könnyen kivitelezhető és ha Justin is jól csinálja, nyert ügyünk van. – bólogatással jelezte saját magával való egyetértését, felcsigázott a téma, így leültem és mellé csúsztam. Félénk pillantást vetettem a papírra, de rögtön észrevette és lefordította. – Ne legyél ennyire kíváncsi, kisasszony. – vállát az enyémhez ütötte, elhúztam a szám.

- Ha kíváncsi vagy, megöregszel, Bieber pedig nem csipázza a ráncos csajokat. – röhögött fel Ry a saját viccén, rajtam kívül mindenki más csatlakozott a nevetéshez, még Justin is.

- Miért, talán úgy gondolja, hogy én csipázom őt? – halványan csücsörítettem, combomra könyököltem, szavaim hallatán hirtelen mindenki elhallgatott. Justin észrevétlenül próbálta takarni arcára kiült értetlenségét, valószínűleg ő is arra gondolt, amire én.

- Ehhez még fűzök majd valamit, csak nem itt. – szemtelenül elmosolyodott, rögtön tudtam, hogy valami durván visszavágós dologról van szó.

- Oké, emberek, komolyodjunk! – vette fel határozott énjét az előbb még nevetéstől pukkadozó pasas. – Bő óra múlva kezdődik a sajtótájékoztató, ahol a turné mellett nyilvánvalóan magánéleti kérdéseket is kapunk majd. Mármint Justin. Csakis a legfontosabb információkat mondhatod el, amiket mi még kettesben megbeszélünk. – közvetlenül Justinhoz beszélt, aztán mindenki felé nyitott. - A lényeg a következő: elmondjuk, hogy Blair Carin közeli ismerőse, innen ismerjük őt, ezzel tisztázva lesznek a „hogyan került Blair a képbe?” és a „ki az a Blair?” című kérdések. Nem mondunk többet, csupán ennyit, ebből majd rájönnek, hogy Blair már a crew tagja. Ha kérdeznek a MMVA-on készült Tayloros dologgal kapcsolatban, akkor ejtjük a témát, mivel az Blair és Taylor közös ügye, nem a Justiné. Vagy legalábbis erre hivatkozunk.. – egyetértésemet jelezve bólintottam. – Ha Blairről kérdeznek, a „tehetséges modell” lesz a beugró jelző és valójában ennyi. Nem szándékozik Justin többet mondani, ez lesz a lezáró duma. Lesz még éppen elég alkalmunk Blairről beszélni, nem kell rögtön mindent az elején megtudniuk. Persze, csak ha neked így jó, Blair. – érdeklődő szemeit rám meresztette, egy pillanatra lefagytam, fejemet megrázva tértem vissza.

- Természetes, nekem jó. – mosolyogva bólintottam rá.

- Akkor megbeszéltük. Justin, veled még útközben társalgok egy kicsit. – mutatott szigorúan az énekes pacsirtára. Legbelül eszembe jutott, vajon mennyire lenne szigorú Scoo, ha kiderülne a csók. El tudom képzelni, ahogy füstölög a feje a dühtől, már ha tényleg annyira vészes a helyzet, ahogy Justin beállította.

~*~

Mélyet lélegzett, szinte hallottam, ahogy kifújja a levegőjét. Bár elzárt helyen voltunk, egy ablakon keresztül pontosan ráláttunk Justinra, Scooterre és Ryanre. Fredo is kint volt, fényképezett, de már visszajött és csatlakozott hozzám és Kennyhez. Mama Jan a buszon maradt.

- További kérdésekre nem szándékozom válaszolni Blairrel kapcsolatban. – higgadtan jelentette ki, bár le sem tagadhatta volna, hogy feszült volt.

- Egyéb turnéval kapcsolatos kérdés akad-e még? – vette át a szót Scooter, mikrofonját közelebb húzta. Bár a nagy részét nem láttam a sajtósoknak, a várakozással telt másodpercekből leszűrve kifogytak a kérdésekből. – Egyéb bármivel kapcsolatos kérdés? – újabb csendes pillanatok következtek, s bár már érezhető volt a tájékoztató vége, én még mindig hihetetlenül izgultam. – Akkor..

- Köszönjük szépen! – Justin mosolyogva felállt, látszott rajta a menekülésvágy. Sürgetőn nézett a két mellette ülő pasasra, akik az ő példáját követve felálltak és elbúcsúztak a riporterektől.

- Gyere, Blair. – Kenny a fejével intett. Elléptem a faltól, vállamra csaptam a táskám, a nagymaci és Fredo közé verődtem, így egész biztonságban éreztem magam. Észrevétlenül hagytuk el a kis helyiséget, a bejáratnál vártuk a termet elhagyó három személyt. Sietve közeledtek, mintha még most is rohanniuk kellene a sajtósok elől. Scooter átvette a vezetést, Fredo csatlakozott hozzá, akit én követtem. Fejemre nyomtam a kalapom, az eleje egészen a szemöldökömig ért, így Alfredo lábát nézve próbáltam követni az útvonalat. Nem tudom miért, de szükségesnek éreztem egy kis bujkálást. Amint mondtam, titokban szeretnék maradni addig, amíg csak lehet. Mármint Bieberék közelében. A fényképezők idekint is folyamatosan villogtak, Justin valahol kettővel hátrébb lépkedhet, de sajnos még ez sem volt elég távolság, hogy ne érezzek néhány felém villanó vakut.

Ügyesen megszabadultunk a fotósoktól, hála Kennynek és Fredonak. A buszon Mama Jan várt, aki rögtön beszélgetésbe elegyedett Scooval. Épphogy felszálltunk, az ajtó bezárult, a készenlétben álló busz pedig robogva elindult.

- Fel kell hívnom Ashleyt. Bocsi, szöszi. – felkaromnál fogva picit arrébbtolt, átfúrta magát a szűkös helyen és elviharzott. Értetlenül néztem utána, vajon milyen életbevágó dolog juthatott eszébe, de nem úgy látszott, mintha szándékozna visszafordulni, hogy bármit is mondjon.

- Ashley Benson a barátnője, biztosan ismered. – magyarázta Kenny mögülem.

- Tessék? – kidülledt szemekkel hátrakaptam a fejem. – Benson a csaja?

- Aha, már vagy két éve. – vont vállat mosolyogva, eltátottam a szám. – Ugyan már, ne lepődj meg ennyire. Lesznek még meglepetések a turné alatt. – vállamat megveregetve előzött ki, én nem mozdultam a helyemről.

- Kenny, Kenny.. – Justin a fejét csóválva lépdelt felém, testőre után nézve. – Előre megírod a sorsotokat? – nagyot sóhajtva megállt előttem, rövid elmélkedés után lenézett rám.

- Miről beszélsz? – homlokom ráncba futott, őszintén nem értettem a már eliszkolt Kennyhez intézett szavait.

- Bizony lesznek még meglepetések! Csak nem mindegy, ki számára.. Már ha érted, mire gondolok.. – rejtélyes üzenetének megfejtése szinte gyerekjáték volt. És némiképp igaza van. Lehet, hogy lesznek még meglepetések, de megtörténhet, hogy nem ők nekem, hanem mi okozunk nekik meglepetést. Justin és én. Azzal a dologgal…

- Ezzel most mire akarsz utalni? Kettőnk közt marad, nem emlékszel? Erősen remélem, hogy nem fordult meg a fejedben a kikotyogása. – jelentőségteljesen szemébe néztem, gondosan ügyeltem, hogy a lehető leghalkabban suttogjak. Megijesztett, nem is kicsit.

- Jaj, de vicces vagy. – hasát fogva felnevetett, összezavarodtam. – Mégis miért szövetkeznék veled? Béna vagy az ugratásban, tuti lebuknánk. – legyintve nevetett tovább, a szívem száguldani kezdett a félelemtől. Mégis mit csinál ez a nem normális barom?

- Justin, fogd már be! – bordájába fúrtam a könyököm, halkan felnyögött, majd újra nevetni kezdett.

- Rá se ránts, Kenny, Csipkerózsika nem akart téged megviccelni. – oldalra pillantott, követtem tekintetét, hevesen dobogó szívem fájdalmasan gyorsan állt meg, mikor összeütközött tekintetem a minket gyanakvóan vizslató Kennyével.

- Nagyon sutyorgott, úgyhogy rajtad tartom a szemem, kislány! – fenyegetőn mutogatott felém az ujjával, arcára mosoly húzódott, ettől rögtön nagy kő esett le a vállamról. A kép egy szempillantás alatt állt össze.

- Oo...oké. – nyögtem kínos mosollyal, észrevétlenül sóhajtottam fel a megkönnyebbüléstől. Szóval Kenny figyelt minket, Justin pedig tökéletes színészi tehetséggel beadta, hogy Kenny megtréfálásába próbáltam Justint bevonni. Okos, nagyon okos! Tekintetét kerestem, engem bámulásának révén nem is volt nehéz megtalálnom.

- Bocsi. – tátogta felém a csillogóbarna szemű fiú, rám mosolygott, majd elégedettséggel az arcán arrébb állt, engem egyedül hagyva előbbi manővere okozta kisebb szívrohamommal.