44. Nincs köztünk semmi...ugye?

#gyereknap

Tegnap éjszakáztam, itt az eredménye. A komik számától most eltekintek, hiszen még csak tegnap került fel a másik rész, de ehhez a részhez most szigorúan több időt hagyok. Már csak azért is, mert nem lesz időm írni :D najó, inkább :/

Nem fűzök hozzá semmit, várom a véleményeket:)

Kellemes Olvasást.♥

A csípős hideg átjárta az egész testem, még a fogam is vacogva kocogott egymáshoz. A nap teljesen lebukott a horizont alá, a hosszú országút messzire üresen kongott. Hátamat egy villanyoszlopnak döntöttem, hamar rájöttem, hogy ez buta ötlet volt, hiszen hűvössége csak még tovább fagyasztotta a testem.

Lerobbantunk. Igen, így igaz. Már legalább negyed órája szidom a buszt, hogy luxus-kivitelezésének ellenére is le tud pukkanni. A fenébe már, hát hol itt a huszonegyedik századi technika?!

- Fogjatok egy taxit és hozassátok ide magatokat. Cole mindjárt végez a busszal. Remélhetőleg.. – Scooter idegesen járkált egy kavicsot rugdosva, azzal az idegennel beszélt, akikért most mentünk volna, ugyanis ma csatlakoznak hozzánk. Van egy tippem, hogy kik lesznek azok, nem kell ehhez sok logika. – Hát honnan tudjam? Nincs a bokorra írva, hogy mi az utca neve. Rendben. Oké. Jó, jó! Na, csá. – elmélyültem gondterhelt arcában, ahogy a ráncok összefutnak homlokán, ahogy mérgében óriásit nyom telefonjának képernyőjére. Talán egyedül ő ideges, a többiek már belenyugodtak a sorsunkba. Cole keményen dolgozik a hiba megjavításán, remélhetőleg már csak percek vannak hátra a didergésből.

- Olyan vagy, mint egy porcelánbaba. – a balról érkező mély hang megzavarta elmélkedésem, összerezzenve fordultam felé. – Nézd a jó oldalát, legalább nincs szükséged pirosítóra. – mosolygós ajkain keresztül kifutó lehelete páraként szállt tova a hűvös levegőben, zavaromban lehajtottam a fejem, átkaroltam magam és felkarom szorgos dörzsölgetésébe kezdtem. Mozgolódást éreztem, majd szemem előtt láttam két fekete Supra cipőt. – Tessék. Vedd magadra. – tartott orrom elé egy szintén fekete, bőr hatású pulóvert.

- Köszi, megvagyok. – fejemet rázva utasítottam el vonzó ajánlatát, csak aztán gondoltam bele, hogy mennyire jólesne belebújni egy Justin illatú felsőbe.

- Kérlek. – suttogta csábítón, nagyot nyeltem. Ismét megráztam a fejem, ajkamba haraptam, hogy még véletlenül se mondhassak igent. Tetteim viszont nem hatottak rá. Vállamon, majd hátamon is megéreztem a hirtelen melegséget, melyet pulóvere kölcsönzött számomra. Ujjai ezután gyengéden simítottak végig hátamon, a rajtam keresztülsöprő kisebb szikraáradat még jobban felmelegített, felsóhajtottam a kellemes érzéstől.

- Köszi. – mosolyogtam rá hálásan, mosolyomat viszonozva bólintott. – Te tudod, kik jönnek?

- Nem mondták el, de nem nehéz kitalálni, hogy anya, Carin, és Ryan. – vállat vont, elnézett a távolba.

- Milyen rendszer szerint fogunk megoszlani a két buszon? – kihasználtam, hogy nem engem néz, bár valószínűleg tudta, hogy bámulom őt, azért mégis merészeltem körbepásztázni arca minden szegletét. Most is tökéletes volt, mint mindig.

- Te meg én maradunk ezen, anya, Kenny, Scoo, Carin és Mama Jan lesznek a másikon, egyenlőre ez a biztos. A többiek pedig majd ahová akarnak, oda mennek. Persze te is mehetsz a nyugdíjasklubba, ha úgy tartja kedved. – szóhasználatán felnevettem, gondolkodást tettettem.

- Azt hiszem…maradok. – böktem ki, elmosolyodott.

- Maradsz Justinnál? Jó neked a fiatal husi? – nadrágzsebébe csúsztatta kezét, valami hihetetlenül cuki arccal meredt rám.

- Vagy inkább távol maradok a nyugdíjasklubtól. – felvontam egyik szemöldököm, csücsörítve vártam reakcióját, ami egy fintor volt annak jeléül, hogy nem tetszik neki az ő verziójának el nem fogadása.

- Kész! – kiáltotta el magát Cole, mindannyian rá kaptuk a tekintetünket. Magasba emelt kezekkel, térdelve ünnepelte önmagát, majd örömében hátára feküdt, elernyedt végtagokkal lazított a kemény munka után.

- Állj fel, Cole, mert megfázol, és akkor lesz még csak veszteségünk.. – tartotta Ry a földön fekvő felé a kezét, Cole felállt.

- Irány a busz! – kiáltott fel Fredo, pillanatok alatt surrant fel a meleget árasztó járműre.

- Gyere. – izgatottan intettem Justinnak, a busz felé böktem, s elindultam. Fredo példájára én sem késlekedtem a felszállással, ahogy aztán a többiek sem.

Sokkal kellemesebb volt kivárni azt a még 10 percet, mialatt a reptérről érkezőket vártuk. Egy taxi parkolt le a busz mellett, a már  ismerős Pattie és Carin, valamint egy számomra ismeretlen fiú szállt ki, aki valószínűleg Justin barátja lehet. Én a buszról néztem végig, ahogy üdvözlik egymást, kicuccolnak a taxiból át a buszba, majd a többiekkel együtt felszállnak.

- Igen, meglehetősen hideg van. – Pattie helyeslő bólogatással válaszolt valakinek. Bentebb jöttek, kíváncsian léptem ki a sarokban való meghúzódásomból. – Ó, kit látnak szemeim! – mosolyodott el az alacsony, barna hajú nő.

- Szia, Pattie. – köszöntöttem kedvesen. Jól esett, hogy karjait ölelésre tárta, rögtön elfogadtam.

- Hűha, milyen kis vézna lettél, de persze csinosabb, mint valaha. – karjait tapogatón igazgatta derekamon, mosolyogva vált el. Én csak nevetve megrántottam a vállam, nem volt kedvem ecsetelni, hogy vékonyságomat a modellkedés kívánja meg.

- Hali, csajos! – bukkant fel egy vigyorgó fej mellettünk, Carin is rögtön ölelést kért, amit szívesen teljesítettem.

- Szia, Carin. – egy pillanatra megszorítottam, s elengedtem. – Rég találkoztunk. – elhúztam a szám, egyetértőn bólogatott.

- Ne, viccelsz? Hát ezt nem hiszem el! – Justin és az ismeretlen fiú látszólag gyorsan megtalálta a közös hangot, ez is alátámasztja feltételezésem, miszerint a fiú Justin barátja. – Feltétlenül tartanunk kell egy versenyt, hogy megdönthessem a legutóbbi rekordod. – kérkedve, hivalkodón, de közben játékosan vigyorogva ütötte vállba a fiút. Éppen eszembe jutott, hogy szinte úgy elsétált előttem, hogy észre sem vett, mikor tekintete valahogy megtalálta az enyém. Félénken mosolyogtam rá, Justinra pillantottam segítségkérésként, hogy esetleg lenne szíves bemutatni, vagy nekem kell kezdenem.

- Ja, persze…nos, Ryan, ő lenne Blair Collins, a modell, akiről már beszéltem. – mutatott felém. – Csipkerózsika, ő pedig Ryan Butler, a gyerekkori hülye haverom. – vigyorogva nézett a barna hajú, Ryan nevezetű fiúra, aki az őt illető jelző hallatán csúnyán nézett barátjára.

- Ne is hallgass erre a seggfejre. – legyintett, újra rám nézett. – Örülök, hogy találkoztunk. – váltott kedves hangnemre, hirtelen közelebb lépett, hagytam magam és viszonoztam ölelését. Talán túl sokáig ölelt, de végül elvált.

- Ahogy én is. – mosolyogtam rá, mikor elvált, ő pedig viszonozta ezt.

- Jó, ennyi elég is volt. – Justin megfogta Ryan pólóját a nyakánál, óvatosan bár, de merész fogással hátrahúzta előlem. Elmosolyodtam a gondolaton, vajon Justinban tényleg fellobbant-e a féltékenység szikrája. Hiszen na, azért mégiscsak csókolóztunk, a barátja pedig éppen most próbált bevetni valami csábító mozdulatot..

- Emberek, nagyon jó hírem van: megérkezett a másik turnébusz is! Úgyhogy nem kell még órákat szorongnunk egy buszon, máris oszolhatunk. – Scoo bejelentésére mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, egyedül én nem láttam semmi különöset a dologban. Nem elférünk egy buszon? Bár persze, mit is gondolok, Bieber környezetben vagyok, ott pedig nincs elaprózva semmi. – Akkor beszéljük meg a felosztást. Én arra gondoltam, hogy Justin marad ott, Blair pedig ott.. – mutatott a szobáinkra. – Butler és Fredo megy oda.. – mutatott az én szobám mellettire. – És Ry Good meg Kenny pedig oda. – végül a legelsőre. – A többiek, azaz Carin, Pattie, Mama Jan, Jon és én megyünk a másikra, majd ott megbeszéljük, hogy ki kivel, hol, merre.. – mindenki egyetértőn bólintott, így az elején mondott „beszéljük meg”-ből lett az, hogy Scoo felvázolta a tervét, a többiek pedig rábólintottak és körülbelül ennyi. – Így jó mindenkinek? Akkor mehetünk a másikra. – intett a fejével, az odasoroltak szorgosan elindultak.

Pár perc alatt sikerült átpakolniuk és elhelyezkedniük, már csak Scoo jött vissza Pattievel hegyi beszédet tartani.

- Szeretnénk, ha normálisan viselkednétek, ezt főleg nektek mondjuk, fiúk. – mutatott a jelenleg szigorú énjét viselő Scooter Justinra és Ryanre. Kicsit zavar, hogy két Ryan van, talán nem lenne rossz megoldás Ryan Goodot csak simán Rynak hívni.

- Scoo, mi mindig jók vagyunk. – mondta Justin ártatlan szemekkel, mire Ry és Kenny felnevetett.

- Persze, fiam, a nap minden percében.. – forgatta a szemét Pattie. Justin elvigyorodott, cuppanós puszit adott édesanyja arcára.

- Blairt pedig nem felfalni! – újabb intés Scootól, ennek hallatán szépen szólva elvörösödtem. Ajkamba haraptam, csak remélni tudtam, hogy nem látszik rajtam, de Justin mosolyából ítélve nem volt sok remélnivalóm.

- Megesszük vacsorára. Enyém a combja! Imádom a combot. – nyalta meg a száját Kenny, mindannyian felnevettünk a nagymaci ételre utaló szó hallatán történt reakcióján.

- Na rendben, csak van annyi eszetek 19 évesen, hogy normálisak legyetek. – Scoo felsóhajtott, most különösen látszott rajta, hogy nagyon fáradt szegény. – Akkor mi visszamegyünk, és indulunk is tovább, egyenesen Firenzébe! Jó éjt, srácok. – lezárta beszédét, Pattie is elköszönt. Igen, Firenzébe megyünk, ugyanis voltak annyira édesek, hogy csakis miattam felcseréltek két koncertet, hogy el tudjak menni a megbeszélésre. Borzasztóan hálás vagyok ezért.

~*~

Hajamat becsavartam a törölközőbe, turbánként raktam fel a fejem tetejére. Összeszedtem minden cuccom, immár pizsamában tértem vissza a szobámba. Az első dolog, ami feltűnt, hogy nyitva az ajtóm. Biztosra veszem, hogy én bezártam. Remélem itt van még a „betörőm”, hogy legalább kiderülhessen, ki a tettes. És itt is volt. Teljes nyugodtsággal ült az ágyam szélén, előredőlt, alkarjával combján támaszkodott. Némi félelmet láttam szemében, mikor felnézett rám.

- Szokás kopogni, nem tudtad? – dörgöltem orra alá kedvesen, becsuktam magam után az ajtót.

- Kopogjak a senkinek? – rám mosolygott, egyenesített hátán. – Sajnálom, ha zavarok, csak gondoltam te tudnál javasolni valami ötletet, amivel könnyebben megy az alvás. Nem fárasztott le eléggé a mai koncert.. – megvakarta tarkóját, én magam éreztem, hogy furán nézek rá. – Mi az? Ez most tényleg nem duma. Komolyan beszélek. – halvány, de őszinte mosolya alátámasztotta szavait, kénytelen voltam hinni neki. Felsóhajtottam, bőröndömre dobtam a cuccaim egy „majd elrendezem” gondolattal.

- A reggeli dolog óta még nem volt időnk kettesben beszélni. Szóval…köszi. De azért haragszok is rád. Rendesen megijesztettél. – visszatértem hozzá, megálltam előtte, felnézett rám. Megnyalta ajkát, beleharapott, csillogó szemekkel pásztázott. Kezem akaratlanul mozdult felé, tudtam, hogy mit akar, s hagytam is neki. Ujjaim elől felzselézett hajába dugtam, nem érdekelt, ha elrontom, úgysem látja senki. Selymes haja kellemesen cirógatta végig bőröm, kihúztam, majd újra végigfuttattam kezem a hajszálait közt.

- Amit még fűzni szerettem volna a „mennyire csipázol engem” dologhoz csupán annyi lenne, hogy ha tényleg annyira nem kedvelsz, akkor miért is csókoltál meg? – indokával megfogott, ebben tényleg nincs mit kimagyarázni. Már akkor tudtam, hogy valami olyat fog mondani, amiből lényegében semmivel nem tudom kihúzni magam.

- Már egyszer mondtam. Pillanatnyi gyengeségek mindenkinél adódnak, akkor én is engedtem. De a mutató még mindig a te javadra jelez többet. – próbálkoztam meg egy másik irányból megközelíteni a dolgot, hunyorogva gondolkodott el.

- Emlékszel, mit mondtam neked a Buffy-s dolog után? Ha én úgy akarom, akár önszántadból is megcsókolnál a jövőben, mert én Justin Bieber vagyok és bármit elérek. Nem is kellett sokat várnom, hogy beigazolódjon, és biztos vagyok benne, hogy még ma este is képes lennék kihozni belőled valami attrakciót. – kajánul mosolygott, kezét térdhajlatomba simította, nagyon lassan felfelé kezdett haladni.

- Na, na, na! – léptem egyet hátra, szúrós pillantást vetettem felé. – Ennek korántsem most van itt az ideje, drágaságom. – fejemet rázva erősítettem meg szavaim.

- Tudtad, hogy egy lány minél jobban ellenkezik, annál kívánatosabb? – foga közé vette alsó ajkát, lassan kicsúsztatta, majd megnyalta. Mosolyogva fürkészte a szemem, hevesen dobogó szívvel álltam tekintetét.

- Tudom. – jelentettem ki határozottan, bár az igazságtartalmával vetekednék.

- Direkt csinálod. – most ő lett határozott, ezzel jobban egyetértettem.

- Most menj, mert nekem még ki kell fésülnöm a hajam. – hivatkoztam egyéb okokra, amely mellesleg igaz is volt.

- Kifésülöm. – vont vállat. – Természetesen csak ha nem riadsz meg ilyen kezektől. – tartotta felém tenyerét, melyből 5 csontos ujj meredt az ég felé. Vékony, hosszú ujjai voltak, tipikusan nem férfias, de még ebben is lehetett találni valami vonzót.

- Ugyan, kérlek.. – kuncogtam fel. – Köszönöm az ajánlatot, de nem merem ilyen béna kezekre bízni a hajam.

- Hozz fésűt. – legutóbbi megjegyzésemet figyelmen kívül hagyta, megfordult a fejemben, hogy akkor én is ezt teszem, de hogy őszinte legyek, egész jól hangzott a dolog. Fiókomba nyúltam, kihúztam belőle a kedvenc fésűm és felé tartottam. Teljesen felült az ágyra, megpaskolta maga előtt a helyet, törölközőmet levettem a hajamról és leültem. Sötétszőke tincseim nedvességtől elnehezülve hulltak hátamra, ujjait végigfuttatta bennük.

- Titokzatos mézszőke, emlékszel? – hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Igen. – motyogtam, lehunytam a szemem, az emlékek előtörtek. – Tudod…imádom, mikor bármit is csinálnak a hajammal. – vallottam be mosolyogva.

- Bízd csak rám a dolgot. –összegyűjtve a kósza tincseket összefogta a hajam, és hátamra ejtette. Választékom már magától beállt, így azzal nem kellett törődnie. Jártasan fésülte ki a gubancokat a tetejéről, egyedül ezt a részét nem szeretem a dolognak. Lentebb már könnyebb. A vállamig kifésülte, néhol egy picit húzott, de innentől kezdve semmi fájdalom, csak kellemes érzés öntött el. Percekig járatta a fésűt, minden egyes szálat szép simára rendezve. A fésű fogai hátamat is súrolták, kirázott tőle a hideg. Lassan leért a szálak végéhez, majd végleg felhagyott a kényeztetéssel. Ujjait ismét átfuttatta dús hajamon, majd még egyszer végigfésülte.

- Készen vagy. – jelentette ki boldogan. Én viszont szomorúan nyitottam ki a szemem, tarthatott volna még tovább ez a kis idő..

- Köszönöm. – hirtelen vettem mély levegőt, ezek szerint nem lélegeztem elég sokszor az utóbbi percekben. Mosolyogva megfordultam, felém tartotta a fésűt, elvettem tőle és szekrényemre helyeztem.

- Azt hiszem, nekem lassan menni kéne.. – elhúzta a száját, csalódott lettem. Én sem értem néha magam, most például azért, hogy miért esne nehezemre elköszönni tőle.

- Hát jó. – sóhajtottam, oldalra döntött fejjel ránéztem.  Szemembe lógó vizes tincseim fülem mögé tűrte, ujjait lassan végigsimította állkapcsomon, egészen ajkamig. Tenyerébe fogta az arcom, hüvelykujját járomcsontomra simította, kisajátította a tekintetem, egyszerűen nem tudtam nem őt nézni.

- Sosem mondtam még, de…gyönyörű vagy. – suttogó szavai villámcsapásként értek. Ajkaim remegve nyíltak el, megilletődött sóhajt vettem. Testemen milliónyi szikra cikázott végig, melyek mintha kötődtek volna hozzá is. Ajkait szorosan összezárta, szeme mosolygott helyette. Szólásra nyitottam a szám, de alig akart kijönni rajta hang.

- Köszönöm. – sikerült elmotyognom ezt az aprócska szót, de még mindig túl merev voltam a meglepődöttségtől, hogy mosolyogjak. Ujjai lassan lehulltak arcomról, ajka megrándult a mosolytól, aztán egyszer csak felállt, amire nagyon nem számítottam. Leblokkolva ültem az ágyon, s mire észbe kaptam, már az ajtónál járt.

- Justin.. – elcsukló hangon szóltam utána, visszafordult. Alig pár másodpercig gondolkodtam csak, de anélkül is tudtam, mit akarok. Ereimben száguldozott a vér, a gyomrom izmai görcsként ugrottak össze. Céltudatosan álltam fel az ágyról, mindössze két lépés volt szükséges, hogy beérhessem. Tekintete kíváncsi, egyben zavart volt, én magam is kételkedtem abban, hogy biztosan jó ötlet-e. Végül nem érdekelt. Hajába túrtam, és magamhoz húztam. Meglepődött, nem is kicsit, de hagyta magát. Szabad kezem arcára simítottam, hüvelykujjamat végighúztam alsó ajkán, mely elnyílt a felsőtől, szemöldöke összeugrott. Ujjaim kihúztam hajából, kezeim közé fogtam arcát, lábujjhegyre pipiskedtem magam. Gyengéden vettem alsó ajkát a tulajdon ajkaim közé, levegőjét orrán eresztette ki, végigsöpört nyakamon. Keze rátalált derekamra, de csak az egyik. A másik váratlanul hajamba túrt, közelebb vont magához. Ajkunk felvette a másik ritmusát, tökéletesen mozogtak együtt. Édesen csókolt, de gyorsabban, mint eddig bármikor. Ám ugyanúgy, mint a többinek, ennek is megvolt a maga csodás varázsa.

Úgy éreztem, szétfolyok a karjában, de meglepő módon egyben maradtam. Tarkójára simította a kezem, még mohóbban kaptam ajka után, egyáltalán nem ellenkezett. Testünk összesimult, szerintem még sosem éreztem őt ennyire közel magamhoz.

De mint mindennek, ennek is vége lett. Fájt elválnom, fájt otthagynom, de az eszem így parancsolta. Felülkerekedett a szívemen, és szerintem ő is így volt ezzel. Nem mellesleg, valahol belül ott bujkált bennem a félelem is, nehogy valaki benyisson, bár éppen az ajtó mögött állnánk, de azért mégis..

- Huh.. – nyögte elfulladva. - Ez még eléggé szokatlan. – lihegte ajkamba, egyetértőn bólogattam. Leereszkedtem a talpamra, nem néztem fel rá. Megnyaltam ajkam, még mindig éreztem az övének ízét. – Nem tudom, miért kaptam, de köszönöm. – hajamból kihúzta ujjait, arcomra simította.

- Csak úgy.. – vontam vállat, bár ezt eléggé hülye válasznak éreztem, valószínűleg az is volt. – Megérdemelted. – rukkoltam elő egy másik alternatívával, ez jobban beillett a szituációba. Felnéztem szemébe, mosolyogva állta a kontaktust. Félénken hajtottam le a fejem, szerény mosollyal az arcomon bújtam nyakába.

- Köszi. – nevetett hajamba, majd belepuszilt. Kezem végighúztam testén a nyakától mellkasáig, indultam a háta felé, de megálltam.

- Megengeded? – felpillantottam rá, elmosolyodott.

- Ennél butább kérdést fel sem tehettél volna, szépségem. – csókolt homlokon. Bátorságomat összeszedtem, kezem szálkás hátára simítottam, összefontam karjaim és magamhoz öleltem. Arcomat vállára fektettem, orrom súrolta nyakát, mélyet szippantottam elképesztően őrjítő illatából. Ő is hasonlóképp cselekedett, csak éppen nyakamat karolta át.

- Legalább valami „jó éjt” félét mondhattál volna, mielőtt elmész. – merészkedtem elhagyni nyakát, szemébe néztem.

- Azt hiszed én elmentem volna csak úgy, te buta? – mosolygott le rám.

- Úgy látszott. – fintorogtam.

- Elvégre ha nem veszed úgy, hogy szó nélkül képes vagyok elmenni, akkor nem csókolsz meg. Tehát szívesen. – vigyorra húzta a száját, tökéletes fehér fogai kivillantak.

- Mr. Nagyképű. – dörgöltem orra alá keresetlen szavaim.

- Mrs. Nehézpréda. – kuncogott fel, ezt én sem tudtam elégedett mosoly nélkül hagyni.

- Na, jól van, most már aztán tényleg menj. Holnap nem fogsz bírni koncertezni.

- Te pedig be fogsz aludni a megbeszélésen vagy mi a szösz lesz. – eligazította általa feltúrt hajam, mélyet sóhajtott. – Scooéknak továbbra is egy szót sem.

- Ahogy mondod. – bólintottam rá azonnal. – Bár kicsit frusztráló lesz, de egyértelmű, hogy előttük meg nem történteknek vesszük a dolgokat, hiszen nincs is köztünk semmi, ugye? – kétkedéssel a hangomban tettem fel egy tényleg kérdéses kérdést, bár a válasz egyelőre egyértelmű.

- Nincs.. – válasza bizonytalan volt, akárcsak az én kérdésem. Ez nem jó. Egy határozott tagadást vártam, nem egy talánt, hiszen ez valójában az volt.

- Rendben. – mást nem tudtam mondani. – Na, menj. Jó éjt! – rámosolyogtam, elléptem előle.

- Holnap beszélünk. – hosszú puszit nyomott felső ajkamra, rábólintottam, bár nem igazán tudtam, hogy csak olyan „úgyis beszélünk, hiszen a nap 24 órájában velünk vagy”, vagy pedig egy „erről majd még beszélünk” dologra gondolt. – Sogni d’oro! – kacsintott rám, felvont szemöldökkel mosolyodtam el.

- Neked is szép álmokat. – ajkamba harapva próbáltam türtőztetni mosolyom. Vetett rám egy utolsó pillantást, majd megfordult és pókerarcot felvéve elhagyta a szobát.