40. Csodálatos érzés

Azt hiszem, most elég sok mindent kell mondanom. A fele máris kiment a fejemből, de igyekszem összeszedni a gondolataim.

Először is, a kommentek. Alynek még tartozom a válasszal! A többieknek pedig már ki is fejeztem köszönetem:))

Másodszor.. Tudnotok kell, nagyon megtetszett a Justin szemszögéből történő írás:D Van benne valami különleges. Egyszerre látom az ő és Blair szemszögét is. De nem csak emiatt. Mintha tényleg férfi aggyal gondolkodnék. Szóval ez a rész is erősen Juju szemszöges :)

Az időt illetően....talán kicsit nagyon beletekertem. De úgy éreztem, így jobb. Valamiért ez kellett :D Remélem nem haragszotok és nektek is bejön majd - mert bevallom, nekem tetszett egy bizonyos rész:)

És akkor egy kis magánéleti ügy: szombaton voltam Pesten, vasárnap délig aludtam, aznap semmit nem csináltam. Hétfőn mentem Reiki tanfolyamra, este sátorban aludtunk az uncsimék hátsó kertjében. Ma egyik ismerősöm jött hozzám, na és közben babazsúr is volt 4 gyerkőccel:) Holnap pedig másik uncsimékhoz megyünk medencézni, tehát napok óta betáblázott órarenddel járok. Éppen ezért nem tudom a következő rész jövetelének idejét, de igyekszem!:)

És most pofa befog.

A képre rá se hederítsetek.

Kellemes Olvasást.♥

Mosolyogva nyugtáztam, hogy izgulok. Az izgulás pedig egyet jelent azzal, hogy várom az elkövetkezendő időszakot. A gyomrom mintha forogna és nem bírom lerakni a fenekem. Még a szekrény és ágy közti távolságot is futva teszem meg, ami már szerintem nem normális. De határozottan élveztem felspannoltságom.

Az ikreim fél óra múlva jönnek, de addigra már be is lesz csomagolva. Még pár felsőt rakok a bőröndbe és készen is állok az estére. Hogy hova megyek?

Szüleim vendégszeretően fogadták Justint, noha nem erre az időpontra volt megbeszélve érkezése. Justin elmondta nekik is, hogy miért jött hamarabb, majd egy váratlan pillanatban jött a feketeleves.

- Kathleen, Brian, akkor én most magatokra hagylak titeket a lányotokkal. Beszélni szeretne veletek. – Justin illedelmesen mosolygott, ami egyáltalán nem könnyítette meg helyzetem. Eddig is izgultam, most csak még jobban.

- Ami azt illeti, itt maradsz. – szóltam rá felállása közben. Kérdőn rám pillantott, könyörgően néztem rá, de megrázta a fejét. Elindult kifelé, kétségbeesésemben gonosz ötlet jutott eszembe. – Akkor a válaszom nem. – fenyegettem úgy, hogy csak ő és én értsük. Megtorpant, hátralesett rám. Másodpercekig nem szólt, majd megadta magát és szemforgatva visszajött, leült.

- Mi folyik itt, srácok? – anya gyanakvó hangjának hallatán Justinra néztem.

- Mondd el, kérlek az ötleted, mert te pontosabban tudod. – jelentőségteljesen néztem rá, nem vártam nemleges választ.

És meg is tette. Előadta ugyanazt, amit nekem. Hogy világot járhatnék, a karrierem sem állna meg, és egy nagy élményben lenne részem. Anya és apa olyan fehér lett a sokktól, mint a fal.

- És te mit mondasz, kislányom? – vette kezébe az ügyet apa. Mindig anya véleménye a döntőbb, de úgy látszik, az apai szigor néha elő kell, hogy jöjjön.

- Nem mondok semmit, míg a ti véleményeteket nem hallom.

- Te belemennél? – kérdezte anya.

- Hát… - sóhajtottam, lepillantottam ujjaimra, melyek egymást szorongatták. – Ha nem lenne itt ez az olasz dolog, akkor igen. De így…így nem vagyok biztos.

Csend. Senki nem mer megszólalni, pedig mindenki mondani akar valamit. Az óra kattogását is lehet hallani a nappaliban, végül a percek múltával megszólal apa.

- Nem kellene felhagynod a karriereddel. – féltő hangja jól esett, de kicsit csalódott voltam válasz terén.

- Én elengednélek, de apádnak igaza van. – anya megsimogatta az arcom.

- Én is elengednélek. Tudom, hogy jó helyen lennél Scoot és a srácokat ismerve. Édesanyád jóban van Carinnel, én Scooterrel, te Justinnal… - ekkor hirtelen megállt. Azt hiszem rájött, hogy most mondta ki a legnyomósabb okot, amiért mehetnék. Igaza volt, ez így van. Jobb helyen nem is lehetnék, mint az ő társaságukban. Az már más kérdés, hogy több ezer másik ember között és olyan környezetben, amibe én nem passzolok bele.

-- Tudom, hogy nehéz döntés.. – szólt közbe Justin, mindannyian ránéztünk. – De én még mindig úgy gondolom, hogy jól járna vele Blair. Többet viszont nem mondok. Még a végén azt hinnétek, hogy manipulálni próbálok akárkit is. – felnevetett, hátradőlt a fotelben.

Ismét csend. Anya és apa gondolkodik. Néha összenéznek, szavak nélkül kommunikálnak. Teltek a percek, s az egyik ilyen pillanat végén apa nagyot sóhajtott.

- Ha akarsz…hát menj. – nehezére esett kimondani, de megtette. Justin csak mosolygott, én részben megkönnyebbülten és megrémültem. Utóbbit nem tudtam mire vélni.

- Csak ne bánd meg. Ennyit kérek és akkor mehetsz. -  anya aggódó tekintetén elmosolyodtam.

- Szia, Blairy. – Cassie magas hangja kizökkentett mélázásomból.

- Oh, hali! Ti itt? – meglepett mosollyal köszöntöttem két kis ikrem.

- Anya hamarabb el tudott hozni. – adott magyarázatot Denise. Ahogy ránéztem a lány arcára, s közben eszembe jutott egy fiú arca is, rögtön megjelent előttem a jelenet, mikor beavattam a lányokat egy bizonyos eseménybe.

- Elhívott korcsolyázni. – sóhajtottam mosolyogva, arcomat tenyerembe rejtettem.

- Hogy mi?! – a lányok hangja egyformán magasra szökött fel a meglepődöttségtől. – Justin Bieber elhívott téged korcsolyázni? – Denise hangja megdöbbent, kíváncsi és halálosan féltékeny volt.

- Nem is mersz jégre lépni. – Cassie valamivel nyugodtabb maradt, de őt is rendesen meglepte bejelentésem.

- Tudom. – bólintottam.

- Akkor nem mentél el? – Den most csalódott lett.

- De. – vigyorogtam rá. Arcáról lerítt, hogy nem is tudja, mit csináljon; örüljön vagy sírjon.

- Piszokszerencsés vagy, Blair. – húzta el a száját Cassie.

- Ugye tudod, ez mit jelent? – jelentőségteljes pillantást lövellt felém Den, kérdőn megráztam a fejem. – Randiztatok. – nyugodtnak ható hangon mondta, belül viszont tombolt, jól tudom.

- Mi?! – felkúszott a hangom. – Ugyan már, Denise, ne beszélj butaságot!

- Mégis mi másnak lehetne elkönyvelni, hogy pont téged akart elvinni? Egyedül is mehetett volna. Kennyvel is mehetett volna. Fredoval is. Még Scooval is. De veled ment. Teljesen nyilvánvaló. – szavai elgondolkodtattak pár pillanatra, de annyira csökönyös voltam, hogy már azelőtt megállítottam gondolatmenetem, mielőtt jobban belemerülhettem volna a dolgokba. – Jaj, Blair, egyszer belehalok abba, hogy te mennyire szerencsés vagy. – párnámba fúrta az arcát, úgy nyöszörgött.

~*~

- Kisasszony, pár perc múlva megérkezünk. – szólt hátra Alexander, a sofőr.

- Rendben, köszönöm. – válaszoltam illedelmesen. Megkértem őt, hogy értesítsen még az érkezésünk előtt, hogy felhívhassam anyát. Tárcsáztam a számát, egyetlen csörgés után felvette. – Szia, anya.

- Szia, drágám. Merre vagytok? – érdeklődött izgatottan.

- Nemsokára megérkezünk. New York most egész csendes, úgyhogy tudtunk haladni. – tájékoztattam jelenlegi eseménymenetemről. – Anya, nagyon izgulok. – ajkamba haraptam, mosolyogva hátrahajtottam a fejem a puha támlának.

- Kicsim, csak természetesen, tudod. – emlékeztetett kedvesen, mire bólintottam. – Azért a sajtótól próbálj távol maradni.

- Csak háttérmegfigyelő leszek. – ígértem neki is azt, amit már magamban tisztáztam még akkor, mikor rábólintottam erre az egész turné dologra. Az autó lefékezett. – Azt hiszem, megjöttünk.

- Rendben. Akkor ahogy megbeszéltük. Érezd jól magad, szerdán menj a megbeszélésre és barátkozz a többiekkel. De először is, épségen érjetek Európába. – nevetett.

- Úgy lesz. – vigyorogva bólogattam, kezembe vettem a táskám. – Akkor majd hívlak, ha Európában leszünk. Szeretlek titeket! Mondd meg az ikreknek is.

- Természetesen. Mi is szeretünk. Puszillak, szívem. – köszönt el vidáman, elmosolyodtam, s épphogy leraktam a telefont, kinyílt mellettem az ajtó.

- Mrs Collins. – tárta ki Alexander a csodás autó ajtaját, belecsúsztattam telefonom a táskámba és mosolyogva kiszálltam.

- Köszönöm. – bólintottam felé, majd szétnéztem. A reptéren voltunk egy eldugott parkolóban, ahol pár méregdrága kocsi parkolt. Az egyiken megakadt a szemem. Az a kocsi volt, amit néhány hónappal ezelőtt ugyanezen város utcáin vezettem. A fekete Rover. Jobb hátsó ülése felől nyílt az ajtó és egy szemüveges, talpig feketébe öltözött, felnyalt hajú fiú szállt ki belőle. Fejére rakott egy piros kalapot, ami szokatlan látványt nyújtott. Nem láttam még őt kalapban. Miután bevágta a kocsiajtót, a másik oldalról kiszállt egy férfi, rögtön felismertem Scootert. Alexander közben kipakolgatta egy nagy és két kisbőröndöm, a két pasas pedig mellénk ért.

- Jó estét, Alexander! – köszöntötte Scooter a 30 év körüli, csendes fickót. – Szia, Blair. – fordult felém mosolyogva, majd a csomagjaimhoz lépett. Szemem sarkából észleltem az oldalról közeledő fiút, rá kaptam a tekintetem.

- Hali. – hangja szokatlanul mély volt, de egyben vonzó is. Piros kalapja alól elől kilógott felzselézett haja, ami különösen tetszett.

- Szia. – köszöntem mosolyogva. Fél kézzel karolta át derekam, így én is csak jobb kezemet simítottam hátára. Sokat mondok, ha azt állítom, hogy két másodpercig tartott az ölelésünk. Mikor elvált, izgatott mosolyt villantott rám, aminek viszonzása nem esett nehezemre.

Nem is vettem észre, mik történtek, de Alexander már a kocsiban ült, Kenny és Alfredo pedig felénk közeledett.

- Indulhatunk? – nézett végig mindenkin Scoo, bólintottunk. – Justin, tuti nem felejtettünk el semmit? – aggódva nézett az említettre, aki rövides gondolkodás után bizonytalanul bár, de megrázta a fejét. – Jól van. Akkor adjuk fel Blair bőröndjeit is, aztán mehetünk a beszállókapuhoz. – intett fejével. A legnagyobb bőröndömért nyúltam, de egy barna kéz elém vágott.

- Majd én. – mosolygott Kenny, hálásan bólintottam. Egy kezében azt, a másikban pedig az egyik kisebb bőröndömet húzta.

- Hagyd csak. – intett le Alfredo és megragadta a harmadikat is.

- Köszönöm. – mosolyodtam el félénken. Nekem már csak a válltáskám jutott, Scooter üresen, Justin pedig egy vajszínű hátitáskával volt. Hamar feladtuk a bőröndjeim, utunk ezután a kapuhoz vezetett. Negyed óra várakozás után megjelent egy férfi, aki elkezdte beengedni az utasokat. Mi másodikként szálltunk fel, így szinte még teljesen üres volt a gép. Mondanom sem kell, a belseje csodálatos volt. Céltudatosan mentek hátrafelé, s mint kiderült számomra, leghátul ülünk. Volt ott két fotelnek ható ülés, előtte pedig 2-2 ülés egymással szembefordítva, köztük egy asztal terült el. Justin bevágta magát leghátulra, Scooter leült az asztalos székek egyikére, Alfredo a másikra, s míg én tanakodva álltam az asztal mellett, Kenny leült Fredo mellé.

- Ennyit a nőkkel szembeni tiszteletről. Mindannyian leültök előtte? Áh, fiúk..! – hajolt előre Justin a fejét csóválva, s mikor mindhárom pasas ijedten nézett össze, Justin elvigyorodott. – Amúgy komolyan beszélek. – nevetett.

- Akárhová leülhetsz, Blair. Ide is… - paskolta meg Scoo a mellette lévő üres helyet. - …vagy ha akarsz, akkor Justin mellé. – ezzel rendesen megnehezítette a dolgomat. Szívesebben ülnék Justin mellé, mert mégiscsak több az esély arra, hogy mellette jobban elszórakozok, na de ahhoz meg túl sok önbizalom kell, hogy csak úgy leüljek mellé. Justinra néztem, ő nem nézett rám. Direkt. Valószínűleg kíváncsi, hogy vajon mit teszek, ha nem ő kér meg rá, hogy üljek mellé. Hiszen kétségkívül igent mondanék, ha felajánlaná, de így biztosra mehet abban, hogy tényleg mellé akarok ülni és nem csak kényszerítem magam.

Döntöttem. Kettőt oldalra léptem és levetődtem Justin mellé. Lehajtottam a fejem, hogy még csak ne is kelljen ránéznem, én viszont éreztem, hogy felém fordul.

- Izgulsz? – kérdezte kedvesen, rögtön bólintottam. – Én is. – igazította el magát az ülésben. Az emberek szépen lassan felszállingóztak, végül bezárták az ajtókat és megkezdődhetett a kifutóra gurulás. Perceken belül már a levegőben voltunk, Scooter pedig elővette a laptopját és számomra ismeretlen oldalakon keresztül rendezte a dolgait. Justin előhúzott táskájából egy adag papírt, mire szemem elkerekedett, ő meg felkuncogott. – Csak meg akarok mutatni valamit.

- És ahhoz ennyi papír kell? – nem bírtam visszafogni meglepődöttségem. Mi lehet még abban a táskában?

- Ryan átküldött nekem pár ruhatervet és rám bízta a választást. Sikerült eljutnom kettőig, de ezek közt nem tudok dönteni, Ryan pedig Liverpoolban vár. Ha addig nem döntök, nekem végem. – nevetett fel kacéran, mintha várná, hogy Ryan kiakadjon. Kezembe adott két papírt. Lehetetlen lett volna elmondani, hogyan néznek ki a ruhák. Nem csak egyszerű nadrág-felső összeállítás volt. Nem azt mondom, hogy túlfűszerezett volt, de volt rajta éppen annyi, hogy elegáns és vadító legyen.

- Woow. – nyögtem ki tehetetlenségemben.

- Melyik legyen? Komolyan nem tudom. – sóhajtotta. Szemem a két terv között cikázott. Az egyik sötétebb, a másik világosabb volt. Nehéz volt megmondani, melyik az igazán jobb.

- Szerintem a zenékhez jobban menne ez a feketés. – mutattam felé a papírt.

- Én is afelé hajlottam. – nyugtázta örömmel.

- Akkor meg is van. – nyomtam kezébe mindkét tervet, ő pedig még egy pillantást vetett rájuk, majd elrakta.

- Jártál már Liverpoolban? – szegezte nekem a kérdést a pakolás közben. Megráztam a fejem. – Jó hely. – jegyezte meg, majd valami recsegő izét húzott ki táskájából. Gumicukor. Mondom én, hogy valami nincs rendjén azzal a táskával.

- Egész Liverpoolt belerejtetted a táskádba? – tettem fel cinikusan kérdésem, kérdőn pillantott rám. – Egy köteg papír, gumicukor, meg még ki tudja, mi van benne. – vigyorogtam.

- Hát nem szempillaspirál, fixáló hajhab, púder, szájfény, körömlakkszárító gél meg a fene tudja még mi, ami a tiedben megtalálható. – gúnyolódott sunyi mosollyal.

- Csak spirál és púder van azok közül, amit felsoroltál. – mosolyogtam ártatlanul.

- A többi a bőröndben, mi?

- Aha. – nevettem ajkamba harapva.

- Tudtam. – csóválta a fejét lehunyt szemekkel, mosolyogva, majd felbontotta a gumicukros zacskót.

Justin szemszöge

Szerencsére nem vált be a fotósok számítása és másik ajtón hagytuk el a repteret, mint ők azt várták. Drága, egyetlen turnébuszom ott állt életnagyságban előttem.

- Jövök, édesem! – futottam a busz felé, melynek még nem döntöttem el a végleges nevét. Talán Dolly lesz. Mosolyogva csapódtam neki a falának, karjaimat széttárva „megöleltem”.

- Ez most komoly? – jött mögülem Blair hangja. – Jézusom, kivel leszek én egybezárva?! – nevetett fel, rosszallón felé fordultam, mire csak mosolyogva elhaladt mellettem.

- Cole, hagy mutassam be neked legújabb csemeténket, Blairt. Ő is velünk lesz a turné alatt. – végezte Scooter a feladatát.

- Blair Collins. – nyújtotta vékony kezét Cole felé, aki alig a 25. életévének betöltése révén szívélyesen fogadta a különlegesen szép, fiatal lány üdvözlését.

- Profi modell, pocsék korcsolyázó. – raktam hozzá vigyorogva, majd bemenekültem a buszba. Hallottam még Cole nevetését, majd lefoglalt a buszbelső látványa. Egy nappaliszerűség fogadja a felszállókat. Dohányzóasztal, tévé, kanapék és a legfontosabb dolgok, amik egy nappaliba kellenek. Egy sarokban pár konyhai cucc is van. Van egy fal, amin négy ajtó díszeleg, melynek mindegyike egy-egy szobáé. Az utolsó lesz az enyém. Remélem Blair az utolsó előttit választja. Annak érdekében, nehogy elfoglalja valaki más az utolsót, gyorsan be is mentem és leraktam az ágyra a táskám. Bár ez csak egy kis szoba, legalább nem kell megosztanom senkivel. Kimentem, a többiek éppen a nappaliban beszélgettek. Elkaptam párbeszédük utolsó, legfontosabb szófoszlányait.

- Akkor az első szoba a miénk Fredoval. Én alszok az egyágyason, Fredo az emeletesen alul, Pattiet meg majd felrakjuk az emeletes tetejére. – vigyorgott Scooter, Fredo elfintorodott, majd mosolyogva bólintott. – Blair, a második vagy a harmadik szobát szeretnéd?

- Nekem mindegy. Ahol nem vagyok útban, azt szeretném. De jó nekem a kanapé is. – mutatott a nappali világos kanapéjára. Egyszerre lettem dühös és töltött el a boldogság is. Ugyan miért akarna ő a kanapén aludni, mikor van rendes ágy? És miért gondolja, hogy zavarna? Ő? Ugyan már… De közben annyira aranyos, hogy alkalmazkodni akar.

- Ne hülyéskedj, Blair. Miért zavarnál? – mintha csak helyettem beszélt volna Scoo.

- Akkor a harmadik. – vont vállat mosolyogva, a szívem nagyot dobbant. Ez az! Bejött, amit akartam. Bár csak véletlenül választhatta ezt, hiszen nem látta, hogy én a negyedikben vagyok, még ha azt mondják is, hogy nincsenek véletlenek.

- Tiéd a pálya. – mosolygott rá Scoo, bólintott és megfordult. Amint elindult, meg is torpant és meglepődve nézett rám. Az ajtóban álltam. Valószínűleg rögtön leesett neki a döntése következménye. Zavartan rám mosolygott, s besietett a szobájába, ami ha jól tudom, egyágyas.

~*~

Miért is ittam energiaitalt? A repülőutat simán kibírtam volna anélkül is, most viszont csak szenvedek az álmatlanságtól. Holnap pedig koncert, ráadásul az első, így csúcsformát kell hoznom, hiszen ahogy mondani szokták, az első mintha csak jóslata lenne a többinek. Ha az jól sikerül, a többi is az lesz. Ha elrontom, akkor ajaj.

Megelégeltem a fekvést és a nem létező bárányok számolását. Mozgásra van szükségem. Elhagytam a szobát és a konyhába mentem. Töltöttem egy kis narancslevet, azonnal lehúztam és a pultra raktam a poharat. Még jó, hogy Cole teljesen el van zárva tőlünk egy ajtó segítségével, így nem fog pletykálni Scooternek, hogy éjfélkor még nem vagyok ágyban. Bő negyed órát járkálhattam jobbra-balra, mikor úgy éreztem, talán, de csak nagyon talán el tudnék aludni. Az szobám felé indultam, de egy „valamiért” fontos ajtó előtt elhaladva megálltam. Blair is ezt csinálta, mikor náluk aludtunk. Akkor én most miért ne csinálhatnám?! Egy kis csodálkozás a szépségében nem árt. Attól még a Scoonak tett ígéretemet sem szegem meg. A barátok is nézhetik egymást alvás közben. Mondjuk, mi még csak barátok sem vagyunk hivatalosan. Nem is tudom, mik vagyunk. De az biztos, hogy Blair gyönyörű, ezt még a vak is látja.

Halkan benyitottam, nem volt kulcsra zárva. Még neki is fel kell fedeznie a busz rejtélyeit, idővel lefogadom, hogy be fogja zárni. Arra számítottam, hogy szuszogva fog aludni, de a látványtól meghűlt bennem a vér és kezdtem izzadtam egyszerre. Az ablaknál állt, nekem háttal. Nem vettem levegőt sem, hátha nem észlelte, hogy benyitottam.

- Ez nem volt ám szép. – halk hangjától összerezzentem. Gratulálok, Justin, ezt jól lerendezted. – Miért nem alszol? – fordult felém. Észre sem vettem, hogy nem változtatok feszes testtartásomon. Tudom, hogy most el kellene tűnnöm, bebújnom a takaró alá és szunyálni, de nem vagyok képes megmozdulni. Vagy legalábbis nem azért, hogy elmenjek. – Oké, lebuktál, most már megszólalhatsz. – hangja kedves volt, talán egy picit haragudott, de ez nem is volt nevezhető annak. Nagyot nyeltem, bementem és becsuktam magam után az ajtót. Még innen is láttam a sötéten keresztül, hogy meglepődik.

- Nem egészen így terveztem. Csak eltévesztettem az ajtót. Eggyel hamarabb nyitottam be. – mentegetőzni próbáltam, de ezt a dumát szerintem már a tizenkilencedik század óta használják.

- Én meg Obama fia vagyok. – igen, egyértelműen nem vette be. – Szóval? Miért jöttél? – nem mozdult az ablak mellől, kezét összefonta maga előtt.

- Nem tudok aludni és gondoltam ha járok egyet, könnyebb lesz. – merészkedtem közelebb menni. Ez a szoba sem volt nagyobb, mint az enyém, így alig 3 méter volt köztünk. Ha eddig nem küldött el, hátha ezután sem fog. Nem tudom, mit akarok itt, de valami itt tart és nem hagy elmenni.

- Értelek. – motyogta, engem nézett. Nehezen láttam arcát a kevés fény miatt, ami még inkább arra késztetett, hogy menjek közelebb. Már alig volt vagy egy méter köztünk.

- Te mit csinálsz? Miért nem alszol? – ez még csak most jutott el tudatomig.

- A holdat néztem. Meg amúgy sem vagyok álmos. – vont vállat, még közelebb mentem. Az ablakhoz álltam, felnéztem a csillogó égitestre. Tényleg nagyon szép volt és szinte tündökölt. Blair felé fordultam, hogy vajon gondolkodik-e valamin, de egészen mást láttam, mint amit vártam. Szemében megcsillant a halvány fény, még jobban elkápráztatott, mint a hold. Ártatlan szemei életre keltettek valami olyat a gyomromban, amit még soha nem éreztem. Arcvonásai kihangsúlyozódtak, akárcsak fitos orra, s az is tisztán látható volt, milyen tökéletes a bőre. – Hánykor kezdődik az első koncert? – csak suttogva bírt beszélni.

- Öt. – motyogtam.

- Én is megyek?

- Te is jössz. – mosolyogtam rá. Egyik tincsét ujjam köré csavartam, majd elengedtem. Hiányzott valami, de nem tudtam, mit kellene tennem, hogy megkapjam. Ő is láthatta civódásom, ugyanis várakozva élvezte haját birizgáló ujjaim hatását, mégis türelmetlen volt a pillantása.

A véletlenek ma nagyon nekem játszanak, már ha véletlen volt, hogy kátyú volt az úton. A busz aprót dobódott, Blairt megfogta a fal, én viszont kapaszkodás hiányában kibillentem az egyensúlyomból. Lábammal bár betámasztottam, de nem tudtam elkerülni, hogy ne hajoljak arcához. Mosolygó ajka hirtelen szétnyílt és mély levegőt vett. Felnéztem szemébe, kétkedőn nézett rám. Mintha félne valamitől, de közben érdekli is, hogy mit tartogathat ez a valami. Túl hirtelen kerültem hozzá közel. Olyan közel, hogy még a lélegzetét is éreztem.

Arca tökéletességében ismét elmerültem, gyorsan vettem a levegőt, még én is hallottam. Tekintetem lentebb vándorolt. Nyaka vonala rendkívül hívogató volt, akárcsak kulcscsontja. Összefutott a nyál a számban, ami nálam meglehetősen ritka dolog. Őrült vágtába kezdett a szívem, mikor megpillantottam mellének halvány kirajzolódását, ez már több volt, mint sok. Visszatértem ajkára, amely remegett, így szorosan összezárta őket. Hiába mondják, hogy nem minden a külső, néha igencsak el tudja venni az ember eszét. Az pedig, hogy Blair természete is megnyerő – ha jóban vagy vele – csak még kibírhatatlanabbul vonzóvá tette.

Nem bírtam megállni. Bár a gyomrom összerándult, a mellkasomra pedig mintha több tonna vas nehezült volna, ami miatt nem tudok egyenletesen lélegezni, mégsem tudtam menekülni.

A pillanat töredéke alatt rátaláltam ajkára. Forró bőrének érintésére meglódult a szívem. Nem mertem elnyitni ajkaim, de ez az ártatlan puszi annyira jó érzéssel töltött el, hogy nem bírtam otthagyni. Gyengéden a falnak nyomtam, úgy éreztem, most visszakapom az összes alkalmat, amit elvesztegettem másra ehelyett a csodálatos érzés helyett. Nem csak a friss eseményekről beszélek. Beleértem azokat is, amik még 4 hónappal ezelőtt utálkozással teltek. Ujjaim derekára simultak, gyengéden rámarkoltam, de ezt a mozdulatom semmilyen formában nem viszonozta.

Belefájdult a szívem, ahogy éreztem mellkasomon taszító mozdulatát. Nem épp erre gondoltam a viszonzás alatt.. Ennyi lett volna? Elég volt belőlem? Persze, miért is gondolnám, hogy neki jó volt. Valószínűleg félreérthettem minden jelet, amiből erőt merítettem erre a csóknak korántsem nevezhető puszira.

Oxigénhiányosan váltam el tőle, rögtön szemét kerestem. Én tettem, és nem fogom nem felvállalni ennek következményét, legyen az akármi is. Blair esetében a tűzokádásra is felkészülök, amilyen heves tud lenni a csaj.

De csalódnom kellett. Teljesen nem az történt, amire számítottam. Lehajtott fejjel elfordult és nagyjából ennyi. Se pofon, se sikítás, se dühkitörés. Mindezek helyett kaptam egy ízig-vérig elpirult, szégyenlős, remegő Blairt. Lehetséges, hogy így még vonzóbb legyen?

- Justin…menj aludni. – lesütött szemekkel beszélt, egyik kezével átkarolta magát, másikkal hajába túrt. Gőzöm nem volt, mit kellene most tennem. Csak úgy nem sétálhatok ki. Basszus, volt már egy pár csajom, és mégsem tudom, hogy mit csináljak egy ilyen után? Blairrel minden máshogy történik. Minden sokkal különlegesebb, talán mert azt sem tudjuk, mi van köztünk.

- Mondj valamit, Blair. – kértem halkan. Szükségem lett volna valamire a „tűnj el”-en kívül, hiszen a „menj aludni, Justin”-t nem lehet máshogy érteni. Megrázta a fejét, karjaival önmagát ölelte. – Holnap? – félve bár, de felpillantott rám, rövid gondolkodás után aprót bólintott. Mély levegőt véve bólintottam én is, s a távozás kivitelezésén agyaltam. Nem, még mindig nem gondolom, hogy csak úgy el szabad mennem. Puszival kizárt, hogy elköszönjek, az ölelést elhárítaná, csak egyetlen dolog maradt. Félve emeltem kezem az arcához, meg is lepődött. De végül hagyta, hogy végigsimítsam hüvelykujjamat állkapcsa vonalán. – Jó éjt. – suttogtam. Kelletlenül elléptem előle, hátrafelé indultam el, a szoba közepénél megfordultam és egy utolsó pillantás után elhagytam a szobát.

Bűntudatom volt. És lesz is, amíg el nem mondja, ő mit érzett.