18. "Csajeste"

Hali, csajook! :))

Megint sűrű elnézések közepette kell az első sort megírnom. Igen, tudom, régen volt már rész, de mostanában nagyonnagyon és még annál is jobban összejöttek a dolgok, ez pedig a következő héten is folytatódni fog. Ráadásképp ez a hétvége csupán egy napos volt, mert mi szombaton is mentünk suliba...:/

A lényeg nem is ez, hanem az, hogy most már megjöttem a résszel! :DD Igazából annyira sok minden nem történik benne, valójában Justin-mentes, de Justin helyett egy "új" személy érkezik, aki valójában mindig is ott volt, csak nem szerepelt. :) Az elkövetkezendőkben viszont nagy szerepe lesz, ezért már be kellett őt hoznom:) Ja, és egy elég fontos dolog azért még történik. Lehet nem is jösztök rá, de majd úgyis kiderül. :)

A kommentekért nagyon hálás vagyok, és bár megint nem jött össze a 10, azért én mégis reménykedem, hogy hamarosan többen is kedvet kapnak a kommentezéshez. :)

Ennyi lenne mostanra, remélem tetszeni fog a rész.

Kellemes Olvasást.♥

Útközben irányt változtattam. Az ajtóm előtt elhaladva Cariné felé igyekeztem. Zsebre dugott kézzel lépdeltem, szememmel követtem egyszer bal, majd jobb oldalt felbukkanó lábamat. Justinon gondolkodtam. Végre helyreraktuk a dolgokat tegnap, lecsillapodtak az érzelmeim, most pedig megint felhúzott. Miért kell neki alkut kötnie velem? Úgy őszintén? Bár ez a haragom kevésbé sem volt olyan indulatos, mint a tegnapi, aminek örültem.

Megszokottan kopogtam be az ajtón, és köszöntem mosolyogva az ajtót kinyitó Carinnek.

- Mizu, drágám? – huppant le mellém az ágyra, a körömlakkos üvegéért nyúlt.

- Te komolyan megint körmöt festesz? Mikor Bieber jött, akkor is azzal szenvedtél. – nevettem fel.

- Justin. – javított nyomatékosan, mire megvontam a vállam. – És igen, mert annyi körömlakkom van, hogy tengert lehetne vele rekeszteni, szóval valahogy el kell használnom őket. Apropó, neked nincs kedved segíteni nekem a pocséklásban?

- Körömlakkot sosem pocséklunk! Meg úgy általában semmit. – most én szóltam rá úgy, mint az előbb ő rám. – De ha megengeded, akkor segítek fogyasztani őket. – vigyorodtam el végül. Felcsillant a szeme.

- Abban a dobozban vannak, válogass kedvedre. Ha valamelyik tetszik, neked is adom. – a bőröndjén fekvő elég tágasnak látszó dobozkára mutatott, én pedig megindultam felé. Felvettem és az asztalra raktam. Kinyitása után elakadt a szavam is. Rögtön kiszúrtam belőlük egy jópárat, ami nagyon jól nézett ki.

A nagy válogatás közepette nem is hallottam, hogy kopognak, csak annyit láttam, hogy Carin az ajtó felé rohan. Nem is foglalkoztam ezzel többet, jobban lefoglaltak a körömlakkok. Kiválasztottam egy csillogó sötétes-szürkés kéket, egy korallszínűt, egy halvány rózsaszínt, és egy pirosat. Aztán hozzácsaptam még egy nagyon szép nem is tudom megfogalmazni milyen színűt, ugyanis minél több oldalról néztem, annál több színnek láttam. Nem tudom, hogy…

- Blair?! – az éles hang hallatán elejtettem a szép körömlakkot, szerencsére semmi baja nem lett. Fejem automatikusan fordult a hang felé.

- Anne? – a meglepődöttség nem kicsit végigfutott rajtam. – Te még itt?

- Igazából jöttem Carinhez elköszönni, aztán mentem volna hozzád, mer beszélnivalónk van. De ha már itt vagy, akkor elmondom, hogy…

- Mit? – ezen elmosolyodott.

- …hogy sajnos egy ideig nem tudom vállalni a tanításod. – ez még jobban meglepett.

- Miért, mi történt?

- Semmi rossz nem történt. Csupán annyi, hogy Selenának Ausztráliába kell mennie, és nem szeretné, hogy huzamosabb ideig hanyagolja a tanulást.

- Ó, értem. – bólintottam. – De akkor velem mi lesz? Elvégre ki van fizetve a taníttatásom, nemde? – nem akartam tapintatlan lenni, de ezt jogomban állt megkérdezni.

- De, de, ez így van. De ne aggódj, megoldottam a problémát. – mosolyodott el. – Találtam neked egy szuper tanárt. A szüleiddel már beszéltem, ők beleegyeztek az ideiglenes váltásba.

- És ki lenne az illető?

- Jenny Sadric. – ez a név nem igazán mondott nekem valami sokat.

- És ő kicsoda?

- Hamarosan megtudod. Holnap lesz vele órád, ha jól tudom délelőtt 9-től 1-ig.

- 4 óra hossza? – azt hiszem elsápadtam.

- Nem lesz az olyan vészes. – nyugtatón elmosolyodott. – Remekül tud olaszul is, tehát azt sem kell hanyagolnod. A nyelv ugyebár az egyik legfontosabb a matek és irodalom mellett.

- Ez egy jó hír. Mármint, hogy folytathatom az olaszt. – mosolyodtam el.

- Viszont ne haragudjatok, de nekem most mennem kell. Selenáék már várnak odalent. Szia, Carin! – fordult az említett felé, és megölelte. – Szia, Blair! Sajnálom, hogy nem taníthatlak egy időre, de igyekszem visszajönni hamar. – kedvesen széttárta karjait, én pedig megöleltem.

- Szia, Anne. – váltam el mosolyogva. – Ha rossz lesz a tanár, szidni foglak. – játékosan megfenyegettem, de a végén mindhárman elnevettük magunkat.

Anne elment, Carinnel pedig belevágtunk a körömlakkozásba.

- Mit gondolsz Selenáról? – hirtelen érhette a kérdésem, mivel nagy szemekkel bámult rám. – Mi az?

- Ja, semmi. – rázta meg a fejét. – Hogy mit gondolok? Nagyon szép, kedves és jófej.

- Igen, erre számítottam. – sóhajtottam fel.

- Komolyan őt sem bírod? – csóválta meg a fejét mosolyogva, s folytatta körme festését.

- Szép, meg minden, de szerintem kissé kényes. Meg nem tudom…nem szimpi. – vontam vállat.

- Nem is ismered. – vádolt meg.

- Elég annyi belőle, amit az újságokban olvasok.

- Az újságoknak fogalmuk sincs, hogy milyen egy celeb személyisége. Higgy nekem. Tapasztalatból tudom. Justin sem olyan, mint gondoltad. Vagy igen?

- Nem, nem olyan. Rosszabb. – jelentettem ki határozottan.

- Jaj, ugyan már, Blair! Csak azt ne mondd, hogy Justin nem jó arc. – mosollyal igyekezte feljavítani dorgáló hangnemét.

- Zsarol. Engem. Zsarol… - meg kellett ismételnem, hogy biztos felfogja, amit mondtam. – Meg amúgy is…nem jó arc. – használtam szavait.

- Velem jófej. Mindenkivel az. Biztos, hogy veled is. – valójában tényleg az volt velem is, ha jobban belegondolok. Csupán én állítottam be őt egy seggfejnek. De ezt nem vagyok hajlandó bevallani. Így inkább nem válaszoltam. Valószínűleg láthatott rajtam valamit, mert ismét megcsóválta a fejét.

- Carin, megyek telefonálok egyet, oké?

- Persze, nyugodtan.

- Elvihetem a körömlakkot? Estefelé ígérem visszahozom.

- Persze, már mondtam, neked is adom. – nevetett fel.

- Jaj, dehogy. Ez nagyon szép.

- Na, akkor meg főleg neked adom.

- Komolyan? – vontam fel szemöldököm.

- Persze. Vidd nyugodtan.

- Ó, akkor nagyon szépen köszönöm. – hálásan nyomtam puszit az arcára. – Azért este majd átjövök dumálni. Persze, ha nem gond…

- Jaj, Blair, dehogy! – mosolygott. – Áthívom majd Pattie-t is, persze ha nem gond.

- Ő ki?

- Justin anyukája.

- Ó. – forgattam meg a szemem.

- Pattie nagyon kedves, életvidám csajszi. Ha megismered, imádni fogod! – olyan nagy lelkesedéssel beszélt róla, hogy elhittem, talán nem tőle örökölte Justin a tulajdonságait…

- Hát akkor jó. Csajbuli. – vigyorodtam el.

- Az ám! – helyeselt nevetve.

- Még egyszer köszi a lakkot. Akkor majd jövök. Puszillak. – dobtam neki egy puszit az ajtóban állva, amit leutánzott. Mosolyogva hagytam el a szobát és mentem az enyémbe.

~*~

- Igen, Denise, de nyugodj már le! – csitítottam nevetve.

- Ó, add már meg légyszi a számát. – rukkolt elő egy „fenomenális” ötlettel.

- Tessék? Hogy adhatnám meg, te kis bolond?

- Miért, nem szabad? – láttam lelki szemeim előtt legörbített ajkait.

- Akármennyire is nem érdekel, azért mégsem akarom, hogy megbízhatatlannak gondoljon.

- Ja, ez mondjuk igaz. – megkönnyebbülés volt ezt hallani. Hátha már nem fog nyaggatni ezzel a Justin - témával. – Akkor majd ha egyszer élőben beszéltek, akkor hívj fel, és majd odaadod neki a telefonod, én pedig beszélek vele, jó? – hangja annyi lelkes és reménykedő volt, nem bírtam nemet mondani.

- Rendben, szivi. – mosolyogtam bolondosságán és őrületes rajongásán.

- Kérd majd meg, hogy vegye le a pólóját és csinálj róla képet, amit majd átküldesz nekem. Jaj, Blairy, még mindig nem hiszem el, hogy személyes kapcsolatban állsz JUSTIN BIEBERREL!!!! – a végén akkorát sikított, hogy a telefont egy méterre kellett tartanom a fülemtől, de még úgyis hallottam a hangját.

- Én ugyan nem kérem meg. – tiltakoztam, miután visszaemeltem a telefont a fülemhez.

- Akkor majd én megkérem.

- Oké. – hagytam rá.

- Mondd meg neki, hogy kövessen vissza twitteren, hogy tudjak neki ’direct message’-t írni.

- Feltétlenül.

- Ennyire ne lelkesedj. – dorgált.

- Tudod, hogy engem nem érdekel… - legalábbis az, hogy mi történik vele.

- Rendben, oké, felfogtam. Lekattanok a témáról. – sóhajtott fel. – De azért azt komolyan gondoltam, amit mondtam. – figyelmeztetett.

- Oké, én is fogtam. – nevettem fel. – Denise, drágám, ne haragudj, de le kellene tennem a telefont.

- Okézsoké, nem akarlak feltartani. Sok dolgod van egyébként? – jól esett, hogy tényleg csak kíváncsiságból kérdezi.

- Még most csak fotózások, edzések, táncórák és a sulit helyettesítő magánórák vannak. Hát igen…”csak”… - nevettem fel saját szavamon.

- Jó lehet neked, de azért nehéz is.

- Ez igaz. – bólogattam.

- Képzeld, tudod ki érdeklődött ma felőled?

- Ne csigázz!

- Rick O’Brien!! – majdnem szótagolta a szavakat a hatás fokozása érdekében.

- Hogy meghaltam-e már? – forgattam meg szemeim.

- Azt kérdezte, hogy visszajössz-e még a suliba. Mikor mondtam, hogy nem valószínű, akkor kérdezte, hogy miért. Én pedig elmondtam neki, hogy éppen New Yorkban vagy a modellkedés miatt. Ugye nem gond? – végére hangja elhalkult, félve kérdezte.

- Nem. Egyáltalán nem érdekel már az a kölyök.

- Akkor jó. – hallhatólag megkönnyebbült.

- Viszont most már tényleg megyek, mert Carin vár.

- Oké, és bocsi, hogy feltartottalak.

- Sosem tartasz fel, szívem. – mosolyogtam el a cipőm húzása közben.

- Sok sikert a továbbiakhoz. Cassie is puszil még egyszer. – igen, vele már beszéltem, és el is köszönt.

- Én is puszilom őt, szeretlek titeket. Hiányoztok, nem is kicsit. – arcvonásaim akaratlanul is szomorúvá váltak.

- Nekünk is te, de inkább örüljünk, hogy jó helyen vagy. – öntött belém lelket. Igen, látszik, hogy ő az örökös lelkizősöm, aki mindig próbál lelkesíteni.

- Remélem lesz haszna. – nevettem fel.

- Tuti. Na, akkor majd beszélünk. Csók, drága!

- Puszkó! – köszöntem mosolyogva, majd leraktam a telefont.

Gyors léptekben indultam Carinhez, ugyanis már 8 óra körül járt, nem akartam sokáig kint maradni. AZ odáig vezető úton azon gondolkodtam, vajon miért érdeklődött irántam Rick. Tudja, hogy én már teljesen letettem róla. Utálom őt. Kész.

Kivertem őt a fejemből, s tiszta gondolatokkal kopogtam az ajtón. Reméltem, hogy nem lesz kínos ez a rövidke idő, amit együtt töltök majd nem szívlelt „barátom” édesanyjával. És azt is reméltem, hogy nem lesz velem lenéző, vagy valami hasonló. Lenne oka, persze, de azért mégis reménykedtem.

- Jaj, csajszi, jó hogy jössz. Pattie már majdnem elment. – megkönnyebbülést sóhajokat kiadva invitált be.

- Bocsi a várakoztatásért, csak elhúzódott a telefonbeszélgetésem. – sűrű mentségek közepette siettem be az ajtón, s vettem le a cipőm.

Mikor felegyenesedtem, egy csodaszép fiatal, mosolygó nővel találtam szembe magam. Bizonyára ő lehetett Pattie, Justin édesanyja. A kisugárzása rögtön megtetszett.

- Szia, Blair. Pattie Mallette vagyok. – nyújtotta felém a kezét mosolyogva.

- Blair Collins. – mutatkoztam be vidáman, megráztam a kezét. Nagyon szimpatikusnak tűnt.

- Blair, tehát ő Pattie, Justin édesanyja. Pattie, ő pedig Blair, az egyik régi jó barátnőm tehetséges pici lánya. – Carin átvette a bemutató szerepet. Elmosolyodtam engem leíró megfogalmazását.

- Ha nem lenne gond, akkor kérném, hogy tegezz, rendben? Nem igazán viselem jól a Ms Mallette megszólítást így 36 évesen. Túl öreggé tesz. – nevetett fel Pattie.

- Ahogy szeretnéd. – bólintottam én is nevetve. – És köszönöm.

- Úgy látom, Blair, hogy Pattie jobban bejön, mint Justin. – vigyorgott Carin.

- Carin… - böktem oldalba, szemeimben én magam is láttam, ahogy a boldogság átvált szikrázó villámokká, melyek egyenesen felé haladnak.

- Ne aggódj, tudom, hogy mit gondolsz a fiamról. – nyugtató mosolyt küldött felém. – Én azért mégis szeretnélek megismerni, mielőtt véleményezni kezdek rólad, persze csak ha nem gond. – túláradó kedvessége egyenesen meghökkentett.

- Nem, egyáltalán nem. – mást nem tudtam kinyögni, annyira meglepő volt, ahogy bánt velem.

- Csináljuk a szokásosat? – vigyorodott el Carin.

- Mi a szokásos? – nevettem fel kínosan.

- Videóüziii! – mint valami cukorkának örvendő kislány, úgy kezdett ugrálni.

- Neeee, Carin, most ne. – Pattie nyöszörögve döntötte hátra a fejét, látszott rajta, hogy semmi kedve. – Nincs most ahhoz energiám.

- Jól van. B terv. – mondta könnyedén. Persze, nem is Carin lenne, ha nem lenne tele ötletekkel… - vesézzük ki és értékeljük a Men’s Vogue pasimodelljeit. – kapta fel az éjjeliszekrényről az említett újságot, és az orrunk alá dugta.

- Oké. – vágtuk rá egyszerre Pattievel. Összenéztünk, majd elnevettük magunkat, Carin pedig azon nevetett, ahogy mi nevetünk.

Az este jónak ígérkezett, és őszintén reméltem, hogy Pattie tényleg olyan személyiség, mint ahogy ezen rövid idő alatt megismerhettem.

17. Táncóra és zongoraterem – és egy kis kompromisszumkötés

Hali, lányok!:)

Bár még nem jött össze a 10 komi, de már a közelében van, így nem akartam tovább húzni az időt, hátha megjön a kedvetek attól, hogy hamarabb jön most a rész. :) A kövi is már félig megvan, szóval ha gyorsan írtok véleményt, gyorsabban jön az is:)

Az előzőekhez írtakat nagyon szeretném megköszönni!:))♥ Aranyosak vagytok! Remélem a továbbiakban is itt lesztek.

Nem húznám most az időt. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek erről a részről. :)

Kellemes Olvasást Mindenkinek.♥

A nap a szokásos monoton hangulatban telt. Annyi kivétel volt, hogy most leszaladtam a közeli boltba. Vettem egy kis gyümölcsöt, mert így olcsóbb, mintha a hotelben rendelnék. Megtehetném, csak hát én eléggé híres vagyok a spórolásról…

Az újságok között kutatva beleakadtam egy olyanba, melynek a címlapján Justin virított, s azon gondolkodtam, hogy drága barátnőm, Denise, már tuti nagyban bújja a lapbelsőt.

Visszasiettem a szobámba, felkaptam magamra egy laza szerelést, és siettem is a fotózásra, mert így is késében voltam. Mára nekem az elegáns vonal jutott, ami egyenlő volt azzal, hogy órákon át magas sarkúban kellett ülnöm, állnom, ugrálnom, meg mi egyebet. Nagyon várom már, hogy a sportos vonal következzen.

Fáradtan hagytam el az öltözőmet, és mindenek felett mezítláb! Most még csak a laza balerinám sem volt kényelmes, jobban esett mezítelen lábbal járkálnom a folyosó padlószőnyegén.

- Blair! – szólt utánam egy ismerős hang. Brooklyn volt az, a drága Justin-fan csaj…

- Szia. – mosolyogtam rá, de belül reméltem, hogy most nem akar leállni trécselni, mert múltkor is miatta késtem az edzésről. Bár most nem lesz a boszi.

- Szia. Figyu, lehetne egy személyes kérdésem? – kissé lihegett a rövid futástól.

- Személyes? Mire gondolsz? – gyanakvóan néztem rá.

- Tudod, megesküdnék, hogy tegnap Justin Bieber hangját hallottam a folyosón…és a tiedet… - óvatos volt, s minden arcmozdulatomat figyelte, így igyekeztem a legjobban elrejteni ledöbbentségemet.

- Justin Bieber a szállodában van? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, próbáltam meglepődött lenni.

- Mondom, tegnap mintha titeket hallottalak volna beszélni. Ismered őt? – kíváncsi tekintete alig várta a válaszom.

- Brook, hogyan ismerném? – nevettem fel. – Már csak azért sem beszélhettem vele, mert utálom a kölyköt. – már csak az a kérdés, hogy ez igaz, vagy nem. Még mindig utálom őt? – Ez butaság, és ha nem haragszol, akkor most megyek is, mert nem akarok késni az edzésről. – már indultam is, de utánam szólt.

- Figyelj, biztos vagy benne? – szeméből kiolvastam, hogy ő ezt teljesen komolyan állítja.

- Csak emlékszem, hogy beszéltem-e vele, vagy nem. – már nem tudtam vele olyan kedves lenni, mint az előbb. – Bocsáss meg, mennem kell. – összezavarodtam tekintetétől, de végül nagy léptekben elértem a liftet.

Az ajtó bezáródása után levettem a maszkom, így arcomra kiült a rémület. Láttam a lift tükrében. Ha ez a csaj rájön, hogy személyesen ismerem Justint, biztos, hogy rossz vége lesz. És nem csak azért, mert nem fog leszállni rólam, hogy szervezzek neki találkozókat meg miegyebeket Justinnal, hanem mert ki tudja, mire képes. Lehet akár paparazzik közelébe is juttat információkat.

Jaj, Blair! Nem gondolj egyből rosszra! De hát most mire gondolhatnék? Biztos nem fogja annyiban hagyni a dolgot. És ha kérdez, akkor mit válaszoljak?

Sietősen trappoltam a szobám felé, gyorsan lehúztam a kártyát, és be is rontottam a szobába. A felsőt magamon hagytam, csak a nadrágot cseréltem le egy lazábbra, amiben mozogni is tudok. Végig azon gondolkodtam, vajon mit kéne válaszolnom az esetleges kérdéseire. Én tényleg nem akarom, hogy megtudja a mi kis „viszonyunkat”.

Végül arra jutottam, hogy mivel egyedül nem jutok semmire, így majd más segít nekem, hogy jussak valamire. Kikerestem Justin számát a telefonomban, és már hívtam is. Nem érdekelt most, hogy én képes vagyok ilyet tenni, ugyanis jobban foglalkoztatott a Brooklynos ügy.

5 csörgés után sem vette fel, így megszólalt a sípszó, ami az üzenetrögzítőt jelentette.

- Öhm…szia, Justin. Blair…vagyok. Ööö…nos…hjaj. – sóhajtottam fel. Ennél gázabb és kínosabb szöveget még nem is mondtam. Szép… - Hívj fel, ha ráérsz! - hadartam el, majd idegesen kinyomtam. Mi a francért érzem magam zavartan, ha hozzá kell beszélnem?

Az órára pillantottam, a szívbaj pedig majdnem elkapott annak láttán. Alig volt 10 percem. Felkaptam az éjjeliszekrényemre készített ásványvizet, amit még délelőtt vettem direkt erre az alkalomra, hogy még egyszer ne forduljon elő ájulás.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és a lépcsőház felé rohantam. Minek kell ilyen közel rakni egymáshoz a fotózást és az edzést? Sosincs időm elkészülni. Kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat, és bár egyszer majdnem orra estem, azért folytattam a szélsebességgel haladást.

Másodjára már könnyebb volt odatalálnom, de még szerintem így is késtem. Mindjárt meglátjuk.

- Sziasztok. – toppantam be mosolyogva az ajtón. Már mindenki beállt a helyére, Ben pedig éppen a magnót állítgatta. Elkéstem. – Sajnálom, hogy ismét késtem. – félve zártam be az ajtót, és simultam neki a falnak.

- Még csak két óránk volt, és az előzőn nem késtél. – nevetett fel Ben. Úgy látszik, ő kevésbé kerít nagy feneket a pár perces késéseknek. Egyébként meg igaza is van, az a késés a boszorkány óráján történt. – Állj be, még csak most kezdjük. – fordult hátra mosolyogva, majd elindította a zenét és ő is beállt a helyére.

Leraktam a falhoz a vizem, és beálltam a második sor legszélére, ahol az én helyem van. Most figyeltem csak meg, hogy Ben egy extraszűk kék atlétát viselt, ami rendesen rávilágított tökéletes izmaira. Tiszta álompasi, én mondom. Aztán elkezdtük a bemelegítő táncot.

Az óra végén következett a levezető mozgás, amik egyszerűbb táncmozdulatokból álltak. Az már igazán nem volt nehéz. Kellemesen elfáradva kaptam fel a vizem, és kortyoltam bele. Már csak egy kicsi maradt az alján, amiért büszke vagyok magamra.

- Nagyon jól nyomjátok, hölgyeim. Ha ez így marad, jó eredményeink lesznek. – mosolyogva nézett végig rajtunk, a végén pedig rám kacsintott. Huh…még a szívem is megállt egy pillanatra. Szerencsére senki nem vette észre, mert nem szegeződtek rám tekintetek. – Akkor nemsokára találkozunk. – ezzel a mondattal ért véget az óra, ugyanis mindenki oszlani kezdett.

Gondolkodtam, hogy menjek-e oda Benhez azzal az indokkal, hogy elnézést kérjek a késésért, de még túl korainak találtam. Úgy értem, ha rám kacsintott immár másodjára, akkor csak benne lenne egy kis flörtbe. Lehet hülyén hangzik, de én szeretek ilyen random pasikkal szemezgetni, meg ilyenek. Tiszta izgalmas.

Végül inkább csak intettem neki, ő visszaköszönt, majd elhagytam a termet. Brooklyn mögöttem jött ki, de szerencsémre nem hozta fel a témát.

Lehajtott fejjel indultam el a visszafelé vezető úton, ám hirtelen két láb jelent meg előttem. Időm sem volt megtorpanni, olyan váratlanul ért, így belesétáltam az illetőbe. Amint felnéztem rá, automatikusan kezdtem volna a bocsánatkérést, ám a személy láttán a legkisebb gondommá vált az.

- Basszus. – suttogtam, és annyira gyorsan akartam eltűntetni őt mások szeme elől, hogy azt tettem, ami a szemem és a kezem közelében volt. Így hát a fején lévő kapucniról lelógó két madzagot összehúztam, így sikerült arcát befednem.

- Blair. – próbált ellenkezni.

- Shhh! – jelentőségteljes pillantást lövelltem szemébe, ami a kapucni helytelen záródása miatt kilátszott.

A mellettem elhaladók furán néztek rám és az általam takargatott fiúra. Brooklyn is így tett, ám nem vettem észre, hogy felismerte volna Justint. Miután körbenéztem, az egyik ajtón a „Női mosdó” feliratot láttam. Tökéletes.

- Gyere. – felkarjánál fogva húztam magammal a kiválasztott hely felé. Szerintem nem tudta, hova viszem, azért nem szólt. Más egyébként biztos.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor bezártam a mosdó ajtaját.

- Annyira hülye vagy, Justin! – húztam szét arcánál a kapucnit, és mérgesen néztem rá.

- Most megint miért? – tárta szét karját.

- Komolyan azt akarod, hogy mindenki felismerjen?

- Egy tizenakárhány fős csapattal meg tudok birkózni egyedül is. Volt már annál sokkal rosszabb.

- Jaj, annyira dili vagy. – nyöszörögve temettem arcom a tenyerembe.

- Figyelj, én csak azért kerestelek meg, mert üzenetet hagytál, hogy hívjalak vissza. Próbáltam is, de nem vetted fel. Aztán eszembe jutott, hogy 3-tól táncórád van, szóval idejöttem, mert amúgy is ide kellett jönnöm.

- Oké, tudom, és köszi, de… - á, ez így nem lesz jó. Ő még semmit nem tud. Feleslegesen is kezdenék el magyarázkodni.

- Figyelj. Én most semmit nem értek, hogy őszinte legyek. – rázta meg a fejét tehetetlenül.

- Elmondom. De nem itt. – az ajtóhoz mentem, és kikukucskáltam, hogy üres-e a terep. Az volt. – Menjünk a szobámba.

- Nem kell olyan messzire menni. Valójában a zongoraterembe indultam, az pedig itt van 2 szobával arrébb.

- Tökéletes, menjünk. – vágtam rá, és kirontottam az ajtón. Bezárta, és elindultunk.

- Te komolyan bevittél a női vécébe? – egy oktávval fentebbi hangjától még majdnem megijedtem. Leragadt az ajtó előtt, én viszont már meg is találtam a zongoratermet.

- Gyere már! – forgattam meg a szemem, s az ajtó előtt toporogva vártam, hogy hozza a kártyát, mivel valószínűleg van neki.

- Annyira nem volt vészes a helyzet, hogy a női vécébe vigyél. – morgott halkan, miközben a kártyát kereste.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem, mire rám kapta tekintetét. Gúnyolódásképp rám nyújtotta nyelvét, mire én játékosan – és egyáltalán nem erősen! – „pofon vágtam”. Ez persze eléggé túlzás, mivel ezt úgy kellene mondanom: meglegyintettem.

- Testi bántalmazásért feljelentelek. – derekamnál fogva szó szerint belökött a hirtelen kinyílt ajtón, majd ő is bejött.

- Ne húzz velem ujjat, Justin Bieber! – fenyegettem komolyan, utalva előző tetteire.

- Eszemben sincs. Tudod, hogy imádom a búrád. – feldobta a kártyát, majd elkapta, ezzel mutatva, hogy ő milyen nagy macsó, majd pedig mellettem elhaladva vállát direkt az enyémnek ütötte. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, durván a keze után nyúltam, és visszafordítottam.

- Ne játszd itt nekem a nagyfiút, rendben? – eszem ágában sem volt felemelni a hangom, jobban szeretem halkan lerendezni az ilyeneket. Az eddigi pasijaim szerint így amúgy is félelmetesebb vagyok. – Nekem egy fiú vagy, nem Justin Bieber.

- Erre már rájöttem és hidd el, nem bánom. – kaján mosoly öntötte el arcát, ami csak még jobban felidegesített. Szabad kezével hirtelen megcsikizte a hasam, amire eléggé érzékeny vagyok, így meglazult szorításomból kihúzta a karját.

Fújtatva bámultam utána, ahogy leül a zongorához, és próbálgatni kezdi a hangokat. Annyira egy nagyképű barom! Legalábbis most az volt. Egyébként nem mindig az. De most igenis az volt.

- Meddig akarsz tőlem 2 méterre, karba tett kézzel, mérgesen nézve ott állni? – nem tudtam honnan tudja ezt, pedig háttal volt nekem. Pontosan így álltam.

- Ameddig kedvem tartja.

- Kezdj bele a történetbe, mert gyakorolnom kell. – fordult felém.

- Carin szerint csodagyerek vagy, akkor minek neked gyakorlás? – kérdeztem cinikusan.

- Nem hagyhatnánk a kötekedést? Tedd le magad valahová és mondj el mindent.

Előhúztam a zongora mögé helyezett pótszéket, és a hangszer mellé helyeztem. Pont úgy ültem, hogy kezeim elérték a magasabb hangokat, így végigsimítottam rajtuk, majd nyomogatni kezdtem őket.

- Azért nem akartam, hogy felismerjenek, mert akkor minden bizonnyal az lenne a téma, hogy vajon ismerjük-e egymást és ha igen, akkor honnan. Ez még a kisebbik baj lenne, csak az a gáz, hogy van a csoportban egy belieber. – fintorodtam el.

- Az, akit beajánlottál nekem lelki társként?

- Igen. – bólintottam kárörvendően mosolyogva. – Szóval…valójában el kell ismernem, igazad volt tegnap azzal kapcsolatban, hogy a beszélgetésünk nem folyosótéma volt. Már az is sok volt, amit ott beszéltünk, ugyanis tudod mit kérdezett ma tőlem ez a bizonyos belieber, akit egyébként Brooklyn Light-nak hívnak?

- Ötletem sincs. – gondolkodott el csücsörítve.

- Azt, hogy lehet-e egy személyes kérdése. És aztán azt mondta, hogy tegnap úgy hallotta, mintha te meg én beszélgettünk volna. – még most is ledöbbentett a csaj jó szimata.

- És ez rossz?

- Nekem igen. Nem akarom, hogy bárki rájöjjön, hogy mi közelebbről ismerjük egymást.

- Értem én…túl ciki, mi? – harapott ajkába.

- Nem azért. Hanem mert nem akarok újságpletyka lenni. Ha cikinek tartanám, akkor most sem ülnék itt, drágám. – forgattam meg a szemem.

- És azért hívtál fel, hogy ezt elmondd, vagy van még valami más is?

- Azért, hogy…

- Mellesleg megjegyzem… - vágott közbe - …nagyon cukinak tartom, hogy alig bírtál beszélni az üzenetrögzítőbe. – vigyorodott el. Erre csak gúnyosan kinyújtottam a nyelvem. – Akkor most én vágjalak pofon? – persze, ha én gúnyolódom, neki is kell…

- Az nem pofonvágás volt. Ne akard érezni az milyen. Na mindegy. – legyintettem, ő meg csak megforgatta a szemét. – Tehát azért hívtalak, hogy segítséget kérjek.

- Állok rendelkezésedre.

- Mit mondjak a csajnak, ha kérdez felőled…vagy felőlünk…?

- Nekem mindig azt mondják: vagy mindent mondj el, vagy mindent tagadj. Így nem fogsz belekavarodni, hogy miben hazudtál és miben nem.

- Rendben, akkor mindent tagadok. – döntöttem el azonnal.

- Egy gyors volt. – nevetett fel.

- Köszi a segítséget.

- Máskor is. – mosolyodott el kedvesen. Szemöldökeim összeugrottak ezen a gesztusán, de végül csak bólintottam amolyan „köszimajdfelhasználom” jelzésként. – Tudsz zongorázni? – simított végig a billentyűkön.

- Tudok. – felálltam, és visszaraktam a széket a helyére, ugyanis indulni készültem.

- Játssz valamit!

- Nem. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Miért? – vonta össze szemöldökét.

- Nem érdemelted még ki, hogy hallj egy ilyen művészt. – mutattam végig magamon, mire arcán egyszerre jelent meg a meglepődöttség és az a bizonyos kaján vigyor is.

- Mióta tanulsz?

- 4 évesen ültem először zongorához. Aztán kijártam a zenesulit. 3 éve magamtól tanulok mindent, már nem járok tanárhoz.

- Én is korán kezdtem a zenélést. – ujjait ismét végighúzta a billentyűkön, ám most úgy, hogy meg is szólaljanak. Gyönyörűen megcsinálta a húzást, a legmélyebb hangtól a legmagasabbig mindegyik hallatszott.

- Legalább egy közös van bennünk. – rántottam vállat. – Kik juthatnak be ide?

- Akiknek van kártyájuk.

- És a kártyával rendelkezők nem adhatják oda kölcsönbe a kártyát valakinek? – haraptam ajkamba félénken.

- Szeretnél zongorázni, ugye? – mosolyodott el.

- Már régen játszottam. – vontam vállat.

A következő pillanatban felállt, és eltávolodott a széktől.

- Csüccs! – mutatott a bőrszékre, majd a zongorára támaszkodott.

- Már mondtam, hogy előtted nem játszom. – sóhajtottam fel. – De nem azért, amit mondtam, az csak hülyeség volt…

- Szeretnélek hallani. – nézett rám csillogó szemekkel.

- De nem fogsz. – túrtam hajamba, majd lehajtottam a fejem, ám szemeim a zongorabillentyűkön hagytam.

- Miért?

- Mert csak…

- Játsszak előbb én? Én sem vagyok profi, tuti hibáznék. Attól félsz? Hogy hibázol?

- Is… - ajkamat már teljesen szétharapdáltam.

- Na, gyerünk, Blair! Játssz valamit. Mindegy, hogy lassú, vagy gyors.

- Neeem, nem akarok. – állítottam. Pedig ha tudná, hogy mennyire akarok! Régen játszottam már, és hiányzik.

- Tudod mit? Egyezzünk meg valamiben. – indult el felém, mire én félénken a zongorához simultam.

- Nem egyezkedem veled. – szögeztem le határozottan, legalábbis igyekeztem az lenni.

- Ne légy abban olyan biztos. – mosolyodott el.

- Maradj ott. – parancsoltam rá, mikor már csak 1 méterre volt tőlem. – Nincs most kedvem játszani.

- Én nem játszom. Kompromisszumot ajánlok, ami mindkettőnknek előnyös lehet.

- Viszlát, Justin. – indultam el az ajtó felé, ugyanis nem akartam vele semmiféle fogadalmat kötni, amihez tartanom kellene magam. Ha megszegem, az csak rosszabb lenne, mint az egész idő összevéve, mialatt élvezhetném a hasznom.

- 2 percet várj. – kapta el a kezem. Tekintetünk összeütközött, én rögtön elfordultam.

- 1 perc. – húztam ki a kezem az övéből, majd karba fonva vártam azt a bizonyos kompromisszumot.

- Egyezzünk meg abban, hogy szerzek neked kártyát, feltéve, ha mindig szólsz nekem, mielőtt idejössz.

- Tessék? – hangom most nekem csúszott fel egy oktávval magasabbra.

- Nem lenne jogod a kártyához. Ennyit megérdemlek. – vonta fel egyik szemöldökét.

- Arról ne számoljak be, hogy hányszor megyek vécére? – kérdeztem cinikusan.

- Nem azért kell beszámolnod, hogy mikor jössz ide, mert követni akarom a napod minden percét. Csak biztonsági okokból. – szemében most nem volt semmiféle érzelem, komolyan gondolta.

Percek telhettek el, míg rágódtam a válaszon. Készségesen tűrte, hogy gondolkodom, ami nem volt nagyon nehéz számára, mert mindvégig bámult. Ha nem nézett volna ilyen erősen, tuti hamarabb meg lett volna a válasz.

- Szerezz kártyát. – mondtam ki végül halkan.

- Kompromisszum elfogadva?

- Elfogadva. – bólintottam, de szememmel jeleztem neki, hogy nem szívesen teszem, csak a kártya miatt.

- Keress majd meg, ha szeretnéd. – kacsintott rám, majd vigyorogva leült a zongorához. Azt hittem, felrobbanok.

- Ó, olyan egy zsarolós, köcsög barom vagy. – löktem meg a vállánál, majd sarkon fordultam, és az ajtó felé igyekeztem.

- Meg fogod még köszönni azt a kártyát. – szólt utánam.

Nem is méltattam válaszra, csak bevágtam az ajtót, és belül dühöngve indultam el a szobámhoz vezető úton.

16. Beszéljük meg a dolgokat!

Sziasztok, lányok!

Nagyon köszönöm az előzőekhez írt kommenteket! :) Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy 10 komment után jön a következő rész? Ugyanis mostantól szeretném a beindítás után úgy igazán beindítani. :)) Remélem értitek. Szóval akkor 10 komi? :)

Remélem tetszeni nektek ez a rész, mivel van benne Justin szemszög is, ahogy kértétek. :)

Mostanra ennyi lenne az előszó.

Kellemes Olvasást! ♡

A történet Justin szemszögéből:

Idegesen trappoltam lefelé az ismerős lépcsőfokokon. Scooter biztos le fogja szedni a fejem, és ráadásul még meg is érdemlem. Ha ennyire hülye vagyok, akkor vállaljam a felelősséget is. Miért is gondoltam, hogy majd ő más lesz? Aki utál, az utálni is fog. Csak azt nem értem, hogy miért kezelnek az emberek nem emberként. Mintha én a Marsról jöttem volna. Pedig csak Kanadából. A Földről. Ember vagyok. Ugyanolyan, mint a másik 7 milliárd. Akkor miért nem lehet engem is megismerni, mielőtt valaki utálni kezd. Igen, tudom, a Baby-s időszakban magas volt a hangom, mert későn érő vagyok, így a mutálás is később ért el. De könyörgöm, ezért kell utálni?

Scooter totál ideg lesz. Talán igaza volt. Mégsem kellett volna időt pazarolni Blairre. Most meg még meg is várattam őt a hidegben, tehát duplán mérges lesz. Aztán majd beszámol a „hőstettem” miatti késésemről anyának, a telefonom pedig ugrott egy hétre. Francba már mindennel!

A lépcsőházból kirontva egyenesen Kennybe ütköztem. A hasáról ismertem meg.

- Scoo? – kérdeztem úgy, mintha nem is történt volna meg a fél óra késés.

- A haját tépi, hogy hol a picsában vagy, ember.

- Majd elmondom, hol voltam, csak menjünk. – kikerültem, és lendületemet tartva kirohantam a szállodából.

~*~

Ahogy sejtettem. Scooter kiakadt. De a telefonom és a MacBookom, sőt még a laptopom is megmaradt. Carin viszont felhívott, hogy segítségre van szüksége, szóval egy gyors koncert után átöltöztem, most pedig a liftben dekkolok.

A pityegés után nyílt az ajtó, én pedig ki is surrantam köztük. A folyosóra lépve szívem azonnal a 610-es szobához vitt volna, eszemmel viszont próbáltam a 619-es szobához kormányozni a lábam. Lépteim maguktól lassultak le azelőtt bizonyos szoba elhaladása előtt, nekem kellett őket gyorsításra sarkallni. Carin szobájához érve kopogáshoz emeltem az ujjaim, de éppen nevetést hallottam, így nem érintettem meg az ajtót.

- Na és végül elmondod, hogy miért jöttél? – Carin hangja volt. Fülem az ajtónak tapasztottam, s szinte éhezve vártam, hogy megszólaljon a másik fél. Reménykedtem egy hangban.

- Szeretnék tőled kérdezni valamit. – megkönnyebbülve haraptam ajkamba, s hunytam le a szemem. Nekifeszültem az ajtónak, hogy a lehető legélesebben halljam beszélgetésüket.

- Hát rajta!

- Már régóta akarom megkérdezni, de csak most jutottam el ide. Szóval hogyhogy itt vagy?

- Hát…Scooterről már meséltem neked. Tudod, a vőlegényem. – nem jött válasz, gondolom bólintott. – Ő Justin menedzsere, és hát eléggé el van havazva a sok munkával. Amikor ilyen van, én szoktam neki segíteni. Szóval most is segítenem kell neki, különben szegény már a bolondok házában csücsülne. De közbejött a parfümömhöz való fotózás, meg a design tervezése, így nem maradhattam le erről sem, pláne hogy te is itt vagy. Mivel Justinnak is a közelben lesznek most dolgai, így jött az ötlet, hogy akkor én ide jövök, és idejön az egész crew is, amibe Justin, Scooter, Kenny, Pattie, aki Justin anyukája és még pár ember van benne. De csak a felsoroltak vannak itt. Ők csak körülbelül 2 hétig maradnak itt, szóval nem tudom utána hogy fogom megoldani a „kettős életet”. – nevetett fel Car.

- Én pedig nem tudom, hogy fogom kibírni azt a 6 hetet, amit itt kell tölteni. – sóhajtott fel Blair.

- Merthogy? – Carin hangja meglepődött volt.

- Hát, egyrészt mert messze vagyok a családomtól. Meg hát van még sok másik ok is, de azok kevésbé lényegesek.

- Na és mi van Justinnal? – úgy van, Carin, ezt a kérdést én is támogatom!

- Találkoztam vele. – érzelemmentes, tömör választ adott. Ezzel nem jutottam előbbre.

- És?

- Mi és?

- Még mindig azt gondolod róla? – micsodát?

- Azt hiszem. – nem mondanám, hogy örültem ennek a válasznak, de elfogadható volt számomra. Bizonytalan volt, tehát némiképp változott a véleménye. Mivel biztos vagyok benne, hogy rosszat gondolt rólam, így talán van már valami, ami miatt talált jó dolgokat is bennem? Ó, Carin, miért nem mondtad, hogy mit gondolt rólam? Most nem tudom, hogy mit kéne hinnem.

A legjobb lenne, ha bekopognék, mert mégsem szép dolog kihallgatni egy beszélgetést. Valójában, egyenesen udvariatlanság. Szóval megtettem. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó.

- Szia, drága. – mosolygott rám Car.

- Szia, Carin. Jöttem segíteni. – úgy tettem, mintha semmit nem hallottam volna a beszélgetésükből.

- Carin, ne engedd be, kérlek! – a hátulról érkező hang suttogó volt, biztos nem szerette volna, hogy meghalljam.

- Ki van itt? – vontam össze szemöldököm, s megpróbáltam bemenni, de az ajtó tartva maradt Carin kezei által.

- Öhm…egy barátnőm, aki éppen öltözik, szóval félmeztelenül van. – ha úgy nézzük, akkor félig igaz volt, mert Blair tényleg a barátnője.

- Mostanra biztos felvette a szükséges cuccot. – ismét megpróbáltam bemenni, de Carin visszatolt.

- Maradj itt, Justin. – suttogta.

- Mi az, komolyan az ő pártján állsz? – fakadtam ki, amivel, azt hiszem, teljesen elárultam, hogy hallgatóztam, és tudom, hogy ki van bent. Carin meglepett arca is ezt tükrözte. Ha már így van, akkor folytathatom is akár, így legalább Blair is megtudja az álláspontom. – Szerény véleményem szerint, ami tudom, hogy neki semmit nem számít, de ez mindegy is, mert akkor is igaz, hogy ha nem akar látni, az csak azért van, mert nem mer a szemembe nézni, ami egyértelműen gyávaságot mutat. Én pedig nem igazán láttam még, hogy ő valamiben is szerény lett volna, mert mindig kimondja azokat a szavakat, amelyekkel a legjobban meg tudja sérteni az embert. Szóval értékelném, ha elém állna és ugyanúgy vállalná az ő tettének felelősségét, mint ahogy én vállaltam azt, hogy Scooter elé állok, aki totál ideg volt az eltűnésem miatt, ami teljesen véletlenül ki miatt is volt? Ja, és még annyi, hogy…

- Fogd be, Justin. – jelent meg Carin mögött az emlegetett személy. Cseppet sem volt ideges, arca teljesen nyugodt volt, ám ez volt az, ami miatt azonnal bűntudatom támadt. – Köszönöm Carin, hogy megpróbáltad elküldeni és segíteni nekem abban, hogy ne vesszünk újra össze, de amint látod nem sikerült, szóval muszáj lesz. – befurakodott Carin elé, elindult kifelé, ezzel együtt én hátráltam, majd az ajtó bezárult és Carin eltűnt.

- Csak azt ne mondd, hogy azért volt, mert nem akarsz megint összeveszni.

- De, Justin. Pontosan azért. – félelmetes volt, hogy mennyire nyugodtan beszélt. – És felháborítónak tartom azt, hogy így beszélsz rólam, miközben semmi jogod nem lenne hozzá. Ha ennyire kiborítottalak, akkor miért töröd magad azon, hogy még mindig velem foglalkozz? Miért nem felejtesz el, ahogy mondtad? Nem? Nem ezt mondtad?

- Miért, te komolyan képes vagy elfelejteni olyan dolgot, ami úgy nagyjából fél nappal ezelőtt sem történt? Ráadásul azt mondtam, ha már itt járunk, hogy a szobádat fogom elfelejteni, nem azt, amit mondtál. – védtem meg magam, szerintem jogosan.

- Ha jól emlékszem, te próbáltál viszonyt kialakítani köztünk. Láttad, hogy nagyon nem vagyok oda érted, meg a zenédért, meg akármidért, akkor minek nyomultál annyira? Én tudtodra adtam, hogy nem bírlak, tehát gondolhattad, hogy nem akarok semmiféle hozzád fűződő baráti kapcsolatot kialakítani. Ha lelki társra vágysz, akkor ismerek egy csajt, aki Belieber és ő is egy tag a modellek közül. Szíves örömest bemutatlak neki, csak hagyj engem a francba és ne veszekedj meg kötekedj velem alaptalanul.

- Blair, még mindig nem értetted meg, hogy miért volt jó, hogy te utálsz engem? – ráztam meg a fejem lemondóan.

- Én már eleve azt nem értem, hogy miért jó az egy embernek, ha utálják. – vont vállat.

- Nem mindegy, hogy milyen ember utál, és hogy te milyen rangban vagy.

Összevont szemöldökének láttán tudtam, hogy nem érti miért mondtam ezt és hogy ez valójában mit takar.

- Szeretnéd, hogy elmagyarázzam? – ajánlottam fel hátsó szándék nélkül. Nem válaszolt. De láttam rajta, hogy igent akar mondani, csupán túl makacs ahhoz. Én viszont szerettem volna, ha megérti, így másképp közelítettem meg a dolgot. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő kérdésemre válaszolni fog. – Képes vagy végighallgatni engem közbeszólás nélkül, értelmesen?

- Igen. – jött a válasz. Persze, jól gondoltam.

- Rendben. – bólintottam. – Akkor menjünk valahova, mert ez nem folyosótéma.

- Miért nem tudod itt elmondani?

- Ne aggódj, nem azért akarok bezárkózni veled egy helyiségbe, hogy megerőszakoljalak. – hangomból egyértelműen érződött a cinizmus. – Csak el akarom magyarázni a kérdésedre a választ. És az nem folyosótéma, ahogy már mondtam.

Fújtatott egyet. Majd nagy nehezen, de szólásra nyitotta a száját.

- A szobám jó lesz? – nyelve alig akarta elengedni a szavakat, láttam rajta.

- Ha neked jó, nekem is.

- Menjünk.

Elindult, én pedig követtem. Sajnos többször is hátralesett rám, így nem volt igazán időm végignézni rajta. Az rögtön feltűnik mindenkinek, hogy igazi modelles, hosszú, ám csinos lábai vannak. Az alakjára ugyanez a jelző vonatkozik. Haragszok rá, vagy nem, akkor is be kell vallani, hogy jó csaj.

Lehúzta a kártyáját a falra helyezett szerkentyűben, így az ajtó kinyitódott. Igyekeztem udvariasan viselkedni, így gesztusból nem mentem be, hanem az ajtóban állva megvártam, hogy behívjon.

Végignéztem, ahogy bemegy és lepakol az ágyra, majd pedig értetlenül rám néz.

- Vámpírosat játszol? – mosolyodott el. (megj.: a Vámpírnaplókban ugyanis a vámpírok csak behívás után léphetik át a küszöböt, ha esetleg valaki nem nézi a filmet. :) – vivacious)

- Nem… - kezdtem volna, de közbevágott.

- Lehetnél mondjuk…Ian Somerhalder. – harapott ajkába. Mivel erre nem tudtam mit mondani, kitartóan álldogáltam a küszöb előtt. – Gyere be.

Bementem, bezártam az ajtót, és szinte már otthonosan mozogva sétáltam el az ablakig, a peremnek támasztottam a hátam, kezeimet pedig zsebre dugtam.

- Ha értelmesen akarunk beszélgetni, akkor ülj le. – bökött állával az ágyra, amelyen ő is ült.

A történet Blair szemszögéből:

Először bár vonakodva, a végén határozottan ült le velem szembe. Törökülésbe fontam a lábam, hátamat a támlának döntöttem, és kíváncsi tekintetekkel jeleztem érdeklődésemet a válasza iránt.

- Tehát a téma az volt, hogy miért jó nekem az, ha utálsz.

- És erre várom a választ. – helyeseltem.

- Egyébként ezt már elmondtam neked, nem? – vonta fel szemöldökét.

- Ha el is mondtad, csak felületesen. Bő, értelmes, kerek választ kérek. – szögeztem le.

- Hát jó. – sóhajtott fel. – Azt tudnod kell, hogy az én rajongóim őrültek. Úgy értem, bármit megtennének, hogy találkozhassanak velem. És ez a bármi néha ártalmas számomra. Értem én, hogy szeretnek és szeretnének látni, találkozni vagy képet csinálni velem, de nekik azt kell megérteniük, hogy nem tudok mindenhol ott lenni és mindenkivel több órás beszélgetéseket folytatni. Legszívesebben megtenném, de egy ember sem képes arra, hogy több millió darabra szakadjon. Be kell vallanom, volt már olyan is, hogy egyenesen féltem a rajongóimtól. Olyan dolgokat tesznek páran, amiket nem kéne.

Jó volt látni, hogy belemerült a gondolataiba, amiből azt szűrtem le, hogy komolyan beszél. Így hát én is komolyan vettem minden szavát.

- A rajongóim többségével valójában lehetetlen értelmes beszélgetést folytatni. Általában egyfolytában sírnak, vigyorognak, vagy éppen még sikítoznak is, beszélni viszont ilyenkor nem tudnak. Nem tartom magam olyan nagy valakinek, hogy el kellene ájulni tőlem. Ha Michael Jacksonról lenne szó, akkor azt mondom persze, ez helyén van. De mikor rólam, egy kanadai gyerekről…igen, tudom, híres lettem, és sokak szerint legendák hírnevével vetekszem, de én nem így gondolom, és ez szerintem egészséges. Az embernek kell lennie egy bizonyos önkicsinylésének ahhoz, hogy ne váljon egy egoista barommá. Szóval én próbálok normálisan viselkedni a rajongóimmal, de ők mást nem látnak bennem, csak hogy jó pasi vagyok és milyen jó lenne, ha a pasijuk lennék. És itt leszögezem, ez a „jó pasi” dolog nem az én véleményem! – mosolyodott el.

Teljesen meglepődtem azon, hogy minden egyes szavát szinte iszom. Őszinte volt hozzám, és nem félt kimondani semmit. Csak mondta és mondta, ami eszébe jutott.

- Tehát ebből az egész regényből az a lényeges, hogy a rajongókkal valójában nem lehet ember-ember viszonyban beszélgetni, mert ők azt hiszik, hogy az olyan beszélgetések alkalmával ember - Justin Bieber viszony van. De ott vannak az utálók. Ugyebár ők nem lennének képesek sikítozni értem, meg elolvadni, vagy valami. Velük lehetne ember-ember viszonyban beszélni, ha nem köpnének szembe, amikor előttük állok.

- Micsoda? – nevettem fel.

- Komolyan volt már olyan, hogy majdnem leköptek.

- Az durva. Én olyat nem tudnék csinálni. – még a hideg is kirázott. Azért mégiscsak ember ő is…

- Ki is mondtad a kulcsmondatot. – mosolyodott el elégedetten. – Mondjam tovább, vagy megértetted a történetet?

- Milyen kulcsmondat? – zavarodtam össze.

- „Én olyat nem tudnék csinálni.” – utánzott. A felismerés villámcsapásként ért. Ez…komoly? Úr-is-ten! Ez nagyon durva. Hát akkor erről beszélt? – Látom rájöttél. – mosolygott, valószínűleg arckifejezésemen.

- Ja, az hiszem. – motyogtam elgondolkodva.

- Láttam benned a koncerten valamit, ami különbözővé tett. Nem tudtalak sem a rajongók, de az utálók közé sem sorolni. Az egyikhez túl goromba, a másikhoz pedig túl kedves voltál. Mikor az öltözőmben hagytalak, valamiért tudtam, hogy semmi nem fog eltűnni onnan, mert…mert nem tudom. Valahogy bíztam benned. És sajnáltam is, hogy többet nem találkozunk, mert akkor biztos voltam benne, hogy nem fogunk. Aztán mikor Carin mesélt rólad, tisztára megörültem, hogy van esély még rá, hogy szerezzek egy ismerőst, aki megbízható, amellett pedig jófej és ha úgy tartja kedvem, akkor felhívhatom és dumálhatunk értelmetlen témákról, tudod, amikről valójában nem lehet beszélni, de ha unja magát az ember, akkor a semmiről is rengeteget tud mesélni – nevetett fel.

- Ez így van. – értettem egyet mosolyogva.

Valójában nevetni lett volna kedvem, ugyanis eléggé vicces, hogy mennyire igaza van. De mégsem tudtam, mert belül fojtogatott valami. Talán a bűntudat. Nagyon félreismertem őt. És ennek az oka az, hogy nem tudtam a közeledésének igazi okát. Utolsó mondatai mintha könnyeket fakasztottak volna bennem, csak éppen nem jöttek ki, mintsem inkább a lelkemben adták ki érzelmeiket.

- Eléggé bő, értelmes és kerek válasz? – mintha megkönnyebbült volna most, pedig a beszéde alatt sem látszott úgy, hogy szorong.

- Eléggé, és… - a határon voltam, hogy kimondom azt a szót, de végül nem tettem. De aztán rájöttem, hogy megérdemli. – Köszönöm. – szívből jött, és komolyan gondoltam.

- Én köszönöm, hogy meghallgattál. Valójában azt hittem, hogy az első mondatom után ki fogsz dobni, vagy ha nem is, akkor minden mondatomhoz kommentálsz majd valami „szépet”. – rántott vállat mosolyogva.

- Értelmes beszélgetést akartam, nem? Abba nem fér bele a bunkóság. – ezúttal én vontam meg a vállam egy mosoly kíséretében.

- Akkor megkérdezhetem, hogy mit gondolsz most rólam? – ajkába harapott, ami tiszta aranyos volt.

- Egyelőre azt, hogy értékelem a beszámolódat. Tudom, ez valójában nem rólad szól, de nem tudom azt mondani, hogy kedvellek. – lehajtottam a fejem, hiszen nem kicsit zavarba jöttem. Kiöntötte nekem szívét-lelkét, én pedig még mindig semmi…hogy is mondjam…érzést nem mutatok felé. – De már jobban kedvellek, mint negyed órával ezelőtt. – ezt azért jó volt kimondani.

- Akkor szerintem hagyjuk. Elmondtam, amit akartam, te most már tudod az egész történetet, innentől már csak rajtad áll a dolog. Én csak örülnék egy barátnak, az a te döntésed, hogy te mennyire fogadod ezt el. – nagyot sóhajtva felállt, s tétlenül állt meg előttem.

- Mész is?

- Nem hiszem, hogy örülnél a társaságomnak. – beszélgetésünk óta először jelent meg az arcán pimasz mosoly. Ez már nagy szó tőle, hogy ilyen sokáig bírta.

- Ha folyamatosan elmész egy beszélgetés után, akkor hogy ismerjelek meg?

- Meg akarsz? – arcán nem kicsit jelent meg a meglepődés.

- Hát ha már 2 hétig egy szállodában leszünk, ráadásul a menedzsered csaja az én barátnőm, akkor töltsük hasznosan az időt. – valójában nem ez az ok, amit szerintem ő is tud. És a valódi okot is tudja.

- Tehát szeretnél megismerni. Már megérte ez a hosszú beszéd. – mosolyodott el.

- Végülis utáltalak meg kedveltelek is már, szóval valamerre csak fordul majd a viszonyunk. – mosolyától nekem is mosolyogni támadt kedvem. Ilyen még nem igazán volt.

- Akkor keresek neked egy időpontot a naptáramban, amikor összeülhetünk egy beszélgetésre. – vette elő a telefonját, és pötyögtetni kezdett. Leesett állal néztem őt és a telefont. Felpillantott rám, elvigyorodott.

- Ez teljes mértékben vicc volt. – egyszerre volt komoly és nem komoly a hangja. Látszólag jól mulatott rajtam.

- Látom nagyon elbíztad magad. – fontam össze durcisan a karom.

- Jaj, csak oldani próbáltam ezt a nyomott hangulatot. – szem forgatva rakta el a telefont.

- Oké, értem én. – mosolyodtam el.

- Akkor most mi lesz? – állt tétlenül még mindig ugyanott.

- Nem akarlak lerázni, vagy valami, de ha jól emlékszem, Carinnek segítened kell. – tényleg nem akartam, mert nagyon belejöttem ebbe a „meg akarom ismerni” szituba.

- Ja, igaz is. – helyeselt. – Neked holnap hogy lesz a fotózás?

- Uh, gőzöm sincs. Mindjárt megnézem. – pattantam fel az ágyról, és a szekrényemről levettem a táblázatot. – 11-től lesz a fotózás, délután 3-tól pedig egy táncóra. Várj, táncóra? Akkor nem lesz órám a boszorkánnyal? – ajkaim vigyorra húzódtak.

- Akkor nem kellesz felcipelnem téged a lépcsőházból? – mosolyából tudtam, hogy nem rossz szándékkal mondja, így hát poénként fogtam fel, nem pedig sértésként, ahogy ezelőtt tettem volna.

- Nem valószínű. Bár ki tudja… A táncoktató pasi nagyon helyes. – pilláim alól lestem fel rá, hogy lássam a reakcióját. Egy szemforgatás volt.

- Lehet meglátogatok majd egy órát, hogy párbajra hívjam a lovagod. Tuti jobban nyomom. – mosolya miatt ismét nem egoizmust fedeztem fel a hangjában, vagy éppen nem azt akartam. Valamiért most máshogy tekintettem rá. Nem a rosszat kerestem benne, hanem érző emberként kezeltem.

- Benre fogok szavazni, előre mondom. – raktam vissza a papírtömböt a szekrényre, majd mosolyogva felé fordultam.

- Szóval Ben. – bólogatott.

- Ben. – bólintottam.

- Szólj majd neki óra elején, hogy jól izzítsa be az izmait. – kacsintott rám.

- Feltétlenül. – forgattam meg a szemem.

- Holnap megkereslek majd, ha nem bánod.

- Rendben. – jobban hangzott, mint a „nem bánom”

- Gondold végig ma este, hogy akkor most tényleg meg akarsz-e ismerni, mert nem szeretnék több vitát.

- Vitát én sem.

- Akkor jó. – mosolyodott el. – Akkor holnap. Akkor szia. – intett.

- Akkor oké. Akkor szia. Nem tudom, mire kell az akkor, de akkor legyen. – elnevettem magam értelmetlen önmagammal folytatott párbeszédemen.

- Akkor már ha így akkorozunk, akkor egy ölelés? – tárta szét kicsit a karjait. – Mondd, ha nem. Nem kötelező.

- Már csak azért is de. – halvány mosollyal az arcomon léptem elé, kezeimet pedig nyaka köré fontam.

- Megy ez neked. – suttogta fülembe kedvesen.

- Ne bízz el semmit. – hangosabban mondtam, de még az is halk volt a normál hangerőhöz képest.

Elhúzódtam, ő pedig elengedett.

- Na, menj! – köszörültem meg a torkom. Nem meglepő, hogy zavarba jöttem ettől az öleléstől. Annyira még nem vagyok oda érte, hogy megszokott dologként tegyen ezt meg…

- Holnap kereslek. – mondta még, majd hátrálni kezdett, végül pedig eltűnt az ajtó mögött.

15. Deja vu

Hali, csajok! :)
Hoztam a következő részt. Bár nem a leghosszabb, de most csak ennyire futotta. Jövőhéten külföldre utazom kedden és pénteken jövök csak, így nem tudom, hogy a sulipótolás mellett lesz-e időm hétvégén részt írni, de nagyon igyekszem.!
A kommentekért nagyon hálás vagyok, és örülök, hogy írtok. :) Azt remélem, hogy ehhez a részhez összejön megint a 10 komment, vagy esetleg még több. :))
Írjátok majd meg, hogy bevált-e a sejtésetek.!:)
És akkor most búcsúzom egy időre, Madrid után jelentkezem!
Kellemes Olvasást!♥
Ui.: a kép szerintem ideillik, de ha lesz még ilyen alkalom, akkor berakom majd még egyszer, mert bár egyszerű, de nagyon jól ki tudja fejezni a jelentését. :) Aki esetleg nem tudná, a hug azt jelenti: ölelés. :)

- Blair! – halk kiáltása hasonlított egy hanghoz, amit már hallottam ezelőtt nem is olyan régen. Vártam a földhöz csapódást, de nem jött. Valami megakadályozta. És tudom, hogy mi – azaz ki. Justin. Justin keze. – Te jó isten, mi a…? – hangja egyenesen fülembe szólt, és furcsálltam, hogy korántsem idegesített, sőt mi több jó is volt hallani, hogy van itt valaki, így van esélyem a túlélésre.

Lassan leereszkedtem a földre, ám a landolás után a kezek továbbra sem tűntek el. Helyesebben az egyik nem tűnt el. A másik sem ment messzire, csupán tarkómat fogta, hogy ne essen oldalra a fejem.

- Hallasz, Blair? – aggódott és ideges volt. Engem viszont az idegesített, hogy hallok mindent, tudatában vagyok mindennek, megszólalni viszont nem tudtam. Azt akartam mondani: „Igen, hagyj békén.” De nem ment.

Nem próbálkozott újra, helyette az égbe emelt; avagy egyszerűen csak az ölébe vett. Gyors, mégis meglehetősen könnyed léptekkel szelte a lépcsőfokokat; onnan tudtam, hogy lépcsőn megyünk, hogy minden egyes lépés után megemelkedtem, lesüllyedtem. Jobban, mintha egy sík terepen sétálnánk. Egy idő után megint letett.

- Kulcs. Hol a kulcs? – magának beszélt. Bár megszólalni nem tudtam, agyammal mégis megpróbálkoztam a testrészeimet irányítani. Parancsoltam magamnak, hogy nyúljak a zsebembe. – Ott van? – kérdezte, és kezemet eltaszítva ő nyúlt bele a bal zsebembe. Tehát sikerült volna megmozdítanom a kezem? – Most már hallasz, ugye? – egy kézsimítással jelezte, hogy ezúttal hozzám beszélt.

A zár kattant, én pedig újra lebegni kezdtem. Miután bementünk, az ajtó bezárult, gondolom a lábával oldotta meg a problémát. Céltudatosan tudhatta, hogy merre megy, mivel egy röpke pillanatra sem lassította lépteit. Mikor legközelebb földet értem, csalódnom kellett. Arra számítottam, hogy a puha ágyba rak, de ehelyett valami hideg, kemény izére fektetett.

Ennél már csak az volt rosszabb, mikor az arcomat telibe találta ezernyi kis vízcsepp. Nem tudom, mit tükrözhetett az arcom, de az biztos, hogy volt rajta valami, mivel megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A csap megint megnyitódott, nem sokkal később pedig elnyitotta az ajkaim, és folyadékot juttatott a számba. Mohón nyeltem le, és vártam, hogy még többet adjon. Mintha csak levegőért imádkoztam volna egy tengerben. Megkaptam hőn áhított tápanyagomat.

Köhögve fordultam oldalamra. Majd pedig nehezen bár, de felültem, amiben nagy segítségemre volt Justin. Hátamat nekidöntötte valaminek, ami kemény és puha is volt egyben, ám meleg is, így nem tudtam, mi lehet az. Biztos nem a fal.

- Na, hogy érzed magad? – érdeklődött mögülem.

- Jól. – sóhajtottam fel, s kényelmesen elhelyezkedve teljes testsúlyommal nekidőltem annak a valaminek.

- Mi történt?

Először nem jöttek a szavak a nyelvemre, de aztán szerencsére rezegni kezdtek a hangszálaim. Lassú, halk beszédbe kezdtem.

- Fitnesz, meg táncóránk volt. A fitnesztanár egy igazi rémség. – én csak az igazat mondtam. Hátam mögött megrázkódott valami. Félig hátrafordulva próbáltam rájönni, hogy valójában mi is az, ami ülve tart, és kisebb sokk ért, mikor egy mellkasba ütköztem. – Ó, te jó ég! – elborzadva másztam ki Justin karjai közül. Ugyanis mint kiderült, az ő mellkasán „feküdtem”. A rázkódás pedig a nevetésétől volt. Még a fájdalom, ami a fejembe nyilallt sem fájt annyira, mint a tudat, hogy ilyen hosszú ideig képes voltam nyugodtan üldögélni az ölében. Mert igen, nekem ez hosszú idő.

- Mi az? – tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Miért nem…miért nem mondtam, hogy…hogy az…öledben…ülök? – dadogásom egy szakmájából kiöregedett rapperéhez hasonlított. – Justin! – ártatlanságomat felváltotta a düh.

- Úgy látom a beszéd még nem igazán megy. – kaján mosollyal díjazta, hogy sikerült megint felhúznia az agyam. – Egyébként mi a gond?

- Hogy voltál képes csak így simán… - dühöngve kerestem a szavakat, de mivel nem jött szó a nyelvemre, a kereséshez pedig lusta voltam, félbehagytam a mondatot.

- Szóval elég jól vagy ahhoz, hogy megint kezdd az utálatod kimutatását? Örülök neki. – arca komoly volt. Ugyanolyan komolyan álltam tekintetét.

- Ha kérhetem, akkor ne tegyél olyanokat, amiket tudod, hogy nem szeretnék. – minden szót kimérten ejtettem.

- Persze. Akkor legközelebb majd otthagylak, ahol éppen összeesel, jó? – felháborodva állt fel.

- Nem arra gondoltam. – próbáltam megvédeni magamat és őt is egy vitából. Nem volt most ahhoz energiám.

- Blair… - forgatta a szemét. – Ezt már sokszor mondtad.

- Mert valahogy tudatnom kell veled, hogy félreértelmezed a dolgokat.

- Mit lehet azon félreértelmezni, hogy még egy ilyen eset után sem vagy képes értelmesen viselkedni? – arcáról lerítt minden negatív érzelme. Egy szót sem mondva, fogta magát és kiment.

Hátrahajtott fejjel felsóhajtottam, majd nyöszörögve elnyúltam a padlón. Most muszáj volt felkapnia a vizet? És most hova ment? Csak ki a fürdőből, vagy teljesen elment?

Elszánva magam felkapartam a testrészeim, és lassan vánszorogva kimeneteltem a szobába. Az ágyon ülve pillantottam meg őt. Amint ő is meglátott, a segítségemre sietett.

- Köszi, nem… - kezdtem azonnal, de elakadt bennem a szó. – Köszönöm. – lenyelve gorombaságom, ám tartva határozottságom elfogadtam a kezét, amit segítően nyújtott felém.

- Nagyon nehéz megtenni? – gúnyolódott. Megvártam, míg az ágyhoz érünk, és lefektet, majd visszavágóba kezdtem.

- Igen, kifejezetten nehéz. – néztem fel rá.

- Azt hiszem, mennem kell. – fogát csikorgatta mérgében. Vállat rántottam. – Komolyan? Ez sem érdekel?

- Biztosan sürgős, mert neked mindig sürgős dolgaid vannak.

- Igen, például az, hogy úton-útfélen összeszedjek egy bizonyos személyt, aki csak úgy fogja magát, és kifekszik.

- Ez nem így történt. – ellenkeztem.

- Hanem hogy? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Már mondtam. A fitnesztanár kemény volt, én pedig nem ittam előtte eleget. Meg amúgy is hajlamos vagyok az ájulásra, anyától örököltem.

- De ha tudod, akkor miért nem iszol többet?

- Honnan tudtam volna, hogy egy idióta a tanár? – nevettem fel cinikusan.

- Általánosságban beszélek. – forgatta meg a szemét.

- Figyelj. Justin. – raktam hozzá kedvesen. – Igazán nincs szükségem arra, hogy tanácsot adj. Ha majd szükségem lesz rá, ígérem, hogy megkereslek, oké? Vagy majd megkeresek egy szakorvost. De…

- Már az is baj, ha próbálok odafigyelni másokra? – lehetetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Én nem azt mondtam…. – előrébb dőltem.

- Vissza. – két vállamnál fogva visszatolt. – Most mondd. – először meglepődtem, majd kapcsoltam és folytattam.

- …hogy baj, csak nekem nincs szükségem rá. Csak annyit akarok ebből kihozni, hogy neked nem kell gondomat viselned. Elájultam? Majd felállok. Vagy majd segít valaki. De nem pont egy világsztárnak kellene.

- Mi a különbség köztem és egy másik ember között?

- Komolyan? – mosolyodtam el ezen a hülye kérdésen. – Szerinted mi?

- Szerintem semmi.

- Akkor nagyot tévedsz.

- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy én esetleg direkt járok utánad, és figyellek, vagy bármi, hát te tévedsz. Most azért kerültem oda a lépcsőházba, mert mindkét lift tele volt, nekem pedig sietnem kellett, mert valójában lent várnak. Tehát egyáltalán ne gondold, hogy én direkt csinálom ezt. – arcán tükröződött a fájdalom, ami az én szavaim miatt került oda, és a harag is, amit ő maga váltott ki legbelül.

- Akkor menj. Nem értem, miért rám pazarolod az időd.

- Nem pazarolok. Csak segítek egy lányon. Baj?

- Justin… - erőt vettem magamon, és felálltam.

- Tedd vissza a segged. – mutatott az ágyra.

- …miért…

- Blair. – közelebb lépett, én ellentmondást nem tűrően leültetett.

- …miért… - próbálkoztam újra, de közbevágott.

- Akkor mostantól ígérem, hogy nem foglalkozok veled, oké? Elfelejtem ezt a szobát, és kész. Pedig nem tenném, csak te késztetsz rá. – erre felugrottak a szemöldökeim. – Igen, te. Meg sem próbálsz megismerni. Fogadjunk, hogy ha megkérdezném, hogy miért utálsz, akkor azt mondanád, hogy mert lányos a hangom. És nem az fáj, hogy így viselkedsz, hanem hogy oktalanul viselkedsz így. Pedig én azt hittem, hogy kissé különbözöl a többiektől, legalábbis a koncerten történtekből ez jött át. De köszi, szép csalódás volt. – szavai és arca elöntöttek bűntudattal. – Még egyszer bocsáss meg, hogy felcipeltelek, és aggódtam érted. Többször ilyen nem lesz. Viszlát! – megfeszült állkapoccsal mondta az utóbbi mondatokat. Nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban.

Újabb olyasmit mondott el, amit én eddig nem tudtam. Megint kikelt magából az én viselkedésem miatt. És bármennyire is fáj, be kell vallanom, hogy jogosan tette, mert igaza van.

Becsapódott az ajtó, ami olyan érzést keltett, mintha a lelkiismeretem szólalt volna meg. A hideg is kirázott ettől a dologtól.

Deja vu érzésem volt, mégpedig elég erőteljes. Jóformán ugyanaz történt, mint tegnap. Vitázva bár, de megvoltunk egy darabig, aztán kiakadt, és elment. Annyi különbség van a kettő között, hogy tegnap utána szóltam, ma már nem.

Talán újra át kellene gondolnom ezt az egészet. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha nem is olyan, amilyennek a tévén keresztül megismertem? Ha egészen más, és talán még nekem is tetszene a személyisége? Á, nem, az kizárt. Vagy mégsem…?

Boldog szülinapot! :)

Különösebb beszéddel nem készültem, szerintem mindenki tudja, miket éreznek most a Belieberek. :)

Félig örülök, hogy felnőtt a mi kis drágánk, félig viszont visszasírom azokat az időket, amikor a klipjeiben ugrándozva énekelt, minden pillanatban a következő őrültségén gondolkodott és Selena-mentes volt. Azóta "csöppet' változott a helyzet, de hála a mi aranyszívű példaképünknek, a mai napra witteren is kissé visszatért a régi énjéhez, és őrült módra retweetelte a rajongókat.

Bár én nem voltam köztük, de ettől nem fogok jobban letörni, inkább azon izgulok, hogy milyen lesz a március 26-án megjelenő kisalbum, a Boyfriend. Hallottátok már? Akkor jó! :D

Tehát a hosszú regény elkerülése érdekében csak annyit mondok:

Happy Birthday, Kidrauhl! ♥ :)

(elnézést, hogy mindkét blogomon az a beszéd van, de el vagyok havazva pár dologgal, így inkább nem töröm azon a fejem, hogyan alakítsam át másmilyenné. :))