38. Hirtelen támadt ötlet

Sziasztok, lányok! :))

Ahogy említettem az előző részhez pár órával ezelőtt írt kommentemben, borzasztóan sajnálom, hogy nem válaszoltam a kommentekre. Amint tudjátok, nyaralni voltam. Most sem lennék itthon, de kicsit változott a program. Hétfőn voltunk Egerben és környékén, kedden Szlovákiában, jövőhéten megyünk Pestre a vidámparkba és hajókázni és cirkuszba, de a lényeg, hogy most itthon vagyok és tegnap este éjszakáztam egyet, aminek eredményeként sikerült befejeznem a már nyaralásra indulásunk előtt elkezdett részt.

Ismét panaszkodhatnék, hogy mennyire nincs időm és hogy emiatt nem tudom, mikor jön a következő rész, de nem teszem. Nem akarom mindig mindkét blogomon ismételgetni a tennivalóim.

Így csak annyit jegyzek még meg, hogy ez a rész 100% Justin szemszög, aminek remélem örültök:) Azért is jutott ez eszembe, mert írtátok párat, hogy szeretitek a fiú szemszöget, és azért is, mert ezt most így ellett írnom, hogy a tervem ütősebb legyen:D

Akkor hát többet nem is írok. Jelentkezek, amint tudok!:) A kommentekre pedig igyekszem ezúttal válaszolni :))

Kellemes Olvasást.♥

Morcosan bámultam ki az ablakon, Scoo megrúgta a lábam, amit viszonoztam.

- Azt mondtad, idézem: „majd holnap…”. Ma már holnap van. Nincs több halasztás. – szigorúan parancsolt rám, de hangjában gyermeki kíváncsiság volt.

- A magánéletemnek van olyan határa, ami már tényleg csakis a saját magánéletemet foglalja magába, tehát tényleg csak én tudok róla. – magyaráztam indulatosan. Türelmetlen lettem és mérges, de közben rosszul is éreztem magam emiatt. De azért érthető, hogy nem akarok arról beszélni, mi történt a koripályán. Még szerencse, hogy az előtte lévő és az aznapi éjszakáról nem tud. Scoo kinyírna, ha megtudná, hogy flörtöltem a szöszkével.

Úgy látszik, leakadt a témáról. Végre koncentrálhatok másra. Ami nem megy. Én megkedveltem Blairt. Igazam volt, mikor azt állítottam, hogy ha utál valakit, akkor az kegyetlen, de ugyanakkor szeretni is szívből tud. Annyira jó volt látni, hogy elpirult, mikor megpusziltam. Ezelőtt sosem tette. És aztán ott van, ami a pályán történt.. Tudom, hogy megváltozott. Talán kellett ez a másfél hónap szünet, mialatt bevallom, nekem teljesen kiment a fejemből a csajszi. De így lecsendesülhettek az utálatból kifolyó érzései és mintha átlagos fiúként gondolt volna rám. Talán Caitlin volt az egyetlen, aki ugyanígy nézett rám. Azt az időszakot is sajnálom, mikor Selenával kavartam. Ha választani kellene, Blair oldalán állnék Selenával szemben. Ő élvezkedjen csak nyugodtan Harryvel. Sok sikert szegény srácnak.

A sajtótájékoztató kegyetlenül unalmasan telt. Az eleje még oké volt, de aztán jöttek az agyölőbbnél agyölőbb kérdések. Szerencsére Scoo magára vállalta a válaszadás nagy részét, de a közvetlenül nekem szegezett kérdésekre muszáj voltam válaszolni. Gondolataim sok felé elterelődtek, így néha csak dadogtam össze-vissza. Képzeletemben eljutottam egészen Kanadába a nagyi sajttortájáig, majd Jazzy és Jaxo felé eveztem, de visszagondoltam Londonra és a Believe népszerűsítő akciónkra is, s nagy meglepetésemre Blair is beférkőzött belső monológomba. Talán nem kellett volna olyan közel engednem magamhoz. Túl jól éreztem magam vele. De az, hogy komolyabb prédaként gondoljak rá, egyszerűen elképzelhetetlen. Vétek lenne belerángatni őt az engem körülvevő médiába. Na meg amúgy sem gondolom, hogy ő annál többet kérne belőlem, mint amit az utóbbi napokban kapott…

Megelőzve egy Scooterrel folytatott párbeszédet, inkább beletemetkeztem a telefonomba. Követtem pár rajongót, írtam nekik, felfigyeltem rájuk bizonyos twitteres cuccok segítségével, linkeltem pár fontosabb információs oldalt, végül egy utolsó tweetet hagytam.

mexikói sajtótájékoztató = káosz. a gondolataim sosem a kérdésekre koncentráltak. ez történik, ha hiányoznak dolgok. de most…tervezzük a turnét. #LEGGO

Perceken belül megtaláltuk az óriási épületben Mr. Pherb-öt. Mosolyogva üdvözöltük egymást, majd leültünk az asztala előtti székekre, ő pedig velünk szembe.

- Sikerült minden egyes koncerthelyszín igazgatójával beszélnem, változatlanul szabad az aréna, minden részlet a megbeszéltek szerint maradt. Csupán annyi a változás, hogy az egyik londoni koncerten nem fognak tudni halat kínálni, helyette kaviár lesz.

- Kaviár? Szó sem lehet róla. – tiltakoztam azonnal. – Laktató ételeket szeretnék, nem holmi díszkaját.

- Mire gondol, Mr. Bieber? Mondjuk kérhetnénk helyette…

- Sima sajtos-sonkás szendviccsel megelégszem. Viszont gumicukor feltétlenül legyen. – szavaimat azonnal jegyzetelte egy papírra, nagy felkiáltójelet tett melléjük.

- Azonnal intézkedni fogok, amint megbeszéltük a további információkat. – nézett ránk mosolyogva.

Hosszú órákig folyt a Believe turnéval kapcsolatos megbeszélés. A legapróbb dolgokba is belementünk, hiszen ez az utolsó esély a változtatásra. Kevesebb, mint egy hét múlva végre már élesben fog menni a dolog. Talán ezt a turnét várom eddig a legjobban. Új koreográfiák, új táncosok, új környezet, új stílus, szinte minden új. Európába megyünk, ami még vonzóbbá teszi az egészet. Rég jártam már úgy igazán Európában. Most minden zugába elmegyek, ahova csak tudok.

Nagyon nehezen jutottunk be a hotelbe. A rajongóim szinte elzárták az utat. De nem hagyhattam ki pár autogramot és fotót. A biztonságiaknak köszönhetően épségben az épületbe értünk, de lelkiismeret furdalásom támadt, amiért olyan hamar otthagytam őket. Mikor megnyomtam a lift gombját, eszembe jutott egy ötlet.

- Scooter, énekelni akarok. – fordultam a szemüveges pasas felé, aki egyáltalán nem értette, miről beszélek. – Mint Párizsban. Menjünk ki az erkélyre és énekeljünk. – hangomban én is hallottam gyermeteg lelkesedésem.

- Nincs itt Dan, kölyök. – vállát a lift oldalának döntötte.

- Kíséret nélkül is tudok énekelni. Scoo, légyszi! – még a kiskutya szemeket is bevetettem, s örömmel, nyugtáztam, hogy hatásos volt.

- Legyen. – ment bele nagyot sóhajtva. Elvigyorodtam, s kiléptem az éppen nyíló ajtón.

Nyomomban három férfi kullogott, de én gyorsabban értem az ajtónkhoz. Kis ügyetlenkedés árán kinyitottam, szemem az erkélyajtóra tévedt. Átvágtam a szobán, elhúztam a függönyt és kinyitottam az ajtót.

- Justin, csak ésszel! – húzott vissza Kenny a vállamnál fogva. Elém lépett, kilépett a nyitott ajtón és felmérte a terepet. Hallottam a rajongóim sikítását. Mosolyogva követtem Kennyt, aki elállt a korláttól, hogy átvehessem a helyét.

Nagyon meglepődtem az elém táruló látványon. Többen voltak, mint hittem. Sokkal többen. Az egész utcát beterítették, el sem láttam a tömeg végéig. Az egyik oldalról le volt zárva az út, valószínűleg akkor a másikról is. Leintegettem a tömegnek, próbáltam minél több arcon végignézni. A 2. emeleten voltunk, úgyhogy megpróbálkozhatnék a hangos beszéddel.

- Szeretlek titeket, srácok! – szavaimra fülfájdítóan hangos sikítás volt a válasz, elvigyorodtam. – Szóval…mit szólnátok egy kis… - csillogó szemekkel várták a mondat folytatását, de nem fejeztem be.

- Justin! – Scoo hangjára hátrafordultam, kezében egy hangosbemondót szorongatott, felém nyújtotta.

- Köszi, Scoo! – vettem el tőle, számhoz emeltem, a végét Kenny füle felé irányítottam, s gyorsan cselekedtem. – Haliiii! – ordítottam a bemondóba, Kenny dühtől izzó arccal tolta el fülétől, vállon lökött, amin elröhögtem magam. Végül ő is beadta a derekát és felnevetett. – Szóval… - fordultam vissza a tömeghez, amely felől folyamatos sikítás érkezett. Belekezdtem volna az ajánlattételbe, de végül meggondoltam magam, és egyszerűbbre veszem a dolgot. – I’d like to be… - kezdtem el az éneklést, az eddig is hangos sikoly most csak még rosszabbra fordult. - …everything you want. Hey, girl, let me talk to you… - elvigyorodtam, elvettem számtól a bemondót. – Egyedül nem megy. Segítettek? – tártam ki kérdőn a karom. Az egyértelmű beleegyezés után megköszörültem a torkom, kezemmel ütni kezdtem a ritmust a combomon. – If I was your boyfriend, never let you go. Keep you on my arm girl, you’d never be alone. I can be a gentleman, anything you want. If I was your boyfriend, I’d never let you go, never let you go. – a végén elnevettem magam, a rajongók őrjöngtek odalent. Tovább énekelték a dalt, a rap részt végignyomták. Végigvideóztam, a végén megtapsoltam őket.  – Köszi, srácok. Szeretlek titeket! – kiabáltam jó hangosan, magasra emelt kezekkel integettem. Leszálltam a korlátról, egy puszi dobást követően pedig eltűntem a falak mögött. Bár nem volt olyan hosszú „előadás”, mint a pár héttel ezelőtti párizsi, mégis feltöltött energiával. Magamban folytattam az éneklést, fütyörészve táncoltam a koreográfiát.

2 nappal később

A helyemet szokás szerint az utolsó ülés jelentette. Gumicukrom felét már betömtem, pedig alig két perce eszem. Semmi ötlet nem jut eszembe. Mindig összegyűrtem a papírt, miután mindkét oldalát beterítettem rajzokkal, de egyik ruhaterv sem tetszett. Valami ütős kell. Nem fogok fehér-lila összeállításban turnézni. A fekete-arany outfit a fellépéseimé. Kell bele valami extra. Csak remélni tudom, hogy mikor Ryannel találkozok, kész terveket fog a kezembe nyomni.

Eldobtam a ceruzát, zsebemből kihalásztam telefonom. A Twittertől vártam vigaszt elkeseredésemre. Gondolatelterelésként követtem rajongókat, válaszolgattam némelyiknek, retweeteltem, és húztam az idegeiket pár turnéval kapcsolatos infóval. Lehet, hogy ők izgatottak, de én még jobban várom már, hogy újra érezzem a zsúfolt koncertek okozta adrenalint és fáradtságot egyszerre. Végiggörgettem a legfontosabb emberek oldalát, mint például anya, apa, Scooter, Kenny, és még pártíz egyéb személy fiókját. Szándékosan utoljára pötyögtem be a @BlairyC felhasználónevet. Megváltoztatta a profilképét, ezt rögtön kiszúrtam. Behoztam az adatlapját, megnyitottam nagyban is a fotót. Úgy tippeltem, modelles kép, de lehet csak ő ilyen profi a fényképészetben. Mindenesetre az tény, hogy nagyon jól sikerült kép lett róla. Letekertem a tweetjeihez, a legutolsó alig fél órája jött. Lehet még most is fent van, bár nem valószínű, hogy ilyen sok időt tölt Twitteren. Biztos van jobb dolga is.

Addig tekergettem le-fel, mígnem megakadt a szemem egy sokat sejtető szövegen.

még csak most kaptam, és máris itthon kell őt hagynom? ó, Buffy, máris hiányzol!

A végén pedig egy link ékeskedett, mely egy képhez vezetett. A hátsó udvarukban készült, amire ráláttam a verandáról, mikor unaloműzés végett himbálóztam a hintaágyon. Blair a fűben feküdt, a kutyus mellette, fejét pedig Blair hasán pihentette. De mindez csupán pár pillanatot vett el gondolatmenetemből, helyét felváltotta a szöveg, amit a képhez írt.

Itthon kell őt hagynom. Elhagyja őt, de nem úgy el. Nem a kutya megy el. Blair megy el. Hiszen otthon hagyja, ami azt jelenti, hogy ő maga hagyja el az otthonát. De hát…hová megy? És mennyi időre? Hiszen ha csak rövid időről lenne szó, biztosan nem bántaná ennyire, hogy el kell hagynia a kutyusát.

Hüvelykujjam egyetlen pöttyintéssel kiléptetett a netről, s egy másikkal behozta a névjegyzéket. A B-hez tekertem, éppen a keresett névnél álltam meg. Tárcsáztam és vártam. Legalább 4 csörgést. Ki gondolná, hogy a szöszke ennyire elfoglalt?

- Justin? – fülemet megütötte egy meglepetéstől magas hang, arcomra mosoly szökött.

- Szóval így állunk. – csücsörítve próbáltam élt vinni hangomba.

- Így hogy? – ha lehetséges, most még döbbentebb lett.

- Hova mész, Blair? – tettem fel sóhajtva a kérdést, melyre válasz a másodpercek múltával sem jött. – Nem érdemlem meg, hogy tudjak rólad? – én is meglepődtem a hangomban érződő sértődöttségen, de jobban belegondolva tényleg megsértett egy icipicit a dolog.

- Honnan…honnan tudod, hogy elutazom?

- Ahonnan Buffyról is tudok. – mosolyogtam sunyin.

- Oh.. – valószínűleg most állt neki össze a kép. – Hát…Buffyt tegnap kaptam.

- És hová mész? Nem szabad róla tudnom?

- De, dehogynem. – vágta rá kissé zavartan. – Európába.

A gyomrom összeugrott. Európába megy? Az lehetetlen. Nincs ekkora véletlen.

Arcomat beterítő vigyorom fél másodperccel később el is tűnt. Minek is örülök én? Ő egy városban lesz, én pedig minden nap más országban. Pedig egy pillanatra azt hittem, találkozni fogunk.

- És mond…miért érdekel ez téged? – nem bántó volt, csupán érdeklődő.

Gondolatom újabb irányba terelődött. Nem, talán mégsem lehetetlen, hogy találkozzunk. Ami azt illeti, elég lehetséges lenne. De.. á, nem. Hülye ötlet. Lehetetlen lenne megoldani, hiszen ő azért megy, hogy…Várjunk! Miért is megy?

- És miért mész Európába?

- Egy olaszországi divatcég modellje lennék. A tavalyi Vogue-os dologhoz hasonlóan. A különböző divattervezők által kreált márkák népszerűsítése bemutatókon, fotózások magazinokhoz, sőt még egy lehetőséget is kaptam, hogy a Vichy egyik termékének arca legyek. – hangja boldogan csengett, biztosan örült a lehetőségnek, amit teljesen megértek.

Megint válasz nélkül hagytam, elgondolkodtam. Vajon meg lehetne oldani azt, amire én gondolok? Blair is jól járna vele és szerintem én is. Nem tudom, miért akarom, de jó buli lenne ez a dolog.

- Blair, le kell raknom pár percre. Zavarnálak, ha visszahívnálak kicsit később? – nemleges választ kaptam, ami felvidított, s rögtön felpattantam a helyemről. – Akkor később.

- Rendben. – hangja megremegett, kételkedő volt, szerintem teljesen nem értette, hogy mit miért tettem. Kinyomtam a beszélgetést, Scoohoz siettem és lehuppantam mellé.

- Scoo, mondanom kell valamit. – ajkamat rágva gyűrtem le izgatottságom, ujjaimat tördelve dőltem előre a székben.

- Hallgatom. – motyogta, ráfókuszált a képernyőre. Legörgetett, majd vissza, aztán pötyögött valamit, majd kattintott, s megint görgetett. Ez így nem fog működni. Kivettem kezéből a laptopot és leraktam magam mellé. Nagy szemekkel nézett rám, megköszörültem a torkom.

- Blair Európába megy. – jelentettem ki nyugodtan, hátha ennyi is elég lesz, hogy tovább gondolja a dolgokat.

- És? – vonta fel szemöldökét, vállat rántott.

- Mi Európába megyünk. – újabb támaszpont. Rám meredt, elgondolkodva összevonta szemöldökeit, majd szemében felcsillant valami.

- Nem. – határozottan rázta meg a fejét, meglepődtem. Ilyen gyorsan felfogta volna a dolgot? De ami még jobban érdekel: komolyan nemet mondott?

- Melyik kérdésemre válaszoltál most nemet? – könyököltem térdemre.

- Arra, hogy velünk jöhet-e. Ismerlek, Justin. És nem, nem jöhet. Jobb, ha elfelejted a csajt. Nem lehet köztetek semmi. Azért pedig, hogy futó kalandként szórakozz vele egyet, aztán eldobd és összetörjön, nem kockáztatunk. Justin, látom, hogy volt köztetek valami. Nem adsz egy lánynak arcsimogatós puszit búcsúzáskor, ha ugyanúgy álltak volna a dolgok, mint mikor tavaly elváltatok egymástól. – idebent már rég leesett az állam, de nem mutattam ki döbbenetem. Eddig is tudtam, hogy van ebben a pasiban valami, de ez már kicsit sok. Tökéletes megfigyelő, tökéletesen összerakja a dolgokat, szinte már ijesztően tökéletes, amit művel. Ennyire nem lehetett nyilvánvaló, hogy volt valami – hiszen kétségkívül volt.

- Nem akarok Blairtől semmit. – ráztam meg a fejem, ezt így is éreztem. – Csak jó valakivel lazítani néha. Szinte csak pasikkal vagyok körbevéve. Jól esik egy kicsit…flörtölni. – vallottam meg mosolyogva. – De legfőképp a barátság miatt jó. Blair szép, tehetséges és korombeli. Mi baj van vele?

- Az a baj, Justin, hogy nem szabad Blairt belekeverned ebbe az egészbe. Most építi a karrierjét, sikeres abban, amit csinál és 18 évesen máris befutott modell. Hagyni kell őt botránymentes életet élni. Ha hozzád kapcsolva írnak róla, szerintem nem kell részleteznem, hogy mi lesz.. – ebben igazat adtam neki. Minden szavában. Jasminet is felkapta a sajtó, Selenának is sikerült löknöm egyet a szekerén, ráadásul nemrég én magam mondtam, hogy minél távolabb marad a sajtótól, annál jobb. Az újságírók képesek borzalmas híreket kitalálni, csak hogy legyen miről írni és beszélni. A végén még olyat találnának ki Blairről, ami nagyon nem úgy van. A modellkedéssel járó hírnév megint más, hiszen attól még nem biztos, hogy felismerik az utcán. De ha felröppen, hogy köze van hozzám, akkor tuti azonnal összeboronálnak minket. Ilyenkor utálom a hírnevet.

- Nem lehet eggyel több barátom? – hangom kétségbeesett volt, tényleg ennyire hatott volna rám előbbi monológom?

- Lehetne. De ne Blair. Van rajta kívül még milliónyi ember. Ő maradjon meg telefonos barátnak. Higgy nekem, Justin, jobb lesz ez így. – szeme aggódó és féltő volt, tudtam, hogy csak a legjobbat akarja nekem. De a porcikáim bizseregtek, hogy nem az én igazam nyert, ami feldühített. Egy szaros sajtó miatt nem fogok beparázni. Nem bujkáltathatok embereket és nem szakíthatok meg ismeretségeket, csak hogy ne terjedjenek pletykák. Nem, ezt nem fogom hagyni.

- Scooter. Ha Blair belemegy, jön a turnéra. Nem érdekel. Sem a sajtó, sem a pletyka, sem semmi. Ha elterjesztenek valamit, egy sajtókonferencián mindent tisztázok. Meg lehet oldani, Scooter. Eddig mindent megoldottunk. Nem fogok lemondani egy épülő barátságról a hírnév miatt. Jól éreztem magam vele, Scoo. – a végére könyörgő lett a hangom és bánatos. Igaz volt, amit mondtam és csak remélni tudtam, hogy Scott megfontolja a dolgot. Úgy láttam, éppen ezt teszi, ugyanis nem válaszolt. Némán ült és azokkal a bizonyos merengő szemekkel pásztázott. Ismertem már, gondolkodik. Percekig tette ezt. Nem szóltam közbe, csupán szuggerálni próbáltam.

- Ha megbánom, hogy belemegyek.. – fenyegetve hajolt közelebb, fogain szűrte a szavakat. – Ez nem játék, Justin. Én is megkedveltem Blairt és a családját, ráadásul Carin közeli ismerősei. Nagyon nem akarom, hogy rossz irányba terelődjön az eddig szépen felfelé ívelő karrierje. Jól mondtad, tehetséges és szép. Nagyon szép. Úgyhogy rajtad tartom a szemem. Barátság. Ebben egyezzünk meg. Ne flörtölgess vele, mert be fog dőlni neked. Nem játék. Hallod? – felvonta szemöldökét, komolyan nézett szemembe. Bizalmat láttam benne, de emellett szigorú parancsot is, amit csupán azért követelt, mert jót akart, tudom. Most megijedtem. Barátság? Hogy fog ez nekem sikerülni, mikor már a korcsolyapályán is majd’ kiugrott a szívem? Nem, nem azt mondom, hogy táplálok iránta szerelemre utaló érzéseket, vagy valami, csupán azt mondom, hogy túl szép lány. Ha olyan alkalom adódna, nehéz lenne ellenállni. Úgy beszélek most, mintha tényleg szeretném őt, de Istenemre mondom, nem így van. Nehéz ezt rendesen megmagyarázni..

Bólintottam. Ez volt a legtöbb, amit tehettem. Örültem, mert belement, de szomorú voltam a kikötése miatt. És ez még semmi. Mi lesz majd, ha Blair mond nemet? Én már beleéltem magam, de lehet koppanni fogok. Csak egy módon tudhatom meg, hogy mit gondol az ajánlatról.

- Felhívom Blairt.

37. Minél távolabb marad, annál jobb

Sziasztok, cukorborsók :)

Elég sokat kellett várni erre a részre és sajnos sokat kell a következőre is. Ma már nem tudok írni, mert barátnőimmel kicsit kimozdulunk (amúgy egész héten ezt csináltam :'D), holnap pedig pakolunk, mert megyünk nyaralni, csütörtökön jövünk haza. Úgyhogy legjobb esetben azon a hétvégén tudok részt hozni, de még angolt is kell tanulni, mert 30-án különórára is megyek, szóval tényleg nem tudom, mi lesz. :S Na de nyár van, kicsit kikapcsolódom én is:)

És akkor még pár szó a kommentekről: borzalmasan köszönöm őket, lányok! Nem is tudjátok, milyen hálás vagyok! :) Annyira jól estek ezek a visszajelzések. Na és a komik hossza.....tyhű! Ez a rész nem hálálja meg eléggé, mert kicsit rövidebb lett, de igyekszem a következőbe egy kis...nem si tudom, mit tenni. Majd meglátjuk:D

Kellemes Olvasást.❤

Anya nagyon finom amerikai palacsintát készített vacsorára, aminek nem különösebben örültem, mert degeszre tudnám enni magam belőle. Eleve ne terveztem vacsorázni egy pohár tejen kívül semmit, de nem hagyhattam ki a nagy „lakomát”. Jól meg kell etetni a vendégeinket, ugyanis bő 6 óra múlva már csak az emlékük lesz itt. Igen. Elmennek.

Kenny nagyon jó étvággyal volt, amin meg sem lepődök. Időközben megtudtam, hogy Moshe-t leváltották, helyesebben visszaváltották a néger nagymedvére. Scooter nagyon jól kijött apával – persze, hiszen volt közös témájuk -, a beszélgetés miatt húzódott el a vacsorázásuk. Anya lefoglalta magát Alfredoval, s egészen meglepő módon ki maradt nekem? Justin. Velem szemben ült.

- Nem ettél valami sokat. – rosszallón pásztázta a tányérom, majd felpillantott rám. – Mondhatni, alig ettél valamit. – szemei féltőn csillogtak, én csak megvontam a vállam. Ajkamat harapdáltam, miközben vele szemeztem, egyszerűen nem tudtam elszakítani a pillantásom.

- Nagyon szépen köszönjük, Kathleen ezt a szakácsokat megszégyenítően finom vacsorát. – mosolygott anyára Scoo. Kenny is épp ekkor törölte meg a száját, valószínűleg most fejeződött be a majdnem egy órás vacsora. Rögtön felpattantam, hogy segítsek anyának összeszedni a tányérokat, melyeket közvetlen a mosogatógépbe pakoltunk be. Apa addig ellátta a társaságot italokkal.

Az óra 10 felé hajlott, mikor úgy döntöttek Scooterék, lefekszenek aludni, hiszen holnap hajnali háromkor már kelnek, hogy időben indulhassanak a reptérre, ahonnan Mexikóba mennek. Felbicegtem a szobámhoz, alig vártam már, hogy leülhessek. Borzalmasan sajog a jobb bokám. Valamit kell vele kezdenem, mert ebből nem lesz semmi jó. A fürdőszobapolcomon találtam egy jó erős sportkenőcsöt, ez majd talán megteszi a hatását. Jól belemasszíroztam a bőrömbe, néha már a sikítás határán voltam a fájdalomtól. A sejtésem mellesleg bejött, tényleg kezd belilulni.

- Kellett neked hajnalok hajnalán az erdőben futni. – a hang mögülem jött, de nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az. Hangjából és szóhasználatából is rájöttem.

- Nem kellene már aludnod? – ujjaimmal zavartan játszottam bokámon, majd megelégeltem és becsavartam a krémet. Visszaraktam a polcra, óvatosan leszálltam a kád széléről. Felszisszentem, mikor ránehezedtem a lábamra, Justin rögtön alkaromhoz kapott, hogy megtartson. – És amúgy is…ha te nem veszel rá, hogy menjek el korcsolyázni, akkor semmi baja nem lenne. – próbáltam kihúzni magam zavart helyzetemből, de csak annyit értem el, hogy felnevetett.

- Egyrészt, mikor én megkérdeztem, hogy van-e kedved jönni, még korántsem volt szó lilulásról. Másrészt, ha annyira nem akartál volna jönni, akkor nem mondasz igent. Harmadrészt, higgy nekem, ez anélkül is belilult volna, ha úgy van kedve. Negyedrészt…hát, olyan már nincs. – vigyorgott rám, arca egy kézfejnyire volt tőlem. Gúnyosan ráhunyorogtam, tovább sántikáltam a szobám felé. Leültem az ágyamra, felkapcsoltam az éjjeli lámpát, beállítottam kényelmesen a párnáim, Justin felé fordultam, miközben bemásztam a takaró alá. Hátamat a támlának állított párnáknak döntöttem, összekulcsoltam a kezem és alhasamra dobtam, Justin csak állt az ágy végében és mosolygott. – Zavarok, ugye? – sóhajtott fel.

- Nem, egyáltalán nem. – vágtam rá, talán kicsit túl hevesen is, amin ismét elmosolyodott. – Maradhatsz…csak én már nagyon le akartam feküdni a lábam miatt. – magyarázatnak jónak tűnt, de valójában csak most találtam ki. Álmos nem voltam, mégis már arra készültem, de ha itt van, igazán maradhat. – Ülj le. – böktem az ágyamra. Vonakodva bár, de megtette, s ugyanúgy helyezkedett el, mint tegnap éjszaka. Annyi volt csak a különbség, hogy most nem húztam fel a lábam, így testem mellett ült.

- Szóval ma.. – befejezetlenül maradt a mondat, de nem úgy hatott, mintha folytatni akarná. Féltem erről beszélni. Mindketten tudjuk, hogy volt ott valami nem odaillő. És akármennyire is hanyagolni akartam ezt a témát, számítottam rá, hogy be fog jönni és ő is tudta, hogy tudni fogom, hogy be fog jönni, hogy megbeszélhessük. – Köszönöm, hogy eljöttél. Én jól éreztem magam. – szavai megleptek, nem erre számítottam, de elmosolyodtam.

- Én is. – bólogattam, szégyenlősen magamhoz szorítottam a takaróm szélét. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Most már talán rá mernék állni a jégre. – ajkamba harapva elvigyorodtam.

- Ez természetes, hogy nem engedlek elesni. Legalábbis nem egyedül.. – csücsörített, majd elmosolyodott és lehajtotta a fejét, úgy nézett fel rám. A kis sunyi. Jól csapdába csalt a szövegem átformálásával, ami így rögtön más értelmet nyert.

- Ja…volt is rá példa.. – motyogtam, oldalra fordítottam a fejem.

- Blair.. – éreztem, hogy óvatosan közelebb csúszik, nem néztem rá. – Tudom, hogy fura volt. Nem csak neked…nekem is.. – figyelemfelhívásként ujjait gyengéden tenyerembe csúsztatta, hüvelykujjával végigsimított kézfejemen. Lenéztem kezemre, elhúztam ujjaitól, nem akartam tovább fokozni a koripályás incidenst. – Gonosznak fogsz tartani, ha azt mondom, hogy elvégre te pusziltál meg? – hangja cinikus, egyben játékos volt, ami miatt csak félig-meddig vettem magamra a dolgot.

- Te magad vagy egy nagy ördög. – öltöttem rá a nyelvem.

- Oh, igazán? – nevetett fel, rábólintottam. – Ugye tisztában vagy vele, hogy az ördögök rosszul viselkednek? – hangja incselkedő volt, hunyorogva néztem rá, meglöktem mellkasát, mire elvigyorodott.

- Mostantól óvakodni fogok tőled. Reménytelenebb vagy, mint hittem. – vágtam vissza ajkamba harapva.

- A csajokat vonzzák a rosszfiúk. Miféle teremtmény vagy te, hogy ellenállsz nekem? – tettetett felháborodást, felkuncogtam arckifejezésén.
- Angyal. – suttogtam erősen artikulálva. Felvonta egyik szemöldökét, megnyalta alsó ajkát.

- A korcsolyapályán nem éppen angyal módjára viselkedtél. – hozakodott elő eredeti témánkkal.

- Justin.. felejtsük el azt a puszit. Sőt, felejtsük el az egész elesős dolgot..! – saját szavaim hallatán én is elfintorodtam. Elfelejteni azokat a pillanatokat? Ugyan mégis ki lenne képes?

- Tudod, Blair…nekem ebből az jön le, hogy igenis jelentett neked valamit az a puszi. – ajkába harapott, térdére könyökölt, engem elöntött a pír. Éjjeli lámpám megvilágította az arcát, láttam, ahogy mosolyától megtörik tükörsima, puha arcbőre, viszont sajnos az én arcomra is rávetült a fény, így biztosra vehettem, hogy látja pirulásom.

- Hm, Kenny nagyon jó arc, szerinted is? – rukkoltam elő valami terelőtémával.

- Igen, most már biztos vagyok, hogy így kalapált a szíved. – kezét megremegtette a levegőben nagyon gyorsan mozgatva, ezzel szívem dobbanásait akarta szimbolizálni. A gyerek jobb megfigyelő, mint hittem.

- Nem. Korántsem. – próbáltam azért tiltakozni.

- Hajnalban felkelsz, hogy elköszönhessek, vagy tegyem meg most?

~*~

Összehúztam magamon a köntösöm, de még így is átjárta testem a csípős hideg. Apa segített kitolatni a sofőrnek – aki a buszban aludt – a fák közül, ahová „elrejtettük” a hatalmas járművet. Bepakolták a cuccukat, s a szüleim felé fordultak, hogy elköszönjenek. Kézfogások és ölelések után vendégeink rám pillantottak. Eddig a ajtóban ácsorogtam, de most ideje, hogy közelebb merészkedjek. Elmosolyodtam, Scoo felé közeledtem. Széttárta karjait, hasába vetettem magam. Szorosan megöleltem, mintha nem is egy idegen, hanem a nagybátyám lenne. Még egy puszit is kapott borostás arcára, amin elmosolyodott. Kennyhez félve fordultam oda, de végül leküzdöttem a gombócot a torkomban és félelem nélkül bújtam kívülről veszélyesnek látszó karjai közé. A nagymedve tud ám gyengéd is lenni. Következett Alfredo, aki most is vigyorgott, mint szinte mindig. Vigyorát átragasztotta rám, úgy öleltem meg őt is. Tudtam, hogy ki lesz a következő, így Alfedonak adott ölelésem talán kicsit hosszúra sikerült, mert húzni akartam még az időt. De ez nem tarthat örökké, végül oda kellett fordulnom az utolsó személyhez is. Nagyot sóhajtottam, bágyadt mosollyal néztem fel rá.

- Megnézhetjük a buszt belülről? – anya hangja megzavart. Scooter „persze” válaszát hallva hirtelen mindannyian az eltolós ajtóhoz sorakoztak és úgy csodálták a járművet. Kérdőn néztem Justinra, mire csak megvonta a vállát.

- Valami komolyabb búcsúzkodást terveztem, de felejtsük el. Köszönöm, hogy felajánlottad nekünk a házatokat, köszönöm, hogy eljöttél velem kicsit kikapcsolódni és valójában köszönöm azt is, hogy végre ilyen sokáig húztad utálkozás nélkül. – mosolya széles volt, tükörképként utánoztam le. – Nagyon vigyázz magadra, vigyázz a lábadra is, és csak óvatosan a hírnévvel! – mutatóujját felemelte, elnevettem magam.

- Vannak terveim, de csak szép lassan. – kacsintottam rá, összefontam ujjaim magam előtt.

- Jót tett ez a kimenő nekem. Tényleg köszönöm. – váratlanul arcomhoz emelte kezét és megsimogatta állam vonalát. Halk sóhaj hagyta el szám.

- Majd gondolom beszélünk…valahogy. – vontam el a figyelmem az arcomon végigfutó bizsergésről. – Sok sikert neked, aztán csak óvatosan a mexikói csajokkal! – böktem meg könyökömmel bordáját.

- A mexikói csajok szépek…én egy ördög vagyok…komolyan észben kell majd tartanom ezt a figyelmeztetést. – csücsörítve elgondolkodott, összeráncolt homlokom láttán felnevetett. – Ahogy mondtad, majd beszélünk. – csillapította nevetését mosollyá, bólintottam. Egymásra néztünk, vajon melyikünk fog hamarabb mozdulni. Végül én tettem meg. Valamiért úgy éreztem, ez most az én köröm. Lábujjhegyre tornásztam magam, s átfagyott karjaimat erős nyaka köré fontam. Beszívtam illatát, szorosan magamhoz öleltem, keze hátamat simogatta. Hátrébb húztam a fejem és ajkaimat arcára nyomtam. Kevés, mégis sokáig tartónak tűnő ideig otthagytam, majd visszaereszkedtem a talpamra. Hajolt velem együtt, ezúttal ő ajándékozott meg egy puszival. Nem mondanám, hogy az arcomra ment…jobb kifejezés a szám sarkától pár centire. Miután elhajolt nem sütöttem le a szemem, mosolyogva álltam tekintetét, ahogy ő is az enyém, mígnem egy utolsó kézsimítás után egy lépéssel odébb állt. A nagyok ránk néztek, sejtettem, hogy anya direkt csinálta ezt a „hagyjunk nekik időt” manővert.

- Nagyon örülünk, Kathleen és Brian, hogy megismerhettünk titeket is. – Scoo anyára és apára nézett, majd hirtelen rám. – Blair, te pedig beszélj gyakran Carinnel, hogy tudjunk rólad. – kacsintott rám.

- Meglesz. – tartottam fel hüvelykujjam vigyorogva.

Pár utolsó szóváltás után mindannyian beszálltak a buszba, melynek sofőrje beizzította a motorokat. Hátrébb álltam. Nem volt kedvem mosolyogva díszintegetni nekik. Bevallom, én örültem annak, hogy itt voltak. Anya és apa is jól érezte magát velük és ez fordítva is igaz volt. Én elvoltam Justinnal is, úgyhogy már csak Carin és Pattie hiányzott. Most pedig elmennek.

~*~

Justin szemszöge

Inkább lenyomnék két dedikálást egymás után, minthogy a fotósok elől meneküljek. Utálom, mikor 6 testőr sem elég ahhoz, hogy megfékezzenek 10 rohadt paparazzit. Acélból vannak, állítom.

- Justin, 3 díjat nyeltél az MMVA-en. Mit szólsz hozzá?

- Milyen érzés volt hazautazni Kanadába?

- Miért vitted el a kisöcsédet is a díjátadóra?

- Igazak a pletykák, hogy Taylor Swift összebarátkozott azzal a lánnyal, aki az egyik torontói koncerteden az OLLG-d volt?

Minden felém irányuló kérdést elhárítottam, de ez az utolsó megragadta a figyelmem. Kenny meglökött hátulról, bizonyára lelassultam. Scoo szemeit kerestem, de sehol nem volt. Nyugtalan lettem. Ne keverjék bele ebbe az egészbe Blairt. Egy kicsit sem akarom, hogy a médiától kelljen szenvednie. Minél távolabb marad az újságbelsőktől, annál jobb.

Látó-és hallótávolságon kívülre kerültünk, de tudom, hogy ezzel még nincs vége. A limuzin elindult, amint mindannyian beültünk, lassacskán felbukkantak a rajongók. Idebent hallottam a sikításukat. Mexikó őrület. Igazából minden város őrület, én pedig imádom ezt. Mosolyogva lehúztam az ablakon, Scooter azonnal rám parancsolt, de nem engedelmeskedtem neki, lehúzva hagytam azt.

- JUSTIIIIN! – minden egyes sikoly más frekvencián érkezett, mégis egyként hallottam a tömeg hangját.

- Sziasztok, srácok! – kicsit kihajoltam, a lehető legtöbb rajongóm kezét próbáltam megfogni. Míg az őrök azzal szerencsétlenkedtek, hogy arrébb paterolják az embereket a kocsi útjából, megragadtam az alkalmat pár fényképkészítésre. Sorra hallottam a „szeretlek” és ennek szinonimáit, amit örömmel viszonoztam. Mintha a bolondokházában lennék. Síró, vigyorgó, sikítozó, tomboló, vergődő, ugráló lányok és fiúk egyaránt. Nem bírtam nem mosolyogni. Jó 5 perc múlva sikerült utat törnünk, s végigszáguldottunk Mexikó zsúfolt utcáin, melynek minden zugában akadt lelkes integető.

- Csíz! – Fredo hangjára automatikusan fordultam meg, valami iszonyat béna fejet vághattam.

- Töröld ki, Fredo! – mosolyodtam el, az említett csak megrázta a fejét és a hátsó ablakon próbálkozott tájat fotózni.

- 3 nap a családod nélkül. Felüdülés lesz, mi? – húzogatta szemöldökét Scott.

- Pofont érdemlő lesz, amit most mondok, de igen, végre nincs itt anya. 3 napot muszáj külön töltenünk. Már az idegeimre ment az utolsó 12 órában. – nevettem fel, tarkómat vakartam.

Rövid kocsikázás után egy elegáns hotelhez érkeztünk, a regisztrációt és az adminisztrációs feladatokat szinte csukott szemmel vártam végig, egy élő hullának éreztem magam. A szoba szép volt, már megszoktam ezt a színvonalat, így magasabb rendű jelzővel nem is illetem. Sokkal inkább hasznosabbnak találtam elnyúlnom az ágyon és végre nyugodt körülmények között lehunynom a szemem.

36. ...mert Justin Bieberrel történt.

Húúha, lányok...
Az előző részhez 11-en írtatok, amit még egyszer nagyon köszönök, sokat jelent nekem!
(hőzöm sincs, miért emeli ezt ki, bocsi :D)

Mivel mindenki a csókot emlegette - amit ismét mondom, még várhattok egy pár részig (pár?!....:D) -, így megpróbáltam valami olyat írni, amivel némiképp kielégíthetlek titeket, de közben maradok az elgondolt gyorsasági menetemnél :) Igazából már én is ki voltam éhezve egy "forró" jelenetre, így a puszival és ezzel most magamat sikerült kielégítenem. :DD vagyis na...értitek....:D

Ez a rész kifejezetten hosszú. Próbáltam tömöríteni, de egy idő után rájöttem, hogy nem megy, úgyhogy feladtam és csak írtam:D Wordben számolva 7 oldal lett kb. Úgyhogy hosszú is, történik is benne dolog, szóval ismét várom a lelkes véleményeket a részről:)

Egyébként meg akartam felezni, de végül egyben hagytam, mert aránytalan lett volna, viszont találtam egy képet, ami eddig a legjobban ábrázolja a gondolataimban elképzelt Blairt, ezt pedig oda rakom majd be, ahol a 37. rész kezdődne, ha megfeleztem volna. :D

Jaj, mennyit dumálok. Shut up, Vivacious!

Kellemes Olvasást♥ :)

Nem mondanám, hogy kielégítődött az alvásigényem. Egyszerűen nem bírok elaludni. Talán 2 óra körül elbóbiskolhattam, de alig egy óra múlva felriadtam a saját sóhajtásomra. Egy sóhajtásra felébredni…nagyon „mélyen” aludhattam…

Az óra kismutatója nagy nehezen a hatosra fordult, ekkor elhatároztam magam. Nem fogok tovább itt feküdni és csinálni a nagy semmit. Lehet, hogy hajnal fél ötkor az lenne a feladatom, de ha nem megy, akkor nem kell erőltetni. Még sötét volt odakint, de mire elkészülök, a nap már fel fog bukkanni.

Vakon kibotorkáltam a fürdőbe, hideg vízzel megmostam az arcom. A tükörbe nézve egy fáradt lányt láttam, aki hirtelen mégis elmosolyodott. Felsóhajtottam, ujjaimmal megérintettem az arcom, amelyet pár órája Justin ajkai birtokoltak. Megnyaltam az ajkam, majd nagyon gyorsan elhessegettem a gondolatot. Térdig érő cicanadrágom egy hosszúra cseréltem, pólómat egy sportatlétára, és egy pulcsit kötöttem nyakamba. Csuklómra egy csuklószorítót húztam, végül egy zoknit is felvettem. Lusta voltam most a reggeli teendőim elvégzésére, majd ha visszajöttem, megcsinálom. Hajamat lazán felkötöttem, egyúttal késznek nyilvánítottam magam.

Mindenki aludt. Még csak a fejemet sem fordítottam Justin szobájának ajtaja felé, miközben elhaladtam mellette, nehogy a végén megismételjem az esti tettem. Leszökdeltem a lépcsőn, a konyha felé siettem. A szekrényből kikaptam egy müzlit, kibontottam és kifelé menet enni kezdtem. Két harapás között belebújtam a sportcipőmbe, amit tegnapelőtt nem használtam. Még jól is jön, hogy nem tudok aludni, így legalább bepótolhatom a tegnapelőtt elmaradt futásom. Nyakamból levettem a pulcsit és belebújtam. Kiriasztóztam a házat, s amint az ajtót kinyitottam, megcsapott a hűvös levegő. Este esett egy fél órát, ez pedig hatással lesz a mai hőmérsékletre, úgy érzem.

Az erdő felé indultam. Mindig ott futok. Az utcával ellentétben itt nem bámul senki, nem kell a biciklisekre és az emberekre figyelnem, és nem is zajos. Igaz, néha megbotlok egy-egy gazban, de annyi baj legyen. Mégis jobb földön futni, mint aszfalton. Nem szoktam messze menni a háztól, mindig kör alakban futok, így már van egy kitaposott utam. A „bejárat” tágas volt és a föld nedves. Kocogni kezdtem. Ahogy haladtam befelé, egyre sűrűbben voltak a fák, itt-ott egy kisebb pocsolya is elterült, amiket könnyen átugrottam. Olyan frissítő volt. Végre kikapcsolt az agyam és nem azon gondolkodtam. Justin arcát felváltotta a nedves talaj, hangját a madárcsicsergés, illatát pedig az esőtől áztatott fa és fű. Megkönnyebbülés volt itt lennem. Egyvalami azért emlékeztetett puszijára: mellkasom hevesen mozgott, akárcsak tegnap.

Bő fél órát futottam, fél hatot mutatott az óra. Egész jól elütöttem az időt. Több tekintetben is hasznos volt. A járatom végéhez érkeztem, nagyot sóhajtva váltottam sétára. Lihegve töröltem meg csuklópántomba a homlokom, tarkómra szorított kezekkel lélegeztem nagyokat, hogy elmúljon a bordáimba nyilalló szúrás. Egy pillanatra megálltam, megtámaszkodtam a térdemen, hogy kifújjam magam, s egyenesbe hozzam levegővételem. Tovább haladtam, közben tenyeremhez tapasztottam ajkaim, hogy leszívjam róla a vért. Igen, egyszer elestem. A semmiből előbukkant egy ág, mikor pedig ki akartam hajolni az útjából, nem vettem észre, hogy alig egy fél méterre tőlem egy igazi kőcsomó van, s így sikeresen átbuktam rajta. Szerencsére a lábszáramon csak egy lila folt lesz, de jobb tenyerem azóta is vérzik a szúrás miatt, mit egy letört faág széle okozott, amelyre landoltam. Így jár az, aki nem elég szemfüles.

- Mit csinálsz itt, Blair? – ütötte meg fülem egy oldalról érkező hang. Megtorpantam a második lépcsőfokon, felé fordultam. Hangjáról felismertem, mégis nagy meglepetés ért külseje láttán. Melegítőnadrágot viselt alul, felsőtestét viszont csak egy ing fedte, mely nem volt összegombolva, így felfedte mellkasát.

- Te mit csinálsz? – kérdeztem kissé zavartan, egy lépéssel megtettem a maradék két lépcsőfokot. A hintaágyon ült, mely a kis teraszon volt tőlem alig 3 méterre, és nem is volt rajta matrac. – Nem kényelmetlen…? – kuncogtam el magam, felé indultam. Elmosolyodott, megrázta a fejét. – Nem fázol? - gyűrött ingét összébb húzta magát, felült egyenes testhelyzetbe. – Mi lenne, ha megszólalnál? – álltam meg előtte számon kérőn, összefontam kezeim a mellem alatt. Csak mosolygott. Hintázni kezdett, csücsörítve gondolkodtam, vajon mi a fene lelte.

Hirtelen túllökte magát az ággyal, melynek pereme megütötte a térdem, s kilibbentett az egyensúlyomból. Kicsit fájt is, de az csak mellékes volt ahhoz képest, hogy nem volt elég időm izmaim megfeszítésére. Összekulcsolt kezeimet sem tudtam időben magam elé tartani, kisebb sikoly hagyta el a számat, mikor tehetetlenül esni kezdtem. Összeszorítottam a fogaim és a szemem, várva a fájdalmas landolásra, ami végül nem érkezett meg. Helyette egy illat csapta meg orrom, arcom egy meleg mellkashoz nyomódott. Arra figyeltem fel, hogy a levegőt kapkodom, de megnyugtató volt két biztonságos kart a derekamon érezni.

- Jézusom, Blair, minden rendben? – motyogta fülembe, még erősebben átkarolt. Lehunytam a szemem, mélyet lélegeztem. Tenyereim a háttámlára raktam és felnyomtam magam. Előredőlt, hogy segítsen, nagy nehezen egyenesbe hoztam magam. Úgy terveztem, hogy felállok, de miután valahogy combjaira kerültem, meggondoltam magam. Az első alkalom volt, hogy az ölében ültem. Keze még mindig nem engedte el derekam, szeme arcomat kémlelte. Biztos vagyok benne, hogy külső szemszögből ez egészen másnak hatna, mint ami igazából történik.

- Jól. – bólintottam aprót, jobb tenyeremet hasamhoz szorítottam. Azt hiszem, most csak még jobban vérzik. Lepillantottam rá, igazam volt. – Csak futni voltam. – böktem ki, nem is tudom, miért. Talán mert tudtam, hogy ha meglátja a sebet, úgyis rákérdez, hogy mit csináltam.

- Ilyen korán? – kuncogott fel, bólintottam. – Szent ég, hát ezzel meg mit csináltál? – kapott kezemhez, magához húzta, közelről kémlelte.

- Csak futottam… - mondtam el még egyszer. Összevonta szemöldökét, megcsóválta a fejét, rosszallón nézett fel rám.

- Mégis minek mész te hajnalok hajnalán futni az erdőbe? Olyan buta vagy. – dorgált halkan, szó nélkül hallgattam. Jobban lekötött arca, nyaka, kulcscsontja, mellkasa, hasa látványa. Ha látta volna, ahogy most végignéztem rajta….hú!

- És te mit csinálsz egy verandán hajnalok hajnalán, tizenkét fokban, egyetlen szál ingben? – úgy éreztem, nekem nyomósabb okom van őt számon kérni. Hunyorogva felpillantott rám, majd felsóhajtott. Azt vártam, válaszolni fog, de nem így történt. A kezemet markolászta, forgatta, kémlelte a sebet. – Justin…! – elhúztam a kezem, hátha így majd könnyebben jön a válasz.

- Elfelejtettem tegnap megdicsérni a Tom & Jerry-s pólód. – elmosolyodott, de átláttam rajta. Csak gyorsan kitalált valami terelőszöveget. Pár pillanatra sikerült is neki, ugyanis eszembe juttatta a pusziját. Megbizsergett az arcom, odakaptam. Lehajtottam a fejem, felpillantottam rá, ajkába harapott. Neki is eszébe jutott?

- Justin, a tegnapi…

- Ó, milyen szép az erdő! Nézd, ott fut egy mókus.. – mutatott el a távolba. Csücsörítve hunyorogtam rá, félénken rám pillantott, lehajtotta a fejét. Miért nem akar róla beszélni? Nekem lett volna pár kérdésem. Bár kétségkívül úgysem raktam volna fel, ha odakerül a sor. – Nem voltam részeg, sem alvajáró, sem semmi.. – alig hallottam szavait, de valahogy összeraktam. – Sajnálom, ha…

- Szerinted ilyen nyugodtan ülnék az öledben, ha haragudnék? – csillapítottam le, mielőtt belekezdene a mondókájába. – Ó, most hogy mondod, tényleg szép az erdő. Látom is a mókust. – vetettem be a terelést, mert kezdtem zavarban lenni. Felkuncogott, de nem nézett rám. – Menjünk be. Fázom. – sóhajtottam, feltápászkodtam öléből.

- Blair.. – szólt utánam, mikor fordulni készültem. Érdeklődve visszanéztem rá. – Nem lenne ma kedved elmenni jégkorizni? Ma van utoljára nyitva a pálya, holnaptól bezár..

~*~

Blair :)

- Nagyon vigyázni fogok a kocsira, ígérem. – szívére rakta a kezét, apa elmosolyodott.

- A kislányomra jobban vigyázz. – komoly szemekkel vizslatta Justint, aki csak mosolyogva bólintott.

- Nagyon vigyázni fogok a kislányára. – ajkába harapva rám pillantott, megforgattam a szemem a megnevezésen.

- Indulhatnánk? – doboltam türelmetlenül a kocsi tetején. Bólintott, kinyitotta az ajtaját. Az enyém már nyitva volt, így csak be kellett ülnöm az anyósülésre. Mindketten bekötöttük magunk, Justin a kocsit kezdte térképezni. – Ugye tudod, hogy haragszom rád? – dörmögtem sértetten.

- Blair, ne nyafogj már. Ismerd be, hogy jobb sofőr vagyok, édesapád is ezért adta nekem a slusszkulcsot, nem pedig neked. – elégedett hangja hallatán ránéztem, vigyorgott. Elfordította a kulcsot, gázt adott és végiggurult a kavicsos úton, majd át a rövid ösvényen, végül rátért az útra.

- Még a te kocsidat is tudtam vezetni, pedig azt elsőre csináltam. – morgolódtam tovább. Felkuncogott és annyiban hagyta a dolgot. A jégkorcsolyapálya a város egy másik szélén van, ami körülbelül negyed óra utazást jelent. Az én tudomásom szerint 7-ig van nyitva és most van 7, de valószínűleg Justin jobban tisztában van vele, mint én, hiszen évente egyszer, ha a közelébe megyek a pályának. Egyszer koriztam még eddig egész életemben. E pillanatig sem értem, hogy mentem bele ebbe dologba. Bár ő sem járhat oda túl sokszor, tekintve, hogy majdnem minden nap a világ más pontján van, na de ott van neki Scooter, a mozgó notesze, akitől bármit megtudhat.

Az úton egyikünk sem szólalt meg. Nem volt mit mondanunk, így a csendet találtuk legjobb módszernek. Már sötétedett. Szerencsére nem esett a nap folyamán, így minden száraz volt. Az apa által rajzolt „térkép” szerint a következő úton kell lefordulnunk, Justin ezt meg is tette, s nagy meglepetésemre rögtön meg is pillantottam a korcsolyapályát. Hasamban görcs keletkezett. Biztos akarom én ezt?

- Túlélted, primadonna. – leállította a motort, megpaskolta a combom, s kiszállt a kocsiból. Mélyet sóhajtottam, én is követtem példáját. A kocsi elejénél megvárt, a pityegés jelezte, hogy lezárta, majd elindult. Kétkedve indultam utána, több okból is. Egyrészt, semmi kedvem nem volt szerencsétlenkedni. Másrészt, a pálya üres volt. Teljesen üres.

- Justin.. – siettem utána, lassítva bevárt. – Szerintem már bezárt… - ajkamba haraptam, elmosolyodott.

- Igen, bezárt. – nézett le rám, meglepett arcomat kémlelte.

- Akkor hogy…hogy megyünk be? Felőlem aztán vissza is fordulhatunk! – rögtön megálltam, csillogó szemekkel mutattam vissza a kocsira.

- Még mit nem! Ma este megtanulsz korcsolyázni! Gyere. – intett fejével, lehorgasztott fejjel követtem.

A magas kerítés ellenére tisztán rá lehetett látni a pályára, melynek éppen most fejezték be a takarítását. Jó ideig nem értettem, hogy akar bemenni zárás után, de aztán megtaláltam az egyetlen értelmes magyarázatot a betörésen kívül: ő Justin Bieber. Mit ne engednének meg neki? Bementünk az épületbe, ami teljesen kihalt volt, csak egy öreg bácsi ült a korcsolyákat tároló teremben.

- Jó estét! – köszönt Justin mosolyogva, a bácsi elmosolyodott.

- Éppen időben érkeztek. Most takarították le a pályát. – felállt, a pulthoz sétált. Összezavarodtam. Akkor most ők ismerik egymást, vagy mi?

- Nekem egy negyvenhármas kori lesz, a kisasszonynak pedig… - nagy szemeit rám szegezte, megköszörültem a torkom.

- Harminckilences. – néztem a bácsira mosolyogva. Bólintott, a szekrényhez ment. Megkereste a legjobb állapotban lévőt, majd lerakta elénk.

- Köszönjük. – Justin a pultra rakta kezét tenyérrel lefelé, s a bácsi felé csúsztatott valamit. Míg a bácsi mosolyogva átvette Justin kezei közül a valamit, addig a kezembe adta a saját korim. Sejtettem, hogy egy „kisebb” pénzösszeg lapult a markában. Aprót lökött csípőmön, nyomomban vele az egyik pad felé indultam.

- Komolyan lefizetted? – súgtam nagyon halkan, ártatlanul rám nézett.

- Nem tudom, miről beszélsz. – leült, cipőjéhez nyúlt. – Tudod, hogy kell felvenni? – bökött az én korimra.

- Nem. – én is leültem, s kétszer gyorsabban levettem lábamról a bokacsizmám, mint ő a Vans-ét.

- Akkor figyelj.. – hatalmas korijáért nyúlt, gyakorlottan lazította meg a csatokat. Belebújtatta lábát, aztán erősen meghúzta és becsatolta a megfelelő helyeken. Ugyanezt megtette a jobb felével is. Én is az enyémért nyúltam, ami kicsit más felépítésű volt. Már az is nehezemre esett, hogy beledugjam a lábam. Egy ideig nézte a szerencsétlenkedésem, aztán felsóhajtott, és leguggolt velem szembe. – Inkább segítek. – mosolygott fel rám, megfogta a jobb lábam. Lábszáram fáslival volt bekötve, hogy merevebb legyen és könnyebb legyen mozgatnom. Nos, igen, a reggeli balesetem megtette a hatását. Szerencsére a járás megy, csak kicsit fáj. Beleigazította a korcsolyába és meghúzta a csatokat. Másik lábammal is megtette ezt, majd farmerom szárát szépen eligazította. Felállt, s ekkor belém nyilallt a tudat: én ebbe tuti nem tudok felállni. Arcomra nyilvánvalóan kiült a kétségbeesés, kezeit ugyanis felém nyújtotta. Kis hezitálás után elfogadtam őket. Ajkamba haraptam, csak remélni tudtam, hogy nem fogom leégetni magam. Könnyedén felhúzott, s gyorsan derekamhoz nyúlt, hogy megtartson, ha esni készülnék. Legnagyobb meglepődésemre nagyon könnyű volt benne megállni. – Mehetünk? – mosolygott rám, nagyot nyelve bólintottam. – Nyugi, nem kell semmitől sem tartani. - megigazította piros sapkáját, mely remekül passzolt szürke nadrágjához, fekete pulcsijához és eredetileg fehér cipőjéhez, de a fekete kori sem változtatott semmit tökéletes megjelenésén. – Akkor ahogy megbeszéltük… - fordult a bácsi felé.

- Természetesen. – bólintott megbízhatóan. Kérdőn Justinra néztem, aki válasz helyett kézen ragadott és húzni kezdett. Óvatosan tipegve követtem, kezét úgy markoltam, mintha az lenne az egyetlen menekülési útvonalam. Nagyon instabilnak éreztem magam, pedig még csak nem is vagyok jégen. Kimentünk az épületből, s átmentünk a pályához. Sötét volt. Nagyon hamar lett sötét. Az egyedüli fényforrások csak a pályát körülvevő, 5 méterenként elhelyezett lámpák voltak. Kinyitotta a kis kaput, rögtön rálépett a jégre. Felém fordult, várta, hogy mi lesz. Fogaim közé vettem alsó ajkam, izgulni és félni kezdtem. Nem akarom én ezt.

- Mi történt, hogy félsz a koritól? – kérdezte halkan, felnéztem rá. Tekintete kíváncsi volt, felsóhajtottam.

- 10 éves koromban ugyanitt korcsolyáztunk apával, akkor voltam jégen először. Nem ment nehezen, estem is párat, de egyszer elölről belém jöttek és akkorát vágódtam hátra, hogy a sürgősségin kötöttem ki. – felszisszent. – A fejemnek nem lett baja, de a csuklóm eltört. – már csak a vállamat vontam meg, de akkoriban ez korántsem volt ilyen laza.

- És azóta egyáltalán nem koriztál? – megráztam a fejem. – Görkorival sem? – ismét. – Akkor most fogsz. – rögtön elöntött a pánik. – Na gyere. – derekamért nyúlt, a pályára húzott. Görcsösen markoltam felkarjába és a korlátba egyaránt. Sokat jelentett, hogy karjait biztonságosnak éreztem magam körül, így mindjárt kellemesebb volt a jégre lépni. Ajkaimat szorosan összezártam, nagyon koncentráltam, hogy ne essek el. – Menjünk egy kört a korlátnál. – javasolta, bólintottam. Beállt mögém, megfogta a kezem és derekamat fogva egy kis tolással rásegített csúszásomra. Igazából meg sem mozdítottam a lábam, csak húztam magam a korlátnál. Néha a szememet is behunytam, hogy még csak látnom se kelljen a jeget. Megkönnyebbülés volt visszaérni kiindulópontunkba. – Blair… - siklott elém. – Jó lesz az, csak próbáld meg a lábaddal tolni magad. Hacsak nem akarsz négykézláb kúszni a pálya közepén.. – vigyorodott el, mellkasára ütöttem.

- Így is remegtem, nem érezted? Ne várj tőlem túl sokat, úgysem fogom megtanulni. Menj nyugodtan és korizz, én elleszek itt. – böktem állammal a pálya többi részére. Felnevetett.

- Ha annyira egyedül akartam volna korcsolyázni, akkor nem hívtalak volna. Hidd el nekem, a végére igenis menni fogsz egyedül. – mosolyodott el. – Na, menjünk még egy kört. Most próbáld meg a lábaddal hajtani magad. Semmi baj nem lesz, elkaplak, ha esel. – mosolygott rám, visszasiklott mögém. Nagyot nyeltem, bólintottam.

Az időérzékem teljesen kikapcsolt, de szerintem egy fél órát tuti mentünk körbe-körbe. Jobban leizzadtam, mint a futásban. De meglett az eredménye, hiszen már alig kapaszkodtam a korlátban.

- Felmentél ma twitterre? – halkan beszéltem, az is elég volt. Továbbra is ügyeltem a korira, de válasza is érdekelt.

- Ma még nem. Történt valami érdekes? – picit megbotlottam, azonnal megfogott.

- Benne voltam a trendekben. – motyogtam, felpillantottam rá. Meglepődöttség tükröződött arcán, elmosolyodtam. – Blaylor volt a trend neve és a legtöbbje csatolt hozzá egy képet, amin Taylor és én vagyunk. Az MMVA-n ugyanis csináltak rólunk képet.. – magyaráztam. Felhümmögött, csücsörítve elgondolkodott. Észre sem vettem, hogy felgyorsítottunk, automatikusan nyomtam le a lábujjaim, így a kori éle megakadt a jégben és előrebuktam.

- Csak óvatosan. – kapta el a derekam, ismét egyenesbe hozott. – Mi volt még Taylorral? Mesélj. Még nem is mondtál semmit a díjátadóról. Láttam, hogy integettél. Te láttad, hogy észrevettelek? A backstageben… - szinte áradt belőle a szó, felnevettem. – Mi az? – kapta rám tekintetét. Kuncogva megráztam a fejem. Elmeséltem neki mindent, ami Taylorral történt, meg más egyebet is. – Apropó, tényleg a kisöcséddel mentél?

- Jaxon? Igen. – mosolygott. – Jazzy pedig…Selenával. – mintha elfintorodott volna, de nem akartam rákérdezni a dologra. – Ők csak a féltesóim. Apa másik házasságából… De imádom őket. – úgy beszélt, mintha a saját testvéreiről lenne szó. Biztosan tényleg szereti őket. – Neked csak nővéred van, ugye?

- Igen, Gerldine. De mindig is szerettem volna egy bátyót. Olyan izgalmas lehet… - sóhajtottam fel. Irigylem azokat, akiknek bátyjuk van. Szerintem sokkal jobb, mint egy nővér. De ez lehet csak azért van, mert én nem töltök valami sok időt a nővéremmel és hiányolok valakit mellőlem.

- Én báty vagyok. És élvezem. – boldog mosolya elfeledtette velem az én bajom, és hirtelen én is annak örültem, hogy ő örül.

Újabb negyed óra telt el úgy, hogy végigbeszéltük az időt. Talán egy percig, ha csendben voltunk. Mindig akadt valami téma.

- Justin.. – megálltam, felsóhajtottam. Éreztem, hogy mellém csúszik, oldalra fordultam. Hátamat megtámasztottam a tömör korláton, ajkamat rágva vizslattam cipője orrát. – Mutass nekem valamit. – felnéztem rá, közelebb volt, mint hittem. Abban a pillanatban elmosolyodott, nekem kihagyott kettőt a szívem. Lábaim elernyedtek, elfelejtettem, hogy meg kell feszítenem őket, így megcsúsztak alattam. Justin azonnal átkarolta a derekam, gyengéden, de határozottan nyomott neki a kerítésnek, testét az enyémhez feszítette. Mélyet lélegeztem, felkarját markoltam.

- Hagyjalak itt úgy, hogy még kapaszkodással sem bírsz a lábadon állni? – kuncogott fülembe.

- Csak véletlen volt.. – mentegetőztem, eltoltam magamtól. – Honnan tudsz egyáltalán korizni? Gondolom profi vagy…

- Kiskoromban benne voltam a stradfordi hoki csapatban. Rengeteget voltam jégen, jártunk meccsekre is, a telem szinte erre volt áldozva. A suliban úgysem remekeltem.. – nevetett.

- Száguldj körbe a pályán. Imádom nézni, milyen könnyedén mozog valaki ilyen lehetetlen felszerelésben. – hangom kérlelő volt, elmosolyodott. Kezeimet a korlátra rakta, tudtam, hogy kapaszkodnom kell. Lassan távolodni kezdett, de még mindig árgus szemekkel figyelt.

- A hokis ruha még veszélyesebb. – vigyorgott rám, eltűnődtem fogain. Még a sárga lámpafényben is fehérek voltak.

Hirtelen eltűnt előlem, s mire észleltem, már legalább 5 méterrel odébb volt. Lábait sebesen rakta egymás után, testhelyzetét figyeltem. Mélyen előredőlt, lábait berogyasztotta, öröm volt nézni, milyen könnyen siklik. Mintha mi sem lenne természetesebb. Megtett egy félkört, majd hirtelen megfordult. Bal lábára helyezte a testsúlyt, jobbal irányította magát. Még mindig háttal volt, mikor elszáguldott előttem, rám vigyorgott, én meg csak bambultam rá és csodáltam a tehetségét. Erre én sosem leszek képes. A pályát ismét bejárta, sebesen közeledett felém, a kerítésnek simultam. Elsuhant előttem, kisebb szellőt kavarva, de még inkább magával hozva rabul ejtő illatát, mely megcsapta orrom. Nyurga teste elkápráztatott, hirtelen megállt. Pontosan velem szemben, a pálya másik végében. Elvigyorodott.

- Gyere ide. Vágj át. A pálya közepén. – szavai megrémisztettek. Nem kérheti ezt, hiszen nem is tudok megállni.

- Kizárt. – ráztam hevesen a fejem, a korlátba markoltam. Arcát innen is láttam, nagyon szerette volna látni a bénázásom, úgy érzem.

- Blair, menni fog. Higgy nekem. Csak próbáld meg. Ahogy én csináltam. – bíztatott, de én csak a fejemet ráztam. – Azonnal elkaplak, ha kell. Csak dőlj előre és nem fogsz elesni. Menni fog. Kérlek.. – még nyelni is nehezen tudtam. A hangjától megremegett a gyomrom. Éppen olyan volt, mint éjszaka, csak most hangosban. Megnyaltam ajkam, a jeget kémleltem. Tuti elesnék. El sem tudnék indulni. És félek is. De Justinnak olyan könnyen ment! Én miért nem tudom megcsinálni? Én is biztosan megtudnám. Csak akkor ki kell próbálni. De félek. – Blair, itt vagyok. – megnyugtató hangja elöntötte az egész testem, mély levegőt vettem.

Nagyon óvatosan és lassan elengedtem a korlátot, jobb lábammal megtoltam magam, így a bal, egészséges lábamon könnyebb volt csúsznom. Csigalépésben haladtam, nagyon figyeltem az egyensúlyra. Végig előredőlve maradtam, lábaimat picit meghajlítottam a térdemnél. Körmeim görcsösen fúródtak tenyerembe, csak Justin bíztató hangját hallottam a túloldalról. Egyszer meginogtam, sikítás hagyta el a szám, Justin már lépett is, hogy segíteni tudjon, de látván, hogy talpon maradtam, megállt. Elértem a pálya közepét, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tovább haladtam, de egyszer csak két kar elkapta a derekam, a lendülettől megpörgetett, ismét sikoly hagyta el a szám. A szívem bordáimat lökdöste, kivert a víz, vállába markoltam és nagyon szorosan hozzábújtam.

- Csak én vagyok, Blair. Semmi baj. – kezét hátamra simította, magához ölelt. Halkan felnevetett, én viszont nem találtam viccesnek. A szívbajt hozta rám. Homlokomat vállának döntöttem, mélyet sóhajtottam, ajkaim közt kifújtam. – Figyelj. Így kell elesni..

Szavai ellen tiltakozni sem volt időm, lábamat kirúgta alólam. Most még csak sikítani sem tudtam, belém fagyott a levegő. Csak annyit éreztem, hogy mellkasát nekem nyomja, hátradönt, s a földön landol a fenekem. Lábaim ernyedten feküdtek a jégen, hátamat alig ütöttem meg, melynek egyetlen oka volt: Justin a lehető legbiztonságosabban tartott, szorított magához, s nem engedte, hogy akár a fejem is koppanjon. Felettem görnyedő teste alig nehezedett rám, térdével és alkarjával támasztotta magát. Ziháltam félelmemben, ujjaim elgémberedtek a szorítástól, amit karjára mértem.

- Justin, félek.. – tört ki belőlem, könnyek szöktek a szemembe.

- Blair, elestél. És túlélted. Nem ütötted meg magad. Látod, nincs mitől félni. – mosolyogva simogatta meg az arcom, mely biztosan kipirult. Összeszorítottam az ajkam, hogy ne hallja lihegésem, mélyet sóhajtottam.

- A frászt hoztad rám. – hangom erőtlen volt, akárcsak jómagam.

- Blair.. ? Nézz rám. – kért halkan, hüvelykujjával állam vonalát cirógatta. Vonakodva, de megtettem, amit kért, mogyoróbarna szemei csillogtak. Csodálatos volt. Gyomrom dió nagyságúra zsugorodott, de ezt már nem az esés okozta. Ő okozta. Tekintetét belevéste az enyémbe, nem vettem levegőt. A hideg jég ellenére testem felforrt, ajka vészesen közel volt az enyémhez. Nem tudtam, mit akar. – Mit érzel most? – suttogta, lehelete végigsöpört nyakamon.

- Hogy… - próbáltam kigondolni, hogy mit érzek, de lehetetlen volt elmondani. Én sem igazán tudtam. A szívem dörömbölt odabent, gombóc volt a torkomban, remegett a kezem és görcsben volt a gyomrom. Arca alig 10 centire volt tőlem, illata körbelengett, kifújt levegője csiklandozott. Lehetetlen lett volna megfogalmazni, mennyire élveztem. Kezem mellkasára simítottam, de nem tudom, hogy ellökni, vagy magamhoz húzni akartam. Az ellökés életszerűbbnek tűnt, de az, hogy közelebb vonjam magamhoz, valahogy jobban hangzott. - …hogy nehéz vagy. – nyögtem ki végül valamit, csak hogy járjon a szám. Igazából cseppet sem volt nehéz, nem is feküdt rajtam. Pillanatokig csak bámult rám, majd elmosolyodott.

- Lehet nehéz vagyok, de az tuti, hogy hozzád képest egy meghízott disznó. – kuncogott fel, elmosolyodtam. – Egy karral átérem a derekad. Lehet azért nem bírsz megállni a korival, mert még az is nehezebb nálad. – ezen megforgattam a szemem.

- Nem hiszem, hogy egy korcsolya 48 kiló lenne. – fintorodtam el.

- 48?! – szökött fel a hangja. – 48 kiló vagy? Blair, az borzalmasan kevés. – aggódó tekintetén felsóhajtottam.

- Ha tudnád mennyien mondják ezt… - elhúztam a szám, felnéztem az égre. A modellkedéshez ez kell, de amúgy sem vagyok könnyen hízó típus, szerencsére, vagy sajnos, nem tudom. Visszanéztem rá, együtt érző és egyben bocsánatkérő pillantást lövellt felém. Eszembe jutott valami. A helyzet adott, kiegyenlíthetném a tegnapit.

Gondolkodás nélkül arcára simítottam a kezem, nagyon puha volt. Lélegzetvételem gyorsult, kíváncsian pásztázta szemeim, ami még jobban ösztökélt. Lehúztam magamhoz, ajkaim arcához érintettem, gyengéd puszit leheltem rá. Lehet tegnap én is azt tettem, amit most ő, s akkor kínosnak érezném, viszont fordított esetben nagyon jó volt hallani, ahogy reszelősen kifújja benntartott levegőjét, teste kicsit megremeg felettem. Elengedtem az arcát, de ő nem hajolt fel. Orra súrolta a nyakam, kirázott a hideg. Nem bírom, ha valaki a nyakam közelébe kerül, most is nehezen tartottam vissza ellenkezésem. Haja arcomat birizgálta, azt hittem elolvadok az illatától. Hihetetlennek tűnt a pillanat, de nem azért, mert ilyen váratlanul kerültünk egymáshoz közel, nem is azért, mert egy nap alatt egy komplett flörtsorozatot levágtunk, és nem is azért, mert hirtelen úgy viselkedünk, mintha egy friss pár lennénk. Mindez egy sulis fiúval is megtörténhetett volna. Ez az egész azért volt hihetetlen, mert Justin Bieberrel és velem történt. – Justin…mi most…mit csinálunk? – beszédem zavart volt, tisztán hallatszott, hogy nincs minden rendben a szívverésemmel.

- Nem tudom. – sóhajtva megrázta a fejét, lehunytam a szemem. Biztos vagyok benne, hogy helytelen volt az, amit csinálunk, akármi is legyen az, de élveztem. És nem tudok mit tenni ez ellen. – Blair…menjünk haza. – suttogta. – Mármint hozzátok. - bólintottam, elhajolt tőlem. Felállt, a kezét nyújtotta. Félénken megfogtam, ő pedig egy húzással felállított. Ráfogott derekamra, egy pillanatra magához vont, de azon nyomban elengedett. Segített épségben kiérni a jégről, onnan már könnyen ment a séta. Most vettem csak észre, hogy igazából mennyire fáj a lábam.

35. Szép álmokat kívánni...

Jól van, legyen nektek gyereknap...

...cserébe sok véleményért!

A következő már tuti nem jön ilyen hamar.

Ui: a képet legalább fél óráig kerestem...de a lényeg, hogy ideillő. Kivételesen leírást is adtam hozzá, hogy tutira átmenjen az, amit szimbolizál:)

Kellemes Olvasást.♥

Néha olyan érthetetlen, ám csodás pillanat történik, amitől nem tudsz elaludni, mert a valóság jobb, mint az álmaid. A képzeleted szárnyra kap, a gondolataid pedig irányíthatatlanná válnak.

Apa féltőn kísérte végig szemével a lányok útját a kaputól a bejárati ajtóig. Egy sor szerencsétlenkedés és halk veszekedés után végre Cassie beletalált a zárba. Integettek egy utolsót, mi viszonoztuk, apa pedig máris hajtott hazafelé.

Lábam izgatottan mozgott, ujjaim combomon futkároztak. Nyelvemre haraptam, hogy magamban tartsam mondanivalóm, de miután ráfordultunk a hazafelé vezető útra, nem bírtam tovább.

- Apa, te mit szólnál pár átmeneti vendéghez? – motyogtam lehajtott fejjel, nem válaszolt. Rápillantottam, értetlenül bámult maga elé, majd hunyorogva rám nézett.

- Mégis milyen pasit szedtél te fel…?

- Nem, semmi ilyenről nincs szó. – zártam le azonnal a témát, ajkamba harapva az ülésbe süllyedtem.

- Hát akkor? – kérdése megijesztett, nem akartam kimondani. De közbe nagyon is akartam. Végül a beszélőkém győzött a hallgatásom felett.

- Justinék lakókocsiban alszanak… - vezettem be félénken, rá sem néztem. Jobb, ha nem látom a reakcióját. Cipőm orrát fixíroztam, nagyot nyeltem, hogy folytathassam, mert ahogy látszik, neki nem állt szándékában. – Nekünk pedig van 3 üresen tátongó vendégszobánk… - még mindig magam elé beszéltem, hangom szinte már suttogássá vált, de apa még mindig nem könnyítette meg a helyzetem a véleménye kimutatásával. – És mivel Justinnal nem vagyok rossz viszonyban, gondoltam kényelmesebb lenne nekik is egy ágyban aludni, mint egy rozoga lakókocsi matracon. – valójában tudtam, hogy a lakókocsijuk nyilvánvalóan zsír új és a legkényelmesebb matraccal van kitömve, mégis úgy gondoltam, egy ágy kézenfekvőbb lehet. Nekünk pedig tényleg felesleges az a három szoba, évek óta most először legalább használva lenne.

- Édesanyádat kérdezd.. – látszólag jól szórakozott zavart állapotomon, felsóhajtottam. Persze, a szokásos apás válasz. Mit is vártam?!

Még volt vagy 3 perc az útból, én viszont már nem bírtam várni. Azonnal hívtam anyát, aki másfél csörgés után felvette.

- Szia, Anya. – mosolyogtam.

- Drágám, milyen volt? – lendült bele a közepébe.

- Anya…lenne egy kis mondanivalóm… - és azzal elmondtam neki ugyanazt, amit édes jó apámnak. Először vonakodott. Amit megértettem. De azért még egyszer megpróbáltam és nagy meglepődésemre rögtön belement. – Akkor megkérdezem Justint, hogy mit szól az ötlethez. – egyre izgatottabb lettem. Megszakítottam a beszélgetést, Justint tárcsáztam. Ismét hosszasan kellett várakoznom, hogy felvegye.

- Igen? – nagyon hivatalosan szólt bele, valószínűleg nem nézte meg a hívó nevét.

- Szia, Justin…Blair vagyok. – nyögdécseltem. Az a fránya gombóc megint ott volt a torkomban. Miért jelenik meg mindig, mikor vele beszélek? – Ráérnél egy percre?

- Persze, mondd nyugodtan. – mögötte kiabálásokat hallottam, nem úgy hatott, mint aki annyira ráér, éppen ezért sürgettem magam.

- Gondolkodtam egy kicsit, és… - neki is elmondtam a teóriám. Közben hazaérkeztünk, de mindketten maradtunk a kocsiban, míg le nem raktam a telefont. – Csupán háromszor kérdezte meg, hogy „de nem baj?”, de végül belement. – közöltem apával mosolyogva. – Negyed óra és itt vannak, csak el kell indulniuk az autópálya felé, aztán majd visszafordulnak. Nem jöhetnek csak úgy ide. Valami bekötőúton jönnek majd vissza. – vállat rántottam, kilöktem a kocsi ajtaját. Fájó lábakkal szálltam ki, körbefontam magam a hideg miatt.

Valójában nem tudom, miért ajánlottam fel szállásként a házunk. Eddig is megvoltak a lakókocsiban, ezután is meglettek volna. Egyetlen értelmes magyarázatot találtam: jó bulinak tűnik elszállásolni Biebert és csapatát.

Bebotorkáltam a házba, anya már az ajtóban állt. Vele is közöltem a helyzetet, látszólag örült a kihívásnak.

- Holnap mesélek neked a MMVA-ról. Felejthetetlen volt. – áradoztam neki a lépcső felé menet. – Ha megérkeztek, majd szólsz? – léptem az első fokra, úgy néztem vissza rá. Mosolyogva bólintott, puszit adtam az arcára, aztán felfutottam a szobámba.

Egyáltalán nem voltam álmos. Úgy éreztem, tele vagyok energiával. Az óra 22:21-et mutat, unalmamban azzal szórakoztam, hogy visszaszámoltam a 22:22-ig. Mikor arra váltott, keresztbefontam mutató-és középső ujjam, és magamban kívántam. Sok mindent. A tizede sem fog valóra válni, olyan lehetetlen kérések. Ugyan ki kíván a Holdra menni? Értelmesebb lenne azt kívánni, hogy legyen sikeres karrierem és végre legyen valakim, aki igazán szeret. Úgy értem, szerelemmel. Bevallom, nem fekszik ez a szingli élet.

Éppen a mosdóba indultam, mikor meghallottam a csengőt, amit rögtön anya kiáltása követett. Futólépésben iramodtam ki a szobámból, végig a folyosón, le a lépcsőn. Anya háttal állt nekem, egy borostás, fekete keretes szemüveges pasit üdvözölt.

- Jöjjenek beljebb! – tárta ki háziasszonyosan a bejárati ajtót, Scooter jött be elsőként. Őt egy barnább bőrű, alacsony férfi követte, majd felbukkant Justin is mosollyal az arcán. A magas, néger testőr lépdelt utána.

Az utolsó lépcsőfokon megcsúszott a lábam, még épp idejében sikerült megkapaszkodnom a korlátban. Mindannyian felém kapták a fejüket, kínosan elvigyorodtam.

- Még hamar berúgtál. – Justin kidugta a fejét Scooter és a néger pasi mögül, úgy vigyorgott rám. Arcomról lefagyott mosolyom, megforgattam a szemem. Feléjük igyekeztem, most jön az én szerepem.

- Köszönjük szépen, hogy felajánlottátok a házat. – mosolygott rám, aztán anyára, végül apára Scooter.

- Örülök, ha segíthetünk. – viszonoztam kedves mosolyát. – Akkor hát…ő az édesanyám, Kathleen Wise Collins, ő pedig az édesapám, Brian Collins. -  mutattam szüleimre. – Anya, apa, ő Justin… - kezdtem a legkönnyebbel. – Ő Scooter Braun. – csak reméltem, hogy jól emlékszem a nevére. – És tovább nem tudom. – kínosan ajkamba haraptam, a négert és a barna bőrűt kémleltem.

- Ő a testőröm, Kenneth Hamilton, de mindenkinek csak simán Kenny. – Justin mosolyogva vette át tőlem a szót, a négerre mutatott. Tehát Kenny. – Ő pedig a fotó-és videósom, Alfredo Flores. – végigmosolyogtam az egész bemutatkozást. Mintha már ezer éve ismernénk egymást, pedig még csak másodpercekkel ezelőtt találkoztunk először.

Anya és apa kedves csevejbe elegyedett a felnőttekkel, megbeszélték a legáltalánosabb kérdéseket. Justin és én is háttérbe szorultunk, aminek roppant nem örültem, ugyanis ezt kihasználta. Talán nem is szándékosan. De bevetette fegyverét. Ahogy rám mosolygott, a szívem megbolondult és rohanni kezdett. A pillantása a gyomromat is megbolygatta.

- Szerintem Justin menjen az emeleti szobába, mert annak külön fürdőszobája van, persze ez csak egy javaslat, én nem értek ehhez. – nevetett fel anya.

- Az emeleti vendégszoba francia ágyas, a lentiek közül az egyikben két ágy van, a másikban pedig egy francia. – apa átvette a szót. A „csapat” összenézett, szó nélkül vitatták meg az alvásrendet.

- Justin felmegy, Fredo és Kenny a kétágyasban, én a lenti franciásban, ha így mindenkinek jó. – körbenézett Scooter, „közülük” mindenki bólintott, „mi” csak vállat rántottunk, jelezvén, hogy nekünk aztán mindegy.

Anya beavatta őket a szobák elrendezésébe. Ami a Justiné lesz, amellett van egy fürdő. A Scooteré és a Kenny és Alfredoé között egy újabb fürdőszoba van. Így mindenkinek lesz bőven ideje fürdeni, tekintve, hogy nekem sajátom van, Scooter majd feljön a Justin szobája mellettibe, anya és apa pedig majd miután mindenki fürdött, akkor fog.

Idefent is hallottam, hogy milyen jól megvannak egymással. Apa és Scooter néha a kelleténél is hangosabban nevetett fel. Mintha régi barátok lennének, akik a 10 éves osztálytalálkozón vannak. Anya mindig viccesnek találta Kenny beszólásait, amiken jómagam is nevettem. Alfredo hozzám is feljött, nagyon barátságos volt. Tőle tudtam meg, hogy Pattie, Carin és Justin kisöccse most Stradfordba ment, mert Justin nagyszüleinek segítségre van szüksége. Többre nem futotta, mert anya leinvitálta őt is, hogy egyen a ma készített muffinokból. Úgy ették a sütiket, mint a gyerekek. Kenny tenyerében egyszerre három is kényelmesen elfért, pedig nem voltak kis adagok. Ezen megint nevettünk egy jót.

Fél 12 lehetett, mikor úgy döntöttünk, ideje lefeküdni. Az én szememben egy cseppnyi álmosság sem volt, így a jókedv megszakításához sem volt kedvem, de gondolom a csapatnak hamar kell kelni.

- Kicsim… - húzott félre anya. – Megtennéd, hogy raksz ki pár fehér törölközőt a fenti fürdőben? Tudod, a szekrényben vannak, valahol alul. – suttogta.

- Persze, máris. – mosolyogva rábólintottam, s tekintve, hogy Justin már a fürdést tervezte, sietősen igyekeztem felfelé. Ahogy anya mondta, tényleg alul voltak a fehérek, melyekből kivettem négyet, talán annyi elég lesz. A pultra raktam őket, szépen megigazítottam. Mikor kijöttem, már nem égett odalent a villany. Még aztán hamar feloszlottak. Elhúztam a szám, célba vettem a szobám. Én komolyan nem vagyok álmos. De attól még lezuhanyozhatok. Egy kis forró víz talán még el is álmosítana.

A fürdéssel negyed óra alatt végeztem. A hajamat befonva hagytam, nagyon tetszett így. Miután lemostam az arcom és bekentem hidratálókrémmel, következett a pizsama felvétele. Kék törölközőm levetettem magamról és belebújtam egy térdig érő cicanadrágba, valamint egy szűk Tom&Jerry-s pólóba. Egy időben mániám volt ezt a pólót hordani.

Ablakomhoz sétáltam, az üvegnek támasztottam a homlokom. A pázsitot pásztáztam, amelyet szépen megvilágított a Hold és az egyik kerti lámpa, ám gondolatom egészen másfelé terelődött. Két szobával arrébb alszik Justin. Akiről azt hittem, akkor láttam utoljára, mikor lement a színpadról a díjával. Aztán jött egy őrült ötletem, amit elfogadott és tessék…egy fürdőszoba választ el minket. Kíváncsi vagyok, mit csinálhat. Már biztosan megfürdött, ahogy Scooter, anya és apa is. Fél 1 volt. Én pedig az ablakomnál állok, teljesen éberen, Justinon gondolkodva. Ez nem normális. Le kell feküdnöm.

Sóhajtva ágyam felé fordultam, vonakodva elindultam, de tekintetem másra terelődött. Az ajtómra. Van más választásom is a lefekvésen kívül. És bevallom, jobban hangzik, mint az alvás. Megváltoztattam a tervem. Még nem fekszem le. Inkább leskelődöm kicsit. Az nincs büntetve. Halkan ellépdeltem az ajtómig, óvatosan nyomtam le a kilincset. Résnyire nyitottam az ajtóm, úgy is hagytam. Lábujjhegyre álltam, egyetlen ajtó felé tipegtem. Ügyeltem, hogy csendes legyek és arra is, nehogy valaki meglásson. Bár a házban egy villany sem égett, az óriási, falakat beterítő ablakon keresztül könnyedén besütött a Hold. Szívem egyre erősebben kalapált, ahogy közeledtem az ajtaja felé. Remegve csúsztattam kezeim a kilincsre, percekig nem nyomtam le. Erőt vettem magamon, ajkamba haraptam, s benyitottam. Halk nyikorgás ütötte meg fülem, idő kellett míg rájövök, én voltam. A fény kedvezően esett. A Hold ezüstös színe átkúszott a fal és az ajtó között és halovány csíkban vetült rá egy meztelen testre. Derekáig volt húzva a takaró, nekem háttal feküdt, felsőtestét nem fedte semmi, így hátizmai szépen kirajzolódtak. Csodálatos volt. Mintha csak egy festményről szedtem volna le a jelenetet. De ahhoz, hogy ez így fessen, szükség volt Justin tökéletes vonásaira is. Nem mondom, hogy túlságosan ki lett volna gyúrva, de elég volt, ami rajta volt. Nem, ez nem jó szó. Inkább azt mondom, elég volt ahhoz, hogy jól nézzen ki.

Fejemet az ajtólapnak döntöttem. Nem is tudom, meddig gyönyörködhettem benne. Keresztbe vetett lábaim elgémberedtek, tüdőm elégedetlen volt a kevés oxigénnel, így hirtelen vettem levegőt. Rájöttem, nem szabadna ezt csinálnom. Gondolok itt a leskelődésre, de a gondolataimra is. Hirtelen miért gondolom őt tökéletesnek?

Megráztam a fejem, feladom. Elég volt ennyi. Bár még mindig nem vagyok álmos – sőt, ha lehetséges, most még éberebb vagyok -, de akkor sem csinálhatom ezt. Butaság.

Halkan bezártam az ajtót, bár korántsem ügyeltem annyira a csendre, mint mikor jöttem. Visszafelé menet szinte már trappolásnak hatott az, amit csináltam az odafelé vezető halk tipegésemhez képest. Valamiét feldúltnak éreztem magam. Nem tudnám megfogalmazni az okot. Valójában én sem tudom…

Bevetődtem az ágyamba, mellkasomhoz szorítottam a mackóm. Az ágytámlának döntöttem a hátam, a falnak a fejem és a padlót vizslattam. Függönyöm össze volt húzva, de maradt középen vagy egy 20 centis rés, ahol beférkőzhetett a Hold fénye. Ismét elmerültem a gondolataimban. Hihetetlen, hogy kikkel vagyok most egy házban. Ezen emberek voltak a témám központja. Ki tudja, meddig gondolkodtam rajtuk.

Az ágyamat körülvevő „függöny” megrezdült. Félve pillantottam oda. Nem attól féltem, hogy ki az, hanem inkább csak attól, hogy miért. Széthúzta, kis rést alkotva, melyen bekukkantott. Hunyorogva próbáltam kivenni az alakot, de semmi mást nem láttam, csak egy nagy feketeséget. Ujjaim belemarkoltam plüssállatomba, fentebb csúsztam az ágyon. Az alak arca egyre bentebb hajolt, de messze volt még attól, hogy elérje a Hold fényét.

- Anya, te vagy? – tehetetlenségemben kicsúszott a számon. Bár suttogtam, mégis hangosnak hallatszott. Mellkasom sűrűn emelkedett és süllyedt, türelmetlenül vártam már, hogy végre megpillantsam a személyt. Lehajolt, ágyamra támaszkodott. Lassú mozdulatokkal közelebb mászott hozzám, arca egyre világosabbá vált. Mielőtt felfoghattam volna, már tudtam, hogy ki van itt.

- Szia. – ajkai megrándultak az elfojtott mosolytól. Szeme csillogott az ezüstfényben, haja kuszán állt, nyaka vonala kihangsúlyozódott. Belefájdult a szívem, hogy milyen tökéletes volt.

- Mit csinálsz, Justin? – megnyaltam ajkam, összehúztam a lábam, de így még közelebb tudott mászni. Leült elém, közvetlenül lábamhoz. Arcomat kémlelte, égetett a pillantása. Nem tudom, ő látott-e engem, mindenesetre csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre, ajkait bámulom.

- Keresek valakit, aki hozzám hasonlóan nem tud aludni. – halk szavai szívembe nyilalltak. Nem tud aludni? Ez azt jelenti…hogy…fent volt, mikor…?

- Megtaláltad. – ennyi telt tőlem, ez is olyannyira halkan csúszott ki belőlem, hogy én alig hallottam. Összeszorítottam ajkaim, próbáltam halkan nyelni, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Hasamnál pólómba markoltam, de nem sikerült megszabadítanom magam az ott keletkezett görcstől. Megengedtem magamnak, hogy tekintetem lentebb vándoroljon. Nyaka, nyakán kidudorodó halovány erei, kulcscsontja… Teljesen kiszáradt a szám, ismét meg kellett nyalnom. Bevallom, csalódott voltam. Pólót vett fel. Én szerettem volna látni szemből is a testét, nem csak hátulról… De legalább olyan póló volt, amiben mellkasánál átható bordái látszottak.

- Észrevettelek. – motyogta, hangjára összerezzentem. Lehet csak nagyon belemerültem a gondolataimba, de nem értettem, miről beszél. – A díjátadón… - mosolyodott el féloldalasan. Ó, hogy az integetésre gondol?

- Sajnálom, hogy nem kérdeztelek meg arról, hogy odaadhatom-e másnak a backstage kártyát. – ennyivel tartoztam neki azóta, hogy Denise kezébe adtam a plasztik papírt. Hangom egyeletlen és erőtlen volt.

- Ha te jössz el, lehet el sem fogadom ezt az ajánlatod. – most viszont egyértelműen tudtam, mire gondol. – Apropó, köszönjük még egyszer. – elnyitotta ajkait, úgy mosolygott. Sikerült tovább kínoznia, hiszen most még tökéletes foga látványával is meg kellett birkóznom.

Túl sok volt ez nekem. Hirtelen ennyi változás. Nemrég utáltam, most komolyan azt kell bevallanom, hogy milyen tökéletes? Mert igen, az. Egyáltalán nem buzi, nem meleg, nem kislány, semmi. Pasi és…ó, és még milyen jó pasi…! Túl sok volt a feszültség. Egy méter volt köztünk, de úgy éreztem, arcomba beszél. Nem rossz érzés volt, csupán bezártnak éreztem magam. Túlságosan maga alá vont. Kénytelen voltam kiszabadulni. Felálltam és az ablakomhoz mentem.

- Zavarok, Blair? – mögülem érkező hangja bocsánatkérő volt, ugyanakkor reménykedett a nemleges válaszban. Bal kezemmel átkaroltam a derekam, jobbal rákönyököltem és bekaptam a körmöm. Évek óta nem rágtam. Most sem hiányzik, csupán feszültség levezetés. Kérdésére válaszolván megráztam a fejem. – Akarsz beszélgetni? – istenem, ez a hang. Megőrjít. Mint egy angyal hangja. Nem voltam képes megfordulni, se megnyikkanni. Úgy éreztem, hozzá képest az én hangom csak egy krákogó vénasszonyéra hasonlítana. Ha pedig ránéznék, elfogna a féltékenység.

Valószínűleg sokáig állhattam az ablaknál és nagyon belemerülhettem a gondolataimba.  Szívem épphogy lenyugodott, érintése a derekamon újra lázba hozta. Éreztem közelségét, de nem értünk össze. Arcát előredugta, súrolta az enyémet. Belém fagyott a levegő.

- Minden rendben? – hangjának hallatán lehunytam a szemem, majd reszelősen kiengedtem a levegőm és lehajtottam a fejem.

- Csak álmos vagyok. – hazudtam. Éppen azért jött, mert tudja, hogy éberebb vagyok, mint valaha. Erre ilyet mondok? Nem kétség, hogy átlát rajtam.

- Azt hiszem, akkor én megyek. – húzódott hátrébb, majdnem rászóltam, hogy ne tegye, de sikerült magamban tartanom. Keze lehullt derekamról, lélegzetvételem úgy szaporodott, ahogy ő távolodott. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy már az ágy végénél jár. – Blair? – szavára azonnal megfordultam. Váratlan dolog fogadott. Elszámoltam magam, mégsem volt olyan messze. Egészen pontosan egy méterre állt tőlem.

- Hmm? – suttogtam, szemébe néztem. Elmosolyodott.

Egyetlen lépéssel átszelte a kettőnk közti távolságot. Ajkaim elnyíltak a váratlan mozdulattól, melynek következtében arca alig 10 centire került az enyémtől. Ez volt az a pillanat, mikor a szívem beindult. Mint még soha. Vagyis…úgy, mint még soha miatta. Mogyoróbarna írisze a fehércsokoládéhoz hasonlított a Hold fényében, s nekem ezzel a szempárral kellet tartanom a kontaktust. Éreztem leheletét. Éreztem illatát. A friss, felismerhetetlen illatú tusfürdőből származó illatot.

- Mit akarsz..? – lenéztem ajkára, hogy ne égesse tovább a retinám. A mondat végéről lemaradt a csinálni szó, így pedig kissé más értelmet kapott a mondat. Durvának hatott, pedig nem annak szántam.

Válasz helyett elmosolyodott, puha ujjait gyengéden állam vonalára simította, megemelte a fejem, így kénytelen voltam ránézni. Lábam megremegett abban a pillanatban, hogy közelíteni kezdett. Nem tudtam, mit akarhat, de abban biztos voltam, hogy nem megcsókolni. Ettől függetlenül gyomrom ugyanúgy remegett, a levegőt talán túl gyorsan szedtem. Arca könnyedén enyémnek simult, mentolos lehelete végigfutott nyakamon. Hüvelykujja végigsimított állkapcsomon, s ha mindez nem lett volna elég, másik kezét derekamra csúsztatta. Remegett az egész testem. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki. Elgyengített.

Ajka arcomhoz ért, csupán két pillanatra. Előbb alsó ajka hagyta el arcom, majd felső.

- Csak szép álmokat kívánni. – súgta fülembe. Mély levegőt vettem, hogy megerősítsem magam, de nem sikerült. Ugyanúgy a hatása alatt maradtam. Lassan elhajolt, mosolyogva szemembe nézett. Végigsimított járomcsontomon, ujjaim alkarjára kulcsolódtak, de esküszöm, nem én irányítottam őket. – Most viszont megyek. Hagylak aludni. – még távolabb hajolt, de az érzés nem szűnt meg. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam előtte, kulcscsontját kémleltem és azt néztem, ahogy egyre távolabb kerül. – Jó éjt, Sweetheart. – suttogta. Elengedte az arcom, kezem lehullott alkarjáról. Csak annyit láttam, hogy elmosolyodik, majd sarkon fordul, és elmegy.

34. Much Music Video Awards

Sziasztok, cuncimókusok.♥

Az érkezett kommenteknek csak a felére - még annyira se - válaszoltam, de ennek egy oka van: ma vásároltam.*-* Délelőtt anyának segítettem, a délután pedig csajos volt:D Este pedig a repjegyeket néztük, szóval 10-kor kezdtem el írni. Vagyis már csak befejezni. Egy oldallal toldottam meg a részt, aztán visszaolvastam és miután most sem vagyok még kifejezetten álmos, gondoltam felrakom. :) Szóval ne haragudjatok, hogy ismét elmaradt a válaszadás, de mindet elolvastam és a megválaszolatlan kérdésekre igyekszem majd a történetben választ adni:)

Mivel a másik blogom miatt kommenthiányom van - véleményhiány(!) -, mi lenne, ha a 25 elvileg rendszeres olvasóm közül 6-nál kicsit többen írnának? :D

Húú, mindjárt éjfél és még most pörgök. Holnap pedig kelek fél 7-kor, mert félnapos munkát vállaltam. Remélem nem fogok félreárazni....:D

Jaj, nagyon nyomom most a dumát, nem tudom mi van velem.

Befogom.
Ui.: Ja, és hogy miért pont Blair lakóhelyén rendezték meg az MMVA-t? (ez egy kommentkérdés volt) Azért, mert én úgy tudom, hogy ezt Torontóban szokták:D Bár lehet ez csak az én agyszüleményem...:D

Kellemes Olvasást.♥

A kilométereken keresztül sorakozó emberek látványa Justin koncertjére emlékeztetett. Ott is legalább ilyen tömegnyomor volt. De már csak pár ember és végre mi következünk. A vörös szőnyegen végigvonuló sztárokat bűvöltem. Alig tőlem húsz méterre sétált el Nina Dobrev, a One Direction, Selena Gomez – aki meglepően rosszul festett megjelenés terén – egy kislánnyal a kezében, és rajtuk kívül még sokan mások. Annyira hihetetlen, hogy testközelből csodálhatom meg napjaink legmenőbb celebjeit.

Éppen azon gondolkodtam, hogy hol marad Justin Selena mellől, mikor megjelent az engem Sweetheartnak nevező fiú. A tömegtől igazából csak az arcát láttam, néha csak a hajszálait, de volt egy pillanat, mikor felmérhettem, hogy talpig feketében érkezett. Egyedül arany nyaklánca és fehér cipőtalpa ütött el az egyébként fényes bőrnadrágjától és fura anyagú pólójától. A legérdekesebb mégsem ez volt. Ölében egy kisfiút tartott, védelmezve karolta át a hátát. Mielőtt tippelgetnem kellett volna, hogy az öccse vagy a szomszédja vagy esetleg a gyereke – ezt az eshetőséget rögtön kizártam -, Denise megválaszolta fel sem tett kérdésem.

- Istenem, milyen aranyos, hogy elhozta az öccsét. – ajkába harapott, oldalra döntött fejjel sóhajtott fel. Igen, most hogy mondja, tényleg van köztük hasonlóság. A kissrác innen nézve is hihetetlenül cuki volt. Szőke tincsei tökéletesen voltak beállítva, mintha tíz évvel idősebb lenne. Ruhája is rásegített az összhatásra. Nem sok ilyen kisgyerek sétálgat az utcán, az biztos.

- Hey, Blairy, mi jövünk. – karolt felkaromba Cassie, közelebb húzott a két méter magas, izmos néger pasihoz. – Jó napot! – köszönt illedelmesen, a férfi kezébe adta az ő és Den jegyét. Megszakította, visszaadta nekik. Csodálkoztam, hogy nem kér diákigazolványt. Egy 17 éves és két 18 éves csaj csak így simán bemehet? Rendben, nem gond. Én is felé nyújtottam, éppen tépte volna, mikor keze megállt és eltűnődött a jegyen.

- Valami baj van vele? – hangom fentebb csúszott, elkapott a pánik.

- Nem, csak…um, semmi. – rázta meg a fejét, megszakította és kezembe adta. – Jó szórakozást! – mosolygott mindhármunkra, értetlenül bólintottam, Denise bentebb rángatott.

Azt, amit odabent láttam, legszebb álmomban sem gondoltam volna. Eltekintve az őrülten rohangáló statisztáktól, rendezőktől és a díszlettervezőktől, minden csodálatos volt. A zene már most tombolt, lámpák ezrei hozták lázba a színpadot. Kiabálni kellett, hogy halld a másikat. Legalább 10 ember sorakozott fel a bejárattal szemben, ők irányították a jó irányba a nézőket. Szó nélkül mutattuk oda az egyiknek a jegyünket, úgysem hallaná, mit mondunk. Leolvasta a megfelelő adatokat, közelebb hajolt.

- Jobbra menjenek egy szektort, ott majd tovább irányítják Önöket. – kiabálta, bólintottam. Úgy értette, nekünk jobbra, így hát elindultunk. Miközben próbáltuk magunk áttörni a tömegen, egy fontos kérdés jutott eszembe. Cassie füléhez hajoltam.

- Szerinted Justin honnan tudta, ti hol ültök? Mert a jegyeink egymás mellé szólnak. – kíváncsi voltam, nagyon. Véletlen nem lehetett. Cassie szerényen elmosolyodott, aztán kínosan lehajtotta a fejét. Bűzlett a dolog. – Cass, te tudsz valamit? – oldalába böktem, próbáltam mérges lenni. Félénken bólintott.

- Justin felhívott minket…és kérdezte, hogy hova szól a jegy. – vallotta be. Nehezen hallottam, de szájáról leolvastam a hiányzó szavakat. Szemöldököm magasra ugrott meglepődöttségemben. – Szóval tudtuk, hogy jegyet fogsz kapni. De megkért Justin, hogy ne mondjuk el neked és tegyünk úgy, mintha nem tudnánk. – úgy beszélt, mintha gyilkosságot vallott volna be. Egyrészt ideges lettem, másrészt hálás voltam Justinnak. – A backstage kártyáról viszont mi sem tudtunk.

Válaszolni nem tudtam, megérkeztünk. Ismét eljátszottuk azt, mint az előbb, a nő pedig megmutatta, melyik sorba kell üljünk és biztosított a székeink sorszámáról is. Istenem, csak kapkodtam a fejem jobbra-balra, ahogy végighaladva a sorok mellett megpillantottam egy-egy sztárt. Mellesleg, az is rendesen megdöbbentett – ezzel csak most szembesültem -, hogy a jegyünk az 5. sorba szól. Ott viszont szinte minden harmadik széken híres ember ül. Jesszusom, ez bámulatosan kezdődik.

Kiszámoltuk a székeket. Cassie ült a 6. széken, Denise-é a 7. volt, én pedig a 8.-at kaptam. A sor egyébként 30-ig van számozva és van vagy 50 sor, a szektorokról nem is beszélve.

- Istenem, annyira izgulok. – mély levegőt vettem, tenyeremet combomra simítottam, majd kezeim besimítottam combom közé.

- Nekem mondod?! – vigyorgott Den. – Jaj, jut eszembe…a kártya csak arra ad engedélyt, hogy a fellépése alatt és után fél óráig a backstageben lehetek. Na de hogy menjek oda? – na ezzel a kérdéssel megfogott. Csücsörítettem, erősen gondolkodtam, hogy mondott-e Justin erre vonatkozólag valamit, de semmi nem ugrott be. Ajkamba harapva vállat vontam, arca ijedtté vált. – Nem hívnád fel Justint? – rágott rá körmére félénken. – Nem akarom kihagyni az alkalmat…

- De. – sóhajtva rábólintottam, elmosolyodott. Előkotortam telefonom, kikerestem Justint. Tárcsáztam, hosszasan csörgött. Nem adtam fel, kitartottam. Egészen pontosan 7 csörgésre volt szükség, hogy felvegye.

- Blair? – hangja meglepett volt, örült.

- Szia, Justin. Ne haragudj, hogy zavarlak, de egy nagyon fontos kérdésem lenne. – torkomba gombóc csúszott, a fene tudja miért.

- Mondd csak. – hangját alig hallottam, a zene elnyomta.

- A jobb oldali első szektor 5. sorától hogy lehet eljutni a backstage-ig? – talán kicsit kiabáltam, de így legalább hallottam a saját hangom is.

- Húú… - nagyot sóhajtott, elképzeltem, ahogy megvakarja a tarkóját. – Ezzel megfogtál. – nevetett fel kínosan. – Öö… egy pillanat. – bólintottam, aztán eszembe jutott, hogy nem lát, szóval eldörmögtem egy „rendben”-t. Denise kíváncsian fürkészett, felmutattam mutató ujjam, hogy várjon. – Kenny, hogy lehet a… - és elmondta azt, amit én. Hosszas csend, majd újra megszólalt. – Mit szólnál hozzá, ha odamenne valaki és idekísér? Vagy szeretnél labirintusosat játszani? – hangja kacér volt, elmosolyodtam.

- Ha nem probléma, akkor elfogadom a segítséget. – úgy beszéltem, mintha rólam lenne szó, közbe Deniseről, de Justin erről nem is tud. Még egyszer leegyeztettük a pontos üléshelyünket, hogy megtaláljanak minket. – Nagyon köszönöm, Justin. – mondtam jó hangosan.

- Ugyan, semmiség. – nevetett fel. – Rendben, Jaxo, máris. Bocsáss meg, Blair, le kell raknom. Integess majd, amikor fellépek. – ismét ez a hang. Mintha hívogatna magához.

- Feltétlenül. – hangom erőssége a felére csökkent, remélem azért hallotta. Pillanatokkal később már csak a néma telefont tartottam a fülemnél, így én is leraktam. Denise izgatottan fürkészte arcom. – Ideküldenek majd valakit.

~*~

Zacre pillantottam. Igen, Zac Efron. 2 székkel arrébb ült tőlem. Cassietől 3 székre pedig Taylor Swift. Előttem srégen pedig Taylor Lautner. Jobb helyünk aligha lehetett volna.

- Carly nemrég robbant be a köztudatba, megérdemelten nyerte el Az év felfedezettje díjat. – egyszerűen irritált a műsorvezető hangja, akit Selena Gomez testesített meg. – Borzoljuk tovább a kedélyeket és izguljunk a Legjobb férfi előadó díj nyerteséért, ami hamarosan kiderül…csak előtte köszöntsük a színpadon…JUSTIN BIEBEEEEEEERT! – ordított bele a mikrofonba, hirtelen minden elsötétült. Csak a nézőtérről érkező sikolyokat lehetett hallani, de a sötét hatására azok is lecsillapodtak, többek között a mellettem ugrándozó Denise kedélyei is.

Percekig lehetett sötét, egy idő után nem értettük, mi folyik itt. Lehet elromlott valami – már ezt találgattuk.

Denisehez akartam fordulni, de megpillantottam a sor végén álló, minket kémlelő férfit. Vajon ő lenne a „küldött”? Egy néger, nagydarab hapsi? Ujjammal ránk mutattam, kérdőn vontam fel szemöldököm, kétkedve bólintott. Mindketten bizonytalanok voltunk, de valamiért tudtuk is, hogy egymást keressük.

- Denise, itt vannak érted. – böktem oldalba, azonnal felkapta a fejét, s oldalra nézett. Visszapillantott rám, rávigyorogtam, felmutattam hüvelykujjam. Izgatottan bólintott, majd testvérétől is elköszönve kisietett a sorból. Pár szót váltott a négerrel, aki rám nézett, elmosolyodott. Kedvesnek tűnt. Egy „köszönöm”-öt tátogtam felé, mosolya nagyobb lett, bólintott. Aztán eltűntek.

- Izgultok, srácok? – Justin hangja a mikrofonban úgy hatott, mintha közvetlenül a fülembe beszélne. – Itt vagyok ám. – tisztán ki tudtam venni, hogy vigyorog. Hangos sikítások, fütyülések, tapsok örvendeztették őt.

A színpad „kigyúlt”. Középre vetődött egy erős fénycsóva, egyetlen emberre fókuszálva. Justinra. A fénnyel együtt a zene is megérkezett.

- All Around The World! – üvöltötte mellőlem Cassie, gondolom ő felismerte. A zene dallama egy idő után számomra is ismerőssé vált és örömmel nyugtáztam, hogy ez a szám nekem is tetszik az albumról.

Énekelni kezdett, ezzel együtt megmozdult. Eddig csak egy helyben állt, de rögtön táncolni kezdett a háttértáncosaival együtt. Vigyorogva néztem a mozdulatait, tetszettek. El kell ismernem, jó táncos. És élőben is jó a hangja. Nem gondoltam volna. Lábammal doboltam és felsőtestemmel mozogtam az ütemre. A legtöbben álltunk, csak pár ember ült. Cassievel vigyorogva táncoltunk, már amennyire meg lehetett mozdulni a szűk sorokban. Az első refrén után úgy döntöttem, megpróbálok Justinnak engedelmeskedni. Bár tudtam, hogy úgysem venne észre, azért készenlétben álltam egy integetésre. Volt egy rész, mikor kifutott a színpad legelejére, egyenesen a tömeg szemébe nézett. Bár messze volt, mégis közel éreztem magamhoz. Fogalmam sem volt, hogy történhetett ilyen. Mosolyogva pásztáztam az arcát, azt vártam, vajon észrevesz-e. Ő is mintha koncentrált volna valamire.

Testem kilibbent a ritmusból, a gyomrom görcsbe ugrott, a szívem száguldani kezdett, mikor az én környékemre nézett. Akaratlanul, szinte reflexszerűen emeltem a kezem integetésre, már csak annyit vettem észre, hogy magam előtt lóbálom azt. Valószínűleg egy idiótának nézhettem ki. De nem. Legnagyobb meglepetésre nem járattam le magam. Mellesleg, ki előtt járathattam volna? Csak magam előtt. Biztos voltam benne, hogy nem fog észrevenni. De  megcáfolta az állításom. Integetésemkor hunyorogva fókuszált – mint kiderült, rám -, aztán elvigyorodott.

El kell ismernem, profi volt. Megtalált a tömegben, reagált az integetésemre, mindez alatt énekelt és táncolt. És egyáltalán nem rontott bele. Justin Bieber, hivatalosan is elismerést kapsz tőlem! Tapssal is kifejeztem gondolatom.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy ez a vigyor neked ment? – támadt le Cassie sokkos állapotban. – Megeszem a kalapom, ha igen. – folytatta, miután nem válaszoltam. Elvigyorodtam, leesett az álla. – Na ezt nem tudom, hogy csinálta. – szemében láttam, ő is érzett némi tiszteletet a srác iránt.

Cassievel végigtomboltuk az egész fellépését. Fejemben megjelent egy kép. Az, amikor legutóbb a koncertjén voltam Deniseszel. Unottan álltam és alig vártam, hogy vége legyen az egésznek. És most? Most azzal a személlyel – aki szintén utálta Justint - táncolok és éneklem a refrént ugyanazon személy zenéjére, csak éppen fél évvel később és egy díjátadón. Annyira hihetetlen…

Közeledtünk a végéhez, de mi még mindig táncoltunk. Aztán meghallottuk azt a jellegzetes All around the world-world-world befejezést, mindketten elsikítottuk magunkat.

- Köszönöm, srácok. Nagyon köszönöm! – kapitányosan tisztelgett egyet homlokánál, majd peace jelet formálva ujjaival az égbe tartotta kezét. Azon kaptam magam, hogy sikítok és tapsolok. Aztán azon, hogy megremegett a gyomrom a mosolyától. Csak állt a színpadon, lihegett és mosolygott. Hófehér fogai csillogtak a fényben, de nem sokáig élvezhettem a látványt. Arcától is meg kellett fosztanom magam, ugyanis leszaladt a színpadról. Azt kívántam ebben a pillanatban, bárcsak ott lehetnék Denise helyében. Semmit nem éreztem, mikor mondtam neki azt a bizonyos Justin lefut a színpadról, izzadt és fáradtságtól liheg, aztán megpillant téged és mosolyogva elindul feléd mondatot, most viszont szinte vágyódom rá, hogy én érezhessem. Ami már képtelenség. De így jobb is. Denise igazán megérdemli, hogy ott legyen, ahol most van.

Justin szemszöge

Zihálva ugrottam le a lépcső tetejéről, Kenny fogadott törölközővel a kezében. Ha itt van, az csak egyet jelent: Blair is itt van. Az integetése óta nem találtam meg, az pedig az elején volt, szóval volt ideje idejönni. Mosolyogva kivettem Kenny kezéből a nedvszívó anyagot, beletöröltem az arcom, majd vállamra csaptam. Buzgón pásztáztam be a terepet egy szempár után kutatva, legnagyobb meglepetésemre csalódnom kellett.

- Blair nem jött be? – visszatolattam Kennyhez, felvont szemöldökkel ordítottam felé, hogy halljon.

- Blair a szöszi, ugye? Nem, ő nem jött. Mást küldött. – szájáról olvastam le. Valószínűleg a csodálkozás kiülhetett az arcomra, Kenny ugyanis rámutatott egy barna hajú lányra. Scoo mellett állt, vigyorgott. Rögtön felismertem. A kis rajongócskám.

Először csalódott voltam, hogy nem azt a bizonyos szöszit látom, de aztán elővettem legvonzóbb tekintetem, kicsit játszadozom vele. Minden lépéssel, amit felé tettem, neki nagyobb lett a vigyora. Olyan édes volt. Mire mellé értem, már én is vigyorogtam, egyszerűen átragasztotta rám. Széttártam karjaim, azonnal ölembe vetődött.

- Üdvözlöm, megtudhatnám a nevét? Sosem láttam még. – beszéltem közvetlenül fülébe, ajkammal egyszer direkt súroltam fülcimpáját, nyaka megfeszült. Imádom, mikor megőrjíthetem a lányokat. Szorosabban ölelt, majd elengedett.

- Denise Olson. – vigyorgott bohókásan, ebből tudtam, hogy vette a lapot, csak viccből kérdeztem.

- Justin Bieber. – nyújtottam a kezem, gyengéden megrázta. A csajban egy cseppnyi erő sem volt, szerintem a hatodik bolygón érezhette magát.

- Justin Bieber!! – hallottam meg odakintről a nevem, azonnal leesett, hogy miért hívhatnak.

- Justin! – Scooter meglökte a derekam, a színpad felé szaladtam. Vissza akartam fordulni egy pillantásra, de nem akartam megváratni az odakint várakozó több ezer rajongómat sem.

Blair szemszöge

Megjelent Selena, újabb outfitben. Ezúttal egy hollófekete miniszoknyás kisruha és egy lila, platformos cipő ékeskedett rajta.

- Köszönjük Justinnak ezt a fergeteges előadást! – nyali szöveg… - Izgultok már a Legjobb férfi előadó díj nyertese miatt? – sikítás. – Akkor nézzük is a jelölteket. - A nagykivetítőn bejátszották Bruno Marst, Chris Brownt, Justint, Flo-ridat és Ushert, ebben a sorrendben. – A Much Music Video Awards Legjobb férfi előadójának nyertese… - hergelte a kedélyeket Selena. Justin már nyert egyszer, de elgondolásom sem volt, hogy vajon le tudja-e győzni Chris Brownt és Bruno Marst, hiszen kétségkívül ők a legnagyobb ellenfelei. – Justin Bieber !! – elmosolyodtam. Most kivételesen egyetértettem a nyertes személyével. Bennem nagy nyomot hagyott az integetős pillanat, mind személyes érzelmeim, mint Justin tehetségének értékelésének szempontjából.

Justin ott jött fel, ahol lement, még a fellépős ruhájában volt. Vigyorgott, de látszott rajta, hogy meg van lepődve. A díjat Demi Lovatotól kapta meg. Még mindig zilált volt a lélegzetvétele, de izzadtságcseppjeit a törölközőjén hagyta.

- Jobban nem is végződhetett volna a fellépés. – öleléssel gratulált Selena, Justin mintha vonakodó lett volna.

Kiállt a színpad elejére, puszit dobott a közönségnek. Elmosolyodtam, ajkamba haraptam. Úgy szétkürtölném most, hogy én már személyesen is kaptam tőle puszit. Olyan jó lenne. Visszalépett Selena mellé, megkapta a mikrofont.

- Csak annyit szeretnék mondani, hogy… - nagyot lélegzett, majd még egyszer, elmosolyodott. - …nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogat engem. Az édesanyám, a menedzserem, az egész banda és legfőképp a rajongóim. A Beliebereim. Rengeteget köszönhetek nektek, srácok. – az első alkalom volt, hogy nem gondoltam nyálasnak a szövegét. Inkább aranyosnak. – Szóval…igen. Köszönöm, köszönöm és még sokszor köszönöm. – mellkasára simította tenyerét, kicsit meghajlott, majd visszaadta a mikrofont, a magasba emelte a díját, aztán hátrálni kezdett, végül teljesen eltűnt.

A műsorvezető papolni kezdett, amire nem különösebben figyeltem. Visszaültem a helyemre, jobb lábamat átlendítettem a balon, Cassie is leült. Az agyam azon kattogott, vajon ez volt-e az utolsó pillanat, hogy láttam Justint. Vajon a díjátadó után rögtön megy is, vagy még marad? Ha marad, ha nem, úgysem találkoznánk, hiszen elfoglalt lenne, na de akkor fogunk még valaha? Kár lenne érte, ha nem. Pedig most még tudnék kedves is lenni hozzá. Oké, ez gyenge poén volt. Nem éppen ezért akarok. Hanem mert…mert…nem is tudom. Csak jó lenne.

- Figyelj, Taylor… - fejemet lehajtva haraptam ajkamba. – Kínos lenne, ha kérnék egy autogramot? – félénken felpillantottam rá, elmosolyodtam. Felnevetett, megsimogatta a felkarom.

- Blair, ne viccelj. Gyerünk, adj egy papírt és tollat. – kacsintott rám kedvesen, elvigyorodtam. Táskámból előhalásztam a direkt ilyen alkalomra készített írólap nagyságú noteszem, és egy kék tollat. A kezébe adtam, azt írta rá:

Blairnek nagyon sok szeretettel

Taylor Swift

- Nagyon köszönöm. – vettem el tőle, oldalra tártam egyik karom, rögtön vette a lapot és megölelt. Talán furcsán hangzik, de összebarátkoztam Taylor Swifttel. A díjátadó alatt odalopózott és megkérdezte, hogy az én integetésemre volt-e az a nagy vigyor Justin arcán, s miután a válaszom igen volt, el kellett mesélnem, hogy honnan ismerem. Röviden ismertettem vele a modelli pályafutásom is, aztán elmondtam a Justinnal való történetem.

- Blair, te híres vagy. – állapította meg. Felnevettem, megráztam a fejem. – Dehogynem. Lehet nem énekes vagy színésznő, de híres. Könyörgöm, Just… - szava elakadt, közelebb hajolt. – …Justin barátja vagy. – fejezte be a fülembe suttogva. – A vörös szőnyegen kellett volna végigvonulnod.

- Taylor, ne nevettess már. – elvigyorodtam, de valójában nagyon jól estek a szavai, olyannyira, hogy elpirultam.

- Jó arc vagy, Blair. – mosolygott rám, komolyan gondolta. Láttam rajta. Ezen ismét csak kínosan felnevettem, hálás pillantást lövelltem felé. Ekkor hátrafordult Taylor Lautner. A szívem megállt. Elmosolyodott Swift kisasszony láttán, aztán tekintete rám és Cassiere terelődött, Denise még nem érkezett meg. Vigyorogva odaintegettem neki, elmosolyodott és még jobban hátrafordult. Egy szemöldökfelhúzással jelezte, hogy „mi a szitu?”, mire Taylor egy „semmi”-t kiabált felé.

Szememet megütötte valami fényes oldalról. Egy fotós vakuzott. Azonnal elfordultam, azt vártam, vajon Taylor mit csinál. Gondolom nem akarja, hogy olyan képek készüljenek, amiken hozzám hasonló emberekkel látható.

- Gyerünk, Blair, szükség van egy közös képre. – vigyorogva a lencse felé fordított, először megijedtem. Azonnal próbáltam javítani arckifejezésemen és kedvesen elmosolyodtam. Taylor átdobta kezét a vállamon, én a derekát öleltem át. Fertelmes, hogy milyen közvetlen és kedves ez a lány A fényképező elkattant.. – Cassie, te is, gyere! – szólt hátra barátnőmnek, aki vigyorogva azonnal felállt helyéről és beállt az általunk alakított résbe.

Így lett közös képem Taylor Swifttel. A végén odáig ment a dolog, hogy elkérte a telefonszámom, amit már tényleg alig hittem el. De mégis bíztam benne. Egy percig sem gondoltam, hogy hátsó szándéka van és csak azért csinálja ezt, hogy kihasználja a Justinnal való „barátságom”. Érdeklődő volt és irtózatosan aranyos. Így hát megadtam neki és ő is megadta az övét(!). A szám már fájt a sok vigyorgástól, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni, amit nem is csodálok. Még Denisenek is küldte az üdvözletét. Mondom én, hogy jó fej csaj.

~*~

Még szerencse, hogy magammal hoztam a vékonyka kardigánom. Hiába kezdődött 19:00-kor, elhúzódott fél 10-ig, mire kikecmeregtünk az arénából. Testem remegett a hidegtől, szorgosan dörzsölgettem felkarom. Táskám megremegett – ám ő nem a hidegtől. Azonnal előkaptam a mobilom, elmosolyodtam az értesítés láttán. Üzenet Justintól.

nem, még Torontóban maradunk. és bár nem tudom, miért érdekel, de lakókocsiban alszunk. szeretnél jönni? ;)

Megnyaltam ajkam, beleharaptam. Akaratlanul is mosoly szökött az arcomra.

- Na, mit ír? – erősködött Den. Kivette kezemből a telefont, elolvasta az üzenetet Cassievel együtt. Félelmetes volt, ahogy egyszerre huhogtak fel sunyi hangon. – Úgy látszik, hatott az integetés. – igen, már elújságoltuk neki. Könyökömet erősen bordájába fúrtam, mire csak felröhögött.

- Megjött apa. – tájékoztattam őket, éppen ekkor parkolt fel a padkára az autónk. Villámgyorsan pattantunk be, egyszerre köszöntünk apának. – Piszkosul jó volt, de ne kérd, hogy most meséljek. – kötöttem már ki előre, elvigyorodtam, amit bólintva viszonzott. Rátaposott a gázra és hazafelé vette az irányt.

A néhol sima, néhol döcögős úton száguldva végig egy dolgon kattogott az agyam: van 3 vendégszobánk.