47. Lopod a ruhám!

Lányok, rettentően fáradt vagyok.. Még csak egy mosolyra sem futja. Még szerencse, hogy a rész hamarabb elkészült, így fel tudom rakni.
Annyi mindent mondanék, de mindenből csak annyi marad, hogy köszönöm szépen a kommenteket, amik válaszolására lehet, hogy még visszatérek, valamint köszönöm szépen, hogy immár több, mint negyvenen vagytok rendszeres olvasóimnak feliratkozva :)
Szeretlek titeket, srácok!♥ 

Szokásos reggeli teendők. Így megy már negyedik napja, de megunhatatlan. Főleg, hogy minden nap máshol ébredsz.

Mai szettem talán kisebb meglepetést fog okozni a többieknek, de mindig is szerettem az ilyen egyedi összeállításokat. Fehér atléta, barna cicanaci, kék sál. Ez már magában megállná a helyét, de muszáj voltam hozzácsapni egy lepelszerű, extrém pulcsit is. Hajamat precízen, mégis lazán fogtam fel, így babás arcom kihangsúlyozódott. Pár tincs oldalra kandikált, pontosan így szeretem.

A többiek reggeliznek, de én kisebb „veszekedések” árán meg tudtam velük értetni, hogy nem vagyok éhes. Tényleg nem vagyok. Helyette inkább áldozok több időt a készülődésre, ami mindig csak rohanásban telik. Úgy hallottam, már többet beszélnek odalent, mint csendben vannak, valószínűleg már a legtöbben végeztek. Kenny még tuti eszik. Összerámoltam a bőröndöm, indulásra készen vagyok, de előtte még lemegyek megkukkantani őket.

Végigtipegtem a folyosón, rátértem a lépcsőre, s mikor a felénél jártam, Scoo elordította magát.

- BLAIR! – fel sem nézett a papírjáról, melyre szorgosan kapirgált.

- Itt vagyok. – nevettem fel, leszökdeltem a maradék lépcsőfokon. Egy óriási asztalnál ültek, egy hely kivételével mind foglalt volt.

- Azt a kur.. – Ryan a kezével próbálta betömni a száját, melyből víz potyogott az asztalra. Szalvétája után tapogatózott, de ahelyett, hogy odanézett volna, szemét rajtam legeltette. Zavarban éreztem magam, de egy mosollyal próbáltam mindezt leplezni.

- Na, eléggé kicsinoskodtad magad, ha már kajálni nem jöttél? – Ry vigyorogva fogadott, rányújtottam a nyelvem.

- Csak elegendő időt adtam magamnak, hogy normális ábrázatot adjak a kinézetemnek. – formáltam át mondandóját mosolyogva.

- Ülj le, Blair, az a szék neked van kihagyva. – szólított meg kedvesen Fredo tesója, akinek nevét annak furcsaságának lévén szégyenszemre elfelejtettem.

- Köszönöm. – mosolyogva elfogadtam az ajánlatot, kihúztam a nehéz széket és leültem Pattie mellé. Másik oldalamon Scoo ült az asztalfőn.

- Miután megérkezett Primadonna.. – rám sandított a legutóbb említett, kínosan ajkamba haraptam. - …most már felvázolhatom a dolgokat. – ezzel meglepett.

- Változás történt? – csúszott ki a számon.

- Ha úgy nézzük, semmi extra. – csücsörített, majd vállat rántott. Beszédbe kezdett volna, de valaki megzavarta. – Mr. Bieber, megtisztelne azzal, hogy meghallgatja, amit mondani szeretnék az Ön turnéjával kapcsolatosan? – hangját megemelte, de a végén elnyomott vigyora tudatta, hogy csak poén volt ez a hivatalosság. A velem szemben ülő Ry Good melletti fiú megjátszott ijedtséggel kapta a fejét menedzsere felé, végül nem csak ő, mindenki elnevette magát. Eltűnődtem a fiú arcán, mely ezen a nyúzott reggelen is hibátlan. Belemerülhettem a dologba, ha még azt sem vettem észre, hogy néz. De kétségkívül engem nézett. Barna szemei most feketének hatottak kitágult pupillájának köszönhetően. Apró mosolyt küldtem felé, melyet azonnal viszonzott, de nekem el kellett fordulnom. Észben kell tartanom, hogy rajtunk kívül még tízegynehány ember van itt. – Tehát a dolog a következő.. Úgy döntöttünk mi, nagyok, hogy kevesebb utazási költségvetés végett a két buszt egy buszra váltjuk. Ezt még tegnap este határoztuk el, s azonnal szervezkedni kezdtünk. – hoppá. Nem is tudom, ez most jó vagy rossz? – Ennek eredményeként a két busz felszereléseit összemixelték. Lesz 3 egymástól elkülönített alvóhelyiség. Tizenegyen vagyunk, ami annyit tesz, hogy két szobában 2 emeletes ágy, azaz kétszer 4, tehát 8 fekvőhely, egy szobában pedig egy emeletes és egy egyszemélyes ágy, tehát 3 fekvőhely. A szobabeosztást is megcsináltuk, szerintem elfogadható mindenki számára. Az első szobában Fredo, Kenny, Jon és én. A másodikban Blair, Carin, Pattie és Mama Jan. Az utolsóban pedig Justin és a két Ryan. Most szóljon, aki akar, vagy hallgasson örökké. – Scoo annyira belejött a beszédbe, hogy mire ő a végére ért, én még csak a felénél jártam a szöveg emésztésében. Mindenki csendben volt, valószínűleg ők is próbálták megérteni, amit a mellettem ülő pasas elhadart.

~*~

Ducks, ducks, ducks, ducks, quack, quack, quack, quack, ZOOOOM!

Még most is mosolygok, ha erre gondolok. Mikor összeáll a nagy csapat, hogy együtt mondjunk el egy imát a sikeres fellépésért és Justinért, aztán jön ez a bugyutaság, amit a nagyok talán még jobban élveznek, mint a „kicsik”, na hát ez fergeteges. Imádok az itteni emberekkel lenni, egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire barátságosak. Ez még csak a negyedik nap, de úgy érzem, máris sikerült abszolút beilleszkednem közéjük. Ehhez persze kellett az ő nyitottságuk, az én Justinból merített bátorságom és maga Justin.

- ’Cause everything starts from something but something would be nothing, nothing if your hearts didn’t dream with me. Through the sorrow and the fights, don’t you worry, cause everything’s gonna be alright. Cause all I need is a beauty and a beat… Who’s gonna make you fall in love? I know you got your wall wrapped all the way around your heart. – Justin hangja bezengte a backstage légkörét, bár csak a hozzá közel állók hallhatták igazán felkészülését az utolsó negyedre. Ez volt a legrövidebb szünet, alig két perce van lent, s máris indulnia kell vissza. Jon kamerával a vállán vette minden rezdülését. – Több energiám van, mint Chuck Norrisnak! Szeretlek titeket, srácok! – üvöltötte a kamerának, profi táncmozdulatokkal kísérve a hangját.

- Pazarolod a hangod. Fogd be a szád, te pacsirta! – Mama Jan nevetve karolta át a derekát, a színpad felé vitte.

- Nagyon elbújtál. – súgta a fülembe nevetve egy ismerős hang, mosolyogva fordultam Carin felé.

- Itt legalább nem vagyok útban és nem félő, hogy tönkreteszek valamit. – vállat vontam, tekintetem ismét Justin szegeztem, aki már fel is tornászta magát a kis dobozba, ami felemeli őt a színpadra. Guggolva ugrált párat, bemelegítette magát. Kezébe nyomtak egy vizes palackot, mélyet kortyolt belőle, majd becsavarta és a földre dobta. Megigazította a haját, s mintha keresne valakit, úgy fordult körbe. Előbb balra, majd jobbra nézett, aztán félelmetesen pontosan előre, egyenesen rám. Arcára mosoly festődött, mintha megtalálta volna keresettjét. A távolság sem rontott tökéletes összképén, hibátlan arcát szépen keretezte haja, bár csodás mosolyába belemászott a mikrofon. Mindkét hüvelykujjam a magasba tartottam, lelkes vigyorral küldtem felé jókívánságom. Ekkor megjelent mellette egy hapsi, megnyomott egy gombot, és Justin lassan elindult felfelé. Próbált még visszahajolni, de tekintete már nem találta az enyém, ragyogó fogai is lassacskán eltűntek, majd a testét is elnyelte a színpad. Magamban jó nagyot sóhajtottam. Fura érzéseim voltak. Hiányzott. Hiányzott Justin, de nem csak ő. Az is, ahogy tegnap megcsókolt. És ahogy a karjában tartott, na és ahogy az ölében fekve segített átvészelni bukásom egy kis részét, ahogy a kezemet fogta, ahogy ajkára puszit adtam. És ettől megijedtem. Nem értettem magam, teljesen nem. Ráadásul az sem hagyott nyugodni, hogy mennyire hiányoltam egy kis beszélgetést vele. Egy csendes helyen, a mai rohanó nap után. Jól mondta még anno, mikor próbált rábeszélni, hogy jöjjek vele: tényleg megértjük egymást a kor miatt, persze Carinnel, Mama Jan-nel, vagy akárki mással is nagyon jól kijövök, de vele mégiscsak egykorú vagyok, ez pedig sokat jelent az emberek között. Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor Rickkel voltam. Vele is hasonlóan kezdődött, hiányoltam a társaságát. Igen, ez a jó kifejezés. Hiányolom Justin társaságát.

- Blair, figyelsz te rám? – Carin kuncogva koppintott orrom hegyére, belső gondolataimból ezzel felélesztve.

- Bocsi, elkalandoztam. – tisztáztam előre gyanús tekintetéből fakadó jövőbeli kérdéseit.

- Elkalandoztál Justinon? – sunyin mosolyogva vonta fel szemöldökét, hát mégsem tudtam megelőzni?

- Justinon? Miért pont Justinon? – felnevettem, bár eléggé egyértelmű lehetett abból, hogy ő már eltűnt, én még mindig a helyét néztem, ahol rám mosolyogva guggolt. – Csak azon agyaltam, hogy… - köhögni kezdtem, hogy időt nyerjek. Megpillantottam a kicsi liftet, ami épp most érkezett le Justin felemelése után. - …hogy milyen jó lehet felemelkedni azon az izén, a világ megmentőjeként ünnepelnek, miközben te csak állsz és hallgatod annak a milliónyi embernek a sikítását, aztán egyszerűen csak énekelni kezdesz és ezzel boldoggá is teszed őket. – tényleg belegondoltam, mekkora móka lehet. Justin birtokolja az egyik legjobb munkát. Néha igazán irigylem őt ezért az istenítésért, amit művelnek vele, de aztán rájövök, hogy nem is mindig jó az. Ha egyetlen hajszála rosszul áll, már azt is tuti észreveszik.

- Ha hamarabb mondod, akkor próbán kipróbálhattad volna. – elhúzta a száját, látszólag bevette a dumám.

- Majd legközelebb. – mosolyogtam rá. – Tudok neked segíteni valamiben? – más felé igyekeztem terelni a dolgot.

- Ó, nem, nem hiszem. – legyintve rázta a fejét, belegondolt, hogy vajon tényleg nem lennék-e semmiben segítsége, de végül még egyszer nemet intett.

- Biztosan? Szólj csak nyugodtan, legalább fontosabbnak érezném magam. – tarkómat vakarva nevettem fel, egyik kezemmel mellem alatt átöleltem magam, másikkal rákönyököltem, államat kézfejemmel támasztottam.

- Hát, talán…nem, azt nem bízom rád. – felsóhajtott, gondolkodni kezdett.

- Carin, bármit megcsinálok. – kedvesen elmosolyodtam. – Persze, csak ha méltónak találsz a feladatra.

- Ruhahajtogatás nem éppen valami méltóságteljes feladat.

- Miért ne? – vállat rántottam. – Ha azzal segítek, szívesen megcsinálom, csak mondd.

- Most az hogy néz ki, hogy ilyen feladatot adjak neked? Majd inkább legközelebbre találok ki valamit.

- Ne, Carin. Szeretném megcsinálni, jó? – kérlelőn néztem szemébe. Szerettem volna ezt a feladatot, hiszen már lassan szégyelltem magam, hogy ők csak úgy furikázzák a seggem, én meg semmit nem csinálok. Ideje valamit tennem is a dologért. Vívódott, egyszer majdnem belement, de aztán mégsem jött ki hang a torkán. Ajkát harapdálva gondolkodott, vajon hatalmazzon-e fel eme nemes feladat elvégzésével.

- Jó, legyen. – sóhajtotta. Farzsebébe nyúlt, egy kulcsot tartott felém. – Jobbra a folyosón egyenesen, a negyedik ajtó balra, 136-os szoba. Szóval a ruhákat kéne összehajtani, mert nagyon széthagytam őket. A kanapén és az öltözőfülkében is van egy pár. – pirulva nézett rám.

- Bízd csak rám! – kacsintva elvettem kezéből a kulcsot, puszit nyomtam arcára, majd elindultam a jobbra nyíló folyosón. Izgatott voltam, pedig csak egy hülye ruhahajtogatásról volt szó, de legalább ennyivel is hozzájárulok a munkájukhoz. Hamar megtaláltam a 136-os szobát, melynek tábláján egy fehér papíron Justin Bieber neve ékeskedett. Hoppá. Szóval az öltözőjéről van szó. Biztosan muszáj volt nekem ezt elvállalnom? Szabad nekem beszabadulnom az öltözőjébe, a ruhái közé, a holmija közé, az illata közé..?

A kulcsot a zárba dugtam, könnyen fordult. Éreztem a mellettem járkáló emberek kérdő pillantását a hátamon, de nem foglalkoztam velük. Látták, hogy van kulcsom, na és szerintem nem is nézek ki dílernek, hogy rosszat gondoljanak.

Az ajtót kinyitva azonnal megcsapott az illata. Tagadhatatlan, hogy itt volt. Nem lenne jó tolvaj, esetleg ha egy liter parfümöt öntene magára. Gondosan becsuktam az ajtót, a kulcsot a farzsebembe raktam, villany után tapogatóztam. Hamar megtaláltam, de arról nem volt szó, hogy négy gomb is lesz egymás mellett. Próba-szerencse alapján felkattintottam az elsőt, a szobát halvány fény árasztotta el, mely az asztalhoz tartozó tükröt körülvevő fényes lámpákból áradt. Elmosolyodtam, szétnéztem. Elég rendetlen volt minden, gyorsan hozzá is fogtam a kanapén elterülő ruhákhoz, hiszen már kevesebb, mint 10 percem, ha lehet. Három nadrág itt, öt póló ott, két pár cipő arrébb, három mellény mellette.. Huh. A nadrággal kezdtem. Mérete sokkal nagyobb volt, mint amit Justinból kinéznék, de ha a saját méretét venné, nem csúszhatna le ágyékáig a gatya. Hamar végeztem velük, ahogy a mellényekkel is. A pólók között találtam egy fehér atlétát is, melyen printelt minta New York felirattal volt látható. Első pillantásra beleszerettem. Tapintása kellemes volt, de illata még jobb. Orromhoz szorítottam, mintha hirtelen Justin ült volna mellettem. Lehunyt szemekkel élveztem a határozottan valaha érzett legjobb illatot. Vajon észrevennék, ha lenyúlnám? Mondjuk, kicsit furán mutatna rajtam egy férfi atléta.. Azért mégis félreraktam. Összehajtottam a többit, s hozzáfogtam a már kész nadrágokhoz és mellényekhez. A fülkéből is kihoztam az ott lévő további két nadrágot, egy pólót és két pulcsit. Ezeket is élekre hajtottam, a többihez raktam. Késznek nyilvánítottam magam, de azért még szétnéztem. Sehol semmi. Máris jobban nézett ki a szoba. Nem mertem máshoz nyúlni, még a végén kárt teszek bennük. De ez a trikó nem hagyott nyugodni.

Csak felpróbálnám. Abból lehet baj? Jaj, ugyan miért haragudnának meg, hogy felvettem egy darab textilt? Biztosan nem kérnének pénzbeli kártérítést, még a gondolata is vicces. Rendben, felpróbálom.

Letekertem nyakamból a sálat, kibújtam a pulcsimból s vékony atlétámból, aztán belebújtam a méretes darabba. Hát.. kicsit nagy. Szélességre, hosszúságra, meg mindenhogy. De ez megoldható. Felgyűrtem az alját, két helyen megmarkoltam az anyagot és köldököm felett megkötöttem. Tökéletes. Mintha direkt ilyen lenne. Ch, divatot teremtek, figyelitek? Jó, vissza a földre! Azért még megnézem, hogy mutatna a többi ruhámmal. Visszavettem magamra a pulcsim és a sálam, melyek ehhez is jó kiegészítőként szolgáltak.

- Te lopod a ruhám. – a halk hang közvetlen mellőlem jött, hátrahőköléstől zihálva csapódtam a fülke oldalának. A fájdalom sokkal enyhébb volt, mint az ijedtségem. Justin tekintete égette a hasam, még inkább a gyomrom, mely már amúgy is görcsben volt. Testemen felvezette pillantását egészen a szememig, arcára kaján mosoly festődött.

- Megijesztettél. – hebegtem kábán, valójában már el is felejtettem az előbbit, jelenlegi gyenge állapotomat szemei okozták, ahogy csillogva méregettek. Haja izzadtságban úszva meredt százfelé, arca fáradtságtól volt kipirulva, felsőtestét takaró egyetlen szál pólójáról nem is beszélve.

- Sajnálom, szándékos volt. – megnyalta ajkát, szíveket dobogtató vigyorral mozdult felém. Úgy érzem, máris elolvadtam. A fülke oldalához simultam, nagyot nyelve néztem fel a már alig fél méterre álló fiúra. Kezét derekam felé nyújtotta, pulcsim alatt átkarolt, egyetlen lépéssel közvetlenül előttem termett.

- Máris leveszem, csak engedj…

Mutatóujját ajkamra nyomta, nem engedte befejezni. Célját legalább elérte, megkövültem karjai közt. Csak bámultam a szemébe, ő meg az enyémbe, szédülni kezdtem, de igyekeztem tartani magam.

- Rajta. Csókolj meg! – súgta ajkamba mosolyogva. Egy kis szürke egérkének éreztem magam hozzá képest. Sikerült már ennyivel is teljesen padlóra tennie, de többet akartam. Kezem remegett, röhejesnek találtam gyengeségem. Össze kell szednem magam. Megemeltem, s némi nehézség után ujjaimat gyengéden kipirult arcára simítottam. Élveztem, ahogy kezem megbizsereg, átveszi az ő testének hőjét. Kalandozva hátranyúltam tarkójához, hajába túrva mohón húztam magamhoz, ajkamat övére nyomtam, de épphogy viszonozta, elváltam. Szemöldöke bosszúsan összeugrott, a falnak passzírozott, belém fagyasztva a levegőt. – Ennél te többet tudsz. – súgta ajkamba, szememet lehunyva kapaszkodtam nyakában még erősebben, lábam már nem igazán tartott. Többet tudok én, mint gondolja, csak azokat ő még nem kaphatja meg. Valahol belül bántott, hogy semmibe nézte igenis nagy erőfeszítések árán adott puszim.

- Nem ez a megfelelő pillanat. Túl fáradt vagy hozzám. – mélyet lélegezve erőt vettem magamon, határozottan eltoltam. Értetlenül nézett rám, gondolom nincs hozzászokva efféle elutasításokhoz. Halvány, elégedett mosoly rajzolódott arcomra, s bár még mindig remegett a lábam, kiléptem karjából és tágabb helyre próbáltam szabadulni. Megkönnyebbülés volt kilépni, otthagyni az auráját a fülkében, de hirtelen újra éreztem őt.

- Justin Bieber nem szereti az elutasítást. – ahogy megfordultam, ajka úgy csapott le az enyémre. Annyira édesen követelőzően csókolt, nem tudtam ellenkezni. Elég volt felkarjára simítanom a kezem, ő helyettem is szorított magához. Újra elvesztem benne.

De ez nem tartott sokáig. Ha lehetséges, hogy a szív leállta után még éljünk, akkor az enyém határozottan megállt az éles csattanás hallatán. Mellőlünk jött, közvetlenül mellőlünk. Még fel sem fogtam, mi történt, máris féltem.

Volt is mitől.