The story ends..

A pillangók szabadok. A történetemnek vége. Innen már csak egy dolog biztos: a fantáziátok legyen elég szabad ahhoz, hogy helyettem alkossátok meg önmagatokban a történet végét. :)

Nem...nem tudom, mit csináljak.

Borzasztó ez a helyzet..

Azon rágom magam már meg sem tudom mondani mióta, hogy mit kezdjek a bloggal.

Fél perccel ezelőttkor döntöttem el, hogy bezárok. Aztán elkezdtem beírni a jelszavam a belépéshez, és leblokkoltam. Úgy éreztem, nem leszek képes bezárni. Hogy helyette részt akarok hozni.

De az sem megy.

Nem bírom azt írni, hogy vége. De közbe tudom, hogy félig már tényleg vége.

Lehet már unalmasnak tartjátok, de megint az iskolával jövök. Igen, tudom, sosem állok ki másból, csak az iskolára hivatkozásból, de könyörgöm, higgyétek el, hogy tényleg meggebedek, hogy ötös legyek. Október végén úgy állt, mindenből gyönyörűen lerontottam négyesre. Aztán jött a szünet ötlete, ami ebben a pillanatban be is fejeződik, mert újra jelentkezem. A szünetet arra akartam, hogy javítsak.

És sikerült.

Eddig úgy áll, 13 tantárgyból 10 már ötös lesz, kettőből le is vagyok zárva. Az a 3 tantárgy már csak a bent lévő dolgozatokon áll.

Tizedikes vagyok, ami nem tudom mennyire tiszta nektek, de a 10. a középiskola legnehezebb éve. Szerintem ennél már csak az érettségi-időszak lesz nehezebb, persze egyetemről még nem beszélünk, csak középsuliról. Olasz tagozaton vagyok, ami heti 5 olaszórát jelent. Nem tűnhet soknak, de mikor egyik napról a másikra meg kell tanulni 2 oldal tömör szöveget erről meg arról néha tele ismeretlen kifejezésekkel, na akkor egy hangyányit meg tudok őrülni. És ez még csak olasz. Mellette ott van 12 tantárgy.

Megint a suliról beszélek. Miről másról?! Lassan már ez a rögeszmém.. De nem tudok mit tenni, ez vagyok én. Biztosan furán fog hangzani, de elmondom nektek: iszonyúan gyötörne a bűntudat, ha nem lenne meg a kitűnő a fennmaradó tanulmányi éveimben. Az unokatesóm is a Kölcseybe járt és a ballagásán az igazgató - aki nekem sajnos csak 9. félévéig volt az igazgatóm - díjakkal jutalmazta a négy éven át kitűnő tanulmányi eredményű, ilyen meg olyan nyelvvizsgával rendelkező és a diákéletben részt vevő tanulókat. Az uncsim nem kapott, mert nem volt végig kitűnő, de én ott és akkor elhatároztam - ekkor voltam hetedikes és már tudtam, hogy ide készülök jönni -, hogy én fogok olyan díjat kapni. Eddig - eddig! - jól haladok, mert 9-ben megvolt a kitűnő és a középfokú angol, most 10-ben a felsőfokú angol, harmadikban ha minden jól megy az egész osztálynak meglesz a középfokú olasz, a suliújságban már jelent meg cikkem és még tervezem, hogy írok, mivel azt imádom csinálni, szóval a 3 évnyi kitűnőség hiányzik már csak ahhoz a díjhoz. Akármennyire is hülyén hangzik, nekem ez nagyon fontos.

És hogy ezzel mit akartam mondani?

Annak a díjnak a kiérdemléséhez kőkemény munka kell. Már szeptemberben tiszta volt mindenkinek, hogy nehéz évnek nézünk elébe, a facebookos osztálycsoportba írogattuk is rendesen az elején, hogy "kicsit" több a tanulnivaló, mint tavaly.

És ahogy az októberben is látszott, aktív írás mellett nem lehet a tanulásban is a topon lenni, főleg nem miután  egy új blogot is elkezdtem.

Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy akkor miért nem annak a bezárásával foglalkozom, és miért ezt akarom, mikor ez "öregebb". Egyszerű: ahhoz több ötletem van. Több lehetőséget látok benne. Úgy érzem, az nem "tucattörténet".

Pedig imádom Blustin történetét. Igen, Blustinnak neveztem volna el őket és pont a következő részek valamelyikében jelent volna meg egy cikk, amiben így szerepelnek. Ezért is csináltam azt a videót Ryannel a kicsikről és róluk. Hogy majd az megjelenik egy újságban és pontpontpont, ezt most nem mondom el, még ha a végén mégis bezárok sem. Maradjon úgynevezett szakmai titok. :)

Holnap ráadásul karácsony. Vagyis nem, még csak szenteste, de akkor sem akarom 24-én azt írni, hogy vége. De tovább sem akarom húzni, mert akkor csak még többet fogok rágódni, amit nem akarok.

Igazából nem is tudom, hogy volt-e értelme megírni ezt a sok mindent. A nagy része az élettörténetem, ami szerintem senkit nem foglalkoztat. De valahogy okot kellett adnom, hogy elhiggyétek, imádom Blairéket és még véletlenül sem azért hagyom abba, mert meguntam.

Drinék esetében legalább tiszta volt, hogy igen, ez az utolsó rész. De most csak egy viszlátot hagynék magam után. És emiatt a legnehezebb.

Már vagy egy másfél órája csak írok, törlök, írok és gondolkodom. 

Oké. 2 másodperce arra jutottam, hogy mindenkinek könnyebb lenne. Nekem azért, mert csak egy blogra kellene koncentrálnom és nem lenne hajsza, hogy mindig mindkettőre minél előbb vigyek részt. Nektek, olvasóknak pedig azért, mert nem oszlana meg a részek megkapásának ideje, úgy értem nem kellene két történet közt ugrálnotok. 2 rész közt sok idő telik el, és így elfelejtitek az előző rész tartalmát. Ha csak egy van, akkor csak abban vagytok benne és a részek is hamarabb tudnának jönni, mint két blog esetében.

Nem gondoltam át, de a legutóbbi gondolatmenetem alapján a döntés muszájságának köszönhetően akkor hát döntök.

Vége.

Lányok, nagyon szeretlek titeket, sosem felejtem el azokat a csodálatos szavakat, amiket kaptam! Azért ha hagytok egy komit itt lent, egy utolsó közös párbeszédet válthatunk. Nagyon fogtok hiányozni! A blog. A történet. Meg úgy minden. A legjobb, ami történt, hogy új embereket ismertem meg, ha csak felhasználónevekkel is.

És...nagyon, nagyon szépen köszönöm az 57 rendszeres olvasónak feliratkozót! :)

Viszlát Blustin! Viszlát Everything happens for a reason..

thoughts, reasons, goodbyes...

Jobban örülnék, ha most egy 56. fejezettel tudnék jönni, de attól tartok, egy kicsit nagyon más a szitu.

Nem tudom, hányan tudjátok, de a 10. osztály a jelenlegi élettársam, és hát lévén annak, hogy az országos listán 5. helyezést elért suliba járok, egy cseppecskét talán sok a tanulnivaló. Olasz tagozaton vagyok, napról napra annyi házit kapunk, mint három tantárgyból összesen. A felsőfokú angolom írásbeli része már megvan, szóbelire most decemberben megyek és kötelezően sikerülnie kell – ezt az elvárást tűztem ki magamnak. Tehát egyszerre két nyelvvel is tetőtől talpig foglalkoznom kell, ami magában is egy kisebb kihívás, és még csak nem is említettem a többi tantárgyat. Még november vége sincs, és máris annyi négyesem van, mint amennyit a 9 évem alatt összesen szereztem november előtt. Eléggé parázós vagyok és rohadtul nem vagyok hozzászokva ehhez a hanyagságomhoz, amivel most először van gondom, és hogy őszinte legyek, rendesen megijedtem az év elején produkált eredményeim lehetséges hatásától a jövőre nézve. Sürgős javításra van szükségem, hogy biztos legyen az ötös átlag és úgy érzem, ez nem fog menni az írás mellett.

2 blogra kellene legalább hetente 4-5 oldalas részeket szolgáltatnom, de örülök, ha heti váltással tudok rájuk írni. Hétköznap szinte lehetetlen, hogy akár egy teljes oldalt megírjak, sokszor fél 9-kor zárom be sóhajtva az utolsó könyvemet, persze a fél 11-ig való tanulásokból sem volt hiány az elmúlt hónapokban.. Fontos kiemelnem, hogy földrajz érettségi előkészítőre járok, a menete a következő: szerdánként 5:30-kor kelek (mint amúgy minden nap), van 6 fárasztó órám (egyik sem olyan, hogy rajz vagy ének vagy tesi, áá dehogy.. jó kis szívatósak), az órák után pedig van egy jó hosszú szünet, amikor ugyanis a faktot várjuk, ami csak 4-kor kezdődik. Bejáró létemnek köszönhetően nem tudok hazajönni, mert mire hazaszállítmányoz a busz, mehetnék is vissza. Tehát a suliban dekkolok 13:20-tól 16-ig. Mondanom sem kell, végigtanulom ezt a laza 2,5 órát, mivel minden órán írunk és a tanulás mellett izgulok is. Kellemes, nem? Ha ez nem lenne elég, 4-kor elkezdjük az órát rögtön a dogával, miután beadtuk ki is kapjuk az előző órai dolgozatot, ezzel nagyjából fél-¾ óra megy el, és a fennmaradó ¾-1 órában vesszük az anyagot. Fél 6-ig kell koncentrálnom, hogy megértsem például a föld történetének összefüggéseit, a kőzetburok majdnem 10 oldalas meséjét, és még csak keveset is mondtam, lesz ez még rosszabb is. Valójában átvesszük az eddig tanultakat, de azért mégis oda kell figyelni annak ellenére, hogy ezt már egyszer megtanultuk. A tanárom egyébként piszokjó, ő az egyik kedvencem. Oké, miután korgó gyomorral és lecsukódni kívánó szemekkel rájövök, hogy vége az órának, pakolunk és rohanunk a buszhoz, hogy aztán negyed 7-re hazajöjjünk és legalább 7-kor le tudjunk ülni tanulni másnapra. Valójában több, mint 12 órát töltök el távol az otthonomtól – jó, ez a „távol” csak 20 km. :D

Mielőtt átmennék életleírásba, rögtön mondom is, miért írtam ezt le nektek: mert ez – is – az oka, hogy hétköznap nem tudok írni. Péntek délután szeretek inkább zongorázni, kimenni kicsit a tesóimmal, míg engedi az idő, nem pedig a gép előtt ülni, bár kétségkívül nagy részét a délutánnal mégis ezzel töltöm, de akkor is Mr. Bieber után olvasgatok, vagy az egyéb dolgaimat rendezem. Este pedig szokásos rituáléként megnézem a Vampire Diaries-t, ez elmaradhatatlan. Damon forever! Szombaton kötelezően nem kelhetek fel 9 előtt, ezt megbeszéltem magammal. :D Ez még sosem volt probléma, legutóbb is fél 11-kor másztam ki az ágyból, de még akkor is álmos voltam. Talán a szombat este az, mikor kicsit tovább bírok gépezni, de péntek este is hamar ágyban vagyok, mert egyszerűen elalszok a gép előtt. Ne felejtsük el, a szombatomból már csak egy fél nap maradt, amiben azért tanulni is kéne, na meg egy kicsit takarítgatni itt-ott. Aztán jön a vasárnap és bár ezen a napon is sokáig alszok, este mégis úgy érzem, fáradt vagyok. Talán mert vasárnap verem be a fejembe a hétfői és keddi tanulnivalók nagy részét. Tehát vasárnap este sem megy olyan flottul az írás.

Megjegyzem, most is már a szememet dörzsölöm, pedig még csak pár perce múlt el 8 óra. Nem baj, ezt a bejegyzést be kell fejeznem!

Már csak annyi van hátra, hogy ilyen sok magyarázat után kinyögjem a magyarázkodás okát is….

Jaaj, de hogy kéne mondani? Igyekszem a lehető legfinomabban és legtűrhetőbben kifejezni:

Vivacious nyaralásra megy!

Nem szó szerint kell érteni, de gondolom átment nektek a szarkasztikus jelentése.

Tehát pár napig….napig?...hétig! sajnos nem lesznek részek. Kénytelen voltam így dönteni. Jobb ez nektek is, mert nem hozok összecsapott részeket és nem kell azon bosszankodnotok, hogy vivacious mi a jó fészkes fenét csinál, ami miatt nem hoz részt, és jobb nekem is, mert így remélhetőleg javítok majd az iskolai eredményeimen.

Tehát egy kicsit elszaladok pihenni, alszok egyet és aztán újult erővel visszatérek! :) – fogjátok fel így ;) Tényleg nem tervezek hosszú kimaradást, úgy értem nem hónapokra megyek el, csak amíg úgy nem érzem, mentálisan készen állok a folytatásra.

És még egy fontos dolog, talán a legfontosabb: nagyon, naaaagyon remélem, hogy emiatt nem pártoltok el tőlem, és remélem megértitek a helyzetem. Egyáltalán nem könnyű ezt tennem, de tegnap betelt a pohár napi két négyes beszerzésével. Így nem bírom tovább. Vissza kell hoznom a régi magam és ehhez kérem a türelmeteket és kitartásotokat.

Nem ígérek semmit a visszatérés időpontjával kapcsolatban, csupán annyit mondok, újra itt leszek, amint tudok!

Nagyon szeretlek titeket, kis családom, és aggodalomra semmi ok: ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem!!! ;)

Ui.: Ezt a bejegyzést úgy, ahogy van bemásoltam a másik blogomról, valójában sok értelmét nem láttam egy újabb szöveg írásának. :)

meglepetéés!

Lehet hülye vagyok, hogy mindig arról nyávogok nektek, hogy mennyire nincs időm és ennek ellenére belekezdek egy ilyenbe, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani a sztorit :')
Mielőtt bármit is mondanék, itt a link:
http://dontchangethedevil.blog.neon.hu/

Hogy mi ez? Ez blog. Egy új blog.
A szünet egyik átlagos napján gondolkodtam azon, hogy majd ha egyszer vége lesz ennek a történetnek, milyen sztoriba tudnék kezdeni - merthogy felhagyni az írással nem akarok. És eszembe jutott egy ilyen ötlet. És rögtön leírtam. És született belőle egy rész is. És továbbgondoltam a történetet. És még több ötletem lett.
És megnyitottam a blogot.
Úgyhogy édeseim, várlak titeket az ATATS-on is! ;)
(Rész még nincs, de estefelé feldobok egyet)

55. 'Érti a kölyök a dolgát...'

Normál esetben most az ágyamban szunyókálnék, de ma van 10.30. És mi van akkor? Na?
Hát a BLOG 1 ÉVES SZÜLINAPJA!
Én gondolatban felraktam magamra a sapit és fújom azt a bizonyos ördögnyelvet, amit mi csak fújókának hívunk :)
Szeretném megragadni egyúttal az alkalmat arra is, hogy megköszönjem az 55 rendszeres olvasót. Egyszerűen hihetetlen, hogy ahol még valaha egy "0" éktelenkedett, most egy 55-ös van ott. Eláruljak egy titkot? Nekem a célom olyan 20 rendszeres olvasó elérése volt. Na de 50?! Álmodni sem mertem róla, és mire észbe kaptam, már át is léptem. És kinek köszönhetem mindezt? Nektek!
Ha már nálatok járunk, el kell, hogy mondjam, nélkületek ez a blog már rég nem létezne, ez természetes. A ti véleményetek vitte tovább az íráshoz való kedvem és bár néha - az utóbbi időben többször - nem válaszoltam a kommentekre, azt tudnotok kell, hogy magamban mindig elküldök nektek egy hatalmas köszönetet!!
És amit még tudnotok kell: EZ A FEJEZET AZ EDDIG VALAHA ÍRT RÉSZEK LEGHOSSZABBJA! Beleszámítva a "valaha írt részek" közé a másik blogomat is. Soha az életben nem írtam még ilyen hosszú részt ;) Ez egészen pontosan 10,5 oldal lett, karakterszámban ne kérdezzétek :DD
És akkor már csak egy kérés: így a szülinap alkalmából kaphatnék egy picivel több véleményt az átlagnál? Ígérem, most minden egyes kommentre válaszolni fogok!
Zárásképp pedig: Boldog szülinapot EHFAR! :)

- El sem hiszem, hogy itt vagytok!

Annyira jó volt látni Justin arcán az örömöt, a vigyort, az elégedettséget, ami a percek teltével sem csillapult.

- Pedig nem vagyok láthatatlan. – a kiscsaj játékos komolysággal illegette magát Justin előtt, amin akármennyire is nem akartam, hangosan nevettem.

- Annyira édes. – ajkamba harapva vigyorogtam, de Jazzy látszólag már hozzá van szokva a milliónyi bókhoz, amit nyilvánvalóan a bátyjától kap.

- Tudom, királykisasszonyom. Túl nagy a szád ahhoz, hogy láthatatlanná válj. – Justin meglepő válasszal rukkolt elő, ami valószínűleg csak nekem volt újdonság, a többiek semmi kivetnivalót nem találtak a két mondat kapcsolatában. Én viszont újra nevettem azon, ahogy egyik pillanatban még a „királykisasszonya”, a másikban pedig már nagyszájúnak nyilvánítja. Haláliak.

- Justin, én is itt vagyok. – a szöszi Jaxon hisztisen mászott Justin háta mögé a kanapéra, hogy a nyakát átkarolva felhívja magára a figyelmet. Hogy ez nekem soha nem jutott eszembe..! Jó, azért kicsit érdekes lenne, ha én is ezt a módszert alkalmaznám.

- Kisapám, hát azt hiszed elfelejtenélek? – Jus nevetve szedte le magáról a tökmagot, de valahogy úgy, hogy fejjel lefelé lógjon az ölében. Szegény gyerek csak visított, én meg csak bámultam, hogy van ennyi bátorsága így megfogni egy gyereket. – Remélem vigyáztál Jazmyn Bieberre, te szőkeherceg, mert tudod ám, hogy ha lecsapja a kezemről valami fickó, akkor rajtad fogom számon kérni. – vigyorogva ültette az ölébe, Jaxo pedig csak nevetett.

- Pedig a suliban van egy aranyos fiú. – Jazzy úgy csücsörített, mintha nem éppen most jelentette volna ki, hogy pasi vadászatot tartott a suliban. Ez újra megnevettetett.

- Hogy mondod?! – Justin eltátotta a száját, persze tudtam, hogy csak a vicc kedvéért.

- Dominic. Úgy hívják. – teljes hidegvérrel osztott meg újabb információt, amire viszont a szobában ketten is mereven reagáltak.

Igen, ő és én. Nos, Dominic kicsit egészen mást jelent Justinnak, mint Jazzy „kiszemeltje”. Ahogy nekem is. Mióta otthagytam a Vogue-ot, eszembe sem jutott Dominic, de így visszagondolva még mindig értem, miért figyeltem fel rá. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy ő Justin nyomdokaiban sincs.

- Justin mérges. – Jaxo nevetve mutatott Justinra, aki ekkor észbe kapott és egy mosolyt festett az arcára. Lopva viszont rám nézett, mire egy ’felejtsd el’ jelentéssel bíró pillantást küldtem felé. Észrevétlenül bólintott, figyelmét aztán Jaxonnak szentelte.

~*~

- Ki tanított meg erre? – elképedve néztem fürge ujjait a kütyün száguldozni. Justin MacBookját engem meghazudtoló módon kezelte. Mindig tudta, mit merre talál, sosem kért segítséget semmihez.

- Justin vett nekem is egyet. Jaxo-nak is, de apa neki még nem engedi, hogy használja. Nekem már igen. – édesen vigyorgott, miközben elképzeltem magam előtt a jelenetet, ahogy Jeremy engedélyezi a használatát Jazzy számára, erre Jaxon hisztizni kezd, Jazzy pedig csak vigyorog rajta. Ilyenek ezek a tesók, főleg ha két Bieberről van szó. Nagyon tudják ölni egymást, az már világos.

Vizes haja lassacskán teljesen helyrejött kezeim alatt, de nem hagytam fel a fésüléssel. Jazzynek tetszik, és én sem bánom, hogy csinálnom kell. Teljesen megbabonázott a csaj.

Mély gondolataimba merülve eszembe jutott még egy kérdés az előző témához kapcsolódva.

- És mindig csak játszol rajta? – kérdésem hallatán felsóhajtott, aztán bólintott egyet.

- Apa nem engedi, hogy használjam azt a bigyót, amit Justin. – nem egészen értettem, mire gondol a „bigyó” alatt, de mielőtt kérdezhettem volna, folytatta. – Szerinte még kicsi vagyok. Szerintem meg nem is. Jó, írni meg olvasni még csak kicsit tudok, de Justin oldalán mindig van valami kép és azok olyan viccesek. Apa meg szokta mutatni, de csak az ő oldaláról. Mindig megkérdezem, hogy kik azok, akik azt írják Justinnak, hogy szeretik őt és mindig azt hiszem, hogy olyan sok barátnője van, aztán apa elmondja, hogy ők csak a rajongói. – akármennyire is bántotta a fülem a „rajongók” szó, nem tudtam nem nevetni. Rájöttem, hogy a Twitterről beszél, de a vicces az egészben az volt, ahogy beszélt róla. Azon az édes gyereknyelven, amikor még nem tud minden szót tökéletesen kifejezni. Zabálnivaló.

- Szóval azt mondod, hogy Justinnak sok a barátnője? Nem gondolod, hogy ez rossz dolog? – ajkamba haraptam, s most örültem, hogy nem látja az arcom. Ám keresztbevágta a számításaim és felém fordult, így a fésű kisiklott hajából. Felvonta egyik szemöldökét, amit kérdő pillantással viszonoztam.

- Tudom, hogy te vagy a barátnője. – teljesen komolyan beszélt, mintha nem is egy 5 éves kislány, hanem egy érett nő ülne velem szemben. Ez a csaj pontosan olyan különleges, mint a bátyja. – Justin azt mondta, hogy hívjalak Blairnek. És azt is mondta, hogy csodálatos vagy.

- Oh, igazán? – elmosolyodtam. – Nos, igen, engem Blairnek hívnak. Téged pedig Jazzynek, ha nem tévedek. – még csak most jöttem rá, hogy sem neki, sem Jaxonnak nem mutatkoztam be. Jeremynek természetesen igen, és persze a két tökmagnak is köszöntem, de egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy lenne jelentősége nekik is bemutatkoznom, hiszen a kisgyerekek nagyjából abban a percben elfelejtik egy ismeretlen nevét, amint az elárulja.

- Igen. – elvigyorodott, kivillantva tökéletes tejfogait. – Ha Justin barátnője vagy, az azt jelenti, hogy szereted őt? – látszólag furán hangzott neki a dolog, ami érthető.

- Igen. – elmosolyodtam. – Nagyon szerencsés vagy, hogy olyan bátyád lehet, mint Justin. Elképesztő fiú, nem? – ajkamba haraptam, mosolyogva vártam a válaszát.

- Hát néha meg szokott csikizni, amit nem szeretek, de aztán mindig azt mondja, hogy szeret, úgyhogy nem haragszom rá. – felnevettem élménybeszámolóján, az ő arcára is mosoly rajzolódott, ahogy nézett engem nevetni.

- Igaza van Justinnak. – úgy mondta, mintha csak magával szeretné megosztani ezt az információt, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

- Justinnak nagyjából mindig igaza van, de most miben is? – kedvesen mosolyogtam, nehogy azt higgye, hogy egy bandita vagyok, aki kínzással akar kihúzni belőle valamit. Azért reménykedtem, hogy sikerült nem ilyen benyomást keltenem, de ki tudja, mit gondolnak rólam a kicsik.

- Hát hogy szép vagy. Vagyis csodálatos, igen, ő úgy mondta. – úgy látszott, komolyan gondolja, amitől rögtön sikerült elpirulnom. A gondolat, hogy Justin ilyet mondott Jazzynek, aki mellesleg szintén erről bizonyosodott meg, mérhetetlenül jólesett. A gyerekek általában kimondják, mit gondolnak, akár jó, akár rossz.

- Hidd el nekem, nálam te sokkal szebb vagy. Nem véletlenül hív Justin is királykisasszonynak. – mosolyogva megsimogattam az arcát, felkuncogott.

- És téged hogy hív? – nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, mikor fájdalmasan ütött mellkasba a felismerés, hogy Justin engem nem hív sehogy. Vagy talán az édesem ide tartozik? Nem, ezt minden második pasi elmondja a barátnőjének. Sweetheart? Ezer éve nem hallottam a szájából. Egyetlen dolog maradt már csak.

- Blair. – apró mosolyra húztam a szám, de még ez is erőfeszítésembe telt. Eddig ezt észre sem vettem, de Jazzy felnyitotta a szemem. Most viszont azt kívánom, bár ne tette volna. Azt hiszem jobban fáj, mint kellene. Justinnak én egyszerűen csak egy Blair vagyok.

Jazzy erre nem mondott semmit, fordított esetben én sem nagyon tudtam volna. Mosolyogva kisepertem egy szemébe lógó hajtincsét, aztán megsimogattam az arcát, nehogy véletlenül azzal az okos fejecskéjével kiszimatoljon valamit, amit nem kellene.

- Nem vagy még álmos? Mindjárt 10 óra.

- Egy kicsit. – és éppen ekkor elkapta őt egy ásítás.

- Maradj csak itt nyugodtan, ha szeretnél, én majd alszok máshol. – mosolyogva kihajtottam a takarót, de ő megrázta a fejét.

- Justin majd átvisz apához. – épp’ rá akartam bólintani, mikor eszembe jutott, hogy hol is van Jeremy. A másik buszban. Úgy volt, hogy majd ha a gyerekek álmosak, akkor megállunk és átmennek, de mivel Jaxo kisebb, így biztosan hamarabb elfárad, de eddig Justin még nem jött át, hogy megnézze Jazzyt, úgyhogy valószínűleg Jaxo nem álmos. Ha viszont így van, akkor kétszer kellene megállni, ami viszont megelőzhető, ha Jazzy itt marad.

- Szerintem Jaxo már elaludt, hiszen ő kicsi és nem bír sokáig fent lenni. Biztosan Justinnal alszik. Te pedig aludhatnál itt. Képzeld, még éjjeli fényt is tudok neked csinálni, ha félsz a sötétben. – rákacsintottam, amin felnevetett.

- Rendben, akkor….várj, és te hol fogsz aludni?

- Azzal nem lesz gond. – elmosolyodtam, bólintott. Újra megemeltem a takarót, ő pedig bemászott alá. – Jó éjt, Jazzy. – apró puszit nyomtam homlokára, elmosolyodott.

- Neked is. – befészkelte magát a párnámba, nyakig felhúzta a takarót. Lekapcsoltam a villanyt, de ahogy ígértem, bedugtam a konnektorba azt a kis lámpát, ami tökéletes volt a nem létező szörnyek elijesztésére.

- Jó így, vagy inkább húzzam ki?

- Jó így. – suttogta.

- Rendben. Nem zárom be teljesen az ajtót, úgyhogy ha valami gond van, odakint megtalálsz, vagy ha akarod, menj Justinhoz. – az ajtóban állva szemeztem vele, ágyamban egy törpének tűnt hozzám képest. Bólintása után elsuttogtam egy utolsó jó éjt kívánságot, aztán behúztam magam után az ajtót annyira, hogy maradjon vagy 10 centi rés.

Na és akkor most találjak ki valamit, nekem mi lesz az ágyam. Jazzyhez úgy beszéltem, mintha már tudnám, hogy hol fogok aludni, de persze az csak azért volt, hogy ne aggódjon az alvás miatt. Justin szobája felé néztem, be volt zárva és semmi fény nem jött ki. Valószínűleg jól tippeltem, hogy már alszik Jaxonnal. A nappali üres volt, a srácok is már a szobájukban voltak, nyilvánvalóan kidőlve.

A kanapé. Az tökéletes lesz. Már csak takaró és párna kellene. Ezt pedig találni biztos nem fogok.

Hatalmas szerencsémre Justin egyik pulcsija a fotelbe volt dobva, ami megteszi takarónak. A párnám a kanapé karfája lesz, ami még mindig jobb, mint a semmi.

Bevackoltam magam egy kényelmes pózba, s örömmel nyugtáztam, hogy a kanapé puhább, mint azt reméltem. Justin pulcsija hő szempontjából kevésbé olyan jól funkcionált, mint illat szempontjából, de legalább a lábujjaim nem fáztak. Nyugodtan hunytam le a szemem, aztán eszembe jutott a Jazzyvel történt párbeszédem alatti egyik belső gondolatom részlete.

Justinnak én egyszerűen csak egy Blair vagyok.

Nem attól függ valakinek a szerelme, hogy hány kedves szóval lát el, ezt jól tudom. De…valahol belül mégis bánt a dolog.

Amúgy sem túlságosan mély álmomat szöszmötölés zavarta meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a zajokat aztán érintések is követték. Érzékeltem, hogy homlokom ráncba fut és mormogok, de lusta voltam kinyitni a szemem. És mi van, ha Jazzy az?

Rögtön nyugtalan lettem, sűrűn pislogva próbáltam életet lehelni magamba, de egy erős kéz gyengéden visszatartott a további mozdulatoktól.

- Csak én vagyok, Blair. Justin. – suttogó hangja azonnal visszaküldött gondtalan állapotomba. Hallottam a saját hangom, mondani akartam neki valamit, de biztosan nem sikerült. – Shh, semmi baj. Aludj tovább. – meleg ujjai arcomra simultak, jóleső sóhaj hagyta el a szám. Éreztem, hogy mozgolódik, az ágy is besüppedt mellettem, de nem igazán állt össze a fejemben a kép. Lassacskán eltűnt lábamról a meleget adó pulóver, de helyette egy egész testemet betakaró valami simult rám. – Miért nem szóltál, hogy Jazzy elaludt? Nem szabadna itt lenned, édesem. – suttogta fülembe. Éreztem, hogy karjai körém fonódnak, s a kanapé karfája helyett mostantól a mellkasa jelentette a párnámat, ami ezerszer jobb volt.

- Az ágyamban van.. – nagy nehezen megosztottam vele a legfontosabb információt, de több nem ment, pedig egy egész regényt akartam neki mondani.

- Tudom. Tudom, hogy kitúrt téged.

- Nem...

- Jól van, aludj csak. – hajamba túrt, nyakába rejtettem az arcom.

Mélyet szippantva az illatából ismét ellazítottam magam, hogy kérésének eleget téve visszazuhanhassak álmaimba. Elterveztem, hogy majd inkább holnap mondom el neki azt a regénynyi szöveget.

- Szeretlek. – súgta a fülembe, ujjbegyét végighúzta ajkamon. – Szeretlek, te pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm..

~*~

Azt hiszem, még sosem keltem arra, hogy valaki a nyakamba bújva árasztja el a bőröm forró puszikkal.

- Justin? – hangom nem volt több suttogásnál, de meghallott.

- Igen, még mindig én vagyok. – éreztem, hogy elmosolyodik. Elhajolt nyakamtól, balra fordultam, de nem egészen ott feküdt, ahol vártam. Úgy emlékszem, én voltam az ő mellkasán…most pedig ő fekszik az enyémen.

- Jazzy..

- Alszik. – mosolyogva közbevágott.

- Jaxon?

- Ő is. Mint a bunda. – rögtön megnyugodtam, hogy mindketten rendben vannak. – És te?

- Én?

- Te. Miért vagy itt? Az ágyadban kellene aludnod, nem egy szűk kanapén. – hüvelykujját végigsimította járomcsontomon, majd fülem mögé tűrte pár hajtincsem.

- Ez a kanapé mindaddig nem volt szűk, míg te nem jöttél ide.

- Ohó, tehát zavarok? Én kérek elnézést. – felkacagott, szememet forgatva elmosolyodtam.

- Csak azt mondom, neked Jaxo mellett lenne a helyed.

- Neked pedig Jazzy mellett.

- De én nem vagyok a nővére, mint ahogy te Jaxo bátyja, úgyhogy nem aludhatok mellette. – mutattam rá a lényegre.

- Biztos vagyok benne, hogy Jaz máris imád téged.

- Nem..

- Dehogynem. Akkor nem élvezte volna annyira, ahogy a haját fésülöd és ahogy nevetni lát és...

- Tessék?! – hangom egy oktávval magasabbra szökött, gyomromba pillangók gyűltek. – Te…leskelődtél utánunk? – arca megkövült, valószínűleg még csak most jött rá, hogy mit mondott az előbb.

- Tessék?! – utánzott le, csupán két oktávval mélyebben, szemöldökét összevonta. – Hogy én? Ugyan már, Bl..

- Te leskelődtél. – fújtatva jelentettem ki. – Lehetetlen vagy. – mindkét kezemmel meglöktem mellkasát, aztán összefontam mellem alatt a kezeim.

- Ne már, hogy most mérges vagy. – fentebb tornászta magát, alkarján megtámaszkodott, így ha akartam volna sem tudtam volna megszökni előle, úgy felém tornyosult.

- Kihallgattad a beszélgetésünk, hát hogyne volnék mérges? – ajkamba haraptam, hogy a hangos szavakat halkabbra vegyem, amire már nem volt szükség, mert közbevágott.

- Nem kihallgattam, csak hallgattam. Hallgattam, ahogy a húgom és a barátnőm úgy beszélget, mintha ezer éve legjobb barátok lennének. – elmosolyodott, összeszorítottam az állkapcsom. Ellen kell állnom. De hogy haragudhatnék rá a szavai, a mosolya, a pillantása után? Egyszerű: sehogy. Felsóhajtottam.

- Akkor sem kellett volna.

- Te is tudod, hogy nem haragszol. – mosolya még nagyobb lett, megforgattam a szemem. – Szeretlek. – motyogta. A szívem meglódult, ismét ajkamba haraptam. Eszembe jutott valami még tegnap estéről. Szeretlek, te pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm..

Vajon tényleg ezt mondta, vagy valami egészen mást, vagy egyáltalán nem mondott semmit és csak én képzeltem oda?

- Justin.. – félve kezdtem bele, kíváncsian állta a tekintetem. – Tegnap.. mielőtt elaludtam… mondtál valamit? – felpillantottam rá, ajka megrándult az elfojtott mosolytól.

- Azt mondtam, aludj.

- És…ez volt az utolsó? – látta rajtam, hogy várom a válaszát, ezért még többet várt, mint amúgy tette volna. Csak nézte a szemem, nézte.. és nézte.. aztán elnyitotta az ajkait.

- Azt mondtam.. szeretlek te pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm. – suttogta.

Szemében viszontláttam felcsillanni a saját szemeim, amitől rögtön elkaptam róla a tekintetem, s mosolyogva ajkamba haraptam, ahogy éreztem pirulásom mértékének folyamatosan növekedését.

- Nézz rám. – kérte halkan. Megráztam a fejem, ami neki elég volt ahhoz, hogy ujjai közé zárja az állam és maga felé fordítson. – Nézz rám, hercegnőm. – megszólítása meglepett, hiszen a megszokott „nézz rám, Blair” formulát vártam, helyette ezt kaptam. Egészen pontosan azt, amit hiányoltam. Hogy „ne hívjon semminek”, hanem Jazzyhez hasonlóan én is kapjak valamit. Nem lehet véletlen, hogy pont most teszi ezt. És igen, nem nehéz kitalálni, hogy honnan ered a dolog.

- Ezt a részt is hallottad, ugye? – felsóhajtottam, ránéztem.

- Sajnálom, hogy eddig nem...kényeztettelek. – elmosolyodott a szóhasználatán. – Csak olyan sokáig hívtalak Blairnek, hogy ez állt a számra és teljesen természetesnek vettem..

- Justin, én ezt egyáltalán nem akartam felróni neked. Hívj úgy, ahogy akarsz. De komolyan. Nem tesz semmit, hogy Blair vagyok vagy a hercegnőd. – utolsó szavamnál mosolyogva fintorogtam egyet, az én számból elég esetlenül hangzott.

- Értettem, bébi. – ajkába harapott, nehogy túlságosan elvigyorodjon.

- Hirtelen megszállt az ihlet, vagy mi? – nevetve hajába túrtam, ennek ösztönzésére lassan felém kerekedett, lábam közé furakodott, s kaján mosollyal az arcán nézett le rám. Nagyot nyeltem, félénken pillantottam fel pilláim alól, tarkójánál hajába markolva húztam ajkamhoz.

- Ja. Asszem.. – meglepődöttségében ennyit mondott, nyelvét átfuttatta ajkain.

Felső ajkára apró puszit nyomtam, rögtön viszonozta is. Jobb kezével derekamba markolt, hüvelykujját bordáimon zongoráztatta. Mosolyogva vettem fogaim közé az alsó ajkát, amire aztán még egy puszit nyomtam. Nem várt többet, birtokba vette felső ajkam, s először lágyan, majd egyre hevesebben csókolt. Nyelve az enyémet simogatta, keze oldalamon cikázott fel-le, csípőmet akaratlanul is fentebb toltam, mire felnyögött. Nyelve elszabadult az enyémtől, majd ajka is, de mielőtt megijedhettem volna, újra viszontéreztem államon. Ekkor jöttem csak rá, mennyire zihálok. Haladt nyakam felé, apró puszikkal lepte el, s teljesen lesokkoltam magamon, hogy a kellemes bizsergésen kívül egyáltalán semmit nem érzek abból, amit valaha éreztem. Elmosolyodtam, hihetetlen jó érzés volt gondtalanul élvezni ajkait a nyakamon.

- Szeretlek. – ajkam a füléhez súroltam, megfeszült a háta, de pillanatokon belül ki is engedett. A puszikat párszor felváltotta egy-egy harapás, s az egyik ilyen alkalommal éreztem, hogy megpecsételi a bőröm.

- Bazdmeg! – a mély, mégis hangos hangtól a szívem kihagyott egy ütemet, Justint talán egy kicsit túl nagy erővel toltam el magamtól. – Komolyan, srácok? A nappali kellős közepén? – fentebb tornásztam magam, zihálva túrtam hajamba. Justin is hátrafordult, de a lábam már nem volt mellette, így nem fogta őt semmi, a szűk hely miatt pedig szegény a szemünk láttára zúgott le a földre, magával rántva magunkról a takarót is.

- Uramisten! – tenyeremet a számra nyomtam, nehogy további bajt okozzak a túl hangosra sikeredett felkiáltásommal.

- Jesszus! – Ry eltakarta a szemét, az ujjai közül lesett csak ki. – Jaj, köszönöm Istenem! Srácok, ha nem lett volna rajtatok ruha, akkor az most nagyon, nagyon kínos lenne. – humortalanul felnevetett, Justin feltápászkodott a földről a fenekét fogva.

- Erre rohadtul nem számítottam. – nem tudtam, hogy az esésre, a fenékfájásra, Ry megjelenésére, vagy Ry szavaira utalt. Akárhogy is legyen, mindegyik eset kellemetlen.

- Jól vagy? – aggódva néztem fel rá.

- Az most a legkisebb probléma. Van egy annál kicsit nagyobb. – jelentőségteljesen, meglehetősen mérgesen nézett Ryanre.

- Haver, azt akarod mondani, hogy megzavartam valamit? Ha esetleg a szobában csinálnátok, akkor azt mondom oké, de a nappali kanapéján..?! Hogy fogok én most oda leülni?

- Good, még véletlenül sem csináltuk. – jól kihangsúlyozta a szót, hogy leessen Ryan számára is.

- Majdnem felfaltad, a csaj meg majdnem elélvezett.

- Blairnek hívják és rohadtul fogd be a pofád, oké? – szavaival ellentétben az előbb még dühösebb volt, mint most, így meg is lepődtem, vajon honnan ered ez a beszéd.

- Oké, oké, de ha egyszer azt láttam?

- De nem láthattad, mert nem úgy volt!

- Miért pont itt vagytok egyáltalán? Van szobátok, még választási lehetőségetek is, hogy melyik legyen, erre kiköltöztök ide egy szál takaróval? Ember, hogy mik vannak…! – Ry tovább hitetlenkedett.

- Ryan.. – magyarázni kezdtem volna, de Justin megszakított.

- Képzeld, Jaxonnal aludtam a szobában. Felkeltem, mert a kölyök pofán rúgott álmában és gondoltam mivel bealudtam és nem tudtam, mi van Jazzyvel, meg kéne néztem. Átmentem Blair szobájába, mivel vele láttam utoljára, de csak Jazzy volt ott. Blair ágyában aludt és még mindig alszik is, Blair viszont ennek velejárójaként nem tudott a saját ágyában aludni és inkább kijött ide, csak hogy Jazzy ott lehessen. És mikor megláttam…szóval… - úgy láttam, ezt a részét inkább átugorná, és így is tette. – Úgy éreztem, itt kell lennem vele és így is tettem. Ezért aludtunk itt. Amit pedig láttál, csupán pár rohadt másodperce tartott, úgyhogy rohadtul megnyugtatlak, hogy rohadtul nem történt semmi. – a hajába túrt, hogy levezesse idegességét. Minden igaz volt, amit mondott, kivéve egyetlen apró rész: az a „pár másodperc” volt az pár hosszú perc is.

- Hát…ha te mondod. – és itt annyiban is hagyta a dolgot.

- Szuper, akkor…- felugrottam, Ry és Justin közé álltam. - …elfelejthetnénk? – hol az egyikre, hol a másikra néztem, de ők ketten csak egymással szemeztek.

- Naná. – Ry végül felsóhajtott, megadva magát.

- Jófiú. – Justin mereven bólintott, aztán elvigyorodott. – Akkor jó reggelt, haver. – pacsira tartotta a kezét, Ry elfogadta és egy vállbokszba húzta. Mindkét szemöldököm az egekbe ugrott, kérdőn néztem mindkettőjükre.

- Most rohadtul vicceltek velem? – a hangom legalább olyan magasan volt a meglepődöttségi szinten, mint a szemöldököm. – Ennyi volt? Meg van oldva a probléma? Hát ez fasza, de akkor most megtaníthatnátok nekem is, hogyan kell figyelmen kívül hagyni az érzéseimet.

- Miről beszélsz, szöszi? – Ry felnevetett, mintha kínaiul beszéltem volna.

- Én értem.. De nyugodj meg, ezt te nem tudod megtenni. Ez amolyan férfi praktika. – büszkén elvigyorodott.

- Fantasztikus. Tehát a férfiaknak nincsenek is igazi érzéseik, ha ilyen könnyen át tudnak lépni rajtuk. – összefontam a karom, most az én fordulóm volt büszkének lenni frappáns válaszomra.

- Ha nem lennének, akkor én sem tudnálak szeretni téged. – mutatott rá a lényegre mosolyogva.

- Ezek után honnan tudjam, hogy tényleg szeretsz? – felvontam egyik szemöldököm.

- Mondjuk mert az előbb a kanapén élveztél el…miattam? – arcomba hajolt, biztosra menve, hogy hallottam. Aztán felnevetett, Ryanre nézett, akitől a dumát lopta, s lepacsiztak.

Az én gyomrom viszont fájdalmasan csavarodott össze, s az nem is elég jó kifejezés, hogy úgy éreztem, mellkason vágott. Viccnek szánta, de legalább annyira rossz vicc volt, mint a tegnapi rajongós „vicc”. Tudja, hogy semmi ilyen nem történt, az előbb ettől védett meg Ryan előtt és most csak így szimplán hozzám vágja. Teljesen megfosztott a méltóságomtól, a szívemben okozott károkról már nem is beszélve..

- Milyen egy undorító, mocskos barom vagy. – fojtott hangon köptem felé a szavakat, s láttam rajta, még csak most gondolt bele abba, hogy mit mondott. Előre tudom, hogy ez lesz az első kifogás.. „sajnálom, Blair, nem gondolkodtam”, de nem érdekel.

Vállammal arrébbtaszítottam, de elkapta a csuklóm, nem engedve továbbmenni.

- Nem, Blair, én nem úgy…

- Hogy lehetsz ekkora seggfej? – vágtam hozzá újra.

- Kérlek, ez csak egy ártatlan poén volt..

- Hát ha neked ez vicces volt, csak gratulálni tudok. – arca egy pillanatra elhomályosult, míg le nem töröltem a könnyeim.

- Szépségem, kérlek szépen ne.. – tenyerébe fogta az arcom, de belé fojtottam a szót.

- Ne érj hozzám! – üvöltöttem, amire egyáltalán nem számítottam. - Csak…engedj el. – mintha nem is pár pillanattal ezelőtti önmagam lettem volna, most már suttogtam.

- Blair, nyugodj meg, semmi olyat nem mondott, ami miatt szégyellned kellene magad. Vettem a kölyök szar poénját. – Ry mosolyogva próbálta enyhíteni fájdalmam, amit ez az előttem álló idióta okozott.

- Attól még mindig egy barom marad. – azért is Justinra néztem, s reméltem, hogy tekintetem égeti az övét.

- Egy hatalmas barom. Pontosan az vagyok. Tudom. – suttogta. – Csak…maradj itt, kérlek. – arcomat simogatta, ezúttal nem sepertem el magamtól a kezét.

- Mivel Amerika nem egy csettintésre van, így igen, itt kell maradnom.

- Tudod, hogy értem.. – reménykedve nézett a szemembe, bármiféle jelét keresve annak, hogy megbocsátok. Hüvelykujja szemem alól letörölte a könnyeim, s egy idő után éreztem, hogy azzal, ha tartom vele a szemkontaktust, csak én járok rosszabbul. Az ő pillantása rám bizonyára jobban hat, mint az enyém rá, én pedig erre fogtam gyengeségem, amit kiváltott belőlem. De nem, nem fogok leadni a magam köré húzott falamból. Tudja meg, hogy igenis hülyeséget csinált, aminek vannak következményei. – Elhiszed, ha azt mondom, szeretlek? – homlokát az enyémnek döntötte, ajka centikre volt az enyémtől.

- Ezek után elég nehezen.

- És ha ezt elfelejted, akkor elhiszed, ugye?

- Nem tudom elfelejteni. – mondtam egyszerűen.

- És.. ha elfelejtetem? – suttogta, ajka minden egyes pillanattal egyre közelebb került. Sűrűn vettem a levegőt, s csupán másodperceim maradtak hátra, hogy eldöntsem, vajon melyik út a helyes: engedjek és béküljünk ki, vagy tartsam távol, hogy érezze az én fájdalmam.

S ekkor megcsókolt. Gyorsan, hogy időm se legyen gondolkodni. Nyilvánvalóan tudta, hogy ezen töröm a fejem, ő pedig ezt gyönyörűen ki is használta. Hajamba túrt, átkarolta a derekam, bevetett mindent, hogy ne tudjak menekülni. Hosszú, gyengéd csókot lehelt ajkamra, pontosan olyat, ami elég lenne – és elég is volt – a megbocsájtásomhoz.

- Szeretlek, én gyönyörű hercegnőm. – mosolyogva vált el, mellkasára vont. Végleg megadtam magam, karomat dereka köré fontam, s az eddig benn tartott levegőm, amiről nem is tudtam, hogy idebent van, kiengedtem.

- Hát…mit ne mondjak, érti a kölyök a dolgát. – Ry mögöttünk állva kuncogott, a szememet forgatva elhúzódtam Justintól.

- Naa, gyere vissza! – mohón visszahúzott, nyakam gödröcskéjébe hosszú puszit nyomott. Végre most először elmosolyodtam, bár apró volt, de legalább mosolynak nevezhető.

- Csak.. legközelebb ne legyél ilyen bunkó, jó? – motyogtam.

- Soha többé. Megígérem. – szorított ölelésén, ezt egyáltalán nem bántam. Percekig állhattunk így, de egyikünk sem bánta, maximum Ry, de őt meg ki a fene érdekli?! :)

- Justin? – egy vékonyka hang szólt mögülünk, mosolyogva fordultam felé.

- Oh, hát felkeltél, bogárkám? – egyik kezével elengedte a derekam, s Jazzy felé nyúlt, aki kilépett az ajtó árnyékából és Justinhoz futott. El akartam lépni, de Justin nem hagyta. Megoldotta, hogy egyszerre ketten is osztozhassunk rajta és mindketten megfelelő mennyiségű szeretetet kapjunk.

- Justiiiin! – a szobája felől sikítást hallottunk, s bele telt egy percbe, mire rájöttem, hogy Jaxon sír.

- Jézusom. Justin, menj már. – ellöktem magamtól az ajtó irányába, a kérése nélkül is gondjaimba vettem Jazt. – Jól aludtál, kiskirálynő? – mosolyogva felkaptam az ölembe, próbáltam mutatni, hogy nincs semmi baj, Jaxo valószínűleg csak megijedt, hogy egyedül találta magát.

- Igen. – félénken bólintott, megkapaszkodott a nyakamban. Justin nem sokkal később újra megjelent, ezúttal már Jaxonnal a kezében.

- Minden rendben? – támadtam le azonnal.

- Persze, csak a tökmag egyedül találta magát. – használta pontosan ugyanazokat a szavakat, melyeket én is a gondolataimban. – Nincs semmi gond, ugye öcsi? – rámosolygott a szöszi csávóra, akinek szemei pirosak voltak a sírástól, de azért bólintott. – Akkor most megismerkedsz a nővéred legújabb barátnőjével. – vigyorogva léptek elénk, Justin rám mutatott. – Tudod, Blair. Így hívják, emlékszel? – Jaxo bólintott, elmosolyodtam.

- Szóval a híres, neves Jaxon Bieber.. – megsimogattam az arcát, érintésemtől először megrémült, aztán piros ajkai halvány mosolyra húzódtak. Justin észrevétlenül a fülemhez hajolt, hogy azt suttogja:

- Imád téged. – apró puszit nyomott fülem tövébe, aztán elhajolt és ajkába harapva rám nézett. Mosolyogva megforgattam a szemem, figyelmem Jaxonnak szenteltem. Vajon mit szoktak ilyenkor egy kisgyerektől kérdezni? Vagy mit kellene mondanom? Nem vagyok otthon ebben a szerepben.

- Mondd csak, te még nem kezdtél el dobolni, mint ahogy a bátyád tette ennyi évesen? – Justinra pillantottam, aki az ölében egyre mosolygósabb Jaxont nézte. Jaxo is Justint kémlelte, aztán felém fordult és válaszként megrázta a fejét.

A kissrác teljes ellentéte az én ölemben fészkelődő csajnak. Jazzy egy dumagép, Jaxo pedig maga az ártatlanság. Ki gondolná, hogy így osztották ki nekik a lapokat?!

- Ó, most látom csak, milyen édes pizsid van neked. – végigsimítottam a felsőjén ékeskedő baglyon, nagy szemekkel kémlelte az arcom. Mosolyogva viszonoztam a pillantását, de egy idő után inkább kérdővé vált a tekintetem. Csak nézett és el sem szakította rólam a tekintetét. Nem akart mondani semmit, tényleg csak nézett, mintha valami nyalóka vagy cukorka lennék. A legviccesebb pedig az, hogy én sem bírtam nem őt nézni. Olyan gyönyörű mélybarna szemei voltak! Akárcsak a Justiné, csak egy fokkal kevésbé csillogóbbak. Justin szeme számomra mindent visz, ezt be kell vallanom.

Jaxon végül megszakította a szemkontaktusunk, s Justin füléhez hajolt. Összevontam a szemöldököm, vajon miről sutyorog ez a két Bieber-pasi.

Egy biztos: Justin valami óriásit hallhatott. A szeme úgy csillant fel, mintha a nap ragyogna benne, az ajka hatalmas vigyorra húzódott.

- Nem viccelsz, Jaxon? – öccsére nézett, hitetlenkedett a szavaival kapcsolatban. Jaxo viszont megrázta a fejét, Jus mosolya még nagyobb lett. – Mondd el Blairnek is. – vágta rá azonnal. Jaxon elpirult, hevesen rázta a fejét, s végül úgy gondolta, Justin nyakában biztonságosabb lenne.

- Jaj, egyem a szívét. Ne hozd őt ekkora nyomás alá. – a hátára simítottam a kezem, hogy tudtára adjam, nincs itt semmi, amitől félnie kéne. Azért Justinnal megosztottam egy jelentőségteljes pillantást, mosolyából ítélve értette, mire célzok.

- Nem fogja elmondani. Amikor ezt csinálja, sose mond semmit. – Jazzy Jaxora mutatott, Justin felnevetett.

- Én elmondhatom, Jax? – a választ nem hallottam, mert közvetlenül Justin fülébe beszélt, de a reakciójából ítélve a kissrác beleegyezett. – Szóval Blair, tudod mit mondott nekem ez a gazember? – elvigyorodott, s bár mindketten tudtuk, hogy Jaxon nem fog kibújni a nyakából, azért sejtettem, hogy jót mosolyog magában. – Azt mondta, hogy sokkal jobban tetszel neki, mint Selena.

A hasonlat.. hát hogy is mondjam.. eléggé megdöbbentett. Nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy álcázzam ezt Justin előtt és fenntartsam a mosolyom. Ez volt az első reakcióm.

A második reakcióként viszont a várva várt hatalmas mosoly terült el az arcomon. Komolyan azt mondta volna, hogy jobban bejövök neki, mint Selena? Mint Selena? Na, azért ez már valami. A csajt mindig is legyőzhetetlennek találtam bármilyen szempontból is. Erre itt jön a pasim két csepp tesója és teljesen megváltoztatják a véleményem. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, de hogy az egyik legnagyobb bóknak számít, az tuti. Milyen szívesen az orra alá dörgölném ezt most a kedves Selenának. Szegényt még mindig utá…vagyis, szívesen maradok tőle távol, maradjunk annyiban.

- Hé, Jaxon, nézz rám egy picit. – felkarját simogattam, hátha sikerül megtörnöm a jeget és kibújna a rejtekéből. Először csak kikukkantott, aztán megadta magát és félénken bár, de felém fordult. Elmosolyodtam, Justin alkarjában megtámaszkodva felágaskodtam és egy cuppanóst nyomtam az arcára. Gyermeki hangján felnevetett, elégedetten ereszkedtem vissza a talpamra.

- Héé, ilyet én miért nem kapok? – Justin nyafogva nézett rám, kuncogva forgattam meg a szemem.

- És én? – Jazzy szomorúan szólalt meg percek óta először, a szívem szakadt meg, amikor ránéztem.

- Ó, hát bocsáss meg, manó, hogy elfelejtettelek. Adhatok neked is egy puszit? – ajkamba harapva néztem rá, a legkedvesebb pillantásom elővéve. Jazzy elvigyorodott, arcát felém tolta. Felnevettem lelkességén, aztán neki is egy hatalmas puszit adtam az arcára.

- Na ez már duplán nem ér!! – Justin szinte már fortyogott mellettem, ismét csak mosolyogni tudtam reakcióján.

- Mit gondoltok, srácok, vajon megérdemli ez az óriásgyerek, hogy kapjon egy puszit? – szemem Jaz és Jaxo között cikázott, remélem mindketten értették, hogy Justinra gondolok.

Kérdésemre egy egyértelmű igen volt a válasz.

- Áh, nem jó veletek üzletelni. Majd ha kicsit nagyobbak lesztek, akkor megtudjátok milyen jó egy kicsit húzni a másikat. – rájuk kacsintottam, Justin felmordult mellettem.

- Milyen pozitív hatással vagy a testvéreimre.. – elfintorodott, könyökömet rosszallón az oldalába fúrtam, amin felnevetett. – Na, ide kérem a puszit. – arcára koppintott.

Ismét megkapaszkodtam benne, ezúttal vállában, és lábujjhegyre állva arcához hajoltam. Épp’ mikor ajkam hozzáérhetett volna, fejét elfordította és arca helyett az ajkunk találkozott. Azon nyomban elhúzódtam, vagyis csak próbáltam, de Justin a hajamba túrt és magánál tartott. Belemosolygott a „csókunkba”, de tekintettel léve a gyerekekre, rövidesen elengedett.

- Justin! – sziszegtem rá. - Muszáj volt előttük? – mérgesen néztem a szemébe, de mosolya tudatta velem, hogy egyáltalán nem haragudtam, sőt, be kell vallanom, igazán vicces volt az előbbi jelenet.

- Hé, láttad? Justin megcsókolta Blairt. – Jazzy Jaxon felé „suttogott”, Justin ezen felnevetett, én meg szépen elpirultam, miért is ne.

- Blair elpirult. – Jax sokkal kifinomultabban gyakorolta a suttogás technikáját Justin fülébe, de még az övé sem volt elég tökéletes ahhoz, hogy ne halljam. Ettől ha lehet, még vörösebb lettem, Justin meg persze csak nevetett.

- Jaj, hercegnőm. – ajkába harapott, nyakamat átkarolva magához vont. – Extraédes vagy, mikor elpirulsz. – kacéran súgta a fülembe, amit a két cseppség biztosan nem hallott, az viszont valószínűbb volt, hogy lassan már a szívverésem is hallhatóvá válik, olyan gyorsan dobog.

- Jon oda meg vissza lesz ettől az alapanyagtól. – a konyhapultnál álló Ry valószínűleg nem szándékozta ezt hangosan kimondani, de megtette, amire mindannyian felé fordultunk. Legnagyobb meglepettségemre egy kamerával a kezében iszogatta a teáját, a kütyüvel viszont az volt a gond, hogy egyenesen felénk volt állítva. Ha most azt mondja Ryan, hogy felvette ezt az egészet, akkor több leszek, mint dühös.

- Ry…ugye nem..? – összeszorítottam az állkapcsom, a pasi bocsánatkérő vigyorából rögtön kiderült a válasz. – Jézusom, tuti ez lett életem legszarabb felvétele. Legalább mondtad volna, és akkor nem viselkedek úgy, mint egy komplett idióta.

- Tessék? – Justin hevesen csattant fel. – Akkor lennél komplett idióta, ha nem magadat adnád. Lefogadom, hogy mindenki imádni fogja ezt az idilli felvételt. – elvigyorodott, nekem leesett az állam.

- Te láttad, hogy Ry veszi, és nem is szóltál?

- Nem, dehogyis láttam. De el tudom képzelni magunkat a képernyőn. Két édes csöppség, és két még nagyobb édes csöppség. – vigyorogva utalt ezzel a kicsikre és ránk.

- Helyesbítek: 3 édes csöppség és egy nagy egózsák. – felnevettem, de láthatólag neki nem tetszett az ötletem. Legörbítette az ajkát, amin még Jaxon is nevetett. – Látod, nem csak szerintem van így. – elvigyorodtam, ujjai hirtelen bordámba fúródtak és csikizni kezdett. – Justin, Jazzy az ölemben van! – figyelmeztettem, de nem igazán hatottam meg. Ő könnyedén egyensúlyozott Jaxonnal a kezében, de azt elfelejtette, hogy az én ölemben egy kétszer akkora gyerek volt, én pedig kétszer gyengébb voltam, mint ő. – Justin, ne! – akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam visszatartani a nevetésem. A testem viszont instabil volt a rázkódástól, így jobbnak láttam lentebb ereszkedni, nehogy Jazzynek baja essen. Így hát lehuppantam a földre, Jazzy épségben messzebb tudott lépni tőlem, én pedig megszabadultam Justintól…5 másodpercre.

Ő is lerakta Jaxont, és mit sem törődve ellenkezésemmel felém mászott, ujjait ismét hasamba fúrta.

- J-Justin, nn-ne! – nevetéstől fuldokolva próbáltam kihozni a legtöbbet a könyörgésemből, s csalódva nyugtáztam, hogy a jelenetet nem csak ő élvezi, hanem Jaxon, Jazzy és Ryan is. Fantasztikus.

- Mondd, hogy ’Justinnak mindig igaza van és hülye vagyok, amikor nem hallgatok rá és Justin egyszerűen tökéletes és annyira imádom őt, hogy…’

- Fogd be! – nevetve csaptam a mellkasára, ő is elvigyorodott.

- Mondd, hogy szeretsz. – állt elő újabb ötlettel, ami valószínűleg az eredeti terve volt. Megráztam a fejem, még erősebben csikolt.

- Mondd, Blair! – Jazzy ugrándozva szurkolt nekem, Jaxon pedig nevetve nézte, ahogy Justin lassan, de biztosan kínoz halálra.

- Nem hallom. – Justin felvonta a szemöldökét, az egész buszt az én nevetésem töltötte be, így nem csoda, hogy a beszéd is elég nehezen meg és eredetileg azt terveztem, hogy nem mondom ki, de minden porcikám fájt a túl sok nevetéstől, így egyetlen esélyem maradt: be kell adnom a derekam.

- Sze-szeretlek! – kiáltottam, nehogy aztán megismételtesse velem. Ujjai azonnal megálltak, az én nevetésem is úgy elhalkult, mintha elvágták volna. – Huh.. – kifújtam a levegőm, a hasamra simítva a kezem lélegeztem jó nagyokat. Végre oxigénhez jutottam. – Olyan szívtelen vagy. – csaptam a mellkasára.

- De te így is szeretsz. – 32-es vigyort villantott, szememet lehunyva próbáltam véget vetni zihálásomnak. Mikor kinyitottam, szemét centikre láttam az enyémtől, ajka hívogatón mosolygott.

- Ja. Pontosan így. Ilyen dilin, idiótán, gyerekesen, nevetségesen és… - kezem az arcára simítottam. - ..ilyen tökéletesen. – hangom egyetlen halk ritmussá foszlott, miután ajka váratlanul egybefonódott az enyémmel. Elmosolyodtam, hajába túrva visszacsókoltam. Csupán pár röpke másodpercig táncoltak az ajkaink, de a gyomromban ennyi idő alatt is felfordulást végeztek a pillangók.

- Szeretlek, hercegnőm. – apró puszit nyomott felső ajkamra.

- Szeretlek, Juju. – ajkamba haraptam, s hagytam magam elveszni csodálatos élénkbarna pillantásának tengerében.

-----------------------------------------------------------

Úgy váltakoztak ebben a részben az érzelmek, mint egy hullámvasút, nem gondoljátok? :D A rész különleges pozíciója miatt happy-re akartam csinálni, de egy kis vitát nem bírtam ki, hogy ne tegyek bele, hogy aztán végül azt is jóra fordítsam :)

A következő részre újabb fordulatot tervezek, s már alig várom, hogy megírhassam. Na de maradjunk még ennél a résznél és vitassuk meg, hogy nektek mi tetszett és mi nem. Írjatok le mindent, ami bennetek van! :))

54. 'Egy elég rossz vicc...'

#extrahosszú8oldalasrész

Végre egy nap, mikor igazi meleg napfényre ébredek. Épp ideje volt már elvonulniuk a szürke gombolyagoknak, hogy felváltsák őket a nyári bárányfelhők. Remélem Justin egészsége is így kivirult, de hogy megtudjam, talán egyszerűbb lenne átmennem hozzá.
Kezembe vettem a tegnap előre kikészített mai szettem és a piperetáskám. Senki nem volt a nappaliban, de biztosra vettem, hogy már mindenki felébredt. Halkan kopogtattam mutatóujjam a faajtóhoz, ezúttal türelmesen vártam ki, hogy beinvitáljanak. Rövidesen nyílt az ajtó, Justin egyetlen melegítőnadrágban jelent meg előttem.

- Jó reggelt. – elmosolyodtam, mikor neki is mosoly jelent meg az arcán, ez pedig már nem jelenthet rosszat. – Hogy érzed magad?

- Kegyed társaságában még csodásabban. – fejemet csóválva fogtam meg felém nyúló kezét, hogy behúzzon a szobába. Hosszú puszival köszöntött, amitől én is még szebbnek éreztem az amúgy is szépnek ígérkező napunkat – legalábbis az időjárást illetően.

Szeretett volna többet egy ártatlan puszinál, de ezúttal nem engedtem neki.

- Mennem kell készülni. Csak beugrottalak megnézni, semmi több. – ajkamba harapva toltam el magamtól, mire keze szorosabban ráfogott derekamra. Csalódott volt, én pedig megsajnáltam és engedtem neki egy újabb puszit. Tenyerébe fogta az arcom, én pedig hajába túrtam, így az apró pusziból szenvedélyes csók lett.

Mindaddig, amíg Scooter be nem nyitott.

- Ó, jó reggelt, fiatalok. – mosolyogva váltam el Justintól, hogy a mi egyetlen Scoonk felé forduljak, akinek mindig mindenhez tökéletes érzéke van, jelenleg a félbeszakításhoz.

- Neked is jó reggelt, Braun bácsi. – Justin vigyorogva pacsizott le menedzserével, akivel aztán én is puszit váltottam üdvözlésképp.

- Azt hiszem, én most el is tűnik a fürdőbe. Amúgy is csak egy pillanatra akartalak megnézni. – az ajtó felé hátráltam, hogy szememet közben rajtuk tarthassam.

- Igen? Hát…köszi. – Justin fintorgásán Scoo felkuncogott.

- Mármint… na, tudod hogy értem. – a szememet forgatva nyitottam ki az ajtót, de távozásomat rögtön ellenezte. Kezét nyújtotta felém, amire hezitálás nélkül megcsóváltam a fejem. – Beszéljetek csak nyugodtan, addig én is elkészülök. – rájuk mosolyogtam, Scooter viszonozta, Justin meg csak fortyogott.

- Oké, Blair.. megjegyeztem.

- Hagyd már elkészülni szegény lányt, kölyök. – a borostás pasi felettébb jókedvvel bökte meg Justin vállát, aki erre egy gúnyos pillantással reagált, aztán hátat fordított, hogy a bőröndjébe temetkezhessen.

- Férfiak.. – ismét megforgattam a szemem, s bár épphogy csak annyira suttogtam, hogy én halljam, énekesünknek úgy látszik, éles a hallása.

- Ugyan ki mondja? Te, mint főboszorkány? – játékos cinikussággal felnevetett, felém sem nézve.

Ha ő így, hát én is. Vetettem Scoora egy utolsó pillantást, aki még mindig csak mosolygott, ez még jobban feldühített. Megint csak azt tudom mondani: férfiak…

Becsaptam magam után az ajtót, s miután meggyőződtem, hogy üres a fürdőszoba, elfoglaltam. Röpke negyed óra elég volt, hogy emberhez méltó kinézetet leheljek magamba. Fogalmam sem volt a mai programtervről, úgyhogy valami semleges ruhát vettem fel, ami egyszerű és elegáns helyre is egyaránt elfogadható.

- Nocsak, nocsak.. Bieber csaja mégsem varázsolt magából boszorkányt. – Ryan vigyorogva egyensúlyozott egy tányérral a kezében, amire egy számomra egész napra elegendő kajamennyiség volt pakolva.

- Először is, miért tettem volna? Másodszor pedig, te komolyan ennyit zabálsz? – nevetve haladtam a szobám felé, behajítottam az ágyamra a cuccaim, aztán visszatértem Ryhoz.

- Egyetlen fonalat kaptam el a párbeszédetekből, az is az volt, mikor leboszorkányozott téged a kölyök.

- Hol van most? – kivettem a hűtőből a narancslevet, a szekrényből egy müzlit és hozzá is láttam a reggelimnek. – Csak hogy leszámoljak vele, azért érdekel.. – kitöltöttem a dzsúszból egy üvegpohárba a müzlinek megfelelő mennyiséget, s első húzásra le is ittam a felét.

- Valakinek nem tetszik a főboszi becenév. – őrülten vihogott, mintha olyan vicces lennel. Szerintem nem az, vagy csak lehet nem veszem a poént.

- Ugyan már, édes, te is tudod, hogy pontosan hozzád illik. – vigyorogva lépett elő a szobájából, melynek nyitva volt az ajtaja, amit azelőtt észre sem vettem. Átkarolta a derekam, csókért hajolt, de megelőztem és beleittam a narancslevembe. Újra próbálkozott, ezúttal annyi is elég volt, hogy elforduljak. – Fantasztikus. Most megsértődtél, ugye?

- A boszorkányok hamar sértődnek, ha jól tudom. – müzlimbe haraptam, s keresztülnéztem rajta, mintha ott sem lenne.

- Csak vicceltem, édesem. Tudod, hogy szeretlek. – mosolyogva a homlokomnak döntötte az övét, csípőmet a pultnak nyomta, hogy még véletlenül se szabadulhassak. Mélyre fúrta szememben a tekintetét, de nem voltam hajlandó válaszolni, még ha libabőrök árasztották el a bőröm sem. – Mm, ugye tudod? – ujjait arcomra simította, ajka észrevétlen gyorsasággal került nyakamhoz.

- Justin..! – azon nyomban eltoltam magamtól, két okból is. Egyrészt alig 2 méterre ült tőlünk Ry. Másrészt mert még mindig nem vagyok hozzászokva ehhez a nyakas dologhoz. – Ryan.. – suttogva magyaráztam a kedvezőbb okkal, így legalább megtarthattam magamnak gyengeségem tudatát.

- Én itt sem vagyok. Csak nyugodtan. Fajátok egymást. – hangjából leszűrtem, hogy vigyorog, de nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá, így aztán szemtanúja is lehettem piszkos gondolatából adódó csúfos vigyorának.

- Tudom, hogy itt van. És akkor? Legalább irigykedik egyet, hogy neki nincs ilyen jó csaja. – vigyorogva próbálta becserkészni ajkam.

- Justin, ne legyél bunkó! – figyelmeztetőn suttogtam, de különösebben nem hatotta meg. Újra megpróbált megcsókolni, amit nem hagytam. Mellkasára tapasztottam a kezem, hogy aztán eltoljam magamtól épp csak annyira, hogy elmenekülhessek karjaiból. – Elég tiszteletlen vagy ma reggel.. – vetettem szemére azon nyomban, ahogy kigondoltam. Egy kicsit nem árt neki, ha letörök az önbizalmából, ezért is hagytam ott olyan nyugodtan. A szobámba érve felsóhajtottam a ágyamra hajított cuccaim láttán, melyeket kénytelen voltam elpakolni, aztán lábamra varázsoltam a bokacsizmám, az alvás során rendetlenné vált hajtincseim pedig a hajvasalóval korrigáltam. Készen álltam, akárhová is megyünk ma.

~*~

Kenny nagyon jó társaságnak tűnik, de a kezdeményezésben elég pocsék. Látom rajta, hogy nem mer megszólalni, már csak az okát nem tudom. A legutóbbi alkalommal, mikor ellenőriztem, még nem haraptam embereket.

- Elég keveset tudok rólad, Kenny. – indítottam el egy harmadik beszélgetést, így negyed óra csend után.

- Mit szeretnél hallani? – mosolygott rám. Elgondolkodtam, vajon mit szeretnék tudni a barátom testőréről.

- Mikor először találkoztam Justinnal New Yorkban, nem te voltál vele. Moshe…ha jól emlékszem. – próbáltam visszaemlékezni, hogyan is nézett ki Moshe, de annyira kevésszer láttam, hogy ez szinte lehetetlen volt.

- Igen, nos.. le kellett váltani. Sok dolgom összejött és egy időre kórházba is kerültem. Aztán visszatértem, de egy ideig még mindig Moshe volt az elsőszámú testőr. Kérlek, ne mondd el Justinnak, amit most mondani fogok, de…én sosem bírtam Moshe-t.

- Miért? – azonnal kibukott belőlem a kérdést, időm sem volt megfontolni, hogy meg szabad-e kérdeznem, vagy nem.

- Mindig is azt hitte, jobb nálam. Én 3 évig védtem Justint, a kisöcsémként nézek rá azóta is. Erre jött ő, 4 hónapra átvette a helyem és bár egyszer sem mondta, mindig is éreztem, hogy lenéz. Rögtön az első ilyen alkalommal elhatároztam, hogy visszaszerzem a régi helyem Justin mellett. Mint képletes bátyja, kötelességemnek éreztem a legjobbat adni neki és erre Moshe nem volt megfelelő választás. – láttam rajta, hogy tényleg így érzi és ezért egy cseppet sem ítéltem el. Ehelyett inkább magamban megköszöntem, hogy mindezt elmondta nekem. Nem utolsó dolog nyugodtnak lenni afelől, hogy jó kezekben van az egyetlen személy, akit igazán szeretsz. Kenny tökéletes választás. Moshe felől nekem is mindig kétségeim voltak, már csak azért is, mert egy olyasvalakit védett, akit abban az időben a szívem legmélyéről utáltam.

- Hidd el nekem, Justin is nagyon értékelné, amit tettél érte, ha ezt megtudná. – kedvesen megveregettem a vállát, ami szerintem úgy hatott neki, mintha csak simogattam volna.

- Justin sokkal jobban értékeli, hogy te itt vagy. És ez így van rendjén. – szavai jelentésétől rögtön fülig pirultam, de nem engedtem magamnak, hogy jobban belemerüljek a gondolataimba. Gyorsan előszedtem valahonnan mélyről a ma reggeli viselkedését, s így mindjárt könnyebb volt erősebbnek lennem.

- Justinnak vannak sokkal fontosabb dolgai, mint én, Kenny. – le szerettem volna ennyivel zárni, hogy ne kelljen kettőnkről beszélnem pont Kennyvel, de a pasi sokkal érzelmesebb, mint amilyennek látszik.

- Nem te vagy az, akinek órákig arról áradozik, hogy „Blair annyira tökéletes..” – szemöldököm összeugrott ezen információ hallatán. Valamiért erősen kételkedtem abban, hogy ez így lenne. Justin…rólam beszél…Kennynek? Viccnek is rossz.

- Szerintem ezt álmodtad, Kenny. – felnevettem, de ügyeltem, nehogy megbántsam őt.

- Nem, Blair. – komolyan nézett rám. – Az a fiú igazán szeret téged. Lehet ma reggel bunkó volt, ahogy Ryantől hallottam, de attól még jobban szeret, mint bárki más. Valószínűleg mástól ezt nem fogod megtudni, mert Justin csak előttem meri ezt csinálni. Attól fél, a többiek csak nevetnének rajta, ami persze nem így van, de tudja, hogy a csapatban én vagyok nagyjából a legérzelmesebb annak ellenére, hogy azt várnák, a legkeményebb vagyok.. – elvigyorodott – ..szóval nekem mindig elmondja, mennyire imád téged. A végére már én is mindig megunom, de azért csak bólogatok. – vigyorogva nevetett, mintha egy bűnét vallotta volna be. Én sem tudtam nem nevetni. Részben Kennyn, részben viszont a hallottakon. Ha Justin tényleg ezt csinálja.. ez elképesztő. – Lényeg a lényeg, kicsicsaj.. Szerintem akármi fog történni, ti már úgysem robbantok szét. – mosolyogva megveregette a vállam, amire nem tudtam reagálni. Annyira jólesett mindaz, amit Kenny mondott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Justin tényleg szeret. Úgy értem, ennyire szeret. Azt hittem nem lehet felülmúlni azt, amit én érzek, de talán megállapodhatok annyiban, hogy legalább annyira szeret, mint én őt – de határozottan nem jobban! Ez az egész viszont olyan, mint egy tündérmese. Mintha a felhők ma reggel megjósolták volna, hogy lesz valami, ami feltétel nélkül az egyik legszebb dolog – megbizonyosodni arról, hogy akit szeretsz nem csak előtted mutatja ki, hogy ő is szeret.

- A feltöltés befejeződött. – a kanyarban Fredo bukkant fel, vállát a falnak döntötte, iPadjén csak úgy suhantak ujjai. Valószínűleg a képernyőn látott szavakat idézte.

- Mi jót csinálsz, zsenikém? – rámosolyogtam, de túl elfoglalt volt ahhoz, hogy felnézzen a gépről.

- Csekkold Twitteren te magad. – vetett felém egy sunyi pillantást, összevontam a szemöldököm. Aztán leesett a dolog.

Azonnal felugrottam a székről, megragadtam az iPad-et, de nem engedte, hogy elvegyem. Mégis sikerült megoldanom a helyzetet, hogy lássam a képernyőjét: mellé léptem, s ezúttal nem engedtem, hogy elfordítsa előlem. Sóhajtva megadta magát, felgörgetett a lap tetejére, hogy megmutathassa a képet.

- Fredo.. te komolyan lefotóztál minket? – nagyot sóhajtva megforgattam a szemem, de inkább csak az aggasztott, hogy a kép felkerült a világhálóra is.

- Találsz benne valami kivetnivalót? – úgy vigyorgott, mintha ez lett volna az évszázad ötlete.

- Hát…a rajongók biztosan nem fognak örülni neki..

- Nézd, mit írtam hozzá! – rábökött a kép feletti szövegre.

két érzelemzsák Justinról beszélget. hallanotok kéne.. irtó cukik!

- Fredo..! – kínos nevetés hagyta el a szám a gondolattól, hogy mindvégig kihallgatott bennünket. - Ez így nagyon nem fair ám.

Mikor viszont válaszolhatott volna, cipőkopogások töltötték meg a csendes folyosót. Hátrakaptam a fejem, Justin és Scoo közeledett felénk.

- Végeztetek? – nagy mosollyal cikázott köztük a tekintetem, végül Justinon állt meg. Átkarolta a derekam, mikor mellénk ért, kuncogva szippantottam illatába, aztán felnéztem rá.

- Igen, indulhatunk. – tudta, hogy örülök a hírnek. Nem mondták el, mi célból kellett idejönniük, így egész idő alatt megölt a kíváncsiság, vajon miről tárgyalhatnak, ha egyáltalán azt csinálták.

Útközben a buszig Fredo elújságolta Justinnak és Scoonak is a zseniálisra sikerült fotóját, melyet azonnal posztolt is a közösségi portálra. Justin persze csak nevetett az egészen, Scooter már kicsit komolyabban is vizsgálta az ügyet, de végül ő sem talált benne nagy kivetnivalót.

- Hölgyeké az elsőbbség. – Justin mosolyogva tárta ki karját a buszajtó felé. – Ez neked szólt, Fredo. – fapofával pillantott az eddig még vigyorgó fiúra, aki látszólag kicsit sem örült Justin játékosságának, amin viszont Fredo-n kívül mindhárman jót nevettünk. Aztán már csak azért is előre ment és még a fenekét is rázta, eljátszva, hogy tényleg lány, ettől pedig újabb nevetésbe törtünk ki.

Követtem Fredot a buszon, Justin jelenlétét is éreztem magam mögött, de Scoo valószínűleg máris továbbállt az ő buszukhoz, hogy továbbindulhassunk.

A srácok a nappaliban voltak, Ry és Ryan éppen hatalmas PlayStation versenyt nyomott.

- Hé, mi az, hogy nélkülem kezdtétek el? – Justin hisztis hangon vetődött be közéjük, Kennyvel mi csak a szemünket forgattuk rajta. Épp ekkor ért véget a menet, Justin pedig megragadta az alkalmat és kikapta Ryan kezéből a konzolt.

- Haver, ezt hogy képzelted? – röhögve visszavette tőle, készen egy újabb menetre, de Justin ismét elvette tőle.

- Szeretnék játszani a csajommal. – játékosan meglökte a vállát, Ryan majdnem lefordult a kanapéról. Justin hátrafordult, egy vigyort eresztett meg felém.

- Mi az? – úgy néztem rá, mintha hat feje lenne.

- Gyere. – intett a fejével, még a kanapét is megpaskolta maga mellett. Nyitottam a szám, hogy kérdezzek, s csak ekkor esett le, hogyan is értette. „Szeretnék játszani a csajommal.” Én vagyok a csaja. Vagyis a legutóbbi alkalomkor, mikor ellenőriztem, még én voltam.

- Tessék? Én játszani egy olyan izével? Azt sem tudom, hogyan fogjam meg azt a vacak konzolt. – hevesen mutogattam az említett dologra, hogy ha esetleg még annak a nevét is rosszul mondanám, legalább tudja, mire gondoltam.

- Ugyan már, gyere! – nevetve nyújtotta felém a kezét, továbbra is csak a fejemet ráztam.

Egy pillanatnyi gondolkodás után felpattant a kanapéról, s a megkerülése helyett átugrotta, így mire reagáltam volna, már előttem volt.

- Justin! – sikítás hagyta el a szám, ahogy térdemhez hajolt, s egy váratlan mozdulattal feldobott a hátára. Azt sem tudtam ijedtemben hogy kapaszkodjak, de minden elérhető helyet kihasználtam a saját magam biztosítására. Szerencsére nem kellett sok idő, hogy magam alatt érezzem a kanapét, s máris azon gondolkodtam, mit vágjak a fejéhez.

- Olyan egy szemét, faragatlan, tuskó, barom, kegyetlen…

- Értettem. – nevetve vágott a szavamba, ledobta magát mellém, kezembe adta azt a bizonyos konzolt. Ry odaadta neki az övét, így már ha akartam volna sem tudtam volna ellenkezni a játék ellen. Ezek véresen komolyan gondolják. – Na figyelj.. – mély levegőt vett, közelebb csúszott. – Ez a gomb… - és innentől kezdve egy szavát nem értettem. Csak beszélt és beszélt és magyarázott, de nekem ez mind kínai volt. – Érthető? – mosolyogva pillantott rám, s annak érdekében, nehogy még egyszer megismételje, inkább rábólintottam. Azt hittem, el fog nézni rólam, így rögtön egy fintorral jellemeztem a gondolataim, de hibáztam, mert továbbra is nézett. Gondolom anélkül is tudta, hogy bizonyára a semmire bólintottam rá, de így, hogy látta is, kuncogásba tört ki. A szememet forgatva tapasztottam tekintetem a képernyőre, amin éppen a beállításokat végezte. – Akkor…mehet?

- Ja.. gondolom.. – nagyot nyelve haraptam ajkamba. Úgy be fogok égni, hogy még füstölögni is fog a levegő körülöttem.

Épphogy lenyomta volna a start gombot, rám nézett. Kérdőn fordultam felé, vajon mi jutott az eszébe.

- Elfelejtettem valamit.

- Na ne mondd?! – hangom gúnyos volt, ezen elmosolyodott.

- Fogadjunk! – amint kimondta, rögtön tiltakozni kezdtem, de ujját az ajkamra nyomta. – Ha én nyerek, megcsókolsz. Ha te nyersz… - arcára hatalmas vigyor ült ki, felsóhajtva megforgattam a szemem.

- Lehetetlen vagy.. – böktem meg az oldalát.

- …akkor megmasszírozod a talpam. – meglepődve rákaptam a tekintetem, pimaszul mosolygott. – Ó, vagy hogy te egészen másra gondoltál? – újra az a sunyi vigyor, amitől megint csak nem tudtam mást tenni, min a szememet forgatni.

- Úgy látom, valakik nagyon perverzek. – a srácok körülöttünk mind nevetésbe törtek ki, amitől bevallom, fülig pirultam.

- Kezdhetnénk? – mereven a képernyőre szegeztem a pillantásom, nem tolerálva, hogy Justin így zavarba hozott.

- Csak szórakoztam, tudod.. – homlokát a halántékomnak döntötte, kedvesen suttogott, aztán puszit nyomott az államra. Nehéz volt megállnom, hogy ne válaszoljak, de a hatás kedvéért tartanom kellett magam a megsértett barátnőhöz. Így hát nem szólaltam meg, csak vártam, hogy megunja a várakozást és elindítsa a játékot.

Pocsék voltam, ahogy megjósoltam. Össze-vissza nyomogattam a gombokat, remélve, hogy így majd többet érek el, mintha próbálnék abban a pillanatban rájönni, hogy mit kellene nyomnom. A srácok végig röhögtek, ki tudja, talán rajtam és a szerencsétlenségeimen, de leszámítva mindezt, még jól is éreztem magam. Az viszont siralmas, hogy a játék alatt mindössze 14, ismétlem 14 pontot gyűjtöttem.

És még így is nyertem.

Justin tökéletesen kikerült minden adódó alkalmat, mikor összegyűjthette volna a pontokat. A végén azért felszedett egy-kettőt, hogy ne legyen olyan rossz az eredménye, de igen, akár mondhatjuk úgy is, hogy hagyott nyerni. Sőt, ez a tömör igazság.

- Szóval? Mit is mondtam a fogadást illetően? – vigyorogva dobta le maga mellé a konzolt, a fiúk árgus szemekkel figyelték minden mozdulatunkat. Szerintem már lyukas volt az oldaluk a kíváncsiságtól, vajon mit fogok reagálni.

- Add a talpad. – elé tartottam a tenyerem, az arcom teljesen komoly volt. Hát, nem éppen erre számított, ahogy a fiúk sem, akik „óó”-zásba kezdtek. Komolyan, mint az oviban. Ki gondolta volna, hogy egy hülye játék ennyire sokat jelent nekik?!

- Nem szeretnél inkább behívni a hálóba? – ajkába harapva rám kacsintott, gondoltam kicsit játszok vele, ha már annyira nagyon akarja.

- Valójában nem. – vállat vonva hátradőltem a kanapén, karomat összefontam a mellem alatt.

- Olyan ünneprontó vagy, Blair. – nyafogva összevonta a szemöldökét, hisztis pózt vett fel.

- Te pedig olyan gyerekes. – azonnal visszavágtam, nem is gondolkodva a válaszon, ami viszont meglepte őt.

- Csak ne visszaszólt Blair Collins a nagy Justin Biebernek? – felvonta szemöldökét, tényleg elég hitelesen játszotta el, hogy megsértődött.

- És ha igen? – álltam a tekintetét, a helyiséget csend töltötte be. A srácok valószínűleg nem tudták eldönteni, hogy csak játsszunk, vagy komolyan gondoljuk. Hogy őszinte legyek, egy pillanatra bennem is felvetődött a kérdés.

- Azt nagyon rosszul teszed. – fogán keresztül sziszegte, elmosolyodtam.

- Ne feledd, nekem csak simán Justin vagy, nem a „nagy Justin Bieber” – idéztem szavait.

- A rajongók nem úgy látják, hogy ezt gondolod. – mosolya csúfondáros volt, az én szívem viszont összefacsarodott.

Ezt nem tudtam poénnak venni. Tudja, hogy mennyire érzékeny vagyok a rajongóival kapcsolatos témára, erre a fejemhez vágja, hogy mit gondolnak. Ahelyett, hogy tudatná velük az igazságot, inkább mindenki háta mögött még tovább kínoz vele. Kitől várjak segítséget, ha a saját barátom ilyennel szórakozik? Ismer, tudja, hogy épp most min megyek keresztül. Ő maga szemtanúja és ő maga is érzi.

- Jézusom, Blair, én nem…nem úgy gondoltam. – azonnal szabadkozni kezdett, amint rájött, hogy miért váltam némává. – Édesem, komolyan…

- Nem, Justin! – közbevágtam, nagyot nyelve segítettem kiszáradt torkomon. - Azt hittem, tőled várhatom el egyedül, hogy soha ne vágj hozzám olyat még poénból sem, ami egyébként is fáj. Köszi, ez most marhára jólesett. – olyan gyorsan álltam fel, hogy ideje se legyen megállítani.

- Blair, ne csináld már, hallod? – gyorsítottam lépteimen, áttörtem Fredo és Ry közt, s a szobámig meg sem álltam. – Kicsim, én ezt teljesen nem úgy értettem. Csak…gyere vissza, jó? – nem figyeltem rá, makacsul tartottam a szobám felé. Vadul rontottam be, ugyanezzel az erővel vágtam be magam mögött az ajtót.

Könnyektől fojtogatva vetettem magam az ágyra, miközben tudtam, hogy ennek semmi értelme. Tudom, hogy nem úgy értette, de tudat alatt iszonyúan megsebzett. Mély levegőt vettem, többször is megismételtem, hátha így elűzöm nyugtalanságom egy részét. Hatni látszott a dolog, így addig folytattam, mígnem elég nyugodt voltam, hogy észrevegyem, valaki felettem van és átölel.

Ajkamba harapva kisöpörtem szememből a kósza tincseim, hasamról az oldalamra fordultam, s már ez is elég volt ahhoz, hogy felismerjem Justint.

- Hagyj egyedül, jó? – tekintetét kerülve motyogtam, kispárnámat magamhoz szorítottam.

Egyetlen szó nélkül feküdt le mellém, alkarján támasztottam meg magát. Szabad keze beletúrt hajamba, így helyettem elvégezve a gubancok elsimítását. Aztán hüvelyk-és mutatóujja közé fogta az állam, fejemet maga felé fordította, de nem néztem a szemébe.

- Annyira sajnálom. – suttogó hangja libabőrt váltott ki belőlem, cirógató ujjai közben kellemes melegséggel árasztottak el.

Miután fogalmam sem volt, erre mit kellene válaszolnom, inkább csendben maradtam.

- Bármire megesküszöm neked, hogy egyáltalán nem gondoltam komolyan. Csak vicc volt az egész. Egy elég rossz vicc.. – felsóhajtott, egyetértőn bólintottam.

Alsó ajkam fogaim közé vettem, majd ajkamat megnyalva elengedtem, s halványan csücsörítve arcom belsejét harapdáltam. Lélegzetvételem felgyorsult, ahogy végigpásztáztam ajkát, állát, nyaka vonalát, miközben az ő ujjai egy pillanatra sem hagytak fel a simogatással. Akármilyen szemszögből is nézném, rá nem lehet haragudni. Igen, most még mérges vagyok, de kérdezz majd meg fél órával később – ez viszont már a legvégső határ.

- Szeretlek. – suttogta hirtelen. Szempilláimon keresztül felnéztem rá, azóta először, hogy otthagytam őt.

- Én meg utállak. – morcosan motyogtam, újra elvettem róla a tekintetem. Hogyan vághatnám a szemébe, hogy utálom, mikor tudom, hogy nem is igaz?

Hallottam, hogy halkan felkuncog, ujjai ismét felemelésre késztették a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Ezúttal viszont arca sokkal közelebb volt – mondhatni centikre az enyémtől – amitől lélegzetem a tüdőmben maradt.

- Ezek szerint kéne tennem valamit, amitől ez a csúnya dolog megváltozik, igazam van? – mosolyogva suttogott ajkamba, pontosan tudva, hogy ezzel elveszi az eszem. Válasz helyett egy halk nyögés hagyta el a szám, nagy erőfeszítésembe telt, hogy ellenálljak. Szája újra mosolyra húzódott, ekkor hunytam le a szemem, hogy teljesen átadhassam magam neki.

Ajka hamar összeolvadt az enyémmel, de időbe telt, mire igazán viszonoztam a csókot. A hátamra forgatott, teste felém kerekedett. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy megálljam a kísértést, hogy a hajába túrjak, s mintha csak a gondolatomban olvasott volna, megtette ezt velem. Keze bejárta a felsőtestem, csókunk egyre intenzívebb lett, amitől korántsem hatott úgy a dolog, mintha utálnám. Arcom a kezébe fogta, nyelvét az alsó ajkamhoz préselte, hogy engedélyt kérjen a belépésre. Újra hezitáltam, fontolgattam a lehetőségeim, de mindez odáig vezetett, hogy magam sem vettem észre, s már meg is adtam neki a belépés engedélyét. Nyelve megszokott tökéletességgel mozgott együtt az enyémmel, amitől nem bírtam magamban tartani elégedett sóhajom. Megadóan túrtam hajába, a lehető legközelebb húztam magamhoz. Belemosolygott a csókunkba, ahogy elérte őt a felismerés: győzött.

- Szeretlek.. – apró csók. - ..nagyon – egy újabb - ..nagyon. – nem bírtam ki, elmosolyodtam. Annyira édes volt, hogy többé már nem tudtam volna elhitetni vele, hogy utálom, ami persze eddig sem így volt.

Lábammal körbefontam a közelebb eső combját, a váratlan mozdulattól halk nyögés hagyta el a száját.

- Szóval te erre gondoltál a fogadás alatt, vagy mi? – szemét ki nem nyitva suttogta, kihasználtam a lehetőséget, hogy ezúttal én kezdeményezzek rövid csókot.

- Arra gondoltam, hogy meghagyom neked a lehetőséget, hogy ilyen rettentő nehéz dolgon gondolkodj. – ajkamba haraptam, szemei kíváncsian pattantak ki, ajka mosolyra húzódott.

- Ez az én csajom! – ajkamra hosszú puszit nyomott, haladt állam felé, s bár előre féltem, mi lesz, ha a nyakamhoz ér, eldöntöttem, ezúttal nem állítom meg. – Mit gondolsz.. – ujját végighúzta nyakamon, nagyot nyeltem. - ..feszegethetem kicsit a határokat? – ajkát fülemhez érintve suttogott, elvigyorodtam.

- Azt mondom…most vagy soha. – ráharaptam alsó ajkamra, vártam a reakcióját.

Kuncogva fülem tövébe nyomott egy puszit, s egyre inkább haladt lefelé. A harmadik után előjött az a bizonyos bizsergés, a hátam megfeszült, ennek ellenére nem tudtam nem vigyorogni.

- Lazíts. – súgta két puszi közt, én pedig úgy tettem, ahogy kérte. Leeresztettem a vállam, így rögtön sokkal jobban hozzáfért a nyakamhoz, amitől felszisszentem, aztán elmosolyodtam. Keze a nyakam másik oldalára simult, hüvelykujjával fentebb kényszerítette állam. Hajába túrtam s közelebb húztam magamhoz, mire éreztem, hogy elmosolyodik. Csinált valami furát a fogával, amitől nyögés hagyta el a szám, s csak akkor jöttem rá, hogy a nyakamat szívta, mikor már végzett. Az érintett területre nyomott egy puszit, s haladt tovább a kulcscsontom felé.

Én viszont másra gondoltam. Kezembe fogtam az arcát, felhúztam magamhoz, s ajkammal becserkésztem az övét. Hevességemen elmosolyodott, nyelve rögtön az enyém után kutatott. Majdnem egy újabb nyögés szaladt ki a számon meleg ujjainak érzésekor, amik megpróbálták észrevétlenül feltűrni a pólóm alját. Nyilvánvalóan rájött, hogy az észrevétlenség nem jött be, s azonnal felhagyott ezzel a módszerével. Pólóm alját mindkét kezével megragadta, felrángatta a mellemig, aztán megszakította a csókot, de csak azért, hogy fejemen is kibújtathassa az anyagot. Ajka visszatért az enyémhez, szabad kezével átkarolta apró derekam, s egészen annyira magához húzott, hogy egy falatnyi levegő se legyen köztünk.

- Még mindig... – gyorsan lopott egy puszit. - ...haragszol? – nyakamba rejtette az arcát, nyelvével masszírozta a bőröm. Mindig tudja, mit kell csinálnia, hogy teljesen ne arra figyeljek, amire kellene. – Mm? – átszáguldott kulcscsontomon, s legnagyobb meglepetésemre hasamon éreztem viszont ajkait.

- Justin.. – elfojtott nyögésemből azt hiszem megkaphatta a válaszom, de biztos vagyok benne, hogy neki ez nem lesz elég. Gyomromban pillangók milliói röpködtek, mikor elérte alhasam, s ekkor úgy gondolta, egyelőre itt megáll. Helyette újra ajkamat vette birtokba, s ez nekem elég is volt, hogy kihasználva az alkalmat leszedjem róla a pólóját. A dolog kicsit nehezebben ment, mint neki az előbb, de a lényeget akkor is megkaptam. Egy félmeztelen Bieber - felettem támaszkodva.

Tekintetem végigfuttattam testén, s a kísértés ezúttal erősebb volt, mint az ellenkezésem, így ujjaimat kénytelen voltam végighúzni hasán.

- Gyönyörű vagy. – mosolyogva simította tenyerét az arcomra, félénken néztem fel rá. Hogy mondhatja, hogy én vagyok gyönyörű, mikor itt van ő, mint maga a tökéletesség?

Bármiféle válasz helyett inkább hajába fúrtam az ujjaim, s lehúztam magamhoz. Ajka szenvedélyes csókra invitált, elfogadtam a meghívást.

- Blair, Justin! Odabent vagytok? – összerezzentem a nem várt hangtól, Justin az ajtó felé kapta a fejét. Egy sor szitkozódás hagyta el a száját, amit szerintem jobb is, hogy nem értettem.

- Tökéletes időzítés, akárki is vagy. – orra alá dörmögte, mikor a kilincs forogni kezdett. Azt hittem, benyit, amitől kisebb szívroham fogott el, de szerencsére Justin nagyon okosan cselekedett, mikor bejött utánam, történt az akármikor is, így most megmentett minket egy jókora kínos helyzettől. – Egy pillanat! – éppen csak olyan hangosan kiabált, hogy jelet adjunk magunkról, miközben leszállt rólam, felvette a földről a pólónkat, felém dobta az enyém, mialatt ő belebújt a sajátjába. – Megvagy? – tétovázás nélkül segített megigazítani rajtam az anyagot, bólintásom után felhúzott az ágyról. Az ajtó előtt még egyszer végignézett rajtam, de csak a hajamban talált némi kivetnivalót, amit gyorsan el is simított. Én a pólóját pofoztam helyre, de Justinhoz méltóan persze most sem találtam rajta semmi hibát. Mindketten elmosolyodtunk a helyzeten, aztán kikulcsolta az ajtót és kikukucskált rajta.

- Szükségetek van r…? – szava megakadt, arca felragyogott.

- Van itt valami, aminek biztosan örülni fogsz. – Pattie mosolyogva mutatott valamire, amit én nem láttam, hiszen Justin eltakarta az egész kilátást.

- Justin, engedj ki! – próbáltam eltolni az útból, hogy én is láthassam, mi folyik odakint.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Úgy döntöttem, ideje áttérnem egy kis formai változtatásra. Már korábban is láttam olyat, hogy nem előre, hanem a rész végére ír "kommentet" az író, de a Danger óta csak még jobban megtetszett az ötlet, mert így legalább már nem kell titokzatoskodnom és feltehetek olyan kérdéseket, mint...

...AWWWWH, HÁT NEM ÉDESEK? :'DDDDDD imádok ilyen részeket írni, mikor elképzelem magam előtt, ahogy falják egymást. nem vagyok ám perverz...csak szimplán egy teenager :D

...mit gondoltok, mi(k)/kik(k) lesz(nek) az(ok), ami(k)/aki(k)nek Justin ennyire megörült? :')

...na és mit gondoltok Kenny újonnan megismert oldaláról?;)

...na és a PlayStationös jelenet mennyire nőtt a szívetekhez? én jót nevettem már a gondolaton is. :'))):D

Soksoksok elnézést, hogy nem válaszoltam a kommentekre, de tegnap hajnali fél egyig, azaz az már ma volt, szóval addig írtam a részt is, hogy tudjak hozni nektek egy jó kis kiadós fejezetet. Remélem örültetek neki :)

53. Csendkirály

Háháá, kicseleztem a sorsot, és itt vagyok. :DDDDDD
Na hát most egy jó kis viccet mondok nektek - ami nekem vicces, titeket lehet bosszantani fog: találtam egy elkallódott részt a dokumentumban, aminek létezéséről már meg is felejtkeztem :D Feltekertem, hogy megnézzem, hol tartok és akkor láttam, hogy opszi, ez nem olyan befejezésű, mint a legutóbbi rész itt a blogon. És akkor jöttem rá, hogy ezt már másfél hete megírtam és azóta ott is van. Remek, nem?
A következő részből is megvan már vagy 3 oldal, úgyhogy tekintsétek ezt a részt úgy, mint egy kisebb része a következőnek - mivel ez eleve nincs 4 oldal, amennyi általában szokott.
És akkor ho finito con parlare, most olvassatok! :)

Egy újabb nap. Ma nem lesz koncert, ami hogy őszinte legyek, pont jól jön. Justin tegnap este csúnyán köhögni kezdett, persze azt a bizonyos koreográfiát megtanította nekem. Aztán rögtön teáért futott, mert fájlalni kezdte a torkát. Ezután jött a köhögés, majd a gyulladás, ami elvileg mára már elmúlt.

Megérkezett továbbá a turnébuszunk, amivel eredetileg indultunk, így egy éjszaka leforgása alatt visszaállt minden a régi tempóba és beosztásokba. Mondhatnánk: a „kicsik” és a „nagyok” busza.

- Kérsz tejet, szöszi? – szólított meg Ry.

- Köszi, nem. – mosolyogtam rá a telefonom mögül. Éppen a TMZ egyik cikkét olvastam, amiben máris közzétették a tegnapi koncert eseményeit, beleértve a Never let you go alatti alakításunkat. Ügyesen rájöttek, hogy az előadással Justin üzenni akart, bár ebben nem biztosak. Persze, abban biztosan lennének, ha azt kellene terjeszteniük, hogy Justin szakított a barátnőjével, de ebben nem biztosak. Igen, ez a sajtó…

- Én kérek. – Justin kijött a fürdőből, pólóját éppen akkor húzta magára. Egy egyszerű melegítőnadrágot viselt, tekintve, hogy most pihenőnap van, így nem különösebben kell adnia magára. Persze ő még egy rongyos, ruhának nem nevezhető textildarabban is vonzó lenne, tehát azzal a kérdéssel, hogy mikor mit vesz fel, nem is kell foglalkozni.

- De nem kapsz. – Scoo bukkant fel a bejáratban, felszökdelt a lépcsőn és beviharzott hozzánk. – Tavaly is majdnem elhánytad magad koncert előtt. Ezen a turnén nem fog megismétlődni. – szigorúságának minden oka csupán az aggódásra vezethető vissza. – Hogy tetszik a kétbuszos megoldás? – elvigyorodott, mivel tudta, hogy mindenki örül neki.

- Fáj a fejem. – nyöszörögve lehuppant mellém, fejét az ölembe hajtotta.

- Micsoda?! – mindhárman hangosan csattantunk fel pár ártatlannak tűnő szaván, ami valójában igenis nagy jelentőséggel bír. – Justin, ugye csak viccelsz? Makkegészségesnek kell lenned! – végigsimítottam arcán, amelyet bár lehet csak én beszéltem be magamnak, nekem sápadtnak tűnt.

- A torkod fáj még, Justin? – Scoo kétségbeesetten ült le mellénk, nagy szemekkel pásztázta a combomon fekvő fiú arcát.

- Egyre jobban. Mikor nyelek, ilyen furán kapar, vagy nem is tudom mit csinál. – szomorúan görbítette le ajkait, arcát tenyerébe rejtve bújt hasamba. Scoo hirtelen felpattant.

- Blair, kérlek maradj vele. Ry, te pedig hívd fel a repülőgép-társaságot, hogy küldjék Dr. Both-ért a helikoptert. Angliában van, gyorsan ideér. Én pedig felhívom a dokit, hogy készüljön. – azzal eltűnt a buszról, utolsó szavát is csak nagyon fülelve hallottam meg.

- Kölyök, nehogy most betegedj le! – úgy szólt, mintha Justin ezt tudná irányítani, persze csak jóindulatból tette, közben már tárcsázta is az orvost. Scoot követve ő is átment a másik buszra.

- Justin.. – felfedtem arcát, csillogó szemekkel nézett rám. De most nem úgy csillogtak, mint általában. Határozottan a betegségre utaló csillogás látszott bennük. – Ne tedd ezt, hallod? Mondd, hogy minden rendben. Ugye így van? – félve öleltem magamhoz, nehezen nyelt majd rám nézett. S csak nézett. Nem tiltakozott, de nem is értett egyet. Persze, hogy nincs jól. Messziről kiált, hogy beteg. – Ó, Justin.. – ajkamba harapva felsóhajtottam, ujjai kezemre találtak és összekulcsolódtak az én ujjaimmal.

- Jól vagyok, csak a torkom fáj. Amúgy semmi. – a szemembe füllentett. Oké, csak meg akart nyugtatni, de ezt nem lehet titkolni. Justin beteg. Kész, pont.

- Felállok, feküdj le kényelmesen. – ajánlatom szerint akartam cselekedni, de visszahúzott.

- Ne! Nekem így jó. – lehunyta szemeit, apró mosollyal az arcán fészkelte be magát az ölembe. – Te bánod? Mert akkor kiszáll… - tenyeremmel betakartam száját, megdermedt alattam. Miután biztosra vettem, hogy nem fog megszólalni, továbbcsúsztattam arcára és gyengéden simogattam, amit békésen lehunyt szemekkel élvezett.

~*~

Dr. Both már legalább fél órája bent tartja Justint.

- Justin, nagyobbra! Jó, most jó. Kérek egy E hangot. Ez egy D volt. Próbáljuk a G-t. Oké, megvan. Kérek egy köhögést. Hogy fáj a torkod, kapar vagy ég? Hát ez szuper. Igen, azt jól tetted. A kisasszony is helyesen cselekedett. Na még egy utolsó sóhaj. Itt kérlek fogd meg. Lekapnád a pólód? Oké, a szív rendben van. Enyhe jelét látom a tüdőgyulladásnak, de ebből ma beveszel háromszor egyet és holnapra kutya bajod. De beveszed, értettük? Szuper, akkor öltözhetsz. Várj, még egy kérdés! Az éneklést leszámítva kiabáltál az elmúlt pár napban, vagy inkább lengén öltözködtél odakintre?

Jesszusom. A hideg is kirázott ettől a kérdéstől. Aznap éjszaka, mikor Budapesten tettünk hajnali „kirándulást”, én még pulóverben is majd' megfagytam, ő meg a fél utat pólóban tette meg. Ha csak belegondolok, hogy én vagyok a betegségének a hibása, a bűntudaton kívül hatalmas önmagam iránt érzett undor is elfog. Nekem kellene most a helyében lennem. Ez így nem fair.

Nyílt az ajtó, végre kijöttek. Nem bánkódom, hogy nem hallottam a válaszát, mert valójában sosem hallottam, hogy ő mit mond, mindig csak az orvos hangja hallatszott ki.

Szomorúan kullogott a doki nyomában, majd senkihez sem szólva bevonult a szobájába. Kérdőn néztem Carinre, majd Ryra, akik szintén tanácstalanul álltak az eset előtt. Hezitáltam, vajon örülne-e a társaságomnak, de a kíváncsiságom felülkerekedett bizonytalanságomon és kérdés nélkül a szobájába indultam. Kopogtam, de meg sem vártam a válaszát, hogy benyissak. A párnájába morgott valamit, bár felőlem engem is szidhatott volna, úgysem érteném.

- Justin, bejöhetek? – a sorrend kicsit nem volt helyénvaló, bár ez volt az utolsó, amivel foglalkoztam. Sokkal inkább megijesztett, hogy nem kaptam választ. – Justin, mi baj van? – leültem teste mellé az ágyra, félve simítottam kezem a hátára.

- Semmi. – azt hiszem, ezt mondta, de szavát alig értettem.

- A semmiért nem viselkedsz így. Mondd el, jó?

- Azt mondtam, semmi! – idegesen fordult a hátára, kicsúszva kezeim közül. Meglepetten néztem szemébe, mellkasom hirtelen összeszorult a fájdalomtól, amit mogorva szavai keltettek bennem. Sosem csinált még ilyet, vagy lehet mégis, de sosem fájt még ennyire. Én csak.. én csak jót akartam neki. Talán nem kellett volna tartanom vele a kontaktust, de mivel megtettem, láttam benne a bűntudatot. – Szívem, nem…én nem úgy értettem. Sajnálom! – arcomat kezébe zárta, hagytam magam. Hagytam, hogy beteg mellkasára vonjon és arcát hajamba rejtse. A fene sem foglalkozott azzal, hogy milyen az egészségi állapota, csupán azért hangsúlyoztam a betegségét, hogy legyen mire vélni előbbi viselkedését. – Nem akartam úgy viselkedni, csak a doki felhúzott. – összevontam szemöldököm az információ hallatán.

- Mivel? – súgtam esetlenül.

- A holnapi koncertet le kell mondani.. Ha meggyógyulok, akkor a holnaputániról lehet szó, de ahhoz nagyon energiatakarékos üzemmódban kell lennem, alias nuku duma. – rögtön tudtam, miért fáj ez neki. Utál csalódást okozni a rajongóinak, egy koncert lemondása pedig hatalmas tragédiával ér fel neki.

- Hátha már holnapra meggyógyulsz. Mennyire nagy a baj?

- Elvileg mintha tüdőgyulladásom is lenne, de azt holnapra kiheverem a gyógyszer mellett, a torkom viszont minden egyes kiejtett szó ellen tiltakozik.

- Akkor ideje lenne csendkirályt játszani. Holnapig egy szót sem! – komolyan néztem a szemébe, de ő csak mosolygott.

- Akkor még azt sem mondhatom, hogy szeretlek? – kezét farzsebembe csúsztatta, szeméből kisöpörtem a zseléhiánytól előrehulló hajszálait.

- Még azt sem. – orromat mosolyogva az övének nyomtam, felső ajkamra gyengéd puszit nyomott, szánk épphogy csak érintkezett.

- Most, hogy némaságra ítéltél, mesélj nekem.

- Mégis miről? – nevettem fel.

- Azelőttről. – értetlenül meredtem rá, ezt vajon hogy érthette. – Tavaly október. Rémlik valami? – tavaly október, persze. Akkor volt a koncert, amelyen kiérdemeltem a kanadai ollg nevet.

- El sem hiszem, hogy változhattam meg ennyire. – sóhajtva messzebb hajoltam, lesütött szemekkel ültem az ölében.

- Nem te változtál. Csak az érzéseid. – megsimogatta az arcom, felsandítottam mosolyára.

- Szükséges erről beszélnünk? Nem vagy a halálodon, hogy végigpörgessem előtted csodálatos pályafutásunkat, melynek eddigi 90%-ában próbáltam minél távolabb maradni tőled. – kimondva még durvábban hangzott, de kétségtelen, hogy ami megtörtént, az megtörtént és én vagyok érte a felelős.

- Akkor mesélj nekem a Vogue utáni időszakról, amikor nem beszéltünk. A pasid vagyok, tudnom kell róla. – rakott hozzá gyors magyarázatot arckifejezésem láttán. Az utolsó porcikám sem kívánt erről beszélni, főleg hogy azóta minden a feje tetejére állt és ellenkezőképp történik, mint akkor.

- Csak modellkedtem és kész. Nagyjából ez minden. – megvontam a vállam, látszólag neki ez a válasz korántsem volt kielégítő.

- Miért nem akarsz róla beszélni? Talán volt akkoriban valakid? Nem akarsz rá emlékezni? Esetleg elvette a szüzességed? – ő maga sem gondolta komolyan a szavait, de éreztem, hogy a pozitív válasz lehetőségét is megfontolta.

- Persze, egészen pontosan Dominic volt az. Tudod, a modell Dominic.. – egy pillanatra lesokkolt, tényleg elhitte. Én hülye meg elvigyorodtam, így persze leesett neki, hogy csak szórakoztam. – Ne beszéljünk a szüzességről, ha lehet. Inkább akkor arról a 4 hónapról, már ha tényleg némán kell tartanom téged.

- Csupa fül vagyok, édesem. – egyik hajtincsem ujjára csavarta, s ezt a 4 hónapos élettörténeti mesém alatt is folytatta.

Elmondtam neki a legfontosabb dolgokat. Hogy leraktam az érettségit mindenből, tehát elméletileg szabad vagyok, már az iskolát illetően. Meséltem neki Buffy kutyuskámról és hogy egy kisebb balesetet szenvedett a lába, de két hét után egészségesebb lett, mint valaha. Elmondtam, hogyan egyengettem a karrierem Troy segítségével. Meséltem neki a hazai ismerőseimről is, akik nagyrészt örülnek a sikeremnek, de akad egy-kettő, akik nem nézik jó szemmel a velem történő eseményeket. Sokan azt sem értik, hogy lettem abból a sulis tornacsukás kisdiákból egy címlapos magassarkús modell és a legrosszabb, hogy nem tudom azt mondani, eddig is az voltam, mivel nekik egy kitalált oldalamat mutattam. A „kettős személyiségemtől” már rég megszabadultam, nincs többé két Blair, csak én vagyok. A suliból sokan azért utáltak ki, mert kapcsolatba kerültem Justin Bieberrel és nem voltak képesek elfogadni a tényt, hogy nekem jobban bejött az élet. Nekem viszont nem volt időm sajnálni őket, na nem mintha akartam volna. Geraldine hazajött egy hónapra, anya és apa is otthoni munkára ment, így majdnem egy egész hónapot együtt töltött a család több év óta először. Anya azóta is többet van otthon, mint munkában, apa viszont ugyanúgy megy városról városra, de legalább az estéket együtt töltik. Geraldine az egy hónap letelte után eltűnt, másfél hónapja megint nem hallottam róla. Én pedig nem vagyok otthon, de legalább tartom a kapcsolatot anyáékkal.

Másfél óra eltelt a történeteimmel. Justin egyszer sem szólalt meg, az én torkom már kiszáradt a beszédtől, de legalább teljesítettem a küldetésem és Justinban tartottam a hangját.

- Még hogy semmi nem történt.. – csóválta a fejét.

- Veled azért biztosan érdekesebb dolgok történtek.

- Mindig eszembe jutottál. – suttogta hirtelen. Hajamba túrva homlokom az övéhez vonta, hüvelykujjával végigsimított alsó ajkamon. Lehunytam a szemem, ujjbegyeim arcához érintettem, ajkai akaratlanul is magukhoz vonzották az enyém. – Ne most! Beteg vagyok.. – szavaitól megdermedtem, a csalódott gondolat rögtön átfutott az agyamon, hogy nem akarja.

- Ez nem változtat semmin… - motyogtam magam elé, aztán megeresztettem egy mosolyt, nehogy rosszat gondoljon.

- Ha azt gondoltad, hogy nem akarom, hát értesítelek, hogy tévedsz. Csupán azt nem akarom, hogy elkapd, már ha el lehet kapni a torokfájást. – mosolyogva megsimogatta az arcom, sikerült megkönnyítenie az érzéseim.

- Azért hozzád bújhatok, vagy azt is megvonod előlem? – szavaimon elmosolyodott, karjait szélesre tárta. Fentebb csúsztam ölében, átöleltem a derekát, fejemet pedig mellkasára hajtottam. Mintha egy dalt hallgatnék, úgy hatott dobogó szíve a fülem alatt. Csodálatos volt. Igaz bordaropogtató gyorsasággal dübörgött, de legalább türközte az én szívem tempóját.

- Mit csinálnék, ha te nem lennél itt..?! – egyszerű közmondatnak hangozhatott, de sóhaja tette ezt költői kérdéssé. Olyanná, amin elmosolyodtam.

- Valószínűleg nem lennél beteg.. – sajnálatos volt, hogy miattam történik mindez, de jelen pillanatban nem tudtam nem mosolyogni a karjai közt.

- Vagy inkább egy szöszke kislány nem beszélne butaságokat, amik totálisan kiakasztanak. – hajamba kuncogott, én viszont csúnyán néztem fel rá.

- Kislány?! – ismételtem meg szavát cinikusan.

- Egy elbűvölő szépségű kislány. – motyogta ajkamba. Összeszorult a gyomrom a hangjától, szavainak jelentősége már csak hab volt a tortán. Egyszerre lenyűgöző és idegesítő, hogy néhány szavával mennyire tud befolyásolni.

Arcomba szökött a vérem, így jobbnak láttam visszabújni nyakába. Mosolyogva csukódtak le a szemeim, kulcscsontjára hosszú puszit nyomtam, aztán kikapcsoltam az agyam és élveztem, ahogy keze feltérképezi a porcikáim.