Kimaradás

Kedves Olvasóim.♥

Úgy gondoltam, már most gyorsan összedobok valamicske rövid szöveget, mert mérget veszek rá, hogy holnaptól a fejem kavalkádban fog úszni.

Irodalomból pontosan 4.5-re állok és szerdán írunk dogát, ami az utolsó lesz. A tanár olyan - szerencsére - hogy ha az ötös lesz, akkor megadja. Szóval nagyon kell rá készülnöm, mert ezen múlik a kitűnőm is, előreláthatólag. :) Másodszor, olaszból is írunk szerdán, angolból pedig holnap. Mindkettőből csak ötösöm van, de azért tanulok, hogy azért akkor kapjak már egy dicséretet....:D na, most lehet elszóltam magam és nem csak ötösöm lesz, de na. Így jártam:D

Nekem szerdán még angol különórám is lesz, és ami a legfenomenálisabb, hogy csütörtökön pedig osztálykirándulás!!! Szóval holnap délután az olasz, irci dogára és a különórára tanulok, szerdán 6-kor érek haza, mert még fogdokihoz is kell mennem, na mindegy, ez egy hosszú történet. Bonyolultak a szerdai napjaim, na nem mintha a többi nem lenne az...

Tehát a lényeg, hogy szerdáig amúgy sem tudnék leülni írni, utána pedig csütörtök-péntek osztálykirándulás. Szombaton alszok délig (:DD) és még lesz rá kemény másfél napom, hogy megtanuljak a kövi hétre, ami még kimaradt doga.

Tehát hétvégéig sajnos semmiféleképpen nem tudok részt hozni, a hétvégéről már beszélhetünk:) De még arra sem fogadok...:/

Remélem nem felejtitek majd el a blogot ezalatt a rövidke idő alatt:) Sajnálom, hogy pont akkor kell várni, mikor már közelednének oda, de így jött. :/ :)

Addig is nézzetek be a másik blogomba is: http://thecommondenominator.blogzona.hu/ és aki még nem olvasta, az esetleg megteheti:)

Na, azt hiszem ennyi voltam.

Jelentkezek résszel, amint tudok!!:)

Puszilok mindenkit, drágáim.♥

25. Kosárpályás beszélgetés

Kedves Olvasóim.♥

Örömmel tudatom, hogy ez a fejezet ismét extrahosszúra sikerült. Wordben számolva szinte kereken 7 oldal. Remélem örültök neki és nem bánjátok, hogy sok időt vesz majd el az olvasása.

Egy valamit szeretnék mondani. Kommentekkel kapcsolatos. Az előző részhez 6-ot kaptam. Csak nem akar nőni ez a szám. Ez az átlag nagyjából. Nem az a rossz, hanem az, hogy közben van elvileg 21 rendszeres olvasóm. És ez elszomorít. Ha valami nem jó, vagy kifejezetten rossz, akkor mondjátok meg nyugodtan! Ha nem tetszik valami, azt is. Tökmindegy mit, csak legyen visszajelzés. Jobban inspirálna az írás.

De most direkt írtam egy ilyen hosszút. És kíváncsi vagyok, hogy most hányan fognak írni:) Na, nem is mondok többet.

Kellemes Olvasást.♥

Kivételes alkalomnak számít mostanában, hogy 7:00-kor szólalhat meg az ébresztőm. Nem voltam nyűgös, sőt, boldogan állítottam le telefonom. Persze, mindenki boldog, mikor kikapcsolhatja az idegesítő reggeli kakast pótoló rendszert, de én most más miatt voltam boldog. Azaz, nem is egy, hanem több dolog miatt.

Legelőször is, a divatbemutató miatt. Rájöttem, hogy mekkora megtiszteltetés ért, és megfogadtam, hogy ki fogom használni, nem hagyom cserben a szakmám és Mishát sem. Nagy lehetőség, hogy igazán megmutassam magam. Másodszor, tegnap letelt egy hét, mi pedig megkaptuk az előfizetésünket. Úgy értem, a legvégén kapjuk majd meg a teljes összeget, ez egy azon felüli „mellékfizetés” volt, hogy ha valaki nem hozott elegendő pénzt magával, akkor is tudjon vásárolni valahol, legyen az akár ruhabolt, vagy egy étteremben evés. Éppen ezért úgy döntöttem, holnap most már tényleg elmegyek egy közeli negyedbe, ahol kiélhetem vásárlási hiányom. Harmadrészt pedig a mai programom miatt, amire hivatalos vagyok.

9-re mentem a modellstúdióba, ahol újabb portfóliók készültek rólam és a többiekről is egyaránt. Ezúttal hétköznapi ruhákra került a sor, így valójában semmi extra nem volt a dologban azt leszámítva, hogy néha a levegőt kellett átölelnem, mert az újságban elvileg a címet a kezemben fogom tartani. Vicces és jó hangulatú volt ez a fotózás is, és el sem fáradtam, mert a magas sarkúk közelébe se kerültem ma.

Ebédre amerikai palacsintát ettem, amiből sikerült rendesen bekajálnom, de szerencsére még van másfél órám 4-ig, addigra pedig „leülepszik”.

Tekintettel léve arra, hogy már mindjárt a télben járunk, tehát hideg van, úgy is öltöztem. Egy kényelmes, fekete leggings mellett tettem le a voksom, amihez következetesen párosult egy hosszabb póló. Megfelelőnek találtam, hiszen az egész hotelben fűtenek, a kosarazás alatt pedig csak nem fogok fázni…már ha tényleg kosarazásról van szó. Egyet azért még mindig nem értettem: ha játszani fogunk, hogy tudunk beszélni? Azóta is foglalkoztat ez a kérdés, na de hát mivel ő csodabogár, majd megoldja.

Hajamat nem fogtam fel, de a biztonság kedvéért csuklómra húztam egy hajgumit. Telefonomon és kártyámon kívül semmit nem szándékoztam magammal vinni, így indulásra készen álltam. Valójában még több, mint negyed órám volt, így arra gondoltam, megkísérlem magamtól megtalálni a pályát, hogy ne kelljen felhívnom Justint.

A hallba érve utam rögtön a recepcióshoz vezetett.

- Jó napot! – köszöntem mosolyogva. – Meg tudná mondani, hogyan juthatok el a hotel kosárpályájához? – oké, ez irtózatosan kínosan hangzott.

- A pálya csak bizonyos személyek számára elérhető. 4 órára pedig már le is van foglalva.

- Tudom. Justin Bieber foglalta le. – mosolyogtam még mindig. Pár pillanat múlva viszont gonosz gondolat futott át fejemen: mi van, ha Justin csak szórakozott velem? Mi van, ha nincs szó semmilyen kosarazásról, és csak le akart járatni?

- Ezt honnan tudja? – lepődött meg a recepciós csaj. Ez nagy megkönnyebbülés volt számomra. Tehát nincs itt semmilyen átverés.

- Mivel én is meg vagyok hívva, csak éppenséggel gőzöm sincs, merre van. – válaszoltam a kelleténél kicsit durvábban. Nem lenne könnyebb, ha egyszerűen csak megmondaná, és nem érdeklődne? – Ha az segít a helyzeten, a Vogue ügynökséggel vagyok itt. – próbáltam hatni rá, mert láttam rajta, hogy nem nagyon akarja beadni a derekát.

- Újabb meglepetés. – mosolyodott el. – Tehát Vogue modell és Justin Bieber barátja? Megtudhatnám a nevét? – vett fel barátságosabb hangnemet.

- Elmondaná, kérem, merre van a kosárpálya? – mosollyal próbáltam javítani a hangomban megjelenő élt.

- Végig a folyosón, majd le a -1 emeletre, kiszállva a liftből rögtön jobbra, és a folyosó végén lesz az ajtó. – darálta le. Gondolom azt hitte, hogy nem fogom megjegyezni, de tévedt, mert igenis sikerült.

- Nagyon köszönöm. – bólintottam. – Viszlát! – mosolyodtam el halványan, majd megfordultam, bemértem a célpontom és sietősen indultam el.

Úgy tettem, ahogy mondta: végigmentem a folyosón, a liftek egyikébe beszállva lementem egy emeletet, majd jobbra fordultam, s már meg is pillantottam a körülbelül 10 méteres folyosó végén a nagy, fehér ajtót.

Ekkor fogtam fel, hogy mi fog most történni. Eszembe jutott, hogy mit is mondott: „A csapat pedig azt találta ki, hogy edzés helyett kosaraznánk.” A csapat. Tehát a táncosai, például. De a csapatba gondolom Scooter is beletartozik. Meg a testőre, akinek még nem tudom a nevét. És még ki tudja, hogy kik. Blair Collins, biztos jól döntöttél? Még visszafordulhatsz! Nem, az bunkóság lenne. Akkor már be kell mennem és kitalálnom valami jó érvet, amiért mégsem tudok itt lenni. Mondjuk mert izomlázam van? De akkor azt mondja, hogy várjak egy kicsit, míg ő edz, aztán beszélünk. Szinte látom a szemem előtt. De azt is mondhatnám, hogy fotózásom lesz. Akkor meg azt mondja, hogy miért nem szóltam hamarabb és megint én leszek a rossz. Jaj, sehogy sem jó. A legjobb lesz, ha bemegyek és majd rögtönözök. Néha azokból a pillanatokból sülnek ki a legjobb dumák.

Izgatottan lépdeltem a nagy ajtó felé. Hülyeségnek tartottam a kopogást, így nagy levegőt vettem, kifújtam, és lassan lenyomtam a kilincset. Az ajtó felém nyílt, így nem láttam őket rögtön, és ők sem engem, csak mikor átléptem a küszöböt. A másodperc törtrésze alatt pásztáztam körbe a terepet.

Justin a pálya közepén feküdt a földön. Csukott szemmel, felhúzott térdekkel, szétvetett karokkal. És nevetett. Bocsánat, inkább úgy mondom: röhögött. De nagyon.

- Ember, pofa be! – rúgott cipőjébe az egyik mellette álló fiú, majd mosolyogva felnézett rám, amin én is elmosolyodtam, bár remegő ajkakkal az izgalomtól.

- Sziasztok. – köszöntem halkan, s behúztam magam után az ajtót. A kosárpalánk alatt álló férfi megindult felém, s ha jól sejtettem, akkor ő volt Scooter.

- Kölyök! – kiáltotta el magát, tekintetét le nem véve rólam. – Ne nézd hülyének, csak éppen vicces kedvében van. – mutatott nevetve Justinra, aki hirtelen elhallgatott. Rá néztem, ő is éppen akkor ült fel. Vigyorát kedves mosollyá formázta, majd felpattant és felém indult. Elkezdtem végignézni rajta, de azon nyomban megállítottam tekintetem. Nem ez volt a legideálisabb pillanat, azt hiszem.

- Blair.? – könnyedén mondta ki a nevem, de érdekes hangsúlya miatt nem tudtam eldönteni, hogy most örül nekem, vagy csak szimplán megállapította, hogy milyen lény lépte át annak a teremnek a küszöbét, amelyben ő tartózkodik.

- Hali. – intettem félénken.

- Hogy találtál ide? – fékezett le pontosan előttem. Felnéztem rá, de arca már nem volt ott. Csak annyit érzékeltem, hogy egyik karja derekamra simul, illata hirtelen körbeleng, felsőteste közvetlenül érintkezik az enyémmel. Több pillanat is eltelhetett, míg átölelt, én viszont a sokktól még csak a kezemet sem bírtam megmozdítani. Aztán – mikor éppen vissza akartam ölelni – elvált. Amit értékeltem benne, hogy belenézett a szemembe. Gondolom tudta, hogy ezzel most rendesen meglepett és egyben azt is feltételezi, hogy ha csak ketten lettünk volna, tuti ellököm, de valójában rájöttem az utóbbi pár tizedmásodpercben, hogy akkor sem tettem volna. Szemében láttam a képletes bocsánatkérést, és ez az, amit értékeltem, még ha nem is volt oka rá. Lehajtottam a fejem, megköszörültem a torkom, és válaszba kezdtem.

- A nem túl kedves recepciós csajszi segített útbaigazítani.

- A barna hajú? – kérdezte Scooter.

- Igen, hosszú, barna hajú.

- Az a csaj tényleg bunkó. Justinnak viszont próbált benyalni… - forgatta meg a szemét, majd a kezében lévő kosárlabdát pattogtatva elindult oda, ahol eredetileg állt. Justin utána nézett, majd félőn rám tekintett. Rögtön tudtam, hogy ez még mindig az öleléses dologra ment.

- Nincs gáz. – ráztam meg a fejem mosolyogva. Túl akartam lépni a témán.

- Csak…hülyén jött volna le, ha simán megállok előtted. – kezdett magyarázkodni szavakkal is.

- Justin, nem haltam bele. – suttogtam kedvesen.

- Játsszunk? – szólalt meg a pálya közepéről egy fiú, akinek hangja visszhangként töltötte be az egész termet.

- Persze. – szólt vissza Justin ugyanúgy, majd mosolyogva intett, hogy kövessem. – Moshe, te átjössz hozzánk, Blair megy a te helyedre. – szólt a padon ülő hapsinak, akit jobban megnéztem, s rájöttem, hogy ő a testőr. Tehát Moshe. – A többiek maradnak ugyanúgy. – adta a következő utasítást.

- Telefont hova rakhatom? – emeltem fel jelzésképp a tárgyat. Rövid gondolkodás után felém tartotta a kezét, én pedig véve a jelzést beleraktam tenyerébe. A bal oldalt elhelyezkedő 5 padsorból álló nézőtér első padjára rakta le, ahol az enyémen kívül más kütyük is voltak.

- Szóval… - tért vissza. – Blair, ők a háttértáncosaim. – mutatott végig a 6 fiún. A nevüket is elsorolta, de a fene tudta megjegyezni. – Srácok, ő pedig Blair Collins, aki jelenleg a Vogue-nál pózolgat. – vigyorodott el.

- Öö…bocsi a kérdésért, de komolyan én vagyok egyedül lány? – tűnt fel a társaságon végignézve.

- Anya és Carin is itt volt, de fél óra után leléptek. – forgatta meg a szemét Justin. Nagyotmondón bólintottam. – Te bal bedobó leszel, ha az neked jó. – intézte továbbra is felém szavait. – Várj…értesz a kosárlabdához?

- Nem te vagy az egyetlen, aki ért egynél több dologhoz. – jött automatikusan a válasz, amihez kivételesen most egy mosoly is kapcsolódott, így leeshetett neki, hogy csak poénnak szántam.

- Húúúúúúú! – „mondták” a fiúk, majd elnevették magukat. – Csípős! – rakta hozzá megjegyzésképp az egyik. Justin csak vágott egy unott fejet, de ő is mosolygott.

- Ezt egy bővebben kifejtett igennek veszem. De fogadok, hogy engem nem fogsz megverni. – kacsintott rám, majd sportszerűen kezet nyújtott, amit megráztam, ezzel elkezdődhetett a játék.

Memorizáltam a csapattársaim, akik között ott volt Scooter is, mellette pedig még 3 táncos, akik közül kettő meglehetősen helyes volt.

Eleinte kínosan éreztem magam egyedüli lányként, de kezdett kiderülni, hogy jobb vagyok, mint egyes fiúk, mint például Roy.

Csaknem egy óráig nyomtuk, pár perces megszakításokkal. Justin olyan, mint a rakéta. Ahányszor próbáltam utolérni, mindig lehagyott. Ha pedig én vittem a labdát, ő utolért. Amikor már látta rajtam, hogy emiatt eléggé csúnyán nézek rá, vigyorogva bár, de végre direkt hagyta, hogy dobjak egy kosarat. „Jutalomként” kapott egy könyököst a bordájába, amitől eljátszotta a hattyúk halálát, meglehetősen jól, éppen ezért néha már dőltünk a nevetéstől.

De a kosarazásnak vége lett. A terem üresen kongott, csak én voltam itt. Idegesen babráltam a telefonommal, míg Justin odavolt. Talán 2 perce, ha elment. Elkísérte a csapatot a liftig, de valószínűleg csak rólam beszélnek valamit, mert eléggé sejtelmes módon kacsintgattak egymásra, miközben rám-rám pillantgattak.

A szívem összerezzent, mikor csapódott az óriásajtó. Felkaptam a fejem az immáron felém igyekvő Justin felé.

- Rossz a lelkiismereted? Oda láttam, hogy összerezzentél. – mosolygott. Hangja betöltötte a teret, de ezzel cseppnyit sem lett jobb, mert éles hangja végigsüvített a levegőben, ezáltal kellemetlenné téve.

- Csak nem számítottam rá, hogy így be fogod vágni. – egyenesedtem fel görnyedt ülésemből.

- Bocsi, hogy ilyen sokáig voltam, de elmentem a mosdóba is.

- Vagy csak kitárgyalnivalótok volt rólam. – hajtottam le a fejem mosolyogva, miközben elment mellettem felfelé haladva a lépcsőn, amely segítségül szolgált a legutolsó és egyben legfelső padsor eléréséhez. Mondatom hallatán viszont megállt, amit abból gondoltam, hogy ismét csend töltötte be a levegőt, amit nadrágjának suhogása és lépése tört meg eddig.

- Hogy érted, hogy rólad? – indult el ismét, érzésem szerint visszafelé. Jól gondoltam, rövid idő múlva két láb jelent meg előttem, így felnéztem rá.

- Nem kell terelned, semmi gond nincs ezzel. Szóval, mit gondolnak rólam? – ültem hátrébb, hogy ne legyek olyan közel testéhez. Egy darabig még próbálkozott a pókerarccal, de végül felsóhajtott és leült mellém.

- Megállapították, hogy…nos… - hosszasan elgondolkodott. - …kedves vagy. – nézett fel rám mosolyogva.

- Oké, és mit akartál eredetileg mondani? – csóváltam meg a fejem, amivel mutatni akartam, hogy átlátok rajta és nem tetszik, hogy nem mondja meg.

- Ezt. – vágta rá komolyan.

- Azért az ölelésért ott… - mutattam az ajtó felé. - …igazán lehetnél őszinte.

- Most mondjam a szemedbe, hogy arról áradoztak, milyen jó csaj vagy? – emelkedett meg hangja, kezeit széttárta. Szavain meglepődtem. De nem mutattam semmilyen érzelmet, aminek hatására előbb-utóbb lenyugodott, s összegörnyedve bámult maga elé. Az előbb még reagálni akartam erre, de végül én sem mondtam semmit.

- Azt hiszem, egy magyarázattal még jövök. – motyogtam egy ponton elmerengve. Próbáltam témát váltani és oldani a fagyossá vált hangulatot.

- Ühüm. – bólintott.

- Azért mentem el dühösen a zongorateremből, mert…na, csak gondolj bele! Ha az én helyemben lennél, neked nem lenne kínos, hogy végre feloldódtál, erre elrohan az illető, te pedig megalázva érzed magad, mert kezdenél megnyílni, erre mintha visszautasítana? – még most is át tudtam érezni az akkor érzett érzéseim. Láthatólag meglepődött szavaimon.

- Nem gondoltam, hogy te ezt így fogod felfogni. Egyáltalán nem akartam, hogy így legyen, hidd el. – nézett szomorúan szemeimbe.

- Tudom, de akkor így éreztem. – vontam vállat mosolyogva.

- Miért nem akadtál ki, mikor megöleltelek? – váltott hirtelen témát.

- Tényleg elég bénán nézett volna ki, ha csak úgy megállsz. – nevettem fel, s úgy tettem, mintha tényleg ezt gondolnám, pedig ez eszembe sem jutott volna, ha ő akkor nem mondja. Igazából nincs érvem, hogy miért nem bánom, hogy megtette. Talán az illata miatt. Oké, fogjuk erre!

- Még mindig keveset tudok az életedről. – teljesen felém fordult, törökülésbe helyezkedett, mintha készen állna a mese hallgatására.

- Nincs benne semmi érdekes. Olyan, mint más átlagos tinié. – rántottam vállat.

- Én átlag alatti voltam, úgyhogy szívesen meghallgatnám, hogy milyen átlagosnak lenni. – mosolyodott el.

- Attól, hogy szegény voltál, még nem átlag alatti. Sőt, mint kiderült, igazán átlag feletti.

- Nem úgy van, hogy utálsz? – nevetett fel.

- Nem. – mondtam határozottan, amin meglepődött. – Sosem utáltalak. Ezt már sokszor megbeszéltük.

- De nem is vagyunk spanok. – vigyorgott.

- Messzi ismerősök. – próbáltam definiálni.

- Kevesebb, mint 1 méterre ülsz tőlem. Biztos, hogy messzi? – vonta fel szemöldökét mosolyogva.

- Akkor jelző nélküli ismerősök. – kuncogtam fel.

- Jobb. – bólintott rá. – Na, hagy halljam az átlagos élettörténeted. – csillogott fel a szeme.

- A kiskorom leginkább abból telt, hogy oviban voltam, amikor pedig délután hazamentem, anya ölében ülve néztem, ahogy kalkulálja az ingatlanok árait, vagy a tesómmal játszottam a szobámban. Este anya elmondta a mesém, és lefeküdtem aludni. Pisis koromból a legjobban azok ragadtak meg. A mesék. Főleg azok, amiket ő talált ki. A hosszú, aranyszőke hajú hercegnő és a barna hajú lovag. A hercegnő én voltam, mellesleg, azóta már besötétült a hajam, a lovag pedig azért volt barna hajú, mert az oviban volt egy fiú, Benjamin, akinek barna haja volt és képzelt, belé voltam szerelmes. – nevettem fel, majd mosolyogva lehajtottam a fejem. Az ovi óta egyszer találkoztam vele, nagyon sokat változott, de még mindig tudtam rá úgy nézni. Nem tudom, miért mondják, hogy az óvodai érzések elfelejtődnek. Bennem a legtöbbje megmaradt.

- Ez aranyos. – döntötte oldalra a fejét mosolyogva, úgy kémlelt.

- Néha, mikor manapság látok egy olyan családot a kocsiban ülve dugóban várakozni, ahol az apa idegesen fókuszál az útra, az anya jegyzetelve telefonál, hátul pedig 2 kisbaba ül 2 kisülésben és vagy alszanak, vagy pedig a macijukat szorongatva néznek a semmibe. Valahogy mi is így nézhettünk ki. A szüleim legtöbbször el voltak foglalva a céggel, a tesóm, Geraldine és én pedig hátul vártuk, hogy mikor érünk már az oviba, ahol legalább tudunk beszélgetni valakivel, nem pedig kocsi rendszámokat bámulni.

- De attól jó volt a kapcsolatotok a szüleitekkel, nem?

- Persze. Anya és apa amikor csak tudott, velünk foglalkozott és megadott nekünk mindent. Csak ezek az „apró” dolgok kavartak bele az életbe. De előnye is volt, mert a cég, ahol apa dolgozott, egy fotóstúdió volt valójában, ahol Joel volt a főnök, vele azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyok, és ott bármikor csináltak rólam fotósorozatot. Így derült ki, hogy anya és a tesóm után nekem is vannak modell-géneim.

- És te egészen elsős korod óta magántanuló vagy?

- Nem, korántsem. Az általános iskolai évek alatt csak egy évig voltam magántanuló. A középiskolát Kanada egyik legjobb iskolájában folytattam, ami éppen Torontóban volt. Most a 3. évben lennék, ha ott lennék. 2 hónapot jártam oda ebben az évben, aztán magántanuló lettem, mert már nem bírtam.

- Mit? – kérdezett rá azonnal kíváncsian.

- Lehet furán fog hangzani, de kettős életem volt. Nem akartam, hogy az iskolában megtudják, hogy modellkedem és arról sem beszéltem senkinek, hogy nekem ezzel célom van. Csak Denise és Cassie tudott róla. Így hát mikor suliba mentem, akkor tornacipőt vettem fel leginkább, felfogtam a hajam, farmerekben jártam. De otthon várt a kényelem és a házunk, illetve a szobám eleganciája, és mivel én mindvégig ilyen környezetben éltem, ilyen is lettem. Szeretem, ha valami igényes, így a ruháim is legyenek azok. A valódi énem tehát egy olyan személy, aki szereti a magas sarkúkat, szereti, ha ki van engedve a haja, szokott szoknyát viselni és néha sminket is. Ez a kettősség vezetett ahhoz, hogy magántanuló lettem. Nem bírtam már játszani a suliban. Erre még egy lapáttal az is rátett, hogy a pasim harmadjára csalt meg és még mindig nyomult volna. Ő csak erősítette a döntésem, hogy magántanuló akarok lenni. Így jött a képbe Selena Gomez tanára. Azóta már azt is megtudtam, hogy azért választották őt, mert Carin javasolta.

Csodálkozva, nagy és csillogó szemekkel itta minden szavam. Meglepő, hogy így lekötötte őt rövid élettörténetem.

- Blair, ez… - próbált volna valamit mondani, de csak bambult rám. – Ez minden, csak nem átlagos. – mondta végül.

- Lehet igazad van. – bólogattam. – Túl sok benne a kockázat.

- De legalább izgalmas. Mindig is egy kihívásokkal teli életről álmodtam. Régebben viszont maximum annyi jelenthetett kihívást, hogy megtanuljak beszélni, aztán írni és olvasni, még később pedig, hogy hogyan álljak meg a gördeszkán, vagy hogy hogyan kellene megszöknöm anya elől a haverokkal.

- Most viszont sokszorosan visszakapsz mindent.

- Mondjuk igen, ez is igaz. – bólintott. – De…te jó Isten, micsoda életed volt. – csodálkozott el még mindig.

- Aztán kaptam egy állásajánlatot, elfogadtam, és most itt vagyok. Vogue modellként New York egyik legelőkelőbb hotelében és Justin Bieberrel beszélgetek. Ironikus, nem? – nevettem fel.

- Hidd el, ez nekem is ugyanolyan hihetetlen.

- Mi lenne olyan hihetetlen abban, hogy velem beszélgethetsz? Én senki nem vagyok.

- Akkor valószínűleg nem vagy tisztában magaddal. – nézett mélyen a szemembe. Egy pillanatra elmerengtem. Legutoljára Rick volt képes így hatalmába keríteni, és ő szerelemmel. Most Justinnak is sikerült, pedig alig ismerjük egymást és még csak barátok sem kimondottan vagyunk.

- Mondj okokat.

- Tegnap amúgy is megígértem, hogy összeállítok egy listát. – mosolyodott el, amire bólintottam. – Az első ok egyértelmű: mindketten kanadaiak vagyunk. Már csak ezért is van közünk egymáshoz. Kevés a kanadai a sztárvilágban, és aki az, annak össze kell tartani. Szóval üdv a csoportban. – vigyorodott el tökéletes mosolyával. Na várjunk csak…! Tökéletes mosoly? Egyre furábban fogalmazol, nem gondolod, Blair?

- Elfogadható ok. Következőt.

- A menedzserem csajának a barátnője vagy, ráadásul ő és édesanyád évek óta ismerik egymást. Mi ez, ha nem távoli ismeretség?

- Ez még nem azt jelenti, hogy mi is automatikusan ismerősök vagyunk. – cáfoltam. – De rendben, elfogadom. Következő?

- Te voltál a torontói koncertemen az OLLG. Ahogy én hívtalak, a kanadai OLLG. – mosolyodott el.

- Azóta is utálom ezt a megszólítást. Maradjunk a Blairnél, jó? – kértem nevetve.

- Oké. – bólintott vidáman. – Eddig elég nyomós érveket soroltam fel, nem? – kérdezett rá.

- Nos… - vettem mély levegőt. – Be kell vallanom, hogy de. – hajtottam le a fejem. Pillanatokig nem válaszolt, gondolom önelégültem mosolygott.

- De miért akarod, hogy megismerjelek? Vagy egyáltalán mit akarsz tőlem? – néztem fel rá kétkedve.

- Az előbbi okok miatt gondoltam azt, hogy ha már úgyis egy hotelben „ragadtunk”, miért ne használhatnánk ki az alkalmat? Barátokból sosem elég. – villantott meg egy féloldalas mosolyt.

- Az oké, de… - sajnos nem tudtam folytatni, mert egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy mire is akarok kilyukadni.

- És ha mindemellett még mindig kételkedsz, egy apró okot még tudok mondani, ami talán nem is olyan apró.

- És mi lenne az?

- Vogue modell vagy, könyörgöm. – nevetett fel. – Ha egy őrült fanról lenne szó, aki csak hírnevet akar, nem szentelnék neki túl sok figyelmet. Nehéz lenne egy olyasvalakivel barátságot kötni, aki teljesen más világban él, mint te és sokszor nem értené meg, hogy mit miért teszel. Te viszont jó úton haladsz afelé, hogy híres modellé válj. Tehát foglaljuk csak össze! Kanadai vagy, az OLLG-m voltál, a családom egyik tagjának jó barátnője vagy, mivel Carin már a családomhoz tartozik, valamint a világ egyik leghíresebb újsága kért fel modellnek és ráadásképp nem is vagy a rajongóm, és emiatt úgy kezelsz, mintha egy normális fiú lennék és nekem ez hiányzik. Rakd össze, Blair. Még mindig nem érzed mindennek a súlyát? – minden erejéből próbálta velem megértetni, hogy mi is folyik itt.

Átgondoltam ezt az egészet. Ismét lejátszottam szavait a fejemben. Az érveit. Mindent, amit elmondott. Többször is végiggondoltam. Kielemeztem minden fontos szót. És belegondoltam, hogy eddig ezt miért nem vettem észre. Egyszerűen csak azért, mert túlságosan elvonta az a figyelmem, hogy kimutassam, nem rajongok érte. Pedig ha a dolgok mögé néztem volna, ha már az elején próbáltam volna megismerni, ahogy Pattie tette velem, akkor minderre hamarabb rájövök.

Felnéztem rá, de nem szólaltam meg. Láttam rajta, hogy kíváncsi és szeretné hallani, hogy min gondolkodtam az előbbi percekben. És hogy mire jutottam. Hogy érzem-e már a dolgok súlyát, ahogy ő fogalmazott.

- Rendben. Elgondolkodtattál. – vallottam be. Kíváncsi tekintete még jobban az enyémbe fúródott, mintha abból akarná kiolvasni gondolataimat szuggerálással. – De még nem fogtam fel mindent. – nyeltem nagyot. Ez félig igaz volt, félig viszont egy tökéletes hazugság arra, hogy időt nyerjek. Nem most, rögtön akartam kifejteni a válaszom. – Holnap még nincs késő. – próbáltam bíztatóan elmosolyodni, hiszen láttam rajta, hogy ő márpedig most akart választ kapni és ennek hiánya elszomorította.

- Gondold át. Mindent, amit mondtam. – bólintott rá. – És ne keress benne semmi hátsó szándékot, mert nincs. – állt fel mosolyogva.

- Csak át kell gondolnom. Ennyi. – vontam vállat, majd telefonomat és ajtókártyámat megragadva én is felálltam.

- Köszönöm, hogy meghallgattál. – mosolygott rám, miközben lehajolt törölközőjéért és nyakába rakta. Most követtem el azt a bűnt, amit bejövetelemkor elszalasztottam: végignéztem rajta. Egy mélyülepű melegítőt viselt Suprával, felsőtestét pedig egy feszes atlétával hangsúlyozta ki, ezáltal jól látszott kezdetlegesen kigyúrt izma. Lehet az előző beszéde tette, de most azt gondoltam, nem is rossz pasi.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – nem mertem szemébe nézni, de a végén egy pillanatra mégis ránéztem.

A kijárat felé intett, s már indult is. Követtem. Csendben szeltük át a termet, a liftig vezető úton sem beszéltünk, de amit beszállásunk után tett, nem hagyhattam szó nélkül.

- Te az 5.-en vagy. – néztem rá felvont szemöldökkel, ugyanis csak a 6. emelet gombját nyomta meg.

- Beugrok Carinhez. – mosolygott. Erre vágtam egy mindentudó arcot, majd a lift végére felszerelt egész alakot tükör segítségével rendbe raktam összekuszálódott hajtincseim. Épp mikor megfordultam, csipogott a lift, az ajtó pedig nyílt. Justin illedelmesen megállt és maga elé engedett, amire csak megeresztettem egy mosolyt. Az ajtómig vezető út szintén csendben telt. Folyamatosan lassítottam, s azon töprengtem, hogyan kellene elköszönnöm. Nem jutottam semmire, mert megszólalt, ezzel megszakítva gondolataim.

- Holnap egész nap stúdiózok, de 7-re visszaérek. – tájékoztatott, miközben zsebre dugta kezeit. Vettem a célzást, de nem akartam kimutatni, inkább kétségek közt hagyom.

- Én vásárlást tervezek, de még nem tudom hány órára. – vontam vállat. Előkészítettem a kártyát az ajtóhoz és egyre közelebb lépdeltem, már a kilincsen volt a kezem.

- Egyedül? – vonta fel szemöldökét.

- Aha. – bólogattam mosolyogva. Elgondolkodott valamin. Másodpercekig állhattunk ott csendben. – Akkor…..jó éjt! – ragadtam meg a pillanatot az elköszönésre.

Félénken elé léptem, mire a szívem gyorsabb dobogásba kezdett az izgalom miatt. Lábujjhegyre kellett állnom, és hogy ne essek el, vállába kapaszkodtam meg. Ajkaimat nagyon óvatosan arcához érintettem, és azon nyomban el is húzódtam, egészen vissza az ajtómig. Nagyot nyelve néztem rá. Akkor beszippantott illatát még csak most éreztem meg, tényleg olyan gyorsan váltam el. Arca vidám volt, de ennek semmi nyoma nem látszott rajta, csak szemében. Gondolom sikerült most nekem lesokkolnom őt. De igazából magamat is rendesen megleptem.

Gyorsan lehúztam a kártyát az érzékelőn és Justinra sem nézve berontottam. Megkönnyebbült sóhajjal zártam be magam után az ajtót, ami segített megmenekülni a kínos pillanat elől. Úgy éreztem, túlságosan meleg lett hirtelen idebent…

24. Modellkedéssel teli nap

Sziasztok, csajok! :)

Fényévekkel ezelőtt volt utoljára rész, tudom. De sajnos az iskola közbeszólt. Ez a hét borzasztó volt, minden nap írtunk témazárót, mellette pedig felelgettünk is. Szóval szinte minden nap este 11-ig tanultam. Megkönnyebbülés volt szombaton 10:56-kor felkelni. :DD

Köszönöm szépen az előző részhez a kommenteket!♥ :))) Remélem, hogy most még többen kedvet kapnak dobni egy kommentet:)

Nem is mondok most többet.

Kellemes Olvasást.♥:)

- A lábadat egy kicsit előrébb. Most a kezed rakd csípőre. Álladat lentebb. Nézz oldalra. Vissza. Most nézz komolyan. Nagyon komolyan. Oké, most mosolyogj. – minden utasítás végrehajtása után Gabe elkattintotta a temérdek szakkütyüvel felszerelt fényképezőt. Örömmel pózoltam az engem árgus szemekkel figyelő kamerának, de kissé kezdtem magam feszülten érezni, mikor egy, az ajtó közelében meghúzódó ember folyamatosan nézett. Pontosítok: férfi volt és bámult. Volt is tippem miért: a fotózási „ruhám” ezen alkalommal egy fürdőruha volt. Nincs jobb dolga ennél? Csak hogy nézzen?

Már azon voltam, hogy szólok Gabenek, mikor ő megelőzött a beszédben.

- Mostanra ennyi, Blair. – állt ki a kamera mögül. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Az egyik statiszta máris mellém sietett egy köntösnek nevezett lepellel, amit felvehettem, hogy ne egy szál fürdőruhában kelljen álldogálnom egynéhány ember előtt. – Ügyes voltál, mint mindig. – tartotta pacsira a kezét, én pedig leléptem a kis dobogóról, bő 2 lépéssel átszeltem a kettőnk közt elterülő távolságot, és beleütöttem a tenyerébe.

- Köszi. – rámosolyogtam, és tovább is haladtam.

Utam egyenesen a 2 ajtóval arrébb található öltözőbe vezetett. Szokás szerint két ember volt ott: a stylist, és egy modell. A modell most éppen Kaila volt, aki 21 éves és new yorki. Vele egész jól kijövök.

- Sziasztok. – köszöntem mosolyogva.

- Hai finito? (Végeztél?) – fordult felém Milena, aki egyben a stylist, a sminkes és a fodrász. Olasz nemzetiségű, de az angolt jobban beszéli, mint az olaszt, ennek ellenére néha olaszul szólal meg, ha velem beszélhet, mert tudja, hogy szeretem azt a nyelvet, aminek (elmondása szerint) ő csak örülni tud.

- Sí. – bólintottam. – Come stai, Kaila? – huppantam le mosolyogva Kaila mellé a kanapéra.

- Az mit is jelent? – nevetett fel kínosan.

- Hogy vagy?

- Ó, jól, köszi. – mosolygott. – E tu? (És te?) – meglepődtem, hogy így kérdez vissza, bár annyiszor hallotta, nem volt nehéz megjegyeznie.

- Sono un po’ stanca, azaz egy kicsit fáradt vagyok. – hátrahajtottam a fejem a kényelmes ülésben és csukott szemmel próbáltam relaxálni egy kicsit, hogy felkészüljek a nyakunkban lógó 2 órás konferenciára, amit Misha tart. 1 óra múlva kezdődik. És itt lesz Anna Wintour is, aki a főfő az egész magazin felett.

- Én ötkor keltem, szóval megértelek.

- Én fél hatkor. – nevettem fel. Kaila elmosolyodott, majd nagyot sóhajtva felállt.

- Grazie, Milena, hogy megcsináltad a hajam. – simított végig Mil felkarján, majd a kijárat felé igyekezett. – Később látjuk egymást. – intett mindkettőnknek, mire mi mosolyogva visszaköszöntünk.

~*~

Keresztbe font lábaimat kiengedtem, majd egy rövidke nyújtóztatás után ismét átvetettem egyiket a másikon. Az ásítás ismét rám tört, se sikeresen elnyomtam, immáron legalább tizedjére. Próbáltam érdeklődést tanúsítani, de valahogy igazán nem foglalkoztatott az, hogy elmotyog ott valamit magának franciául a hapsi, de a teremben tartózkodó legalább 50 emberből 10 ha értette a nyelvet, és én nem voltam köztük, így meglehetősen unalmas volt a bemutató. Azt sem tudom, miért pont francia férfinak kell tartania prezentációt. Nem eléggé nagy világnyelv az angol?

Szerencsére úgy látszott, befejezte. Nem értettem, hogy mondott-e ezzel kapcsolatosan is valamit, de lelépett a katedráról és kivette a pendrive-ot is a laptopból, ez pedig elég bizonyíték volt.

- Nagy szépen köszönjük a bemutatót Théodore Pier-nek! – szólt bele a mikrofonba Mrs Wintour. – Most pedig szeretném a szót Misha Mariotte-nak adni. – nézett mosolyogva az említettre, aki pillanatok alatt feltipegett az emelvényre, Anna helyére.

- Én is szeretném megköszönni az előbbi igényes bemutatót. – kezdte a szokásos bevezetővel. – Most pedig néhány hasznos és remélhetőleg kellemes információval szeretnék szolgálni itt tartózkodó Vogue modellpalántáink számára. – futott végig tekintete rajtunk. Na, ez felcsigázott. – Ugyebár a szerződés úgy szól, hogy 6 hétig New Yorkban tartózkodunk, majd továbbmegyünk Párizsba. Ezt viszont megváltoztattuk egy kicsit, hiszen volt rá jogunk, mivel a szerződésben belefoglaltuk, hogy fenntartjuk a változtatás jogát. De azt hiszem, ezzel a változtatással nem lesz különösebb gond a részetekről. A tervünk az, hogy a 6 hetet háromra csökkentjük, viszont így minden nap kellesz egy kis pluszt dolgozni, de azt hiszem, ez meg sem fog kottyanni nektek. – mosolyodott el. – Tehát már csak 2 hétig leszünk itt, aztán pedig egy hétre mindenki hazamehet a családjához. A családdal töltött hét lejárta után pedig egyenesen Los Angelesbe megyünk, bár lehet, hogy mégis az eredeti tervnél maradunk, miszerint a következő megálló Párizs. Ez attól függ, hogy hogyan tudják kiadni nekünk a modellstúdiót. De ne aggódjatok, mindenki időben meg fog tudni mindent. Mellesleg akkor már azt is megjegyzem, hogy a hazarepülést – ha valaki repülővel megy – és a következő megállóig történő repülést mi fizetjük, tehát ne legyen gondotok a repjegyekkel.

Misha szavait megdöbbenve ittam. Hogy 2 hét múlva hazamehetek a családomhoz? És velük lehetek pár napig? Visszasüllyedhetek a „régi” életembe és kicsit lazíthatok? Láthatom a családom és a barátaim? Tökéletes ajánlat.

- Azt hiszem, ez minden, amit meg szerettünk volna osztani veletek ezen a majdnem 2 órás konferencián. – szakította meg Misha hangja a gondolataim. – Nagyon szépen köszönjük a figyelmüket!

Lelépett a dobogóról, mire halk zajok közepette mindenki elkezdett felállni. A fontosabb, öltönyös emberek azonnal elhagyták a termet. Persze, ők mindig sietnek…

- Na ehhez mit szólsz? – vigyorgott Brooklyn, de ő is ugyanolyan döbbent volt mint én.

- Álmodom. – nevettem fel, s mintha csak őt utánoztam volna le, én is felálltam, s betoltam magam után a széket.

- Azért valljuk be, szerintem mindenki örül, hogy megszabadulhat kicsit ettől a felhajtástól.

- Így van. Bármennyire is szeretjük, amit csinálunk, az utóbbi napokban rendesen fel kellett kötni a gatyát. 6 órakor kelés, napi több óra pózolás, konferencia, megbeszélések… - soroltam, majd a végén nagyot sóhajtottam.

- És ma még edzés is van. – nyöszörgött.

- Na ja. – húztam el a szám, s lassan a kijárat felé indultam, követve a tömeget. Brooklyn is jött mögöttem.

- Blair! – hallottam a nevem. Automatikusan fordultam a hang irányába, Mishát pillantottam meg felém közeledni. – Egy percre…? – intett.

- Persze. – bólintottam mosolyogva, majd Brooknak küldtem egy „menj, majd találkozunk” nézést, és Misha után mentem. – Történt valami? – gondoltam egyből a legrosszabbra.

- Nem, egyáltalán semmi. Egy kérdésem, vagy inkább egy kérésem lenne. – kezdett bele mosolyogva.

- Csak nyugodtan. – viszonoztam mosolyát.

- Egy divatbemutatóról lenne szó. – ezt valahol a közepén kezdhette el, hiszen csak így belevágott, se eleje, se vége módszerrel. Türelmesen vártam, hogy hátha folytatja, így is lett. – Kaila-val már beszéltem, ő beleegyezett, viszont egy ember nem elég. És hát…én rád gondoltam. – a végén ismét elmosolyodott.

Zavarba ejtő volt. Úgy értem, folyamatosan mosolygott, de nem is ez volt a baj, hanem inkább az, hogy először fel sem fogtam, hogy mit mondd. Aztán leesett, hogy miről is van szó. Először is, minden magyarázat nélkül kezdte. Másodszor is – miután az elsőt megértettem -, egy divatbemutatóról lenne szó, és ha jól értelmeztem több másodperc gyors gondolkodás után, akkor felkért, hogy Kaila mellett én is vegyek részt az eseményben.

- Tehát most megkértél, hogy én is szerepeljek? – megbizonyodásként rá kellett kérdeznem.

- Igen, pontosan. – bólogatott.

- Ó, hát ez óriási megtiszteltetés számomra. – villantottam meg fogaim. – Köszönöm szépen, elfogadom és szívesen teszek eleget kérésednek. – talán kissé líraian fogalmaztam, de Misha csak elmosolyodott, talán éppen ezen, talán azon, hogy elfogadtam, ki tudja!

- Én köszönöm, Blair. – hálásan elmosolyodott. – A bemutató most pénteken lesz, este 7-től New York egyik negyedében. Csodálatos hely, majd meglátod. – kacsintott rám, mintha egy jó barát lennék. Igazán jól esett, hogy Misha ilyen könnyedre fogja a dolgot, és kevésbé van meg a főnök-dolgozó szigorú viszonya, amit tovább segít az, hogy tegeződünk a beszélgetés könnyítése érdekében, de persze van olyan, mikor megmarad a magázás.

- Alig várom. – haraptam ajkamba izgatottan.

- A részletekről még tájékoztatunk, akár én, akár bárki a munkatársaim közül. Ha kérdésed van, nyugodtan fordulj hozzájuk, ha én nem vagyok itt.

- Nagyon köszönöm. – hálálkodtam újra és újra.

- Semmi. – legyintett nevetve. – Akkor hát, viszlát, Blair! – távolodott lassan, de mikor köszönni akartam, eszébe jutott valami és megtorpant.

- Ó, még egy dolog. – tartotta fel mutató ujját, és visszajött hozzám. – Tudomásom szerint Carin jó barátnőd. – kijelentette, s azt várta, hogy cáfoljam, avagy helyeseljek.

- Pontosan. – bólintottam rá.

- És ha már Carinnel ilyen jóban vagy, bizonyára…nos, remélem ezzel nem tévedek nagyot, de logikusnak tartom…szóval, hogy bizonyára Mr. Bieber is látott már téged személyesen? – a mondat végén felcsúszott a hangja, így a kijelentésből kérdés lett.

- Nem tévedés. Tényleg így van. – erre is bólintottam. – Annak ellenére, hogy én valójában nem vagyok Justin fanja, mondhatni nem bírom őt, egész jó kis viszonyt alakítottunk ki, ha ebbe a jó viszonyba az is beletartozik, hogy kétszer annyiszor szidjuk egymást, mint ahányszor normálisan beszélgetünk. – nevettem fel kínosan.

- Ó, szóval így. – látszólag ez meglepte. Talán nem számított arra, hogy én már ilyen közelről ismerem Justint. – Ez meglehetősen fura. Ismereteim szerint nem igazán szereti közel engedni magához az ismeretleneket. – ez a mondata elgondolkodtatott. Tehát nem csak én vagyok ezzel így. Ugye, hogy nem csak nekem ez a véleményem! Misha nagyon szépen megfogalmazta, amit eddig én csak körülírni tudtam.

- Nehogy azt higgye, Mrs. Mariotte, hogy ez számomra nem megdöbbentő. – nevettem fel.

- Misha! – szólították a velem szemben álló hölgyet, mire ő csak bólintott.

- Blair, majd visszatérünk ehhez a témához. Carinnel is beszélek majd, mert felcsigáztál. – mosolygott sunyin. – És ahogy már megbeszéltük, nyugodtan tegezhetsz.

- Rendben, köszönöm. – mosolyogtam rá. – Nem is tartalak fel. Majd látjuk egymást!- intettem, s hátrálni kezdtem.

- Szia! – mosolygott rám, s miután ő is elindult, megfordultam, és kifelé vettem az irányt.

~*~

Remegő lábakkal estem be a szobába, az ajtót erőtlenül vágtam be magam mögött. Francba már ezzel a boszorkánnyal, hogy mindig meg kell szívatnia. Pedig most nem késtem, 10 perccel hamarabb már ott voltam.

Ásványvizes üvegem a bőröndömön landolt, amiről a keménysége miatt le is gurult, s az ágyig meg sem állt. Mit sem törődtem vele, hátravágtam magam az ágyon és még mindig gyorsabban szedve a levegőt próbáltam kiadni magamból a dühöm, és a fáradtságom, bár a második jelenleg lehetetlen.

Legalább negyed óráig csináltam a nagy semmit, majd erőt vettem magamon és becsoszogtam a fürdőszobába. Fogalmam sincs miért, de vittem magammal a telefonom is. Pillanatok alatt lekerültek rólam a ruhadarabok, mialatt megnyitottam a csapot, hogy a kád megteljen jó forró vízzel. 10 perc kellett, hogy háromnegyedig megteljen, ezután pedig beleöntöttem a habfürdőmet, amitől tetején megjelentek a hófehér habok és átlátszó buborékok. Mit sem törődve azzal, hogy forró, rögtön belemásztam és nyakig elmerültem benne. Telefonomat a kád melletti pultra raktam, de előtte beállítottam a zenelejátszót és halkra vettem, hogy csak segítség legyen a relaxáláshoz. Az első szám rögtön mi volt? Persze, miért is ne?! A Stereo Hearts. Amit Justinnak zongoráztam. Jobbnak láttam befogni az orrom és elmerülni a fejem búbjáig.

Azt hittem, ezzel majd elbújhatok az emlékek elől, de talán így, csukott szemmel még könnyebben előjöttek. És ahogy így gondolkodtam az eseten, rájöttem, hogy jól éreztem magam vele. Igaz, nem fényesen indult a dolog, de a zongorás rész igenis jó volt. A végét megint ne számítsuk bele, de összességében tényleg nem volt rossz. Csupán nem esett jól, hogy úgy elment.

A zene átváltott Lil Wayne Bruno Marsszal alkotott számára. Mirror. Imádom.

Aztán pedig megszólalt végre valami gyors és üítő: Sean Paul – She doesn’t mind.

De nem sokáig élvezhettem, mert a zene megszakadt, helyette pedig megszólalt a csengőhangom.

Gyorsan megtöröltem a puha törölközőmben a kezem, beállítottam a kihangosítást, és elfogadtam a hívást, meg sem nézve, hogy ki az.

- Igen? – szóltam bele kedvesen.

- Szia, Justin vagyok. – jött válaszként egy mély, de szintén kedves hang. Meglepett, hogy ő az. – Zavarlak?

- Nem, éppen mosakszom. – vontam vállat.

- Akkor zavarlak. – jelentette ki.

- Igen, zavarsz, mert éppen egy krokodillal harcolok, ami a közeli dzsungelből szökött át, és a fürdőkádam tetszett meg neki lakhelyként. – forgattam meg a szemem.

- Ó, sajnálom. – nevetett fel halkan. – Akkor már értem, miért hallok sikolyokat az ajtód előtt állva. – szavai meghökkentettek.

- Az ajtóm előtt? – kérdeztem vissza tágra nyílt szemekkel.

- Az igazat megvallva Carinnél voltam, és hát…közel vagy hozzá…és…úgy gondoltam, esetleg van egy kis megbeszélnivalónk. – rögtön tudtam, mire gondol.

- Szerintem nincs. Mire gondolsz? – húztam kicsit az agyát.

- Nyisd ki az ajtót és elmondom.

- A fürdőkádban vagyok, Justin. – vágtam hülye fejet.

- Gyere ki?! – nevetett fel, neki is hasonló lehetett az arcmimikája.

- Tényleg várni akarsz negyed órát?

- Most legalább ráérek. – szinte láttam szemeim előtt, ahogy megrántja a vállát.

- Hát jó. – sóhajtottam fel. – Megpróbálok sietni, de nem ígérek semmit.

- Addig elrepülök Európába elrendezni valamit, de nyugi, itt leszek, mire kijössz. – próbált komoly maradni, de hangjából kihallatszott a gúnyolódás.

- Ezért még kapsz, tökfej. – azzal kinyomtam.

Mintha belém ültettek volna egy kisebb méretű energiabombát, olyan könnyedén szálltam ki a kádból. Magam köré csavartam egy halványlila törölközőt, vizes hajam felkötöttem, arcomat lemostam a szokásos szereimmel. Még mindig törölközőben kiléptem a fürdőszobából, és a szekrényemből kivettem valami nagy márkájú pizsamát, hogy ne bugyiban és atlétában legyek a gyerek előtt. Miután azt is felvettem, utolsó lépésként lazán magamra vettem a selyem köntösömet is.

Mindennel elkészülve nyúltam a kilincs után, hogy beengedjem az elvileg ajtóm előtt ólálkodó fiút. Amint kitártam az ajtót, tényleg megpillantottam őt.

- 13 perc 27 másodperc. – nyomta le telefonján a stoppert. - Villámgyors voltál.

- Milyen volt Európa?

- Milyen volt a krokodillal harcolni? – kérdezett vissza kajánul.

- Vesztettem, mert megzavartál a hívásoddal. – mosolyodtam el én is sunyin.

- Én pedig visszafordultam.

- Csakis miattam, ugye? – játszottam el a boldog meghatottat.

- Csakis miattad. – mosolyodott el, legnagyobb meglepődöttségemre. – Nem ezt a választ vártad, ugye? – gondolom leszűrte arcomról.

- Öö…nem. – nevettem fel kínosan. – Na, bejössz, vagy mész? Csak mert fáradt vagyok, és nem ajtóban álldogálva szeretnék társalogni.

- Igazából csak meg akartam kérdezni, hogy…

- Várj. Beszélni akartál, nem kérdezni, vagy tévedek? – ezen kissé felkaptam a vizet, hiszen kérdezni telefonon keresztül is tudott volna és akkor nem kellett volna kijönnöm.

- De közben beszéltem Scooterrel, és ő mondta, hogy holnapra beszervezett egy programot. És gondoltam, akkor inkább meghívlak oda és ott majd beszélünk, hogy ne most zavarjalak. – mondta el egy szuszra.

- Miért akarnál te meghívni a ti programotokra? Semmi közöm sincsen hozzátok. Úgy értem… - próbáltam azonnal javítani magam, mert kissé bunkón hangozhatott, de közbevágott.

- Holnapra összegyűjtök minden okot, hogy miért lehet közöd hozzánk. És hozzám. – a végén elmosolyodott. Ez összezavart. Mármint az, hogy…én sem tudom, miért, de tetszett a mosolya.

- Mi a program?

- A hotelnek van egy külön szárnya, ahol többek között kosárpálya is található. A csapat pedig azt találta ki, hogy edzés helyett kosaraznánk, egyrészt, hogy kicsit kiszakadjak a monotonitásból, másrészt pedig, hogy gyakoroljak a holnaputáni meccsre. – dőlt mosolyogva az ajtófélfának.

- Hmm… - néztem el a távolba. - Jól hangzik. – állapítottam meg végül.

- Délután 4-kor ráérsz? – ezzel a kérdéssel megfogott. Gyorsan végigpörgettem a holnapi napom programjait a fejemben, s örömmel állapítottam meg, hogy az időpont szabad.

- Rá. – bólintottam.

- Tökéletes. – mosolyodott el elégedetten. – Azt hiszem, ennyit akartam.

- Majd csörgök, ha mégsem jó.

- Nem fogok felvenni. Legyél ott, és kész. – vigyorodott el.

- Az nem úgy megy, tökfej.

- Miért pont tökfej? – vágta be a durcit.

- A seggfej jobban tetszene?

- Maradjunk a tökfejnél. – vágta rá, amin most én vigyorodtam el.

- Nos…köszönöm a meghívást. – vettem komolyabbra a formát.

- Ha eljössz, akkor szívesen. – mosolygott.

- Akkor…szia. – mondtam félénken. Mély levegőt véve elrugaszkodott az ajtótól, és ő is eléggé kínosan érezte magát, ahogy láttam, akárcsak én. Most kellene valamit még csinálni, vagy elég volt ez a „szia”?

- Szia. – köszönt halkan, mosolyogva, majd hátrálni kezdett.

Intettem neki, ahogy ő is, majd bezártam az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s akaratlanul is elmosolyodtam. Úgy éreztem, várom a holnapot. De megrémisztett a tudat, hogy Justin az, aki miatt várom. Felfoghatatlan, hogy végre, most először így állok hozzá a dolgokhoz.

23. Zongoratermi történések

A cím.....káosz. :DDD Vicces és szánalmas is egyben. De ez pattant ki a fejemből:D
Sajnálom, hogy megint így elhúzódott a következő rész felrakása, de valamiért nem voltam megelégedve vele. De jobb lett volna, ha felrakom 3 napja, mert nagyjából semmit nem változtattam rajta azóta sem. Na mindegy...
Az elmúlt részhez érkezett kommentok közül kiemelném poppy kommentjének egy részletét:
ui.: Kedves 20 [már 21:)] rendszeres olvasó! Legyetek szívesek felülkerekedni a lustaságotokon és írni 1 komit. Nem nagy fáradtság. Tényleg nem. Köszönöm :)
Hát ez rettenetesen jól esett♥ és egyben egyet is értek vele:D Mármint...egy részt én legalább 3 óráig írok, és egy 5 perces komment dobása szerintem ahhoz képest semmi. Nem akarok nyafogni, rábízom mindenkire, hogy gondolkodik erről:)
Szerintem én most nem is fűznék hozzá semmi mást. Ja, még egy dolog!
Nagyon szépen köszönöm Mesinek, hogy segített a zene kiválasztásában:)) Még nem értitek, de majd a rész elolvasása után fogjátok:)
Kellemes Olvasást.♥

A zongorához sétáltam, leültem a kellemesen kemény székre és eltöprengtem a billentyűket bámulva. Ez az eltöprengés leginkább abból állt, hogy az engem körülvevő zajokra próbáltam összepontosítani. Igyekeztem eldönteni, hogy mit csinál a magam mögött hagyott fiú; utánam jön, vagy amint bejött, ki is fordult. Bosszantó volt, hogy nem észleltem semmit. Még csak szuszogást sem. De nem akartam feladni. Én már megtettem a nehezét, hiszen miattam vagyunk itt. Azt akartam, hogy a beszélgetést ő kezdje, mivel az ő érdeke, hogy megismerjem, nemde?

Ujjaimat lágyan végighúztam a fehér billentyűkön és próbáltam úgy tenni, mintha egy otthonos környezetben lennék, kicsit sem feszült állapotban. Az utóbbiban kevésbé voltam sikeres. Sajnos még mindig nem tudom elengedni magam, mikor egy légtérben vagyok vele. Vagy nem is az a baj. A baj inkább az, hogy egy légtérben vagyok vele kettesben. Nincs itt senki, akitől elvárhatnám, hogy kihúzzon a kínos pillanatokból. Nekem kell egyedül megoldani a helyzetet.

- Oké. – pattantam fel a helyemről. Szavam a gondolatomra volt válasz, de egyben elővezette az elkövetkezendő kimondott gondolataimat is. Megfordultam, valahogy éreztem, hogy az ajtónál áll. Keresztbe font karral és lábbal, sunyin mosolyogva. Utálom ezt. Ezt az egész helyzetet. – Ha már egyszer idejöttünk, legyen értelme. Nem akarok kimaradni a semmiért. Beszélsz, vagy mehetek? – határozottan tártam elé két választási lehetőséget, nem állt módomban ettől eltérő választ elfogadni.

- Csak vártam, hogy mikor kérsz meg. Elvégre te akartál beszélgetni, vagy rosszul emlékszem? – elrugaszkodott az ajtótól és laza testjárással felém közeledett. Másfél méterrel előttem végre megállt, ami bár kevés volt, de roppant örültem neki, mert már megijedtem, hogy még tovább akarja csökkenteni a távot.

- Attól még a sarkadra állhatsz. – ezt a választ jobbnak találtam, mint egyetérteni vele.

- Ha megtettem volna, az lett volna a baj. Mindegy, mit csinálok, neked az baj. – komoly volt, mosolya is eltűnt, de szemében láttam, hogy bár tisztában van mindezzel, mégsem sértődött meg érte.

- Felejtsük el. – javasoltam.

- Amint alulmaradsz, felejtsük el? – folytatta a kötekedést.

- Veled nem lehet komolyan beszélni. – feladván a küldetésemet egy sóhajjal az ajtó felé indultam. A baj csak az volt, hogy míg én megtettem a köztünk elterülő másfél méternyi távot, neki volt ideje kapcsolni, így semmi esélyem nem volt a távozásra.

- Ne add fel ilyen könnyen. – állt be elém, épphogy nem sétáltam bele. Dühödten néztem fel rá. – Mindig addig kell kiállni magadért, míg el nem fogadják az akaratod.

- Átmegyünk lelkizésbe?

- Egy tanács miért lelkizés? Ezek szerint én minden percben lelkizek, csak mert ellátnak tanácsokkal? Nem. – képletes kérdésére meg is adta a választ, amelyre én nem is tudtam volna mit mondani.

- Volt már bajom abból, hogy túlságosan kiálltam magamért. – magyaráztam ki magam.

- Akkor ülj le, és meséld el. Azért vagyunk itt, nem? – vonta fel szemöldökét, szemei megcsillantak. Újra sikerült elmerülnöm a barnaságban, csakúgy, mint a koncerten. Akkor történt először és talán azóta sem volt ilyen mély.

- Tudod mit? Igazad van. – léptem hátra egyet és egy nagyon rövid szemezés után leültem a zongoraszékre. Kedvesen elmosolyodott, majd becserkészte a zongora túloldalán lévő pótszéket, és leült elém, persze meghagyva a szükséges távolságot.

- Akkor? Hallgatlak. – szólalt meg halkan hosszas némaságom után.

- És mit meséljek?

- Mesélj arról, hogy milyen volt az életed, mielőtt idejöttél. – persze, jobb témát nem is találhatott volna. Miért is ne pont a legnehezebbe vágjunk bele?

- Az életem eléggé érdekes. Kissé érthetetlen, és én sem mindig tudom, hogy mi miért történt.

- Miért érzem azt, hogy ez az én életemre is tökéletesen jellemző? – elcsodálkozott, akárcsak én. A végén apró mosollyal mutatta, hogy inkább érdekesnek találja, mintsem kellemetlennek.

- Nem egyszer volt olyan, hogy mások irányítottak. Egészen kicsi korom óta modellkedem, az apukám annál a cégnél dolgozott, ahol legtöbbször készültek rólam képek, anya szintén nagy szerepet töltött be az irányításokban. Mindig kontroll alatt voltam, és mindig volt valaki, aki figyeljen rám. Nem jó, ha nincs senkid, de az sem jó, ha mindig van valaki az oldaladon. – gyorsabban jöttek a szavak, mint vártam. Máris belemélyültem az emlékekbe, de innen tovább nem tudtam folytatni, mert olyan részhez értünk, amit nem biztos, hogy szeretnék vele megosztani.

- Nekem pont, hogy alig volt valakim. A szüleim elváltak… - ekkor nagyot nyeltem. - …a nagyszüleimnek kellett néha kisegíteniük anyagilag, házunk is sok volt. Volt olyan év, mikor nem is mondhattam igazán, hogy „hazamegyek”, mert folyamatosan váltogattuk a lakhelyünket. És valójában ennyim volt: az anyukám, a nagyszüleim, meg a hangszereim.

Megdöbbentő volt ezt hallani. Párat pislognom kellett, mire felfogtam. Hogy ő komolyan szegény volt?? Ez most vicc? Bár...nem látszott rajta, hogy bármely szavát viccnek szánta volna. De ő szegény?

- Ez igaz? – kérdeztem meg elképedve.

- Hazudnék? – sóhajtott fel mosolyogva.

- De…ez hihetetlen. Sosem gondoltam volna, hogy pont te voltál szegény. – ráztam a fejem még mindig szenvedve a kábulattól.

- Kérdezd meg Deniset, majd ő biztosít, ha nekem nem hiszed el. A rajongóim tudják a történetem.

- Tőled akarom hallani. – csúszott ki a számon. Meglepődtem, de már nem akartam visszaszívni.

- Legközelebb elmondom. Ne pocsékoljuk az én unalmas élettörténetemre az időt. – kuncogott fel. – Folytatod a tiéd? – noszogatott izgatottan. Lehajtottam a fejem, időt próbáltam nyerni a gondolkodásra, így hajam végével kezdtem játszadozni. Gondolatom témája az volt, hogy elmondjam-e, vagy sem. De végülis ő elmondta, mi történhet, ha én is elmondom? Így hát felpillantottam rá, hogy beszédbe kezdjek, éppen jókor, mert pont ő is meg akart szólalni, de gondolom csak a szokásos „ha nem akarod, nem kell” témát lökte volna.

- Mikor 12 éves voltam, a dolgok rosszra fordultak. Még mindig emlékszem, milyen érzés depressziósnak lenni. Szóval az történt, hogy a szüleim folyton csak veszekedtek, mindig találtak egymásban valami kivetnivalót, és ez addig fajult, hogy egy nap bejelentették: „Beadtuk a válópert.” – idéztem szó szerint édesanyám hangját.

- Tudom milyen érzés az egyik szülő nélkül felnőni.

- Nekem mégsem kellett megtapasztalnom. – mosolyogtam. – Nem váltak el. 5 nappal később meggondolták magukat és mielőtt továbbkerült volna a papír, visszavonták. De az a pár nap nekem elég volt. És igazából azért vonták vissza, mert látták, ahogy szenvedek. Így úgy döntöttek, hogy megpróbálják továbbra is együtt. Megtanulták kezelni a másik hibáját – újra – és több időt szakítottak egymásra. Egy jó dolog volt az egészben: rajtuk keresztül megtanultam, hogy mit ne tegyek, ha kapcsolatom van. – nem törtek rám semmiféle sírógörcsök, vagy valami egyebek, mert nekem ez a visszaemlékezés szerencsére már alig fáj. Csupán rossz emlékként lappang bennem.

- Akkor te szerencsés voltál. – sóvárgó tekintettel nézett rám, de emellett volt még valami, ami megdöbbentett. Irigység. Igen. Irigyelt. És ez jól esett. Hogy egy ekkora világsztárnak nincs meg valami, ami nekem megvan. Először jó érzés volt, de aztán belegondoltam, hogy neki milyen rossz lehetett apa nélkül felnőni, és rögtön másképp láttam a helyzetet.

- Mondhatni. – bólintottam rá, és vártam, hogy mondjon még valamit, mert nem szándékoztam elmondani életem azon részét, mikor a „kettős énemmel” éltem együtt, legalábbis egyelőre nem. Láthatólag ő is rám várt, így ismét csend állt be közénk. Egyszerre mosolyodtunk el, végül ő szólalt meg.

- És hogy kerültél ide? Úgy értem, hogy talált rád a Vogue?

- Az ügynökségnél, ahol modellkedtem, volt és még mindig van is egy nagyon jó barátom, Joel, és őt kereste fel valójában a Vogue. Joel pedig meg van húzatva velem, fogalmam sincs miért, de nagyon szerette volna, ha én nyerem el a megtiszteltetést, hogy kiválasztanak. És meg is történt. A fotózáson találkoztam Carinnel, és mint kiderült, anya egyik régi nagyon jó ismerőse. Ez már csak egy pont volt az i-n, hiszen ezelőtt sok olyan dolog történt, ami nagy változást hozott az életembe.

- Mint például? – kérdezte azonnal.

- Komolyan érdekel az unalmas élettörténetem? – használtam szavait mosolyogva.

- Igen. – bólintott határozottan.

- Mint például az, hogy magántanuló lettem és Selena Gomez tanára lett az én magántanárom, hogy OLLG lettem egy Justin Bieber koncerten, hogy a nagy Justin Bieber nekem írt Twitteren, hogy beszélő viszonyban vagyok Justin Bieberrel, és nem legutolsó sorban beindult a modellkarrierem. „Csupán” ennyi. – vigyorodtam el a végén.

- Milyen gyakori szereplő lett ez a Justin Bieber az életedben. – tettetett meglepődöttséget, majd elmosolyodott.

- Meglehetősen… - helyeseltem bólogatva.

- Bánod? – szegezte egyenesen a szemembe a kérdést.

- Erre a kérdésre még nem tudok válaszolni. – ez félig igaz volt, de félig csak kibúvó az igazi válasz alól.

- Én tudom, hogy nem fogod megbánni. – kacsintott rám, mire nagyot néztem, de a végén nevetésben törtünk ki.

- Ooooké. – húztam el a szót, majd ajkamba harapva fojtottam el a nevetést.

- Beszéljünk valami vidámról. Hány pasid volt eddig?

Nem tudtam, hogy ezt most viccnek szánja, vagy komolyan kérdezi.

- Ez olyan vidám téma? – néztem értetlenül, majd felkuncogtam. – Egyébként 3.

- 17 éves vagy, ugye?

- Nem, 15.

- 15?? – kitágult szemmel meredt rám.

- Valójában 3 hónapja töltöttek a 17-et. – vontam vállat egyszerűen, majd elnevettem magam. – Ha láttad volna magad! – erre gondolva még jobban nevetni kezdtem.

- Komolyan megijedtem. Ne csinálj ilyet! – vágta be a durcit, ami abból állt, hogy keresztbe fonta a kezét mellkasánál és lehajtotta a fejét, úgy nézett fel rám. Oké, bevallom, ebben a pózban nagyon cuki volt. Khm….hogy mi?? Blair, te tényleg ezt gondoltad? Hmm…mikre nem vagyok én képes mostanában…!

- Te is csináltál már velem ilyet. – rántottam vállat. – Egyébként miért kérdezted?

- Csak hogy bemérjem, mennyire vagy pasifaló. – vigyorodott el.

- Mondja ezt egy nőfaló. – forgattam a szemem.

- Mi? Én nem is vagyok az. – elképedve nézett rám.

- Te is tudod, hogy de. Hány barátnőd is volt eddig?

- Hmm…nézzük csak. – ujján kezdett számolni. Mikor már a 8.-at nyitotta fel, rendesen meglepődtem. Felpillantott rám, elvigyorodott. – 3. – mondta végül. Most ő nevetett arckifejezésemen, mire én csak egy fintort vágtam. – Vagyis ha úgy nézzük, 3 és fél. – komoly lett, elnézett a távolba.

- Miért, kentaurokkal is randizol? – kérdeztem cinikusan.

- Jaj, nem úgy értem. – nézett rám. – Az a fél…nos…

- Az a fél Selena. – mondtam ki. Azonnal meglepődtem. Ez valójában a gondolatomban született meg, nem szándékoztam kimondani, de a megdöbbentségtől, amit gondolatom okozott, nem tudtam kontrollálni magam.

- Eltaláltad. – mondta halkan, fejét lehajtotta.

- Szóval akkor jártok. – jelentettem ki könnyedén.

- Ez a gond. Ő nem akarja, én meg…hát…

- Te meg akarod. Értem én. – fejeztem be helyette. – A rajongók biztos örülnének.

- Nem, nagyon nem. – fintorgott. – De, figyelj, hagyjuk inkább ezt az egészet. Én gondom, még véletlenül sem akarlak terhelni. – sunyi mosollyal próbálta elrejteni az érzéseit. Igenis láttam rajta, hogy szívesen kibeszélné magát, sőt azt is láttam, hogy fáj neki ez a dolog. Persze, megértem, Selena Gomez nem csúnya csaj. - Már ha ilyen szépen elhelyezkedtél a zongora előtt, ideje, hogy játssz is rajta. – váratlanul ért kérése, én már el is felejtettem, hogy még azzal is tartozom.

- Justin, nagyon muszáj? – görbítettem le a szám, nyűgösen döntöttem oldalra a fejem.

- Semmi sem muszáj, de örülnék neki. – mosolygott kedvesen. – Carin mondta, hogy neki már játszottál. Mit is?

- It will rain. Ismered?

- Bruno Mars?

- Igen. – bólintottam.

- Az én számaim közül tudsz valamit?

- Hogy tudnék? – mosolyodtam el kínosan.

- Ja, tényleg. Oké, kapcsoltam. – most pedig ő. - Akkor játssz akármit. Lassú, gyors, bármi.

- Nem, Justin, nem szeretnék. – hajtottam le szégyenlősen a fejem. Vártam, hogy erősködni kezd, de nem történt semmi. A pillanatok gyors telte után sem. Így kénytelen voltam felnézni rá. Mikor megtettem, elmosolyodott, de nem akárhogy! Mosolyában keveredett a sunyiság, a cukiság és a félénkség is, ehhez kapcsolódott az oldalra döntött fej és az ajkait harapó fogak. Újabb olyan arckifejezés, amire azt mondom: igen, ez tetszik.

- Lassút. – mondtam halkan, mire arcmimikája rögtön boldog mosolyt formált, amire én csak megforgattam a szemem és a zongorához fordultam. Lábammal megkerestem a pedált, ujjaimmal a kezdőhangokat. Épp mikor lenyomtam volna a billentyűket, meggondoltam magam a dalt illetően. Nem, az nem ide illik. Inkább játszom azt.

Megkerestem az újonnan kigondolt dalomnak a kezdőbillentyűit, majd nagy levegőt vettem, megpróbáltam a lehető legjobban kizárni a tényt, hogy Justin Bieber ül mellettem, és úgy fogtam fel az egészet, mintha magamnak játszanék.

Az első hangok eljátszása után rápillantottam, a reakcióját várva. Meglepődött, de egyben kíváncsi is volt. A billentyűket kémlelte, mikor pedig felnézett rám, én néztem vissza a fehér és fekete mozgó testekre.

A refrén első eljátszása után jött az összekötő dallam. Átadtam magam a zenének. Úgy ahogy sikerült megfeledkeznem a mellettem ülő, engem vizslató fiúról. Megnyugtató volt ilyen sok kihagyás után végre újra játszani. Aztán mikor újra jött a refrén, a zongora hangja mellett énekhangot is meghallottam. Csukott szemem magától nyitódott ki és fordult a hang irányába. Justin felől jött. Ő énekelte a refrént.

Belehibáztam. De gyorsan javítottam. De hogyhogy hibáztam? Ebben a dalban még sosem sikerült hibát ejtenem, ha mégis, az is maximum egy félrenyomás volt, de most egy teljes akkorddal tértem el az eredetitől. Nagyot nyelve koncentráltam rá a billentyűkre, nem pedig az ő hangjára. Egy pillanatra begörnyedtem, hogy megelőzzek egy újabb hibát, és ezúttal sikerrel jártam.

Végigvittem a dalt, az utolsó refrént már nem énekelte. Érzékeltem, ahogy ritmusra mozgatja a lábát, kezével combján dobol, sőt szemem sarkából még azt is láttam, hogy felsőtestével is átérzi a zenét. Örömmel töltött el, hogy nem csak engem jár át a zene által adott energia, mikor játszom, hiszen ez azt jelenti, hogy ha nem is mindent, de valamit jól csináltam.

Az utolsó, halk hangok befejezte után megvártam, míg kicseng a legeslegutolsó is, majd kezemet levettem a billentyűről, kicsivel később pedig lábamat a pedálról. Mély levegőt vettem és felé fordultam.

Pár pillanatig csak néztük egymást, majd mosolyogva, elismerően megtapsolt. Ezen csak felkuncogtam, és zavartan lehajtottam a fejem.

- Nem szükséges, de köszönöm. – mondtam, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor vettem csak észre, hogy szívem hevesen ver az izgalomtól. Tényleg izgultam volna?

- Jobban játszol, mint gondoltam, Blair. Nagyon durva, ahogy bele tudod élni magad. És komolyan…tényleg profin csináltad. – sorolta hitetlenkedve.

- Közel sincs a profihoz, Justin. – ellenkeztem. – Mindenesetre köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Játssz még valamit. – csúszott előrébb a széken, mohón nézett rám.

- Mi? Dehogy. – ráztam a fejem erősen ellenkezve, kínosan elnevettem magam.

- Kérlek, Blair. – harapott ajkába szomorúan. Mi van, ez a gyerek nem érti, ha azt mondom, hogy nem? – Légyszi, Sharon. – lebiggyesztett ajka kaján mosolyra húzódott.

- Ezt ne. – vágtam rá azonnal.

- Shar? – folytatta pimaszul.

- Drew. – vágtam vissza.

- Játssz. – ismét kérlelőre fogta. Átsuhant egy gondolat az agyamon.

- Rendben. Játszok. – vigyorodtam el ezennel én kajánul. Tudok egy dalt, ami tuti bejönne neki.

Visszafordultam Szerelmemhez, ismét megkerestem a kezdőhangokat, és mosolyogva kezdtem el játszani a fejemben kigondolt dalt.

Az első pár másodperc után vigyorogva fordultam Justin felé, aki még egy pár pillanatig gondolkodott a semmibe nézve, majd mikor megcsillant a szeme és vigyorogva felém fordult, tudtam, hogy rájött a dalra.

- Oh, yeah. – kezdett bele valami hülye mozgásba.

Játszottam tovább a dalt, s csak egy mosollyal nyugtáztam a viselkedését. Aztán elérkeztem a várva várt részhez.

- I’m sexy and I know it! – énekelte hangosan, és még hülyébb táncba kezdett, mint ami az előbbi volt. Szinte megijedtem a látványtól, a nevetés rögtön kitört belőlem. Az ujjaim is néha-néha megremegtek, de ettől függetlenül sikeresen játszottam tovább. Úgy nézhettem ki, mint aki részegen ült zongorához.

Justin fergeteges tánca :D

- Tü-tü-tü-tü-tü-tü-tü… - „énekelt” és mozgott a zenére. Rosszallóan megcsóváltam a fejem, s egy mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire bejön neki ez a dal. – Figyu, mindjárt jön. – utalt ezzel a várva várt mondatra. – Mondd te is. – hangjából éreztem, hogy vigyorog.

Bólintottam, és csak játszottam. Nagyon beleéltem magam. Majdnem el is felejtettem, hogy mit kell tennem, de a darab szerencsére a fejemben van, így felkészületlenül bár, de sikerült „énekelnem” a legjobb részt.

- I’m sexy and I know it. – mondtuk egyszerre, a vigyor mindkettőnk arcát elöntötte. Testemen végigfutott az energia, amit a billentyűk érzete adott, így szinte erőlködés nélkül nyomtam jobban a billiket, mikor szükséges volt.

A befejező, utolsó hangokat jó erősen játszottam, ujjaim hirtelen vettem le a billentyűzetről, ezzel tökéletes véget adva a darabnak.

- Ez kétségbeejtően jó volt. – vigyorgott a zongora végéből. Úristen, komolyan eltáncolt addig? – Girl look at that body, girl look at that body, girl look at that body, I work out. – folyatta az éneklést, és ezúttal hozzáadta azt a bizonyos „shuffling”-es mozdulatot is.

- Átalakíthatnánk a dalszöveget „We’re sexy and we know it”-ra. – vigyorodtam el játékosan.

- Haláli vagy, komolyan mondom. – elismerően nézett rám, majd mellém sétált, közben kezét a magasba emelte. Reflexszerűen csaptam tenyerébe, mire mindketten elégedetten mosolyodtunk el.

- És most te játszol. – jelentettem be, s felálltam a székről.

- Én? – fagyott arcára a mosoly.

- Talán nem szabad hallanom, hogy milyen csodabogárul játszol? – vontam fel szemöldököm pimaszul.

- Fogadjunk Carintől loptad ezt a szót.

- Ő így jellemzett téged. – vontam vállat. – Most bebizonyíthatod első lépésként, hogy zongorából milyen profi vagy.

A történet Justin szemszögéből:

Rémisztően pontosan kezdett el csörögni a telefonom. Ez mentett meg. Mintha csak egy filmben lettünk volna és mintha így kellett volna lennie. Mintha meg kellett volna akadályoznia valaminek, hogy játsszak.

- Egy pillanat. – mondtam Blairnek, mire bólintott, én pedig felvettem a telefont. – Mondd, Scoo.

- Nem tudom, hol a fenében vagy, de 10 perced van, hogy vissza gyere. Édesanyád a körmét rágja, hogy mi van veled testőr nélkül.

- A zong…

- Nem érdekel. Majd itt elmondod. 10 perc. – mondta mérgesen.

- Rendben. – mondtam megadón, de magamban dühöngtem. Scooter lecsapta a telefont, én pedig felsóhajtva vettem el fülemtől. – Utálom ezt. – vágtam a zsebembe a készüléket.

- Menned kell. – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne. Bár lehet az volt.

- Sajnos igen. – bólintottam.

- Értem. – bólintott ő is aprót, s elnézett az ablak felé. Úgy láttam rajta, kissé mintha megsértődött volna.

- Nem én vagyok a hibás. – próbáltam mentegetőzni. – Legközelebb játszom neked, jó? – ajánlottam fel kedvesen.

- Aha. – bólintott ismét, majd rám sem nézve felállt és a kijárat felé indult. Meglepődve néztem utána. Most miért kapta fel így a vizet?

A kilincsért nyúlt, de nem nyitotta ki. Másodpercekig csak állt ott, majd visszanézett rám.

- Köszi még egyszer a szívességet. – utalt ezzel a Denise-es dologra, gondolom én. Épphogy befejezte, már nyitotta is az ajtót.

- Blair, várj már! – indultam el utána, lépteimet szaporáznom kellett, ha nem akartam, hogy rám zárja az ajtót. Idejében kislisszoltam, belöktem magam után, ezzel be is zártam (ugyanis az ajtó belülről bármikor nyitható, kívülről csak kártyával, így ahányszor bezárul, kívülről nem lesz nyitható), és még Blair kezét is sikerült elérnem. – Most tényleg megharagudtál, vagy csak én érzem úgy? – ezt a kérdést a „Miért haragudtál meg?” helyett kérdeztem, mert így hátha nem veszi fel annyira.

- Nem haragudtam meg, miért tettem volna? Csak mindig akkor kell elmenned valahova, mikor…ó, tudod mit? Semmi. Majd  beszélünk, Justin. Szia. – vette ki kezét az enyémből, és szinte futólépésben haladt a lift felé. Ezt a „Majd beszélünk, Justin”-t egyáltalán nem úgy gondolta, hogy tényleg beszélni is fogunk, láttam rajta.

Utánamentem volna, de nem volt már annyi időm. 10 perc. Tisztában voltam vele, hogy ha nem érek oda időben, anya elveszi valamimet. Még mindig nem szokott le erről a baromságról, pedig már éppen ideje lenne, mégiscsak nemsokára 18 leszek…

Idegesített, hogy vajon miért haragudott most meg. Tényleg nem csináltam semmit. És most ezen fogok gondolkodni. Szuper.