A pillangók szabadok. A történetemnek vége. Innen már csak egy dolog biztos: a fantáziátok legyen elég szabad ahhoz, hogy helyettem alkossátok meg önmagatokban a történet végét. :)
Nem...nem tudom, mit csináljak.
Borzasztó ez a helyzet..
Azon rágom magam már meg sem tudom mondani mióta, hogy mit kezdjek a bloggal.
Fél perccel ezelőttkor döntöttem el, hogy bezárok. Aztán elkezdtem beírni a jelszavam a belépéshez, és leblokkoltam. Úgy éreztem, nem leszek képes bezárni. Hogy helyette részt akarok hozni.
De az sem megy.
Nem bírom azt írni, hogy vége. De közbe tudom, hogy félig már tényleg vége.
Lehet már unalmasnak tartjátok, de megint az iskolával jövök. Igen, tudom, sosem állok ki másból, csak az iskolára hivatkozásból, de könyörgöm, higgyétek el, hogy tényleg meggebedek, hogy ötös legyek. Október végén úgy állt, mindenből gyönyörűen lerontottam négyesre. Aztán jött a szünet ötlete, ami ebben a pillanatban be is fejeződik, mert újra jelentkezem. A szünetet arra akartam, hogy javítsak.
És sikerült.
Eddig úgy áll, 13 tantárgyból 10 már ötös lesz, kettőből le is vagyok zárva. Az a 3 tantárgy már csak a bent lévő dolgozatokon áll.
Tizedikes vagyok, ami nem tudom mennyire tiszta nektek, de a 10. a középiskola legnehezebb éve. Szerintem ennél már csak az érettségi-időszak lesz nehezebb, persze egyetemről még nem beszélünk, csak középsuliról. Olasz tagozaton vagyok, ami heti 5 olaszórát jelent. Nem tűnhet soknak, de mikor egyik napról a másikra meg kell tanulni 2 oldal tömör szöveget erről meg arról néha tele ismeretlen kifejezésekkel, na akkor egy hangyányit meg tudok őrülni. És ez még csak olasz. Mellette ott van 12 tantárgy.
Megint a suliról beszélek. Miről másról?! Lassan már ez a rögeszmém.. De nem tudok mit tenni, ez vagyok én. Biztosan furán fog hangzani, de elmondom nektek: iszonyúan gyötörne a bűntudat, ha nem lenne meg a kitűnő a fennmaradó tanulmányi éveimben. Az unokatesóm is a Kölcseybe járt és a ballagásán az igazgató - aki nekem sajnos csak 9. félévéig volt az igazgatóm - díjakkal jutalmazta a négy éven át kitűnő tanulmányi eredményű, ilyen meg olyan nyelvvizsgával rendelkező és a diákéletben részt vevő tanulókat. Az uncsim nem kapott, mert nem volt végig kitűnő, de én ott és akkor elhatároztam - ekkor voltam hetedikes és már tudtam, hogy ide készülök jönni -, hogy én fogok olyan díjat kapni. Eddig - eddig! - jól haladok, mert 9-ben megvolt a kitűnő és a középfokú angol, most 10-ben a felsőfokú angol, harmadikban ha minden jól megy az egész osztálynak meglesz a középfokú olasz, a suliújságban már jelent meg cikkem és még tervezem, hogy írok, mivel azt imádom csinálni, szóval a 3 évnyi kitűnőség hiányzik már csak ahhoz a díjhoz. Akármennyire is hülyén hangzik, nekem ez nagyon fontos.
És hogy ezzel mit akartam mondani?
Annak a díjnak a kiérdemléséhez kőkemény munka kell. Már szeptemberben tiszta volt mindenkinek, hogy nehéz évnek nézünk elébe, a facebookos osztálycsoportba írogattuk is rendesen az elején, hogy "kicsit" több a tanulnivaló, mint tavaly.
És ahogy az októberben is látszott, aktív írás mellett nem lehet a tanulásban is a topon lenni, főleg nem miután egy új blogot is elkezdtem.
Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy akkor miért nem annak a bezárásával foglalkozom, és miért ezt akarom, mikor ez "öregebb". Egyszerű: ahhoz több ötletem van. Több lehetőséget látok benne. Úgy érzem, az nem "tucattörténet".
Pedig imádom Blustin történetét. Igen, Blustinnak neveztem volna el őket és pont a következő részek valamelyikében jelent volna meg egy cikk, amiben így szerepelnek. Ezért is csináltam azt a videót Ryannel a kicsikről és róluk. Hogy majd az megjelenik egy újságban és pontpontpont, ezt most nem mondom el, még ha a végén mégis bezárok sem. Maradjon úgynevezett szakmai titok. :)
Holnap ráadásul karácsony. Vagyis nem, még csak szenteste, de akkor sem akarom 24-én azt írni, hogy vége. De tovább sem akarom húzni, mert akkor csak még többet fogok rágódni, amit nem akarok.
Igazából nem is tudom, hogy volt-e értelme megírni ezt a sok mindent. A nagy része az élettörténetem, ami szerintem senkit nem foglalkoztat. De valahogy okot kellett adnom, hogy elhiggyétek, imádom Blairéket és még véletlenül sem azért hagyom abba, mert meguntam.
Drinék esetében legalább tiszta volt, hogy igen, ez az utolsó rész. De most csak egy viszlátot hagynék magam után. És emiatt a legnehezebb.
Már vagy egy másfél órája csak írok, törlök, írok és gondolkodom.
Oké. 2 másodperce arra jutottam, hogy mindenkinek könnyebb lenne. Nekem azért, mert csak egy blogra kellene koncentrálnom és nem lenne hajsza, hogy mindig mindkettőre minél előbb vigyek részt. Nektek, olvasóknak pedig azért, mert nem oszlana meg a részek megkapásának ideje, úgy értem nem kellene két történet közt ugrálnotok. 2 rész közt sok idő telik el, és így elfelejtitek az előző rész tartalmát. Ha csak egy van, akkor csak abban vagytok benne és a részek is hamarabb tudnának jönni, mint két blog esetében.
Nem gondoltam át, de a legutóbbi gondolatmenetem alapján a döntés muszájságának köszönhetően akkor hát döntök.
Vége.
Lányok, nagyon szeretlek titeket, sosem felejtem el azokat a csodálatos szavakat, amiket kaptam! Azért ha hagytok egy komit itt lent, egy utolsó közös párbeszédet válthatunk. Nagyon fogtok hiányozni! A blog. A történet. Meg úgy minden. A legjobb, ami történt, hogy új embereket ismertem meg, ha csak felhasználónevekkel is.
És...nagyon, nagyon szépen köszönöm az 57 rendszeres olvasónak feliratkozót! :)
Viszlát Blustin! Viszlát Everything happens for a reason..
