4. Komolyan? ... Indulás a koncertre!

Sziasztok, csajszik. :))♥

Szerda van, és mégis sikerült részt hoznom. Ám ennek oka van. :) Ugyanis holnap és holnapután sem megyek suliba. Ez amiatt van, hogy nyelvvizsgám lesz, és ekkor kapunk 3 napot a nyelvvizsga napjával együtt. Pénteken, azaz holnapután lesz a szóbelim, szombaton pedig az írásbelim. Még a mai napot is kivehettem volna, de annyit nem akartam hiányozni a suliból. :)

Na, de nem is ez a lényeg, hanem hogy itt a rész. :)) Igazából pont úgy jött ki, ahogy elterveztem, mégpedig hogy az 5. részben találkozzanak először. Nem szándékos volt, így dobta a gép. :)

Ebben még mindig nem jelenik meg maga Justin, csupán vagy milliószor említem. :D

Nagyon szépen köszönöm nektek a 8 kommentet, csajok!♥♥

Mit szólnátok hozzá, ha azt kérném, hogy hozzatok nekem össze 10 kommentet?*-* Tuti, hogy jobban sikerülne a nyelvvizsga...:DD

Na, de nem kérek egyenlőre semmit, hiszen még csak a 4. rész. De azért jól esne.:$

Kellemes Olvasást Mindenkinek. :)♥

Az egész estém abból állt ki, hogy forgolódtam az ágyamban. Sehogy sem volt kényelmes az egyébként mindig testhezálló, tökéletesen puha ágyam. Most valami miatt mégsem kedvezett. Vagyis nem is az ágy nem kedvezett, hanem a hangulatom. És igazából nem is az ágyam puhaságával volt gond, hanem hogy a hangulatom miatt nem éreztem puhának. Ezért nem tudtam aludni. Csak hát kell találni valami kifogást…

Minden fordulás után eszembe jutott, hogy a közeljövőben – pontosan nem is tudom mikor – Justin Bieber koncertre megyek. Az orrom ekkor akaratlan fintorba húzódott.

Nagy megkönnyebbülés volt, mikor eljött a reggel. Az első mozdulatommal a telefonom után tapogatóztam az éjjeliszekrényemen, majd mikor megtaláltam, a kezembe vettem. Az órám 7:28-at mutatott. Ó, szuper. Most már még aludni sem hagy ez a Justin.

Gyorsbillentyűk segítségével kikerestem Denise számát a névjegyzékemben, és megdobtam őt egy gyors SMS-sel, melynek a tartalma a következő volt:

„Du. 3kor gyere át. Köszönöm. Csókollak.”

Nem volt sok kedvem körbeírni az okot, és a hosszúsága is azért ilyen miniatűr, mert az ujjaim még fáradtak voltak a képernyőn pötyögtetéshez.

Hanyagul az ágyban hagytam az iPhone-t, miután különösen könnyen kikecmeregtem az ágyamból. Gyorsan felvettem a földön heverő kötött zoknit, melynek az alján ilyen csúszásgátlós kis körök voltak. Imádtam ezt a zoknit.

Utam ezután a fürdő helyett a zongorámhoz vezetett. Még tegnap hagytam rajta a kottát, ami most jól jött, mert nem kellett keresgetni.

Tudom, hogy korán van most a zongibongihoz, de úgy volt most kedvem játszani egy Hallelujah-t. A billentyűkön könnyen suhantak már végig az ujjaim, s csak hogy ne keltsek zajt, különösen halkan játszottam.

Zongoradarabom eljátszása után leslattyogtam a földszintre, a nappaliban anya és apa beszélgetett látszólag egy komolyabb témáról.

- Sziasztok. – sétáltam melléjük, és mindkettőjüknek adtam két puszit. – Mi a téma?

- Vázoljuk a jövő heti programot. – sóhajtott fel anya egy olyan „ennélrosszabbmunkanincsis” arckifejezéssel az arcán. Hát igen…elég nehéz megtervezniük egy hetüket.

- Bő fél óra múlva megtudod a döntésünket a sulival kapcsolatban.

Apa szavai úgy értek, mint derült égből villámcsapás. Ez teljesen ki is ment a fejemből.

- Igen, igen, tudom. – mosolyogtam el izgatottságot tettetve. Egyszerűbb volt, mint körbemagyarázni, hogy elfelejtettem. – Említettem már, hogy megyek Justin Bieber koncertjére? – ültem le az anya melletti székre.

Hirtelen mindkettejük tekintete rám szegeződött. Félelmetes volt. Arcukon végigfutott a megdöbbentség és a kíváncsiság.

- Nincs április elseje, ha jól tudom. De azért haha. – „nevetett fel” apa.

- Nem vicc. – mosolyogtam. – Ja, igen. Előbb elkérezkedek. De Denisenek már megígértem. – gondolkodtam el. – Mindegy. Tehát elmehetek?

- Te jól vagy, kislányom? – fogta meg anya a homlokom, mire csak megforgattam a szemem. – Utálod azt a fiút.

- De Den szereti, és nincs senki, aki elmenne vele. – vontam vállat.

Ekkor megszólalt a csengő. Megkönnyebbültem. Tehát elmehetek és nem kell megmagyaráznom, hogy valójában semmi kedvem nincs menni, de Denisenek tartozok ennyivel.

Anya és apa összenézett, elmosolyodtak, majd anya felpattant, és az ajtóhoz sietett.

- Most kiderül, hogy mit döntöttünk. – súgta oda apa, majd rám kacsintott.

- Jó napot, Mrs. Marlock! – hallottam anya hangját, majd ezt követve egy ismeretlen hangot. A nő – mivel arra rájöttem – visszaköszönt anyának, majd az ajtó bezárult.

Értetlenül meredtem apára, aki csak mosolygott.

Leszálltam a székről, és óvatosan elindultam, hogy megnézzem a vendéget.

- Blair! – szólt utánam apa. Megfordultam. A szék felé bökött. Megráztam a fejem, s tovább mentem. – Blair! – most hangosabb volt.

- Pszt. – fordultam hátra, s ujjamat ajkamra nyomva mutattam neki, hogy legyen szíves csendben maradni.

Ekkor hallottam lépteik hangosodását, így sprintbe visszafutottam a székhez, és levágtam rá magam. Úgy igyekeztem tenni, mintha mi sem történt volna.

Mikor belépett anya, oldalán egy olyan 40 év körüli, jól öltözött nővel, érdeklődve fordultam feléjük.

- Ő lenne a lányom. – mutatott felém anya mosolyogva. A nő elmosolyodott, és felém közeledett.

- Blair, ugye? – nyújtotta a kezét. Kicsit furán néztem rá, de gyorsan rendeztem a vonásaim.

- Igen. – ráztam meg a felém irányuló kezet.

- Jaj, nem említettem még. Blairnek nem mondtuk el. Afféle meglepetés. – szólt közbe anya.

- Ó, értem. – bólintott a nő.

- Miről van szó? – néztem anyát gyanúsan. Aztán apára pillantottam. Végül a nő szólalt meg.

- A szüleid engem kértek meg, hogy legyek a magántanárod, mivel ha jól tudom nagyon szerettél volna magántanuló lenni, én pedig elfogadtam. – mosolygott.

- Tessék? – esett le az állam, és elképedve bámultam a nőre. – Ez komoly? – tereltem tekintetem anyára, majd apára, aztán megint anyára.

- Igen. – bólintott mosolyogva anya.

- Úristen! – vigyorodtam el, és éreztem, ahogy a boldogságtól megnő az adrenalin-szintem, így szinte késztetést éreztem, hogy felálljak és ugráljak egypárat. – Köszönöm szépen. – öleltem meg apát, mivel ő volt közelebb, majd anyát. – Úristen, ezt fel kell fognom. – kaptam a homlokomhoz.

Mindhárman felnevettek. Ennyire vicces vagyok? Sebaj, most ez a legkevesebb.

- A nevem Anne Marlock. Kifejezetten magántanárkodással foglalkozom. Mostantól, ha minden jól megy, egy darabig egymást fogjuk boldogítani. – nevetett az eddig idegen nő.

- Én Blair Collins, bár bizonyára már tudja ki vagyok. – vigyorogtam egyfolytában.

- Azt is említsük meg, hogy nem akárkiről van szó. – szólt közbe anya némi figyelmeztetéssel a hangjában, mintha egy fontos dolgot még nem említettünk volna.

- Mielőtt beszélnénk arról, szeretném megkérdezni, hogy nem tegezhetnénk-e egymást. Egyszerűbb lenne mindannyiunk számára. – mondta Anne.

- Persze, ha így egyszerűbb. – mosolygott anya. – A férjem nevét még nem tudja, Brian Collins. – mutatta be apát anya, majd ezután apa és a nő kezet fogott.

- Mi az a dolog, amit még nem említettél? – néztem anyára kíváncsian.

- Nos… - hezitált, majd mély levegőt vett és kifújta. – Anne nem csak a te magántanárod, hanem egy másik lányé is. – kezdett bele óvatosan. – Kicsit különböztök, mind korban, mind…hogy is fogalmazzak…na, mindegy. Egyszerűbb, ha elmondom. Szóval…Anne nem csak a te tanárod, hanem Selena Gomez tanára is. – nyögte ki anya nagy nehezen.

Megállt bennem az ütő.

- Tessék? – kérdeztem kínosan nevetve egyet, de lassacskán, ahogy a tudat végigsöpört bennem, eltűnt a jókedvem. Nagy gombóc került a torkomba. Alig tudtam nyelni.

- Így van. Ezért néha lesz olyan, hogy elmaradnak órák, máskor pedig többet tartunk, hogy bepótoljuk.

- Selena Gomez? – ismételtem azt a nevet, ami a gombócot okozta a torkomban.

- Jó vagy rossz dologként gondolsz rá? – mosolygott rám Anne.

- Hát…olyan semleges. De úristen…Selena Gomez?! Hogy lehet ez….? – egyszerűen képtelen voltam felfogni. – Maga tényleg egy sztártanár? – néztem a nőre.

- Kérlek, te is tegezz, ha nem gond.

- Persze. Mármint nem. Vagyis.. – dadogtam.

- Nyugodj meg, ha amiatt aggódsz, hogy sokan ismernek engem, nincs rá semmi okod. Selenán, a családján és a csapatán kívül senki nem ismer.

- Nem aggódom semmi miatt, csak… - nem tudtam folytatni. Nem tudtam, hogy mi miatt is nehéz ezt felfognom. – Nehéz elhinni, hogy egy akkora sztár tanára fog engem, egy senkit tanítani, mint Selena Gomezt.

Próbáltam felfogni, és megemészteni ezt az egész dolgot. Meg kell mondani, nehéz volt. Nagy falatot kaptam be egyszerre.

Délután 3:06

Leraktam a gabonapelyhes tálat a dohányzóasztalra, s lassúfutásban igyekeztem az ajtóhoz. Amint kitártam, Cassise állt előttem.

- Sziasztok, csajok! - vigyorodtam el, és széttártam a karom. Tudták már, miért tettem, s egyszerre mozdultak meg és estek nekem. Még a csontom is majd’ beletört az ölelésükbe, de jól esett.

- Korábban már nem is tudtál volna megesemesezni. – zsörtölődött Den, miközben a cipőjét húzta.

- Tudod, nem keltem volna fel olyan hamar, ha ez a Justin gyerek hagy aludni. – vágtam vissza.

- Ó, szóval vele álmodtál? – kacsintott rám.

- Igen. Rémálmom volt. – mondtam fapofával.

Felmentünk a szobámba, kezünkben néhány féle édességgel, többek között a kedvelt gumicukorral és a kedvenc csokinkkal. Mindannyian a rabjai vagyunk ennek a két nyalánkságnak, így nem igazán szoktunk összeveszni azon, hogy mit együnk.

- És miért is kellett átjönnöm tulajdonképpen? – kapott be egy békás gumicukrot Denise.

- Ha nem látnád, én is itt vagyok. – bökte oldalba tesója. Erre Den csak vállat rántott.

- Lányok. – forgattam meg a szemem mosolyogva. – Azért, mert ha már belerángattál ebbe az egészbe, akkor szeretném tudni a részleteket. Mikor lesz, hánytól lesz, hol lesz, blabla… - soroltam.

- Na okés. Akkor elmondom. A-tól Z-ig. – vigyorodott el, majd belefogott. – A koncert holnap lesz. – itt már rögtön leesett az állam.

- Tessék?

- Bizony.

- És jegyet akkor mikor veszünk?

- Már egy hónapja megvannak. – mosolygott. – Kettőt vettem, mert magamban úgysem mentem volna el. Úgy voltam vele, hogy Cassiet úgyis rá tudom venni. Ha meg őt nem, akkor téged. – mosolygott aranyosan.

- Mennyi volt? Kifizetem. – nyúltam a pénztárcám után.

- Ne butáskodj már, Blair. – fogta le a kezem Denise. – Ez természetes, hogy én fizettem. Ne is kezdj bele a vitába, mert…mert csak. – mondta szigorúan.

- Hát…oké. – válaszoltam megdermedve.

- Holnap este 6-tól lesz, de legkésőbb fél 5-re ott kell lennünk. Dél körül átjövök, és megcsináljuk egymást. De csak, ha nem baj. – nézett rám félve.

- Jaj, te butus, dehogyis. – nevettem. – Cassiet se hagyd otthon. – kacsintottam másik barátnőmre.

- Vállalom a fodrászkodást. – mondta Cassie mosolyogva.

- Elfogadjuk. – mondjuk egyszerre Deniseszel, amin mindhárman nevetni kezdtünk.

- És hanyadik sorban lesz a helyünk? – kérdeztem, miután abbahagytuk.

- A C2 szektorban. Azon belül bárhol lehetünk.

- Ó, értem. – bólogattam mindentudóan. – Lesznek székek, ugye?

- Lesznek, de nemigen fogjuk használni. – vigyorgott Den.

- Te lehet nem, de én igen. – nevettem fel.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy kezdett egyre jobban izgatni ez az egész koncert dolog. Bár nem attól lettem izgatott, hogy kinek a koncertje lesz, hanem ez az egész…hogy is mondjam…felhajtás.

Ezután egy hosszú csend állt be, ám nekem ekkor is kattogott az agyam. Azon tanakodtam, hogy máris beavassam őket abba, hogy magántanuló lettem, vagy még várjak? Hiszen ha elmondom, akkor azt is el kell, hogy Selena Gomezt is Anne tanítja. Az pedig nem igazán lenne jó. Selena Gomeztől már csak pár apró lépés vezet Justin Bieberig, és ha – némi hátsószándékkal nézve – Denise kitalálná, hogy segítsek neki egy találkozót szervezni Justinnal, na az sok lenne. Nem akarok semmi ilyet feltételezni az én kis drágaságomról, nagyon szeretem őt, nem azzal van a gond, csak azért mégsem szeretném, ha már az első alkalommal szívességet kellene kérnem Annetől, ráadásul még a végén azt hinné, hogy csak azért választották anyáék őt, hogy így én megpróbáljak kapcsolatot teremteni a celebekkel.

Húh, ebbe még az én fejem is belefájdult. Hogy juthatott ez most eszembe? Mindenesetre szerintem jól gondolom.

Vasárnap, 13:05

- Szia, csajos! – kopogtatott jelképesen az ajtómon Denise – ahogy a hangjából leszűrtem - , de mielőtt megfordulhattam volna, ő már a nyakamba is borult. Az ajtó bezárult, ebből tudtam, hogy Cassie is itt van.

- Jól gondolom, hogy izgatott vagy? – vigyorogtam, s fél kezemmel átöleltem, már amennyire tudtam.

- Jaj, ne is mondd. – kezdett el ugrándozni. – Még mindig nem hiszem el, hogy a koncertjére megyek.

- Te? Hát akkor én mit mondjak?

- Nagyon jól tetted, hogy megmostad. – simított végig hajamon. – Cassie, kezelésbe veheted. Ahogy megbeszéltük. – kacsintott időközben mellénk ért testvérére.

- Na, na, na, várj. Ez így sok. – ráztam meg a fejem, megpróbálva kitisztítani, hogy fel tudjam fogni ezt a sok mindent. – Csak nem megbeszéltétek, hogy milyen hajam legyen?

- Tudod, hogy megmondanám, ha rossz ötlet, de ezt most kifejezetten eltalálta drága hugicám. – kacsintott rám Cassie.

- Mit talált már ki? – forgattam meg a szemem mosolyogva.

- Hajvasalót, néhány hullámcsatot, és hajfixálót kérek. – utasított Cassie, miközben a táskájához szaladt, amit az ágyra rakott.

Kettőt sem tudtam még pislogni, már vissza is tért, és valamit hozzápróbált a szememhez.

- Komolyan ki is akarsz festeni? – háborodtam fel.

- Úgy teljes.

- Nem akarok én is egy műre kifestett rajongónak látszani. – nyavalyogtam.

- Köszi. – pillantott rám csalódottan, egyben mérgesen Denise.

- Tisztelet a kivételnek. Tudod, hogy mindig vannak kivételek. – mosolyogtam rá.

Ezután elkezdtük a készülődést. Jó két órába telt, mire megcsináltuk a hajat, és a sminket. Denise szögegyenes haja most be volt hullámosítva, és kissé érdekes módon volt feltűzve, mégis lenyűgöző volt. Az én hajamban nem volt semmi extra, mégis szerintem nagyon jó lett. Bal oldalra volt fonva, és szerencsére olyan hosszú, hogy a tarkómnál egyetlen hajszál sem lógott ki ide-oda. Meg kell mondani, nagyon jól megcsinálta Cassie mindkettőnk haját. A smink mindkettőnknek végtelenül egyszerű volt: alapozó, púder, szemceruza, szempillaspirál. Pont amennyi kell. Bár az alapozónak nem örültem, Cassie szerencsére alig tett rám a saját kívánságomnak eleget téve.

- És akkor a ruha. – dörzsölte össze a tenyerét Denise.

- Bevallom, én tegnap már kikészítettem egy összeállítást, de kíváncsi vagyok a véleményetekre. – sétáltam a szekrényemhez. – És igazából a hajamhoz is tökéletesen illene.

Azzal elővettem a szekrényemből a kikészített outfitet.

- Kockás? – vigyorodott el Denise, amint meglátta.

- Aha. – bólintottam mosolyogva. – Rövidnadrággal.

- Uh, az szexi. – harapott ajkába Cassie.

- Ez lenne. – raktam eléjük a cuccokat, ők pedig rögtön neki is estek.

Miután alaposan szemügyre vették, meghozták a „döntést”.

- Tökéletes. – mondták egyszerre.

Ezután mindketten felöltöztünk. Denise természetesen egy lila Justin Bieber feliratos fekete pólót viselt, melyhez egy farmert vett fel, amin itt-ott apróbb szakadások voltak. A cipője egy egyszerű fekete bokacsizma volt.

Én maradtam tehát a kockás ingnél, a rövidnadrágnál, és egy fekete harisnyánál. Szintén egy fekete bokacsizmával tökéletesítettem az összhatást. Felraktuk a kiegészítőket, és elvégeztük az utolsó simításokat is, például parfüm és más egyéb ilyen apróságok. Én egy kicsi, átakaszthatós fekete táskát választottam, Denise egy hasonlót, csak ő sötétkékben, amelynek kicsit farmer hatása volt.

Egymással szemben állva végignéztünk a másikon, s mindketten egy vigyorral értékeltük az eredményt.

- Na, azt hiszem kész vagyunk. – vigyorgott Denise, s hangjában annyi izgalom volt, mint amennyit én izgultam eddigi életemben összesen.

- Egész jó lett. – az én hangom korántsem csengett olyan izgatottan, mint az övé.

~*~

- A sorban állás nem az erősségem. – puffogtam jóformán magamnak, ugyanis Denise rám se pillantott. Mindvégig azzal volt elfoglalva, hogy jó legyen a haja, ne kenődjön el a sminkje, és legfőképpen nehogy véletlenül elénk férkőzzenek a sorban. – Ha még egyszer… - fogtam le a kezét, amit éppen a hajához emelt, és szememmel figyelmeztettem arra, amit már vagy milliószor elmondtam neki. – Minél jobban igazítod, annál rosszabb lesz. Lazítsd már, Denise! Ez csak egy koncert.  – nevettem el kínomban magam.

- Ez nem egy koncert. Ez A Koncert. – javított át. Erre csak megforgattam a szemem, és végre valahára láttam, hogy megindul előttünk a sor. Az előttünk álló hét csaj gyorsan bejutott, így mi következtünk.

- Sziasztok. Jegyeket. – mondták monoton hangon a biztonsági őrök. Megmutattuk nekik, amit kértek. – Jó szórakozást.

- Köszönjük, lesz. – vigyorgott Denise rájuk. Ezen elmosolyodott mindkét őt. Gyorsan kapcsoltam, és tovább lökdöstem barátnőmet.

- Várjatok! –szólt utánunk. Ijedten fordultunk meg. – 96. és 97. belépők vagytok, úgyhogy még jár nektek az ajándék. – nyomott a kezünkbe egy-egy papírt a pasas.

- Köszönjük. – mondtuk egyszerre, majd megfordultunk.

- Úristen, egy autogramm kártya. – Denise majdhogynem sikított, mikor meglátta, hogy mi van a kezében.

- Nyugi, csajszi.

- Most már bent vagyunk. Innen nem jutsz ki. – villogtatta gonoszul a szemeit.

- Egy fél fordulat a tengelyem körül fikarcnyi erőfeszítésbe sem kerül. Szóval ne bízd el magad, oké? – miközben beszéltem, az óriási arénát vizslattam. Már csak a ruhatároló is óriási volt.

- Jól van már, Blairy. – futott utánam Den, és belém karolva ugrándozott tovább.

- Úgy látom az adrenalin szinted az egekben. – mosolyogtam.

- Valami olyasmi. – vigyorgott.

- A kabátot ne adjuk be. Akkor sose kapjuk vissza.

Kijelentésem után egyenesen a stadionba vettem az utat. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis egy bazinagy ajtó felé ki volt írva szintén nagy betűkkel ez a szó.

- Csak ne bánjam meg, csak ne. – suttogtam magamban fohászkodva, miközben nagy nehezen, és elég lassan, de végül átléptem a küszöböt.

- Most kezdődött meg életem egyik legjobb napja. – sóhajtott fel boldogan Denise.

Az aréna hihetetlen gyorsasággal, körülbelül fél óra alatt telt meg. Mi szerencsére benne voltunk az első száz bejutóba – ezért is kaptuk az autogrammkártyát – így még viszonylag könnyen találtuk meg a C2-es szektort. Megdöbbenve jöttem rá, hogy innen szinte életnagyságúként látható minden a színpadon. Pontosan középen voltunk, ugyanis A-E-ig voltak a szektorok, és 1-6-ig. Úgyhogy a helyünk tökéletes volt. Legalább ennyi már jó volt benne.

Ahogy említettem, bő fél óra alatt tele volt sikongató, fanatikus rajongókkal az aréna, és ekkor éreztem azt, hogy megkezdődött a koncert – pedig az énekes még fent sem volt a színpadon.

3. Egy döntés...vagy A Döntés?

Halii csajok.! :)

Jött egy következő hétvége, s szerencsére volt is időm, hogy részt is írjak. Megszületett az első rész, amelyben megjelenik Justin Bieber, ha még nem is teljes személyében. :)

Írtátok, hogy nem igazán értitek ezt a kettős személyiségét Blairnek, amit igazából megértek. :D Tartogatok a következő fejezetek valamelyikébe egy olyan szituációt, amelyből remélhetőleg mindenkinek kitisztul majd a kép.

Nem tudom mennyire lett ez a rész izgalmas, szerintem nem túl sokat tudtam most belerakni, de azért hátha mégis. :D

Nagyon szeretném nektek megköszönni a kommenteket, amiket az előző részhez írtatok.♥♥ Az elején, bevallom, kicsit meg voltam ijedve, hogy tényleg csak 4 komment fog érkezni, de aztán sikerült felhoznotok szerintem 10 felé, ha ól emlékszem.:)) Remélem ehhez a részhez is kapok egy párat, s nagy örömömre lenne, ha leírnátok, hogy mi tetszik nektek benne, s mi nem.

Azt hiszem ennyit szerettem volna most mondani.

Kellemes Olvasást.♥

Igyekeztem nem különösen foglalkozni Rickkel, helyette próbáltam úgy eltölteni ezt az egy napot, mintha az utolsó napom lenne itt. Mert nagyon reméltem, hogy az lesz.

Beszélgettem mindenkivel egy keveset – szerintem furcsállták is – és megpróbáltam mindennek a jó oldalát nézni.

Egyszerre volt megkönnyebbülés és szomorúság hallani a csengőt. Vége a 7. órámnak is. És remélhetőleg ez a csengő már nem csak a 7. órám végét, hanem az iskola végét is jelentette annak ellenére, hogy még közel sincs az év vége. Nagyon abban a tudatban voltam már, hogy magántanuló leszek. Igen, mert el kel hinnem. Akkor sikerülni fog. Vagyis remélem…

- Drágám, értesíts majd a fejleményekről. – lépett elém Cassie.

- Persze. – mosolyogtam rájuk, s felvettem a táskát. – Jól nézzetek meg, mert lehet utoljára láttok Converse-ben. – suttogtam nekik, mire ők elmosolyodtak.

- Azért rossz lesz nélküled. Nagyon rossz. – húzta el a száját Denise.

- Jaj, csajok, nyugi már. – próbáltam őket jobb kedvre deríteni egy mosollyal. – Délutánonként akár tanulhatunk is együtt. Lehet nem ugyanaz lesz a házi, sőt biztos, de az nem gáz. – bátorítottam őket.

- Rendben. – mondták egyszerre, majd mindhárman megöleltük egymást, és a szokásos puszi sem maradhatott el.

- Sziasztok, csajok. – köszöntem még utoljára, majd sarkon fordultam, és kifelé indultam

Mivel reggel jövetben nem hallgattam zenét, most be kellett pótoljam. Így hát gyorsan előszedtem mindent, a füleseket beraktam a fülembe, kikerestem egy jó zenét, és hazafelé vettem az irányt.

A postaláda mellett elhaladva kikaptam az újságot meg a temérdek papírt belőle, s kedvenc magazinom után keresgélve haladtam tovább a bejárat felé. Miután megtaláltam, örömmel vettem a kezembe, ám örömöm rögtön el is tűnt, mikor megpillantottam a címlapot. Már megint ő? Denise tuti örülni fog…

Gyors léptekben igyekeztem a bejárat felé, talán azt várva, hogy máris megkapom a választ a sulival kapcsolatban. De kitől is kapnám meg, mikor se apa, se anya nincs itthon?

Levetettem magamról a táskámat, majd a kissé kopó félben lévő cipőmet is, végül felakasztottam a kabátot és a sálat.

- Hahó! – próbáltam megszólítani a senkit. Halkan lépdeltem a lépcső felé, hogy halljam, ha válasz érkezik, de nem így lett. Lépteimet megszaporáztam, s már a lépcső közepénél jártam, mikor hallottam megnyikordulni valamit. Azonnal megtorpantam, s egy pillanatra elfogott a félelem.

Végigpásztáztam négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre mindent, de senkit nem láttam. Síri csend volt, s nagy, üveges házban az efféle csendek elég ijesztőek, akármennyire is otthonos a berendezés. Éppen indultam volna tovább, mikor ismét hallottam a nyikorgást.

- Van itt valaki? – csúszott ki a számon, de még én is hülyének éreztem magam. Elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, és megnézem a nyikorgás forrását. Elvégre nem kéne betörőnek lennie, mert én magam riasztóztam ki a házat pár perce.

Óvatosan lelépdeltem a lépcsőről, s abba az irányba indultam, ahonnan a nyikorgást hallottam. A konyhában kötöttem ki. Áh, szuper, szóval tuti le akarnak késelni.

Amint beértem, megpillantottam a résnyire nyitott ablakot. Azonnal megkönnyebbültem. Már csak az volt rejtély, hogy hogyan nyitódott ki. Ezzel már kevésbé foglalkoztam, helyette gyorsan bezártam, és visszafelé vettem az irányt.

A szobámba érve levetettem a táskám a kanapéra, s abban a minutumban éppen megcsörrent a telefonom. Hirtelen elfogott az izgalom. Lehet anya az. Gyorsan előkaptam a zsebemből, és azonnal felvettem.

- Igen? – szóltam bele izgatottan.

- Kicsicsaaaaj! – majdnemhogy üvöltött a telefonba Joel.

- Joeeel – nyafogtam. Hát ez nem jött össze…

- Hát így örülsz nekem? – kapta fel a vizet.

- Mást vártam. – vontam vállat. – Na mi a helyzet? – mondtam valamivel vidámabban.

- Van számodra egy nagyon jó ajánlatom. – hangja izgatott volt.

- Az elmúlt 3 hónap alatt majdnem minden van felhívtál ezzel a dumával. Nem unod még az örökös visszautasításom? – nevettem fel.

- Addig nyomulok, amíg el nem fogadod.

- Szerintem akkor annyi a telefonszámládnak. – vigyorogtam, s levetettem magam az ágyra.

- Megéri. – mondta. Elképzeltem, ahogy most rám kacsintana.

- Na mondd akkor. Bár tudod a válaszom, de meghallgatlak. De csak azért, mert nincs itthon senki, így unatkozom. – hecceltem.

- Ó, drágám, de sajnállak. – játszotta el. – Látod, ha elfogadnád az ajánlatom, akkor nem lenne egy unalmas perced sem.

- Rendben, még ma, Joel. – forgattam meg a szemem.

- Ja, persze. Szóval. Decemberi fotósorozatot akarunk készíteni, és mindannyian téged találtunk a legalkalmasabb modellnek.

- Aha. Múlt hónapban is ugyanezt mondtad, csak akkor novemberit akartatok készíteni. – forgattam a szemem.

- Akkor is te lettél volna a legalkalmasabb. Most is te vagy. Mindig te vagy. Nem tudom miért akarod ezt feladni, Blair. – hangjában kétségbeesés és kiadós dorgálás vegyült.

- 14 fotósorozat után még mindig nem mentem semmire. Minek strapáljam akkor magam? – vontam vállat egyszerűen.

- Kiscsaj, azok a fotósorozatok profik. Hülye vagy?

- És mire mentem vele, Joel? Najó, tudod mit? Szerintem hagyjuk.

- Blair! – hallottam meg anya hangját.

- Megjött anya. Szia. – mondtam Joelnek, majd abban a pillanatban ki is nyomtam. Próbált szegény tiltakozni, de nem jött össze. – Megyek! – kiáltottam anyának, majd feltápászkodtam, és szinte rohanni kezdtem.

Mint általában, anyát most is a konyhában találtam meg.

- Hogyhogy már itthon vagy? – léptem mellé, és egy óriási puszit adtam neki.

- Mike felvett egy gyakornokot, és mivel már egyszer túlóráztam a héten, így most én jöhettem haza. – anya divattervezőként dolgozik egy cégnél, ami jelenleg a híressé válás útján menetel.

- Szuper. Na és tudod már a választ? – tértem rá a lényegre vigyorogva.

- Holnap reggel 8:30-kor megkapod a áhított válaszod. – mosolygott rám.

- Ó, nemááár. – nyöszörögtem. – Még egy nap? Legalább azt mondd meg, hogy jó vagy rossz.

- Majd eldöntöd te magad. – mosolya szélesedni kezdett.

- Köszi. – húztam el a szám.

- Milyen volt a napod?

- Átlagos. Joel pedig megint zaklatott az állásajánlatával. – mondtam unottan.

- Ha engem kérdezel, szerintem is nagy hülyeség abbahagynod. Tiszta modellalkat vagy, a nővéred is ebben a szakmában mozog, apád akár a fotósod is lehetne. Mindened megvan. Más lányok csak álmodnak ilyet.

A helyzet az, hogy igaza van. Geraldine, a nővérem már 10 éves kora óta modellkedik. Apa pedig fotós Joel cégénél. Így mikor én is modellkedtem, a nap szinte minden percében találkoztam apával.

- Mit szólnál hozzá, ha mondanék egy ajánlatot? – jutott hirtelen eszembe egy ötlet.

- Általában az ajánlataiddal csak én járok rosszul, de mondd. – nevetett.

- Egy alku lenne. Így senki nem járna rosszul. Szóval. Mi lenne, ha ti megengednétek, hogy magántanuló legyek, én pedig elvállalok egy fotózást? – ajánlottam fel.

- Egy; már elintéztem mindent a tanulásoddal kapcsolatban, tehát azon már nem változtathatunk. Kettő; én nem erőltetlek semmire. Ha akarod a fotózást, akkor vállald el, ha nem, akkor ne. Ennyire egyszerű. – mosolygott, s belekortyolt a kávéjába, amit időközben elkészített.

- Ezzel nem mentem sokra. – haraptam ajkamba. – Mindegy, megyek. – sóhajtottam, s miután feltápászkodtam a székről, a lépcső felé indultam. Reménykedtem, hogy anya utánam szól, de nem így történt.

Levetődtem a kanapéra, kezembe vettem a magazint, és rögtön belelapoztam anélkül, hogy tanulmányoztam volna a címlapot.

Alig jutottam el a második oldalig, sugdolózást hallottam az ajtó felől.

- Sziasztok, csajok! – szóltam ki mosolyogva, s mintha mi sem történt volna, tovább olvastam a cikket.

- Hogy hallottál meg? – „esett be” az ajtón Cassie nyöszörögve. Ezen csak elmosolyodtam.

- Mi járatban? – kérdeztem, s miután gyorsan befejeztem az utolsó sorokat, feléjük fordultam.

- Édes, drága, icipici, gyönyörűséges Blairy. – vetődött rám Den, s össze-vissza kezdett szorongatni.

- Uramisten, Deeen! – nevettem fel, s próbáltam védekezni, nem sok sikerrel. – Héé, eressz el! – fulladoztam játékból, de őt ez sem hatotta meg.

- Den, szerintem nem kellene megfojtanod. – szólt közbe Cassie. Egy hirtelen mozdulattal eltűnt a két engem szorongató kéz, s ahogy elterültem a kanapén, azzal együtt a levegő is beáramlott a tüdőmbe.

- Olyan lüke vagy, te csaj! – dorgáltam, de a végén csak elnevettem magam a nagy levegővételek közepette.

- Szia. – adott egy gyors puszit Cassie, majd én is, ezután pedig leült mellém.

- Mi járatban? – cikázott a tekintetem köztük. - És mire fel ez a nagy szorongatás? Csak nem kérésed lenne? – állapodott meg végül Denisen.

- Ugyaaan, Blaaair. – legyintett, s leült a másik oldalamra. Kezét könnyedén átlendítette vállamon, s nyomott egy puszit az arcomra.

- Te igazán szeretnél valamit. – néztem rá hunyorogva. Tekintete átvándorolt rajtam, s mikor én is követtem a vonalát, Cassiehez jutottam. Az ő tekintete rám szegeződött, mire Denre néztem, aki szintén rám, majd ő vissza Cassiere, ekkor én is Cassiere összpontosítottam.

- Ne nézz rám. Ő akarja. – mondta végül Cassie, ezzel arra sarkallva, hogy Denisere nézzek. Érdeklődve, egyik szemöldökömet felhúzva vártam a mondandóját, mivel tudtam, hogy az következik.

- Nos, hát…az úgy van… - kezdte nagy nehezen, de ennél tovább nem is jutott.

- Hogy szeretnél valamit. Eddig fogom. – bólogattam mosolyogva.

- Hát…ezt eltaláltad. – vigyorodott el.

- Na és mi lenne az? – kérdeztem, mire vigyora eltűnt. – Jaj, ennyire durva, vagy mi? – nevettem fel.

- Háát…neem, csak…

- Jaj, nyögd már ki, te gyerek. – forgatta a szemét Cass.

- Jólvan már, nyugodj le. Menj ki, ha nem tetszik. Nem is tudom minek vagy itt. Én akarok Blairrel beszélni. – gúnyolódott drága tesókájával.

- Nyugi, csajszi. Mondd nyugodtan. – mosolyogtam rá, ezzel mutatva, hogy nincs gáz. Ha nem fog tetszeni, amit mondd, akkor úgyis megmondom neki. De hát ő Denise. Mindenen parázik a drága.

- Oké. Egyszerűbb, ha gyorsan mondom. – vett mély levegőt. – Láttad ki van a címlapon? – bökött a mellettünk heverő újságomra.

- Igen, és egyből te jutottál eszembe. – mosolyogtam továbbra is.

- A cikket olvastad?

- Hát persze. Pont Justin Biebert fogok olvasni. – forgattam meg a szemem.

- Koncertje lesz Kanadában. – mondta, s hallottam, ahol megreccsen az ujja. Lenéztem rá, s teljesen ledöbben azon, hogy az ujját tördeli.

- De komolyan izgulsz. – ejtett rabul az ijedtség. – Mi a baj, Den? – ültem közelebb, s felkarjára simítottam kezem.

- Ajj, úgyis nemet mondasz. – pattant fel, s jobbra-balra kezdett járkálni. Segítségkérően Cassiere néztem, de ő csak elmosolyodott, és Denre nézett.

- Denise, ha nem tudom mit akarsz, addig nem tudom eldönteni, hogy mit mondjak. – álltam fel én is. – Nyugodj meg, semmi gáz nincs. Csak mondd. – tettem mindkét kezem vállára, s mosolyogva néztem gyönyörű barna szemeibe.

- Eljössz velem a Justin Bieber koncertre? – mondta. Vagyis…kérdezte. Kérdezte? Igen, kérdezte. Te jó isten.

- Nem. – vágtam rá egyből egy olyan „mitgondolszmajdpontelfogokmenni” nézés kíséretében. Ezt viszont azonnal megbántam. Szeme, mely az előbb még izgatottságtól és reménytől csillogott, most szomorúvá vált. Ez engem is szomorúvá tett, de nem értettem a kérdését. Ő viszont kicsusszant kezeim közül, és az ajtó felé indult csigaléptekben. – Úgy értem… - szóltam utána, de nem tudtam mit mondani. Egyenlőre csak meg akartam akadályozni, hogy elmenjen így, ilyen szomorúan. Utálom, mikor én rontom el a mindig jó kedvüket. És nem legutolsó sorban a lelkiismeret is erősen furdalt, hogy ilyen egyszerűen visszautasítottam őt. – Denise, várj. – sóhajtottam fel. Den lassan megfordult, s nagy örömömre újra reményteli szemekkel nézett rám. Vagy talán mégsem kéne neki örülnöm… - Miért kellene nekem Justin Bieber koncertre mennem? – kérdeztem nyűgösen.

- Mert én nem megyek. – szólalt meg a hátam mögül Cassie.

- Kedves testvérem van, nemde? – mosolygott szomorúan Denise.

- Tudod, hogy utálom azt a buz…

- Cody Simpson is egy bu…

- Cody nem az. – vágott közbe Cassie. Én csak kapkodtam a fejem ide-oda, hogy szidják egymás kedvenceit.

- Csajok, képzeljétek, én meg egyikőjüket se szeretem. – nevettem fel kétségbeesetten és egyben kínosan.

- Legalább egy Justin koncert ér is valamit, a Codyéval szemben. – fintorgott testvérére Denise, majd sarkon fordult és az ajtó felé trappolt.

- Várj már, Den! – szóltam utána. Pillanatok alatt megállt, s megfordult.

- Tudod, hogy szívem szerint nemet mondanék. – néztem rá félénken. Ő pedig újra megindult, de még idejében megállítottam. Mellé sétáltam, kézen fogtam, és a kanapé felé indultam. Leültettem, majd én is leültem mellé, majd egy nagy levegővétel után ránéztem. – Szóval?

- Mi szóval? – vont vállat.

- Az elejéről halljam a történetet.

- Egyszerű. Megkértem Cassandrát, hogy jöjjön velem, de ő nemet mondott. Lehetetlenség őt rábeszélni. Ha Justin lenne az egyetlen ember, aki kaját adna neki, ő inkább éhen halna. Úgy dinka, ahogy van. – forgatta meg a szemét. – Aztán gondoltam, te el fogsz jönni velem. De tévedtem. Most pedig, ha nem haragszotok, megyek. – azzal már állt is volna fel.

- Állj, állj, állj! – húztam vissza őt. Megilletődötten huppant le mellém. – És mégis miért gondoltad, hogy én elmegyek? Tudod, hogy én is utálom Justint. – magyaráztam az okot, amiért nem értem a logikáját.

- Azért, mert te törődsz velem ilyen téren. Úgy értem, Cassie is, de ha ő nem akar valamit, akkor nem is teszi meg. Te viszont másért megteszed azt, amit kérnek tőled. – tisztán éreztem, ahogy manipulálni próbál. Tudta, hogy az ilyenekkel óriási bűntudatot kelthet bennem. Én pedig – egyik jellemző tulajdonságom hatására – utálom, ha bűntudat gyötör, így inkább próbálok tőle minél hamarabb megszabadulni.

- Értem. – mondtam egyszerűen, s a távolba nézve próbáltam egy gyors választ kiagyalni. – Tehát akkor most tulajdonképpen arra kérsz, hogy menjek el veled egy Justin Bieber koncertre. – néztem rá megerősítésként. Ő csak bólintott. Felsóhajtottam, s tanakodásba kezdtem.

Rögtön az jutott eszembe, hogy mit veszthetek. Mégis mit veszíthetnék? 2 felesleges órát az életemből, azt igen. De egyébként nem túl sok mindent. Ja, még pénzt is. De az a legkevesebb.

Nem. El se induljak ezen a fonalon. Csak egy végeláthatatlan utat járnék be, amelynek nem találnám meg a megoldását. Egyszerűbb úton kell gondolkoznom.

Talán ha azt mondom, hogy igen, jól döntök. Miért? Mert elsősorban nem lesz bűntudatom Deniseszel kapcsolatban, ami számomra igencsak a legfontosabb. Másrészt szerzek Denisenek egy jó napot. Ez is nagyon fontos. Tudom, hogy mennyire szereti Justint, és neki ez nagyon sokat jelent. Már egy éve arról áradozik, hogy ő mennyire szeretné látni Justint élőben. Itt a lehetőség, és miattam szalassza el? Mert tudom, hogy egyedül nem menne el a koncertre… Na meg ha nagyon gonosz lennék, akkor egy picit én is jól járnék, hiszen akármennyire is utálom Justint, mégiscsak el kell ismernem, hogy Lady Gagával vetekszik. És azért elmondani azt magamról, hogy már láttam Jusitnt élőben, na az nem lenne kis piskóta. Lehet ezt kihasználásnak hívják, de hát ha egyszer már feláldozom magam, akkor nekem is legyen már hasznom.

- Megyek. – csúszott ki hirtelen egy szó a számon. S mire felfogtam a jelentőségét, Denise már nagyban sikítozott.

- Blair, ez komooooooooly? – ugrándozott a kanapén, óriási, boldog vigyorral az arcán.

- Nem tudom mennyire gondoltam át, de addig jó, míg nem gondolom meg magam. – nevettem fel.

- Atya Úr Isten, annyira köszönöm, Blairy. – borult a nyakamba, s újra úgy összeszorongatott, mint megérkezésükkor.

- Oké, de ha még mindig akarsz, akkor tényleg ne fojts meg. – játszottam el ismét a fuldoklót, mire elengedett, és mind a 32 fogát kivillantó mosollyal, s Napként csillogó szemekkel nézett rám.

- Te jó ég, megyek Justin Bieber koncertre!!! – sikítozott.

Nem igazán jutott még el a tudatomig, hogy mit mondtam, és mire vállalkoztam, de az vigasztalt, hogy örömöt szereztem Dennek.

2. Igazat mond?

Megérkeztem a 2. résszel. :))
Nagy meglepetésként ért, hogy már az első részhez 13 komment érkezett. Ám ami még jobban meglepett, hogy 5 rendszeres olvasóm van. Máris...húha. :D Nagyon szépen köszönööm.♥
Ebben a részben már egy kicsit több minden kiderül, legalábbis remélem. :D
Ha gondoljátok, írjatok kommentet - aminek roppant örülnék. :D És ha számíthatok rátok, mint rendszeres olvasóra, akkor fel is iratkozhattok. :)
Valamint megemlíteném, hogy akik a másik blogomról ismernek - szerintem mindenki :D - és azt gondolták, hogy Justin-os lesz ez a blog, na akkor jól gondoltátok! Ne ijedjetek meg, hogy még nyoma sincs Justinnak. Csak azért mondom, ha esetleg megfordult valaki fejében...:D De nem! Justinos ez is. ;) Csak ezt egy kicsit tovább húzom. :$ Na, persze nem a 10. részig. :DD
Na, jólvan, nem is tudom minek dumálok ennyit. Inkább olvassatok. :)
Kellemes Olvasást.♥

- Anya…én…- kezdtem óvatosan. – Magántanuló szeretnék lenni. – néztem rá a legtöbb magabiztosságomat összeszedve.

Pár pillanatig csak bámult rám édesanyám, majd szemöldöke fentebbcsúszott, mely aggodalmat és féltést mutatott.

- Mi történt? – simogatta meg az asztalon fekvő kezem.

- Hosszú. – sóhajtottam.

- Magyarázat nélkül nem egyezek bele. Lehet magyarázattal sem. Úgyhogy jó érvvel hozakodj elő. – mosolygott, ám ez csak arra volt jó, hogy álcázza az ijedtségét.

- Belefáradtam ebbe az egész játékba. Az elején még vicces volt, hogy eljátszok egy valakit, aki nem én vagyok, aztán ez unalmassá vált, most pedig már nem megy. És ott van Rick is… - panaszkodtam hevesen. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget kell megragadnom, hogy elérjem, amit akarok, mert másodjára már nem fogja annyira komolyan venni, mint most. De egyébként meg…nem is túlzok. Tényleg elegem van az egészből.

- Mi van Rickkel? – csodálkozott.

- Egy barom. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

- Blair… - szólt rám.

- Akkor is. – nyavalyogtam.

- Mit csinált?

- Harmadjára is ugyanazt, mint az első két alkalommal. – tudtam le egyszerűen. Nem volt szükség hosszasabb magyarázkodására, és ez annak köszönhető, hogy anyával mindent megosztok, és ő is velem. Persze az alkalmak legtöbbjében én osztok meg vele valamit.

- Na ne. – esett le az álla.

Erre csak bólintottam és mély levegőt vettem.

- Simán el tudnék tűnni a suliból, hidd el, nem hiányoznék senkinek. – vontam vállat. Ebben nem voltam biztos, mert szerencsére van jópár barátom, de megoldanám.

- A-a, azt már nem. – rázta meg a fejét hevesen.

- De anya… - kezdtem volna.

- Eltűnni nem fogsz. Csak eljönni onnan. – mosolyodott el.

- Úristen! Komoly?! – terült el hirtelen nagy vigyor az arcomon.

- Nem. Még nem. – ez rögtön csillapított boldogságomon. – Ez nem csak úgy megy. Alszok rá egyet, rendben? A holnapot még úgyis kibírod. Utána hétvége. Addigra eldöntöm.

- Rendben, anya. – álltam fel. – Tudom, hogy jól döntesz. Bízom benned. – tettem a vállára a kezem, s eljátszottam, amit mindig szoktam. Ez amolyan kis ráadás a siker érdekében. – Nagyon szeretlek, édes, egyetlen anyukám. – öleltem meg szorosan. – Most megyek. Szia. – intettem egyet, s fapofával kimentem a konyhából. Utoljára még hallottam, ahogy halkan felkuncog. A lépcsőhöz érve én sem bírtam tovább, engem is elkapott a nevethetnék.

~*~

Nagy ásítások közepette próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi gond nem lesz ma a suliban. A puha ágyamból a helyzet nem is tűnt annyira hihetetlennek. Reménykedni kezdtem, hogy talán mégis túl fogom élni a mai napot.

Aztán megcsörrent az ébresztőórám, amit pillantok alatt kinyomtam. Már a markomban tartogattam. Kikapcsolni mégsem volt kedvem, mert akkor hamarabb fel kellett volna kelnem.

Kelletlenül bár, de kikecmeregtem az ágyból, és egyből a fürdő felé vettem az irányt. Lassú mozdulatokkal fésültem ki a hajam, majd ugyanilyen lassan mostam fogat is. A kanapéra kikészített ruháimat úgy akasztgattam magamra, mintha legalábbis egy csigák számára rendezett versenyen lennék. De nem igazán zavart a tudat, hogy talán el is késhetek. Mai öltözékem egy egyszerű póló-farmer-ing összeállítás volt. Már megszoktam, hogy eszem ágában se legyen testnadrágot, esetleg szoknyát kikészíteni.

Miután felöltöztem, ismét a fürdőben kötöttem ki, ám hamar rájöttem, hogy nincs szükség sminkre. Ez is egy jellemzője „annak” az énemnek. Semmi smink.

Felkaptam a táskámat, és leslattyogtam a lépcsőn. A szokásoshoz híven óriási csend volt a házban. Sosem értettem a szüleimet, hogy minek ekkora ház három személy részére. Geraldine úgysem fog már velünk lakni.

Utam a konyhához vezetett, ahol megtaláltam az említett személyeket.

- Sziasztok. – köszöntem eléggé semleges hangnemben. Mindkettejüknek adtam két-két jóreggelt puszit. – Hogy aludtál anya? – kérdeztem némi hangsúlyozással.

- Kérdezd meg apádat is. – mosolygott.

- Szóval beavatott? – kaptam tekintetem apára, s rögtöni reagálás után átkaroltam a vállát, és mosolyogva néztem rá.

- Veled is ezt csinálta tegnap? – nézett anyára, miközben rám mutatott.

- Óh, velem még rosszabbat! – nevetett.

- Ma már úgyis bemész. Hétvégén eldől, rendben? – paskolta meg vállán pihenő kezem.

- Persze. Végül is egy nap szenve…na mindegy. – legyintettem. – Azt hiszem ideje is lenne indulnom. Nehogy elkéssek az utolsó napomról. – tettem halvány utalást egy mosoly kíséretében.

- Ne próbálkozz. Az nem befolyásol. – mosolygott vissza apa, mire mosolyom átváltott gúnyos mosollyá.

Anya elém rakta a tízóraim, amit elraktam, majd egy sóhaj kíséretében nekiindultam a napnak.

A nappaliban felvettem a Converse cipőm, amit már kezdtem kissé nagyon unni, de reménykedve, hogy ma kellesz utoljára felvennem, hát felvettem. A sálamat és a kabátomat is felvettem, majd kényelmesen elhelyeztem magamon a táskám.

- Sziasztok! – kukkantottam be a konyhába.

- Szia! – köszöntek egyszerre.

Én pedig már kint is voltam. Meg kell hagyni, nem volt különösebben meleg. Bár nem kellene csodálkoznom, hiszen mégiscsak november eleje van.

Míg lassú léptekkel haladtam a suli felé, gondolkodtam. Úgy össze-vissza mindenen. Mikor mi jutott eszembe. Leginkább azon törtem a fejem, hogy mennyi hasonlóság és különbség van a két énem között. A stílus teljesen más. Szeretek hordani én is laza cuccokat, főleg mikor otthon vagyok, de társaságban inkább a magas sarkút részesítem előnyben. „Ő” pedig csak lazán öltözik, semmi sarok, semmi szoknya, tehát nuku elegancia. Persze az iskolai rendezvényeken a saját cipőimben szoktam megjelenni, így az osztálytársaim nagyokat néznek a 8 centis cipőm láttán. Szerintem sokan azt nézték, mikor fogok orra bukni. Mégis inkább nekem kellett volna nézni a sok cicababát, akik még a 6 centisben is botladoznak. És ha már itt tartunk, meg kell jegyezni, hogy a magas sarkú cipő hordása nem azt jelenti, hogy valaki cicababa. Élő példa: én. Imádok azt hordani, mégsem vagyok az. Legalábbis remélem, hogy mások is így vélekednek.

A másik különbség az, hogy én szeretek sminkelni, „ő” nem. Szeretem a szempillaspirált, a szájfényt, és a tust. Az alapozót utálom. Ő viszont mindegyiket utálja.

Harmadik feltűnő különbség a haj. Én legtöbbször kiengedve hordom, a másik személy viszont általában feltűzi – ahogy most is tettem.

Hasonlóság fedezhető fel a beszédben. Ugyanaz a beszédstílusunk, de hát ez egyáltalán nem meglepő. Na és akkor itt sorolhatnánk, hogy hasonló a testalkatunk, de azért az már durva lenne. Mégsem különíthetem el magam ennyire.

Mire a sulihoz értem addig jutottam, hogy én teljesen bolond vagyok. Nem is tudom hogy szedhetem magam két részre. Én és ő. Bár…most komolyan…ezen még csak most lepődök meg?!

- Blair! – hallottam valakit a nevemet kiáltani, mire megtorpantam és körülnéztem. Senkit nem láttam, ám mikor visszafordultam eredeti pozíciómba, hirtelen előttem állt Ben.

- Jaj, anyám! – ugrottam hátrébb. – A szívbajt hozod rám. – nevettem el magam. – Szia. – adtam egy puszit arcára, amit viszonzott.

- Segítened kell. Nincs olaszházim. – nézett rám kétségbeesetten.

- Mennyi van még becsengőig?

- Negyed óra. – mondta anélkül, hogy bármiféle órára is ránézett volna.

- Szerencséd, hogy ilyen hamar ideértem. – mosolyogtam, majd a suli felé intettem, és gyors léptekben megindultam.

Ben nem igazán tartott szóval azalatt az idő alatt, míg a termünkig igyekeztünk, mégis fogadok, hogy úgyis tudja mi történt Rick és köztem. Rick csak elmondja a legjobb barátjának a dolgokat…

- És mondd, mi van Rick-kel? – kérdezte halkan, éppen vagy 10 méterre a termünktől. Hát ez remek.

- Tudod, bevallom. Éppen most gondolkodtam azon, hogy tök jó, hogy nem kérdezted meg. De mivel tudom, hogy tudod, így hanyagoljuk is a témát. Rendben, Ben? – néztem rá kérlelőn, mégis azt sugározva, hogy ha akarná sem beszélnék róla.

- Reméltem, hogy azt mondod: „Rick egy barom.” vagy valami. – nevetett fel.

- Tessék? – néztem rá kételkedve, ám elnevettem magam. – A legjobb barátod. – vágtam értetlen fejet.

- De akkor is egy barom. – fordult előre, s büszkén mosolyogva állt meg az ajtó előtt, hogy beengedjen.

- Ebben teljesen igazad van. – bólintottam helyeslően, majd bementem a terembe. – Sziasztok. – küldtem egy mosolyt úgy egyszerre mindenkinek. Ők szintén így köszöntöttek.

Tekintetem éppen akkor terelődött kedvenc kis ikreimre, mikor ők pont egy pacsi közepette voltak.

- Én is kapok? – tartottam feléjük a kezem nevetve.

- Duplát is akár. – nevetett Denise, majd mindketten belecsaptak a kezembe. – Ugye megmondtam, hogy jönni fog. – nyújtotta Cassie-re a nyelvét.

- Te kis majom, hisz’ én is azt mondtam. – bökte vállba Cassie a tesóját.

- Ne nagyon örüljetek. Lehet sikeres voltam anya és apa meggyőzésében. Hétvégéig meghozzák a döntést. – húztam el a szám. Nem azért, mert nem örülnék annak, hogy magántanuló lehetek, hanem mert akkor nem tölthetnék egy délelőttöt ezzel a két édességgel itt.

- Hé, Blair, idepasszolnád a házit? – jelent meg mellettem Ben a kezét tördelve.

- Ja! Ja, persze. Jaj, bocsi. – kaptam a homlokomhoz, majd kutakodni kezdtem a táskámban. – Tessék. – nyújtottam felé a füzetet.

- Imádlak! – mosolygott rám, majd el is tűnt.

- Komolyan odaadod a házid a seggfej pasid legjobb barátjának? – kérdezte suttogta, leesett állal Cassie.

- Csak azért mert Rick egy seggfej, ő még nem az. Ráadásul ő is azt mondta, hogy Rick egy barom.  – vontam vállat.

- Mi? Komoly? – nevetett fel Denise.

- Ühüüüm. – bólintottam, s mialatt elhúztam a szót, rájuk kacsintottam.

Ezután pedig végre elfoglaltam a helyem, ami Cassise-ék padja előtt volt.

Talán izgulnom kellett volna, talán nem, de nem izgultam, mikor Rick belépett a terembe. Nem fogok félni attól, hogy mi lesz, ha leül mellém.

- Szia, pici Blairy. – jelent meg mellettem, s már hajolt volna felém, hogy üdvözöljön a szokásossal, ám elfordítottam a fejem. Sőt, még csak arra sem méltattam, hogy kijavítsam őt, hogy ne hívjon többé így. – Hát oké. – egyenesedett fel.

Átsétált az ő oldalára, s leült mellém. Székét teljesen az enyém mellé húzta, én viszont ezt sem tettem szóvá, egyszerűen csak arrébb mentem én is a székkel.

- Blair, ne csináld ezt. – szólalt meg kérlelőn. Hallottam, ahogy Cassie és Denise azon veszekszik, vajon közbeszóljanak-e, vagy sem.

- Köszi, csajok, de nem kell. – fordultam hátra. – Nem érdekel különösebben ez a…a…személy itt mellettem. – mosolyogtam rájuk.

- Blair. – ragadta meg az állam, és maga felé fordított. Egyáltalán nem fájt, mert nem erőből tette, csak az volt a rossz benne, hogy nem akartam, hogy ezt csinálja.

- Hagyjál. – néztem rá komolyan, s leszedtem a kezét az arcomról.

- Kérlek. – suttogta, s szeme tele volt kétségbeeséssel.

- Mégis mire? – nevettem fel, persze nem a boldogságtól.

- Beszéljük meg. Egyáltalán nem úgy történt, mint ahogy te gondolod.

- Patrick, fejezd ezt be. – mondtam halkan, de így is elég határozottság volt a hangomban. – Szerinted nincs annyi eszem, hogy feltűnjön, hogy már a harmadik alkalommal is ugyanazt a dumát lököd? Ráadásul én a szememnek hiszek, nem a te szavadnak. – vágtam a fejéhez.

-  Te is tudod, hogy Monique kicsit sem érdekel. Ő mászott rám.

- Te is tudod, hogy Sissy nem érdekel. Te is tudod, hogy Gina nem érdekel. – idéztem fel azt a két mondatot, amit a két utóbbi esetkor használt. – Rick, ez annyira nevetséges.

- Köszi, Blair. – rakott le valaki elém egy füzetet.

- Nincs mit. – néztem fel Benre.

- Ne strapáld magad, haver. Te is tudod, hogy egy barom vagy. – nézett a mellettem ülő fiúra Ben.

- Tudom, hogy egy barom vagyok, Ben. Tudom, oké?

- Na, az szuper. – vigyorgott Ben. Nem értettem, hogy miért viselkedik így Ben. Jól esett, meg minden, de akkor sem jött át, hogy miért hordja le a legjobb barátját előttem.

Ekkor megszólalt a csengő, a tanár pedig már meg is jelent.

- Buon giorno, ragazzi! (Jó reggelt, gyerekek!)

- Buon giorno, professoressa! (Jó reggelt, tanárnő!) – köszöntünk kórusban.

A hetes ledarálta a jelentést, majd mindenki leült, és elkezdődött az óra.

- Én szeretlek, Blair. – suttogta. Rápillantottam, s szembeütköztem kétségbeesett pillantásával. Ekkor megremegett bennem valami.

Nem! Nem, Blair! A másik két alkalom is így kezdődött. Te is egy barom vagy, ha bedőlsz neki.

Tekintetem leszakítottam róla, s erősen a tanárra kezdtem koncentrálni. Szerencsére felszólított, így a házi bemutatása alatt – ami jó 10 perc – legalább nem Rick-re figyeltem. Viszont mikor végeztem, agyam erőteljes kattogásba kezdett.

Igazat mond vajon, vagy sem?