45. Ne mássz rá!

Hú, lányok...sajnálom, hogy ilyen régen nem volt rész. most látszik csak igazán, hogy jön a suli :/ Merthogy ilyen sok idő fog eltelni akkor is két rész közt, ha nem több. Előre félek....mi lesz velem írás nélkül ?!

Ad2..sajnálom, hogy nem válaszoltam a komikra. Írni is alig volt időm, a válasz szinte már a paradicsom lett volna. Ezúton is KÖSZÖNÖM mindenkinek, hogy írt! A fontosabb kérdéseket említsétek majd meg újra itt, és adok rájuk választ!:)

És akkor a rész.

Kellemes Olvasást♥

Még csak kora reggel van, én máris izgatott vagyok. Fontos lesz a mai nap, tartok is tőle egy picit. Valójában el sem tudom gondolni, hogyan dolgozhatnék a Vichynél, mikor két nap múlva már Olaszország közelében sem lennék. Na és arra is kíváncsi vagyok, vajon mit fognak szólni a helyzet vázolásakor az emberkék.

Kedvenc Gucci táskámba már előre belepakoltam minden szükséges papírt és adatokat tartalmazó kártyát, na és persze az elmaradhatatlan női kellékeket. Beszéltem anyával és a legfontosabb hozzátartozóimmal telefonon, ez némi bátorságot adott a mai napra. Az volt a sejtésem, hogy hamarosan jönnének szólni a többiek, én pedig meg akartam előzni őket. Bőröndöm elé guggoltam, hogy becipzárazzam, de kezem megremegett egy váratlan hanghatástól.

- HOGY AZ A KU…! – üvöltötte egy ismerős hang, melynek hallatán összeszorult a szívem az ijedtségtől.

Mindent úgy hagyva, hezitálás nélkül törtem ki az ajtón, hogy megtudhassam, vajon mi okozta ezt a haragos kitörést.

- Bassza meg, melyik nagyokos unatkozott annyira, hogy olajos balzsamot rakjon a fogkrémembe? – Justint még sosem láttam ennyire dühösnek, már szinte ijesztő volt, ahogy az ajtóban állva füstölög, miközben a többiek egymásban kapaszkodva röhögnek. Szó szerint röhögnek, Ry már be is pirult.

- Mi a fene folyik itt? – értetlenül lépdeltem közelebb, nem jutottak el a tudatomig előző szavai, amiből valójában megtudhattam volna a dolog nagy részét.

- Blair volt, tuti ő volt! – Fredo a hasát fogva mutatott rám ujjával, szemöldököm felugrott a megdöbbenéstől.

- Képes lennél rám fogni, akármit is csináltatok? – nevetve, de azért szidva szóltam vissza a fiúnak.

- Basszus, olyan idióták vagytok! – Justin még mindig irtózatosan dühös volt, nem is csodálom. Hirtelen nagy csapódást hallottam, s már nem állt az ajtóban. Visszamenekült a fürdőbe.

- Srácok, komolyan, mit csináltatok? – mosolyogva közelítettem a fiúk felé.

- Az egész Ryan ötlete volt. – röhögött még mindig Ryan, mármint Butler, Goodra célozva.

- Szegény gyerek.. – néztem el a fürdő felé, hirtelen csend lett, majd egyszerre még jobban kezdtek nevetni. – Most mi van? – néztem végig rajtuk, vöröslöttek a nevetéstől.

- Szegény gyereknek jelenleg te kellesz, én úgy érzem. – rakta a vállamra Fredo a kezét, görnyedt háttal rázkódott.

- Menj be hozzá, vigasztald meg a száját, Csipkerózsika. – vigyorgott rám Ry, kérdőn néztem rá.

- Ryan most biztosan nagyobb segítség lenne neki. Na, nem mintha én nem próbálnám lelkileg összeseperni a ti hülye poénotok miatti traumájából, de a barátja mégis jobban ismeri őt. – kedvesen paskoltam meg Ryan vállát, aki hirtelen félénk lett, nevetése apróbb vigyorrá formálódott.

- Én márpedig be nem megyek hozzá. Még a végén én járnám meg. – nevetve tiltakozott a fiú.

- Meg is fogod járni. Mindannyian. – hátam mögül érte fülem a hangja, velem együtt mindenki ránézett.

- Hé, én nem csináltam semmit! – hevesen csattantam fel, értetlenül meredtem rá.

- Te is kapni fogsz… - céltudatosan indult meg felém, megrémültem dühös arcától. Védekezőn összehúztam magam, egyre mérgesebben lépdelt, tiltó szavakkal próbáltam rá hatni, de mikor egy méteren belülre került, ütésre emelte a kezét.

- JUSTIN, NE! - megfagyott bennem a vér, felsikoltottam.

- …egy puszit. – levegőben lévő keze átkarolt, hirtelen magához rántott, ajkát azzal a lendülettel nyomta arcomra. Végigfutott rajtam a félelem, de közben a megkönnyebbülés, és némi düh is. Testem összepréselődött a karjai közt, próbáltam magamba erőt lehelni.

- Az istenit, olyan hülye vagy! – indulatosan ellöktem magamtól, félénk mosollyal nézett rám. – Ah, tényleg azt hittem, hogy megteszed. Milyen egy rohadék vagy! – hevesen ziháltam, ajkamba haraptam. Belegondolni is rossz, milyen érzés,  ha megüt egy pasi. Én pedig gondolatilag lettem ennek áldozata, s még így is kisebb szívrohamot kaptam, akkor mi lenne, ha tényleg megtörténne? Nem, olyan nem lehet. Ő nem olyan.

- Ó, mézszőkém, hát komolyan kinézed ezt belőlem? – rosszallón csóválva a fejét húzott ismét magához, egy pillanatra nyakába bújtam és beszívtam illatát, de aztán eszembe jutott, hogy társaságban vagyunk és ez nem kevésbé hozott kellemetlen helyzetbe. Őt vajon mi vezette erre a meggondolatlan tettére?

- Nem. – lesütött szemekkel váltam el tőle, hajamba túrva próbáltam enyhíteni zavart helyzetem.

- Ti mióta vagytok ilyen jóban, édeseim? – Kenny szavai megtestesítették félelmem, kelletlenül néztem rá. Felvont szemöldökkel, értetlenül, mégis kíváncsian és kedvesen nézett hol rám, hol Justinra.

- Megtört a kisasszony és végre belement a baráti viszonyba. – Justin mosolya valamiért arról árulkodott, hogy neki már volt egy terve ilyen esetre, mégpedig ez. Hálásnak kell lennem érte, hiszen én most semmit nem tudtam volna mondani a sokktól. Felnéztem rá, ő meg le rám, pillanatokig szemeztünk. És értettük egymást. Ez pedig mérhetetlen nagy örömet okozott nekem. Sosem voltam még képes senkivel sem szavak nélkül kommunikálni úgy igazán, most viszont Justinnal sikerült. Megbeszéltük, hogy mostantól ez lesz a dumánk, miután mi magunk sem tudjuk, hányadán állunk a dolognak, és ezzel megmagyarázhatók az esetleges ehhez hasonló esetek is.

- Nagy nehezen.. – tettem hozzá kedvesen mosolyogva, Justin tudta, hogy csak színészkedem, a többiek meg elhitték, hogy igazat mondok. Így kell ezt csinálni, látjátok? Csak ezzel nehogy példát mutassak másoknak.. De legalább eloszlattam bennük a kételyeket.

- Ha ti mondjátok.. – hagyta annyiban Kenny.

- Remélem mindent felvettél, Fredo. – jutott eszébe Ryannek egy igazán életbevágó gondolat.

- Mi? Én? – a fekete hajú fiú szinte kővé vált, arcára kiült a rémület. – Nem úgy volt, hogy Kenny veszi? – szavai hallatán csend töltötte be a teret, majd hirtelen Ry kikelt magából.

- ALFREDO KISMILLIÓ MÁSODIK NEVŰ FLORES, UGYE VICCELSZ?! – szívszakadva rogyott a kanapéra, fájdalomtól vonaglott, elkerekedett szemekkel néztem alakítását. Egyik pillanatban még ült, aztán már vízszintesben volt, majd mégis inkább felállt, aztán visszaült a kanapéra, közben pedig őrült módjára üvöltözött és fogta a fejét.

- Ilyenkor ennek mi baja? – suttogtam Justinnak, aki csak vállat vonva rám mosolygott.

- Megszívtad,  pucuskám. – büszke vigyort küldött felé, Ry ettől még jobban bepipult.

- Hát ezt nem hiszem el! – térdre esett, nyöszörögve adta ki bánatát.

- Nyugi, emberek, Jon a kezében tartotta az ügyet. – sétált felénk a lehető legelégedettebb mosollyal Jon. – Justin fürdőszobába vonulásától kezdve a dühöngésén és a Blairre hozott agybaján keresztül Ryan legőrültebb szenvedéséig minden megvan. – feltartotta a tenyérnyi kamerát, melyet a kémkamerákhoz tudtam volna leginkább hasonlítani.

- Tessék? – Ry kisimult arccal kapta fel a fejét. – Jon! Jon, imádlak! – hirtelen felugrott, a pasas felé rohadt és a nyakába vetette magát. Én mondom, ez a hapsi nem százas. – Huh, most megnyugodtam. – szívét fogva vált el, mélyeket lélegzett. – Most beszélj, te kis pöcs. – incselkedett Justinnal, aki megfeszített állkapoccsal próbálta elfogadni a helyzetet, hogy mégis rögzítve lett a szívatása.

~*~

Justin szemszöge

Egyetlen szöszkém valahol bent abban a nagy épületben harcol most a sikeréért. Szívből remélem, hogy meglesz neki, hiszen mióta várt már erre. Egy külföldi karrierre.

- Bemegyünk a buszba. – Scooter hangja kizökkentett monológomból, beleegyezést jelezve felé biccentettem, de nem mozdultam. – Jössz?

- Még maradok. – zártam le egyszerűen, vonakodva bólintottak. Magam elé bámultam, lépésük zaját hallgattam, mely egyszer csak megszűnt. Kifárasztott a mai két koncert, plusz dedikálás. Olyan kényelmesen ültem itt. Lábamat lelógattam a föld felé, összekulcsolt kezemet ágyékomra vetettem, nem foglalkoztam görnyedt tartásommal. Szurkoltam Blairnek.

- Csá. – huppant le mellém Ryan, felnéztem rá, majd vissza előre.

- Mi bánt? – kérdeztem egyhangúan, ez volt a szövegünk, ami egy „mondd, mi van”-t jelentett.

- Elfáradtál, ugye? Justin Bieber elfáradt. Az év szenzációja, hölgyeim és uraim!

- Mondd, látsz te is valahol közönséget, akinek ezt bejelenthetnéd? – nevettem fel.

- Zavar, hogy látszik rajtad, azért vagy ilyen, ugye? – vállamba bokszolt, kilibbentem egyensúlyomból, gyorsan visszahúztam magam.

- Nem. – vállat rántottam, megnyaltam ajkam.

- Szabad a csaj? – hangja óvatossá vált, majdnem rávágtam, hogy „Milyen csaj?”, de mégsem volt rá szükség.

- Nem! – hevesen felé fordultam, talán kicsit túl agresszív is voltam. – Blairt felejtsd el. – szebb hangnemre váltottam, ő is bátrabbá vált.

- De olyan jó csaj.. – nyöszörgött, felsóhajtottam.

- Tudom. De akkor is felejtsd őt el! – jelentőségteljesen néztem rá, elhúzta a száját.

- Álljunk csak meg! – felcsillant a szeme, gyanakodva álltam pillantását. – Van köztetek valami, ugye? – összecsapta tenyerét, szinte felkiáltott.

- A rohadt életbe, fogd már be a szád! – sziszegve szóltam rá, mérgesen vágtam oldalba.

- Au. – lehelte. – De akkor…komolyan van?

- Dehogy! – intettem le, számomra is fájtak szavaim. Bárcsak lehetne.. – Sajnos.. – sóhajtottam.

- Ő nem akarja?

- Nem erről van szó.. – vonakodtam a téma elől, nem volt kedvem beavatni őt, hogy már nemegyszer csókolóztunk, mindketten élveztük, de tulajdonképpen ennyi. És én sem tudom, mit kellene tennem. Fejezzem be, vagy inkább hajtsak rá?

- Szóval akarja? – eltátotta a száját.

- Neem! – elhúztam a szót, felnyögtem értetlenségén. Bár hogyan is érthetné, mikor még én sem értem.. – Vagyis…nem tudom. Nem arról van szó, hogy akarjuk, vagy nem. Nincs is mit akarni. – füllentettem a végén. Muszáj voltam, hogy ne kérdezzen tovább.

- Akkor én becserkészhetem? – reménykedett.

- Verd ki a fejedből. Még a legcsekélyebb vele kapcsolatos gondolatodat is. És ne mássz rá. Ne is próbálkozz. Blair az enyém. Még ha nem is.. De az enyém, valamilyen szinten. – határozott voltam, remélem értette.

- Öcsém, milyen szerencsés vagy! Ilyen csaj lehet a tiéd… remélem nem leszel barom és hagyod ki az alkalmat. Még ha csak futó kalandként is..

- Nem, Ryan. – vágtam közbe. - Tudod, hogy utálom az olyat. Főleg vele nem lennék képes megtenni. Olyan kis törékeny.. – ajkamba haraptam, lehajtottam a fejem. – Nem érdemli meg sem ő, sem egy lány sem, hogy felültessék. Te is leállhatnál már a nőcsábászkodással. Ezért nincs egy normális kapcsolatod sem. Mindenkivel flörtölsz. – szerintem jogosan oktattam ki. – Nem gondold, hogy jobb pasi vagy, csak mert Justin Bieber a haverod. – vigyorogva poénkodtam, s bár elfintorodott, láthatólag vette a viccet.

Csend állt be közénk, nem volt miről beszélnünk. Vagyis lett volna, de amiről ő akart beszélni, az nem egyezett volna az én álláspontommal. Inkább azzal foglalkoztam, hogy megtöltsem a tüdőm olaszországi levegővel. Szívesebben lennék most abban a légkondicionált, nagy épületben, de a szöszke nem szerette volna, hogy megtudják, velünk van, mert szerinte úgy előnyben részesülne.

- Te, az Blair. – bökött meg Ryan, felkaptam a fejem. Rögtön kiszúrtam őt, nem volt nehéz, hiszen jóformán a semmi közepén vagyunk.

- Tényleg. – értettem egyet, miután megbizonyosodtam. – Blair! – felé kiáltottam, leugrottam az alacsony betonfalról. Lelkesen indultam meg felé, mosolyt varázsoltam az arcomra, a gratuláció kivitelezését terveztem. De meg kellett lepődnöm. Egy magát vonszoló, sírás környékén álló, összetört lányt láttam magam előtt, ebből pedig rögtön megértettem a helyzetet. – Jézusom, Blair. – suttogtam magamban, elszorult a torkom.

- Miért is gondoltam, hogy kellek nekik? Csak egy felkapott amerikai modell vagyok. Egy senki. – remegő hangon beszélt, tisztán láttam, hogy nedves a szeme. Tehetetlenül lassítottam, ahogy elé értem.

- Blair, ne mondj ilyet! – bíztató próbáltam lenni, de szánalmasnak éreztem magam. Arcára simítottam a kezem, próbáltam megemelni a fejét, hogy szemébe nézhessek, de nem hagyta. Éreztem tenyerembe folyni egy könnycseppjét, tudtam, hogy ez még csak egy töredéke annak a fájdalomnak, amit igazából érez. – Ha hibát találtak benned, akkor meg sem érdemlik, hogy az övék légy. – tovább próbálkoztam, hátha tudok valami olyat mondani, amitől jobban érezné magát.

- Csak azért nem akartak, mert nem tudok itt maradni Olaszországban. Gondolkodási időt sem hagytak, Justin. – elfúlva tört ki zokogásba, mellkasomra esett.

- Minden rendben lesz. – suttogtam fülébe, szorosan átkaroltam. Sejtem, mit érezhet. Romba dőlt az európai karrierje, ami olyan, mintha nekem már nem lehetett volna My World 2.0. – Ez még csak Olaszország. Európa eléggé nagy… Valahol kínálnak majd neked egy sokkal jobb ajánlatot. – nem adtam fel a próbálkozást, bármit bevetnék, hogy neki jobb legyen.

- Ja. Talán.. – motyogta. Nem úgy hatott, mintha így is gondolná. Mélyet lélegzett, nyakamra apró köszönetpuszi-félét adott, majd elvált, s szipogva megtörölte a szemét. – Menjünk. Ránk várnak. – bökött a busz irányába, ahol a többiek álltak. Bizonyára nekik is leesett, hogy mi a szitu, így nem jönnek majd a kínos „na, hogy sikerült?” című kérdésekkel.

Nehezen engedtem el magamtól, de mégsem ölelhetem a derekát a többiek előtt. Lassan lépdeltünk feléjük, Blair igyekezett rendbe szedni magát.

- Sziasztok. – halvány mosollyal az arcán, szipogva köszönt a többieknek, akik együtt érzőn néztek rá. – Srácok… - nagyot sóhajtott. - Sajnálom, hogy emiatt kellett megbolygatni az egész turnét…azt hittem, sikerülhet, de… - ismét elérzékenyült. - Teljesen felesleges volt…nem érek semmit és… - hangja megcsuklott, ajkába harapott, hogy ne törjön ki sírásban. Nem bírtam ki, hogy ne karoljam át. Csak baráti volt. Csak megsimogattam a felkarját. Ebben nincs semmi.

- Kicsim, nincs semmi baj. – anya mosolyogva lépett elé, átadtam neki a helyem. A többiek mögé álltam, onnan néztem az eseményeket. – Hidd el, vannak ennél sokkal súlyosabb gondok is az életben. Igen, most elbuktál. De milyen harcos az, aki inkább tovább fekszik a földön, mintsem felálljon és tovább küzdjön? – ezzel teljesen egyetértettem. Nekem is mondta már ezt, mikor csalódás ért, és még mindig úgy gondolom, hogy tökéletesen igaza van.

- Igazad van. – hüppögte Blair, elmosolyodtam. Csodálom édesanyám, hogy ekkora hatással bír az emberekre. Na, de említsük meg, neki azért már lehet is honnan tapasztalata…

- Ez még csak Olaszország. Európa óriási…nem csak itt van lehetőség. – Blair felkuncogott, ajkába harapott.

- Justin is ezt mondta. – szipogva mosolygott, de legalább már mosolygott.

- Akkor már csak van benne valami igazság, ha ketten is ezt mondjuk, nem? – nevetett anya, Blair bólintott.

- Köszönöm. – hálásan pillantott anyára. Carin mellettem remegve vett levegőt, rásandítottam, szeme könnyekben állt.

- Jaj, te, hát nehogy sírj már! – nevetve átöleltem, ő is ugyanígy viszonozta.

- Induljunk. Elég volt ebből a helyből ennyi. – kérte Blair, bólintottunk. Kicsit megtört most a hangulat, de biztos vagyok benne, hogy helyre fog állni. Felvonszoltuk magunkat a buszra, rögtön szétszóródtunk.

- Szeretnél társaságot, vagy lennél most inkább egyedül? – csíptem el, mielőtt bemenekült volna a szobájába. Most mindegy, hogy látnak-e a többiek, hiszen érthető, hogy segíteni próbálok. Röviden hezitált, majd kitárta az ajtaját. Mosolyogva mentem be, de átvettem tőle az ajtó bezárását, melynek zárját kulcsra fordítottam. Nagyot sóhajtva az ágyához ment, elnyúlt rajta hosszában. Fél 8 körül lehet, már egész sötét az ég. Felkattintottam az éjjeli lámpát, lehunyta a szemét a hirtelen fény miatt. Hezitáltam, vajon hova üljek, de kitaláltam egy praktikusnak tűnő pozíciót. A feje felé ültem, hátamat a falnak döntöttem. Óvatosan nyaka alá csúsztattam a kezem, szemei kipattantak a kíváncsiságtól. Nem is kellett őt emelnem, megemelte felsőtestét magától is.

- Gyere ide. – paskoltam meg combom, felvonta szemöldökét, de nem ellenkezett. Visszafeküdt a hátára, fejét épphogy ágyékom alá helyezte. Ajkamba haraptam, lemosolyogtam rá. Szeméből kitűrtem a hajszálait, végigsimítottam arcán, szeme alatt, s ajkán. Forró volt, ez arra ösztönzött, hogy még egyszer végigvezessem ujjam alsó ajkán. Elidőztem arca vonalain, egyszerűen csodálatos volt. Nem is értem, miért dobnak ki egy ilyen szépséget, csak mert nem tud itt maradni. Van máshol is törzshelye a Vichynek, nem csak itt, nem igaz?

Tenyerem feje búbjára simítottam, homlokát cirógattam a ujjammal. Másik kezemet merészeltem derekára simítani, lehunyta szemeit, ebből arra következtettem, talán nem bánja annyira nagyon..

- Köszönöm, Justin. – alig hallottam, csak ajka mozgása segített.

- Nincs mit köszönnöd. – lentebb hajoltam, annyira, amennyire csak tudtam, de nem tudom, mit akartam. Csak jó volt közel lenni hozzá. Szemeit kinyitotta, a fényben úgy hatott, mintha fekete lenne az írisze. Teljesen elmerültem a tekintetében, Ryan szavai jutottak eszembe. De nem, nincs igaza. Ha lehetne választani, hogy kalandként megkapjam, nem kérném. Nem akarom őt összetörni. Hiszen biztosan fájna neki, törékenységéből ítélve. A most ölemben fekvő Blair nem az a Blair, aki New Yorkban volt. Az a gyűlölködő, határozott és erős Blair. Nem is volt ő soha olyan. Csak a helyzet tette olyanná. Hogy össze volt zárva velem, én pedig annyira hajtottam rá. Hiszen mindenki mással kedves volt. Most velem is olyan. Most az igazi Blair. És az igazi Blair törékeny, érzékeny és szerető. Képtelen lennék belerángatni őt egy kalandba. Ő annál többet érdemel.

- Justin…segíts. – halk szavai visszarántottak a valóságba, bár tekintete továbbra is ámulatban tartott.

- Miben? – féltem, hogy azért nem tudom, mert nem figyeltem rá, de nem emlékszem semmi ilyen témára.

- Segíts elfelejteni a mai napot. Hogy ott voltam. Elfelejteni, ami történt. Hogy ne érezzek ekkora csalódást. – szívére szorította a kezét, a gyomrom összeugrott. Nem, kicsit sem csillapodott a fájdalma sem az én, sem az anya beszédének hallatán, vagy csak igazán picit. De azt nem igazán értettem, mi egyébbel tudnék segíteni.

- Hogyan? Mondd, és megteszem. – ígértem. Felsóhajtott, ajkába harapott. Megrázta a fejét, hogy hagyjuk a témát, s halványan elpirulva felült. Összevontam a szemöldököm, ezt vajon miért tette? Nem nézett hátra. Felhúzta a lábát, átkarolta. Oldalról láttam az arcát, s ahogy abban gyönyörködtem, valahonnan beugrott, mire gondolt. – Blair…

Lefejtettem karjait a lábairól, rám kapta tekintetét. Egy percig sem hezitáltam. Mellé térdeltem, tenyerembe fogtam arcát, nem foglalkoztam megilletődött sóhajával. Ajka már elnyílt, szinte kitárulkozott előttem, én pedig felhasználtam ezt. Telt felsőajkát az enyéim közé vettem, hajába túrtam, szorítottam magamhoz. Kezem alatt éreztem arcába szökő vérét, elmosolyodtam. Gyenge ujjai félénken érintették a nyakam, lassan körbefonták, tarkómon beletúrt. Végigfutott rajtam a hideg.

- Blair, Justin odabent van? – a kintről érkező hangra szinte egyszerre löktük el magunkat egymástól. Félve kerestük a másik tekintetét, egyikünk sem tudta igazán, most mi a teendő. Biztosan megkapjuk majd a „mit csináltatok zárt ajtónál?” kérdést, amire máris választ kezdtem keresni.

- Igen, itt van. – kiáltott ki Blair.