10. Carin és Chuck Norris

Drágáim, most nem beszélnék. :')
Ezzel a résszel Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!!!♥

A fotózás után úgy döntött anya, hogy meghívja magunkhoz Carint. Ő úgy gondolta, hogy majd kettesben szépen elcsevegnek, de én úgy terveztem, hogy én fogok vele kettesben beszélni. Remélem Carin is felém fog hajazni…

- Hmm…tetszik a ház. – szállt ki mosolyogva a kocsiból. – Jó fekvésű. És ez a szimmetriát hanyagoló stílus is bejön.

- Most jársz először nálunk. – mosolygott anya is.

- Hát igen…a telefonon többet beszélünk, mint élőben. – nevetett fel.

Carint máris szeretem. A hazafelé úton rengeteget nevettünk vele, nagyon kedves csajszi.

A házba érve jó 5 percbe telt, mire megszabadultunk a téli cuccoktól. Aztán megmutogattuk Carinnek a ház minden szegletét. Az én szobámtól teljesen el volt ájulva, amire egyszerűen csak vágtam egy büszke fejet. Szinte könyörgött, hogy játsszak neki valamit a zongorán.

- A Common Denominator-t nem tudod?

- Az mi? – vágtam hülye fejet.

- Justin egyik száma.

- Akkor nem. – ráztam meg a fejem.

- Nekem az a kedvencem. – mosolygott.

- Hát…ha a kedvenced, akkor majd megtanulom.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei.

- Majd meglátjuk. – nevettem fel. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék egy Justin Bieber dalt megtanulni. – Mit szólnál ehhez? – gondoltam ki egy kedvenc darabomat.

Ujjaimat a billentyűkre helyeztem, lábamat pedig a pedálra, s belekezdtem a talán egyik legszebb dalba, amit tudok.

- Bruno Mars? – kérdezte Carin meghatódva az első dallamok után.

- It will rain. – mosolyodtam el, majd elmerültem a dalban, és csak játszottam.

A közepe felé éreztem, hogy talán mégsem ez volt a legjobb választás. Ezt Rick mutatta először. És nem tudok mit tenni…az emlékek előjöttek. Ezért nem hibáztathatom magam, de nem is lehetek büszke magamra. Nem szabadna még mindig így meghatnia, ha egyszer már elküldtem a fenébe. De akkor is…a pasim volt 6 és fél hónapig. Igaz, hogy sikerült ezalatt háromszor megcsalnia, de szerettük egymást. Ő is szeretett, tudom.

Örültem, hogy végig tudtam játszani az egészet.

- Hány éve zongorázol? Őstehetség vagy. – pislogott nagyokat a hitetlenségtől.

- Csak 6 éve. És sajnos attól még messze állok. – mosolyogtam.

- Más hangszeren is tudsz játszani?

- Gitáron. De csak egy nagyon, nagyon, nagyon picit. – mutattam mutató-és hüvelyujjammal pár millit.

- Képzeld el, Justin tud…

- Carin. – vágtam közbe kelletlenül.

- Bocsi. – nézett rám sajnálkozva.

- Tényleg akkora csodagyerek, vagy mindaz, amit elmondtál, kicsit túlozva van? – kérdeztem kedvesen, nehogy sértésnek vegye.

- Csodagyerek. – mosolygott.

- Hát jó… - sóhajtottam fel, majd térdemre támaszkodva felálltam.

- Miért nem csíped? – kérdezte komolyan. Egy pillanatig tétovázva néztem rá, majd a kanapéra mutattam. Leültünk, én pedig nagyot sóhajtva belekezdtem.

- Az egyik legjobb barátnőm, Denise, óriási Belieber. Javíts, ha rosszul mondom. – nevettem fel.

- Jól mondtad. – vigyorgott.

- Ő volt az, akit elkísértem a koncertre. És ő volt az, aki először megmutatta a Baby-t. Nem tudom, nekem valahogy nem jött be ez a hajrázogatás, meg maga a gyerek sem. Na és a hangja sem. – fintorogtam. – Már akkor tudtam, hogy nem fogom a számait hallgatni. De Denise annyiszor hallgatta a közelemben a Baby-t és mindig azt, ami éppen megjelent, hogy egy idő után sok lett belőle, így ha meghallottam a hangját, rögtön éreztem azt a bizonyos irritációt. Azt sem értettem, és még mindig nem értem, hogy mire fel ez a nagy „semmiből a mindenbe” duma, amit Twitteren nyomnak. Meg a Never Say Never, meg ki a fene tudja, mi egyebek.

- Justin tényleg a semmiből jött. Egyedül élt az anyukájával. Szegények voltak.

- Tényleg? – ugrott fel meglepődöttségemben a szemöldököm. – Nem…nem gazdagok?

- Nem. – mosolygott. – Néha ételre is alig telt.

- Hát ez…én azt hittem, hogy valami újgazdag gyerek volt.

- Sokan azt hiszik. Ezért utálják. Mert nem tudják, hogy mennyi mindent tett azért, hogy ott tartson, ahol most. Ezt mind magának köszönheti. Meg persze Scooternek, és az anyukájának. De nem a Disneynek.

- Ez meglepő. – csücsörítettem elgondolkodva. – És ki az a Scooter?

- A menedzsere. És a barátom.

- Mármint…fiúbarát?

- Igen. Vagyis…a vőlegényem. – nevetett fel.

- Oké, oké. Várj. – tartottam magam elé a kezem. – Szóval Scooter menyasszonya vagy, aki mellesleg Justin közvetlen menedzsere. Jaj, te jó ég! Mi jön még? – hajtottam hátra a fejem.

- Ezt hogy érted?

- Tudod…sok minden fura történt mostanában. Elmentem egy Justin Bieber koncertre, ami önmagában lehidaló. Az OLLG-je voltam. Aztán találkozok a menedzsere csajával, aki nem legutolsó sorban a családunk barátja. Ráadásul a magántanárom Selena Gomez tanára is. – soroltam, s így összefoglalva triplán rémesnek tűnt, mint ahogy külön-külön tűnnek.

- És ez miért baj? Más lány erről csak álmodozik.

- Nem akarok belekerülni semmiféle pletykába sem Justinnal, sem senkivel kapcsolatban. Tudom, hogy mennyi minden terjeng Justinról. És ha bármi közöm adódna hozzá…nem. Én nem akarok médiahír lenni.

- Ha modell leszel, akkor is beszélni fog rólad a média.

- De akkor úgy beszélnének rólam, mint Blair Collinsról. Ha viszont Justinnal kerülök kapcsolatba, akkor úgy, mint Justin Bieber ismerőse, vagy barátja, vagy nem tudom. És a kettő közt nem kis különbség van.

- Geraldine tudna mesélni arról, hogy hányszor állították már be ennek meg annak. Ha bekerülsz a hírességek közé, előbb-utóbb úgyis ki fognak találni rólad pletykákat. – láttam rajta, hogy kissé felhúzta magát az indokomon.

- Nem tudnám elképzelni, hogy én az életben valaha is megszeressem Justin Biebert. Lehetetlennek tűnik. – vontam vállat mosolyogva.

- Csak tűnik. De nem az.

- Nem tudom, Carin. – hajtottam le a fejem.

- Bocsi, csörgök. Mindjárt jövök. – erre csak bólintottam.

Miután kiment a szobámból, a telefonom után nyúltam. Tárcsáztam Cassiet, mert ő előrébb volt a névjegyzékben.

- Szia, Blairy. – szólt bele vidáman. – Hogy sikerült a fotózás? – tért rá egyből, amin felkuncogtam.

- Mindenkinek tetszettek a képek. 2 nap múlva kerülnek bele a következő számba. A novemberibe. – ekkor feltűnt, hogy két nap múlva máris november lesz? Jól elment az idő.

- Tuti sikered lesz. – mondta izgatottan.

- Majd kiderül… - mosolyogtam halványan. Valamiért most nem voltam annyira izgatott efelől. Sokkal inkább törtem a fejem azokon, amit Carin mondott.

- Történt valami? – persze, hogy rögtön megérzi, ha nem a szokásosan viselkedem.

- Nem, semmi. – ráztam a fejem. – Csak…gondolkodom valamin.

- Meg is jöttem. – toppant be Carin.

- Cassie, mondd meg Denisenek, hogy puszilom. Most le kell tennem. Szeretlek titeket. – hadartam, majd a válasza után leraktam.

- Bocsi, nem akartam semmibe közbevágni. – ült le.

- Semmi. – mosolyogtam rá. - Kivel beszéltél? Szabad tudnom? – kérdeztem óvatoskodva.

- Persze, lehet. Justinnal.

- Milyen véletlen. – forgattam a szemem mosolyogva.

- Nem tudta, hol maradok ilyen sokáig. Scoonak be kéne segíteni a munkában.

- Scooter? – tippeltem.

- Aha. Scoo. Vagy Scott. Mikor hogy. – vont vállat.

- Akkor menned kell? – húztam a szám.

- Attól tartok. – mosolygott ő is szomorúan. – Megadod a telefonszámod? Beszélhetünk majd, ha van kedved.

- Persze. – vidultam fel. Elővette a telefonját, én pedig bediktáltam neki. – Majd felhívlak, és elmented. Ha nem gond. Csak most sietni…

- Persze, persze. – bólogattam.

- Lesz jó pár óra, mire Washingtonba érek… - nyafogott.

Lekísértem a nappaliba. Mindannyian egy öleléssel búcsúztunk tőle, amit ő készségesen viszonzott. Tényleg nagyon megkedveltem.

- Akkor majd hívlak, Blair. – mosolygott rám. – Köszönöm szépen, hogy meghívtatok, és bocsáss meg, Kathleen, hogy csak annyi időnk volt beszélgetni, amennyit hazafelé töltöttünk a kocsiban. – nézett sajnálkozón anyára.

- Semmi gond. Marad a telefon. – nevetett fel anya.

- Remélem mostantól többször fogunk személyesen is találkozni.

- Az jó lenne.

- Na, hát akkor…sziasztok. – mosolygott még egyszer mindenkire. – Üdvözlöm Briant is.

- Átadjuk. – mondta anya.

Majd Carin eltűnt.

3 nappal később

1 csörgés…2 csörgés…3 csö…felvették.

- Befutottál, ugye? – sikították a csajok.

- Az igazság az, hogy…- vártam, hogy fokozzam a hangulatot. – BE!! – ordítottam végül, és őrült módjára, vigyorogva, ugrálásba kezdtem.

- Oh, yeahh. – sikítgattak, és ahogy kivettem a zajokból, ők is a viháncolás közepette voltak. – És most mi jön?

- Elsőként megyek New Yorkba. – a vigyorom megszüntethetetlenül ékeskedett arcomon. – És tudjátok mi a legborzasztóbb? Hogy holnap indulok. – szinte remegtem az izgatottságtól.

- Te jóságos ég! – ámuldoztak egyszerre. – De...várj. – folytatta Den. – Akkor…most itt hagysz minket? – kérdezte rémülten.

- Dehogyis. Lélekben mindig itt lesztek velem. – mosolyogtam.

- De…most komolyan elmész? És mikor jössz vissza? – ezúttal Cassie aggodalmaskodott.

- Hát…azt valójában én sem tudom. Elvileg 3 hétig leszünk New Yorkban. De hogy azután hazajövök, vagy nem, azt nem tudom.

- Hiányozni fogsz, Blairy. – szomorkodott Den,

- Nyugi, csajok, manapság már nem probléma a távolság. – bíztattam őket.

- Ez igaz.

- Átjösztök segíteni pakolni? – kérdeztem félénken.

- Persze. – vágták rá. – Máris ott vagyunk.

Azzal a beszélgetés már meg is szakadt.

- Ez a két bőrönd elég lesz, nem? – jött be anya egy óriási, és egy kisebb bőrönddel küszködve.

- Várj, segítek. – siettem mellé. – Igen, elég lesz. Köszi. – hálálkodtam. Nagy nehezen sikerült az ágyamra cipelni őket. Kicipzáraztam, és előkészítettem a bepakolásra. – És most jön a neheze. – léptem a szekrényem elé, s kinyitottam. Hogy fogok én ennyi mindenből választani?!

Éppen nagyban gondolkodtam, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt.

- Tessék? – szóltam bele kedvesen.

- Jó napot! Chuck Norris vagyok, és arról szeretnék magával beszélni, hogy érdemes-e iPhone-t vásárolni a eBay-ről. – dumált bele valami irtó mély hang. Totál beparáztam, hogy mit akarhat tőlem. Chuck Norris, aha…

- Sajnálom…de…én nem… - kerestem a szavakat meglepődöttségemben.

- Szia, Blair. – nevetet fel egy ismerős hang. De nem tudtam hova rakni, hogy ki lehet ő. De csak még jobban megijedtem, hogy a nevemet is tudja. – Remélem nem paráztál be. – ez nem bizonyult valami bűnbánónak. – Justin vagyok, egyébként, ha nem jöttél volna rá. – ó, hát persze. Hogy nem ismertem fel a hangját?!

- Justin? – öntött el egyszerre a düh és a megdöbbentség. – Honnan tudod a számom? – kérdeztem gyanakvóan.

- Carin telója. Gondoltam, kicsit megviccellek mindkettőtöket. – kuncogott.

- Marha vicces vagy, komolyan. – forgattam meg a szemem.

- Ne már, Carin. – szólt rá „valakire”. – Hagyd!

- Ott van Carin? Add! – kértem.

- Mit hallanak füleim! Modellkedünk a Voguenak? – hangjából simán leszűrtem, hogy vigyorog.

- Biztos, hogy ez Carin száma? – tereltem a témát.

- Tuti. Egyébként hogy van az én drága kanadai OLLG-m? – hangja most szenvtelen volt.

- Azt akarod, hogy még jobban utáljalak? – próbáltam bedobni egy megfelelő dumát.

- Adom Carint. – vágta rá. Ezen csak megforgattam a szemem. Gyorsan feladja…

- Szia, Blair. – hallottam meg azt a hangot, amit akartam. – Bocsi Justin helyett is.

- Szia, Carin. – mosolyogtam. – Ugyan, mindig is tudtam, hogy dili. – legyintettem vigyorogva.

- Mondd neki, hogy ezt meg sem hallottam. – jött a háttérzaj. Ezen akaratlanul is felnevettem.

- Kiröhögött, drágám. Úgy látszik, nem jött be a Chuck Norrisos trükköd. – először azt hittem, hozzám beszél. De aztán rájöttem, hogy a „csodagyerekhez”. – Szóval ez lenne a számom. Ments el.

- Persze, úgy lesz.

- Le is rakom, mert túlteng a kölyökben az energia. Nagyon nem bír magával. – hangja szakadozott az erőlködéstől. Szerintem Justin piszkálta, és megpróbált védekezni ellene.

- Akkor majd beszélünk. Szia, Carin.

- Szia, Blair. – köszönt, majd lerakta. Gyorsan elmentettem a számát.

- Te elhiszed, hogy Justin Bieber felhívott Carin telefonjáról, és be akarta adni, hogy ő Chuck Norris? – fordultam anya felé.

- El. Geral mesélte, hogy őt is ugratta Chuckos szöveggel. – nevetett fel anya.

- Már kiráz a hideg ettől a gyerektől. – borzongtam meg látszólagosan.

- Vendégeket hoztam. – jött be Geral vigyorogva. Mögötte pedig bejött Cassie és Denise.

- Sziasztok, csajok. – mosolyogtam rájuk, és a szokásos puszival, illetve öleléssel köszöntöttük egymást. – Denise, ha egy perccel hamarabb jösztök, tudtál volna beszélni Justinnal.

- Micsoda? – taglózott le. – Viccelsz?

- Nem. Képzeld, azzal próbált beetetni, hogy ő Chuck Norris. – röhögtem el magam.

- Ó, ne már. Nem lehet visszahívni? – nézett rám bizakodón.

- Carin telójáról hívott. De próbáld meg. – nyomtam a kezébe a fehér, imádnivaló iPhone-t.

Kivette a kezemből, és azonnal nyomogatni kezdte.

Azért durva, hogy gondolok egyet, és felhívom Justin Biebert. Vagyis nem őt, hanem valakin keresztül őt. Én…egy torontoi lány…

- Foglalt. – tette le csalódottan a telefont.

- Nyugi, csak lesz még alkalmunk. – mosolyogtam rá. – Na, kezdhetjük a pakolást? – dörzsöltem össze a tenyerem.

- Már vagyunk öten csajok. Még jó hogy! – vigyorgott Geral. – Szupi cuccokat válogatunk neked össze, csajos. – elhaladva mellettem egy puszit nyomott arcomra, majd beállt a szekrényembe.

Ezzel pedig elkezdtük a csomagolást az útra, amely talán meg fogja változtatni az életem. Talán csak kicsit, talán teljes mértékben. De mindenképpen változni fog. A kérdés, hogy mennyit, és milyen irányba.

Az összes bizalmam ebben van. Remélem nem kellesz csalódnom.-nek hívnak."tterem. és nem "eltekertem az oldal tetejére, és az üres mezőbe írni kezdtem azt, ami abban a pillanatban eszembe j

9. Rejtett ismeretség

Jó estét mindenkinek! :DD

Végre meghoztam a részt. Sajnos nincs sok időm most beszélni.:/ Annyit szeretnék mindenképpen mondani, hogy ebben a részben remélem kisebb meglepetést tudok nektek okozni. Sokat agyaltam, hogy hogyan is hozzam majd megint össze két kis főszereplőnket, és egyszer elalvás előtt ez pattant ki az agyamból. Nekem eléggé bejön, remélem nektek is.:) Főleg azért, mert sikerült elkerülnöm ezt az "első találkozáskor add már meg a telószámod, majd hívlak" sablont, és az utána következőket...

Kérhetnék véleményt, hogy nektek mennyire jött be? :))

Most kicsit hanyagoltam a részletezést, mert nagyon bele akartam tenni több dolgot is.:)

De remélem tetszik nektek.

Kellemes Olvasást.♥

- Drágám, kelj fel! – rázogatott valaki.

- Miért? – nyöszörögtem.

- Van itt valaki, akinek szerintem örülni fogsz.

- Kicsoda? – keltem fel nyűgösen, ásítozva.

- Gyere, nézd meg. A nappaliban van.

- Előbb rendbe szedem magam.

- Nem kell. Nem idegen.

- Oké. Mindjárt megyek. – próbáltam lerázni szegényt. Hátha tovább aludhatok.

- Most. – rázott meg megint, mivel vissza akartam aludni.

- Oké, oké. – forgattam meg a szemem, s ezennel felültem. Végignézte, ahogy kikelek az ágyból, és felveszem a köntösöm.

Lecsoszogtunk – lecsoszogtam – a lépcsőn, nyomomban anyával. Nagyban dörzsölgettem a szemem, ezért volt az, hogy mikor megláttam az illetőt a kanapén ülni, először el sem hittem, hogy tényleg ott van.

- Geraldine? – kérdeztem megilletődötten. Pislogtam párat, hátha eltűnik, mert csak egy látomás, de apa is ott volt mellette, tehát nagy valószínűséggel nem. – Komolyan?? – sikítottam fel, s őrült módjára felé rohantam.

- Szia, szívem. – ölelt magához nevetve, s ugrálva kezdtünk körbeforogni. – Oké, oké, elég lesz. A magas sarkúm nem bírja. - nevetett fel egy idő után.

- Hogy a fenébe kerülsz te ide? – toltam el magamtól a vállánál fogva, de azon pillanatban vissza is rántottam, és még egyszer megöleltem. Jaj, hogy hiányzott már!

- Nem szeretném kihagyni a tesóm első Vogue magazinos fotózását. – kócolta össze az amúgy is kócos hajam. Még nem volt időm elvégezni a reggeli teendőket…

- Tessék? – hajoltam el összevont szemöldökkel. – Hát te honnan…? – ugrott fel ezután a szemöldököm.

- Tegnapelőtt hívott anya.

- De…én még nem is mondtam nektek. – néztem az említettre, és apára.

- Joel minket is hívott. – mondta, mintha mi sem lenne egyértelműebb.

- Tényleg? – lepődtem meg ismét.

- Mikor lesz a fotózás?

- Nem biztos, hogy engem fognak választani. – céloztam arra, hogy nem értem, miért jött egy ilyen csekélységért haza.

- Ahogy anya elmondta Joel szavait, szerintem eléggé várható, hogy téged.

- De hogyhogy hazajöttél? Már majdnem 3 éve, hogy elmentél, és azóta alig hívtál. – húztam el a szám.

- Tudom, hogy mennyit jelent egy Vogue fotózás. És részese szeretnék lenni az enyém után a tiednek. – kacsintott rám. – Mellesleg lehet, hogy egyszerre leszünk benne a következő számban, ha téged választanak.

- Annak viszont eléggé kicsi az esélye.

- Ne így állj hozzá az álmodhoz. Ahogy Justin Bieber mondaná, soha ne mondd, hogy soha. – vigyorgott. Ezen kissé leesett az állam…

- Te…most….komolyan Justin Biebertől idéztél? Mi van itt…mindenkit elkap ez a mánia?! – háborodtam fel.

- Aranyos kis kölyök. – vont vállat mosolyogva.

- Csak nem találkoztál már vele? – forgattam meg a szemem.

- Egyik fotózáson futottunk össze. Egyébként meg…csiripelte a net, hogy ki volt a kanadai OLLG. – bökött meg játékosan.

Na ezen meg aztán duplán leesett az állam.

- Kanadai OLLG? – hangom több mint egy oktávot csúszott fentebb. – Hol olvastad ezt?

- Justin Twitterén.

- Huh. – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem már el is terjedt. Egyébként büszke vagyok magamra. Tudattam vele a backstageben, hogy utálom őt. – vigyorogtam.

- Ne mááár. – ámuldozott. – És mégis ilyen kedvesen írt vissza?

- Hát figyelj…azt mondta, hogy attól, hogy én utálom, neki még nincs oka engem utálni.

- Mindent el kellesz mondanod, ami a koncerten történt. – nézett rám parancsolóan.

- Igenis, főnök. – tisztelegtem nevetve. – Örülök, hogy itt vagy, Geral. – váltottam át komollyá, persze mosolyom megmaradt.

- Én is nagyon. – ölelt meg.

- Akkor reggelizhetünk? – szólt közbe anya kedvesen.

- Persze. – ugrott fel apa, mire mindannyian nevetni kezdtünk.

~*~

Elmeséltem Geraldinenak is mindent, ami a színpadon, és a színpad mögött történt. Az ő reakciói kicsit másak voltak, mivel ő már tudta, milyen hírességekkel találkozni. Csak hogy egy példát mondjak, van már közös fotósorozata Ashley Tisdale-lel. Ahhoz képest, hogy Geral még csak 19 éves, sok mindent elért már. És bár elég keveset látjuk egymást, emiatt nem is a legbizalmasabb a kapcsolatunk, mégis egy a példaképeim közül.

Szerencsére a tegnap estét együtt tölthettük, s elszórakoztunk néhány igazi csajos, tesós dologgal. Ha jobban belegondolok, Cassievel és Deniseszel sem szoktunk nagyon eltérő dolgokat csinálni, és ennek a magyarázata az, hogy úgy kezeljük egymást, mint nem vérszerinti testvérek. Ám előző este megtapasztalhattam, milyen így 16 – és fél – évesen az igazi tesóddal hülyülni. Bevallom, az elején fura volt, hogy egy ikerpár helyett egyetlen emberrel csinálom ezeket a dolgokat.

Pár perccel ezelőtt csörgött Joel, hogy döntöttek a magazinszerkesztők, s – felfoghatatlan számomra, hogy – én lettem a kiválasztott. Tényleg nem értem. Annyi sok más profibb modell van. És mégis én…

Persze ne értsétek félre, nagyon boldog vagyok most. Azt sem tudok, mit gondoljak, milyen lesz.

- Szerintem ez és ez jó lesz. Ők majd úgyis felöltöztetnek. – nyomott a kezembe egy olajzöld vastag garbót, és egy itt-ott szakadásos farmert. Egy egyszerű fekete csizma, fekete kabát, és barna sapka felvétele után indultunk is a fotózása. Semmi smink, semmi giccs. Normálisnak és alkalmasnak szeretnék látszani a feladatra. Na meg minek is sminkelnék, mikor azt majd ők fogják végezni.

Úton Toronto másik oldala felé – mivel mi a legészakiabb oldalán lakunk, a stúdió pedig délen van – Geral ellátott néhány jó tanáccsal. Kettőnkön kívül anya volt még a kocsiban, ugyanis apa nem tudott jönni, mert dolgoznia kell. Azért röhej, hogy fél órával hamarabb megy oda dolgozni, mint ahova én megyek most fotózásra.

- Izgulsz? – mosolygott rám a visszapillantóból anya.

- Kicsit. – néztem ki az ablakon. Láttam Toronto nyüzsgő életének pár pillanatát; ahogy egy néni kutyát sétáltat, egy bácsi szájharmonikázik, egy lány pedig egy könyvet olvas, melynek ráláttam a borítójára. Justin Bieber volt rajta. Istenem, már valaki ilyenre is képes, hogy egy könyvet Justinnal fedjen be…mert azt nem nagyon hiszem, hogy az ő saját könyve lenne…na, persze, még író is. Haha.

Mikor befordultunk az ismerős sarkon, s megpillantottam a Chantal Models Agency feliratot egy jókora tízemeletes házon, némiképp rám jött a pánik. Bár, ha úgy nézzük, ez kismiska volt ahhoz képest, ami a drágaságos Justin koncertjén árasztott el.

- Deja vu érzésem van. – szólalt meg izgatottan anya, miközben a bejárat felé meneteltünk. – Geralt is hasonlóképpen hoztam még anno.

- Remélem a sikerem is akkora lesz. – nyeltem nagyot.

- Nyugi. 16 vagy. Ha ez nem sikerül, még előtted áll jó pár év, hogy újrapróbáld. – bíztatott tesókám.

- De én menni akarok Európába. – morcoskodtam.

- Hát oké. – nevetett fel.

A recepcióstól megkérdeztük, hogy pontosan hova is várnak. A liftben töltött perceket, és a lifttől a 826-os szobáig vezető utat izgatottan tettem meg. Bár ez még mindig nem volt semmi a koncertes érzéshez képest. Bár szerintem olyat soha többet nem is fogok érezni…

- Kicsim…- állt meg az ajtó előtt anya. – Tudom, hogy mennyire szeretnéd ezt, és ezért nagyon, nagyon fogok szurkolni érted, és azt kívánom, hogy sikerüljön neked ez az egész. – simogatta meg az arcom.

- Köszönöm szépen, anya. – öleltem meg mosolyogva.

- Én is szurkolni fogok neked, de én már tudom, hogy úgyis sikerül, édes. – szorított magához Geral, miután anya elengedett.

- Úr…is…ten. – nyögdécseltem nagy nehezen. – Kösz, Geral. – kapkodtam levegő után, mikor elengedett.

Hálásan rájuk mosolyogtam, majd kopogtatás után benyitottam.

- Jó napot. – köszöntem illedelmesen a 2 férfinak és 3 nőnek, akiket először megpillantottam.

- Blair Collins? – mosolyodott el az egyik nő.

- Így van. – bólintottam szintén mosolyogva, majd bementem, nyomomban anyával és Gerrel.

- Nagyon pontosan érkezett. – fogott velem kezet.

- Igyekeztem. – ráztam meg.

- Misha Mariotte vagyok, a Vogue főigazgatója. – ennek hallatán kissé lehidaltam, de mosolyomat tartottam. – Ők a kollégáim.

Egyesével kezet ráztam mindegyikkel. A nevük; Gabe Dalton, Gary Foster, Maria Gablings, és Lena Jonith. Oké, azt hiszem elég lesz egyenlőre a keresztnevüket megjegyeznem…

- Szia, csajszi. – jelent meg a függöny mögött Joel.

- JoJo. – vigyorodtam el, úgy vártam, hogy mellém érjen, majd megöleltem.

- Ők lennének az álmaid megtestesítői. – mutatott végig az előbb megismert embereken.

- Remélem igazad van.

- Én is. – kacsintott rám. – Akkor át is adlak nekik. – tolt meg egy kicsit.

- Kezdhetjük a tesztfotózást? – mosolygott…öhm…azt hiszem Gabe.

- Persze. – bólintottam magabiztosan. Legalábbis próbáltam az lenni.

- Geraldine? – állt fel hirtelen Lena, s hitetlenkedve nézett a mögöttem nem messze álló testvéremre.

- Tádáá. – nevetett fel Geral, majd mosolyogva megölelték egymást.

- Hogy kerülsz ide?

- Elkísértem a testvéremet az első Vogue fotózására.

- A tesód? – lepődött meg ezúttal Gary.

- Máris előnyben vagy. – nézett rám vigyorogva Maria.

- De jó nekem. – viszonoztam lelkesedését.

Ezután elkezdődött a sminkelésem és öltöztetésem. Majd pedig a fotózás.

A ruhám nagyon tetszett. Egyszerű volt, mégis elegáns. A fotó hátteréhez pedig különösen illik.

~*~

- Nagyon ügyes voltál. Tényleg igazi kis modellalkat vagy. – veregette meg a vállam Gabe.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Szerinted hogy fog tetszeni az olvasóknak?

- Szerintem nagyon be fog nekik jönni. Főleg, hogy ki sem retusálunk téged, mert felesleges. Csodaszép bőröd van.

- Igazán? – vontam fel a szemöldököm.

- Nézzük meg. – kacsintott rám, majd belehuppant a forgószékbe, begörnyedt a laptop elé, s ujjai szélsebesen kezdtek nyomogatni ide-oda. Látszott rajta, hogy profi a dologban. – Emberek! – szólt a szoba másik végébe, mire mindenki felénk pillantott, majd rövid időn belül körénk is gyűltek.

Épp belekezdtünk a képek nézegetésébe, mikor nyitódott az ajtó, s valaki lihegve belépett rajta. Egy számomra ismeretlen nő volt.

- Srácok, nagyon sajnálom, hogy késtem. Kis gondja adódott Scooternek, és segítenem kellett neki. És a forgalom sem volt a leggyorsabb Washingtonban… - elkezdte kapkodni magáról a kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt, és miegyebet. Majd miután rendbe szedte magát, és körülnézett, meglepődött.

Legelőször akkor, mikor Geraldinera nézett. Majd még jobban, mikor anyára. És a legjobban akkor, mikor rám.

- Ti mit kerestek itt?

- Carin, te hogy kerülsz ide? – kérdezte anya ugyanolyan meglepődötten.

- A fotózásra jöttem. Úgy értem, a modellkereső fotózásra.

- Ti ismeritek egymást? – lépett közbe Misha. Na, erre én is kíváncsi lennék.

- Persze. – s mintha észbekapott volna, anyához sietett, és megölelte. – Szia, Geral. – tette ugyanezt nővéremmel is. – És az ifjú hölgy. – fordult felém mosolyogva. – Nincs kicsit hideg ehhez a ruhához? – nézett végig rajtam kedvesen, majd megölelt.

- Csak a fotózási ruhám.

- Fotózási? Miért, fotóznak?

- Ő a kiválasztott modell, Carin. – szólt közbe újra Misha. Ennek hallatán Carin szemei kitágultak, s anyára meredt.

- Én sem igazán értem. – nézett hol rám, hol Carinre, hol Mishára zavarodottan.

- Hát én sem nagyon. – mondta Misha. – Az van, hogy ez a fotózás Cariné. Mármint most fog megjelenni a parfümje, és ahhoz kell egy modell, akivel ezt fotózzuk, és bekerül az újságba.  Joelt kértük fel erre a feladatra, mármint hogy segítsen profikat válogatni, mert ez a modellügynökség nagyon híres, ráadásul nincs messze New Yorktól. De azt nem vágom, hogy ti honnan ismeritek egymást. – nevetett fel kínosan.

- Misha…Kathleen, Geral, és Blair, valamint az édesapjuk régi ismerőseim. – ez most engem lepett meg. De akkor én miért nem ismerem?

- Blair nem igazán ismeri Carint, mert legtöbbször…na jó, mindig, csak telefonálok vele, így ők személyesen még igazából most találkoznak először. – vette át a szót anya. Áh, már érthető.

- De akkor én hogy jövök a képbe, ha a Vogue magazinhoz fotóznak? A parfümöd nem ahhoz kapcsolódik. – vetettem fel egy problémát.

- Megkértem a szerkesztőséget, hogy a parfüm népszerűsítése érdekében az újságba is kerüljön bele. – adta a választ. Igen, ez logikus. – De azon kívül rengeteg más helyen is meg fog jelenni.

- Mint például? – ráncoltam a homlokom. Elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet-e ez.

- Blair, lehetne egy kérdésem? Most, hogy jobban megnézlek, mintha jól emlékeznék.

- Emlékezni? Mire?

- Nem te…nos…nem te voltál véletlenül…Justin…legutóbbi kanadai koncertjén az OLLG? – bökte ki nagy nehezen. A Justin nevet pedig különös gonddal és figyelemmel.

- A „kanadai OLLG”? – forgattam meg a szemem. – De.

- Szóval akkor te vagy az a twitteres @BlairyC.

- Pontosan. – bólintottam. – De…hogy vág ide Justin? – ezt a részét nem értettem.

- Tudod, én…Justin bandájában vagyok. Scooternek segítek a munkákban, és persze ott, ahova éppen bedobnak.

- Ez komoly? – lepett meg a dolog. A család egyik ismerőse Justinnak dolgozik? Hát ez…fantasztikusabb már nem is lehetne…

- Te jó ég, mik derülnek itt ki. – fogta a homlokát Misha.

- Nekem mondod? – hüledeztem.

- Justin mesélt rólad. – mosolygott rám Carin.

- Na ne. Micsodát? Várj. Gyere. – érzelmek hada söpört rajtam keresztül, végül megragadtam a karját, és kihúztam a szobából a folyosóra. – Mondj el mindent. – kértem izgatottan. Én sem értettem, miért érdekel ennyire a rólam alkotott véleménye.

- Annyit mondott csak, hogy kissé más volt az akkori OLLG-je. Kicsit faggatni kezdtem, s akkor elmondott pár egyéb információt. Például, hogy elájultál. Aztán kiderült, hogy egy utálója vagy. De azért nem irtózol tőle. Még meg is ölelt. – vigyorgott. – De végeredményben úgy összegezte, hogy szép csaj vagy. – most még jobban vigyorgott. – És most, hogy látlak, ebben nincs ellenvetésem.

- Húha. – motyogtam.

- Te komolyan híres vagy, és még nem találkoztál vele?

- Nem vagyok híres, és már találkoztam vele. – cáfoltam meg mindkettőt,ám kissé elábrándoztam előbbi rövidke „meséjén”.

- Oké, a koncertet leszámítva.

- Mondd, szerinted is jófej?

- Abszolút. Imádom, mikor annyit röhögünk. – nevetett fel. Azt szűrtem le a viselkedéséből, hogy eléggé nyitott, életvidám és kedves csaj. A beszéd pedig nem esik nehezére. - A következő fotózásra elhozhatom magammal.

- Tessék? Jaj, dehogyis!

- Tényleg nem szereted? – ráncolta a szemöldökét.

- Hazudtam volna neki?

- Ja, nem, csak fura, hogy mégis érdekelt, hogy mit gondol rólad. – mosolygott sunyin.

- Carin. – forgattam meg a szemem nevetve. – Csak kíváncsi voltam. – vontam vállat.

- Menjünk vissza. Nézzük meg a képeket. Aztán majd még beszélünk. – kacsintott rám, majd kézen ragadott, így mentünk vissza a többiekhez.

8. Twitter-ügy

Sziasztok!

Tegnap este vagy 11-ig ültem gépnél, hogy megalkossak egy elfogadható részt. :) Most éppen nem mentünk senkihez a családtagok közül, így időm is van felrakni. :)

Az előző "Justin-mentes" részhez képest ez most Justinosabb rész lett, de az még időbe telik majd, hogy személyesen is megjelenjen. De! Legalább már kiötlöttem a módját, hogy hozzam őket megint össze, mármint csak találkozás szempontjából. :DD És ennek a "tervnek" el is kezdtem a kidolgozását ebben a részben.

Viszonylag hosszú lett, de nincs benne semmi olyan nagyobb dolog. igazából nem tudom, milyen a hangulata, mert én nevetve írtam és olvastam vissza a jó részét. Nagyon  jó kedvem volt, mikor írtam, és hát mikor visszaolvastam, akkor eszembe jutottak a dolgok, és hát akkor is nevettem. Így tényleg nem tudom, hogy milyen. :DD

Na, nem is beszélek többet.

Kellemes Olvasást Mindenkinek! :)

Ui.: Mivel nincsenek olyan viszonyban még, hogy bármit is tudnék velük csinálni így karácsony alkalmával, ezért vegyük úgy, hogy most ez a kis dolog a karácsonyi ajándék tőlem. :D Majd a történetbeli karácsonykor több minden fog történni. :)

Anyáékat is beavattam a koncerten történtekbe, s először azt hitték, hogy az egészet kitaláltam. Úgyhogy végül az autogramkártyákat vetettem be annak bizonyítékául, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz.

Sosem gondoltam volna, hogy olyanokat fogok csinálni manapság, amiket életemben nem gondoltam volna, hogy fogok. Többek közt meghallgattam a karácsonyi lemezéről pár új számot. A Christmas Love egész jó. Meg az a Christmas Eve is, amit a koncerten énekelt nekem. Jaj, még mindig olyan furcsa még csak gondolatban is kimondani. Meg a Fa La La, és a Mistletoe, ó és az All I Want Is You is egész elfogadható. A szövegük legalábbis.

- Blair, sikerült lefordítani? – csapkodott valaki előttem a kezével. Kissé megijedtem. – Min gondolkodtál? – sóhajtott fel megadóan Anne.

- Jaj, annyira sajnálom, Anne, csak… - kezdtem kétségbeesett magyarázatba, de igazából nem tudtam az okát annak, hogy miért kalandoztam el Justinon. Érted, Justinon…

- Már csak fél óra van hátra. – bíztatott. Volt már fél óra matekóra, aztán fél óra angol, majd fél óra történelem. Most pedig olasz. Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Anne angolul, olaszul, spanyolul, franciául és németül is tud.

- Nem, nem az a baj. – hajtottam le a fejem, s most igazán jól jött, hogy kiengedett hajam a szemembe omlott.

- Tartsunk pár perc szünetet, vagy legyünk gyorsan túl rajta?

- Fura, hogy akiről azt gondoltad volna, hogy az életbe nem fogod megszeretni, most hirtelen mégis elkezdted kedvelni. – mondtam ki hangosan a gondolataim. – Neked volt már ilyen? – néztem fel rá.

- Hmm…azt hiszem igen. – mosolyodott el rövid tanakodás után. Az elmúlt másfél órában egyébként úgy megismertük egymás, mintha napokat töltöttünk volna együtt. Anne nagyon jófej, szigorú, de mégis szinte nevetve telt el ez a másfél óra. Onnantól kezdett kicsit slamposodni, amikor fáradni kezdtem a matektól, és a gondolataim kalandozni kezdtek, így nem fogtam a vicceket. – Jól tippelem, vagy jól tippelem, hogy Justin Bieber az a személy, akiről névtelenül beszélsz most?

Hát igen, talán kicsit túl jól is megismert…

- Csak az a fura, hogy olyan gyorsan kezdett el változni a véleményem. Esküszöm, tegnapelőtt még tényleg utáltam. Ha most találkoznék vele, talán még rá is köszönnék. – vigyorogtam.

- Azta. – nevetett fel. – Nagy teljesítmény. Szerintem még mindig nem a szíved csücske. – váltott mosollyá.

- Te találkoztál már vele?

Erre arcán a mosoly kicsit megingott, de ügyelt rá, hogy ne legyen feltűnő. Hát, mégis az volt.

- Mi az?

- Csak nem tudom, hogy beszélhetek-e erről. – vonta meg a vállát szomorúan.

- Hát, oké. – tettem én is ugyanúgy. – Megbízható vagyok, efelől biztosítlak. De persze ha nem szabad elmondani, akkor nem. – mosolyogtam rá. Erre felsóhajtott.

- De ne mondd el senkinek. – figyelmeztetet, mire bólintottam. – Pár hónappal ezelőtt elég gyakran láttam Justint, mivel Selena és ő…hát hogy is mondjam…kavartak. – ingatta a fejét jobbra-balra.

- Jellemző…két dúsgazdag poronty… - de ekkor megdermedtem. Ezt nagyon nem kellett volna, Blair.

Még a szusz is belém fagyott, ahogy szemeztem Anne-nel, és vártam, hogy mit fog reagálni. Lesütöttem a szemem, és felkészültem a legrosszabbra. Ilyen szégyent, komolyan…

- Te tényleg nem csíped őket, ugye? – kérdezte baráti hangnemben. Erre csodálkozva néztem fel rá. – Ne aggódj, megértem, ha nem a kedvenceid. Nem lehet mindenkit szeretni, nemde? – mosolygott.

- De azért mégis… - vontam vállat.

- Szerintem Justin is, és Selena is nagyon jófej. Egyikük sincs elszállva magától. És mindketten nagyon tehetségesek.

- Akkor valószínűleg csak az én fülemet bántja a hangjuk. – vontam vállat.

- Bármit mondhatsz rájuk, de két dolgot nem. Az egyik, hogy nincs jó hangjuk, a másik pedig hogy Justin nem helyes, Selena pedig nem szép. Ezenkívül bármit állíthatsz róluk.

- Folytassuk a fordítást. – kerültem ki egyszerűen a kissé kínossá vált témát. Ne kezdjünk el arról papolni, hogy Justin helyes-e, vagy nem… - Szóval az úgy van, hogy Accanto alla poltrona c’é un tavolo.

- E dietro la poltrona?

- Dietro la poltrona ci sono due sedie. – válaszoltam monoton hangon.

- Oké, ennyi képleírás elég volt.

- Grazie! – hálálkodtam vigyorogva.

- Di niente. Ma adesso dobbiamo continuare la lezione con…

- Kitalálom. – szakítottam félbe, mielőtt folytathatta volna. – Beszéd.

- Kezdheted is. – dőlt hátra a székben kényelmesen.

Én pedig beszélni kezdtem a mára kapott témáról.

~*~

A kíváncsiság manója szinte már lyukat vájt az oldalamba. Folyamatosan arra akart rávenni, hogy nyissam meg azt az átkozott twittert, és életemben először keressek rá Justin lapjára. Tényleg nem tudom mi történt velem azóta, de rengeteget gondolok rá. Elég ijesztő.

Megérintettem a laptop padját, az oldal pedig már töltött is befelé. Vonakodva bár, de beírtam a keresőbe, hogy @justinbieber, de egyébként gőzöm nem volt róla, hogy mi a  felhasználóneve.  Legnagyobb meglepetésemre a találatok között megjelent a név, mellette a kis fehér pipával. Akkor tuti ő az.

Én magam sem hittem el, hogy komolyan ezt csinálom. Én, aki világéletében utálta a kiskölyköt. Most meg itt nézegetem a twitterét. Szerintem nem vagyok normális, vagy nem is tudom…

A tweetjeit elnézve nem kicsit meglepődtem. Egy csomó fanját retweetelte, és sokszor mondott köszönetet nekik. Ez tényleg meglepő. Más celebeknél nem észleltem még ilyesfajta…hogy is fejezzem ki…jaj, most komolyan ki kéne mondanom, hogy hálát? Úristen, miket csinálok én, komolyan…

A szívem hirtelen megállt egy pillanatra, mikor megláttam az egyik tweetben az OLLG szót. Tegnap írta.

„azon gondolkodom, vajon van-e twittere a kanadai OLLG-mnek.”

Most ezzel tényleg rám akart célozni? Kanadai OLLG? Hát ez…rohadtjó. Szóval már kanadai OLLG vagyok. Még nem is Blair, vagy valami. Chh, komolyan. Pedig tudja a nevem. Jó, mondjuk azt be kell vallani, hogy ha a nevemet írta volna, akkor még dühösebb lettem volna.

Hirtelen ötlettől vezérelve feltekertem az oldal tetejére, és az üres mezőbe írni kezdtem azt, ami abban a pillanatban eszembe jutott.

„@justinbieber igen, van twitterem. és nem „kanadai OLLG”-nek hívnak.”

Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit írok, el is küldtem. Abban biztos voltam, hogy nem fogja megkapni, viszont az eszembe jutott, hogy mi van, ha mások látni fogják, és bekövetnek? Nekem egyáltalán nincs szükségem belieber követőkre…

Ezután megnéztem az üzeneteimet, a nekem küldött tweeteket, és mindent, amit általában is szoktam. Pár másodperce írt Denise.

„te komolyan írtál Justin Biebernek? oO”

Óh, szuper. Még aztán hamar észrevette. Gyorsan gépelni kezdtem a választ.

„igen, és remélem veszi a lapot, hogy nem vagyok kanadai OLLG”

Válaszoltam úgy, mintha félvállról venném a dolgot, ám ez nem így volt. Bár tudtam, hogy Justin nem fogja észrevenni, amit írtam neki, valamiért titkon mégis szerettem volna. Pár perc múlva jött a válasz.

„abban biztos lehetsz, hogy el fog hozzá jutni. csak azért mondom, mert lefogadom, hogy azt gondolod, hogy nem fog. pedig el fog.”

Ezen leesett az állam. Dehogyis fog. Hogy venne már észre, mikor nem is követ, én sem követem, ráadásul van vagy 10 millió követője. Hogy a fenébe szúrna már ki pont engem? Bár ha belegondolunk, abban is biztos voltam, hogy sem Denise, sem én nem leszek OLLG a koncerten…

„miért vagy ennyire biztos?”

Reméltem, hogy erre a kérdésemre majd bővebben kifejti, hogyan is vehetne észre Justin.

„a belieberök majd RT-nek, és megírják Justinnak, hogy te vagy az. lehet, hogy a trendek közé is bekerül majd a neved. és ezt azért fogják csinálni, hogy hátha ezáltal majd őket is észreveszi Justin.”

Hát ez gáz. Nagyon nagy gáz. Lehetetlen, hogy megtörténjen. Nem, nem akarom. Jaj, ha ez megtörténne…Nem. Nem fog megtörténni. Ó, a fenébe, ezt jól elrendeztem!

Most pánikolni kezdtem…

Kisebb szívbaj jött rám, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan felvettem.

- Igen?

- Szia, Blairy. Joel vagyok. – hangja vidám volt, mint mindig.

- Szia, JoJo. – köszöntem vigyorogva.

- Na, végre egyszer jó kedved van.

- Nem jobban, mint máskor. – vontam vállat.

- Gondolom van ötleted, hogy miért hívlak.

- Nem ötletem van. Tudom, miért hívsz.

- Figyelj, Blair. Ez a fotózás tényleg nem kismiska. Maga a Vogue magazin szerkesztősége kért fel minket, hogy találjunk egy profi modellt. – hangjában volt valami kérlelés.

- A Vogue magazin? – haraptam ajkamba. Régi vágyam, hogy a kedvenc magazinom oldalairól tekintsek vissza magamra.

- Így van. Egy szobával arrébb vannak, és éppen az általam ajánlott modellekről készült képeket nézegetik. Te is köztünk vagy.

- Na ne. – esett le az állam. – Joel, ez komoly?

- Mondd, hogy elvállalod, ha téged választanak.

- Úgysem engem fognak.

- Meg fogom győzni őket, hogy téged válasszanak. – ez fenyegetésnek hatott.

- Joel, vannak nálam sokkal profibbak.

- Blair… - sóhajtott fel. – Megértem, ha a kisebb fotózásokat nem vállalod el, de ez a Vogue, könyörgöm. Csinálnak rólad pár tesztfotót, ami bekerül a következő havi újságba, és ha tetszik az olvasóknak, akkor felkérnek majd, hogy menj velük New Yorkba, Los Angelesbe, Londonba, és Párizsba.

- Tessék??? – vigyorodtam el. – Ne csináld, Joel. Komolyan? – nagyon izgatott lettem. Úristen…LA, London, NYC, Párizs…álmaim városai.

- És ez még csak a kezdet lenne. Nagyon sokra vihetnéd ezzel. De ha csak megpróbálod. – tudtam, hogy mosolyog.

- Rendben. Elvállalom, ha kiválasztanának. – mondtam azonnal.

- Köszönöm, csajos. – hálálkodott.

- Bár nem hinném, hogy engem fognak…

- Pedig nekem van egy olyan érzésem, hogy igen.

Valami zajt hallottam a háttérből.

- Itt vannak. Majd beszélünk. – azzal már le is csapta.

Húh…ez durva. Komolyan megtörténhetne? Bejárni a kontinenseket, modellkedni, és emellett ki tudja milyen lehetőségek… Jaj, Joel, kellett neked így felcsigázni!

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Körülbelül 10 perccel ezelőtt volt vagy 1200 követőm, most pedig 2508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de üzenetében, amit válaszként írt, ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 1000 új Bieber-rajongót követőnek…

Ma, 20:46

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Délután volt vagy 1200 követőm, most pedig 3508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 2000 új Bieber-rajongót követőnek…

- Komolyan nem hiszem el. – az államat folyamatosan be kellett zárogatnom, mert mindig visszaesett. A fejemet fogtam hitetlenségemben.

- Most mondjam azt, hogy én megmondtam…? – vigyorgott Den a kamerában.

- De Denise, ez képtelenség… - tártam szét a karom, bár nem láthatta, mert az már nem fér bele a webkamba.

- Blair, én megmondtam. Nézd meg, ott van a trendek közt a neved. Justin követ. A követőid száma is megháromszorozódott. Folyamatosan írnak neked. Bocs, ezt az utolsót talán kihagytam.

- De, basszus…nem lehetséges. – álltam ki magam mellett. – Hogy a fenébe tudna már észrevenni?

- Blair, nem fogom még egyszer elecsetelni. – forgatta a szemét.

- Rohadt szerencsés vagy, te csaj. – Cassie a tükörképem is lehetett volna. Én is úgy néztem ki, mint ő, csak még megdöbbentebb.

Tehát Justin észrevett. Behalok, komolyan. És retweetelt, válaszolt, követett. Ez már sok(k).

A válasza…egyszerre röhögök rajta, és égőnek is gondolom.

„meglepő, hogy írtál nekem. nem gondoltam volna, hogy valaha is fogsz. lol. tudod, hogy bírlak, te kis kanadai OLLG.”

Na, most erre mit kellene reagálnom? Egy, azért is úgy hívott, pedig a tudtára adtam, hogy ne tegye. Kettő, bír…? Szuper, és ezt az egész világ tudtára kell adni? Szép lesz majd, ha kiderül, hogy én viszont nem bírom… És három…hát…az nincs.

- Blair! – szóltak a mikrofonba erőteljesen.

- Mi az? – néztem rájuk meglepődve.

- Hanyadik fellegfokon jársz már?

- Nem vagyok a fellegekben. – nyújtottam rájuk a nyelvem.

- Válaszolj Justinnak. – buzdított Cassie.

- Drágám, az nem fog megtörténni.

- Írj neki személyes üzit.

- Ja, majd válaszol is. – forgattam a szemem.

Ekkor jelzett, hogy újabb tweet érkezett Justintól. Kíváncsian rákattintottam.

„érdekes show volt. tetszett. és képzeljétek, életmentő lett belőlem a backstageben!!”

Ó, még a végén odarohanok meg vissza.

- Csajszi, nézd már mit írt most. – röhögött Den.

- Olvastam. – püfögtem.

- Írj már neki. Légyszi, légyszi, Blairy! – jóformán könyörgött Cassie.

Újabb tweet érkezett.

„örülök, hogy megtaláltam @BlairyC-t, a kanadai OLLG-met. tényleg, srácok, hogy tetszett a koncert Kanadában?”

Azt hittem felrobbanok. Milyen kedves, hogy így emlegeti ezt a hülye „kanadai OLLG” baromságot. Tisztelet…

- Lányok, lehetne egy kérdésem? – óvatoskodtam.

- Mondd. – vigyorogtak mindketten.

- Nos…szóval… - dadogtam. Nem tudtam, hogy mit fognak reagálni erre. És igazából én sem tudtam, hogy jut ilyen eszembe. Egyáltalán minek gondolkodok én ilyenen?– Szerintetek miért említ ennyit a tweetjeiben? – kérdeztem félénken. Remélem értik, mire gondoltam.

- Ez egyszerű. Én már megmondtam neked, hogy abban a pillanatban, mikor meglátott, beléd zúgott. Ennyire egyszerű. – mondta Denise komolyan.

- Értelmes választ várok. – néztem vissza rá unottan.

- Örülnöd kéne, hogy ilyen nagy népszerűséged van. – vigyorgott Cassie.

De engem zavar a tudat, hogy ennyiszer említett. Nem tudom, hogy más OLLG-kel hogy viselkedik, mindenesetre én úgy érzem, mintha úgy kezelne engem, mint egy friss ismerőst, akivel jó haverságot kötött. De nem. Én nem vagyok a haverja. Én nem is szeretem őt.

- Mondtam már, hogy hívott Joel? – én sem tudom, hogy jutott ez eszembe.

- Nem. Na mi történt?

- A Vogue magazin tőlük kérte, hogy találjanak egy jó modellt. Joel megkérdezett, hogy ha engem választanának, akkor elvállalnám-e. De nem tudom, miért választanának engem…

- Komolyan a Vogue magazin? – kérdezték meglepődve.

- Tuti, hogy téged fognak. Érzem. – vigyorgott Denise.

- Ó, menj már! Profi modellt keresnek. Tuti, hogy nem én leszek.

- Pedig te pont annyira vagy profi, amennyire ők akarják a modellt, hogy profi legyen. – kacsintott rám Cassie.

- Kicsim, lefekvés. – nyitott be anya. Az ijedtségtől ugrottam egy kisebbet. – Holnap korán kell kelned. Jó éjt!

És mielőtt kérdezhettem volna, kiment. Hát, ez érdekes volt.

- Mi történt? – kérdezték egyszerre.

- Anya berontott és közölte, hogy lefekvés. Mi a fene üthetett bele?! – gondolkodtam el.

- Majd feltétlenül hívj, hogy téged választottak-e, vagy nem! Ja, és mielőtt lemész, még írj Justinnak.

- Denise… - nyöszörögtem. – Már… - a képernyőre pillantottam. - …5 perce nem írt. Tuti lement. – kerestem kifogást.

- Ó, dehogyis! Még negyed óráig itt lesz.

- Dehogy lesz. – legyintettem. – Na, jó éjt, csajok! Majd értesítelek titeket. És bocsi, Denise. Ígérem, megkérem majd őt, hogy kövessen be téged. – kacsintottam rá. Szeme felcsillant. Valahogy éreztem, hogy ez hiányzik neki. – Szeretlek titeket. – küldtem puszit, majd kiléptem minden futó programból, és kikapcsoltam a laptopot. Bebújtam az ágyba, kényelmesen elhelyezkedtem, alváshoz készen.

Ám terveim nem jöttek be. Gondolataim nem voltak még elég álmosak, így most is élénken dolgoztak. Jelenleg azon törték a fejüket, hogy vajon milyen lenne újra találkozni vele? Felismerne? Á, nem. Nem hiszem. Miért is emlékezne rám? Na és vajon akkor is elkápráztatna gyönyörű barna szeme, mint a múltkor?

Ó, Blair, hát miket mondasz te! Elkápráztat? Gyönyörű szem? Hát...hú. Azért tudtommal egy olyanról nem így beszélünk, akit utálunk.

Vagy talán a segítőkészsége, a hálám, amiért „megmentett”, és a szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy már ne utáljam? Érdekes kérdés, és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…

Boldog Karácsonyt Mindenkinek! :)

Nos, hát az a helyzet, hogy a másik blogomon már megírtam egy rövidke üzenetet számotokra. :) De hát mégsem mondhatom azt, hogy menjetek oda, és olvassátok el.:DD
Kezdeném gyorsan azzal, hogy "pár szó a történetről"..:) Szóval. A következő rész nem tudom mikorra várható, de valószínűleg a karácsonyi időszak után. A 3/4-e ennek is megvan, úgy, mint a másiknak, de ezt is még be kell fejezzem, és át kell tanulmányoznom. De nagyon igyekszem vele!:)
És akkor amiért írok, az lenne, hogy Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok!!♥ Remélem elégedettek lesztek az ajándékokkal, és ti is szép ajándékokat adtok.:) Itt is leírnám, hogy akinek a fája alatt esetleg Justin díszelegne majd, feltétlenül szóljon!!:DD

Nos, nagyjából ennyit akartam.:)
Sürgetem magam a résszel.
Kellemes Ünnepeket!:)♥

7. Gondolatok...hírek

Szia mindenki!:DD

Sikerült megírnom egy részt, miközben tanultam a kémiát...-.-' Úgyhogy kérlek nézzétek el nekem, ha nem lett jó.:S

Ebben a részben igazából annyit szerettem volna feltétlenül belerakni, hogy Blair gondolja végig a dolgokat magában, és tisztázza az érzéseit. Na és persze avassa be barátnőit a történtekbe.:) Van benne ás dolog is, de ezt a kettőt szerettem volna hangsúlyozni. Na, hát majd kiderül..:)

Vannak ötleteim, hogy hozzam vissza Justint a történetbe, de eddig egyikkel sem vagyok igazán megelégedve.xD Mindig, mikor lefekszem aludni, ezen gondolkodok, és néha van, hogy még 11 után is forgolódok az ágyban, pedig fél 10-kor már lefeküdtem. Na, de ez nemgond. ;)

Amit szeretnék nagyon kiemelni, hogy az állam jóformán a földet súrolta, mikor megláttam a kommentek számát. 22 KOMMENT???? Azhogy? oO Leszámítjuk az enyémet, mert egyszer énis írtam, akkor 21. Azt hiszem csak egyszer írtam. Na de akkor is...21??? Nem tudom hogy kerültetek ide ilyen sokan, de üdv!:DD Ja, egyébként valaki írta, hogy facebookon írták ki az oldalam. Hát ezt sem nagyon értem, hogy hogysmint de legyen.xD Kicsit tényleg homályos, hogy ennyi ember higy került ide ilyen gyorsan, de ha már itt vannak, akkor remélem itt is maradnak.:))

Nem szaporítanám a szót. Elég ennyi is bőven.:D
Ui.: A kép sehogy nem kapcsolódik ide.xD De nekem tetszik.:)

Kellemes Olvasást!

- Köszönöm szépen a…kíséretet. – böktem ki az első eszembe jutó szót némi hálával megspékelve.

- Vigyázzatok magatokra! – folytatta az őr azt, amit Justin is folyamatosan mondogatott. Most komolyan, betanulják ezt a szöveget, vagy mi?

- Persze. – bólintottam.

- Szia, Kenny. – integetett vigyorogva Denise. Kenny? Csak nem úgy hívják?

- Szia. – mosolyodott el a nagyvállú ember.

Denisebe karoltam, és olyan gyorsan húztam el a helyszínről, ahogy csak tudtam.

Leintettük az első taxit, ami az utunkba került, mikor pedig ahhoz a parkhoz értünk, amely nagyjából egyenlő távolságra van mindkettőnk házától, összedobtuk a maradék pénzünket, és kifizettük a taxisnak a borsos árat.

- Köszönjük, viszlát! – ráztam le a leggyorsabban, és miután kiszálltam, becsaptam az ajtót, a kocsi pedig elhajtott. – A fenéért kérsz te ilyen sokat. – dörmögtem utána idegesen.

- Igen, drága volt, de legalább itthon vagyunk. – bíztatott mosolyogva Den. – Nagyon szépen köszönöm neked, Blair, hogy eljöttél velem a koncertre. – nézett rám olyan hálásan, mint még talán soha eddigi barátságunk alatt.

- Kérlek, ne említs most koncert szót, rendben? - nevettem fel kínosan. – Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak. Tudod…kicsit….hogy is mondjam…felkavaródtak bennem a dolgok.

- Persze, megértem. Én sem vagyok százas. – nevetett. Elmosolyodtam.

- Holnap felhívlak. Vagy átugrok hozzátok. De te is lejöhetsz.

- Nekem mindegy, de mindenféleképpen beszélni szeretnék veled. – nézett rám mosolyogva, ám korántsem annyira vidáman, mint azelőtt. Sokkal inkább komoly volt.

- Oooké. – húztam el a szót.

- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy eljöttél velem, Blairy. – ölelt meg szorosan.

- Igazán nincs mit. Holnap majd megmondom, hogy jó volt, vagy sem. – nevettem fel, s egy puszit nyomtam arcára, ahogy ő is az enyémre. – Jó éjt, Den.

- Justinnal teli álmokat. – kacsintott rám.

- Jaaaaaaaj. – nyafogtam.

- Szeretlek. – vetette még oda, majd vigyorogva eltűnt a sötétben.

Csendesen hazaballagtam, s amilyen halkan csak tudtam, bementem a házba. Bezártam magam után kulcsra, s be is riasztóztam. Levetettem a cipőt, kabátot, sapkát, sálat és minden egyebet, és a nappali irányát céloztam be. Alig tettem egy lépést, a nagy boltív helyén kiszűrődött a halványan pislákoló fény, ami minden egyes alkalommal ég, mikor sokáig maradok kint.

- Szia, apa! – köszöntem suttogta, miközben a fotelhez tipegtem lábujjhegyen, s egy puszit adtam arcára.

Lassan kinyílt a szeme, s mikor meglátott, mintha tűvel szúrták volna meg, úgy lett éber.

- Blair! Szia. – mosolyodott el, s összekaparta magát a fotelról. Levágódtam a mellette lévő kanapéra. – Na, milyen volt? Mesélj!

- Nos, az a helyzet apa…hogy…hát…sok minden van, amit mondhatnék. – mosolyogtam.

- Fáradt vagy. – kérdésnek szánta, de kijelentésként hangsúlyozta. Félénken elmosolyodtam. – Rendben, akkor majd holnap.

- Köszi. – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Megyek is aludni. Hulla vagyok. - nevettem fel halkan, majd felálltam, ismét adtam neki egy puszit, és a lépcső felé suhantam. Igyekeztem úgy vonszolni magam, mintha tényleg fáradt lennék, az igazság viszont az volt, hogy több adrenalinom volt most, mint egy tesióra után.

Mikor felértem, bezártam az ajtót, s fellélegezve hajítottam le magam az ágyra. Nagy nehezen megoldottam a ruhagondot, s percek múlva már „pizsamában” – francia bugyiban és pólóban - feküdtem betakarózva a puha ágyban.

Azon gondolkodtam, hogy gondolkozzak-e vagy ne. Hamar eldöntöttem, hogy ha már egyszer nem vagyok fáradt, és azt leplezve gyorsan sikerült is ellógnom, akkor használjam ki ezt az „előnyt”.

Tehát gondolkodni kezdtem.

Igazából először nem is tudtam min, csak úgy sorba mindenen, ami jött. Jó 5 perc után úgy éreztem itt az ideje, hogy értelmet adjak gondolatmenetemnek. Először is, ami a legfontosabb, hogy verjem ki a fejemből a kölyök szemeit. Jaj, Blair, üss rá a szádra!

- Rendben, megfogadom. – motyogtam. – Soha többet nem szólítom kölyöknek. Í…í…ígé…jaj, ígérem. – mondtam ki dühösen.

Az oka ennek a fogadalomnak az volt, hogy végülis miatta nem lett komolyabb probléma. Most gondoljunk már bele. Ha nincs ott, és elájulok – márpedig elájultam volna – akkor fekhetnék ott egy jó darabig, amíg valaki észre nem vesz. És ha észre sem vesznek? Lehet rám zárták volna még a szobát, és az egész arénát is, mivel senki nem tudná, hogy ott vagyok.

Jut eszembe. Ő honnan tudta, hogy ott vagyok? Vagy nem is tudta? Sőt, tuti nem tudta. Biztos vagyok benne. Csak véletlenül jött be. Inni akart. Igen, így van. Ez az egyetlen ésszerű válasz.

Szóval ezt letisztáztam. Semmi kölyök. És inni jött be. Már legalább ennyivel előrébb vagyok.

Na de várjunk. Akkor hogy szólítsam? Justinnak biztos nem. Az már túl hivatalos. Az olyan, mintha…nem is tudom…olyan, mintha tisztelném. Valami olyasmi. De én semmit nem érzek iránta. Jó, persze, hálát igen, mivel segített kijózanodni, de semmi többet. Az utálatom ugyanúgy megmaradt.

Vagy mégsem? Azt hiszem, nem. Mégsem. Nem utálom őt. Vagy legalábbis már nem annyira, mint azelőtt. Persze a Baby-től még mindig kiráz a hideg, de azért meg kell hagyni, a koncerten némiképp kellemesebb volt hallgatni az „új” hangjával, mint az eredetit.

Tehát akkor hogy is állunk? Utálom, vagy nem? Jó kérdés. De határozottan nem utálom. Szóval mondjuk úgy, hogy nagyon nem kedvelem.

Ó, jut eszembe! Nem adtam oda Dennek az autogramkártyákat! Jaj, a fenébe. Na majd holnap.

Szóval, ott járok, hogy nagyon nem kedvelem. Ez igaz. Jó, tehát ez is kipipálva.

Van még valami? Azt hiszem ez minden, amiről gondolkodni akartam. Tisztáztam magammal mindent, és helyreraktam az érzéseimet.

Na és akkor most jön a keményebb dió. Az OLLG.

Vajon mennyire lehet nagy dolog az, hogy engem választottak ki? Vagyis nem engem, de szerencsémre – vagy sajnos?! – mégis én lettem. Ha csak a saját eszemre gondolkodom, eléggé nagy dolog lehet. Hiszen gondoljunk csak bele! Az egész aréna úgy, ahogy van azt remélte, hogy talán ő lesz ez az OLLG izé. Egy egész aréna! Mennyi ember lehetett? 20.000? Nem éppen kevés… És azért pont én? Igen, most már biztos vagyok bene, hogy nagy dolog.

Vajon lesz ennek valami következménye?

Na ez az egyetlen kérdés, amire nem tudok választ adni. Hogyan is tudnék, mikor ez nem tőlem függ. Ennek a kérdésnek a válasza egyelőre rejtély marad számomra. Nagy rejtély.

Rendben, elég volt mára a gondolkodásból. Hirtelen eléggé álmos lettem. Ideje lenne venni egy kiadós alvást. Sok minden történt ezen a héten.

A sulis ügy…hogy kiderült, Selena tanára lesz az én tanárom…meg ez a Justinos ügy…kevés dolog, de felérnek száz másik probléma erejével.

Kényelembe helyeztem magam, belefúrtam az arcom a párnába, és felkészültem az alvásra. Kikapcsoltam az agyam, és semmire nem figyeltem. Csak aludni akartam.

Ám ez korántsem volt olyan könnyű olyan dologgal a hátamon, amit nem kívántam. Ugyanis csukott szemeim előtt megjelent valami, ami folyamatosan előttem van, és azóta sem tűnt el. Most viszont különösen erősen előjött. Ez pedig egészen pontosan Justin Bieber szeme. Azóta sem tudom elfelejteni, mióta legutoljára, meg azelőtt, és azelőtt az enyémbe nézett. Az egyetlen dolog, amely mély nyomot hagyott bennem.

~*~

- Ezt még elfelejtettem tegnap odaadni, Den. – tartottam elé képpel elfelé az autogramkártyát.

- Mi ez? – nyúlt érte óvatosan. Bíztatón rámosolyogtam, hogy nézze meg, ő pedig így tett. Lassacskán megfordította, s a szája akkora „O”-t formált, hogy annál nagyobbat már nem is lehet.

- Ez…

- Igen, tőle kaptam. Ő írta alá az ő alkoholos filcével. – előztem meg.

- Én komolyan nem hiszem el, hogy te voltál az OLLG. – szemezett egy ponttal Cassie a földön. Mondhatnánk úgy, hogy tágra nyílt, csodálkozó és hitetlenkedő tekintettel bámult egy pontot a semmiben.

- Hidd el, ahogy telik az idő, egyre jobban tűnik nekem is hihetetlennek. Tegnap még fel sem fogtam, ezért nem is vettem nagyon fel. Azóta már felfogtam, és egyre nehezebben hiszem el. – nevettem fel frappáns mondatomon.

- Egyébként olyan jó, hogy még semmit nem meséltél. Komolyan. Egy kukkot nem tudunk arról, ami a színfalak mögött történt. – reklamált Denise.

Na ezt a részét nem vártam a dolognak. Utálok múltbeli történeteket mesélni. Nem attól függ, hogy rossz vagy jó élmény volt, hanem egyszerűen csak nem szeretek ilyenekről beszélni. Nincs gond a beszélőkémmel, de inkább csevegek valamilyen témáról valakivel együtt, minthogy én meséljek valakinek valamit.

- Oké. Egy szuszra elmondom nektek. Ne szóljatok közbe. Minél hamarabb túl akarok lenni rajta. – kértem őket.

- Nem ígérek semmit. – vigyorgott Denise.

- Én ígérek. Nem szólok közbe. – mondta Cassie együtt érzőn, majd elnevette magát.

Nagyot nyeltem, s gyorsan egy vázlatot állítottam össze a fejemben.

- Lejöttem a színpadról, váltottam pár szót egy csajjal meg az egyik táncossal. – teljesen magam elé képzeltem a képet. – Aztán hirtelen mindenki feloszlott, és eltűnt. Egyedül maradtam, így elindultam valamerre. Végül egy olyan folyosón kötöttem ki, ahol az öltözők voltak. – ekkor Denise szeme felcsillant, és vigyorogni kezdett. – Nem, nem nyitottam rá. – állítottam meg a fantáziáját. – Megláttam az egyik ajtón a Teakonyha feliratot, és mivel a rosszullét kerülgetett, így bementem. Töltöttem inni, de miután ittam sem lettem jobban, így leültem, hátha attól elmúlik. Aztán hangokat kezdtem hallani a másik szobából. A két szobát összekötő ajtó résnyire nyitva volt, így hallottam Justin hangját, és egy nő hangját. A nő le akarta mondani a következő koncertet, de Justin nem. – Azt a részt kihagyom, hogy a rajongóit nem akarta elkeseríteni. Nehogy még a végén bebeszéljem magamnak, hogy tiszteletreméltó ember. – Aztán a nő kiment, és én is úgy gondoltam, hogy ideje indulnom, hogy megkeresselek. – néztem Denre. – De a hasam nagyon fájt, meg a fejem is, na és hányingerem volt, meg szédültem. – soroltam visszaemlékezve a fájdalomra. – Úgyhogy mikor felálltam, hogy kimenjek, hirtelen elkezdett sötétedni minden, végül pedig képszakadás. Bumm. – fejeztem be vigyorogva.

- Ne csináld. Komolyan elájultál? – kérdezték majdhogynem egyszerre.

- Azt hiszem. – mosolyogtam oldalra hajtott fejjel.

- Na és ugye szájon át lélegeztetett? – pislogott nagyokat Den.

- Fúj. – fintorogtam. – Dehogyis. Legalábbis szerintem. Ki tudja mit csinált, míg nem voltam magamnál. – vigyorodtam el. Jó volt kicsit cukkolni Deniset. – Okés, abbahagyom. – paskoltam meg felém közelebb eső térdét.

- Folytasd! – kért Cassie.

- Okés. Szóval…elájultam, ő meg felkeltett. Átkísért az öltözőjébe…

- MICSODA? – kapott a szájához Den.

- …leültetett a fotelébe…

- NEMÁÁÁR! – újabb sokk.

- …és beszélgettünk egy nagyon kicsit. Megkérdezte a nevem. Azt mondta szép…

- KOMOLY? – és egy újabb.

- …aztán bejött valami Sc…öhm…fogalmam sincs kicsoda.

- Scooter? – ezt némiképp halkabban kérdezte.

- Aha, szerintem az. De őt gyorsan lerázta. Aztán felhívtalak téged… - néztem Denre. - …és mire felnéztem rá, ő már át volt öltözve.

- TESSÉK? És te nem láttad, ahogy átöltözik? – kérdezte elképedve.

- Nem.

- Úristen, láthattad volna a felsőtestét. Anyám, Blair, hogy te mi piszok szerencsés vagy már! – bökött oldalba.

- Mi történt aztán? – kérdezte Cassie. Bár nem mutatta, láttam rajta, hogy izgatott a „folytatás” miatt.

- Aztán megkért, hogy maradjak ott, és majd küld értem valakit, aki kivisz…

- Milyen figyelmes! – szólt közbe olvadozva Den.

- …de én visszamondtam. Azt hiszem. – gondolkodtam el.

- Tényleg? – tátotta el a száját.

- Aha. – vontam vállat. – Aztán pedig megölelt, és…

- MI? MEGÖLELT???

- …és elment. – mosolyogtam rájuk.

- BLAAAAIR! Annyira szerencsés vagy, az Isten áldjon meg! – vágta be a durcit Denise, de azért csillogó szemekkel nézett rám.

- Persze. Roppantul. – forgattam meg a szemem. – Ja, és még mondott valamit. – jutott eszembe egy fontos pillanat.

- Csak nem szerelmet vallott? – nyújtotta rám a nyelvét.

- Majdnem. – ingattam a kezem ide-oda. Denise szeme kitágult. – Dehogy. – nevettem fel. – Csak annyit mondott: „Van egy utálóm, akit szeretek.” , vagy valami ilyesmi.

- Ez annyira szép. – könyökölt a térdére Denise és Cassie is.

- Hidd el, én nem akartam ott lenni. Szíves örömest átadtam volna neked a helyem. – néztem Denisere bűnbánóan. Olyan érzésem volt, mintha megfosztottam volna őt ettől az élménytől.

- Ugyan már, csajos, nehogy ezen rágd magad. – mosolygott, s megölelt.

- Megmondtad neki, hogy nem szereted őt? – lepődött meg Cassie. Szerintem még csak most esett le neki, hogy mit mondott Justin.

- Most el kellett volna játszanom a meghatódott rajongót? Na persze. Az megalázó lett volna számomra, hogy odáig süllyednék. Ennél azért ő is többet érdemel.

- Nem adta meg a telefonszámát véletlenül?

- Ugyan már, Den. – nevettem fel. – Egy szerencsétlen OLLG voltam, miért adta volna meg?

- Lehet azóta folyamatosan rád gondol, és nem tud kiverni a fejéből, és rólad is álmodott, és…

- Jó, köszi. – állítottam le. – Nem hinném.

Megcsörrent a telefonom. A képernyőre néztem. Ismeretlen szám volt.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia, Blair. Anne vagyok.

- Ó, szia Anne. – kicsit fura volt tegezni, de ebben állapodtunk meg. – Adódott valami gond?

- Nem, nincsen semmi. Csak azért hívlak, hogy megbeszélhetnénk az órák időpontját. Most már tudok mondani pontos időpontokat is.

- Rendben, máris szerzek egy papírt. – Cassise érdeklődve nézett rám, mire csak egy „majdelmondom” pillantást vetettem oda, s az íróasztalomhoz siettem. Az első kezembe akadó papírt megfogtam, majd egy tollat, és felkészültem az íráshoz. – Mondhatod.

- Hétfőn délelőtt 10-től 12-ig. Kedden délelőtt 9-től 11-ig. Szerdán fél 11-től délután 1-ig. Csütörtökön délután 3-tól 5-ig. – ezen felakadt a szemem. – Pénteken nem lenne órád. Szombaton viszont reggel fél 9-től 12-ig. Vasárnap megint nincs órád. Jó lenne ez így neked?

- Persze. – vágtam rá egyből. Végülis mi mást tehetnék?

- Rendben. Akkor holnap…hétfő van, igen…akkor holnap 10 előtt ott vagyok. – egyeztette velem is és magával is.

- Rendben. Várlak. – vigyorogtam.

- Így van, szeretem a lelkesedést. – nevetett fel. – Holnapra viszem a könyveket, amik szükségesek.

- Rendben, köszönöm szépen.

- Ez természetes. Akkor holnap!

- Holnap. – mosolyogtam.

Elköszönés után leraktam a telefont, és vigyorogva fordultam a lányok felé.

- Ez ki volt? – érdeklődték kíváncsian.

- A magántanárom.

- Komolyan? Erről még nem is meséltél.

- Tudom. Most akarok. – sétáltam feléjük, és visszaültem eredeti helyemre. – Arra kérlek titeket, hogy ne vegyétek nagyon fel a dolgot, és próbáljátok meg a lehető leghiggadtabban lereagálni. – néztem rájuk komolyan.

- Hú, miről van szó? Csak nem Justin lesz az? – vigyorgott Den.

- Nem. De…na. Inkább mondom. Szóval a magántanárom Anne Marlock. És ő nem csak az én tanárom, hanem… - mély levegőt vettem. – …Selena Gomez tanára is.

Erre mindkettejük szeme kitágult, és csodálkozva néztek rám.

- Te.Jó.Isten. – szótagolta a szavakat Cassie.

- Justin Bieber OLLG-je voltál, és Selena Gomez tanára a te tanárod? Blair, te most komolyan híres lettél? – tátotta el a száját Denise.

- Dehogyis lettem híres, csajok. – nyugtattam meg őket. Mindketten szomorúan néztek rám. – Ezek nekem semmit nem jelentenek. Ugyanaz a Blair vagyok, ti pedig a legjobb barátnőim. – mosolyogtam rájuk.

6. Talán nem is olyan rossz arc...

Na hali, csajok!!:)

Nagyon boldog vagyok, hogy tudtam hozni részt. Bár a töritémazáróra még egy kukkot nem tanultam, de szerdáig még van időm, azt hiszem. :DD

Nagyonnagyon szépen köszönöm a kommenteket, amiket kaptam!♥♥ Nagyon hálás vagyok mindegyikért. Csak annyit szeretnék hozzáfűzni: Nirako, igazad van!:) Szerintem nem kell részleteznem, tudod majd, hogy mire gondolok.:)

Na és akkor a részről pár gyors szó: Igyekeztem úgy megírni, hogy előjöjjön az, hogy Blair utálja Justint. És arra is próbáltam figyelni, hogy ez az utálat némiképp csökkenjen, és találjon Blair jó dolgokat is Justinban. A célom nem az volt, hogy megszerettessem vele, hanem csak hogy némi pozitivitást vigyek belé. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült.:))

Ha szerintetek túl messzire mentem, vagy szerintetek gáz rész lett, akkor szóljatok, és visszacsinálhatom. Azt nem tudom hogy, de valahogy...:D De azért remélem arra nem lesz szükség.:$

És akkor nuku duma...

Kellemes Olvasást.♥

Az a valaki segített letámolyogni a színpadról. Mint utólag kiderült, az a táncos volt, aki felmenni is segített.

- Köszi. – mosolyogtam rá, miután visszaadta a virágot, amit véletlenül elejtettem útközben, és felvette.

- Ugyan. – mosolygott vissza, majd megjelent az oldalamon az ismerős nő, így a táncos elment.

- Na, túlélted? – nevetett fel.

- Nem tudom… - nyeltem nagyot, hogy megpróbáljam eltűntetni a gombócot a torkomból. Nem éppen sikerült…

- Jaj!– csattant fel, majd hirtelen össze-vissza kezdett kapkodni. – Kenny, gyere ide! Michael, hív Scooter! Jaj, a szobába hagytam a dossziét! Jennifer, légyszi, szólnál Ricknek? – úgy tűnt, mintha teljesen elvesztette volna az irányítást.

Megragadt a fejemben az utolsó szava. Rick. Hjaj, Rick…Jó lett volna, ha nem csal meg harmadjára is. Legalább most lenne valaki, aki helyrerázna ebből az állapotomból. Bár még csak 2 napja vagyok nélküle, hiányzik. Jó lenne, ha itt lenne még nekem. De hát nem tudok mit csinálni, ha egy szemét dög.

Szerettem volna megkérdezni, hogy akkor most mit kell csinálnom, de meglepődve kellett észlelnem, hogy nincs körülöttem senki. Körbefordultam, de mindössze egyetlen statiszta bámult valami lapot. Megindultam felé, de az hirtelen a fejéhez kapott, és elrohant a velem ellenkező irányba.

- Na basszuskulcs. – hördültem fel kétségbeesetten, és egyben mérgesen is. – Oké, nyugi, Blair. – fújtattam nagyot.

Ismét körülnéztem, hogy merre kérhetnék segítséget, de csupán a színpad falait láttam, és egy fehér folyosót, ami kivezetett innen. Merre mehetnék, ha nem arra?

Szapora léptekkel siettem arra, ám jó 30 méter után rá kellett jönnöm, hogy a szerencse most nem az én oldalamon áll. A folyosó ugyanis 3 felé ágazott. A gáz pedig az, hogy gőzöm sincs merről jöttünk idefelé. A középútra hagyatkozva a középsőn indultam el. Hátrafordultam még, hogy nem érkezett-e azóta valaki, de egy lelket nem láttam a backstageben. Ez kicsit fura volt. Hova tudott mindenki ilyen gyorsan eltűnni?

Idegesen lépdeltem a folyosón, igyekeztem a leghalkabban haladni. 2 méterenként fehér ajtók voltak, mindegyik viselt feliratot is. Az egyiken ez állt: Raktár. A másikon ez: Öltöző 1. A harmadikon az, hogy Öltöző 2. A következő Teakonyha volt. Ekkor összefutott a nyál a számban. A teakonyha egyet jelent azzal, hogy innivaló van odabent. Az innivaló pedig most tökéletes lenne arra, hogy enyhítsem a szédülésem. Reménykedve indultam meg az ajtó felé, de aztán eszembe jutott, hogy semmi jogom oda bemenni. Jajj, de…az istenért, olyan nagy gond lenne egy pohár víz? Csak nem csuknak le…

Gyorsan szétnéztem, s miután senkit nem láttam, besurrantam az ajtón, ami hál’ istennek nyitva volt. Halkan bezártam, s megfordultam. Első pillantásra rögtön megláttam a jobbnál jobb üdítőket. Szinte minden volt ott. Én mégis inkább csak egy pohár vízre vágytam. Éreztem, hogy a gyomrom egyre jobban kavarog, a lábam pedig kezdi felmondani a szolgálatot.

Gondoltam, inkább leülök, mert nem lenne jó, ha kiájulnék. Szerencsére volt egy fekete bőrkanapé a sarokban, amire még simán le is tudtam volna feküdni, de nekem elég volt csak az ülés.

Öntöttem magamnak egy pohárba ásványvizet, s számhoz emeltem. Nehezen találtam meg a száját. Meglepődve vettem észre, hogy ennek az az oka, hogy remeg a kezem. Na de ennyire? Ez túlzás.

Gyorsan magamba öntöttem egy keveset, majd leraktam az asztalra. Előre dőltem, a térdemre támaszkodtam, és a halántékomat masszíroztam. Borzasztóan szédültem. Betett nekem ez a sok minden. Nem is igazán fogtam még fel, hogy mi történt velem. Olyan gyorsan változott meg minden. Nemrég még otthon próbáltam győzködni a szüleimet, hogy legyek magántanuló. Most itt vagyok egy híres épület backstage-ében, miután olyan közel kerültem Justin Bieber-höz, hogy a leheletét is éreztem. Szerintem egy darabig még emésztenem kellesz ezt a tudatot. A tetejében most azt sem tudtam, hogy akkor Justin Bieber most jófej, vagy még mindig utálom?

Ahogy ültem ott magamban, csendben, neszre lettem figyelmes. Nem közelről, de nem is távolról jött. Körülnéztem, hogy van-e valahol nyitva valami, hogy átszűrődjön a hang, de semmi nem volt. Vagyis…ami azt illeti, de. Egy fehér ajtó volt a szoba másik oldalán, ami résnyire volt nyitva.

Ekkor a szívem ismét gyorsításba kezdett, de már alig volt ereje verni. Elfáradt. Éreztem. Sok volt neki is a színpados megterhelés. Már szinte fájt, ahogy próbálkozik gyorsulni. Mivel kezdtem egyre jobban izgulni, és hát ez ellen végképp nem tudtam mit tenni.

- Anya, tényleg nem kell. – tiltakozott valaki nyafogva. Ismerős volt a hang, de nem akartam elhinni, hogy ő az.

- Még lemondhatod. Sok volt mára neked. Nem lenne jó megint egy hangszálgyulladás. – ez a hang valamivel érettebb volt, női, és féltés, aggodalom volt benne.

- A hangom bírja. – csökönyösködött az illető.

- Legutóbb is ezt mondtad. Nem érdekel, lemondom. Egy koncertet jobb kihagyni, vagy utána ötöt-hatot, ha elmegy a hangod? – tette fel cinikusan a kérdést a nő.

- Semmit nem fogunk lemondani. Ha egyszer beígértem egy koncertet, akkor a rajongók meg fogják kapni. Sajnálom, ha nem értünk egyet, tudod, hogy szeretlek, de nem fogod lemondani. – mondta határozottan a fiú.

Ez teljesen meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy egy énekes ennyire komolyan veszi a rajongóit. Újabb pozitív oldalára derült fény. Eddig számomra Justin Bieber csak egy elkényeztetett tini volt, aki most a dicsfényben fürdik. Most talán egy kicsit – csak egy icipicit – kezdem máshogy látni a helyzetet. De azért valahogy még mindig nem csipázom a srácot.

- Uh. – jött ki belőlem egy nyögés, mikor a gyomrom hirtelen összerándult. Nagyon elkezdett fájni. Visszatartottam a fájdalmat, az arcomra viszont nagyon is kiült. Inkább ott legyen, minthogy észrevegyenek.

Ó, jut eszembe, mi lesz, ha észrevesznek? Jaj, legkevésbé érdekel most ez. Valahogy jobban foglalkoztat most az, hogy irtóra rosszul vagyok.

- Öltözök, jó? Folytatnom kell a koncertet. – hallottam ismét hangokat. Justin volt.

- Készülj fel, hogy lemondom. Haragudj rám, nem érdekel, de nem kockáztatom a hangod. – komolyan hangzott.

Erre viszont már nem jött válasz, csak egy ajtócsapódás.

Ezután folyamatos zajt hallottam, valószínűleg készülődött.

Azért vicces, hogy csupán egy szobányira vagyok egy világsztártól, és itt ülök a rosszullétemmel küszködve. Lehúztam a vizem maradék részét, és halkan leraktam a poharat. Reméltem, hogy ez segít. De percek elteltével sem lett jobb.

Nem bírtam. Nagyon rosszul voltam. A hasam görcsben volt, fájt a fejem, és szédültem is. Ha még jobban magamba néztem, talán egy kis hányingerem is volt, de próbáltam arra már nem gondolni.

Nagy nehezen felálltam, és kifelé indultam, hogy valakit keressek segítségkérésként. Talán valaki vissza is visz majd Denisehez.

Ám pár lépés után éreztem, hogy a felállás nem tett jót nekem. A lábam összecsuklott, nem éreztem az izmaim. A szemem előtt a kép homályosodni kezdett, majd feketévé vált. A végén már csak egy fehér pont maradt középen, idővel az is homályba veszett.

- Te jó ég! – az utolsó szavak, amelyeket hallottam.

- Kérlek, nyeld le! Jaj, istenem! Nagyon kérlek, idd meg! – egy kétségbeesett hang lengett körül. Halkan érzékeltem már, de nem volt erőm kinyitni a szemem, sem mozdítani valamelyik testrészem. – Jaj, mikor jönnek már? – hangja türelmetlen volt. És tisztán hallatszott benne az aggodalom. – Hé, idd meg, jó? – ütögette meg kicsit az arcom, s valamilyen folyadékot a számba nyomott.

Próbáltam azt tenni, amit mond, de még nyelni sem volt erőm. Nem tudtam, hogy lépjek ki ebből az öntudatlanságból. Tudom, hogy mi történik, mégsem vagyok képben a dolgokkal. Az egyetlen dolog, amit felismertem, az a hozzám beszélő hang. Justin Bieberhöz tartozott.

Hosszas próbálkozás után sikerült végre nyelnem. De annyira fájt, ahogy a kevéske folyadék végigsiklott kiszáradt, poros torkomon, hogy kényszerből köhögnöm kellett.

- Végre! – sóhajtott fel mellőlem a fiú.

Nagyon gyengének éreztem magam. Köhögésem is erőtlen volt, s kettőnél többet nem is tudtam.

- Hallasz engem? Figyelj, ha hallasz, akkor próbáld megszorítani a kezem. – egy puha érintés fedte be a kezem, s az egész kezem elveszett valahol az övében.

A legtöbb erőmet bevetettem, hogy sikerüljön megmozdítanom, és nagyon jó érzés volt, hogy sikerült. Amint ezt az apró mozdulatot megtettem, mintha energiát kaptam volna. Éreztem a kezem, és a lábam is. Éreztem a vér áramlását. A szívem dobogását. Nem éreztem már a fájdalmat. Sem a gyomromban, sem a fejemben.

- Nyisd ki a szemed! – kért halkan. Gyakorlottnak látszott ebben. Nekem viszont annál nehezebb volt teljesíteni a kérését. Még több energia kellett most, mint az előbb. De azt hiszem sikerült, mivel gyenge fény árasztotta el a képet előttem. – Jaj. – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Hosszas tanulmányozás kellett, mire megtaláltam őt. Először minden homályos volt, majd szép sorjában kezdett kitisztulni. A pislogás is segített.

- Annyira sajnálom! Én nem… - kezdtem rögtön a mentegetőzésbe.

- Ezt most hagyjuk. – vágott közbe. – Jól vagy? – segített felülni.

- Uh, nem. – kaptam a fejemhez, amiben a felülés hatására légörvény kezdett kavarogni.

- Mi történt?

- Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben elhelyezkedtem ülve, és a halántékomat szorítottam.

- Hogy ájultál el?

- Erre én is kíváncsi lennék, hidd el. Azt tudom, hogy a hasam összerándult és szédülni kezdtem.

- Ezt idd meg. – tartott elém egy poharat, melyben szívószál volt.

- Köszi, de nem hiszem, hogy a kóla lenne a legjobb választás. – utasítottam óvatosan vissza.

- Vagy kóla, vagy kockacukor. – tárt elém két lehetőséget. Na, tessék. Még milyen kedves…

- Minek egyek kockacukrot, úgy őszintén? – néztem rá bambán.

- Cukor kell a szervezetednek. – elvett az asztalról egy kis csészét, és elém tartotta azt is. – Szóval melyiket választod?

- Kockacukor. – vágtam rá azonnal.

Lerakta a kólát, miközben én vettem a cukorból. Bekaptam, s azonnal rágni kezdtem. Imádom a kockacukrot.

Hosszas csend állt be. Miután lenyeltem a cukrot, akkor sem szólalt meg. Óvatosan felnéztem rá. Éppen engem tanulmányozott apró mosollyal. Rögtön elkaptam a tekintetem. Egyrészt azért, mert nem akartam elidőzni egy olyan személy bámulásán, akiért nem vagyok oda, másrészt pedig, mert szemei annyira szépek voltak, hogy rögtön szédülni kezdtem, mikor beléjük néztem. Így hát jobbnak láttam ezt a megoldást.

Idegesen harapdáltam ajkam. Azon gondolkodtam, hogy felállok és kimegyek, de nem is tudnám merre kell menni, és azt hiszem, járni sem nagyon sikerülne.

Érzékeltem, hogy feláll mellőlem, pillanatok múlva pedig visszaül. Elém tartotta a kis csészét, amiben a kockacukor volt. Kérdőn felnéztem rá, de ő csak mosolyogva rábökött állával az édességre. Rövid hezitálás után vettem egy újabb kockát, s bedobtam a számba.

- Milyen volt a koncert? – mosolygott rám. Megálltam a rágásban egy pillanatra, míg felnéztem rá, majd folytattam.

- Jó. – mondtam halkan, a rágástól alig érthetően.

Már csak azt vettem észre, hogy újabb dolgot nyom a kezembe. Egy pohár volt, benne vízzel.

- Köszi. – néztem fel rá hálásan, majd belekortyoltam. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy itt vagyok, tudom, hogy nem szabadna. Kifizetem a büntetést. – szabadkoztam.

- Tessék? – nevetett fel. – Viccelsz, ugye? Semmit nem kell fizetned. Még szerencse, hogy itt ájultál el, nem valahol máshol.

- Szerintem igenis megérdemlem. Kell nekem Justin Bieber közelében császkálnom. – morogtam magamnak.

- Ezt nem értem. – mosolygott kínosan.

- Én sem értem, hogy alakult ki ez a helyzet. – utaltam a beszélgetésünkre. – Nem hiszem, hogy nekem itt lenne a helyem. Sőt, tuti! Más lánynak kéne itt lenni. Meg amúgy is képtelenség, hogy ez megtörténjen, úgyhogy valószínűleg nemsokára felébredek. Bocs, tudom, hülyének nézel, de most igazából be kell valljam, hogy gőzöm nincs mi a szitu. – ez a beszédem volt életem leggázosabbja. Az arcom lángokban is égett emiatt…

- Nem nézlek annak. Egyébként úgy mellékesen megjegyzem, hogy ez a valóság. – mosolygott. – Öhm… - gondolkodott el egy pillanatra, mialatt engem fürkészett. – Hogy hívnak?

- Blair.

Próbáltam a legudvariasabb lenni, ami annyit jelentett, hogy kierőszakoltam magamból egy mosolyt. Ez viszont eléggé nehéz volt amellett a fájdalom mellett, amit újra kezdtem érezni a fejemben.

- Úgy látom még mindig nem vagy csúcsformában.

- Eléggé jól vagyok ahhoz, hogy elmenjek. – jelentettem ki határozottan, s felállni készültem.

- Nyugi. – állított meg. – Valamit kezdek veled, oké? Egyedül sehová nem mész. Ne is próbálkozz. – nézett rám szigorúan.

- Te ne velem foglalkozz. Menj énekelni a rajongóidnak, oké? – néztem vissza rá ugyanolyan szigorúan, ha nem jobban. Hangnememen látszólag meglepődött.

- Szerintem én jobban tudom, hogy mit fogok csinálni, oké? – mosolyodott el, majd felállt, és felém nyújtotta a kezét.

Most ezzel mit csináljak? Fogadjam el? Ő sem gondolhatja komolyan. Elég volt a színpados jelenete, mikor úgy viselkedett, mintha legalábbis valami köze lenne hozzám. Csak Rick jött hozzám olyan közel az utóbbi időben, mint ahogy ő.

- Tudod, most megfordult a fejemben, hogy talán te nem is nagyon bírsz engem. – nézett rám némi csalódással.

- A rajongóid szeretnek téged helyettem is, maradjunk annyiban. Már bocsi, hogy így megmondom, de felesleges lenne megjátszanom akármit is. – vontam vállat, majd – csak hogy ne bántsam meg – megfogtam a kezét, és hagytam, hogy segítsen felállni. – Hoppá! – csuktam le a szemem, mikor meginogtam, és próbáltam visszanyerni egyensúlyom.

- Oké, szóval utálsz. – jelentette ki egyszerűen.

- Miért nem sértődtél meg? Biztos megbántottalak ezzel.

- Ha tudnád mennyien utálnak… - eresztett meg egy mosolyt. Furcsán vicces volt, hogy milyen gyorsan változott meg beszélgetésünk témája.

- Nem értelek. – ráztam meg a fejem kicsit. – Nem zavar, hogy egy utáló volt az OLL micsodád, és éppen egy utálódat próbálod talpon tartani? – ezen elmosolyodtam. Patthelyzet volt ez az egész.

- OLLG. És nem, nem zavar. Attól, hogy te utálsz, én nem utállak. – mondta, s tekintetét hasonló mélységben az enyémbe fúrta, mint a színpadon. S szégyenszemre, most sem tudtam kiszakadni belőle.

- Nem nevezem magam utálónak. Egyszerűen csak igyekszem távol maradni a… - nem akartam kimondani. Ez már túl sok volt. Ő annyira kedves volt hozzám, én pedig itt ecsetelem neki, hogy nem szeretem? Ez már a bunkóság határát súrolja, Blair.

- Ahaaa, értem. – bólintott mindentudón. – Azért segíthetek átmenni a másik szobába, vagy hozzád sem érhetek? – engedett el kérdése után, én pedig a váratlan mozdulattól, mivel ő tartott eddig, újra elvesztettem az egyensúlyom. Ám nagy szerencsémre utánam kapott. Kezei életmentőként zárultak össze derekamon, és tartottak meg. Szó szerint a mellkasán landoltam.

- Azt nem mondtam, hogy irtózok tőled. – forgattam meg a szemem, majd valahogy sikerült leszakadnom mellkasáról.

Nem tudom min, de elmosolyodott. Azaz, lehet tudom min…rajtam. Szánalmas voltam, nem is kicsit.

Kicsit megrázta a fejét, mintha belső gondolatára válaszolt volna, majd még mindig mosolyogva átkarolta a derekam, és az ajtó irányába húzott.

- Még mindig nem értem, miért vagy ilyen…kedves. – az utolsó szónál kicsit megálltam, de végül kimondtam. Felnevetett.

- Már mondtam. Attól, hogy utálsz, én még segíteni fogok neked, hogy ne szédikélj jobbra-balra, csak mert nem bírsz talpon maradni.

- Hagyj a fenébe engem. Koncerted van, nem? – néztem rá kérdőn. Átértünk oda, ahonnan még az ájulásom előtt hallottam a hangokat, s rájöttem, hogy ez a szoba az ő öltözője.

- De. Van. – bólintott. – De most legalább bepótolom, amit kihagytam. Tudod, az OLLG-vel mindig szoktam beszélgetni egy kicsit, közvetlen miután lejövünk a színpadról. De most nem tudtalak megvárni, mert egy kis gond adódott. – óvatosan leültetett egy fotelbe, ő pedig ráült a karfájára.

- Újra megkérdezném, hogy nem zavar-e, hogy egy „utálód’ volt az az OLLG-d, de felesleges.

- Akkor gondolom nem kérsz autogramot. – tért át nevetve egy másik témára.

- Ne… - kezdtem bele azonnal, de hirtelen eszembe jutott, hogy talán lenne valaki, aki hasznát venné az irkafirkájának. – Vagyis de, kérnék. – ezen felvonta a szemöldökét. – A barátnőm hatalmas fanod. – magyaráztam.

- Ez kedves. – mosolyodott el. – Mi a neve?

- Denise.

Felállt, és az asztalához ment. Gyorsan írt valamit, majd visszajött hozzám, és leült.

- Egy Denisenek. – adott a kezembe egy képet, amin az aláírása volt. – Egy neked. – tartott felém egy következőt. Meglepetten néztem rá, mire magyarázatba kezdett. – Ki is dobhatod. De nem szeretném, ha az OLLG-m aláírás nélkül maradna. – mosolygott kajánul. Ezt a mosolyát még sosem láttam, de meg kell hagyni, tetszett. – És ezt elajándékozhatod másoknak. – nyomott a kezembe még jópárat.

- Hát…köszi. – néztem fel rá.

- Justin…! – jött be valaki az ajtón. De meg is állt. – Mi folyik itt? – képedt el a férfi.

- Scoo, ő az OLLG. – állt fel Justin, és a férfi felé indult. – Elájult, és nem akartam itt hagyni. – ezt már halkan mondta, szerintem nem akarta, hogy halljam, de az nem jött össze.

- Miért nem hívtál? És miért nem vagy már felöltözve? – elég mérgesnek látszott a hapsi.

- Ha adsz öt percet, akkor elkészülök. – egészen közel ment a férfihez, majd egyszer csak bezárta az orra előtt az ajtót, ezzel egész egyszerűen kizárva őt.

- Nagyon sajnálom. – hajtottam le a fejem. Tényleg sajnáltam. Nagyon kínosan éreztem magam.

- Szeretném, ha itt maradnál. Ide küldök majd valakit, aki kivisz, rendben?

- Rendben. – csillant fel a szemem. Semmire sem vágytam most jobban, mint arra, hogy lássam Denise-t.

Hirtelen eszembe jutott Denise, és az, hogy gőzöm sincs merre van. Gyorsan kikerestem a táskámból a telefonom, és miután megtaláltam a számát, már hívtam is. Hosszasan csengett, de nem akartam lerakni. Reménykedtem, hogy meg fogja hallani, bár ennek nagyon kevés esélyét láttam. Aztán befejeződött a tárcsázás, és felvették a telefont.

- Blairy? – szólt bele aggodalmasan.

- Den. – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. – Den, hol vagy? Nemsokára megkereslek majd, rendben?

- Nem hallak, Blair. – kiabált a telefonba. Én sem hallottam jól a hangos zene miatt. – Itt vagyok a tömeg közepén. Bárhol vagy, találkozzunk a…a ruhatárnál. Vigyázz magadra!

- Rendben, a ruhatárnál. – mondtam halkan, mert tudtam, hogy úgyse hallja. A következő pillanatban már csak a telefont hallottam búgni, így elemeltem a fülemtől, és kinyomtam.

Felpillantottam, hogy megmondjam Justinnak a fejleményeket, s eléggé meglepődtem, hogy már új szerelésben volt. A fekete nadrágot és piros felsőt felváltotta egy fehér nadrág és szürke felső. Épp a tükörben állt, és a hajával szórakozott.

Annyira hihetetlen volt, hogy komolyan itt vagyok Justin Bieber öltözőjében, és halálosan nyugodtan nézem végig, ahogy készülődik. Oké, ez így nem teljesen igaz, mert nem voltam halálosan nyugodt.

- Még egy kérdésem lenne, mielőtt megyek. – fordult hirtelen felém, s elindult.

- Mi az? – érdeklődtem.

- Megmondanád a teljes neved? – állt meg előttem, s leguggolt.

- Öhm…Blair Collins. – válaszoltam összezavarodva. Miért szükséges ez neki?

- Blair Collins. – ismételte halkan. – Szép neved van. – mosolyodott el.

- Köszi.

- Ideküldöm majd Kennyt, és elvisz a ruhatárhoz. Nagyon kérlek ne menj el egyedül. – nézett rám komolyan, és ami a legjobban idegesített, az volt, hogy a tekintetét megint belém fúrta. Miért csinálja ezt? És a legrosszabb benne, hogy még tetszett is.

- Jól vagyok. – mondtam, és be is akartam bizonyítani. A fotel karfájára támaszkodtam, és felnyomtam magam. Ő velem együtt állt fel, mintha az árnyékom lenne.

- Tudom, hogy utálsz, de ha nem is miattam, magad miatt tedd meg. Rendben? – kérdezte komolyan és felelősségtudóan.

- Rendben. – bólintottam nagy nehezen.

- Óhajt egy ölelést az OLLG-m, vagy inkább a közelébe se menjek? – mosolyodott el. Ez a kérdés váratlanul ért.

- Öhm…hát… - dadogtam. – Csak nem halok bele. – vontam meg a vállam.

Mosolya szélesedett, majd közelebb lépett, és kezeit úgy csavarta derekam köré, mintha még mindig félne, hogy el fogok esni az öntudatlanságom miatt. – Kicsit eltért ez az OLLG a hagyományostól. – nevetett fel.

Én viszont nem tudtam arra figyelni. Bosszantott a tudat, hogy miért nem bántam meg, hogy elfogadtam az ölelést. Márpedig tényleg nem bántam meg, sőt még jól is esett. Ahogy kezei derekamra simultak, és magánál tartott. Ahogy lélegzete végigfutott nyakamon. Ahogy felsőteste nekem simult. Nagyon tetszett. Kicsit előjött az az érzésem, mintha Ricket ölelném. Jaj, felejtsem már el Ricket! De az a baj, hogy az nem olyan egyszerű.

- Örülök, hogy találkoztunk, Blair. – hajolt el mosolyogva. – Van egy utálóm, akit szeretek. – kacsintott rám.

- Nem vagyok utáló. – javítottam ki. – Csak…na, érted.

- Értem. – mosolygott. – Maradj itt. – váltott át komolyra.

- Inkább kimennék. Ha eltűnik valami, még a végén azt hinnéd, hogy én loptam el. Jó nekem odakint. – és már indultam is az ajtó felé, de kezem után nyúlt, és visszahúzott.

- Lehet vicces, de én nem hiszem, hogy ellopnál valamit. Még ha utálsz is. – vigyorgott.

- Ezt te sem mondhatod komolyan.

- Ülj le. – bökött a kanapéra. – Nemsokára jön érted valaki.

Úgy tettem, ahogy mondta. Ő pedig az ajtó felé indult, s végignéztem, ahogy elhagyja a szobát.

- Justin! – szóltam utána, éppen azelőtt, hogy becsukódott volna az ajtó.

- Igen? – hajolt vissza.

- Köszönöm. – váratlanul ért, hogy kimondtam. Nem számítottam rá. De némi megkönnyebbülés töltött el, hogy megtettem. Ez a legkevesebb, amit tehettem azért cserébe, amit ő tett értem.

Bólintott egyet, majd rám mosolygott. Aztán bezárult az ajtó, ő pedig eltűnt.