Hát a BLOG 1 ÉVES SZÜLINAPJA!
Én gondolatban felraktam magamra a sapit és fújom azt a bizonyos ördögnyelvet, amit mi csak fújókának hívunk :)
Szeretném megragadni egyúttal az alkalmat arra is, hogy megköszönjem az 55 rendszeres olvasót. Egyszerűen hihetetlen, hogy ahol még valaha egy "0" éktelenkedett, most egy 55-ös van ott. Eláruljak egy titkot? Nekem a célom olyan 20 rendszeres olvasó elérése volt. Na de 50?! Álmodni sem mertem róla, és mire észbe kaptam, már át is léptem. És kinek köszönhetem mindezt? Nektek!
Ha már nálatok járunk, el kell, hogy mondjam, nélkületek ez a blog már rég nem létezne, ez természetes. A ti véleményetek vitte tovább az íráshoz való kedvem és bár néha - az utóbbi időben többször - nem válaszoltam a kommentekre, azt tudnotok kell, hogy magamban mindig elküldök nektek egy hatalmas köszönetet!!
És amit még tudnotok kell: EZ A FEJEZET AZ EDDIG VALAHA ÍRT RÉSZEK LEGHOSSZABBJA! Beleszámítva a "valaha írt részek" közé a másik blogomat is. Soha az életben nem írtam még ilyen hosszú részt ;) Ez egészen pontosan 10,5 oldal lett, karakterszámban ne kérdezzétek :DD
És akkor már csak egy kérés: így a szülinap alkalmából kaphatnék egy picivel több véleményt az átlagnál? Ígérem, most minden egyes kommentre válaszolni fogok!
Zárásképp pedig: Boldog szülinapot EHFAR! :)
- El sem hiszem, hogy itt vagytok!
Annyira jó volt látni Justin arcán az örömöt, a vigyort, az
elégedettséget, ami a percek teltével sem csillapult.
- Pedig nem vagyok láthatatlan. – a kiscsaj játékos
komolysággal illegette magát Justin előtt, amin akármennyire is nem akartam,
hangosan nevettem.
- Annyira édes. – ajkamba harapva vigyorogtam, de Jazzy
látszólag már hozzá van szokva a milliónyi bókhoz, amit nyilvánvalóan a
bátyjától kap.
- Tudom, királykisasszonyom. Túl nagy a szád ahhoz, hogy
láthatatlanná válj. – Justin meglepő válasszal rukkolt elő, ami valószínűleg
csak nekem volt újdonság, a többiek semmi kivetnivalót nem találtak a két
mondat kapcsolatában. Én viszont újra nevettem azon, ahogy egyik pillanatban
még a „királykisasszonya”, a másikban pedig már nagyszájúnak nyilvánítja.
Haláliak.
- Justin, én is itt vagyok. – a szöszi Jaxon hisztisen
mászott Justin háta mögé a kanapéra, hogy a nyakát átkarolva felhívja magára a
figyelmet. Hogy ez nekem soha nem jutott eszembe..! Jó, azért kicsit érdekes
lenne, ha én is ezt a módszert alkalmaznám.
- Kisapám, hát azt hiszed elfelejtenélek? – Jus nevetve
szedte le magáról a tökmagot, de valahogy úgy, hogy fejjel lefelé lógjon az
ölében. Szegény gyerek csak visított, én meg csak bámultam, hogy van ennyi
bátorsága így megfogni egy gyereket. – Remélem vigyáztál Jazmyn Bieberre, te
szőkeherceg, mert tudod ám, hogy ha lecsapja a kezemről valami fickó, akkor
rajtad fogom számon kérni. – vigyorogva ültette az ölébe, Jaxo pedig csak
nevetett.
- Pedig a suliban van egy aranyos fiú. – Jazzy úgy
csücsörített, mintha nem éppen most jelentette volna ki, hogy pasi vadászatot
tartott a suliban. Ez újra megnevettetett.
- Hogy mondod?! – Justin eltátotta a száját, persze tudtam,
hogy csak a vicc kedvéért.
- Dominic. Úgy hívják. – teljes hidegvérrel osztott meg
újabb információt, amire viszont a szobában ketten is mereven reagáltak.
Igen, ő és én. Nos, Dominic kicsit egészen mást jelent
Justinnak, mint Jazzy „kiszemeltje”. Ahogy nekem is. Mióta otthagytam a
Vogue-ot, eszembe sem jutott Dominic, de így visszagondolva még mindig értem,
miért figyeltem fel rá. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy ő Justin
nyomdokaiban sincs.
- Justin mérges. – Jaxo nevetve mutatott Justinra, aki ekkor
észbe kapott és egy mosolyt festett az arcára. Lopva viszont rám nézett, mire
egy ’felejtsd el’ jelentéssel bíró pillantást küldtem felé. Észrevétlenül
bólintott, figyelmét aztán Jaxonnak szentelte.
~*~
- Ki tanított meg erre? – elképedve néztem fürge ujjait a
kütyün száguldozni. Justin MacBookját engem meghazudtoló módon kezelte.
Mindig tudta, mit merre talál, sosem kért segítséget semmihez.
- Justin vett nekem is egyet. Jaxo-nak is, de apa neki még
nem engedi, hogy használja. Nekem már igen. – édesen vigyorgott, miközben
elképzeltem magam előtt a jelenetet, ahogy Jeremy engedélyezi a használatát
Jazzy számára, erre Jaxon hisztizni kezd, Jazzy pedig csak vigyorog rajta.
Ilyenek ezek a tesók, főleg ha két Bieberről van szó. Nagyon tudják ölni
egymást, az már világos.
Vizes haja lassacskán teljesen helyrejött kezeim alatt, de
nem hagytam fel a fésüléssel. Jazzynek tetszik, és én sem bánom, hogy csinálnom
kell. Teljesen megbabonázott a csaj.
Mély gondolataimba merülve eszembe jutott még egy kérdés az
előző témához kapcsolódva.
- És mindig csak játszol rajta? – kérdésem hallatán
felsóhajtott, aztán bólintott egyet.
- Apa nem engedi, hogy használjam azt a bigyót, amit Justin.
– nem egészen értettem, mire gondol a „bigyó” alatt, de mielőtt kérdezhettem
volna, folytatta. – Szerinte még kicsi vagyok. Szerintem meg nem is. Jó, írni
meg olvasni még csak kicsit tudok, de Justin oldalán mindig van valami kép és
azok olyan viccesek. Apa meg szokta mutatni, de csak az ő oldaláról. Mindig
megkérdezem, hogy kik azok, akik azt írják Justinnak, hogy szeretik őt és
mindig azt hiszem, hogy olyan sok barátnője van, aztán apa elmondja, hogy ők
csak a rajongói. – akármennyire is bántotta a fülem a „rajongók” szó, nem
tudtam nem nevetni. Rájöttem, hogy a Twitterről beszél, de a vicces az egészben
az volt, ahogy beszélt róla. Azon az édes gyereknyelven, amikor még nem
tud minden szót tökéletesen kifejezni. Zabálnivaló.
- Szóval azt mondod, hogy Justinnak sok a barátnője? Nem
gondolod, hogy ez rossz dolog? – ajkamba haraptam, s most örültem, hogy nem
látja az arcom. Ám keresztbevágta a számításaim és felém fordult, így a fésű
kisiklott hajából. Felvonta egyik szemöldökét, amit kérdő pillantással
viszonoztam.
- Tudom, hogy te vagy a barátnője. – teljesen komolyan
beszélt, mintha nem is egy 5 éves kislány, hanem egy érett nő ülne velem
szemben. Ez a csaj pontosan olyan különleges, mint a bátyja. – Justin azt
mondta, hogy hívjalak Blairnek. És azt is mondta, hogy csodálatos vagy.
- Oh, igazán? – elmosolyodtam. – Nos, igen, engem Blairnek
hívnak. Téged pedig Jazzynek, ha nem tévedek. – még csak most jöttem rá, hogy
sem neki, sem Jaxonnak nem mutatkoztam be. Jeremynek természetesen igen, és
persze a két tökmagnak is köszöntem, de egy percig sem fordult meg a fejemben,
hogy lenne jelentősége nekik is bemutatkoznom, hiszen a kisgyerekek nagyjából
abban a percben elfelejtik egy ismeretlen nevét, amint az elárulja.
- Igen. – elvigyorodott, kivillantva tökéletes tejfogait. –
Ha Justin barátnője vagy, az azt jelenti, hogy szereted őt? – látszólag furán
hangzott neki a dolog, ami érthető.
- Igen. – elmosolyodtam. – Nagyon szerencsés vagy, hogy
olyan bátyád lehet, mint Justin. Elképesztő fiú, nem? – ajkamba haraptam,
mosolyogva vártam a válaszát.
- Hát néha meg szokott csikizni, amit nem szeretek, de aztán
mindig azt mondja, hogy szeret, úgyhogy nem haragszom rá. – felnevettem
élménybeszámolóján, az ő arcára is mosoly rajzolódott, ahogy nézett engem
nevetni.
- Igaza van Justinnak. – úgy mondta, mintha csak magával
szeretné megosztani ezt az információt, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
- Justinnak nagyjából mindig igaza van, de most miben is? –
kedvesen mosolyogtam, nehogy azt higgye, hogy egy bandita vagyok, aki kínzással
akar kihúzni belőle valamit. Azért reménykedtem, hogy sikerült nem ilyen
benyomást keltenem, de ki tudja, mit gondolnak rólam a kicsik.
- Hát hogy szép vagy. Vagyis csodálatos, igen, ő úgy mondta.
– úgy látszott, komolyan gondolja, amitől rögtön sikerült elpirulnom. A
gondolat, hogy Justin ilyet mondott Jazzynek, aki mellesleg szintén erről
bizonyosodott meg, mérhetetlenül jólesett. A gyerekek általában kimondják, mit
gondolnak, akár jó, akár rossz.
- Hidd el nekem, nálam te sokkal szebb vagy. Nem véletlenül
hív Justin is királykisasszonynak. – mosolyogva megsimogattam az arcát,
felkuncogott.
- És téged hogy hív? – nyitottam volna a szám, hogy
válaszoljak, mikor fájdalmasan ütött mellkasba a felismerés, hogy Justin engem
nem hív sehogy. Vagy talán az édesem ide tartozik? Nem, ezt minden
második pasi elmondja a barátnőjének. Sweetheart? Ezer éve nem hallottam a
szájából. Egyetlen dolog maradt már csak.
- Blair. – apró mosolyra húztam a szám, de még ez is
erőfeszítésembe telt. Eddig ezt észre sem vettem, de Jazzy felnyitotta a
szemem. Most viszont azt kívánom, bár ne tette volna. Azt hiszem jobban fáj,
mint kellene. Justinnak én egyszerűen csak egy Blair vagyok.
Jazzy erre nem mondott semmit, fordított esetben én sem
nagyon tudtam volna. Mosolyogva kisepertem egy szemébe lógó hajtincsét, aztán
megsimogattam az arcát, nehogy véletlenül azzal az okos fejecskéjével
kiszimatoljon valamit, amit nem kellene.
- Nem vagy még álmos? Mindjárt 10 óra.
- Egy kicsit. – és éppen ekkor elkapta őt egy ásítás.
- Maradj csak itt nyugodtan, ha szeretnél, én majd alszok
máshol. – mosolyogva kihajtottam a takarót, de ő megrázta a fejét.
- Justin majd átvisz apához. – épp’ rá akartam bólintani,
mikor eszembe jutott, hogy hol is van Jeremy. A másik buszban. Úgy volt, hogy
majd ha a gyerekek álmosak, akkor megállunk és átmennek, de mivel Jaxo kisebb,
így biztosan hamarabb elfárad, de eddig Justin még nem jött át, hogy megnézze
Jazzyt, úgyhogy valószínűleg Jaxo nem álmos. Ha viszont így van, akkor kétszer
kellene megállni, ami viszont megelőzhető, ha Jazzy itt marad.
- Szerintem Jaxo már elaludt, hiszen ő kicsi és nem bír
sokáig fent lenni. Biztosan Justinnal alszik. Te pedig aludhatnál itt. Képzeld,
még éjjeli fényt is tudok neked csinálni, ha félsz a sötétben. –
rákacsintottam, amin felnevetett.
- Rendben, akkor….várj, és te hol fogsz aludni?
- Azzal nem lesz gond. – elmosolyodtam, bólintott. Újra
megemeltem a takarót, ő pedig bemászott alá. – Jó éjt, Jazzy. – apró puszit
nyomtam homlokára, elmosolyodott.
- Neked is. – befészkelte magát a párnámba, nyakig felhúzta a
takarót. Lekapcsoltam a villanyt, de ahogy ígértem, bedugtam a konnektorba azt
a kis lámpát, ami tökéletes volt a nem létező szörnyek elijesztésére.
- Jó így, vagy inkább húzzam ki?
- Jó így. – suttogta.
- Rendben. Nem zárom be teljesen az ajtót, úgyhogy ha valami
gond van, odakint megtalálsz, vagy ha akarod, menj Justinhoz. – az ajtóban
állva szemeztem vele, ágyamban egy törpének tűnt hozzám képest. Bólintása után
elsuttogtam egy utolsó jó éjt kívánságot, aztán behúztam magam után az ajtót
annyira, hogy maradjon vagy 10 centi rés.
Na és akkor most találjak ki valamit, nekem mi lesz az
ágyam. Jazzyhez úgy beszéltem, mintha már tudnám, hogy hol fogok aludni, de
persze az csak azért volt, hogy ne aggódjon az alvás miatt. Justin szobája felé
néztem, be volt zárva és semmi fény nem jött ki. Valószínűleg jól tippeltem,
hogy már alszik Jaxonnal. A nappali üres volt, a srácok is már a szobájukban
voltak, nyilvánvalóan kidőlve.
A kanapé. Az tökéletes lesz. Már csak takaró és párna
kellene. Ezt pedig találni biztos nem fogok.
Hatalmas szerencsémre Justin egyik pulcsija a fotelbe volt
dobva, ami megteszi takarónak. A párnám a kanapé karfája lesz, ami még mindig
jobb, mint a semmi.
Bevackoltam magam egy kényelmes pózba, s örömmel nyugtáztam,
hogy a kanapé puhább, mint azt reméltem. Justin pulcsija hő szempontjából
kevésbé olyan jól funkcionált, mint illat szempontjából, de legalább a
lábujjaim nem fáztak. Nyugodtan hunytam le a szemem, aztán eszembe jutott a
Jazzyvel történt párbeszédem alatti egyik belső gondolatom részlete.
Justinnak én egyszerűen csak egy Blair vagyok.
Nem attól függ valakinek a szerelme, hogy hány kedves szóval
lát el, ezt jól tudom. De…valahol belül mégis bánt a dolog.
Amúgy sem túlságosan mély álmomat szöszmötölés zavarta meg.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a zajokat aztán érintések is követték.
Érzékeltem, hogy homlokom ráncba fut és mormogok, de lusta voltam kinyitni a
szemem. És mi van, ha Jazzy az?
Rögtön nyugtalan lettem, sűrűn pislogva próbáltam életet
lehelni magamba, de egy erős kéz gyengéden visszatartott a további
mozdulatoktól.
- Csak én vagyok, Blair. Justin. – suttogó hangja azonnal
visszaküldött gondtalan állapotomba. Hallottam a saját hangom, mondani akartam
neki valamit, de biztosan nem sikerült. – Shh, semmi baj. Aludj tovább. – meleg
ujjai arcomra simultak, jóleső sóhaj hagyta el a szám. Éreztem, hogy
mozgolódik, az ágy is besüppedt mellettem, de nem igazán állt össze a fejemben
a kép. Lassacskán eltűnt lábamról a meleget adó pulóver, de helyette egy egész
testemet betakaró valami simult rám. – Miért nem szóltál, hogy Jazzy elaludt?
Nem szabadna itt lenned, édesem. – suttogta fülembe. Éreztem, hogy karjai körém
fonódnak, s a kanapé karfája helyett mostantól a mellkasa jelentette a
párnámat, ami ezerszer jobb volt.
- Az ágyamban van.. – nagy nehezen megosztottam vele a
legfontosabb információt, de több nem ment, pedig egy egész regényt akartam
neki mondani.
- Tudom. Tudom, hogy kitúrt téged.
- Nem...
- Jól van, aludj csak. – hajamba túrt, nyakába rejtettem az
arcom.
Mélyet szippantva az illatából ismét ellazítottam magam, hogy
kérésének eleget téve visszazuhanhassak álmaimba. Elterveztem, hogy majd inkább
holnap mondom el neki azt a regénynyi szöveget.
- Szeretlek. – súgta a fülembe, ujjbegyét végighúzta ajkamon.
– Szeretlek, te pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm..
~*~
Azt hiszem, még sosem keltem arra, hogy valaki a nyakamba
bújva árasztja el a bőröm forró puszikkal.
- Justin? – hangom nem volt több suttogásnál, de meghallott.
- Igen, még mindig én vagyok. – éreztem, hogy elmosolyodik.
Elhajolt nyakamtól, balra fordultam, de nem egészen ott feküdt, ahol vártam.
Úgy emlékszem, én voltam az ő mellkasán…most pedig ő fekszik az enyémen.
- Jazzy..
- Alszik. – mosolyogva közbevágott.
- Jaxon?
- Ő is. Mint a bunda. – rögtön megnyugodtam, hogy mindketten
rendben vannak. – És te?
- Én?
- Te. Miért vagy itt? Az ágyadban kellene aludnod, nem egy
szűk kanapén. – hüvelykujját végigsimította járomcsontomon, majd fülem mögé tűrte
pár hajtincsem.
- Ez a kanapé mindaddig nem volt szűk, míg te nem jöttél
ide.
- Ohó, tehát zavarok? Én kérek elnézést. – felkacagott,
szememet forgatva elmosolyodtam.
- Csak azt mondom, neked Jaxo mellett lenne a helyed.
- Neked pedig Jazzy mellett.
- De én nem vagyok a nővére, mint ahogy te Jaxo bátyja,
úgyhogy nem aludhatok mellette. – mutattam rá a lényegre.
- Biztos vagyok benne, hogy Jaz máris imád téged.
- Nem..
- Dehogynem. Akkor nem élvezte volna annyira, ahogy a haját
fésülöd és ahogy nevetni lát és...
- Tessék?! – hangom egy oktávval magasabbra szökött,
gyomromba pillangók gyűltek. – Te…leskelődtél utánunk? – arca megkövült,
valószínűleg még csak most jött rá, hogy mit mondott az előbb.
- Tessék?! – utánzott le, csupán két oktávval mélyebben, szemöldökét
összevonta. – Hogy én? Ugyan már, Bl..
- Te leskelődtél. – fújtatva jelentettem ki. – Lehetetlen
vagy. – mindkét kezemmel meglöktem mellkasát, aztán összefontam mellem alatt a
kezeim.
- Ne már, hogy most mérges vagy. – fentebb tornászta magát, alkarján
megtámaszkodott, így ha akartam volna sem tudtam volna megszökni előle, úgy
felém tornyosult.
- Kihallgattad a beszélgetésünk, hát hogyne volnék mérges? –
ajkamba haraptam, hogy a hangos szavakat halkabbra vegyem, amire már nem volt
szükség, mert közbevágott.
- Nem kihallgattam, csak hallgattam.
Hallgattam, ahogy a húgom és a barátnőm úgy beszélget, mintha ezer éve legjobb
barátok lennének. – elmosolyodott, összeszorítottam az állkapcsom. Ellen kell
állnom. De hogy haragudhatnék rá a szavai, a mosolya, a pillantása után?
Egyszerű: sehogy. Felsóhajtottam.
- Akkor sem kellett volna.
- Te is tudod, hogy nem haragszol. – mosolya még nagyobb
lett, megforgattam a szemem. – Szeretlek. – motyogta. A szívem meglódult, ismét
ajkamba haraptam. Eszembe jutott valami még tegnap estéről. Szeretlek, te
pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm..
Vajon tényleg ezt mondta, vagy valami egészen mást, vagy
egyáltalán nem mondott semmit és csak én képzeltem oda?
- Justin.. – félve kezdtem bele, kíváncsian állta a tekintetem.
– Tegnap.. mielőtt elaludtam… mondtál valamit? – felpillantottam rá, ajka
megrándult az elfojtott mosolytól.
- Azt mondtam, aludj.
- És…ez volt az utolsó? – látta rajtam, hogy várom a
válaszát, ezért még többet várt, mint amúgy tette volna. Csak nézte a szemem,
nézte.. és nézte.. aztán elnyitotta az ajkait.
- Azt mondtam.. szeretlek te pótolhatatlan, elképesztő,
csodálatos hercegnőm. – suttogta.
Szemében viszontláttam felcsillanni a saját szemeim, amitől
rögtön elkaptam róla a tekintetem, s mosolyogva ajkamba haraptam, ahogy éreztem
pirulásom mértékének folyamatosan növekedését.
- Nézz rám. – kérte halkan. Megráztam a fejem, ami neki elég
volt ahhoz, hogy ujjai közé zárja az állam és maga felé fordítson. – Nézz rám,
hercegnőm. – megszólítása meglepett, hiszen a megszokott „nézz rám, Blair”
formulát vártam, helyette ezt kaptam. Egészen pontosan azt, amit hiányoltam.
Hogy „ne hívjon semminek”, hanem Jazzyhez hasonlóan én is kapjak valamit. Nem
lehet véletlen, hogy pont most teszi ezt. És igen, nem nehéz kitalálni, hogy
honnan ered a dolog.
- Ezt a részt is hallottad, ugye? – felsóhajtottam,
ránéztem.
- Sajnálom, hogy eddig nem...kényeztettelek. – elmosolyodott
a szóhasználatán. – Csak olyan sokáig hívtalak Blairnek, hogy ez állt a számra
és teljesen természetesnek vettem..
- Justin, én ezt egyáltalán nem akartam felróni neked. Hívj
úgy, ahogy akarsz. De komolyan. Nem tesz semmit, hogy Blair vagyok vagy a hercegnőd.
– utolsó szavamnál mosolyogva fintorogtam egyet, az én számból elég esetlenül
hangzott.
- Értettem, bébi. – ajkába harapott, nehogy túlságosan
elvigyorodjon.
- Hirtelen megszállt az ihlet, vagy mi? – nevetve hajába
túrtam, ennek ösztönzésére lassan felém kerekedett, lábam közé furakodott, s
kaján mosollyal az arcán nézett le rám. Nagyot nyeltem, félénken pillantottam
fel pilláim alól, tarkójánál hajába markolva húztam ajkamhoz.
- Ja. Asszem.. – meglepődöttségében ennyit mondott, nyelvét
átfuttatta ajkain.
Felső ajkára apró puszit nyomtam, rögtön viszonozta is. Jobb
kezével derekamba markolt, hüvelykujját bordáimon zongoráztatta. Mosolyogva
vettem fogaim közé az alsó ajkát, amire aztán még egy puszit nyomtam. Nem várt
többet, birtokba vette felső ajkam, s először lágyan, majd egyre hevesebben
csókolt. Nyelve az enyémet simogatta, keze oldalamon cikázott fel-le, csípőmet
akaratlanul is fentebb toltam, mire felnyögött. Nyelve elszabadult az enyémtől,
majd ajka is, de mielőtt megijedhettem volna, újra viszontéreztem államon.
Ekkor jöttem csak rá, mennyire zihálok. Haladt nyakam felé, apró puszikkal lepte
el, s teljesen lesokkoltam magamon, hogy a kellemes bizsergésen kívül
egyáltalán semmit nem érzek abból, amit valaha éreztem. Elmosolyodtam,
hihetetlen jó érzés volt gondtalanul élvezni ajkait a nyakamon.
- Szeretlek. – ajkam a füléhez súroltam, megfeszült a háta,
de pillanatokon belül ki is engedett. A puszikat párszor felváltotta egy-egy
harapás, s az egyik ilyen alkalommal éreztem, hogy megpecsételi a bőröm.
- Bazdmeg! – a mély, mégis hangos hangtól a szívem kihagyott
egy ütemet, Justint talán egy kicsit túl nagy erővel toltam el magamtól. –
Komolyan, srácok? A nappali kellős közepén? – fentebb tornásztam magam, zihálva
túrtam hajamba. Justin is hátrafordult, de a lábam már nem volt mellette, így
nem fogta őt semmi, a szűk hely miatt pedig szegény a szemünk láttára zúgott le
a földre, magával rántva magunkról a takarót is.
- Uramisten! – tenyeremet a számra nyomtam, nehogy további
bajt okozzak a túl hangosra sikeredett felkiáltásommal.
- Jesszus! – Ry eltakarta a szemét, az ujjai közül lesett
csak ki. – Jaj, köszönöm Istenem! Srácok, ha nem lett volna rajtatok ruha,
akkor az most nagyon, nagyon kínos lenne. – humortalanul felnevetett,
Justin feltápászkodott a földről a fenekét fogva.
- Erre rohadtul nem számítottam. – nem tudtam, hogy az
esésre, a fenékfájásra, Ry megjelenésére, vagy Ry szavaira utalt. Akárhogy is
legyen, mindegyik eset kellemetlen.
- Jól vagy? – aggódva néztem fel rá.
- Az most a legkisebb probléma. Van egy annál kicsit
nagyobb. – jelentőségteljesen, meglehetősen mérgesen nézett Ryanre.
- Haver, azt akarod mondani, hogy megzavartam valamit? Ha
esetleg a szobában csinálnátok, akkor azt mondom oké, de a nappali
kanapéján..?! Hogy fogok én most oda leülni?
- Good, még véletlenül sem csináltuk. – jól
kihangsúlyozta a szót, hogy leessen Ryan számára is.
- Majdnem felfaltad, a csaj meg majdnem elélvezett.
- Blairnek hívják és rohadtul fogd be a pofád, oké? –
szavaival ellentétben az előbb még dühösebb volt, mint most, így meg is
lepődtem, vajon honnan ered ez a beszéd.
- Oké, oké, de ha egyszer azt láttam?
- De nem láthattad, mert nem úgy volt!
- Miért pont itt vagytok egyáltalán? Van szobátok, még
választási lehetőségetek is, hogy melyik legyen, erre kiköltöztök ide egy szál
takaróval? Ember, hogy mik vannak…! – Ry tovább hitetlenkedett.
- Ryan.. – magyarázni kezdtem volna, de Justin megszakított.
- Képzeld, Jaxonnal aludtam a szobában. Felkeltem, mert a
kölyök pofán rúgott álmában és gondoltam mivel bealudtam és nem tudtam, mi van
Jazzyvel, meg kéne néztem. Átmentem Blair szobájába, mivel vele láttam
utoljára, de csak Jazzy volt ott. Blair ágyában aludt és még mindig alszik is,
Blair viszont ennek velejárójaként nem tudott a saját ágyában aludni és inkább
kijött ide, csak hogy Jazzy ott lehessen. És mikor megláttam…szóval… - úgy
láttam, ezt a részét inkább átugorná, és így is tette. – Úgy éreztem, itt kell
lennem vele és így is tettem. Ezért aludtunk itt. Amit pedig láttál, csupán pár
rohadt másodperce tartott, úgyhogy rohadtul megnyugtatlak, hogy rohadtul nem
történt semmi. – a hajába túrt, hogy levezesse idegességét. Minden igaz volt,
amit mondott, kivéve egyetlen apró rész: az a „pár másodperc” volt az pár
hosszú perc is.
- Hát…ha te mondod. – és itt annyiban is hagyta a dolgot.
- Szuper, akkor…- felugrottam, Ry és Justin közé álltam. -
…elfelejthetnénk? – hol az egyikre, hol a másikra néztem, de ők ketten csak
egymással szemeztek.
- Naná. – Ry végül felsóhajtott, megadva magát.
- Jófiú. – Justin mereven bólintott, aztán elvigyorodott. –
Akkor jó reggelt, haver. – pacsira tartotta a kezét, Ry elfogadta és egy
vállbokszba húzta. Mindkét szemöldököm az egekbe ugrott, kérdőn néztem
mindkettőjükre.
- Most rohadtul vicceltek velem? – a hangom legalább
olyan magasan volt a meglepődöttségi szinten, mint a szemöldököm. – Ennyi volt?
Meg van oldva a probléma? Hát ez fasza, de akkor most megtaníthatnátok nekem
is, hogyan kell figyelmen kívül hagyni az érzéseimet.
- Miről beszélsz, szöszi? – Ry felnevetett, mintha kínaiul
beszéltem volna.
- Én értem.. De nyugodj meg, ezt te nem tudod megtenni. Ez
amolyan férfi praktika. – büszkén elvigyorodott.
- Fantasztikus. Tehát a férfiaknak nincsenek is igazi
érzéseik, ha ilyen könnyen át tudnak lépni rajtuk. – összefontam a karom, most
az én fordulóm volt büszkének lenni frappáns válaszomra.
- Ha nem lennének, akkor én sem tudnálak szeretni téged. –
mutatott rá a lényegre mosolyogva.
- Ezek után honnan tudjam, hogy tényleg szeretsz? –
felvontam egyik szemöldököm.
- Mondjuk mert az előbb a kanapén élveztél el…miattam?
– arcomba hajolt, biztosra menve, hogy hallottam. Aztán felnevetett, Ryanre
nézett, akitől a dumát lopta, s lepacsiztak.
Az én gyomrom viszont fájdalmasan csavarodott össze, s az
nem is elég jó kifejezés, hogy úgy éreztem, mellkason vágott. Viccnek szánta,
de legalább annyira rossz vicc volt, mint a tegnapi rajongós „vicc”. Tudja,
hogy semmi ilyen nem történt, az előbb ettől védett meg Ryan előtt és most csak
így szimplán hozzám vágja. Teljesen megfosztott a méltóságomtól, a szívemben
okozott károkról már nem is beszélve..
- Milyen egy undorító, mocskos barom vagy. – fojtott hangon
köptem felé a szavakat, s láttam rajta, még csak most gondolt bele abba, hogy
mit mondott. Előre tudom, hogy ez lesz az első kifogás.. „sajnálom, Blair, nem
gondolkodtam”, de nem érdekel.
Vállammal arrébbtaszítottam, de elkapta a csuklóm, nem
engedve továbbmenni.
- Nem, Blair, én nem úgy…
- Hogy lehetsz ekkora seggfej? – vágtam hozzá újra.
- Kérlek, ez csak egy ártatlan poén volt..
- Hát ha neked ez vicces volt, csak gratulálni tudok. – arca
egy pillanatra elhomályosult, míg le nem töröltem a könnyeim.
- Szépségem, kérlek szépen ne.. – tenyerébe fogta az arcom,
de belé fojtottam a szót.
- Ne érj hozzám! – üvöltöttem, amire egyáltalán nem
számítottam. - Csak…engedj el. – mintha nem is pár pillanattal ezelőtti önmagam
lettem volna, most már suttogtam.
- Blair, nyugodj meg, semmi olyat nem mondott, ami miatt
szégyellned kellene magad. Vettem a kölyök szar poénját. – Ry mosolyogva
próbálta enyhíteni fájdalmam, amit ez az előttem álló idióta okozott.
- Attól még mindig egy barom marad. – azért is Justinra
néztem, s reméltem, hogy tekintetem égeti az övét.
- Egy hatalmas barom. Pontosan az vagyok. Tudom. – suttogta.
– Csak…maradj itt, kérlek. – arcomat simogatta, ezúttal nem sepertem el
magamtól a kezét.
- Mivel Amerika nem egy csettintésre van, így igen, itt kell
maradnom.
- Tudod, hogy értem.. – reménykedve nézett a szemembe,
bármiféle jelét keresve annak, hogy megbocsátok. Hüvelykujja szemem alól
letörölte a könnyeim, s egy idő után éreztem, hogy azzal, ha tartom vele a
szemkontaktust, csak én járok rosszabbul. Az ő pillantása rám bizonyára jobban
hat, mint az enyém rá, én pedig erre fogtam gyengeségem, amit kiváltott
belőlem. De nem, nem fogok leadni a magam köré húzott falamból. Tudja meg, hogy
igenis hülyeséget csinált, aminek vannak következményei. – Elhiszed, ha azt
mondom, szeretlek? – homlokát az enyémnek döntötte, ajka centikre volt az
enyémtől.
- Ezek után elég nehezen.
- És ha ezt elfelejted, akkor elhiszed, ugye?
- Nem tudom elfelejteni. – mondtam egyszerűen.
- És.. ha elfelejtetem? – suttogta, ajka minden egyes
pillanattal egyre közelebb került. Sűrűn vettem a levegőt, s csupán
másodperceim maradtak hátra, hogy eldöntsem, vajon melyik út a helyes: engedjek
és béküljünk ki, vagy tartsam távol, hogy érezze az én fájdalmam.
S ekkor megcsókolt. Gyorsan, hogy időm se legyen
gondolkodni. Nyilvánvalóan tudta, hogy ezen töröm a fejem, ő pedig ezt
gyönyörűen ki is használta. Hajamba túrt, átkarolta a derekam, bevetett
mindent, hogy ne tudjak menekülni. Hosszú, gyengéd csókot lehelt ajkamra,
pontosan olyat, ami elég lenne – és elég is volt – a megbocsájtásomhoz.
- Szeretlek, én gyönyörű hercegnőm. – mosolyogva vált el,
mellkasára vont. Végleg megadtam magam, karomat dereka köré fontam, s az eddig
benn tartott levegőm, amiről nem is tudtam, hogy idebent van, kiengedtem.
- Hát…mit ne mondjak, érti a kölyök a dolgát. – Ry mögöttünk
állva kuncogott, a szememet forgatva elhúzódtam Justintól.
- Naa, gyere vissza! – mohón visszahúzott, nyakam
gödröcskéjébe hosszú puszit nyomott. Végre most először elmosolyodtam, bár apró
volt, de legalább mosolynak nevezhető.
- Csak.. legközelebb ne legyél ilyen bunkó, jó? – motyogtam.
- Soha többé. Megígérem. – szorított ölelésén, ezt
egyáltalán nem bántam. Percekig állhattunk így, de egyikünk sem bánta, maximum
Ry, de őt meg ki a fene érdekli?! :)
- Justin? – egy vékonyka hang szólt mögülünk, mosolyogva
fordultam felé.
- Oh, hát felkeltél, bogárkám? – egyik kezével elengedte a
derekam, s Jazzy felé nyúlt, aki kilépett az ajtó árnyékából és Justinhoz
futott. El akartam lépni, de Justin nem hagyta. Megoldotta, hogy egyszerre
ketten is osztozhassunk rajta és mindketten megfelelő mennyiségű szeretetet
kapjunk.
- Justiiiin! – a szobája felől sikítást hallottunk, s bele
telt egy percbe, mire rájöttem, hogy Jaxon sír.
- Jézusom. Justin, menj már. – ellöktem magamtól az ajtó
irányába, a kérése nélkül is gondjaimba vettem Jazt. – Jól aludtál,
kiskirálynő? – mosolyogva felkaptam az ölembe, próbáltam mutatni, hogy nincs
semmi baj, Jaxo valószínűleg csak megijedt, hogy egyedül találta magát.
- Igen. – félénken bólintott, megkapaszkodott a nyakamban.
Justin nem sokkal később újra megjelent, ezúttal már Jaxonnal a kezében.
- Minden rendben? – támadtam le azonnal.
- Persze, csak a tökmag egyedül találta magát. – használta
pontosan ugyanazokat a szavakat, melyeket én is a gondolataimban. – Nincs semmi
gond, ugye öcsi? – rámosolygott a szöszi csávóra, akinek szemei pirosak voltak
a sírástól, de azért bólintott. – Akkor most megismerkedsz a nővéred legújabb
barátnőjével. – vigyorogva léptek elénk, Justin rám mutatott. – Tudod, Blair.
Így hívják, emlékszel? – Jaxo bólintott, elmosolyodtam.
- Szóval a híres, neves Jaxon Bieber.. – megsimogattam az
arcát, érintésemtől először megrémült, aztán piros ajkai halvány mosolyra
húzódtak. Justin észrevétlenül a fülemhez hajolt, hogy azt suttogja:
- Imád téged. – apró puszit nyomott fülem tövébe, aztán
elhajolt és ajkába harapva rám nézett. Mosolyogva megforgattam a szemem,
figyelmem Jaxonnak szenteltem. Vajon mit szoktak ilyenkor egy kisgyerektől kérdezni?
Vagy mit kellene mondanom? Nem vagyok otthon ebben a szerepben.
- Mondd csak, te még nem kezdtél el dobolni, mint ahogy a
bátyád tette ennyi évesen? – Justinra pillantottam, aki az ölében egyre
mosolygósabb Jaxont nézte. Jaxo is Justint kémlelte, aztán felém fordult és
válaszként megrázta a fejét.
A kissrác teljes ellentéte az én ölemben fészkelődő csajnak.
Jazzy egy dumagép, Jaxo pedig maga az ártatlanság. Ki gondolná, hogy így
osztották ki nekik a lapokat?!
- Ó, most látom csak, milyen édes pizsid van neked. –
végigsimítottam a felsőjén ékeskedő baglyon, nagy szemekkel kémlelte az arcom.
Mosolyogva viszonoztam a pillantását, de egy idő után inkább kérdővé vált a
tekintetem. Csak nézett és el sem szakította rólam a tekintetét. Nem akart
mondani semmit, tényleg csak nézett, mintha valami nyalóka vagy cukorka lennék.
A legviccesebb pedig az, hogy én sem bírtam nem őt nézni. Olyan gyönyörű
mélybarna szemei voltak! Akárcsak a Justiné, csak egy fokkal kevésbé
csillogóbbak. Justin szeme számomra mindent visz, ezt be kell vallanom.
Jaxon végül megszakította a szemkontaktusunk, s Justin
füléhez hajolt. Összevontam a szemöldököm, vajon miről sutyorog ez a két
Bieber-pasi.
Egy biztos: Justin valami óriásit hallhatott. A szeme úgy
csillant fel, mintha a nap ragyogna benne, az ajka hatalmas vigyorra húzódott.
- Nem viccelsz, Jaxon? – öccsére nézett, hitetlenkedett a
szavaival kapcsolatban. Jaxo viszont megrázta a fejét, Jus mosolya még nagyobb
lett. – Mondd el Blairnek is. – vágta rá azonnal. Jaxon elpirult, hevesen rázta
a fejét, s végül úgy gondolta, Justin nyakában biztonságosabb lenne.
- Jaj, egyem a szívét. Ne hozd őt ekkora nyomás alá. – a
hátára simítottam a kezem, hogy tudtára adjam, nincs itt semmi, amitől félnie
kéne. Azért Justinnal megosztottam egy jelentőségteljes pillantást, mosolyából
ítélve értette, mire célzok.
- Nem fogja elmondani. Amikor ezt csinálja, sose mond
semmit. – Jazzy Jaxora mutatott, Justin felnevetett.
- Én elmondhatom, Jax? – a választ nem hallottam, mert
közvetlenül Justin fülébe beszélt, de a reakciójából ítélve a kissrác beleegyezett.
– Szóval Blair, tudod mit mondott nekem ez a gazember? – elvigyorodott, s bár
mindketten tudtuk, hogy Jaxon nem fog kibújni a nyakából, azért sejtettem, hogy
jót mosolyog magában. – Azt mondta, hogy sokkal jobban tetszel neki, mint
Selena.
A hasonlat.. hát hogy is mondjam.. eléggé megdöbbentett.
Nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy álcázzam ezt Justin előtt és
fenntartsam a mosolyom. Ez volt az első reakcióm.
A második reakcióként viszont a várva várt hatalmas mosoly
terült el az arcomon. Komolyan azt mondta volna, hogy jobban bejövök neki, mint
Selena? Mint Selena? Na, azért ez már valami. A csajt mindig is
legyőzhetetlennek találtam bármilyen szempontból is. Erre itt jön a pasim két
csepp tesója és teljesen megváltoztatják a véleményem. Nem tudom, mivel
érdemeltem ezt ki, de hogy az egyik legnagyobb bóknak számít, az tuti. Milyen
szívesen az orra alá dörgölném ezt most a kedves Selenának. Szegényt még mindig
utá…vagyis, szívesen maradok tőle távol, maradjunk annyiban.
- Hé, Jaxon, nézz rám egy picit. – felkarját simogattam,
hátha sikerül megtörnöm a jeget és kibújna a rejtekéből. Először csak
kikukkantott, aztán megadta magát és félénken bár, de felém fordult.
Elmosolyodtam, Justin alkarjában megtámaszkodva felágaskodtam és egy cuppanóst
nyomtam az arcára. Gyermeki hangján felnevetett, elégedetten ereszkedtem vissza
a talpamra.
- Héé, ilyet én miért nem kapok? – Justin nyafogva nézett
rám, kuncogva forgattam meg a szemem.
- És én? – Jazzy szomorúan szólalt meg percek óta először, a
szívem szakadt meg, amikor ránéztem.
- Ó, hát bocsáss meg, manó, hogy elfelejtettelek. Adhatok
neked is egy puszit? – ajkamba harapva néztem rá, a legkedvesebb pillantásom
elővéve. Jazzy elvigyorodott, arcát felém tolta. Felnevettem lelkességén, aztán
neki is egy hatalmas puszit adtam az arcára.
- Na ez már duplán nem ér!! – Justin szinte már fortyogott
mellettem, ismét csak mosolyogni tudtam reakcióján.
- Mit gondoltok, srácok, vajon megérdemli ez az óriásgyerek,
hogy kapjon egy puszit? – szemem Jaz és Jaxo között cikázott, remélem
mindketten értették, hogy Justinra gondolok.
Kérdésemre egy egyértelmű igen volt a válasz.
- Áh, nem jó veletek üzletelni. Majd ha kicsit nagyobbak
lesztek, akkor megtudjátok milyen jó egy kicsit húzni a másikat. – rájuk
kacsintottam, Justin felmordult mellettem.
- Milyen pozitív hatással vagy a testvéreimre.. –
elfintorodott, könyökömet rosszallón az oldalába fúrtam, amin felnevetett. –
Na, ide kérem a puszit. – arcára koppintott.
Ismét megkapaszkodtam benne, ezúttal vállában, és
lábujjhegyre állva arcához hajoltam. Épp’ mikor ajkam hozzáérhetett volna,
fejét elfordította és arca helyett az ajkunk találkozott. Azon nyomban
elhúzódtam, vagyis csak próbáltam, de Justin a hajamba túrt és magánál tartott.
Belemosolygott a „csókunkba”, de tekintettel léve a gyerekekre, rövidesen
elengedett.
- Justin! – sziszegtem rá. - Muszáj volt előttük? – mérgesen
néztem a szemébe, de mosolya tudatta velem, hogy egyáltalán nem haragudtam,
sőt, be kell vallanom, igazán vicces volt az előbbi jelenet.
- Hé, láttad? Justin megcsókolta Blairt. – Jazzy Jaxon felé
„suttogott”, Justin ezen felnevetett, én meg szépen elpirultam, miért is ne.
- Blair elpirult. – Jax sokkal kifinomultabban gyakorolta a
suttogás technikáját Justin fülébe, de még az övé sem volt elég tökéletes
ahhoz, hogy ne halljam. Ettől ha lehet, még vörösebb lettem, Justin meg persze
csak nevetett.
- Jaj, hercegnőm. – ajkába harapott, nyakamat átkarolva
magához vont. – Extraédes vagy, mikor elpirulsz. – kacéran súgta a fülembe,
amit a két cseppség biztosan nem hallott, az viszont valószínűbb volt, hogy
lassan már a szívverésem is hallhatóvá válik, olyan gyorsan dobog.
- Jon oda meg vissza lesz ettől az alapanyagtól. – a
konyhapultnál álló Ry valószínűleg nem szándékozta ezt hangosan kimondani, de
megtette, amire mindannyian felé fordultunk. Legnagyobb meglepettségemre egy
kamerával a kezében iszogatta a teáját, a kütyüvel viszont az volt a gond, hogy
egyenesen felénk volt állítva. Ha most azt mondja Ryan, hogy felvette ezt az
egészet, akkor több leszek, mint dühös.
- Ry…ugye nem..? – összeszorítottam az állkapcsom, a pasi
bocsánatkérő vigyorából rögtön kiderült a válasz. – Jézusom, tuti ez lett
életem legszarabb felvétele. Legalább mondtad volna, és akkor nem viselkedek
úgy, mint egy komplett idióta.
- Tessék? – Justin hevesen csattant fel. – Akkor lennél
komplett idióta, ha nem magadat adnád. Lefogadom, hogy mindenki imádni fogja
ezt az idilli felvételt. – elvigyorodott, nekem leesett az állam.
- Te láttad, hogy Ry veszi, és nem is szóltál?
- Nem, dehogyis láttam. De el tudom képzelni magunkat a
képernyőn. Két édes csöppség, és két még nagyobb édes csöppség. – vigyorogva
utalt ezzel a kicsikre és ránk.
- Helyesbítek: 3 édes csöppség és egy nagy egózsák. –
felnevettem, de láthatólag neki nem tetszett az ötletem. Legörbítette az ajkát,
amin még Jaxon is nevetett. – Látod, nem csak szerintem van így. –
elvigyorodtam, ujjai hirtelen bordámba fúródtak és csikizni kezdett. – Justin,
Jazzy az ölemben van! – figyelmeztettem, de nem igazán hatottam meg. Ő
könnyedén egyensúlyozott Jaxonnal a kezében, de azt elfelejtette, hogy az én
ölemben egy kétszer akkora gyerek volt, én pedig kétszer gyengébb voltam, mint
ő. – Justin, ne! – akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam visszatartani a
nevetésem. A testem viszont instabil volt a rázkódástól, így jobbnak láttam
lentebb ereszkedni, nehogy Jazzynek baja essen. Így hát lehuppantam a földre,
Jazzy épségben messzebb tudott lépni tőlem, én pedig megszabadultam Justintól…5
másodpercre.
Ő is lerakta Jaxont, és mit sem törődve ellenkezésemmel
felém mászott, ujjait ismét hasamba fúrta.
- J-Justin, nn-ne! – nevetéstől fuldokolva próbáltam kihozni
a legtöbbet a könyörgésemből, s csalódva nyugtáztam, hogy a jelenetet nem csak
ő élvezi, hanem Jaxon, Jazzy és Ryan is. Fantasztikus.
- Mondd, hogy ’Justinnak mindig igaza van és hülye vagyok,
amikor nem hallgatok rá és Justin egyszerűen tökéletes és annyira imádom őt,
hogy…’
- Fogd be! – nevetve csaptam a mellkasára, ő is
elvigyorodott.
- Mondd, hogy szeretsz. – állt elő újabb ötlettel, ami
valószínűleg az eredeti terve volt. Megráztam a fejem, még erősebben csikolt.
- Mondd, Blair! – Jazzy ugrándozva szurkolt nekem, Jaxon
pedig nevetve nézte, ahogy Justin lassan, de biztosan kínoz halálra.
- Nem hallom. – Justin felvonta a szemöldökét, az egész
buszt az én nevetésem töltötte be, így nem csoda, hogy a beszéd is elég nehezen
meg és eredetileg azt terveztem, hogy nem mondom ki, de minden porcikám fájt a
túl sok nevetéstől, így egyetlen esélyem maradt: be kell adnom a derekam.
- Sze-szeretlek! – kiáltottam, nehogy aztán megismételtesse
velem. Ujjai azonnal megálltak, az én nevetésem is úgy elhalkult, mintha
elvágták volna. – Huh.. – kifújtam a levegőm, a hasamra simítva a kezem
lélegeztem jó nagyokat. Végre oxigénhez jutottam. – Olyan szívtelen vagy. –
csaptam a mellkasára.
- De te így is szeretsz. – 32-es vigyort villantott,
szememet lehunyva próbáltam véget vetni zihálásomnak. Mikor kinyitottam, szemét
centikre láttam az enyémtől, ajka hívogatón mosolygott.
- Ja. Pontosan így. Ilyen dilin, idiótán, gyerekesen,
nevetségesen és… - kezem az arcára simítottam. - ..ilyen tökéletesen. – hangom
egyetlen halk ritmussá foszlott, miután ajka váratlanul egybefonódott az
enyémmel. Elmosolyodtam, hajába túrva visszacsókoltam. Csupán pár röpke
másodpercig táncoltak az ajkaink, de a gyomromban ennyi idő alatt is
felfordulást végeztek a pillangók.
- Szeretlek, hercegnőm. – apró puszit nyomott felső ajkamra.
- Szeretlek, Juju. – ajkamba haraptam, s hagytam magam
elveszni csodálatos élénkbarna pillantásának tengerében.
-----------------------------------------------------------
Úgy váltakoztak ebben a részben az érzelmek, mint egy hullámvasút, nem gondoljátok? :D A rész különleges pozíciója miatt happy-re akartam csinálni, de egy kis vitát nem bírtam ki, hogy ne tegyek bele, hogy aztán végül azt is jóra fordítsam :)
A következő részre újabb fordulatot tervezek, s már alig várom, hogy megírhassam. Na de maradjunk még ennél a résznél és vitassuk meg, hogy nektek mi tetszett és mi nem. Írjatok le mindent, ami bennetek van! :))