50. Szeretlek

HALIHÓÓÓ! :D

Jesszusom, sosem gondoltam volna, hogy végre odaírhatom a bejegyzés címéhez: "50". 50. RÉSZ! Nem hiszem el. Lassan egy éve, hogy írom és bár lassan, de biztosan jutottam el ide. Megvan félszáz fejezet:) Elképesztő. Kezdetben nem tudtam, mennyire leszek itt sikeres. Még most is igaz, hogy a másik blogom "híresebb" - a híres jelentését olyan értelemben véve -, de a kezdetekhez képest ez is híres lett. Az olvasók száma is megnőtt, a rendszeres olvasók is immáron 45-re bővültek - amit ezúton is köszönök!! - és a kommentelők száma is. Mindenki nagyon sokat jelent nekem. KÖSZÖNÖK MINDENT!

A suliról pár szó: eddig nincs sok jegyem, de ami van, az szerencsére ötös. Szeretném ezt megtartani, ami viszont sok tanulásra töltött idővel jár. És akkor a rosszabbik fele.. A mostani rész is rendesen elhúzódott, de higgyétek el, amikor csak megengedhettem magamnak, írtam. Előre tudtam, és tudom, hogy ti is, hogy ez lesz. Majd csak belerázódunk:) Én csak remélni tudom, hogy ezek a részek közt eltelt hetek nem fognak minket abban akadályozni, hogy együtt maradjunk, egy kisebb családként :)

A részről inkább csak annyit mondanék:

Kellemes Olvasást!

Pilláimon még gyenge fáradtság pihent, de már határozottan ébren voltam. Semmi kedvem nem volt bármit is csinálni, még a gyönyörű, rejtelmes Budapest sem vonzott, amiért tegnap megőrültem volna.

Semmit nem aludtam az este. Folyamatosan két dolgon kattogott az agyam.

Leszel a barátnőm?

Igen.

Hihetetlen. Az a tökéletes, aranytorkú, földi adonisz az enyém. Justin Bieber a barátom. Századjára elgondolva is végigfut a hideg a hátamon. Az estém fele azzal a gondolatokkal telt, hogy változhattam ennyit fél év alatt. Egész életemben nem történt velem ekkora pálfordulás. Aztán oda jutottam, hogy tisztázódott bennem: aki egyszer megismeri Justint, sosem felejti őt el. Nekem is csak ennyire volt szükségem, hogy megtörténjen, ami megtörtént.

Szemem alá vastagabb réteg korrektort vittem fel, hogy a lila karikák színe enyhüljön. Saját szemembe nézve még mindig láttam benne a meglepődöttséget, ami egy másik tegnapi esemény hatása.

Hibát követtem el, mikor megtiltottam. Egyrészt, csak a szakmai menedzsered vagyok, nem a magánéleti ügynököd. Rá kellett jönnöm, hogy 19 éves vagy. Nem az a 16 éves bögyörő, aki Usher után rohant. Részben magamtól, de részben Carin értette meg velem, hogy hülyeséget csinálok, úgyhogy igen, átverés volt az egész. Ekkor jött a sokk. Nem értettem semmit, de belül tudtam, ennél csak rosszabb jön. Szerettem volna helyrehozni, de nem állhattam eléd, hogy „rendben, akkor most visszavonom, amit rólatok mondtam”. Azt viszont tudtam, hogy ha valami olyat teszünk veled, amiről látszólag csak mi tudunk, neked rossz, Blair pedig nem tud róla, akkor a kis érzelgős drágaságomnak megesik majd rajtad a szíve. Tudtam, hogy csak össze kell valahogy terelnem titeket, mégpedig a távolságtartás eszközével. Minél többet nem tudtok csak ketten lenni, annál jobban keresitek majd egymást, én pedig ezt kihasználtam. Ezért lett két buszból egy, ezért volt az, hogy látszólag mindenki összeesküdött ellened, de mindez csak azért volt, hogy bepipulj, magad mellé rángasd azt az egy személyt, aki megért téged és ha ti egyszer egy szobába mentek a szemünk láttára, abban már van valami komoly.

Undorító. Undorodom magamtól, hogy ezek után még képesek voltunk elhallgatni, hogy mi időközben jobban egymásra találtunk, mint Scooter azt gondolná. Helyesebben, csak én voltam képes. Justin belekezdett volna a dumába, de leállítottam. Bánom is, de nem is.

- Szépségem, ugye nem azon rágod magad? – észrevétlenül jelent meg mögöttem, csak úgy a semmiből. Lehet tényleg igaza van, és úgy belefeledkeztem az emlékekbe, hogy még a füleim ajtaját is becsuktam.

- Nem, dehogy. – kedves mosolyt küldtem felé a tükörben, de inkább sikerült egy torz fintorgásnak. Hosszú puszit nyomott az arcomra, köszönetképp végigsimítottam mellkasán.

- A mai koncert előtt kipróbálhatod majd a színpadliftet, jó? – szavain felkuncogtam, elpirulva bólintottam. Carin bizonyára postásat játszott.. – Apropó, az atlétát tartsd meg. Számomra hasznavehetetlen volt. – hogy jutnak ezek eszébe? Semmi ilyen témáról nem beszélünk.

- Ma visszarakom majd a bőröndbe, úgyis megint én leszek a ruhahajtogató. Bízd csak rám. – gyors csókom után felálltam a székről, de gyerekjáték volt elállnia az utamat.

- Nekem nem elég hosszú, ráadásul ha az illatodat akarom, itt vagy te. Már nincs szükségem másra. – mosolya újra emlékeztetett, hogy Justin a fiúm. Ezt még szoknom kell egy darabig.

- Menjünk, mert csúszni fog a próba. – javasoltam zavartan, mire közelebb hajolt, és hosszan megcsókolt. Ajkát megnyalva bólintott, az ajtó kitárása után pedig elengedte a kezem.

- Mehetünk? – Ry mosolyogva állt a falnak támaszkodva, szinte biztosra vettem, hogy hallgatózni próbált. Hogy aztán sikerült-e, azt nem tudom.

A buszról egyenesen a hatalmas arénába mentünk, ahol szokásosan a backstageben kötöttünk ki. Még senki nem volt itt az igazgatón és a statisztákon, na és rajtunk kívül. Maga a koncert csak 2 és fél óra múlva kezdődik, de másfél órás próbát tartanak előtte, ami egyben az elkövetkezendő koncerten főpróbája is.

Justint elnyelte a munka, teljes szívvel adta oda magát a színpadnak. As long as you love me, Die in your arms, Beauty and a beat, All around the world, Be alright, mindent sorra énekelt.

- Blair, szeretnél te lenni a liftalany? – Scooter vigyorogva kiáltott fel nekem, a kezét nyújtotta. Segítségével leugrottam a színpadról, mosolyogva bólintottam. Justint már nem egyszer láttam elhelyezkedni a kis dobozszerűségben, így az ő beférkőző módszerét használva felguggoltam az emelvényre.

Elképzeltem, ahogy elindul a zene. Hogy a kivetítőn visszaszámolnak. Rajongók ezrei sikítoznak a nézőtéren. Köd vár odafent. A szívem a torkomban dobog. Megszólal a gitár. Lassan felállok. Átjár a zene, de komoly maradok és a nézőtérre szegezem a tekintetem.

De a barna szempár visszarántott a valóságba. Tökéletes pontossággal eltakarta a kilátást, pedig 2 méterre állt tőlem.

- Hol marad az éneklés? A rajongók elégedetlenek! – cinikus mosollyal, sürgetve kémlelt. Zavartan felkuncogtam, de nem tehettem mást, minthogy rögtön elhagyjam a színpadot. – Let the music blast.. – halkan szólt utánam, énekelve. Nagyon mérges lettem rá. Már túl jól tudja, hogy melyik számok a gyengéim. – Gyerünk, Blair! Mindenki szeretné hallani a hangod. Kis biztatást kérek odalent! – tudtam, hogy a nézőtér első soraiban ülő Carinnek, Pattienek, Fredonak, Rynak és Ryannak meg még ki tudja hány embernek szólt, amitől még biztosabb lettem, hogy ki fogom őt nyírni. Hangos tapsot hallottam, a szememet forgatva fordultam meg.

- Srácok, szerintem nem akartok megsüketülni. Az éneklés a te dolgod, Justin, nem az enyém. – elégedett mosollyal fordultam felé, láttam rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

- We gon’ do our dance.. – magamban tovább folytattam, egyszerűen imádom ezt a számot. De kizártnak tartottam, hogy én valaha megnyikkanjak előttük énekelve. – Ennél kicsit hangosabban, ha kérhetem.

- Justin, nem fogok énekelni. – határozottan utasítottam el, szemében láttam a csalódottságot, de nem várhatja el, hogy dalra fakadjak a repedt fazékhoz nagyon is hasonlító hangommal. Elsétáltam a színpad végéig, leugrottam róla és mosolyogva leültem Pattie és Ry közé.

- Most tutira haragszik rád. – a tüsis hajú udvari bolond rám vigyorgott, de én csak vállat rántottam. Ő nem tudja, hogy egy csókkal el lehet simítani az egészet.

Justin összekapta magát, újra mikrofonhoz állt, de hangja egy ideig sokkal keményebb volt, mint kellett volna, amit megbántottságának tudtam be.

Ezt a koncertet élveztem talán a legjobban. Gyorsan elrepült, aminek egy oka volt: végigszórakoztam az egészet. Sosem dúdoltam végig minden számot, most megtettem, sosem táncoltam még rájuk, most megtettem, sosem olvadoztam, most megtettem. Elgondolva hihetetlenebb a dolog, mint a valóságban. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a színpadon ugráló tökéletesség legyen a pasim, pedig így van. Míg a jegyre tízezreket költő lányok a sorokban sikítoznak egy pillantásáért, én ingyen csinálhatnék vele azt, amit akarok. Még mindig nem érzem fairnek a dolgot. De legalább már megértettem, hogyan képesek valakit ennyire imádni, ami határozott előrehaladás.

- Nagyon jól áll a fehér. Valójában…neked minden jól áll. – mosolygós arca a semmiből bukkant elő, mint az utóbbi alkalmakkor mindig. Tényleg ennyire mélyen elgondolkodom?

- Túl sokszor túlzol, Justin. – felültem az ágyon, hátamat a falnak döntöttem. Felért a létrán, félve pillantott le a földre. – Ennyitől még nem lehetsz tériszonyos. – nevetve azért eltakartam a szemét, hogy biztosra menjünk.

- Hazudós vagy. – elvette kezem a szeméről, legörbült ajkakkal nézett rám. Kérdőn felvontam a szemöldököm, vajon miért érdemeltem ki ezt a szépnek nem nevezhető jelzőt? – Nem túlzok. Komolyan gondoltam. – mosolyogva homlokon csókolt, végigsimított arcomon. – Gyönyörű vagy. – suttogta szenvedélyesen. A szívem kihagyott egy ütemet, elmosolyodtam.

- Köszönöm. – nyakába temettem az arcom, átkarolta a derekam.

- Darei tutto quello che ho per vederti felice. – meglepődhettem volna, hogy olaszul beszél, mégsem találtam benne semmi furcsát. Az igazságtartalmában viszont már igen.

- Ugyan miért adnád nekem mindened, csak hogy boldog lehessek? – összeráncolt homlokkal pillantottam fel rá, meleg hüvelykujjával végigsimított járomcsontomon.

- Mert szeretlek. – motyogta. Gyomrom görcsbe rándult hangjától, de ez csak kifogás volt arra, hogy bevalljam, valójában a szeretlek szó kavarta fel érzéseim. Úgy éreztem, végre van valami, ami tökéletesen kifejezi azt, amit én érzek iránta. Eddig nem jöttem rá, vagy csak nem vallottam be, hogy pontosan ezt érzem. Vagy talán csak nem gondoltam erre az alternatívára. Nem lehet megmagyarázni, hogy mik ennek az érzésnek a „tünetei”. Te belül tudod, de senki más. Én pedig tudom, hogy szeretem őt. Talán nem a szívem legmélyéből fakadóan, de az amúgy is korai lenne, azt hiszem. Annak viszont már ideje volt, hogy bevalljam magamnak is, hogy mit érzek.

- Én is szeretlek. – suttogtam zavartságtól lesütött szemekkel. Lángoltam belülről, a szívemet is valami folyamatosan gyorsította, az arcom pedig a rákhoz hasonlíthatott.

- Túl gyorsan váltál fontossá számomra. Most is úgy érzem, az életem egy darabját tartom a kezemben. – szorosabban ölelt, s bókjától bár csak még jobban zavarba jöttem, mégis felnéztem a szemébe. Imádom a szemeit. Ilyen különleges barnát még soha nem láttam.

- Justin…tudom, hogy udvariatlan kérdést fogok feltenni, de tudnom kell a választ.. – ajkamba harapva hezitáltam, de szemei követelték az azonnali választ. – Ugye nem csak játszol velem? – nehezen böktem ki, azonnal meg is bántam. Nem, ő nem játszik velem. Ennyire már ismerem.

- Ha játszani szeretnék, majd veszek egy Barbie-t. Blair kisasszony a barátnőm, akit szeretek. – mosolyogva fülem mögé tűrte a tincseim, hosszú puszit nyomott arcomra.

- Miért nem mondtad fél évvel ezelőtt, hogy ez fog történni? Biztosan nem viselkedtem volna olyan arcátlanul. – hangomban volt némi él, ami azt sugallta, megint megpróbálom rákenni a dolgot, de így legalább felidéztem a régi énem, ami mára már teljesen eltűnt. Nem csak az, aki Justinnal úgy viselkedett, hanem az a sulis lány is, aki csak egy egyszerű, tornacsukás stréber volt.

- Az pontosan szükséges volt ahhoz, hogy ma ez legyen, hidd el nekem. Semmi, de semmi nem történik véletlenül.

- Ha te mondod, Mr. Tökéletesség.. – orromat az övéhez dörgölve kuncogtam fel. Ügyesen elcsent egy puszit, aztán hagytam neki, hogy annál kicsit többet is alkothasson. Ajka egybefonódott az enyémmel, gyenge ujjaimmal hajába túrtam és teljesen kikapcsoltam az agyam.

Szeretem őt. Annyira egyszerű kimondani, de csak én tudom, mennyi minden után sikerült képesnek lennem erre. Így mindjárt apad a bűntudatom a rajongókkal kapcsolatban, de még mindig nem stimmel minden. Én túl sokat kapok, közülük viszont rengeteget semmit.

~*~

- Szépségem, ébresztő! – tudat alatt érzékeltem, hogy megcsókol, de túl lusta voltam kimászni az álmomból. – Kapd fel magadra ezeket, aztán sipirc kifelé a buszból. – valamit a kezem környékére helyezett, kénytelen voltam kinyitni a szemem.

- Miért? – nyöszörögtem erőtlenül.

- Majd megtudod, de siess, mert Scooter mérges lesz, ha sokat késel. – Scoo nevére rögtön könnyebb volt életet lehelnem magamba, nem szeretnék összetűzésbe keveredni vele. – Gyerünk, kicsim. – fejem alá nyúlt, kényszerített a felülésre. Engedelmeskedtem neki, bár nem igazán láttam, olyan sötét volt.

- Miért keltesz fel éjszaka? – nem igazán tudtam, mit beszélek, tekintve, hogy azt sem tudtam, hol vagyunk.

- Ez a fehér atléta megteszi melltartó helyett, de ha kényelmetlen lenne és vagy elég ügyes ahhoz, hogy kómásan felvedd, akkor felőlem oké, viszont ez a láthatólag lila francia bugyi, bár nem igazán vagyok tisztában a színekkel ebben a sötétben, na mindegy, szóval az is megteszi. Ebbe bújj bele szépen. – a nyakamba húzott valami felsőt, kidugtam rajta a kezeim.

Panaszkodni akartam, de eszembe jutott Scoo. Jobb, ha hagyom, hogy felöltöztessen, így háromszor annyi időt spórolunk, tehát Scooter is csak harmadannyira lesz mérges. Lerángatott az ágyról is, egy csókkal sikerült egészen felébresztenie, a hajamat rendbe rakta az ujjaival, és késznek is nyilvánított. Bele sem mertem nézni a tükörbe, így csak abban bízhattam, hogy Justin nem engedne kilépni a buszból undorító kinézettel.

- Hová megyünk? Justin, álmos vagyok. – elnyomtam egy ásítást, de a következőt nem tudtam. Hagytam, hogy rám erőltesse fehér cipőm, aztán a számba nyomjon egy rágót.

- A mentolos íze majd bejárja a fejed és felébreszt . Nekem sokszor beválik. – magyarázta utólag. Jó, csak te már hozzá vagy szokva a korán keléshez, én meg nem. Még most is hívogat az ágyam, pedig már a buszajtóban álltunk. – Meghoztam. – jelentette ki büszkén a többieknek, akik elszóródva álltak a busz oldalában.

- Hová megyünk? – fordultam feléjük nagyokat pislogva, hátha eltűnik a szememből egy kis álmosság. Azt hiszem meginogtam, Justin azért fogott erősebben a derekamnál.

- Elvileg sétát terveztünk, de ha te is velünk leszel, jövőre sem érünk vissza. – nevetett fel Justin, a többiek is szívesen csatlakoztak hozzá, mire én bevágtam a durcit, amit álmosan még könnyebben lehetett kivitelezni. – Csak viccelek. – súgta a fülembe.

- Akkor indulhatunk? Most még eléggé csendes a város, de nemsokára feljön a nap és a rejtőzködés is nehézkesebb lesz. – Scooter a kezébe vette az irányítást.

- Én még mindig nem tudom, hol vagyunk.

- Budapesten, Blair. – nevetett ki Ry is. Ettől viszont kicsit felcsigázódtam, Magyarország ugyanis mindig egy elég távoli és elérhetetlen helynek tűnt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljövök pont ide, de amennyit eddig láttam belőle, eléggé megfogott. Szebb, mint gondoltam.

Egy kívülálló utcán állt a busz, melynek végén jobbra fordulva közvetlenül egy hosszú utcára értünk. Ami először szemet szúrt, az a Duna másik partján álló óriási épület volt, csakis a Parlament lehetett. A sötét éjszakában gyönyörű kivilágítással rendelkezett, csakúgy, mint a város bármely főbb része.

Justin magára húzta a kapucniját, páran napszemüveggel próbáltak elrejtőzni. Kenny ment legelöl, Jon kamerával a kezében igyekezett venni minket és a tájat egyszerre.

- Egész jó ez a város. – állapította meg Ry.

- Selena azt mondta, neki nagyon tetszett. – Carin szavaira Justin elfintorodott, közülünk is csak Fredo reagált pár szóval.

Az utcán csak idősebbek, sietős léptekkel haladó üzletemberek voltak, de elvétve összeütköztünk pár olyannal is, aki jobban megbámult minket, de végül nem volt mersze megszólítani. Pedig Justin biztosan nem küldte volna el, ha autogramot szeretne, de ezek szerint ő nem igényelte ezt.

Budapest teljesen más, mint Amerika, ez tény. Mégis sikerült annyira elvarázsolnia, mint Franciaországnak vagy Olaszországnak. Volt benne valami egyedi, talán a légkör, de ez a valami teljesen megfogott. Olyan sokat sétáltunk a Duna-parton, hogy egy ideig még a didergésemről is elvonta a figyelmet a látvány.

- Ide álljatok be. Pontosan mögöttetek lesz a Parlament. Tökéletes háttér. – Jon előkészítette a fényképezőjét, de senki nem engedelmeskedett neki. Aztán Justin vette a fáradtságot, felült a vastag kőkorlátra, amit Jon le is fotózott. Szerinte tökéletes kép lett, de ha többen lennénk ott, még jobb lenne. Így hát mindannyian beálltunk Justin köré, én direkt szélre álltam, abban reménykedve, hogy hátha nem látszok majd a képen. – Oké, most mindenki álljon máshová. – jött az utasítás, de én nem mozdultam. A többiek szívesen pózoltak a kamerának, én viszont nem akartam elrontani a jelenlétemmel a képet.

- Hé, szöszi! Gyere csak ide! – Justin vigyorogva intett, ellenkezést mutatva megráztam a fejem. – Carin, told már ide, kérlek. – Carin rám nézett, időm sem volt ellenkezni. Vigyorogva állt mögém, hátamnál fogva Justinhoz taszított. Reméltem, hogy a vakuvillanás és Jon hangos nevetése nem azt jelenti, hogy lekapta a pillanatot, de ezzel már úgyis késő volt foglalkoznom. Justin magához húzott, lazán átdobta karját rajtam, fejét az enyémnek döntötte és óriási vigyorra húzta a száját. Közben Kenny a nyakába vette Ry-t, Scooter és Pattie felemelte Carint, Fredo, Ryan és Mama Jan pedig valami idióta fejet vágott. – Mosolyt kérek, szépségem. – épp idejében suttogta a fülembe, így még azelőtt elnevethettem magam, hogy Jon elkattintotta volna a kütyüt. Igazából attól sikerült nevetnem, hogy elképzeltem magunkat. Tuti hülyének nézne egy járókelő.

Miután örömmel nyugtáztuk, hogy kellőképp idióták voltunk, továbbindultunk. Ám most már nem előrefelé, hanem vissza a buszhoz.

- Én már amúgy is szétfagytam. – jegyeztem meg halkan Carinnek, aki ezen csak felkuncogott. Az út visszafelé mintha hosszabbnak tűnt volna, de lehet csak azért, mert egyre jobban fáztam.

- Meg akarod várni a hibernációdat? – a hang irányába nézve mosolygós arcával találtam szembe magam, kabátját rám terítette.

- Annyira nem fázom.. – megvontam a vállam, de szavamat meghazudtoló mohósággal bújtam bele az illatát árasztó puha kabátba.

- Hé, Blair, pózolnál nekem egyet a napfelkeltében? – Fredo mosolyogva lépett elém, fényképezőjét kezében szorongatta. A horizontra néztem, tényleg gyönyörű sugarakban ébredezett a nap, amit eddig észre sem vettem.

- Hát, ha nagyon szeretnéd.. – viszonoztam mosolyát, mire ő elvigyorodott. Megmutatta, hová álljak be, a pózt pedig rám bízta. Szinte elképzeltem magam előtt, hogy milyen lesz a fotó. Csinált egy egész alakosat, és egy olyat, amin kulcscsonttól felfelé látszok. Ha normális fényviszonyok lettek volna, szerintem még a pórusaim is láthatók lennének, úgy rám zummolt.

- Köszönöm, imádlak! – arcomba csípett, ami eszembe juttatta, hogy nemhogy alapozó, semmilyen fajta smink nincs rajtam. Jézusom, milyen lehetett vajon az a közeli kép?! Biztosan bányarém vagyok. Tuti kitöröltetem majd Fredoval. – Justin, rólad is akarok egy fotósorozatot, hogy legyen mit belerakni a könyvedbe. – boldogan trécselt Justinnal, aki hozzám hasonlóan örömmel fogadta el az ajánlatot.

Még azelőtt visszaértünk a buszhoz, hogy – Justin szavaival élve – hibernálódhattam volna. A nap már egész jó megvilágítást adott, de az óra még mindig csak 5:49-et mutatott. Fáradtan dőltünk el az ágyon, végtagjainkat pulcsink alá dugva melengettük. Szegény Justin teljesen átfagyott a kabátja nélkül, abszolút bűnösnek éreztem ezért magam. Kibújtam a bódító illatú hősugárzóból és Justinra terítettem. Hálásan rám mosolygott, pedig fordítva kellett volna lennie, hiszen önfeláldozása majdhogynem a fagyását okozta. Jó, azért hibernációról szó sincs, de igencsak csípős odakint az idő. Kézfejét arcomhoz nyomta, néma sikítás hagyta el a szám a hideg érzéstől, de ő csak elvigyorodott. Ujja aztán pólóm alá vándorolt, gerincem végigremegett az ezúttal hátamat érő kellemetlenségtől.

- Justin, hülye vagy?! – ellöktem magamtól, de a nevetés kitört belőlem, így korántsem vett komolyan.

- Talán?! – ajkába harapva vigyorgott, mosolygós szemforgatással dőltem hátra a kanapén.

A busz továbbindult, ezúttal nem tudtam, mi a célirány. Lassacskán mindenki szertefoszlott, csak Justin, Ryan és én maradtunk a nappaliban.

- Tudsz videojátékozni, Blair? – mosolyogva nézett rám Ryan.

- Nem, egy kicsit sem. – nevetve vallottam be, még tényleg nem játszottam egyszer sem.

- Szeretnéd kipróbálni? Justin is imádja. – rávigyorgott barátjára, aki helyeslésként visszakacsintott. Válaszomba azonban valaki belevágott.

- Köszi, Ryan, hogy önkéntes vállalkozásként bemész a szobába. – Scooter félreérthető, mégis konkrét célzást adott Ryannek, hogy „nyomás”.

- Mi? Miért?

- Váltanék pár szót Ms Collins és Mr. Bieber személyével. – hivatalosan megfogalmazásából rosszat sejtettem. Mi van már megint?

49. Hivatalos

Egy hét. Már csak 176 nap van a suliból. Biztató.
Hulla vagyok. Egész héten 5:30-kor csörgött az óra - amit anya testesít meg - így nem is csodálkoztam, hogy minden nap fél 10-kor már nagyrészt ágyban voltam. Ma délután megszenvedtem egy résszel. Ne haragudjatok, hogy nem válaszoltam a kommentekre az előző résznél, de bevallom, ehhez a részhez most jól jönne pár újbóli komment, mert nagyon letörtem. Tényleg fáradt vagyok és awh, nehéz volt. Nehéz volt nyitva tartani a szemem, hogy lássam a billentyűzetet. De megcsináltam és jön az új rész :)
Hunger Games. Nem tudom, kinek mi jut erről eszébe, ha jut egyáltalán. Nekem speckó Gale. Imádom őt. IMÁDOM GALE-T. Jó, csak szépen ám! Szóval maradjunk a nagyon szeretemnél. Justint nem győzi le. Apropó, Justin.. Engem ez a VMA-s twitteres szavazós dolog kiakasztott, na mindegy...
A suliról még pár szó: eddig nagyon szuperül megy, mert nincs jegyem, ami annyit tesz, hogy kiváló átlagom van :DD Remélem ez az év is olyan sikeres lesz, mint az előző és ebből következik az, hogy a részek meg fognak ritkulni, ahogy ezt már említettem. De ezt felejtsük el, beszéljünk inkább még egy fontos dologról: ez a rész kicsit máshogy íródott. Megszokhattátok a múlt idő használatát, ami ebben a részben hanyagolva lett. Ügyeltem, hogy maradjak annál, de a Hunger Games szerkezete miatt - miután zsinórban nyomom most a harmadikat - belém rögződött a jelenidő használata és a bonyodalmak szövése, így szerintem jogosan érzek a levegőben egy kis HG copy illatot. Vagyis nem, nem copy, hanem inkább feeling :) Szóval ahová ki akarok lyukadni, hogy elnézést ezért az idős dologért, de egy idő után feladtam a koncentrálást és inkább i dedicated my attention to what i write and not to how i write :)
Kellemes Olvasást és sose hagyjon el benneteket a remény! -HG for good-

Blair szemszöge

Bágyadt mosollyal nyitja ki előttem a fürdőszobaajtót, melyen némi aggodalommal lépek ki. Szembe kell néznem a kíváncsi tekintetekkel, amelyek bizonyára élnek-halnak az információért, vajon milyen okból tartózkodunk ketten éppen a mosdóban. De félelmem alaptalannak tűnik.

Mindenki nyugodt, cseveg vagy éppen belemerül a papírmunkákban és apróbb pillantásokat leszámítva nem törődnek azzal, hogy mi van velünk. Egészen meglep a dolog, amikor a szobám előtt Justin megrántja a kezem, magával húzva az övé felé.

- Szeretnék egy kis időt egyedül. Köszönöm. – határozott szavakat dob a többieknek, ebből még a süket is hallaná, hogy annyit jelent az egész, tilos belépni.

Gyanakodva nézek rá, de felém sem hederít. Kihúzza a függönyt, letelepszik az ágyra és a másik ágyra néz. Ekkor esik le, hogy nem vagyunk egyedül.

- Örülök, hogy önként jelentkezel a távozásra, Ry. – stylistjához intézett szavai gorombának hatnak, de Ry ezt fel sem veszi. Szerintem most senki nem lepődik meg a másik bunkóságán, bár az okát ennek nem egészen értem. Csupán annyit tudok, amit Justin elmondott, márpedig ő sem sokat tud.

- Nem hiszem el, hogy egy óra magányom sem lehet. – magában piszmogva áll fel az ágyról, sebesen kiszáguld a szobából, még a belőle áradó parfümös szél is erőteljesen megcsap.

- Na most gyere. – mosolyog rám. Leültem az ágyra, s azon morfondíroztam, mennyire praktikusak ezek a függönyök. Ryt sem lett volna muszáj elüldözni, csak behúzzuk a textilt, felkapcsoljuk a kis lámpát – már ha itt is van, de miért ne volna?! – és minden meg van oldva. – Mesélj valamit. Olyan kevésszer beszélgetünk. – tekintete előhozott bennem milliónyi témát, de mikor ki kellett volna őket mondani, nem jöttek. Túl sok minden jutott eszembe, egyszerre pedig csak egyről tudok beszélni, de nem tudtam választani.

- Szinte sose. – mondom végül csendesen, nehogy akármivel is megsértsem. Nem tudom miért tenném, egyszerűen csak olyan kis elesettnek tűnik most, hogy ilyen búskomor a hangulata, amely nem mellesleg rám is átragadt.

- Hé, már te is megvádolsz? Nem azt mondtam, hogy nem beszélünk. Azt mondtam, hogy nem eleget.

- Én nem úgy értettem a beszélgetést.. – sóhajtva a falhoz fordulok, hosszúnak tűnő rövid szünet után derekamba markol és magához húz. Várakozik, vajon erre gondoltam-e, de el kell szomorítanom. – És nem is így. – mintha ezt eddig is tudta volna, mégis értetlenül mered rám. Magyarázatot vár, talán csak hogy megbizonyosodjon. – Nem jó ez az egész.. – vágok bele nehezen. – Csókolózunk, de semmit nem érzünk. – azért ez egy igencsak nagy füllentés, hiszen az én gyomrom minden alkalommal felfordul, amikor hozzámér.

- Az okos lány csókol, de nem szeret. – úgy hat, egy idézetet említ. Elgondolkodom rajta, van benne valami.

- Én inkább leszek buta, mintsem ne szeressek. – zárom le ennyivel, láthatólag egyetért velem, s már nem is találja olyan igaznak az idézetet. – Szóval ez így nagyon nem jó. Változtatnunk kell, Justin. – azt már nem raktam hozzá, hogy talán mi vagyunk, helyesebben csak én vagyok az oka, hogy ilyen fantasztikus a jelenlegi hangulat, tehát mindenképp szükség van valami változásra.

- És mégis mire gondolsz? – érdeklődve fürkész, elszomorodom.

- Én csak a tényeket közöltem abban reménykedve, hogy te majd megoldod őket. – kuncogok, ujjaimat kézfejére simítom, nehogy félreértse előbbi csókmegszakításom, s azt követő szavaim.

- Mégis…mondj valamit. Valami ötletet. Hogy legyen kiindulópontom.

- Nem rágódtam még ezen. Ez a gondolat körülbelül úgy fél perce jutott eszembe. – elmosolyodok, mögém nézve gondolkodóba esik. – De annyira azért mégsem nehéz. Elég akár egy dolgot is megváltoztatni. Mondjuk, felmondunk a csókolózással és leszünk átlagos barátok. Vagy teljesen leteszünk egymásról és kötjük magunkat a turné előtti megállapodáshoz, miszerint elég csak itt lennem és semmilyen formában nem kell kapcsolatot tartanunk. Arról is szó lehet, hogy azért beszélünk néha, de csak haverságról van szó. Következő lehetőségként fennáll annak is a módja, hogy…

- Légy a barátnőm! – vág szavamba hirtelen. Arcomra érzem kiülni a meglepődést, míg belülről elönt a forróság. Egy pillanatra azt hiszem, komolyan gondolja, én pedig be is veszem. Rögtön belegondolok, mit válaszolnék. De egy tizedmásodperccel később elmosolyodik, én pedig rájövök, hogy csak jó színjáték volt az egész.

- Szóval azt akartam mondani, hogy…

- Figyelsz te rám? – rosszallón összevonja a szemöldökét, de nem értem, miért. Nem vagyok köteles reagálni egy rossz poénra.

- Hogy…

- Blair! – újra belevág a szavamba.

- Az előbb ötletet akartál, éppen próbálok adni. – nyafogok, de ott kattog az agyam valamely hátsó részében, vajon miért erősködik ennyire. Talán ha elnevetném magam, akkor megnyugodna, hogy nem vesztette el a humorérzékét.

- Hagyd már az egészet! Én már felajánlottam egy megoldást, csak te nem figyelsz rám.

- Dehogynem! – sértődötten elhúzom ujjaim a kezéről. – Tudd meg, egyáltalán nem volt vicces és azt javaslom, másnál se süsd el ezt a poént, ha be akarsz vágódni. Na és arról sem beszélve, hogy…

- A fenébe is, fogd már be! – ajkát erősen az enyémre szorítja, megilletődötten hagyom magam testéhez simulni. Nem tart sokáig, de hatásosan belém fojtja a szót. – Nincs benne semmi vicces. Komolyan gondoltam. – szeméből sugárzik, hogy tényleg így gondolja. A szeme, mely teljesen elvarázsol. Vajon ő ezt tudja? Akárhogy is legyen, valahogyan biztosan érzi, mert véletlenül nem tud úgy rám nézni, hogy remegjen a hasam. Bár ő Justin Bieber, mindenre képes, de erre egész biztosan nem. Jó, nem egészen, de nagy valószínűséggel nem..

Még csak most jut el tudatomig, miről is van most szó. Belegondolok, és kiráz a hideg is. Egy percig sem gondoltam, hogy ő komolyan gondolja. De minden jel erre utal. Azt kéri, legyek a…barátnője? Képtelenség. Vagyis…

Ó ez már nem jó. Ha már egy pici gondolattal is latba veszem a nemleges válaszon kívüli lehetőségeimet, rögtön érdekessé, de még inkább őrjítővé válik a dolog. Hogy vagyok képes elfogadni a tényt, hogy Justin Bieber lehetne a pasim? Pár hónapja még utáltam. Teljes szívemből. Minden apró változás megrémisztett, de az, hogy képes vagyok őt – talán úgy – megcsókolni, ez teljességgel lehetetlennek tűnik. De nem az. Nem az, ha már egy apró szikraként is eszembe jutott a gondolat, hogy mi van, ha mégis. Márpedig eszembe jutott.

- Valamiért egy kicsit kellemesebben érezném magam, ha kapnék valami választ. – halvány célzása rögtön leesett, ellentétben az előbbi dologgal, mégsem tettem semmit annak érdekében, hogy megkapja hőn áhított válaszát. – Ennél kicsit bővebben?

Aztán eszembe jutott a válaszom.

- Nincs mire válaszolnom. Nem tettél fel kérdést. – nagyot nyelve védekeztem a tényleges válaszadás elől.

- Azt kérdeztem, leszel-e a… - s mintha rájött volna, elharapta a mondat végét. Nem tette fel ezt a kérdést. Csak utasított. Mármint idézőjelesen. De a legutolsó kérdése, amit fel tudok idézni az volt, hogy „figyelsz te rám?” Válaszolhatnék erre poénból, de ha igent mondok, a válaszom kétértelmű lenne, tekintve az ő agyában kattogó kérdést.. Izgatottságomról kiugrani készülő szívem tett tanúbizonyságot. – Blair…én azt szeretném kérdezni, hogy… - nem akarok belegondolni, mi jön most, csak úgy teszek, mintha barátokként beszélgetnénk. Bár tudom a kérdést anélkül is, hogy nem gondolok rá, a válaszban még nem vagyok biztos, de csupán 50%, hogy ezek a pillanatok az utolsók, hogy barátokként kezelhetjük egymást. Hezitál, én pedig az érzéseimet latolgatom. Hogy meg tudnék-e birkózni azzal az egésszel. Hogy megérdemlem-e őt. Hogy kimondhatom-e az igenlő választ, vagy jobban teszem a nemlegesnél maradni. – Blair, te…vagyis én…úgy értem.. – nagyot fúj, felhagy a szavak keresésével. Reméltem is, hogy nem költői szöveggel akar előrukkolni. Én nem igénylek körítést. A lényeg úgyis aligha két szón van. – Leszel a barátnőm? – felnéz a szemembe, elmosolyodik.

Utálom ezt a kérdést. Csak azért, mert nem tudom a válaszát. Vagyis szerintem tudom, de mindig a torkomon akad, ahányszor megpróbálom kimondani. Nincs még olyan erős az iránta érzett érzéseim, hogy határozott legyek a döntésemben. De legbelül, mélyen tudom, hogy nem is tekintem barátnak. Többnek tekintem.

Ajkamat rágom, ahogy tekintetével szemezek, és újra rájövök, hogy elbűvölt. Ez az, amikor azt mondják, elég csak rád néznie és elolvadsz. Elég csak megérintenie és elpirulok. Elég csak hallanom a hangját és sokkal jobban érzem magam. Elég csak rám mosolyognia és elfog a vágy, hogy a sajátomon érezzem meggyrózsaszín ajkait.

Legutóbbi gondolatom elég bátorságot ad a válaszadásra. Mégis jobb ötletnek találom tettel, mintsem szavakkal kifejezni. Közelebb hajolok, elfelejtem a magas pulzusom miatt arcomba szökött vérem és összeugrott gyomrom, s mielőtt ellenkezni tudna, megcsókolom. Nem mohón, nem is lágyan, éppen csak annyira, hogy tudja; igen, leszek a barátnője.

Érzem, hogy elmosolyodik, s mintha megkönnyebbülne. Nem csak ő van így, én is ezt érzem. Ha másért nem is, hát azért, hogy tisztázva lettek az elvarratlan szálak.

Elválik, rám pillant. Végre őszintén tudok mosolyogni, ami nagyon jó érzés. Justin Bieber barátnője vagyok. Borsózik a hátam a gondolattól.

- Az enyém vagy. – súgja, mintha a gondolatomat transzformálná szavakba. Kellemes bizsergés fut végig a gerincemen ujjbegyeinek érintésére, ajka végighalad az államon, majd váratlanul elindul lefelé, mire reflexszerűen tolom el magamtól.

- Justin. – úgy látom, rögtön rájön, mire gondoltam.

- Mint hivatalos fiúdnak, ideje lenne elmondanod, mi ez az egész nyakas dolog. – mintha egy csapásra megváltozott volna. Eltűnt a szomorú Justin, most egy nagy mosollyal az arcán virító, boldog fiú ölében ülök.

- Hát, tudod…eléggé érzékeny vagyok a nyakamon. – belekezdek, de rögtön megállok. Gyorsan összeszedem a gondolataim, hogy a Justin Bieber barátnője cím kiérdemlése utáni sokktól ne legyen kusza a beszédem. - Apa kiskoromban rengetegszer csinált olyat, hogy a száját a bőrömhöz rakta, kifújta a levegőjét, és ez csikizett. Azóta nagyon kényes vagyok arra, ha valaki szájjal közelít. – hülyén éreztem magam, hogy egy ilyen primitív dolog a félelmem, de még mindig jobb, mint a pókfóbia. Pókot mégiscsak többször látok, mint ahányszor ember közelít a nyakam felé. Szerencsére a vámpírok eléggé ritkák manapság, hacsak nem egy Ian Somerhalder lépdel feléd a forgatáson.

- Így már minden világos. – bólint nagyot, örömömben elmosolyodok: nem néz hülyének. – Akkor most teszünk egy próbát, hogy bebizonyítsuk, ez a fóbiának nevezett apróság simán leküzdhető. Persze, csak ha Justin Bieber kezében van az ügy. – 32 fogat villantó vigyor terül arcára, ez a fiú tényleg száznyolcvan fokot változott hangulatilag.

- Ilyesmiről szó sincs. – határozott voltam, nincs min aggódnom. Ezt úgysem engedem meg neki, ígérjen akármit is.

Szavaimat figyelmen kívül hagyva szélsebesen hajol nyakamhoz, de idejében elé tartom a kezem, hogy szája még csak a állam vonaláig se érjen. Tenyeremet izomból kell mellkasának feszítenem, ha meg akarom állítani, s hamar rájövök, így hosszútávon nem jutok sokra. Az én gyenge karjaimhoz képest ő egy vad oroszlán, már csak másodpercek kérdése, hogy megtörjön. Igazam volt.

Bár közelebb nem kerül, de ledönt a lábamról. Pontosabban, a fenekemről. Az ágyon fekve nem a legkellemesebb látvány magam felett látni őt, csak a tudat miatt, hogy „kínozni” fog.

- Justin, ne csináld. – próbálom eltaszítani, de nevetésem miatt komolyan sem vesz. Csuklómra fog, fejem mellé nyomja és határozottan maga alá szorít. Az egyedüli tagjaim talán az ujjaim, amit mozgatni tudok, a többit valamilyen formában ő fedi. Ahogy látom őt közelíteni, minden erőfeszítésemet arra fektetem, hogy visszafojtsam a sikításom. Hátránya ennek, hogy fogalma sincs arról, mennyire nem akarom én ezt. Orra súrolta állkapcsom, nyakam máris bizseregni kezdett, pedig még hozzá sem ért. Utálom. Utálom ezt az érzést. – Justin! – fülébe súgok, csak ennyire futja. Bent kell tartanom a levegőmet, ha nem akarok sikítani.

- Blair? – incselkedve suttog vissza, összeszorítom a szemem és ráharapok az ajkamra. Ajka a nyakamhoz ért. Vagyis csak súrlódott, aminek hatására nyakamtól kezdve egészen a lábam ujjáig végigfut bennem a bizsergés. Néhol kellemetlen, néhol talán még kellemes is volt. Ujjam tenyerembe fúródik, de hangtalanul viselem a kiképzést. Sikerül túlélnem az első apró puszit. Évek óta nem éreztem ilyet, nem éreztem senkit ilyen közel. – Ugye élsz? – kuncogja nyakamba, bőrömön végigsikló leheletére összerándul a gyomrom és felnyögök. Próbálom a vállammal szűkíteni a helyet, de hatástalan.

Ujjbegyem alatt megmozdul valami, ekkor észlelem, hogy nem is tenyerembe, hanem kézfejébe fúrtam bele szerencsére csak pár milliméteres körmöm, így nem ejtettem rajta különösebb sebet. Ujjai hihetetlen módon képesek beférkőzni az enyémek közé, s még arra is futja, hogy lazítson szorításomon. Még egy puszit nyom nyakamra, újra megrándulok, de már nem olyan vészes.

- Végeztem az első leckével. – ajkába harapva felhajol, csillogó szemmel néz rám. – Örömmel értesítem, hogy már csak hatszázhuszonnyolcmilliárdszázharmincöt lecke van hátra.

- Biztató. – nyögöm bánatosan, próbálom összeszedni magam.

- Ugyan már, az elsőt is profikat meghazudtoló módon viselted. A százharmincötödiknél már egész jól fog menni. – vigyorogva rám kacsint, bosszúsan csípek arcába és gyomrozom meg, mint a nagymamák a kis unokákat.

- Justin, bejöhetek? – Carin hangja szűrődik be odakintről.

- Mindig a legjobbkor. – csóválja a fejét, s halk szitkozódások után felültet, ő maga pedig leszáll az ágyról. – Gyere! – szinte még ki sem szólt, Carin már be is nyitott.

- Scooter szeretné, ha kijönnél. Blairrel együtt. – nevem hallatán kikukkantok, Carin rám mosolyog.

- Ha Scoo szeretne valamit, akkor jöjjön ide és ne játsszon postást, mert te Carin vagy, nem Mr. Hetford. – gőzöm nincs ki lehet ez a Hetford, sosem hallottam még, de valószínűleg Justin sztárélete előtti korában volt Stradford postása. Máskülönben miért említené őt?

- Ami azt illeti, Scooter most máson dolgozik. Na, gyere már, ne kéresd magad! – Carin kézen ragadja a sztárocskát (aki nem mellesleg Justin Bieber, a fiúm), de rögtön vissza is fordul. – Blair, rád is szükség van. – felém nyújtja a kezét, s bár nem értem a miértjét, azért csatlakozok hozzájuk.

A nappaliba megyünk, ahol 8 emberke ül. Scooter természetesen az asztalfőn, a többiek pedig a kanapén elszórtan.

- Gyere, te ütődött gyerek. – Scoo meglepő kedvességgel fogadja Justint, na nem a megszólítás, mintsem inkább a mosoly és a hozzáállás kérdésében. Justin dörmög egy sort, de különösképp nem nyilatkoztatja ki nemtetszését. Engem viszont annál jobban érdekel, hogy mi folyik itt. Nem csak Scoo, de hirtelen mindenki kedvesebb lett, látszik az arcokon. De már magában a tény, hogy Scooter érthető módon adja tudtunkra az érzéseit, eléggé furcsa. Mint ahogy az is, hogy mindannyian összegyűlünk a nappaliban és látszólag hegyi beszédet fogunk hallgatni. A következő furcsaság ebből következik: vajon miről?

- Csücsüljetek le, drágaságaim. – hangjában némi gúny fedezhető fel, ami arra enged következtetni, azért még nem egészen engedett fel eddigi morcosságából. De már hasonlít önmagára.

- Mit akarsz, Scoo? Elmondhatod úgy is, ha állok. – Justin nem engedelmeskedik a leül parancsnak, amit én már megtettem. Pattie és Ryan B között találtam meg a helyem.

- Foglalj helyet, Justin. – édesanyja szintén kedvesen próbálkozik, ami tovább rontja a helyzetet. Mármint csak azt a részét, hogy furának találom a szituációt. Justin továbbra sem hajlik a beleegyezésbe.

- Biebs, gyerünk. – Fredo is bátorítja, szigorúbban, mint Pattie. De Justin erre sem hajlandó reagálni. meg akarja mutatni, hogy igenis meg van sértve és szeretne valami megbánásra utaló szót hallani a többiektől.

- Justin, ülj le! – fakad ki belőlem határozottan. Rám pillant, szinte gondolkodás nélkül iramodik a kanapé felé és valószínűleg direkt Jon mellé ül, ezzel is jelezve, hogy nem riadt meg tőle.

- Akkor most, hogy ezt is megéltük, végre belekezdhetünk. Van valami, amit szeretnénk nektek elmondani. Nem valószínű, hogy tetszeni fog, de muszáj lesz végighallgatnotok.

Scooter szavaira összevonom a szemöldököm, Justin is hasonló értetlenségről tanúskodik. Mindketten a nagyfőnökre meredünk, várva, hogy vajon milyen újabb ötletet agyalt ki.

Ami azt illeti, nem sok jóra számítok. Justin mégúgy nem.

48. Csípj meg!

Tegnap laza egyetlen délután alatt lenyomtam a Hunger Games 2. kötetét. Beleszerettem abba a könyvbe, a történetbe, a szerzője vezetéknevébe, ami történetesen Collins, ahogy Blairé is, pedig mikor ezt választottam, messze nem tudtam még erről a könyvről.
Beleszerettem Gale-be!
Tele van bonyodalmakkal a könyv, néha a szám a lapot érte, úgy meglepődtem. Peeta hősszerelmes viselkedése még megnyerőbb volt számomra, mint az első részben, ráadásul a neve is dukál, miután az enyém Petra, ami majdnem Peeta, ha egy kisbaba mondja ki. lol
Szóval rendesen beledugtam a fejem egy adag kavarodásba, ráadásul a vége is "befejezetlenül" fejeződött be, tehát bennem is tovább éltek ezek. Ez vezetett oda, hogy a történetbe is rendesen sikerült egy jó nagy csavart raknom, egészen annyira, hogy a végére már én sem értettem, mit akarok ebből kihozni, aztán nagy nehezen visszataláltam magamhoz.
Nem említem az iskolát. De még így nyárzáróként ezt a részt igazán megérdemlitek! :)

Ryan elkerekedett szemekkel nézett ránk, nem elég jó kifejezés, hogy fülig pirultam. Ő is teljesen zavarba jött, ugyanakkor mérges és kíváncsi is volt. Nem tudnék megfelelő jelzőt találni arckifejezésére.

- Mi a szart csináltok ti? – Butler mögül felbukkant egy kamera, mely nagyobb volt, mint Jon arca. Jézusom, Jon is itt van? Oh, fergeteges. Már csak ez hiányzott. Számon kérő tekintete elől próbáltam elrejtőzni, de lehetetlennek bizonyult. Ryan zavartan hajolt a földön heverő porcelándarabokért, mely ránézésre egy csésze maradványa lehetett. Ennek a landolása okozta azt a hangos csattanást.

- Zárd be az ajtót. – Justin sürgetőn kérte a kamerás fickót, aki egyetlen lökéssel elzárt minket a külvilágtól. – Hadd magyarázzuk meg..

- Scoonak teljesen igaza volt. Nem bírod ki, hogy ne csavard el egy naiv kislány fejét. – meglepetésként ért az engem való megnevezése és bevallom, igenis fájt. Akkor most hirtelen ennek lettem eltitulálva? Nem tudtam szabadkozni, nem tudtam mivel.

- Blair egyáltalán nem kislány, főleg nem naiv. – a mellettem állú fiú felbuzdulva lépett fel Jon szavai ellen, bár erre semmi szükség nem lett volna. A helyzet már így is épp elég kellemetlen. De azért meg kell hagyni, hálás voltam neki. Nem egészen értettem, miért véd meg, de valami különös oknál fogva úgy éreztem, szívből teszi.

- Nem is tudom…most azért kéne bocsánatot kérnünk, hogy benyitottunk, vagy hogy lebuktattuk őket? – Ryan a hatodik bolygón járt, eléggé sokkolta őt a szituáció.

- Igazán nincs semmi köztünk, higgyétek el. Ez csak… - Jon kérdő tekintete belém fagyasztotta a szavakat, nem találtam meg a megfelelő befejezést. Felpillantottam Justinra abban reménykedve, hogy valami zseniális ötlet szikráját látom majd az arcán, de a kétségbeesésen kívül semmi nem volt.

- Ha nem haragszotok, most megkeresném Scootert. – ezt úgy értettem, megy aláíratni a halálos ítéletünk.

- Ne mondj neki semmit. – csúszott ki számon sipítva, a kétségbeesés hozta ki belőlem. – Justin nagyon meg fogja járni. Kérlek, Jon. – mellkasánál pólójába markoltam, kérlelőn néztem a szemébe. Iszonyú bűntudatom lenne, ha miattam menne tönkre minden. Nem akarom ezt Justinnak. Nem akarom, hogy fej nélkül végezze. Nem akarok hazamenni – merthogy biztosra veszem, Scooter valamilyen formában véget vetne a barátinak nem mondható kapcsolatunknak.

- Gyere, Ryan, hozzunk Justinnak egy másik csésze gyógyteát, miután sikeresen a földön landoltattad szegény párát. – mintha teljesen elutasította volna könyörgésem, úgy szólt Ryannek.

- Jon.. – utolsó reményszikraként véstem tekintetem a szemébe, de mindhiába. Kamerájával az oldalán, Ryannel a nyomában kilépett az ajtón. Mereven bámultam a fadarabot, szemembe könnyek tolultak.

- Blair, ne csináld ezt! Hallod?! Minden rendben. – homlokát halántékomnak döntötte, kezét lazán, de biztonságérzetet adóan fonta derekam köré.

- Sajnálom, Justin. – határozottan eltoltam magamtól, nem mertem szemébe nézni. Nem mertem még csak hozzáérni sem azok után, hogy tudatában voltam, Jon hová is ment most. – Ennek nem így kellett volna lennie. – fojtott hangon suttogtam, szipogva nagyot nyeltem, s hogy megpróbáljam kitörölni fejemből a sok kellemetlen gondolatot, magam mögött hagyva az ártatlan fiút elhagytam a szobát.

Magamat éreztem az egyetlen bűnösnek. Különösebb magyarázatot nem tudok rá találni, hacsak az nem elfogadható, hogy én voltam az, aki ha megbízásból is, de a szobájában tartózkodott, mikor nem kellett volna. Ha én nem vagyok ott, mindez nem történik meg. Vagy legalábbis nem most.

Justin szemszöge

Őszintén nem értem, miért magát okolja. Márpedig tényleg magát okolja. Jobb magyarázatom nincs arra, hogy elkerül. Olyan gyorsan elment, időm sem volt vele megértetni, hogy ehhez a dologhoz két ember kellett, meg amúgy is, ezt a csókot most kifejezetten én provokáltam.

Anya és Scooter 10 percnyi késésben van, elvileg kisebb gond adódott, amit jelenleg oldanak meg. Jon bemenekült a szobájába Fredoval, a másik nagy kamera mániákussal, ezzel tökéletesen elérve, hogy esélyem se legyen észrevétlenül beszélni vele. Én még mindig reménykedem, hogy nem mondta el Scooternek.

- Szerintem sincs köztetek semmi, á, dehogy! – Butler csak tovább feszengette a tűréshatáromat, láthatólag akaratlanul. Mielőtt olyan vágnék a fejéhez, amit 2 perccel később megbánnék, inkább a szobába menekülök. Levetődtem az ágyamra, leengedtem az ágyfüggönyt, felkapcsoltam a pici lámpát és a párnába fúrtam az arcom. Akaratlanul megjelent előttem Blair kétségbeesett arca, és ahogy aztán kiszakította magát a karomból. Hogy miért érez több bűntudatot és megbánást, mint én, azt egyelőre nem tudom. Engem kevésbé izgat a dolog, hiszen örökké úgysem várhatják el tőlem, hogy ne legyek szerelmes. Egyszer úgyis megtörténik. Addig örüljenek, míg csak kavarok egy lánnyal, nem a kezét kérem meg.

- Justin? – Carin vékony hangja vészjóslóan hat, mégsem ijedek meg. Nem ijedek meg egy Scootertől. 19 évesen csak van annyi jogom, hogy eldönthessem, kivel mit csinálok. Menedzserség ide vagy oda, a magánéletemnek van olyan határa, amely csak rám és Justinra tartozik. Pont. – Ryan azt mondta, nem ittad meg a gyógyteát. Szüksége van rá a torkodnak, te is tudod. – ez csak félrevezető duma, vagy tényleg ennyiről lenne szó? Elhúztam a függönyt, kikukucskáltam a lyukon. Carin kedvesen nyújtott felém egy kék bögrét.

- Hol a csapda? – szóltam nem a legbarátságosabb hangnemben, ezen meg is lepődött.

- Ez csak egy bögre tea, nem egérfogó. – értetlenül állt a dolog előtt, elfogott a gyanú, talán hozzá még nem jutott el a dolog. Kicibáltam az egész függönyt, leszálltam az ágyról.

- Köszi. – halvány mosolyt erőltetve az arcomra elvettem kezéből a kihűlt teát, s csak azért, ha mégis csapda lenne, kimentem a nappaliba, hogy megmutassam Scoonak, nem kell máson keresztül üzengetnie nekem. Kedvenc szöszkém is az egyik kanapén gubbasztott, térdét felhúzva kuporodott be a sarokba és merült el telefonjában.

- Mi a szitu? – próbáltam úgy tenni, mintha az egész csak egy álom lett volna. Neki rémálom, nekem változatlanul egy kedves álom. Felpillantott rám, még jobban magára húzta a pulóverét. – Semmi különös, Justin. – utánoztam le hangját, ettől mintha egy apró mosoly bújt volna meg ajkában. Leültem vele szemben, előkaptam kedves kis iPhone-om és jeleztem Twitteren, hogy végeztem Ausztriában is, valamint tájékoztattam a nagyérdeműt, hogy Magyarország a következő célállomás. Már ha Twitter, akkor @BlairyC. Sosem lépek le úgy, hogy rá ne keressek. 48 másodperce csipogott legutóbb.

rosszul érzem magam.

Megértenélek, ha lenne miért, de te semmit nem csinálnád, Blair. Nem tudom, miért veszi magára a dolgot. Anya nevetve felszállt a buszra, nyomában Scooterrel. Blairre pillantottam, mélyet sóhajtva ajkába harapott. Visszanéztem Scoora, aki csak most látott meg engem. Méregető pillantással nézett a szemembe, de igazán nem tudtam eldönteni, hogy tud-e a dologról, vagy sem. Egyik pillanatban úgy hatott, mintha mérges lenne, de a másikban már mintha csak gondolkodva meredne rám, aztán pedig kis kedvességet is sűrített a dologba, de rögtön vissza is váltott komorra. Kösz, Scoo, ebből aztán sokat értettem. Belekortyoltam teámba, melynek ízét továbbra sem szívlelem, így a fintorgás most sem maradt el.

- Rossz? – vékony hangja megragadta a figyelmem, bólintással jeleztem igenlő válaszom. Nagy, ártatlan szemekkel kémlelt, mintha a bűntette után legfőbb feladata lenne csendben, visszahúzódva figyelni az eseményeket. Nem tetszik nekem ez a lány. Mi történt vele? Valami megváltoztatta őt. Azon rágódtam, hogy okot keressek az elcsalására, de erre nem került sor.

- Blair, drágám, velem jönnél egy percre? – anya megsimogatta a vállát, a szöszi összerezzenve bólintott azonnal. Felpattant a kanapéról, egyetlen pillantást sem vetett rám, úgy tűnt el anyával a szobájukban. Anya tud a…dologról?! Akkor Scooter is. De hát nem támadott le, mikor feljött a buszra. Mintha kicsit zavart lett volna, de biztos jelét nem láttam annak, hogy Jon beavatta őt a csókba. Kezd nagyon bűzleni a dolog. Főleg, hogy nem értek semmit. Minden ellentmond egymásnak..

~*~

Az édesanyjával telefonál. 2 órája utazunk, de még nem volt alkalmam megkérdezni tőle, hogy mit akart tőle anya. Végre kijött a szobájából, de csak egy pohár tejért, aztán vissza is zárkózott. Úgy látszott, ismét hív valakit. Valószínűleg felhívja egész Torontót, hogy közölje az ottaniakkal, nagyon hiányolja őket..

- Ry, szerinted nem lehetne visszaállítani a két buszos megoldást? Lélegezni sem tudok, mert elhasználják előlem, olyan sokan vagyunk. – panaszkodva vánszorogtam be a szobánkba, ahol Ryan ruhaterveket kreált. Volt mellette két férfi szett, de jelenleg egy csodás női koktélruhán dolgozott.

- Scoonak mondd. – vállat vont, ennyivel le is zárta. Persze, ő nem is tudja, hogy Scootert én most messziről kerülöm.

- Ezt kinek tervezed? – eltűnődtem a ruhán, eléggé magas alkatra van szabva, már ha a magasság jelent valamit ilyen terveknél.

- Hát…Ashleynek. – ismét vállat vont, furcsának tűnt. Ashley mégis hova megy, ahová feltétlenül a vőlegényének kell megcsinálnia a ruháját? Ha jól tudom, a két hónappal ezelőtti filmpremierje már lecsengett, azóta semmin nem dolgozik. – Amúgy ez a zsúfolt utazgatás engem is zavar. Nem tudok kibontakozni, mert sosem lehetek egyedül. – hogy ezt most ártatlan megállapításnak szánta, vagy célzásnak, hogy húzzam ki a belem, azt nem tudom. Mindenesetre elmorogtam neki valamit, úgysem figyelt rám, aztán ráhagyva kijöttem a szobából. Ry csupán minden ötödik teliholdkor mogorva, ami elég ritkaságot jelent, szóval nem értem az ő viselkedését sem.

- Szóval ezért mondtad, hogy kopjak le a csajról, mi? – Butsy a szívbajt hozta rám kedves kis búcskájával.

- Mi a szarnak kell rám hoznod a frászt? – utaltam hirtelen előbukkanására.

- Én kérdeztem előbb.

- Most komolyan mindenki ilyen tuskó lett? Megérteném, ha lenne okotok, de rajtad és Jonon kívül mindenkinek repesnie kéne az örömtől. Erre mit kapok? Egy rakás élettelen holdkórost.

- Csak megmondhattad volna, hogy ti már jártok, mert akkor nem égetem le magam a nyomulási dumámmal. – vágta a fejemhez ridegen, szemöldököm felugrott meglepődöttségemben.

- Ki a fene mondta, hogy járunk? Már ott tisztáztuk, hogy csak egy…baleset volt.

- Én pedig Tony Hawk vagyok.

- Én meg Justin Bieber. Húha! – nem tehetek róla, hogy ilyen bunkó vagyok. Én csak úgy viselkedem, ahogy ők velem.

- Akkor most, hogy lekattantál a kiscsajról, jöhetek én?

- Tessék?! – förmedtem rá. – Figyelj, Butsy.. – gyorsan körbenéztem, 5 méteres körzetben senki nem volt, de azért közelebb hajoltam és suttogóra fogtam. – Ne beszélj úgy Blairről, mintha egy kis bábu lenne, oké? Felejtsd őt el, ezt már akkor megmondtam. Nem azért, mert én akarom, hanem mert ő nem akar téged. – ismét túl kemény voltam és tudom, hogy ezzel mélyen megbántom Ryant, de ő is jobban jár, ha nem kergeti magát elérhetetlen álmokba. Igazából nem tudom, Blair érez-e valamit iránta, de eléggé valószínűtlennek tűnik. Remélem vette az adást, mert ahelyett, hogy őt próbálnám lekoptatni Blairről, inkább Blairt kellene pátyolgatnom. Mindig a rossz dolgokkal foglalkozom..

- Vettem, haver. Legyen csak nyugodtan a tied. Egy hét múlva úgyis eldobod. Előre sajnálom szegényt, hogy nem veszi ezt észre. – elöntött a méreg. Hogy merészel ilyet kiejteni a száját? Ő tudja talán a legjobban, hogy nem kergetnék egy lányt felesleges ábrándozásba. Tudom, hol a határ, és ha azt átlépem, akkor már komolyan gondolom a dolgot. Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy ezt mondja?

- Fogd be, Ryan! Hogy mondhatsz ilyet? Te beszélsz? Aki ha tehetné, naponta cserélgetné a csajokat csak mert azt hiszi, Justin Bieber a barátja és ettől máris menővé válik? Bocs, de nem. – keményen ütöttem mellkasba, szavaimmal együtt ezt is meg fogom később bánni, máris tudom. De jelen pillanatban nem érdekelt. Annyira megsértett, hogy azt nem lehet magamban tartani.

Indulatosan hagytam ott a francba, az orrom után mentem. Anya, Carin és Mama Jan értetlenül nézett rám, ahogy elhaladtam mellettük a nappaliban, mivel azt sem találtam jó helynek. Olyan szívás, hogy nem tudok sehová menni. Ha a kezem közé akad, kinyírom Scootert ezért az ötletéért. Szó szerint korlátolja a jogaimat, több tekintetben is.

Nem néztem, hova megyek, csak a fürdőben találtam magam. Két izzó, mérhetetlenül dühös szempár meredt vissza rám a tükörből. Majdnem megijedtem magamtól. A pultba markoltam, túltengett bennem a feszültség. Miért történik ez? Nem értek semmit. Mindenki mintha ellenem lenne, közben nem tudnak semmiről. Egy pillanat alatt változott meg minden és nem találom az okát. Csak ketten láttak minket, mégis mindenki ellenszenves, de senki nem mond semmit. Újra csak azt kérdezem: Mi folyik itt?

Kopogtak az ajtón, de nem bírtam megnyikkanni. Emiatt nyitott be valaki. Szeme elkerekedett, mikor meglátott, kezét éppen időben kapta szájához, hogy ne sikoltson fel. Tudtam, hogy belöki az ajtót és olyan messze megy, amennyire csak tud, így nem is törtem azon magam, hogy becsábítsam. Gondolom egy szemernyit sem érdekli őt egy összeroskadt fiú megtört szíve.

Alaposan meglepődtem a körém fonódó karok érintésén. Mi több, ezek aztán száznyolcvan fokot fordítottak rajtam, s bár tisztában voltam vele, hogy Blair a tekintetemet keresi, nem mertem a szemébe nézni. Eszembe jutottak Ryan szavai. Egy hét múlva úgyis eldobod. Előre sajnálom szegényt, hogy nem veszi ezt észre. Hazudik. Nem tenném ezt Blairrel. Nekem ahhoz túl sokat jelent. Bár ahhoz nem sikerült tartanom magam, hogy a Scoonak tett ígéretem szerint nem bonyolódok bele szorosabb viszonyba, de én csak a szívem után mentem. Blair túl jó ahhoz, hogy játsszak vele. Ő más, ezt határozottan állítom. Én pedig romantikus jellememnek köszönhetően bedőltem neki. Igen. Lehet nem is én csábítottam el őt, hanem ő engem. Igen, így van. Ő a hibás.

Nem, nem ő a hibás. Persze, hogy én vagyok. Csak jól esett legalább egyszer kimondani, még ha csak gondolatban is.

- Sajnálom. Tudom, hogy neked most ezerszer rosszabb. – gyengéden átölelt, arcát vállamra hajtotta.

- Megvagyok. – félvállról próbáltam venni a dolgot, hátha nem tűnik fel neki, hogy mennyire ramaty állapotban vagyok valójában.

- Kint van Scooter, neki hazudj, ne nekem. – azért ennél kicsit több időre számítottam, de úgy látszik, túl jó a megfigyelőkéje.

- És te? Te jól vagy? Nyilvánvalóan nem. – próbáltam elterelni magamról a témát, hatásosnak bizonyult.

- Engem felejts el. Nem én fogom fej nélkül végezni, ha Jon elmondja. Bár ki tudja, Scooter mennyire kegyetlen..

- Igazából nem tudom, hogy elmondta-e már. Mindenki megváltozott. Nem értem őket. Szerintem ez csak egy rossz álom. Csípj meg, hogy felébredjek! Rajta, csípj meg! – a karomat tartottam, de ő elutasította. Helyette felágaskodott és ajkát az enyémre nyomta.