Tegnap éjszakáztam, itt az eredménye. A komik számától most eltekintek, hiszen még csak tegnap került fel a másik rész, de ehhez a részhez most szigorúan több időt hagyok. Már csak azért is, mert nem lesz időm írni :D najó, inkább :/
Nem fűzök hozzá semmit, várom a véleményeket:)
Kellemes Olvasást.♥
A csípős hideg átjárta az egész testem, még a fogam is vacogva
kocogott egymáshoz. A nap teljesen lebukott a horizont alá, a hosszú országút
messzire üresen kongott. Hátamat egy villanyoszlopnak döntöttem, hamar
rájöttem, hogy ez buta ötlet volt, hiszen hűvössége csak még tovább
fagyasztotta a testem.
Lerobbantunk. Igen, így igaz. Már legalább negyed órája
szidom a buszt, hogy luxus-kivitelezésének ellenére is le tud pukkanni. A
fenébe már, hát hol itt a huszonegyedik századi technika?!
- Fogjatok egy taxit és hozassátok ide magatokat. Cole
mindjárt végez a busszal. Remélhetőleg.. – Scooter idegesen járkált egy
kavicsot rugdosva, azzal az idegennel beszélt, akikért most mentünk volna,
ugyanis ma csatlakoznak hozzánk. Van egy tippem, hogy kik lesznek azok, nem
kell ehhez sok logika. – Hát honnan tudjam? Nincs a bokorra írva, hogy mi az
utca neve. Rendben. Oké. Jó, jó! Na, csá. – elmélyültem gondterhelt arcában,
ahogy a ráncok összefutnak homlokán, ahogy mérgében óriásit nyom telefonjának
képernyőjére. Talán egyedül ő ideges, a többiek már belenyugodtak a sorsunkba.
Cole keményen dolgozik a hiba megjavításán, remélhetőleg már csak percek vannak
hátra a didergésből.
- Olyan vagy, mint egy porcelánbaba. – a balról érkező mély
hang megzavarta elmélkedésem, összerezzenve fordultam felé. – Nézd a jó
oldalát, legalább nincs szükséged pirosítóra. – mosolygós ajkain keresztül
kifutó lehelete páraként szállt tova a hűvös levegőben, zavaromban lehajtottam
a fejem, átkaroltam magam és felkarom szorgos dörzsölgetésébe kezdtem.
Mozgolódást éreztem, majd szemem előtt láttam két fekete Supra cipőt. – Tessék.
Vedd magadra. – tartott orrom elé egy szintén fekete, bőr hatású pulóvert.
- Köszi, megvagyok. – fejemet rázva utasítottam el vonzó
ajánlatát, csak aztán gondoltam bele, hogy mennyire jólesne belebújni egy
Justin illatú felsőbe.
- Kérlek. – suttogta csábítón, nagyot nyeltem. Ismét
megráztam a fejem, ajkamba haraptam, hogy még véletlenül se mondhassak igent.
Tetteim viszont nem hatottak rá. Vállamon, majd hátamon is megéreztem a
hirtelen melegséget, melyet pulóvere kölcsönzött számomra. Ujjai ezután
gyengéden simítottak végig hátamon, a rajtam keresztülsöprő kisebb szikraáradat
még jobban felmelegített, felsóhajtottam a kellemes érzéstől.
- Köszi. – mosolyogtam rá hálásan, mosolyomat viszonozva
bólintott. – Te tudod, kik jönnek?
- Nem mondták el, de nem nehéz kitalálni, hogy anya, Carin, és
Ryan. – vállat vont, elnézett a távolba.
- Milyen rendszer szerint fogunk megoszlani a két buszon? –
kihasználtam, hogy nem engem néz, bár valószínűleg tudta, hogy bámulom őt,
azért mégis merészeltem körbepásztázni arca minden szegletét. Most is tökéletes
volt, mint mindig.
- Te meg én maradunk ezen, anya, Kenny, Scoo, Carin és Mama
Jan lesznek a másikon, egyenlőre ez a biztos. A többiek pedig majd ahová
akarnak, oda mennek. Persze te is mehetsz a nyugdíjasklubba, ha úgy tartja
kedved. – szóhasználatán felnevettem, gondolkodást tettettem.
- Azt hiszem…maradok. – böktem ki, elmosolyodott.
- Maradsz Justinnál? Jó neked a fiatal husi? – nadrágzsebébe
csúsztatta kezét, valami hihetetlenül cuki arccal meredt rám.
- Vagy inkább távol maradok a nyugdíjasklubtól. – felvontam
egyik szemöldököm, csücsörítve vártam reakcióját, ami egy fintor volt annak
jeléül, hogy nem tetszik neki az ő verziójának el nem fogadása.
- Kész! – kiáltotta el magát Cole, mindannyian rá kaptuk a
tekintetünket. Magasba emelt kezekkel, térdelve ünnepelte önmagát, majd
örömében hátára feküdt, elernyedt végtagokkal lazított a kemény munka után.
- Állj fel, Cole, mert megfázol, és akkor lesz még csak
veszteségünk.. – tartotta Ry a földön fekvő felé a kezét, Cole felállt.
- Irány a busz! – kiáltott fel Fredo, pillanatok alatt
surrant fel a meleget árasztó járműre.
- Gyere. – izgatottan intettem Justinnak, a busz felé
böktem, s elindultam. Fredo példájára én sem késlekedtem a felszállással, ahogy
aztán a többiek sem.
Sokkal kellemesebb volt kivárni azt a még 10 percet, mialatt
a reptérről érkezőket vártuk. Egy taxi parkolt le a busz mellett, a már ismerős Pattie és Carin, valamint egy
számomra ismeretlen fiú szállt ki, aki valószínűleg Justin barátja lehet. Én a
buszról néztem végig, ahogy üdvözlik egymást, kicuccolnak a taxiból át a
buszba, majd a többiekkel együtt felszállnak.
- Igen, meglehetősen hideg van. – Pattie helyeslő
bólogatással válaszolt valakinek. Bentebb jöttek, kíváncsian léptem ki a
sarokban való meghúzódásomból. – Ó, kit látnak szemeim! – mosolyodott el az
alacsony, barna hajú nő.
- Szia, Pattie. – köszöntöttem kedvesen. Jól esett, hogy
karjait ölelésre tárta, rögtön elfogadtam.
- Hűha, milyen kis vézna lettél, de persze csinosabb, mint
valaha. – karjait tapogatón igazgatta derekamon, mosolyogva vált el. Én csak
nevetve megrántottam a vállam, nem volt kedvem ecsetelni, hogy vékonyságomat a
modellkedés kívánja meg.
- Hali, csajos! – bukkant fel egy vigyorgó fej mellettünk,
Carin is rögtön ölelést kért, amit szívesen teljesítettem.
- Szia, Carin. – egy pillanatra megszorítottam, s
elengedtem. – Rég találkoztunk. – elhúztam a szám, egyetértőn bólogatott.
- Ne, viccelsz? Hát ezt nem hiszem el! – Justin és az
ismeretlen fiú látszólag gyorsan megtalálta a közös hangot, ez is alátámasztja
feltételezésem, miszerint a fiú Justin barátja. – Feltétlenül tartanunk kell
egy versenyt, hogy megdönthessem a legutóbbi rekordod. – kérkedve, hivalkodón,
de közben játékosan vigyorogva ütötte vállba a fiút. Éppen eszembe jutott, hogy
szinte úgy elsétált előttem, hogy észre sem vett, mikor tekintete valahogy
megtalálta az enyém. Félénken mosolyogtam rá, Justinra pillantottam
segítségkérésként, hogy esetleg lenne szíves bemutatni, vagy nekem kell kezdenem.
- Ja, persze…nos, Ryan, ő lenne Blair Collins, a modell,
akiről már beszéltem. – mutatott felém. – Csipkerózsika, ő pedig Ryan Butler, a
gyerekkori hülye haverom. – vigyorogva nézett a barna hajú, Ryan nevezetű
fiúra, aki az őt illető jelző hallatán csúnyán nézett barátjára.
- Ne is hallgass erre a seggfejre. – legyintett, újra rám
nézett. – Örülök, hogy találkoztunk. – váltott kedves hangnemre, hirtelen
közelebb lépett, hagytam magam és viszonoztam ölelését. Talán túl sokáig ölelt,
de végül elvált.
- Ahogy én is. – mosolyogtam rá, mikor elvált, ő pedig
viszonozta ezt.
- Jó, ennyi elég is volt. – Justin megfogta Ryan pólóját a
nyakánál, óvatosan bár, de merész fogással hátrahúzta előlem. Elmosolyodtam a
gondolaton, vajon Justinban tényleg fellobbant-e a féltékenység szikrája.
Hiszen na, azért mégiscsak csókolóztunk, a barátja pedig éppen most próbált
bevetni valami csábító mozdulatot..
- Emberek, nagyon jó hírem van: megérkezett a másik
turnébusz is! Úgyhogy nem kell még órákat szorongnunk egy buszon, máris
oszolhatunk. – Scoo bejelentésére mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel,
egyedül én nem láttam semmi különöset a dologban. Nem elférünk egy buszon? Bár
persze, mit is gondolok, Bieber környezetben vagyok, ott pedig nincs elaprózva
semmi. – Akkor beszéljük meg a felosztást. Én arra gondoltam, hogy Justin marad
ott, Blair pedig ott.. – mutatott a szobáinkra. – Butler és Fredo megy oda.. –
mutatott az én szobám mellettire. – És Ry Good meg Kenny pedig oda. – végül a
legelsőre. – A többiek, azaz Carin, Pattie, Mama Jan, Jon és én megyünk a
másikra, majd ott megbeszéljük, hogy ki kivel, hol, merre.. – mindenki
egyetértőn bólintott, így az elején mondott „beszéljük meg”-ből lett az, hogy
Scoo felvázolta a tervét, a többiek pedig rábólintottak és körülbelül ennyi. –
Így jó mindenkinek? Akkor mehetünk a másikra. – intett a fejével, az
odasoroltak szorgosan elindultak.
Pár perc alatt sikerült átpakolniuk és elhelyezkedniük, már
csak Scoo jött vissza Pattievel hegyi beszédet tartani.
- Szeretnénk, ha normálisan viselkednétek, ezt főleg nektek
mondjuk, fiúk. – mutatott a jelenleg szigorú énjét viselő Scooter Justinra és
Ryanre. Kicsit zavar, hogy két Ryan van, talán nem lenne rossz megoldás Ryan
Goodot csak simán Rynak hívni.
- Scoo, mi mindig jók vagyunk. – mondta Justin ártatlan
szemekkel, mire Ry és Kenny felnevetett.
- Persze, fiam, a nap minden percében.. – forgatta a szemét
Pattie. Justin elvigyorodott, cuppanós puszit adott édesanyja arcára.
- Blairt pedig nem felfalni! – újabb intés Scootól, ennek
hallatán szépen szólva elvörösödtem. Ajkamba haraptam, csak remélni tudtam,
hogy nem látszik rajtam, de Justin mosolyából ítélve nem volt sok remélnivalóm.
- Megesszük vacsorára. Enyém a combja! Imádom a combot. –
nyalta meg a száját Kenny, mindannyian felnevettünk a nagymaci ételre utaló szó
hallatán történt reakcióján.
- Na rendben, csak van annyi eszetek 19 évesen, hogy
normálisak legyetek. – Scoo felsóhajtott, most különösen látszott rajta, hogy
nagyon fáradt szegény. – Akkor mi visszamegyünk, és indulunk is tovább,
egyenesen Firenzébe! Jó éjt, srácok. – lezárta beszédét, Pattie is elköszönt.
Igen, Firenzébe megyünk, ugyanis voltak annyira édesek, hogy csakis miattam
felcseréltek két koncertet, hogy el tudjak menni a megbeszélésre. Borzasztóan
hálás vagyok ezért.
~*~
Hajamat becsavartam a törölközőbe, turbánként raktam fel a
fejem tetejére. Összeszedtem minden cuccom, immár pizsamában tértem vissza a
szobámba. Az első dolog, ami feltűnt, hogy nyitva az ajtóm. Biztosra veszem,
hogy én bezártam. Remélem itt van még a „betörőm”, hogy legalább kiderülhessen,
ki a tettes. És itt is volt. Teljes nyugodtsággal ült az ágyam szélén,
előredőlt, alkarjával combján támaszkodott. Némi félelmet láttam szemében,
mikor felnézett rám.
- Szokás kopogni, nem tudtad? – dörgöltem orra alá kedvesen,
becsuktam magam után az ajtót.
- Kopogjak a senkinek? – rám mosolygott, egyenesített hátán.
– Sajnálom, ha zavarok, csak gondoltam te tudnál javasolni valami ötletet, amivel
könnyebben megy az alvás. Nem fárasztott le eléggé a mai koncert.. – megvakarta
tarkóját, én magam éreztem, hogy furán nézek rá. – Mi az? Ez most tényleg nem
duma. Komolyan beszélek. – halvány, de őszinte mosolya alátámasztotta szavait,
kénytelen voltam hinni neki. Felsóhajtottam, bőröndömre dobtam a cuccaim egy
„majd elrendezem” gondolattal.
- A reggeli dolog óta még nem volt időnk kettesben beszélni.
Szóval…köszi. De azért haragszok is rád. Rendesen megijesztettél. –
visszatértem hozzá, megálltam előtte, felnézett rám. Megnyalta ajkát,
beleharapott, csillogó szemekkel pásztázott. Kezem akaratlanul mozdult felé,
tudtam, hogy mit akar, s hagytam is neki. Ujjaim elől felzselézett hajába
dugtam, nem érdekelt, ha elrontom, úgysem látja senki. Selymes haja kellemesen
cirógatta végig bőröm, kihúztam, majd újra végigfuttattam kezem a hajszálait
közt.
- Amit még fűzni szerettem volna a „mennyire csipázol engem”
dologhoz csupán annyi lenne, hogy ha tényleg annyira nem kedvelsz, akkor miért
is csókoltál meg? – indokával megfogott, ebben tényleg nincs mit kimagyarázni.
Már akkor tudtam, hogy valami olyat fog mondani, amiből lényegében semmivel nem
tudom kihúzni magam.
- Már egyszer mondtam. Pillanatnyi gyengeségek mindenkinél
adódnak, akkor én is engedtem. De a mutató még mindig a te javadra jelez
többet. – próbálkoztam meg egy másik irányból megközelíteni a dolgot,
hunyorogva gondolkodott el.
- Emlékszel, mit mondtam neked a Buffy-s dolog után? Ha
én úgy akarom, akár önszántadból is megcsókolnál a jövőben, mert én Justin
Bieber vagyok és bármit elérek. Nem is kellett sokat várnom, hogy
beigazolódjon, és biztos vagyok benne, hogy még ma este is képes lennék kihozni
belőled valami attrakciót. – kajánul mosolygott, kezét térdhajlatomba
simította, nagyon lassan felfelé kezdett haladni.
- Na, na, na! – léptem egyet hátra, szúrós pillantást vetettem
felé. – Ennek korántsem most van itt az ideje, drágaságom. – fejemet rázva
erősítettem meg szavaim.
- Tudtad, hogy egy lány minél jobban ellenkezik, annál
kívánatosabb? – foga közé vette alsó ajkát, lassan kicsúsztatta, majd
megnyalta. Mosolyogva fürkészte a szemem, hevesen dobogó szívvel álltam
tekintetét.
- Tudom. – jelentettem ki határozottan, bár az
igazságtartalmával vetekednék.
- Direkt csinálod. – most ő lett határozott, ezzel jobban
egyetértettem.
- Most menj, mert nekem még ki kell fésülnöm a hajam. –
hivatkoztam egyéb okokra, amely mellesleg igaz is volt.
- Kifésülöm. – vont vállat. – Természetesen csak ha nem
riadsz meg ilyen kezektől. – tartotta felém tenyerét, melyből 5 csontos ujj
meredt az ég felé. Vékony, hosszú ujjai voltak, tipikusan nem férfias, de még
ebben is lehetett találni valami vonzót.
- Ugyan, kérlek.. – kuncogtam fel. – Köszönöm az ajánlatot,
de nem merem ilyen béna kezekre bízni a hajam.
- Hozz fésűt. – legutóbbi megjegyzésemet figyelmen kívül
hagyta, megfordult a fejemben, hogy akkor én is ezt teszem, de hogy őszinte
legyek, egész jól hangzott a dolog. Fiókomba nyúltam, kihúztam belőle a kedvenc
fésűm és felé tartottam. Teljesen felült az ágyra, megpaskolta maga előtt a
helyet, törölközőmet levettem a hajamról és leültem. Sötétszőke tincseim
nedvességtől elnehezülve hulltak hátamra, ujjait végigfuttatta bennük.
- Titokzatos mézszőke, emlékszel? – hangján hallottam, hogy
mosolyog.
- Igen. – motyogtam, lehunytam a szemem, az emlékek
előtörtek. – Tudod…imádom, mikor bármit is csinálnak a hajammal. – vallottam be
mosolyogva.
- Bízd csak rám a dolgot. –összegyűjtve a kósza tincseket
összefogta a hajam, és hátamra ejtette. Választékom már magától beállt, így
azzal nem kellett törődnie. Jártasan fésülte ki a gubancokat a tetejéről,
egyedül ezt a részét nem szeretem a dolognak. Lentebb már könnyebb. A vállamig
kifésülte, néhol egy picit húzott, de innentől kezdve semmi fájdalom, csak
kellemes érzés öntött el. Percekig járatta a fésűt, minden egyes szálat szép
simára rendezve. A fésű fogai hátamat is súrolták, kirázott tőle a hideg.
Lassan leért a szálak végéhez, majd végleg felhagyott a kényeztetéssel. Ujjait
ismét átfuttatta dús hajamon, majd még egyszer végigfésülte.
- Készen vagy. – jelentette ki boldogan. Én viszont
szomorúan nyitottam ki a szemem, tarthatott volna még tovább ez a kis idő..
- Köszönöm. – hirtelen vettem mély levegőt, ezek szerint nem
lélegeztem elég sokszor az utóbbi percekben. Mosolyogva megfordultam, felém
tartotta a fésűt, elvettem tőle és szekrényemre helyeztem.
- Azt hiszem, nekem lassan menni kéne.. – elhúzta a száját,
csalódott lettem. Én sem értem néha magam, most például azért, hogy miért esne
nehezemre elköszönni tőle.
- Hát jó. – sóhajtottam, oldalra döntött fejjel
ránéztem. Szemembe lógó vizes tincseim
fülem mögé tűrte, ujjait lassan végigsimította állkapcsomon, egészen ajkamig.
Tenyerébe fogta az arcom, hüvelykujját járomcsontomra simította, kisajátította
a tekintetem, egyszerűen nem tudtam nem őt nézni.
- Sosem mondtam még, de…gyönyörű vagy. – suttogó szavai
villámcsapásként értek. Ajkaim remegve nyíltak el, megilletődött sóhajt vettem.
Testemen milliónyi szikra cikázott végig, melyek mintha kötődtek volna hozzá
is. Ajkait szorosan összezárta, szeme mosolygott helyette. Szólásra nyitottam a
szám, de alig akart kijönni rajta hang.
- Köszönöm. – sikerült elmotyognom ezt az aprócska szót, de
még mindig túl merev voltam a meglepődöttségtől, hogy mosolyogjak. Ujjai lassan
lehulltak arcomról, ajka megrándult a mosolytól, aztán egyszer csak felállt,
amire nagyon nem számítottam. Leblokkolva ültem az ágyon, s mire észbe kaptam,
már az ajtónál járt.
- Justin.. – elcsukló hangon szóltam utána, visszafordult.
Alig pár másodpercig gondolkodtam csak, de anélkül is tudtam, mit akarok.
Ereimben száguldozott a vér, a gyomrom izmai görcsként ugrottak össze.
Céltudatosan álltam fel az ágyról, mindössze két lépés volt szükséges, hogy
beérhessem. Tekintete kíváncsi, egyben zavart volt, én magam is kételkedtem
abban, hogy biztosan jó ötlet-e. Végül nem érdekelt. Hajába túrtam, és magamhoz
húztam. Meglepődött, nem is kicsit, de hagyta magát. Szabad kezem arcára
simítottam, hüvelykujjamat végighúztam alsó ajkán, mely elnyílt a felsőtől,
szemöldöke összeugrott. Ujjaim kihúztam hajából, kezeim közé fogtam arcát,
lábujjhegyre pipiskedtem magam. Gyengéden vettem alsó ajkát a tulajdon ajkaim
közé, levegőjét orrán eresztette ki, végigsöpört nyakamon. Keze rátalált
derekamra, de csak az egyik. A másik váratlanul hajamba túrt, közelebb vont
magához. Ajkunk felvette a másik ritmusát, tökéletesen mozogtak együtt. Édesen
csókolt, de gyorsabban, mint eddig bármikor. Ám ugyanúgy, mint a többinek,
ennek is megvolt a maga csodás varázsa.
Úgy éreztem, szétfolyok a karjában, de meglepő módon egyben
maradtam. Tarkójára simította a kezem, még mohóbban kaptam ajka után,
egyáltalán nem ellenkezett. Testünk összesimult, szerintem még sosem éreztem őt
ennyire közel magamhoz.
De mint mindennek, ennek is vége lett. Fájt elválnom, fájt
otthagynom, de az eszem így parancsolta. Felülkerekedett a szívemen, és szerintem
ő is így volt ezzel. Nem mellesleg, valahol belül ott bujkált bennem a félelem
is, nehogy valaki benyisson, bár éppen az ajtó mögött állnánk, de azért mégis..
- Huh.. – nyögte elfulladva. - Ez még eléggé szokatlan. –
lihegte ajkamba, egyetértőn bólogattam. Leereszkedtem a talpamra, nem néztem
fel rá. Megnyaltam ajkam, még mindig éreztem az övének ízét. – Nem tudom, miért
kaptam, de köszönöm. – hajamból kihúzta ujjait, arcomra simította.
- Csak úgy.. – vontam vállat, bár ezt eléggé hülye válasznak
éreztem, valószínűleg az is volt. – Megérdemelted. – rukkoltam elő egy másik
alternatívával, ez jobban beillett a szituációba. Felnéztem szemébe, mosolyogva
állta a kontaktust. Félénken hajtottam le a fejem, szerény mosollyal az arcomon
bújtam nyakába.
- Köszi. – nevetett hajamba, majd belepuszilt. Kezem
végighúztam testén a nyakától mellkasáig, indultam a háta felé, de megálltam.
- Megengeded? – felpillantottam rá, elmosolyodott.
- Ennél butább kérdést fel sem tehettél volna, szépségem. –
csókolt homlokon. Bátorságomat összeszedtem, kezem szálkás hátára simítottam,
összefontam karjaim és magamhoz öleltem. Arcomat vállára fektettem, orrom
súrolta nyakát, mélyet szippantottam elképesztően őrjítő illatából. Ő is
hasonlóképp cselekedett, csak éppen nyakamat karolta át.
- Legalább valami „jó éjt” félét mondhattál volna, mielőtt
elmész. – merészkedtem elhagyni nyakát, szemébe néztem.
- Azt hiszed én elmentem volna csak úgy, te buta? –
mosolygott le rám.
- Úgy látszott. – fintorogtam.
- Elvégre ha nem veszed úgy, hogy szó nélkül képes vagyok
elmenni, akkor nem csókolsz meg. Tehát szívesen. – vigyorra húzta a száját,
tökéletes fehér fogai kivillantak.
- Mr. Nagyképű. – dörgöltem orra alá keresetlen szavaim.
- Mrs. Nehézpréda. – kuncogott fel, ezt én sem tudtam elégedett
mosoly nélkül hagyni.
- Na, jól van, most már aztán tényleg menj. Holnap nem fogsz
bírni koncertezni.
- Te pedig be fogsz aludni a megbeszélésen vagy mi a szösz
lesz. – eligazította általa feltúrt hajam, mélyet sóhajtott. – Scooéknak
továbbra is egy szót sem.
- Ahogy mondod. – bólintottam rá azonnal. – Bár kicsit
frusztráló lesz, de egyértelmű, hogy előttük meg nem történteknek vesszük a
dolgokat, hiszen nincs is köztünk semmi, ugye? – kétkedéssel a hangomban tettem
fel egy tényleg kérdéses kérdést, bár a válasz egyelőre egyértelmű.
- Nincs.. – válasza bizonytalan volt, akárcsak az én
kérdésem. Ez nem jó. Egy határozott tagadást vártam, nem egy talánt, hiszen ez
valójában az volt.
- Rendben. – mást nem tudtam mondani. – Na, menj. Jó éjt! –
rámosolyogtam, elléptem előle.
- Holnap beszélünk. – hosszú puszit nyomott felső ajkamra,
rábólintottam, bár nem igazán tudtam, hogy csak olyan „úgyis beszélünk, hiszen
a nap 24 órájában velünk vagy”, vagy pedig egy „erről majd még beszélünk”
dologra gondolt. – Sogni d’oro! – kacsintott rám, felvont szemöldökkel
mosolyodtam el.
- Neked is szép álmokat. – ajkamba harapva próbáltam
türtőztetni mosolyom. Vetett rám egy utolsó pillantást, majd megfordult és
pókerarcot felvéve elhagyta a szobát.
