45. Ne mássz rá!

Hú, lányok...sajnálom, hogy ilyen régen nem volt rész. most látszik csak igazán, hogy jön a suli :/ Merthogy ilyen sok idő fog eltelni akkor is két rész közt, ha nem több. Előre félek....mi lesz velem írás nélkül ?!

Ad2..sajnálom, hogy nem válaszoltam a komikra. Írni is alig volt időm, a válasz szinte már a paradicsom lett volna. Ezúton is KÖSZÖNÖM mindenkinek, hogy írt! A fontosabb kérdéseket említsétek majd meg újra itt, és adok rájuk választ!:)

És akkor a rész.

Kellemes Olvasást♥

Még csak kora reggel van, én máris izgatott vagyok. Fontos lesz a mai nap, tartok is tőle egy picit. Valójában el sem tudom gondolni, hogyan dolgozhatnék a Vichynél, mikor két nap múlva már Olaszország közelében sem lennék. Na és arra is kíváncsi vagyok, vajon mit fognak szólni a helyzet vázolásakor az emberkék.

Kedvenc Gucci táskámba már előre belepakoltam minden szükséges papírt és adatokat tartalmazó kártyát, na és persze az elmaradhatatlan női kellékeket. Beszéltem anyával és a legfontosabb hozzátartozóimmal telefonon, ez némi bátorságot adott a mai napra. Az volt a sejtésem, hogy hamarosan jönnének szólni a többiek, én pedig meg akartam előzni őket. Bőröndöm elé guggoltam, hogy becipzárazzam, de kezem megremegett egy váratlan hanghatástól.

- HOGY AZ A KU…! – üvöltötte egy ismerős hang, melynek hallatán összeszorult a szívem az ijedtségtől.

Mindent úgy hagyva, hezitálás nélkül törtem ki az ajtón, hogy megtudhassam, vajon mi okozta ezt a haragos kitörést.

- Bassza meg, melyik nagyokos unatkozott annyira, hogy olajos balzsamot rakjon a fogkrémembe? – Justint még sosem láttam ennyire dühösnek, már szinte ijesztő volt, ahogy az ajtóban állva füstölög, miközben a többiek egymásban kapaszkodva röhögnek. Szó szerint röhögnek, Ry már be is pirult.

- Mi a fene folyik itt? – értetlenül lépdeltem közelebb, nem jutottak el a tudatomig előző szavai, amiből valójában megtudhattam volna a dolog nagy részét.

- Blair volt, tuti ő volt! – Fredo a hasát fogva mutatott rám ujjával, szemöldököm felugrott a megdöbbenéstől.

- Képes lennél rám fogni, akármit is csináltatok? – nevetve, de azért szidva szóltam vissza a fiúnak.

- Basszus, olyan idióták vagytok! – Justin még mindig irtózatosan dühös volt, nem is csodálom. Hirtelen nagy csapódást hallottam, s már nem állt az ajtóban. Visszamenekült a fürdőbe.

- Srácok, komolyan, mit csináltatok? – mosolyogva közelítettem a fiúk felé.

- Az egész Ryan ötlete volt. – röhögött még mindig Ryan, mármint Butler, Goodra célozva.

- Szegény gyerek.. – néztem el a fürdő felé, hirtelen csend lett, majd egyszerre még jobban kezdtek nevetni. – Most mi van? – néztem végig rajtuk, vöröslöttek a nevetéstől.

- Szegény gyereknek jelenleg te kellesz, én úgy érzem. – rakta a vállamra Fredo a kezét, görnyedt háttal rázkódott.

- Menj be hozzá, vigasztald meg a száját, Csipkerózsika. – vigyorgott rám Ry, kérdőn néztem rá.

- Ryan most biztosan nagyobb segítség lenne neki. Na, nem mintha én nem próbálnám lelkileg összeseperni a ti hülye poénotok miatti traumájából, de a barátja mégis jobban ismeri őt. – kedvesen paskoltam meg Ryan vállát, aki hirtelen félénk lett, nevetése apróbb vigyorrá formálódott.

- Én márpedig be nem megyek hozzá. Még a végén én járnám meg. – nevetve tiltakozott a fiú.

- Meg is fogod járni. Mindannyian. – hátam mögül érte fülem a hangja, velem együtt mindenki ránézett.

- Hé, én nem csináltam semmit! – hevesen csattantam fel, értetlenül meredtem rá.

- Te is kapni fogsz… - céltudatosan indult meg felém, megrémültem dühös arcától. Védekezőn összehúztam magam, egyre mérgesebben lépdelt, tiltó szavakkal próbáltam rá hatni, de mikor egy méteren belülre került, ütésre emelte a kezét.

- JUSTIN, NE! - megfagyott bennem a vér, felsikoltottam.

- …egy puszit. – levegőben lévő keze átkarolt, hirtelen magához rántott, ajkát azzal a lendülettel nyomta arcomra. Végigfutott rajtam a félelem, de közben a megkönnyebbülés, és némi düh is. Testem összepréselődött a karjai közt, próbáltam magamba erőt lehelni.

- Az istenit, olyan hülye vagy! – indulatosan ellöktem magamtól, félénk mosollyal nézett rám. – Ah, tényleg azt hittem, hogy megteszed. Milyen egy rohadék vagy! – hevesen ziháltam, ajkamba haraptam. Belegondolni is rossz, milyen érzés,  ha megüt egy pasi. Én pedig gondolatilag lettem ennek áldozata, s még így is kisebb szívrohamot kaptam, akkor mi lenne, ha tényleg megtörténne? Nem, olyan nem lehet. Ő nem olyan.

- Ó, mézszőkém, hát komolyan kinézed ezt belőlem? – rosszallón csóválva a fejét húzott ismét magához, egy pillanatra nyakába bújtam és beszívtam illatát, de aztán eszembe jutott, hogy társaságban vagyunk és ez nem kevésbé hozott kellemetlen helyzetbe. Őt vajon mi vezette erre a meggondolatlan tettére?

- Nem. – lesütött szemekkel váltam el tőle, hajamba túrva próbáltam enyhíteni zavart helyzetem.

- Ti mióta vagytok ilyen jóban, édeseim? – Kenny szavai megtestesítették félelmem, kelletlenül néztem rá. Felvont szemöldökkel, értetlenül, mégis kíváncsian és kedvesen nézett hol rám, hol Justinra.

- Megtört a kisasszony és végre belement a baráti viszonyba. – Justin mosolya valamiért arról árulkodott, hogy neki már volt egy terve ilyen esetre, mégpedig ez. Hálásnak kell lennem érte, hiszen én most semmit nem tudtam volna mondani a sokktól. Felnéztem rá, ő meg le rám, pillanatokig szemeztünk. És értettük egymást. Ez pedig mérhetetlen nagy örömet okozott nekem. Sosem voltam még képes senkivel sem szavak nélkül kommunikálni úgy igazán, most viszont Justinnal sikerült. Megbeszéltük, hogy mostantól ez lesz a dumánk, miután mi magunk sem tudjuk, hányadán állunk a dolognak, és ezzel megmagyarázhatók az esetleges ehhez hasonló esetek is.

- Nagy nehezen.. – tettem hozzá kedvesen mosolyogva, Justin tudta, hogy csak színészkedem, a többiek meg elhitték, hogy igazat mondok. Így kell ezt csinálni, látjátok? Csak ezzel nehogy példát mutassak másoknak.. De legalább eloszlattam bennük a kételyeket.

- Ha ti mondjátok.. – hagyta annyiban Kenny.

- Remélem mindent felvettél, Fredo. – jutott eszébe Ryannek egy igazán életbevágó gondolat.

- Mi? Én? – a fekete hajú fiú szinte kővé vált, arcára kiült a rémület. – Nem úgy volt, hogy Kenny veszi? – szavai hallatán csend töltötte be a teret, majd hirtelen Ry kikelt magából.

- ALFREDO KISMILLIÓ MÁSODIK NEVŰ FLORES, UGYE VICCELSZ?! – szívszakadva rogyott a kanapéra, fájdalomtól vonaglott, elkerekedett szemekkel néztem alakítását. Egyik pillanatban még ült, aztán már vízszintesben volt, majd mégis inkább felállt, aztán visszaült a kanapéra, közben pedig őrült módjára üvöltözött és fogta a fejét.

- Ilyenkor ennek mi baja? – suttogtam Justinnak, aki csak vállat vonva rám mosolygott.

- Megszívtad,  pucuskám. – büszke vigyort küldött felé, Ry ettől még jobban bepipult.

- Hát ezt nem hiszem el! – térdre esett, nyöszörögve adta ki bánatát.

- Nyugi, emberek, Jon a kezében tartotta az ügyet. – sétált felénk a lehető legelégedettebb mosollyal Jon. – Justin fürdőszobába vonulásától kezdve a dühöngésén és a Blairre hozott agybaján keresztül Ryan legőrültebb szenvedéséig minden megvan. – feltartotta a tenyérnyi kamerát, melyet a kémkamerákhoz tudtam volna leginkább hasonlítani.

- Tessék? – Ry kisimult arccal kapta fel a fejét. – Jon! Jon, imádlak! – hirtelen felugrott, a pasas felé rohadt és a nyakába vetette magát. Én mondom, ez a hapsi nem százas. – Huh, most megnyugodtam. – szívét fogva vált el, mélyeket lélegzett. – Most beszélj, te kis pöcs. – incselkedett Justinnal, aki megfeszített állkapoccsal próbálta elfogadni a helyzetet, hogy mégis rögzítve lett a szívatása.

~*~

Justin szemszöge

Egyetlen szöszkém valahol bent abban a nagy épületben harcol most a sikeréért. Szívből remélem, hogy meglesz neki, hiszen mióta várt már erre. Egy külföldi karrierre.

- Bemegyünk a buszba. – Scooter hangja kizökkentett monológomból, beleegyezést jelezve felé biccentettem, de nem mozdultam. – Jössz?

- Még maradok. – zártam le egyszerűen, vonakodva bólintottak. Magam elé bámultam, lépésük zaját hallgattam, mely egyszer csak megszűnt. Kifárasztott a mai két koncert, plusz dedikálás. Olyan kényelmesen ültem itt. Lábamat lelógattam a föld felé, összekulcsolt kezemet ágyékomra vetettem, nem foglalkoztam görnyedt tartásommal. Szurkoltam Blairnek.

- Csá. – huppant le mellém Ryan, felnéztem rá, majd vissza előre.

- Mi bánt? – kérdeztem egyhangúan, ez volt a szövegünk, ami egy „mondd, mi van”-t jelentett.

- Elfáradtál, ugye? Justin Bieber elfáradt. Az év szenzációja, hölgyeim és uraim!

- Mondd, látsz te is valahol közönséget, akinek ezt bejelenthetnéd? – nevettem fel.

- Zavar, hogy látszik rajtad, azért vagy ilyen, ugye? – vállamba bokszolt, kilibbentem egyensúlyomból, gyorsan visszahúztam magam.

- Nem. – vállat rántottam, megnyaltam ajkam.

- Szabad a csaj? – hangja óvatossá vált, majdnem rávágtam, hogy „Milyen csaj?”, de mégsem volt rá szükség.

- Nem! – hevesen felé fordultam, talán kicsit túl agresszív is voltam. – Blairt felejtsd el. – szebb hangnemre váltottam, ő is bátrabbá vált.

- De olyan jó csaj.. – nyöszörgött, felsóhajtottam.

- Tudom. De akkor is felejtsd őt el! – jelentőségteljesen néztem rá, elhúzta a száját.

- Álljunk csak meg! – felcsillant a szeme, gyanakodva álltam pillantását. – Van köztetek valami, ugye? – összecsapta tenyerét, szinte felkiáltott.

- A rohadt életbe, fogd már be a szád! – sziszegve szóltam rá, mérgesen vágtam oldalba.

- Au. – lehelte. – De akkor…komolyan van?

- Dehogy! – intettem le, számomra is fájtak szavaim. Bárcsak lehetne.. – Sajnos.. – sóhajtottam.

- Ő nem akarja?

- Nem erről van szó.. – vonakodtam a téma elől, nem volt kedvem beavatni őt, hogy már nemegyszer csókolóztunk, mindketten élveztük, de tulajdonképpen ennyi. És én sem tudom, mit kellene tennem. Fejezzem be, vagy inkább hajtsak rá?

- Szóval akarja? – eltátotta a száját.

- Neem! – elhúztam a szót, felnyögtem értetlenségén. Bár hogyan is érthetné, mikor még én sem értem.. – Vagyis…nem tudom. Nem arról van szó, hogy akarjuk, vagy nem. Nincs is mit akarni. – füllentettem a végén. Muszáj voltam, hogy ne kérdezzen tovább.

- Akkor én becserkészhetem? – reménykedett.

- Verd ki a fejedből. Még a legcsekélyebb vele kapcsolatos gondolatodat is. És ne mássz rá. Ne is próbálkozz. Blair az enyém. Még ha nem is.. De az enyém, valamilyen szinten. – határozott voltam, remélem értette.

- Öcsém, milyen szerencsés vagy! Ilyen csaj lehet a tiéd… remélem nem leszel barom és hagyod ki az alkalmat. Még ha csak futó kalandként is..

- Nem, Ryan. – vágtam közbe. - Tudod, hogy utálom az olyat. Főleg vele nem lennék képes megtenni. Olyan kis törékeny.. – ajkamba haraptam, lehajtottam a fejem. – Nem érdemli meg sem ő, sem egy lány sem, hogy felültessék. Te is leállhatnál már a nőcsábászkodással. Ezért nincs egy normális kapcsolatod sem. Mindenkivel flörtölsz. – szerintem jogosan oktattam ki. – Nem gondold, hogy jobb pasi vagy, csak mert Justin Bieber a haverod. – vigyorogva poénkodtam, s bár elfintorodott, láthatólag vette a viccet.

Csend állt be közénk, nem volt miről beszélnünk. Vagyis lett volna, de amiről ő akart beszélni, az nem egyezett volna az én álláspontommal. Inkább azzal foglalkoztam, hogy megtöltsem a tüdőm olaszországi levegővel. Szívesebben lennék most abban a légkondicionált, nagy épületben, de a szöszke nem szerette volna, hogy megtudják, velünk van, mert szerinte úgy előnyben részesülne.

- Te, az Blair. – bökött meg Ryan, felkaptam a fejem. Rögtön kiszúrtam őt, nem volt nehéz, hiszen jóformán a semmi közepén vagyunk.

- Tényleg. – értettem egyet, miután megbizonyosodtam. – Blair! – felé kiáltottam, leugrottam az alacsony betonfalról. Lelkesen indultam meg felé, mosolyt varázsoltam az arcomra, a gratuláció kivitelezését terveztem. De meg kellett lepődnöm. Egy magát vonszoló, sírás környékén álló, összetört lányt láttam magam előtt, ebből pedig rögtön megértettem a helyzetet. – Jézusom, Blair. – suttogtam magamban, elszorult a torkom.

- Miért is gondoltam, hogy kellek nekik? Csak egy felkapott amerikai modell vagyok. Egy senki. – remegő hangon beszélt, tisztán láttam, hogy nedves a szeme. Tehetetlenül lassítottam, ahogy elé értem.

- Blair, ne mondj ilyet! – bíztató próbáltam lenni, de szánalmasnak éreztem magam. Arcára simítottam a kezem, próbáltam megemelni a fejét, hogy szemébe nézhessek, de nem hagyta. Éreztem tenyerembe folyni egy könnycseppjét, tudtam, hogy ez még csak egy töredéke annak a fájdalomnak, amit igazából érez. – Ha hibát találtak benned, akkor meg sem érdemlik, hogy az övék légy. – tovább próbálkoztam, hátha tudok valami olyat mondani, amitől jobban érezné magát.

- Csak azért nem akartak, mert nem tudok itt maradni Olaszországban. Gondolkodási időt sem hagytak, Justin. – elfúlva tört ki zokogásba, mellkasomra esett.

- Minden rendben lesz. – suttogtam fülébe, szorosan átkaroltam. Sejtem, mit érezhet. Romba dőlt az európai karrierje, ami olyan, mintha nekem már nem lehetett volna My World 2.0. – Ez még csak Olaszország. Európa eléggé nagy… Valahol kínálnak majd neked egy sokkal jobb ajánlatot. – nem adtam fel a próbálkozást, bármit bevetnék, hogy neki jobb legyen.

- Ja. Talán.. – motyogta. Nem úgy hatott, mintha így is gondolná. Mélyet lélegzett, nyakamra apró köszönetpuszi-félét adott, majd elvált, s szipogva megtörölte a szemét. – Menjünk. Ránk várnak. – bökött a busz irányába, ahol a többiek álltak. Bizonyára nekik is leesett, hogy mi a szitu, így nem jönnek majd a kínos „na, hogy sikerült?” című kérdésekkel.

Nehezen engedtem el magamtól, de mégsem ölelhetem a derekát a többiek előtt. Lassan lépdeltünk feléjük, Blair igyekezett rendbe szedni magát.

- Sziasztok. – halvány mosollyal az arcán, szipogva köszönt a többieknek, akik együtt érzőn néztek rá. – Srácok… - nagyot sóhajtott. - Sajnálom, hogy emiatt kellett megbolygatni az egész turnét…azt hittem, sikerülhet, de… - ismét elérzékenyült. - Teljesen felesleges volt…nem érek semmit és… - hangja megcsuklott, ajkába harapott, hogy ne törjön ki sírásban. Nem bírtam ki, hogy ne karoljam át. Csak baráti volt. Csak megsimogattam a felkarját. Ebben nincs semmi.

- Kicsim, nincs semmi baj. – anya mosolyogva lépett elé, átadtam neki a helyem. A többiek mögé álltam, onnan néztem az eseményeket. – Hidd el, vannak ennél sokkal súlyosabb gondok is az életben. Igen, most elbuktál. De milyen harcos az, aki inkább tovább fekszik a földön, mintsem felálljon és tovább küzdjön? – ezzel teljesen egyetértettem. Nekem is mondta már ezt, mikor csalódás ért, és még mindig úgy gondolom, hogy tökéletesen igaza van.

- Igazad van. – hüppögte Blair, elmosolyodtam. Csodálom édesanyám, hogy ekkora hatással bír az emberekre. Na, de említsük meg, neki azért már lehet is honnan tapasztalata…

- Ez még csak Olaszország. Európa óriási…nem csak itt van lehetőség. – Blair felkuncogott, ajkába harapott.

- Justin is ezt mondta. – szipogva mosolygott, de legalább már mosolygott.

- Akkor már csak van benne valami igazság, ha ketten is ezt mondjuk, nem? – nevetett anya, Blair bólintott.

- Köszönöm. – hálásan pillantott anyára. Carin mellettem remegve vett levegőt, rásandítottam, szeme könnyekben állt.

- Jaj, te, hát nehogy sírj már! – nevetve átöleltem, ő is ugyanígy viszonozta.

- Induljunk. Elég volt ebből a helyből ennyi. – kérte Blair, bólintottunk. Kicsit megtört most a hangulat, de biztos vagyok benne, hogy helyre fog állni. Felvonszoltuk magunkat a buszra, rögtön szétszóródtunk.

- Szeretnél társaságot, vagy lennél most inkább egyedül? – csíptem el, mielőtt bemenekült volna a szobájába. Most mindegy, hogy látnak-e a többiek, hiszen érthető, hogy segíteni próbálok. Röviden hezitált, majd kitárta az ajtaját. Mosolyogva mentem be, de átvettem tőle az ajtó bezárását, melynek zárját kulcsra fordítottam. Nagyot sóhajtva az ágyához ment, elnyúlt rajta hosszában. Fél 8 körül lehet, már egész sötét az ég. Felkattintottam az éjjeli lámpát, lehunyta a szemét a hirtelen fény miatt. Hezitáltam, vajon hova üljek, de kitaláltam egy praktikusnak tűnő pozíciót. A feje felé ültem, hátamat a falnak döntöttem. Óvatosan nyaka alá csúsztattam a kezem, szemei kipattantak a kíváncsiságtól. Nem is kellett őt emelnem, megemelte felsőtestét magától is.

- Gyere ide. – paskoltam meg combom, felvonta szemöldökét, de nem ellenkezett. Visszafeküdt a hátára, fejét épphogy ágyékom alá helyezte. Ajkamba haraptam, lemosolyogtam rá. Szeméből kitűrtem a hajszálait, végigsimítottam arcán, szeme alatt, s ajkán. Forró volt, ez arra ösztönzött, hogy még egyszer végigvezessem ujjam alsó ajkán. Elidőztem arca vonalain, egyszerűen csodálatos volt. Nem is értem, miért dobnak ki egy ilyen szépséget, csak mert nem tud itt maradni. Van máshol is törzshelye a Vichynek, nem csak itt, nem igaz?

Tenyerem feje búbjára simítottam, homlokát cirógattam a ujjammal. Másik kezemet merészeltem derekára simítani, lehunyta szemeit, ebből arra következtettem, talán nem bánja annyira nagyon..

- Köszönöm, Justin. – alig hallottam, csak ajka mozgása segített.

- Nincs mit köszönnöd. – lentebb hajoltam, annyira, amennyire csak tudtam, de nem tudom, mit akartam. Csak jó volt közel lenni hozzá. Szemeit kinyitotta, a fényben úgy hatott, mintha fekete lenne az írisze. Teljesen elmerültem a tekintetében, Ryan szavai jutottak eszembe. De nem, nincs igaza. Ha lehetne választani, hogy kalandként megkapjam, nem kérném. Nem akarom őt összetörni. Hiszen biztosan fájna neki, törékenységéből ítélve. A most ölemben fekvő Blair nem az a Blair, aki New Yorkban volt. Az a gyűlölködő, határozott és erős Blair. Nem is volt ő soha olyan. Csak a helyzet tette olyanná. Hogy össze volt zárva velem, én pedig annyira hajtottam rá. Hiszen mindenki mással kedves volt. Most velem is olyan. Most az igazi Blair. És az igazi Blair törékeny, érzékeny és szerető. Képtelen lennék belerángatni őt egy kalandba. Ő annál többet érdemel.

- Justin…segíts. – halk szavai visszarántottak a valóságba, bár tekintete továbbra is ámulatban tartott.

- Miben? – féltem, hogy azért nem tudom, mert nem figyeltem rá, de nem emlékszem semmi ilyen témára.

- Segíts elfelejteni a mai napot. Hogy ott voltam. Elfelejteni, ami történt. Hogy ne érezzek ekkora csalódást. – szívére szorította a kezét, a gyomrom összeugrott. Nem, kicsit sem csillapodott a fájdalma sem az én, sem az anya beszédének hallatán, vagy csak igazán picit. De azt nem igazán értettem, mi egyébbel tudnék segíteni.

- Hogyan? Mondd, és megteszem. – ígértem. Felsóhajtott, ajkába harapott. Megrázta a fejét, hogy hagyjuk a témát, s halványan elpirulva felült. Összevontam a szemöldököm, ezt vajon miért tette? Nem nézett hátra. Felhúzta a lábát, átkarolta. Oldalról láttam az arcát, s ahogy abban gyönyörködtem, valahonnan beugrott, mire gondolt. – Blair…

Lefejtettem karjait a lábairól, rám kapta tekintetét. Egy percig sem hezitáltam. Mellé térdeltem, tenyerembe fogtam arcát, nem foglalkoztam megilletődött sóhajával. Ajka már elnyílt, szinte kitárulkozott előttem, én pedig felhasználtam ezt. Telt felsőajkát az enyéim közé vettem, hajába túrtam, szorítottam magamhoz. Kezem alatt éreztem arcába szökő vérét, elmosolyodtam. Gyenge ujjai félénken érintették a nyakam, lassan körbefonták, tarkómon beletúrt. Végigfutott rajtam a hideg.

- Blair, Justin odabent van? – a kintről érkező hangra szinte egyszerre löktük el magunkat egymástól. Félve kerestük a másik tekintetét, egyikünk sem tudta igazán, most mi a teendő. Biztosan megkapjuk majd a „mit csináltatok zárt ajtónál?” kérdést, amire máris választ kezdtem keresni.

- Igen, itt van. – kiáltott ki Blair.

38. Hirtelen támadt ötlet

Sziasztok, lányok! :))

Ahogy említettem az előző részhez pár órával ezelőtt írt kommentemben, borzasztóan sajnálom, hogy nem válaszoltam a kommentekre. Amint tudjátok, nyaralni voltam. Most sem lennék itthon, de kicsit változott a program. Hétfőn voltunk Egerben és környékén, kedden Szlovákiában, jövőhéten megyünk Pestre a vidámparkba és hajókázni és cirkuszba, de a lényeg, hogy most itthon vagyok és tegnap este éjszakáztam egyet, aminek eredményeként sikerült befejeznem a már nyaralásra indulásunk előtt elkezdett részt.

Ismét panaszkodhatnék, hogy mennyire nincs időm és hogy emiatt nem tudom, mikor jön a következő rész, de nem teszem. Nem akarom mindig mindkét blogomon ismételgetni a tennivalóim.

Így csak annyit jegyzek még meg, hogy ez a rész 100% Justin szemszög, aminek remélem örültök:) Azért is jutott ez eszembe, mert írtátok párat, hogy szeretitek a fiú szemszöget, és azért is, mert ezt most így ellett írnom, hogy a tervem ütősebb legyen:D

Akkor hát többet nem is írok. Jelentkezek, amint tudok!:) A kommentekre pedig igyekszem ezúttal válaszolni :))

Kellemes Olvasást.♥

Morcosan bámultam ki az ablakon, Scoo megrúgta a lábam, amit viszonoztam.

- Azt mondtad, idézem: „majd holnap…”. Ma már holnap van. Nincs több halasztás. – szigorúan parancsolt rám, de hangjában gyermeki kíváncsiság volt.

- A magánéletemnek van olyan határa, ami már tényleg csakis a saját magánéletemet foglalja magába, tehát tényleg csak én tudok róla. – magyaráztam indulatosan. Türelmetlen lettem és mérges, de közben rosszul is éreztem magam emiatt. De azért érthető, hogy nem akarok arról beszélni, mi történt a koripályán. Még szerencse, hogy az előtte lévő és az aznapi éjszakáról nem tud. Scoo kinyírna, ha megtudná, hogy flörtöltem a szöszkével.

Úgy látszik, leakadt a témáról. Végre koncentrálhatok másra. Ami nem megy. Én megkedveltem Blairt. Igazam volt, mikor azt állítottam, hogy ha utál valakit, akkor az kegyetlen, de ugyanakkor szeretni is szívből tud. Annyira jó volt látni, hogy elpirult, mikor megpusziltam. Ezelőtt sosem tette. És aztán ott van, ami a pályán történt.. Tudom, hogy megváltozott. Talán kellett ez a másfél hónap szünet, mialatt bevallom, nekem teljesen kiment a fejemből a csajszi. De így lecsendesülhettek az utálatból kifolyó érzései és mintha átlagos fiúként gondolt volna rám. Talán Caitlin volt az egyetlen, aki ugyanígy nézett rám. Azt az időszakot is sajnálom, mikor Selenával kavartam. Ha választani kellene, Blair oldalán állnék Selenával szemben. Ő élvezkedjen csak nyugodtan Harryvel. Sok sikert szegény srácnak.

A sajtótájékoztató kegyetlenül unalmasan telt. Az eleje még oké volt, de aztán jöttek az agyölőbbnél agyölőbb kérdések. Szerencsére Scoo magára vállalta a válaszadás nagy részét, de a közvetlenül nekem szegezett kérdésekre muszáj voltam válaszolni. Gondolataim sok felé elterelődtek, így néha csak dadogtam össze-vissza. Képzeletemben eljutottam egészen Kanadába a nagyi sajttortájáig, majd Jazzy és Jaxo felé eveztem, de visszagondoltam Londonra és a Believe népszerűsítő akciónkra is, s nagy meglepetésemre Blair is beférkőzött belső monológomba. Talán nem kellett volna olyan közel engednem magamhoz. Túl jól éreztem magam vele. De az, hogy komolyabb prédaként gondoljak rá, egyszerűen elképzelhetetlen. Vétek lenne belerángatni őt az engem körülvevő médiába. Na meg amúgy sem gondolom, hogy ő annál többet kérne belőlem, mint amit az utóbbi napokban kapott…

Megelőzve egy Scooterrel folytatott párbeszédet, inkább beletemetkeztem a telefonomba. Követtem pár rajongót, írtam nekik, felfigyeltem rájuk bizonyos twitteres cuccok segítségével, linkeltem pár fontosabb információs oldalt, végül egy utolsó tweetet hagytam.

mexikói sajtótájékoztató = káosz. a gondolataim sosem a kérdésekre koncentráltak. ez történik, ha hiányoznak dolgok. de most…tervezzük a turnét. #LEGGO

Perceken belül megtaláltuk az óriási épületben Mr. Pherb-öt. Mosolyogva üdvözöltük egymást, majd leültünk az asztala előtti székekre, ő pedig velünk szembe.

- Sikerült minden egyes koncerthelyszín igazgatójával beszélnem, változatlanul szabad az aréna, minden részlet a megbeszéltek szerint maradt. Csupán annyi a változás, hogy az egyik londoni koncerten nem fognak tudni halat kínálni, helyette kaviár lesz.

- Kaviár? Szó sem lehet róla. – tiltakoztam azonnal. – Laktató ételeket szeretnék, nem holmi díszkaját.

- Mire gondol, Mr. Bieber? Mondjuk kérhetnénk helyette…

- Sima sajtos-sonkás szendviccsel megelégszem. Viszont gumicukor feltétlenül legyen. – szavaimat azonnal jegyzetelte egy papírra, nagy felkiáltójelet tett melléjük.

- Azonnal intézkedni fogok, amint megbeszéltük a további információkat. – nézett ránk mosolyogva.

Hosszú órákig folyt a Believe turnéval kapcsolatos megbeszélés. A legapróbb dolgokba is belementünk, hiszen ez az utolsó esély a változtatásra. Kevesebb, mint egy hét múlva végre már élesben fog menni a dolog. Talán ezt a turnét várom eddig a legjobban. Új koreográfiák, új táncosok, új környezet, új stílus, szinte minden új. Európába megyünk, ami még vonzóbbá teszi az egészet. Rég jártam már úgy igazán Európában. Most minden zugába elmegyek, ahova csak tudok.

Nagyon nehezen jutottunk be a hotelbe. A rajongóim szinte elzárták az utat. De nem hagyhattam ki pár autogramot és fotót. A biztonságiaknak köszönhetően épségben az épületbe értünk, de lelkiismeret furdalásom támadt, amiért olyan hamar otthagytam őket. Mikor megnyomtam a lift gombját, eszembe jutott egy ötlet.

- Scooter, énekelni akarok. – fordultam a szemüveges pasas felé, aki egyáltalán nem értette, miről beszélek. – Mint Párizsban. Menjünk ki az erkélyre és énekeljünk. – hangomban én is hallottam gyermeteg lelkesedésem.

- Nincs itt Dan, kölyök. – vállát a lift oldalának döntötte.

- Kíséret nélkül is tudok énekelni. Scoo, légyszi! – még a kiskutya szemeket is bevetettem, s örömmel, nyugtáztam, hogy hatásos volt.

- Legyen. – ment bele nagyot sóhajtva. Elvigyorodtam, s kiléptem az éppen nyíló ajtón.

Nyomomban három férfi kullogott, de én gyorsabban értem az ajtónkhoz. Kis ügyetlenkedés árán kinyitottam, szemem az erkélyajtóra tévedt. Átvágtam a szobán, elhúztam a függönyt és kinyitottam az ajtót.

- Justin, csak ésszel! – húzott vissza Kenny a vállamnál fogva. Elém lépett, kilépett a nyitott ajtón és felmérte a terepet. Hallottam a rajongóim sikítását. Mosolyogva követtem Kennyt, aki elállt a korláttól, hogy átvehessem a helyét.

Nagyon meglepődtem az elém táruló látványon. Többen voltak, mint hittem. Sokkal többen. Az egész utcát beterítették, el sem láttam a tömeg végéig. Az egyik oldalról le volt zárva az út, valószínűleg akkor a másikról is. Leintegettem a tömegnek, próbáltam minél több arcon végignézni. A 2. emeleten voltunk, úgyhogy megpróbálkozhatnék a hangos beszéddel.

- Szeretlek titeket, srácok! – szavaimra fülfájdítóan hangos sikítás volt a válasz, elvigyorodtam. – Szóval…mit szólnátok egy kis… - csillogó szemekkel várták a mondat folytatását, de nem fejeztem be.

- Justin! – Scoo hangjára hátrafordultam, kezében egy hangosbemondót szorongatott, felém nyújtotta.

- Köszi, Scoo! – vettem el tőle, számhoz emeltem, a végét Kenny füle felé irányítottam, s gyorsan cselekedtem. – Haliiii! – ordítottam a bemondóba, Kenny dühtől izzó arccal tolta el fülétől, vállon lökött, amin elröhögtem magam. Végül ő is beadta a derekát és felnevetett. – Szóval… - fordultam vissza a tömeghez, amely felől folyamatos sikítás érkezett. Belekezdtem volna az ajánlattételbe, de végül meggondoltam magam, és egyszerűbbre veszem a dolgot. – I’d like to be… - kezdtem el az éneklést, az eddig is hangos sikoly most csak még rosszabbra fordult. - …everything you want. Hey, girl, let me talk to you… - elvigyorodtam, elvettem számtól a bemondót. – Egyedül nem megy. Segítettek? – tártam ki kérdőn a karom. Az egyértelmű beleegyezés után megköszörültem a torkom, kezemmel ütni kezdtem a ritmust a combomon. – If I was your boyfriend, never let you go. Keep you on my arm girl, you’d never be alone. I can be a gentleman, anything you want. If I was your boyfriend, I’d never let you go, never let you go. – a végén elnevettem magam, a rajongók őrjöngtek odalent. Tovább énekelték a dalt, a rap részt végignyomták. Végigvideóztam, a végén megtapsoltam őket.  – Köszi, srácok. Szeretlek titeket! – kiabáltam jó hangosan, magasra emelt kezekkel integettem. Leszálltam a korlátról, egy puszi dobást követően pedig eltűntem a falak mögött. Bár nem volt olyan hosszú „előadás”, mint a pár héttel ezelőtti párizsi, mégis feltöltött energiával. Magamban folytattam az éneklést, fütyörészve táncoltam a koreográfiát.

2 nappal később

A helyemet szokás szerint az utolsó ülés jelentette. Gumicukrom felét már betömtem, pedig alig két perce eszem. Semmi ötlet nem jut eszembe. Mindig összegyűrtem a papírt, miután mindkét oldalát beterítettem rajzokkal, de egyik ruhaterv sem tetszett. Valami ütős kell. Nem fogok fehér-lila összeállításban turnézni. A fekete-arany outfit a fellépéseimé. Kell bele valami extra. Csak remélni tudom, hogy mikor Ryannel találkozok, kész terveket fog a kezembe nyomni.

Eldobtam a ceruzát, zsebemből kihalásztam telefonom. A Twittertől vártam vigaszt elkeseredésemre. Gondolatelterelésként követtem rajongókat, válaszolgattam némelyiknek, retweeteltem, és húztam az idegeiket pár turnéval kapcsolatos infóval. Lehet, hogy ők izgatottak, de én még jobban várom már, hogy újra érezzem a zsúfolt koncertek okozta adrenalint és fáradtságot egyszerre. Végiggörgettem a legfontosabb emberek oldalát, mint például anya, apa, Scooter, Kenny, és még pártíz egyéb személy fiókját. Szándékosan utoljára pötyögtem be a @BlairyC felhasználónevet. Megváltoztatta a profilképét, ezt rögtön kiszúrtam. Behoztam az adatlapját, megnyitottam nagyban is a fotót. Úgy tippeltem, modelles kép, de lehet csak ő ilyen profi a fényképészetben. Mindenesetre az tény, hogy nagyon jól sikerült kép lett róla. Letekertem a tweetjeihez, a legutolsó alig fél órája jött. Lehet még most is fent van, bár nem valószínű, hogy ilyen sok időt tölt Twitteren. Biztos van jobb dolga is.

Addig tekergettem le-fel, mígnem megakadt a szemem egy sokat sejtető szövegen.

még csak most kaptam, és máris itthon kell őt hagynom? ó, Buffy, máris hiányzol!

A végén pedig egy link ékeskedett, mely egy képhez vezetett. A hátsó udvarukban készült, amire ráláttam a verandáról, mikor unaloműzés végett himbálóztam a hintaágyon. Blair a fűben feküdt, a kutyus mellette, fejét pedig Blair hasán pihentette. De mindez csupán pár pillanatot vett el gondolatmenetemből, helyét felváltotta a szöveg, amit a képhez írt.

Itthon kell őt hagynom. Elhagyja őt, de nem úgy el. Nem a kutya megy el. Blair megy el. Hiszen otthon hagyja, ami azt jelenti, hogy ő maga hagyja el az otthonát. De hát…hová megy? És mennyi időre? Hiszen ha csak rövid időről lenne szó, biztosan nem bántaná ennyire, hogy el kell hagynia a kutyusát.

Hüvelykujjam egyetlen pöttyintéssel kiléptetett a netről, s egy másikkal behozta a névjegyzéket. A B-hez tekertem, éppen a keresett névnél álltam meg. Tárcsáztam és vártam. Legalább 4 csörgést. Ki gondolná, hogy a szöszke ennyire elfoglalt?

- Justin? – fülemet megütötte egy meglepetéstől magas hang, arcomra mosoly szökött.

- Szóval így állunk. – csücsörítve próbáltam élt vinni hangomba.

- Így hogy? – ha lehetséges, most még döbbentebb lett.

- Hova mész, Blair? – tettem fel sóhajtva a kérdést, melyre válasz a másodpercek múltával sem jött. – Nem érdemlem meg, hogy tudjak rólad? – én is meglepődtem a hangomban érződő sértődöttségen, de jobban belegondolva tényleg megsértett egy icipicit a dolog.

- Honnan…honnan tudod, hogy elutazom?

- Ahonnan Buffyról is tudok. – mosolyogtam sunyin.

- Oh.. – valószínűleg most állt neki össze a kép. – Hát…Buffyt tegnap kaptam.

- És hová mész? Nem szabad róla tudnom?

- De, dehogynem. – vágta rá kissé zavartan. – Európába.

A gyomrom összeugrott. Európába megy? Az lehetetlen. Nincs ekkora véletlen.

Arcomat beterítő vigyorom fél másodperccel később el is tűnt. Minek is örülök én? Ő egy városban lesz, én pedig minden nap más országban. Pedig egy pillanatra azt hittem, találkozni fogunk.

- És mond…miért érdekel ez téged? – nem bántó volt, csupán érdeklődő.

Gondolatom újabb irányba terelődött. Nem, talán mégsem lehetetlen, hogy találkozzunk. Ami azt illeti, elég lehetséges lenne. De.. á, nem. Hülye ötlet. Lehetetlen lenne megoldani, hiszen ő azért megy, hogy…Várjunk! Miért is megy?

- És miért mész Európába?

- Egy olaszországi divatcég modellje lennék. A tavalyi Vogue-os dologhoz hasonlóan. A különböző divattervezők által kreált márkák népszerűsítése bemutatókon, fotózások magazinokhoz, sőt még egy lehetőséget is kaptam, hogy a Vichy egyik termékének arca legyek. – hangja boldogan csengett, biztosan örült a lehetőségnek, amit teljesen megértek.

Megint válasz nélkül hagytam, elgondolkodtam. Vajon meg lehetne oldani azt, amire én gondolok? Blair is jól járna vele és szerintem én is. Nem tudom, miért akarom, de jó buli lenne ez a dolog.

- Blair, le kell raknom pár percre. Zavarnálak, ha visszahívnálak kicsit később? – nemleges választ kaptam, ami felvidított, s rögtön felpattantam a helyemről. – Akkor később.

- Rendben. – hangja megremegett, kételkedő volt, szerintem teljesen nem értette, hogy mit miért tettem. Kinyomtam a beszélgetést, Scoohoz siettem és lehuppantam mellé.

- Scoo, mondanom kell valamit. – ajkamat rágva gyűrtem le izgatottságom, ujjaimat tördelve dőltem előre a székben.

- Hallgatom. – motyogta, ráfókuszált a képernyőre. Legörgetett, majd vissza, aztán pötyögött valamit, majd kattintott, s megint görgetett. Ez így nem fog működni. Kivettem kezéből a laptopot és leraktam magam mellé. Nagy szemekkel nézett rám, megköszörültem a torkom.

- Blair Európába megy. – jelentettem ki nyugodtan, hátha ennyi is elég lesz, hogy tovább gondolja a dolgokat.

- És? – vonta fel szemöldökét, vállat rántott.

- Mi Európába megyünk. – újabb támaszpont. Rám meredt, elgondolkodva összevonta szemöldökeit, majd szemében felcsillant valami.

- Nem. – határozottan rázta meg a fejét, meglepődtem. Ilyen gyorsan felfogta volna a dolgot? De ami még jobban érdekel: komolyan nemet mondott?

- Melyik kérdésemre válaszoltál most nemet? – könyököltem térdemre.

- Arra, hogy velünk jöhet-e. Ismerlek, Justin. És nem, nem jöhet. Jobb, ha elfelejted a csajt. Nem lehet köztetek semmi. Azért pedig, hogy futó kalandként szórakozz vele egyet, aztán eldobd és összetörjön, nem kockáztatunk. Justin, látom, hogy volt köztetek valami. Nem adsz egy lánynak arcsimogatós puszit búcsúzáskor, ha ugyanúgy álltak volna a dolgok, mint mikor tavaly elváltatok egymástól. – idebent már rég leesett az állam, de nem mutattam ki döbbenetem. Eddig is tudtam, hogy van ebben a pasiban valami, de ez már kicsit sok. Tökéletes megfigyelő, tökéletesen összerakja a dolgokat, szinte már ijesztően tökéletes, amit művel. Ennyire nem lehetett nyilvánvaló, hogy volt valami – hiszen kétségkívül volt.

- Nem akarok Blairtől semmit. – ráztam meg a fejem, ezt így is éreztem. – Csak jó valakivel lazítani néha. Szinte csak pasikkal vagyok körbevéve. Jól esik egy kicsit…flörtölni. – vallottam meg mosolyogva. – De legfőképp a barátság miatt jó. Blair szép, tehetséges és korombeli. Mi baj van vele?

- Az a baj, Justin, hogy nem szabad Blairt belekeverned ebbe az egészbe. Most építi a karrierjét, sikeres abban, amit csinál és 18 évesen máris befutott modell. Hagyni kell őt botránymentes életet élni. Ha hozzád kapcsolva írnak róla, szerintem nem kell részleteznem, hogy mi lesz.. – ebben igazat adtam neki. Minden szavában. Jasminet is felkapta a sajtó, Selenának is sikerült löknöm egyet a szekerén, ráadásul nemrég én magam mondtam, hogy minél távolabb marad a sajtótól, annál jobb. Az újságírók képesek borzalmas híreket kitalálni, csak hogy legyen miről írni és beszélni. A végén még olyat találnának ki Blairről, ami nagyon nem úgy van. A modellkedéssel járó hírnév megint más, hiszen attól még nem biztos, hogy felismerik az utcán. De ha felröppen, hogy köze van hozzám, akkor tuti azonnal összeboronálnak minket. Ilyenkor utálom a hírnevet.

- Nem lehet eggyel több barátom? – hangom kétségbeesett volt, tényleg ennyire hatott volna rám előbbi monológom?

- Lehetne. De ne Blair. Van rajta kívül még milliónyi ember. Ő maradjon meg telefonos barátnak. Higgy nekem, Justin, jobb lesz ez így. – szeme aggódó és féltő volt, tudtam, hogy csak a legjobbat akarja nekem. De a porcikáim bizseregtek, hogy nem az én igazam nyert, ami feldühített. Egy szaros sajtó miatt nem fogok beparázni. Nem bujkáltathatok embereket és nem szakíthatok meg ismeretségeket, csak hogy ne terjedjenek pletykák. Nem, ezt nem fogom hagyni.

- Scooter. Ha Blair belemegy, jön a turnéra. Nem érdekel. Sem a sajtó, sem a pletyka, sem semmi. Ha elterjesztenek valamit, egy sajtókonferencián mindent tisztázok. Meg lehet oldani, Scooter. Eddig mindent megoldottunk. Nem fogok lemondani egy épülő barátságról a hírnév miatt. Jól éreztem magam vele, Scoo. – a végére könyörgő lett a hangom és bánatos. Igaz volt, amit mondtam és csak remélni tudtam, hogy Scott megfontolja a dolgot. Úgy láttam, éppen ezt teszi, ugyanis nem válaszolt. Némán ült és azokkal a bizonyos merengő szemekkel pásztázott. Ismertem már, gondolkodik. Percekig tette ezt. Nem szóltam közbe, csupán szuggerálni próbáltam.

- Ha megbánom, hogy belemegyek.. – fenyegetve hajolt közelebb, fogain szűrte a szavakat. – Ez nem játék, Justin. Én is megkedveltem Blairt és a családját, ráadásul Carin közeli ismerősei. Nagyon nem akarom, hogy rossz irányba terelődjön az eddig szépen felfelé ívelő karrierje. Jól mondtad, tehetséges és szép. Nagyon szép. Úgyhogy rajtad tartom a szemem. Barátság. Ebben egyezzünk meg. Ne flörtölgess vele, mert be fog dőlni neked. Nem játék. Hallod? – felvonta szemöldökét, komolyan nézett szemembe. Bizalmat láttam benne, de emellett szigorú parancsot is, amit csupán azért követelt, mert jót akart, tudom. Most megijedtem. Barátság? Hogy fog ez nekem sikerülni, mikor már a korcsolyapályán is majd’ kiugrott a szívem? Nem, nem azt mondom, hogy táplálok iránta szerelemre utaló érzéseket, vagy valami, csupán azt mondom, hogy túl szép lány. Ha olyan alkalom adódna, nehéz lenne ellenállni. Úgy beszélek most, mintha tényleg szeretném őt, de Istenemre mondom, nem így van. Nehéz ezt rendesen megmagyarázni..

Bólintottam. Ez volt a legtöbb, amit tehettem. Örültem, mert belement, de szomorú voltam a kikötése miatt. És ez még semmi. Mi lesz majd, ha Blair mond nemet? Én már beleéltem magam, de lehet koppanni fogok. Csak egy módon tudhatom meg, hogy mit gondol az ajánlatról.

- Felhívom Blairt.