14. Edzések

Sziasztok drága Olvasóim ! :)


Mérhetetlenül jól esett / esik, hogy összejött az a bizonyos 10 komment, legalábbis emlékezetem szerint. :) És eléggé csúnya dolog tőlem, hogy lassan egy hónapja nincsen rész. De most itt van, és ezentúl belehúzok, hogy megpróbáljam ezt a blogot is olyan ismertté tenni, mint a másik blogomat. Remélem ebben számíthatok rátok. :)
A következő rész már félig megvan, tehát ha nem szűkölködtök a kommentekkel, akkor talán még az elkövetkezendő héten is jöhet az a bizonyos rész. Tehát hajrá, lányok! :)
Ennyi lenne mostanra. Remélem várjátok a következő részt, mivel ez éppen úgy fejeződött be, hogy kérdéses a vége. :)

Kellemes Olvasást.❤

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Utálom ezt a hangot hallani, annak ellenére, hogy az egyik kedvenc zeném szólal meg ilyenkor.

Úgy döntöttem, elkerülöm a szenvedést. Így a lassú kikecmergés helyett gyorsan lerántottam a takarót, és kiugrottam az ágyból. Kisebb szédülés követte ezt a tettem, de hamar megtaláltam az egyensúlyt. Utam a fürdőszobába vezetett, ahol nekikezdtem hajam bogozásának. Percek alatt rendbe szedtem, ezután pedig alaposan megmostam a fogam. Semmi egyebet nem csináltam magammal, mivel úgyis a szakmaisok végzik majd el a dolgokat.

A bőröndömből kikaptam egy egyszerű csőfarmert, valamint egy inget. Éppen ekkor csengettek.

Sietve indultam az ajtó felé.

- Jó napot, Ms Collins. – köszöntött kedvesen a pincér.

- Jó napot. – mosolyogtam, szemeim felcsillantak a fincsi kaják láttán. Betolta a pincér a gurulós asztalt. – Nagyon szépen köszönöm.

- Ha végzett, hívja ugyanazt a számot, amit tegnap, és jövünk a felszolgálóasztalért.

- Rendben. – bólintottam.

- Jó étvágyat a reggelihez! – elmosolyodott, majd kiment.

- Na, együnk. – dörzsöltem össze a tenyerem, s lehuppantam az ágyra. Onnan tökéletesen elértem a keskeny vasasztalt, mely bézs színű terítővel volt fedve.

Kényelmes megoldás ez számomra, hogy lehet reggelit rendelni. Így sokkal egyszerűbb, még ha belekerül egy-két dollárba is, de legalább nem kell még hamarabb felkelnem, hogy legyen időm lemenni, enni, meg még vissza is jönni.

Elfogyasztottam a pirítóst, és a tojást, majd letelefonáltam az étterembe. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruháimat, s mire felhúztam a csizmám, csengettek is. Ismét ajtót nyitottam, a pincér pedig elvitte az asztalt. Nem sokkal később én is elhagytam a szobámat, de előtte még feljegyeztem egy papírra pár dolgot, többek között azt is, hogy ne felejtsek el beszélni Carinnel.

~*~

A fotózás egész gyorsan elment. Nagyon jó fotóst fogtam ki. Egyrészt nagyon jól dolgozott, másrészt pedig eléggé vicces alak volt, így a nevetős és vigyorgós képeknél nem volt nehéz 32 fogas mosolyt villantanom. 3 kollekcióban is pózoltam, nekem az egyik személyes kedvencem egy királykék koktélruha volt. Irtó jól nézett ki.

A munka befejeztével viszont le kellett vennem, sajnos. Az öltőzőből egyszerre léptem ki egy velem egyidős lánnyal, akit már látásból ismerek. Ő is „közénk való”.

- Szia. – köszöntem oda neki.

- Szia. Végeztél te is? – jött felém.

- Igen. Jó is, mert a lábam már kezdett fájni a 8 centis magas sarkútól. – nevettem fel.

- Én holnap fogom az elegáns vonalat képviselni. Szerintem te pedig a sportosat, mert nekem ma volt az.

- Már alig várom. – mosolyogtam.

- Brooklyn Light. – nyújtotta a kezét.

- Blair Collins. – ráztam meg. – Honnan jöttél?

- Denver.

- Hú, az elég messze van. – nevettem fel.

- Valamit valamiért. – nevetett velem. - És te?

- Toronto. Kanadai vagyok. – válaszoltam egy mosollyal.

- Jó neked. – húzta el a száját.

- Miért? Amerikainak is jó lenni, nem?

- De, persze. Csak tudod, van egy dolog, ami miatt kanadai akarok lenni.

- Szabad tudnom? – kérdeztem kedvesen.

- Azért, mert Justin Bieber is az. – a szívem egy pillanatra megtorpant. Nagyot nyeltem neve hallatán.

- Ó, értem. – bólogattam mosolyogva, és csak remélni tudtam, hogy nem vett semmit észre rajtam. – Rajongó vagy?

- Belieber. – nevetett fel.

- Az én legjobb barátnőm is az.

- Már háromszor is voltam koncerten, de egyszer sem láthattam őt 50 méternél közelebbről. – mesélte úgy, mintha valami égbekiáltó fájdalom lenne ez. Számomra ez felüdülés lenne, ha távol maradhatnék tőle. Ám elfogott a bűntudat. Más, aki ennyire szereti, nem is tud a közelébe jutni, én pedig, aki utálom, szinte bármikor bekopoghatnék az ajtaján, ha olyan kedvem lenne. De ilyen sem mostanában lesz…

- Én egyszer voltam, de akkor is csak azért, mert a barátnőmet kísértem el. Egyébként nem bírom a gyereket. – kuncogtam.

- Pedig komolyan mondom, nagyon hasonlítasz az egyik OLLG-jére. – döntötte oldalra a fejét, és úgy fixírozott.

- Az micsoda? – próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám. Nagyon nem akarok semmiféle kapcsolatban állni Belieberökkel. Ha félre tudjuk tenni ezt a témát, amikor egymással vagyunk, akkor bírom a csajt, és nincs vele gond, de ha nem fog menni, akkor inkább nagy ívben elkerülöm.

- Hosszú történet. – legyintett mosolyogva.

- Majd egyszer elmondod. – zártam le ennyivel. – Most viszont megyek, mert 10-től táncóra. Neked is?

- Nekem is. Szerintem mindenkinek.

- Hát akkor…ott találkozunk. – mosolyogtam.

- Így van. – bólintott ő is mosolyogva. – Szia. – intett félénken, én is köszöntem, majd elindultunk az ellenkező irányba.

A szobámba érve ijedten vettem észre, hogy már csak negyed órám van. Pillanatok alatt vedlettem át valami laza cuccba, ami egészen pontosan egy melegítőnadrágból és egy egyszerű pólóból állt. Aztán sietve indultam a táncterem keresésére. Úgy sejtettem, hogy valahol ott lesz, ahol a „tárgyalóterem” van. Ám annak megtalálása sem volt könnyű.

Rövides bolyongálások után eljutottam abba a kis köraulába, ahonnan az ajtók nyílnak. Bevallom, elfogadtam volna egy kiskutyust az oldalamra, aki mindig követ, és nem hagy egyedül lenni. Mert igencsak kellemetlen érzés volt a tudat, hogy senkire sem támaszkodhatsz. Otthon ott volt nekem Cassie és Denise, akikkel a kínos pillanatokból is kihúztuk magunkat egyetlen nevetéssel. De ha én elkezdek magamba nevetni, azt hiszem meglehetősen furcsán néznének rám.

Kettőt kopogtam a Táncterem feliratú ajtón, majd benyitottam.

- Nézzenek oda! – tette csípőre a kezét a tanár. Szúrós tekintete miatt belém nyilallt a félelem. – 12 perc. – nézett órájára.

- Elnézést a késésért… - automatikusan jött a magyarázat, pedig nem is voltam benne biztos, hogy késtem. Bár hosszas kószálásom után nem lenne meglepő a késés.

- Hol voltál? – kért számon. Becsusszantam az ajtón, és bezártam magam mögött.

- Nemrég ért véget a fotózásom, és alig volt időm átöltözni. Aztán pedig itt-ott eltévedtem idefelé jövet.

- Állj be. – bökött morcosan állával a többiek felé. Mélyet szippantottam a körülöttem felengedett levegőből, majd fejemet lehajtva beálltam a második sorba, legszélre.

- Rendben, lányok, kezdjük egy kis beszélgetéssel. Ez azt jelenti, hogy én beszélek, ti pedig leültök és hallgattok. – erre mindenki leereszkedett a földre, én maradtam egyedül állva.

Azonnal levágtam magam a padlóra, nem foglalkozva annak keménységével. Félénken pillantottam fel a tanárra, aki kissé mérgesen nézett vissza rám. Most komolyan kipécézett magának engem, és minden mozdulatomért ilyen pillantásokat fogok kapni? Bár, ha belegondolok, lehet jó is, hogy csak pillantásokat, és nem egyebeket…

- Tehát. Az újonnan érkezők számára még egyszer elmondanám, hogy Gaby Whitemarie-nek hívnak. Én leszek itt tartózkodásotok ideje alatt a fitnesztanárotok. Gondolom felvetődött bennetek a kérdés, hogy miért kellenek ilyen órák, mikor ti modellkedni jöttetek ide. Nos, a válasz azt hiszem logikus. Mivel modellek vagytok, így nem mindegy milyen az alakotok. Azon fogunk dolgozni, hogy karcsúvá tegyünk titeket anélkül, hogy egy szál béllé lefogyasztanánk benneteket. Ezt pedig sok-sok erősítéssel, illetve tánccal fogjuk elősegíteni. – papolt. Eközben volt időm végignézni a társaságon. Azok voltak itt, akik a „tárgyalóteremben” is, de voltak teljesen újak, számomra ismeretlenek is. – Kezdjünk is neki. Vegyen mindenki 2 darab, 1 kilós, rózsaszín súlyzót a polcról. – utasított.

Percek alatt megtettük, amit kért. Velünk szemben állt, teljes fittséggel, kidolgozott hasizmokkal – amik a top rövidsége miatt teljesen kilátszottak – és feszes combokkal. Megnézném, hogy járja a tangót ezekkel a merev testrészekkel.

A bemelegítés abból állt, hogy bicepszre, tricepszre, hasra, fenékre, combra és hátra gyúrtunk. Azt hittem, hogy majd a súlyzóemelgetéssel szépen elleszünk, izzadás nélkül átvészelem, de ennek a nőnek olyan gyakorlatsora volt, hogy az utolsó mozdulatsort már remegő porcikákkal végeztem el. Számon éreztem az erőteljes kiszáradásomat.

- Akkor ennyi volt mára. – állt fel lihegés nélkül. Csupán a homloka volt enyhén nedves, de semmi több.

Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem én voltam az egyedüli, aki kezét-lábát elengedve kifeküdt a földön. Nagyon jó érzés volt.

Ám pár perc múlva nagy pofon ért, mikor egy újabb tanár jött be, aki Gabyt váltotta. Aztán mintha a pofon helye begyógyult volna a látvány miatt. Egy eléggé jó vágású, sármos pasi jött be, kezében egy magnóval.

- Blair, szia. – csúszott mellém vigyorogva Brooklyn. – Elfáradtál?

- Nem kicsit. – nevettem fel kínosan. – Ő minek jött be? – szememmel a férfi felé böktem.

- Nem tudom, de nem rossz pasi. – harapott ajkába.

- Nekem mondod? – vigyorodtam el.

- Sziasztok, csajok. – fordult felénk mosolyogva, miután sikeresen bedugta a magnót a konnektorba. Egyöntetűen hangzott fel a válasz. – Brenton Curtis vagyok, a tánctanárotok. – mosolya sokkal megnyerőbb volt számomra, mint az előző banya murcis arca. – Az egyszerűség kedvéért Ben.

Jobban megnézve őt arra jöttem rá, hogy irtóhelyes pasi. Kék szemei vannak, barna tüsis haja, kidolgozott teste, ami tánc közben csak még jobban nézhet ki. El tudtam volna képzelni egy kifutón.

- Egy gyors felmérés. Ki szeret táncolni? – mosolyogva nézett végig a tömegen.

Határozottan nyújtottam fel a kezem, ezzel beindítva a többieket is; sorban emelkedtek fel a kezek.

- Te voltál az első. – mutatott rám. Megremegett a gyomrom. – Hogy hívnak?

- Blair. – mosollyal próbáltam álcázni félénkségem.

- Igyekszem megjegyezni a neveket. Előre is elnézést kérek, ha nem fog menni. – ez félig nekem szólt, félig pedig mindenkinek. – Akkor kezdjük is.

Több, mint fél órát táncoltunk, de korántsem volt annyira fárasztó, mint a boszorkány 20 perce. Csakis azért éreztem magam fáradtnak, mert az előző órán kifulladtam. És ez sajnos kihatott erre az órára is, ugyanis nem bírtam olyan könnyen az ütemeket, mint általában. A végén már nehezemre esett a fejkörzések végrehajtása, valójában eléggé szédültem a folyadékhiánytól.

- Rendben, hölgyeim, mára ennyi. – kapcsolta ki a magnót Ben. – Jó vagy, csajszi. – kacsintott rám. Hmm? Ez nekem szólt.

- Öhm…köszönöm. – ismét mosolyom mögé bújtam.

- A többiek is szuperek voltak, és ha így folytatjuk, akkor biztos lesz a szép alak. – bíztatott minket. – A következő óránk, bevallom, gőzöm sincs mikor lesz, de itt leszek, és remélem ti is. Hát akkor, ennyi. – csapta össze kezét zárásképpen, mire mindenki fellélegezve rohamozta meg az ajtót.

Utolsó előttiként hagytam el a termet, ám szívem szerint még maradtam volna egy beszélgetés erejéig ott. Na mindegy. Jó pasi, persze, de azért egy húszas pasi nem kéne nekem… Merthogy 25 éves már tuti van.

A teremből kilépve egy pillanatra összefolyt előttem a világ. Emiatt eléggé megijedtem, főleg amikor ezt egy kisebb részeges mozdulat is követte, azaz egyensúlyvesztés. Ó, szuper. Megint előjön a folyadékhiány káros hatása?

A tömeg elkezdett feloszlani, és örültem neki, hogy most senki nem akart megállni egy bájcsevejre. Talán máskor, de nem most. Valamivel könnyebben találtam rá a visszafelé vezető útra, de ezt az is elősegítette, hogy nagyon vissza akartam jutni a szobámba.

Minden flottul ment egészen addig, mígnem megpillantottam a liftet. A gondolat, hogy nekem abban a dobozban kellene kibírnom 6 emeletnyi „utazást”, felforgatta a gyomrom. Jött a hányinger. Azonnal 90°-os fordulatot vettem, és a lépcsőházban indultam el. Két emelet után rájöttem, hogy ez sem volt a legjobb választás. A szervezetem így is kimerült, erre már csak hab volt ez a sok lépcsőfok. Nagy nehézségek árán már elértem a 4. lépcsőfordulót is, és éppen fordultam volna az 5.-re, mikor úgy megszédültem, hogy nem találtam a korlátot.

Okosan próbáltam gondolkodni, már amennyire tudtam, így hagytam a korlátot, és a falat tapogattam ki. Mély levegőt véve támasztottam neki a hátam, tenyeremet homlokomra szorítottam. Percekig állhattam így, s hálát adtam most a fentieknek, hogy nem küldött erre egy lelket sem.

De elszóltam magam. Fentről lépteket hallottam közeledni. Megszólalt valami zene, aztán elhallgatott, és valaki beszélni kezdett. Talán telefonál. A hang nem volt ismeretlen, de nem tudtam beazonosítani. Mégis jobbnak láttam kerülni a feltűnést, így beálltam a sarokba, és próbáltam úgy tenni, mintha várnék valakit, vagy nem is tudom. Egyszerűen csak védekeztem.

A közeledő hang egyre ismerősebbnek tűnt, léptei szaporasága pontosan megegyeztek az én rosszulléti skálámmal. Egyre szaporábban lépkedett, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Mélyeket lélegeztem, ám gyorsan is, így nem megfelelően jutott tüdőm az oxigénhez.

A hang immáron közelről szólt. Nagyon ismerős volt, de nem ugrott be arc a fejemben.

De ez a hang a következő pillanatban megszűnt, a léptekkel együtt. Szívem hevesen vert egyrészt a kevéske izgalomtól, másrészt viszont rosszullétem miatt. Úgy éreztem, menten összeesek. Így hát homlokomat a hideg falnak nyomtam, s mély lélegzetet vettem.

- Elnézést. – alig két méterről jutott hozzám a hang. Remegő testem jelezte, hogy nem bírja. Vagy leülök és iszok, vagy legyen képszakadás. Mit sem törődve az aggódó hanggal, tovább küzdöttem a lábon állásért.

Hallottam, hogy közelebb lép, és rövid idő után kifújja a levegőjét.

- Blair. – hangjában egyszerre volt jelen a felismerés, az aggodalom, és a kíváncsiság is. – Te mit csinálsz itt? – nevetett fel.

Érzékeltem, ahogy mellém lép, és felkaromnál fogva maga felé fordít, ám gyengéd érintése ebben a pillanatban túlságosan erős volt. A fordulattól összezavarodott a fejem, a fal elment tőlem, így testrészeim feladták a szolgálatot. Lábam összecsuklott.

13. Utálsz vagy nem...

Na. Végre elértem ide is. :DD
Azt hittem sosem fog elkészülni a rész. És még mára is úgy lettem kész, hogy tegnap 11-ig írtam, ma pedig 7-kor keltem, hogy be tudjam fejezni.
Nagyon sajnálom, csajok, hogy ilyen nagy kihagyásokkal tudok csak írni, de egyszerűen alig van időm. Itt egy témazáró, ott egy cetli, vagy felelés, mellette angol, olasz és matekversenyre készülök, meg a különórák, és így tovább. Tehát nagyon ritka, mikor unatkozom. :)
Na, de inkább a részről beszélek. Hát...eléggé nagy érzelmi ingadozások vannak benne, de ez volt a célom. :DD És még egy darabig ez a lesz.
Nagyon szépen köszönöm a kommenteket.!!♥:) Viszont szeretném, ha kicsit többet kapnék.:$ Nem sokkal, csak egy kicsivel.*-* Szóval azt mondom: 10 komment után jön a következő rész. Nem akarok ilyeneket kikötni, és ez is csak remélhetőleg egy kivételes alkalom, de a több komment jobban inspirál a következő rész hamarabb megírásához. Szóval 10 jó hosszú komi, oksii?*-* :DD
Most pedig befejezem a dumát.(:

Kellemes Olvasást.♥

Dühösen vágtattam át a szobámba, s az ajtót is úgy becsaptam, hogy szerintem a folyosó másik végén is hallották.

Mit is képzeltem, fel fog ismerni? Persze. Hogyisne. Majd ha piros hó esik. Vagy még akkor sem. És én naiv még azt kezdtem hinni, hogy nem is olyan rosszfej, mint amilyennek gondoltam. Mert ugyebár a koncert óta változott egyet s mást a véleményem… De most visszaváltozott, sőt még jobban utálom őt, mint anno. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán, de még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy milyen szépen elsétált mellettem. Jó, oké, nem vagyok én senkije, de azért a tweetjeiből kiszedve nem azt gondolja, hogy egy idegen vagyok számára.

Mindegy is. Feleslegesen idegeskedem. Annyira felhúztam magam, hogy még csak azt sem vettem észre, hogy valami nedves folyt a szám sarkába. Mielőtt belegondolhattam volna, hogy milyen nagy marhaságot követtem el, gyorsan letöröltem a bizonyítékot. Mert igen, az már tényleg csak butaság, hogy sí…nem. Nem mondom ki.

Kezeim közé vettem a dohányzóasztalra helyezett óriási köteg papírt, és annak érdekében, hogy lehűtsem magam, az első oldal olvasgatásába kezdtem. Jó 5 perc múlva rá is jöttem, hogy mit olvasok. A beosztásom. Akkor most kezdhetem elölről, mert semmire nem koncentráltam az utóbbi percekben.

A papíron az állt, hogy holnap reggel 8-kor lesz egy fotózás. A szemem majd’ kiesett. Nem akartam elhinni. Ha tényleg akkor lesz, az csak egyet jelent. 6 órakor ébresztő. Már előre belegondoltam sanyarú sorsomba, ami egy nyögéssorozatot váltott ki belőlem. De vigasz volt számomra az, hogy utána déltől szabad vagyok. 10-ig tart a fotózás, aztán 10-től 11-ig táncóra(?!), aztán ebéd. Ezután üres mezők vannak, tehát gondolom azt jelenti, hogy nincs programom. De azt nem értettem, hogy a táncóra miért lesz, de örültem neki. Szeretek táncolni. Más kérdés, hogy tudok-e…

Megremegett a szemem előtt a papír, mikor két halk kopogás ütötte meg a fülem. Mint utólag rájöttem, az ijedtségtől megremegett a kezem. Ledobtam magam mellé az ágyra a papírtömböt, és az ajtóhoz mentem. Kikukucskáltam a nézőkén, de nem volt ott senki. Na most akkor mi van? Féljek, hogy valaki nem kívánt személy, vagy inkább húzzam fel magam azon, hogy szórakoznak velem?

Időm sem volt gondolkodni, újat kopogtak, ezúttal hang is társult hozzá.

- Szobaszerviz. – mondta egy vékonyka hang. Szobaszerviz ilyenkor?

Óvatosan kinyitottam az ajtót, felkészülve valami fegyveres banditára. Nem éppen úgy volt öltözve, de igenis fegyvere volt az ajtóban álló személynek.

- Blair Collinst keresem. Megmondaná, hol találom? – mosolygott rám halványan. Igen, erről beszéltem. A mosolya volt a fegyvere. És hogy miért? Mert rögtön megváltozott a véleményem arról, hogy „még jobban utálom, mint azelőtt”.

- Menjen le a földszintre, aztán a recepció mellett elhaladva menjen ki a nagy forgóajtón, aztán át a parkon, meg még utána egyenesen addig, amíg ellát. Remélem segítettem. Viszlát. – zártam az orrára az ajtót, ám a zár nem akart bekattanni. Jobban nyomtam, de az ő izmai valahogy erősebbek voltak, így az ajtó felém indult meg, mintsem hogy bekattanjon.

Szinte ugorva léptem hátra egyet, hogy ne kerüljön a lábam az ajtó alá. Elképedve néztem, ahogy hívatlan vendégként besétál, és ellenkezésemre nem reagálva bezárja az ajtót. Felsóhajtott, és nagy nehezen felém fordult.

A  meglepődöttségtől tágra nyílt szemeimet összeszűkítettem, s kérdőn vontam fel a szemöldököm, a hatás kedvéért pedig karba fontam a kezem. Reméltem veszi, hogy ez egy amolyan számon kérő póz.

- Sajnálom. – vágott bele a közepébe azonnal. – De tudtam, hogy úgysem fogsz beengedni, ha nem jövök magamtól. – mentegetőzött.

- Ami azt illeti, jól gondoltad. Elég udvariatlan vagy, hogy mégis megtetted. – vágtam oda flegmán.

- Nem fogok többször bocsánatot kérni, az tuti. Azért jöttem, hogy…

- Ja, igen, bocsi, te Justin Bieber vagy. Boruljak le a lábad elé?

- Köszi, nem igénylem. – mondta sunyin. Ezen csak megforgattam a szemem, majd ellökve az útból kitártam az ajtót, kezemmel kifelé mutattam. – Most jöttem. – tárta szét karját meglepődve.

- Mehetsz is. – bólintottam érzelemmentesen.

- Megpróbálnál legalább csak…

- Nem. – vágtam közbe. – Nem tudom, hogy mit, de nem. Maximum annyit próbálhatok ki, hogy kell egy fiút pofonnal kiirtani nem kívánt helyekről. – talán ezúttal elszaladt velem a ló, de fikarcnyi kedvem sem volt jópofizni vele a Selena Gomezes megnyilvánulása után.

- Tanítottak neked jó modort valaha is? – vágott vissza durván. Meghökkenve bámultam bele szemeibe, melyek még mindig ugyanolyan szépek voltak, mint a koncerten. Ez viszont rosszul esett. De így legalább felfogtam, hogy neki is annyira rosszul estek szavaim, mint nekem az övéi.

Megadva magam, ám fapofával álcázva ezt, egy mozdulattal halkan becsaptam az ajtót, melynek lendülete éppen akkora volt, hogy hang nélkül bezáródott.

- Rendben. Mit akarsz? – fontam össze kezeimet.

- Carin mondta, hogy te is a hotelben vagy. – mosolygott, ám ez a mosoly nem a mondata miatt volt, hanem előbbi sikere miatt. Láttam rajta.

- Ja, vagy negyed órája jöttél el mellettem. – ajkamat harapdálva néztem fel a plafonra.

- Én? Mikor? – döbbent meg. Én viszont még jobban megdöbbentem. Még csak nem is emlékszik?

- Justin. A pulóvereddel súroltad az enyémet. – csippentettem össze felkaromnál az anyagot. – Csak annyira igyekeztél Miss Pontpontpont-hoz, hogy észre sem vettél. – hadartam felháborodva.

- Miss Pontpontpont? – vigyorodott el.

- Selena Gomez. – forgattam a szemem.

-  Tudom. – ezúttal ő forgatta meg. – Tehát ha jól értelmezem, márpedig igen, akkor te erőteljes Bieber és Gomez utáló vagy.

- Most mondjam megint a szemedbe?

- Igen. – mondta határozottan. Nem éppen erre a válaszra számítottam. – Tudod mit? Pontosan azt akarom. – felbátorodva, és pillanatok alatt termett előttem, ami nem kicsit zavarba hozott. – Hagy halljam. – sürgetett, ám ez kevésbé sem idegesített annyira, mint az, hogy tekintetét az enyémbe fúrja, mint ahogy az erős ásó a gyenge földbe váj. Pillanatokig csak szemeztem vele, mert nem tudtam, mit reagáljak. Valójában nem is gondolkodtam, mert teljesen lefoglaltak a szemei. Még ha nem is szeretem a kölyköt, azt be kell vallani, hogy a szemével rendesen tud hódítani.

- Utállak. – mondtam ki végül szemrebbenés nélkül. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam, és elöntött a bűntudat. De aztán jött a megkönnyebbülés, hogy igenis most már el fogja hinni, hogy nem a kedvencem, és lekattan rólam. – És idegesítő, hogy folyton a nyakamon vagy. – folytattam gondolatmenetemet.

- Köszönöm. Ezt a választ akartam hallani. – mosolyodott el.

- Hmm? – ráncoltam homlokom.

- Tudtad, hogy 2 hétig egy szállodában leszünk? – halmozott el újabb témával. Idő kellett, hogy felfogjam a váltást, aztán arra is, hogy rájöjjek, ez egy kérdés volt, tehát választ vár.

- Roppantul örülök neki. – vágtam fancsali képet. – És miért is?

- Majd Carin elmondja.

- Remélem a legalsón vagy, jó messze tőlem. – fintorogtam.

- Ha a legalsón lennék, akkor hogy tudnálak felpofozgatni, ha elájulsz, mint a koncerten? – tért el a témától.

- Nincs szükségem segítségre, pláne nem a tiédre. Kösz. – biggyesztettem még a végére.

- Szóval semmit nem számít, hogy egy életmentőhöz méltóan raktalak fel a földről az ágyra. Köszi. – fonta karba a kezét, s összeszűkített szemekkel meredt az enyémbe.

- Jaj, életmentő. – forgattam meg a szemem. – Tudod, hogy hálás vagyok, amiért magamhoz térítettél. De nem fogok a lábad elé borulni. – mondtam halkan, s ujjaimat idegesen kezdtem tördelni. Nem szeretek erről beszélni, mert ilyenkor mindig bűntudatot érzek, hogy az utálatom miatt nem tudom neki meghálálni ezt.

- Semmi ilyet nem kértem. Szóval most már meghallgatnál?

- Téged? Kérlek szépen, már vagy 10 perce csak téged hallgatlak. – mondtam unottan.

- Az azért túlzás. Én úgy fogalmaznék, hogy az elmúlt 10 percben undokoskodtál, kötekedtél, veszekedtél velem és kinyilvánítottad irántam érzett leírhatatlan utálatod. Nyugi, fogtam mindent.

- Örülök neki.

- Az elkövetkezendő 10 percben is folytatni akarod, vagy abbahagyod a szúrós megjegyzéseid, amik kezdenek lassacskán idegesítővé válni?

- Én úgy fogalmaznék, hogy elpazaroltam 10 percet az életemből. Szóval ott az ajtó, szia. – mutattam a hátam mögé.

- Nem gondoltam, amikor ott hagytalak az öltözőmben, hogy ha egyszer még valaha is találkozunk, ennyire utálni fogsz. Én bírlak. – vont vállat.

- Én már megmondtam neked egy párszor az igazat, a szemedbe is. Szóval nem én vagyok a hibás a téves képzeleteid miatt. – tettem magam elé a kezem, védekezésemet mutatva.

- Csak tudod, fura volt, hogy utálsz, de közbe jófej is tudsz lenni velem, mert azért te sem tagadhatod, hogy olyan is tudtál lenni… - mosolygott rám. - …és ráadásul annak ellenére, hogy nagyon nem bírsz, nem akarsz nekem rosszat. Egyszerűen csak vérig sebezel a szavaiddal, de sebaj. – utolsó szavainál elvigyorodott.

- Milyen költői valaki. – döntöttem oldalra a fejem. – Na, mindegy. Akkor most is rendes leszek veled, mondjuk úgy fél percig, szóval gyorsan mondd, ha akarsz valamit. Óra indul.

- Semmit nem akarok végülis. Csak azért jöttem, hogy megnézzelek. – mosolygott kedvesen.

- Miért pazarolod rám az időd? – ebben a kérdésben egyszerre hallatszott az undokosságom és az igazi kíváncsiságom is.

- Te úgy gondolod, hogy pazarlom? – lepődött meg.

- Csak nem értem, hogy miért teszel úgy, mintha már legalább ötödjére találkoznánk.

- Ennek a magyarázata nem fér bele az általad megszabott fél perces időkorlátba. – sunyiságával próbálta takarni, hogy ez csak egy kifogás volt, mert valójában nem akarja elmondani.

- Meghosszabbítva. Na, hagy halljam. – noszogattam.

- Kissé kényelmetlen az ajtóban ácsorogni. – harapott ajkába.

- Jaj. – forgattam meg a szemem. – Akkor üljünk le. – sétáltam el mellette, és levetődtem az ágyamra. Ő sokkal kimértebben tette meg ugyanezt. Pár pillanatra elgondolkodott, majd rám nézett.

- Igen, tudom. Furcsállod ezt az egészet, és őszintén szólva én is. -  kezdett bele. Egyetértően bólogattam. – Vicces tudni, hogy utálsz. – mosolygott maga elé. – De ennek az az előnye, hogy nem ugrálsz körbe. Kissé fárasztóvá vált mára a sok nyalizó rajongó, akik valójában csak a kinézetem miatt szeretnek és a pasijuknak akarnak. Ők csak emiatt „szeretnek”. De ott vannak az igazi rajongóim, azaz a Belieber-ök, akikkel lehet normálisan beszélgetni, még ha a szívroham kerülgeti is őket és minden második szavuk az „úristen”. – nevetett fel. – De akkor is, legalább velük tudok beszélgetni, és nem csak arra hajtanak, hogy próbáljanak a szám közelébe férkőzni. – fintorodott el. Elgondolkodtatott ezzel a beszédével. Volt benne igazság. – És visszatérve a helyzethez, én igenis örülök, hogy utálsz. Sőt, tudod mit? Én nem is nevezném ezt utálatnak. Mert akkor nem ülnél itt velem szemben és hallgatnád ezt a szánalmas dumámat. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy nem éppen kedvelsz. És ez nekem kihívás, márpedig köztudott, hogy én imádom a kihívásokat. – elvigyorodott, egyenesen a képembe, amit pofátlanságnak véltem. Aztán csak elmosolyodtam gyerekesen cuki arckifejezésén.

- És miért vagyok kihívás? – firtattam továbbra is, bár értettem. Csupán megerősítésként akartam hallani a szavait.

- Szerintem tudod. Ha pedig nem, akkor találd ki. – kacsintott rám.

- Szóval akkor… - ugrott be egy jelenet a fejemben, ami nem is olyan rég történt. – Mégiscsak te voltál az a fiú, akivel egy liftben jöttem fel. Aki olyan bunkón kirohant a liftből. – céloztam a lényegre.

- Mikor is? – vágott gondolkodó arcot.

- Jaj, hát nemrég. Komolyan ilyen rövid a memóriád? – bosszankodtam.

- Dehogy. -  nevetett fel. – Emlékszem. És bocsi azért is. De nem lehettem biztos, hogy te vagy.

Erre csak elfintorodtam, amin felkuncogott.

- És te tényleg olyan csodagyerek vagy, amilyennek Carin beállított? – jutott egy másik téma eszembe.

- Mit értesz csodagyerek alatt?

- Nem tudom. Carin ezt mondta. Mert hogy tudsz játszani hangszereken, meg jó hangod van, meg nincs olyan dolog, amit te ne tudnál megoldani, meg ilyenek… - soroltam a szememet forgatva, ezzel jelezve, hogy szerintem ezek kissé el vannak túlozva.

- Erről nem tudok nyilatkozni. – vont vállat mosolyogva.

Mosolyán elidőztem egy darabig, s azt vettem észre, hogy egyre csak nő. Ez arra késztetett, hogy szemébe nézzek, hátha abból megkapom ennek a magyarázatát. Mérhetetlen zavarba jöttem, mikor felismertem a tényt, hogy igenis megbámultam őt, nem is kicsit. És ezt szemei is mutatták. Látszólag ezen mulatott olyan jól. Megköszörültem a torkom, s egyik lábamat átlendítettem a másikon, csak amiatt, hogy el tudjak fordulni szemeitől.

- És akkor ez lenne a magyarázat, hogy miért viselkedsz velem így? – kérdeztem tőle, ezúttal már csak a földet fixíroztam.

- Hát…aha.

- Hát oké. – vontam vállat. – Nem éppen kielégítő választ kaptam, de talán nem is jól fogalmaztam meg a kérdést.

- Akkor gondolkodj holnapig, mert most mennem kell. – állt fel az ágyról a telefonképernyőjét bámulva. – Nagy valószínűséggel holnap is találkozni fogunk. – kaján vigyorral tekintett fel rám egy pillanatra, majd buzgón pötyögtetni kezdett.

- Ja. Nagy örömömre… - morogtam.

- Rendben. Ha úgy akarod, én azt is el tudom játszani, hogy nem ismerlek. Nekem teljesen mindegy. – megállt a telefonja babrálásával és felnézett rám. Szemében némi megbántottságot láttam, és talán meg is sértődött.

Számat nyitottam a válaszra, de nem jött ki hang. Nem tudtam mit mondjak. Ha azt mondom oké, akkor tuti megharagszik rám. Ha pedig tiltakozom, akkor azt hinné még a végén, hogy kezdem neki beadni a derekam és elszállt az utálatom. Igazából egyiket sem akarom, de a másodikat még inkább nem.

- Köszi a bő választ. – nézett rám undokon. Még mindig nem szóltam semmit. – Oké. Legyen. Igazán köszönöm, hogy ennyire tiszteled, hogy elmondtam neked, amit gondolod. Ami azért elég nagy dolog. - vágta hozzám a szavakat nem túl kedves modorban.

- Én tisztelem. – ellenkeztem.

- Egyáltalán nem. De ha belegondolok, mindegy is, mit csinálok, mert a te véleményed akkor sem fog változni. További jó ittlétet, Blair. – zárta le ennyivel, majd nagy sebességgel indult el az ajtó irányába.

- Justin! – pattantam fel az ágyról, és mielőtt gondolkodhattam volna, már kicsúszott a neve a számon. Basszus…jobb lett volna maradok a seggemen. Legnagyobb meglepetésemre viszont megállt, és megfordult.

- Igen? Mit szeretnél még a fejemhez vágni? – kérdezte csúfondárosan mosolyogva.

- Honnan tudod, hogy nem változik a véleményem? – igazából még jó is, hogy megállítottam, mert erre tényleg kíváncsi vagyok.

- Már mondtam. Tök mindegy, mit csinálok, te ugyanúgy utálsz. – még mindig mérges volt.

Rosszul esett, ahogy bánt velem. Nem szoktam meg, hogy ennyire lekezelően beszél hozzám. Azon gondolkodtam, vajon neki is ennyire rossz, amikor én beszélek vele úgy? Vagy csak én vagyok ilyen érzékeny?

- Te is mondtad. Nem utállak. – hangom halk volt. Arcán átfutott a meglepődöttség, majd a megkönnyebbülés, végül pedig sajnálat. Utóbbit öntötte szavakba.

- Blair… - sóhajtott fel. Elhúzta a száját, és szomorúan nézett rám. – Neked is most kell rám hoznod a bűntudatot, mikor már várnak rám? – dorgált mosolyogva.

- Nem állt szándékomban. – mondtam értetlenül, ugyanis nem tudtam, hogy miért is hoztam volna rá bűntudatot. Semmit nem tettem.

- Írd be a számod. – jött vissza hozzám, s elém tartotta piros iPhone-ját.

- Minek? Az éjszaka közepén akarod rám hozni a frászt?

- Nem. Hogy fel tudjalak hívni. – mondta értetlenül, mintha ez egy teljesen normális dolog lenne, és nem érti, hogy számomra miért nem az.

- Nem hiszem el, hogy ilyenekre veszem rá magam. – sóhajtottam fel megadóan, és bepötyögtem a számot.

- Ja, azt én sem értem, hogy miért nem tudod végre eldönteni, hogy most akkor utálsz vagy nem. – sértegetőzött tovább.

- Az ilyen megnyilvánulásaiddal csak lefelé növeled az irántad táplált szimpátiámat. Úgyhogy, drágám, csak óvatosan. – nyomtam a kezébe a telefonját egy mosollyal, amit direkt műre csináltam. – És most menj, nehogy lemaradj arról a fontos valamiről.

- Kérésed számomra parancs, csillagvirágom. – borzolta össze a hajam, mire mérgesen felhorkantam. – Majd dumálunk. – vigyorodott el arckifejezésemen, aztán eltűnt.

- Neked is szia. – kiabáltam még utána, és szerintem hallotta is, mert az ajtó csak eztán záródott be.

Hát ez a beszélgetés fura volt. Sőt mi több, egyenesen érdekes.

Az érzelmi kavalkádok és zűrzavarok közepette huppantam le az ágyamra, és kezdtem bele gondolatmenetembe, aminek végeredményéül meg akarom tudni, hogy akkor most utálom vagy nem – ahogy ő is mondta.