46. A felhők fölött három méterrel..

Nem írnék most sok mindent ide, csak egy dolgot említenék. Tegnap megnéztem anyával(!) a Never Say Nevert. Bár nem nagyon akarta bevallani, de szinte biztosra veszem, hogy megkedvelte Justint. Azt már nem is említem, hogy én a film után még 10 perccel szorgosan törölgettem a szemem a 38514187386. darab zsebkendőmmel :') Na de amit ebből ki akarok hozni, hogy éppen emiatt elég érzelgős voltam akkor/vagyok most, ez pedig azt hiszem, a részre is kihatott. Úgyhogy sajnálom, ha nagyon nyálas, de nem tehetek róla, most én is ilyen kis nyápic vagyok.. :') [nem véletlenül tettem dőltbe;)]

Kellemes Olvasást.♥

Háromnegyed órát utaztunk, de teljesen megérte. Csodálatos ez a toszkán táj. Fredonak van itt öröklött birtoka, jelenleg a testvére lakja – aki rémesen hasonlít rá. A mai éjszakát itt töltjük náluk, majd csak reggel indulunk tovább Ausztriába. Nemcsak a táj, a ház is elképesztő. Tágas, hatalmas, rendezett, és annak rendje-s módja szerint régies. Engem mégis inkább a hátsókert fogott meg, melyre tökéletes kilátást ad a szobám. Apropó, a szoba. Én Pattievel alszom együtt. Mellettünk egyik szobában Justin és Ryan, a másikban Ry, Fredo és Kenny, a földszinten pedig Carin, Scoo, Jon és Mama Jan. Van négy(!) fürdőszoba, amelyekben kényelmesen megfürödtünk másfél-2 óra alatt.

Hiába a puha ágy, ha egyszer nem tudok aludni. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy csak most lenne esélyem kilopózni a kertbe és ott is tölteni egy kis időt. Reggel már csak a rohanás lenne. Fél 11 van, ez így nem mehet tovább. Vagy beveszek valami altatót, vagy…kimegyek a kertbe. A második lehetőség valahogy jobban vonz.

Pattie alszik. Biztos vagyok benne. Csak pár percről lenne szó. Aludni is tudnék utána. Legalább elterelődne a gondolatom a mai rémes napról.

Meggyőztem magam. Kimegyek.

Lerúgtam a takaróm, belebújtam a kis papucsomba, mely szerencsére nem kelt zajt. Ellopóztam az ajtóig, Pattie békésen aludt tovább. A kilincslenyomás is flottul ment, s már kint is voltam a folyosón. Nem bonyolult a ház, könnyen megtaláltam a lépcsőn, mely nyikorgásmentesen vezetett le a földszintre. Minden sötét volt és csendes, szinte már ijesztően. Kis gondom akadt a kertbe vezető kijárat megtalálásával, de ez még semmi volt ahhoz képest, ami most jött. Zárva. Hogy az a…!

Várjunk csak…Fredo egyik szóváltásában a testvérével említett valami pótkulcsot. A tesója felajánlotta, hogy elviheti, de nem fogadta el, ő pedig az ajtó melletti szekrényre rakta. Ó, hogy én milyen gonosz lettem! Csak reménykedem, hogy nem fognak ezért kinyírni.

Kitapogattam a kulcscsomót, csak öt kulcs volt rajta. Mindegyiket belepróbáltam a zárba, persze a legutolsó volt a megfelelő. Mosolyogva nyugtáztam sikerem, halkan kinyitottam az ajtót.

Jaj ne! Mi van, ha riasztó van?

Lélegzetvisszafojtva vártam, történik-e valami, de nem. Megúsztam. Mélyet sóhajtottam, kisurrantam a résen. Behúztam az ajtót, s lábaim már vittek is a sűrű felé. A fű ránézésre is puha volt, a fák és virágok egészségesek, sehol egy dudva vagy valami nem odaillő. Egy hintaágy volt a fa alatt, mely nyugalomban állt.

Tovább sétáltam, megtöltöttem tüdőm a kellemes, tiszta toszkán levegővel. A nagyiék is valahol itt laknak 100 kilométeren belül. Ezer éve nem jártam Olaszországban, ennyi élvezet kijárt nekem. Minden annyira gyönyörű. Egy hatalmas kert tele élettel és vidámsággal. Még a hold fénye is boldogságot hoz rá. Erre volt most nekem szükségem.

- Hát szabad neked itt lenned? – a kéjes hang egyenesen fülembe szólt, de mielőtt sikíthattam volna, tenyere a számra tapadt, karja erősen magához húzott. Egy pillanat alatt futott át minden rossz gondolat az agyamon, de ahhoz már idő kellett, hogy rájöjjek, nincs veszélyforrás.

- Engedj el, te idióta! – próbáltam lefeszíteni magamról a végtagjait, s amellett, hogy ez nem sikerült, szavaim is csak valami hümmögésnek hatottak keze alatt.

- Így kell bánni egy áldott jó lélekkel? – suttogott, de még hogy! A libabőrt váltotta ki belőlem vonzó hangja. Ajkát fülcimpámhoz érintette, úgy beszélt, majd végigkísérte vele a nyakam vonalát.

- Justin! – újra próbálkoztam, de most jól is jött, hogy hangom el volt torzítva, ugyanis olyannyira elvarázsoltnak hangzott, hogy én magam zavarba jöttem.

- Komolyan, Blair. Mit keresel te itt? – ujjait lassan lefejtette számról, fejem hátracsuklott vállára. Lassan megfordított, megkereste a tekintetem.

- Te mit keresel itt? – róttam rá. – Még inkább…miért kellett rám hoznod a frászt? – dühösen néztem csodálatos szemébe, mely lassacskán kipárologtatta belőle a negatív érzéseket. Már csak egy ziháló, gyenge Blairt látott maga előtt.

- Sajnálom, nem akartam. – kedves mosolya rögtön helyrerázott mindent.

- Hol jöttél ki? Zárva volt az ajtó.

- Pótkulcs. – kacsintott.

- Én is találtam. Hányat tart a házban ez a hapsi? – kuncogtam fel, mosolyogva vállat rántott. Közben leesett valami más is. Ezért nem volt riasztó.. Lehet, hogy lett volna, de ő gondolom tudhatja a számot és kikapcsolhatta.

- Akkor most mi lesz? Bemegyünk, vagy még maradunk?

- Te bemehetsz, de én maradok. Még csak most jöttem.. – magyaráztam. Áhítattal néztem el arra a meggyfára, mely tőlünk vagy 10 méterre állt.

- Ha nem bánod, maradnék. – ránéztem, mosolygott. Serényen bólogattam beleegyezésem jeléül.

- Tudsz fára mászni?

- Te tudsz fára mászni? – válaszolt kérdéssel.

- Tudok. – jelentettem ki büszkén.

- Én is. – mosolygott. Nem akartam késlekedni, még a végén nem jut idő valamire. Intettem a fejemmel, elindultam. A meggyfához mentem, mely alkalmas egy kis mászásra. Erősek az ágai. Megkerestem a legmegfelelőbbet, s felkapaszkodtam. Papucsban nem az igazi, de még így is megoldható.

- Inkább segítek. – hallottam alulról aggódó hangját.

- Talán azt hiszed, nekem nem megy? – levigyorogtam rá. – Én sem mindig vagyok az a kifutós lady.. csúnyán mondva voltam én már parasztgyerek is. – felnevettem, még tovább másztam. Sorra hagytam el az ágakat, mire eszméltem, lehettem már vagy 2-3 méter magasan. Azt hittem, Justin nem lesz mögöttem, de csalódnom kellett. Mikor lenéztem, ott volt közvetlen alattam, éppen engem akart kikerülni, hogy beérhessen. Féltettem a pizsamám, de végül amellett döntöttem, hogy leülök az ágra. Pont mellettem volt egy villás elágazás, ez tökéletesnek tűnt. – Látom, neked is jól megy, te majom. – vigyorral fogadtam mellém érkezését.

- Neked pedig jobban megy, mint gondoltam. – elhúzta a száját, de aztán felnevetett. – Még tartozok valamivel, ha jól emlékszem. – szerényebb lett, ajkamba harapva elmosolyodtam. – Bár nem tudom, hogy a talaj fölött három méterrel mennyire lenne alkalmas a helyzet. – ismét felnevetett.

- Annyira, hogy a felhők fölött három méterrel éreznénk magunkat. – felkuncogtam, de jómagam sem tudom, ezt mennyire gondoltam komolyan.

- Ja, roppant romantikus. Két parasztgyerek a fán falja egymást. – ez megnevettetett, még a számat is be kellett fognom, ő meg azon nevetett, ahogy én nevetek. Most annyira emberinek tűnt.

Az alattam lévő ágra lépett, a felettem és a mellettem lévőben megkapaszkodott. Hirtelen elcsillapult nevetésem, ahogy arca közvetlenül az enyém elé ért. Még a természet illatában is megéreztem az ő kellemes illatát.

- Le fogsz esni. – suttogtam, féltőn átkaroltam a nyakát, közelebb húztam.

- Tarts jó szorosan. – ajkamon végigfutott a lehelete, kiszáradt számnak jól esett a mentolos levegőből rá lecsapódó pára. – Még nem elég biztonságos. Fogj erősebben. – testem megbizsergett, ahogy ajkamba beszélt, előrehulló tincsei homlokomat cirógatták. Alig volt pár centi a szánk közt, tudtam, mire megy ki a játék. Közelebb vontam magamhoz, szám iszonyúan száraz volt, így kellemetlen lehet csókolózni. Nyelvemmel megnedvesítettem őket, de hibáztam, mert véletlenül hozzáértem az ő ajkához is. Ez pedig elég volt neki, hogy beinduljon. Gyengéden ráharapott az alsó ajkamra, picit meghúzta, s elengedte. Elmosolyodtam, ajkát az enyémhez súrolta, szám sarkába puszit adott. Majdnem megcsókolt, de ismét csak egy hosszú puszival jutalmazott. Justin maga a kínzás mestere, vagy csak egyszerűen profi a csábításban. Akárhogy is legyen, én többet akarok. A szívem máris kuszán kalapál, de ez nem tántorít el. Arcára simítottam a kezem, egyértelműen jeleztem az akaratom, nem késlekedett.

Felső ajkam ajkai közé vette, lassan megmozgatta, felvettem a ritmusát. Keze hátamat fogva közelebb préselt magához, majd testem oldalán végighúzva a kezét arcomhoz ért. Végigsimított államon, lábammal erőtlenül átfontam a csípőjét, hogy még biztonságosabban tartsam, már amennyit bele tudok tenni abba, hogy valójában ő tart mindkettőnket.

Lassan ízlelgettük egymást, ujjaim selymes hajába túrtak, s most kivételesen felfedeztem arcát is. Hihetetlenül puha és tökéletes, amin már meg sem lepődök. Az egész fiú maga a tökéletesség.

De…oh! Mit csinál? Összeugrott a gyomrom. Nyelve megtalálta az enyém. Akaratosan furakodott át, pedig ha lassan csinálja sem kellene megküzdenie akadályokkal, az én testem ugyanis már csak egy marionett baba, amelynek zsinórjai az ő kezében vannak. Olyan szenvedélyesen, olyan igazian csókolt, amelyet egy halandó nem bír elviselni a tökéletességétől, nyilvánvalóan én ezért már természetfelettinek számítok – és ez volt talán az egyetlen önbizalomforrásom. Hogy nem ájultam bele a karjába. Bár kétségkívül hajszálak választottak el ettől is..

Egyikünk sem feszengett, ez határozottan a legszabadabb csókunk volt. Illegálisan élveztük a másikat, hiszen az mindig élvezetes, ami tilos.

Félretettem most a gondolatom, hogy teljesen nem értem, miért élvezem én ezt, csak azzal foglalkoztam, hogy mennyire őrülten jól csókol. A tüdőm levegőhiányos volt, de nem éreztem úgy, hogy megfúlok. Találtam jobb dolgot az oxigénnél. Az egész karomat felhasználtam, hogy magamhoz szoríthassam, ennél közelebb már aligha tudtam volna húzni. Minden pillanatban egyre jobb volt. A gyorsuló szívdobogásom is erről árulkodott. Mintha ki akarna törni. Ütötte a mellkasom. De nem érdekelt. Addig nem, míg ő csókol.

Csalódásként ért folyamatosan lassuló ajka. Nyelve elengedte az enyém, ajkam kicsúszott az övé közül. Nem nyitottam ki a szemem. Hallgattam a lélegzetvételét. Gyors volt és egyeletlen. Mintha csak az enyémet hallanám. Remegett a testem, idebent égtem. Számon még mintha mindig ott lenne az övé, ha megnyalom, érzem az ízét. Hüvelykujját arcomon járatta, nekem bűntudatom támadt. Helytelen, amit teszünk. Piszkosul. De az előbbi érzés valahogy legyűri a bűntudatot és nem hagy nemet mondani, mikor kellene.

Éreztem őt közelebb hajolni, felnyitottam a szemhéjam, de nem találtam tekintetét. Arca az arcomnak súrlódott, teljesen nem értettem, mit akar. Aztán ajka megérintette a nyakam.

- Ne! – suttogva kiáltotta fel, zihálva toltam el magamtól. Csak egy apró érintés volt, az én nyakam mégis hihetetlenül végigbizsergett. Felhúzott vállammal próbáltam róla letörölni az utálatos érzést.

- Nem akarod? Sajnálom, nem szándékoztam… – félve nézett szemembe, látszott benne a csalódottság, de a megértés is.

- Nem, nem arról van szó. – hevesen ráztam a fejem. – Csak tudod… - hezitáltam, vajon elmondjam-e. Olyan hülyén jön ide ez a téma. – Majd később elmondom, jó? – felnéztem rá, hangom rögtön suttogássá vált. -  Ezt eddig minden pasimnak el kellett mondanom, hogy ne nézzenek hülyének. – kínosan felnevettem, elmosolyodott. Felőrölte őt a kíváncsiság, láttam, de próbálta lenyomni és beletörődni, helyette mással hozakodott elő.

- Szóval én a pasid vagyok? – ajkába harapott, kacéran vigyorgott rám.

- Naná! – fapofával vágtam rá, meg is lepődött, de aztán csak felkuncogott. – De már ha így felhoztad…igazán tisztázhatnánk, hogy mit csinálunk, mert már jómagam sem tudom, hányadán állunk a dolognak. – barna szemébe néztem, mely a hold fényében mintha mindig szebb lenne, mint amúgy, pedig már eredetileg is gyönyörű szeme van.

- Ja. – felsóhajtott, apró mosolyát azért megtartotta. – Kezdheted. – elvigyorodott, felháborodottan eltátottam a szám, ezen meg csak felnevetett. Hasába böktem, kuncogva húzta össze magát, ajkába harapva kémlelt.

- Ilyen nyápic pasiról hallani sem akarok. – manipulálással próbáltam őt befolyásolni, úgy látszik, sikerült is.

- Nyápic? Ezt nem valószínű, hogy nekem céloztad. – büszkén húzta ki magát, a végén elnyomott egy kedves mosolyt. – Oké. Akkor elmondom én.. Fogalmam sincs erről az egészről. – úgy jelentette ki, mintha itt le is zárta volna. Ahogy láttam, vívódik a további szavakkal. – Blair… - nyitva maradt a szája, de nem mondott semmit. Felsóhajtott, szemembe nézett. – Ugye azt mondtam neked, hogy nem játszanék egy lánnyal. Jogosan mondhatnád, hogy veled mégis ezt teszem. De nem. Nem tudom, mit csinálok, de nem játszom veled. Csak akkor nevezhetnénk játéknak, ha én beléd, te pedig belém lennél esve. De mivel te nem vagy… - kérdésként vitte fel a hangsúlyt, tudtam, mit akar. Erősítsem, vagy cáfoljak rá erre az állítására. Szépen csőbe húzott. És még csak nem is tudom, ő mit válaszolna.

- Tegyük fel, hogy nem vagyok. Akkor mi történne? – ajkamat rágtam, nem volt valami könnyű erről beszélni tudván, hogy mi akármit is akarnánk, a háttérben mindig ott lesz valaki – mondjuk Scoo - vagy valami - mondjuk a karrier - , ami erősebb és úgy mozgatja a kettőnk közti szálakat, ahogy ő akarja. Ezt bizonyára ő is tudja.

- Akkor… valószínűleg ez. – arcomra gyors puszit adott, előbbi érzelmének egy töredéke sem volt benne. Baráti kapcsolat. Ezt jelentette.

- És tegyük fel, hogy mégis beléd vagyok esve? – arcomat elöntötte a pír, csak suttogni bírtam. Sosem mondtam még ki ilyen nyilvánvalóan. És most, hogy megtettem, elgondolkodtam. Talán lehet benne valami igazság. Csakis ez az egy magyarázata van, hogy miért élvezem a csókját. Annyi nem elég, hogy mert jól csókol. Akkor eggyel is beértem volna, de nekem az ötödik után sem elég.

- Akkor patthelyzet van. – tehetetlenül elmosolyodott, a fejét csóválta. – Emlékszel a cirkuszi vadállat csali mesére?

- Arra, hogy Scoo hányfelé darabolna, hogyan kínozna meg, hogyan sütne meg élve és aztán dobna az oroszlánok elé? Aha, azt hiszem rémlik. – vigyorogtam rá, elfintorodott.

- És ez még csak Scooter. Rajta kívül több millió egyéb tényező van, ami nem engedi megkérdezni tőled, hogy „akkor járunk?”. – ő csak a szemét forgatta, de az én szívem hatalmasat dobbant. Nem gondolta komolyan, de mégis olyan volt, mintha választ várna. Arcát néztem, úgy láttam, hogy ő is csak megjátszotta ezt a „vegyük félvállról” dolgot. Komolyan beszélt, csak éppen próbálta elpoénkodni, félve a reakciómtól. Kíváncsian leste a pillantásom, de én is olyan tehetetlen voltam, mint ő.

- Bonyolult ez a helyzet, Justin. – felsóhajtottam, arcomat mellkasára fektettem. Féltem, vajon eltaszít-e, de nem tette. Helyette átölelt, biztonságosan tartott. Így legalább elbújhattam pillantása elől, s édes illatát is maximálisan érezhettem. – Nekem már az is sokat jelent, hogy van valaki, akivel akármit megbeszélhetek. Te nem találod furcsának, hogy egy fán ülve beszélgetünk arról, hogy mi folyik köztünk, miközben mi sem tudjuk, hogy csak kívülről kívánjuk a másikat, vagy talán a belsője is kell, csak még nem jöttünk rá? Sosem beszéltem még egyik barátommal sem ilyen nyíltan az érzéseimről. Minden annyira…zavaros. – nagyot sóhajtottam, különös módon megnyugtatott az arcom alatt gyorsan dobogó szíve.

- Szinte ugyanezt mondhatnám el én is, persze barátnő szóra cserélve a barátot. – elmosolyodtam, felpillantottam rá, homlokomra puszit adott. – Menjünk be, szépségem. Ideje aludni. Eléggé bezavartuk most a kedélyeket, ehhez szinte már tehetség kell. – felnevetett, helyeslőn bólogattam.

- Szerintem rástartolok Ryanre, és akkor minden meg lenne oldva. – rávigyorogtam, de ő komolyan vette. Elborzadt, látszott rajta, hogy megbántottam. – Dehogyis, nekem nem kell Ryan. Nem is ismerem őt. – mosolyogva nyugtattam, nagyot fújt.

- Ha próbálkozik nálad a kölyök, leütöm őt. Téged pedig megkínozlak, ha hagyod magad. – most ő vigyorodott el, s az én arcom vált olyanná, amilyen az övé volt az előbb. – Vannak egyszerű, mégis hatásos módszereim. – rám kacsintott, ettől nem éreztem jobban magam.

- Szerintem itt az ideje lemászni. – amint kijelentettem, el is indultam.

- Megijedtél, édesem? – felnevetett, csúnyán néztem rá, belé fagyott a szó. Lassan lépdeltem le az ágakon, a felsőm majdnem megszakadt, de idejében kiszabadítottam őt a mérges ág karmából. Az utolsó ágról leugorva halkan értem földet, leporoltam a tenyerem, a fenekem, és rendbe szedtem a hajam. Justin is leért, mellém állt, együtt indultunk visszafelé.

- Remélem nem haragszol rám a nyakas dolog miatt. – arcomat égette a tekintete, ránéztem.

- Nem a te hibád, nekem vannak hülye fóbiáim. – mosolyogva vállat rántottam, a fűre szegeztem a tekintetem. Alkarja az enyémhez súrlódott, azt hittem, véletlen volt, de később kézfeje is hozzáért az enyémhez. Ujjbegyei megtalálták tenyerem, majd lassan továbbkúsztak, s hirtelen ujjait az én ujjaim közti üres helyekbe dugta. Szívem meglódult az érintésétől, porcikáimban éreztem a szikrákat, amik belőle áradtak. Egyszerre mintha az összes vérem az arcomba szökött volna, egy sült ráknak éreztem magam. Alig mertem felnézni a szemébe, s mikor merészeltem is, csak egy pillanatra álltam a kontaktust.

Bátorságot vettem, és rászorítottam kezére. Szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Pozitívan hatott rám ez az éjszaka. Maga a tudat, hogy kint lehettem a kertben, s a másik tudat, hogy Justinnal voltam. Nem volt sokkal különösebb ez a csók, mint a többi – jó, leszámítva, hogy három méter magasan egy fán történt -, mégis döntő emlékek kötődnek hozzá. Nem jutottunk egyről a kettőre, de ebben a pillanatban úgy érzem, Justin nem csak egy barát számomra. Igazából sosem tituláltam őt el úgy, mint barát. Csak mint egy társ, aki mindig ott van. Néha zavaró tényezőként – ez a múltra jellemző -, néha pedig mint lelki társ – ez pedig a jelenre.

Nehezen fordítottam hátat a kertnek, de így is többet kaptam, mint lehetett volna, tehát semmi nyavalyognivalóm nincs. Justin zárta vissza az ajtót, s jól sejtettem kifelé jövet, tudta a riasztószámot. Újra aktiválta, így reggel senkinek nem fog feltűnni semmi – jó esetben. Fura volt vele kézen fogva járni, de végtelenül kellemes volt meleg bőrének érintése, s mintha még az ujjaink is pont egymáséhoz lettek volna kitalálva. Bár ez tuti csak az én agyszüleményem a történtek után.

- Remélem most már fogsz tudni aludni. – lelassított, ahogy a szobánk elé értünk, suttogva fordult felém.

- Majd holnap megmondom. – ajkamba haraptam, csillogó szemébe néztem. Bal kezemre siklottak ujjai, előre elmosolyodtam a gondolaton, hogy ismét ezzel a módszerrel próbálkozik. De kétségkívül hatásos volt, a hideg ezúttal is végigfutott rajtam, ahogy hosszú ujjai az enyémbe fúródtak. Tehetetlenül álltam előtte, szemével megbabonázott, utálom, hogy ilyen gyenge vagyok.

- Kapok puszit? – kisfiús rajongással lelkesült fel, nagy nehezen sikerült nem felkuncognom. Úgy tettem, mintha gondolkodnék, majd gyorsan szétnéztem, hogy biztosan nincs-e itt senki. Meggyőződésem után felé fordultam, lábujjhegyre álltam, s telt, vonzó felsőajkára hosszú puszit nyomtam.

- Szép álmokat! – súgtam, visszaereszkedtem talpamra. Mosolyogva hajtottam le a fejem, rászorított mindkét kezemre.

- Neked még szebbeket. – szívdöglesztő mosolyra húzta a száját, úgy látszik, nagyon tudja, mivel lehet leállítani a szívem.

Elmosolyodtam, bár korántsem olyan csábítóan, mint ő, s lassan elléptem tőle. Kezeim kisiklottak összekulcsolt kezünk láncából, háttal léptem az ajtóhoz és nyomtam le a kilincset. Mosolyogva nézte, ahogy bemegyek, egészen addig várt, mígnem bezártam az ajtót.

- Ó, és Justin..! – suttogtam utána, mielőtt elengedtem volna a kilincset. – Köszönöm a mai napot. Mindent. – az ajtó élének döntöttem a fejem, mosolyogva bólintott, ezzel olyan „nincs mit köszönni, de szívesen” hatást sugallva. Tényleg sokat jelentett nekem, hogy mellettem volt csodálatos bukásom után, és az estém szebbé tevésében is meglehetősen sokat tevékenykedett. – Akkor.. szia. – intettem neki félénken, felkuncogott.

- Jó éjt! – utolsó szava után elindult, én is kénytelen voltam bezárni az ajtót. Ahogy megszakadt köztünk a kapcsolat, mintha tudatosult volna bennem egy tény.

Kedvelem Justint. Mármint…azt hiszem, úgy.