37. Minél távolabb marad, annál jobb

Sziasztok, cukorborsók :)

Elég sokat kellett várni erre a részre és sajnos sokat kell a következőre is. Ma már nem tudok írni, mert barátnőimmel kicsit kimozdulunk (amúgy egész héten ezt csináltam :'D), holnap pedig pakolunk, mert megyünk nyaralni, csütörtökön jövünk haza. Úgyhogy legjobb esetben azon a hétvégén tudok részt hozni, de még angolt is kell tanulni, mert 30-án különórára is megyek, szóval tényleg nem tudom, mi lesz. :S Na de nyár van, kicsit kikapcsolódom én is:)

És akkor még pár szó a kommentekről: borzalmasan köszönöm őket, lányok! Nem is tudjátok, milyen hálás vagyok! :) Annyira jól estek ezek a visszajelzések. Na és a komik hossza.....tyhű! Ez a rész nem hálálja meg eléggé, mert kicsit rövidebb lett, de igyekszem a következőbe egy kis...nem si tudom, mit tenni. Majd meglátjuk:D

Kellemes Olvasást.❤

Anya nagyon finom amerikai palacsintát készített vacsorára, aminek nem különösebben örültem, mert degeszre tudnám enni magam belőle. Eleve ne terveztem vacsorázni egy pohár tejen kívül semmit, de nem hagyhattam ki a nagy „lakomát”. Jól meg kell etetni a vendégeinket, ugyanis bő 6 óra múlva már csak az emlékük lesz itt. Igen. Elmennek.

Kenny nagyon jó étvággyal volt, amin meg sem lepődök. Időközben megtudtam, hogy Moshe-t leváltották, helyesebben visszaváltották a néger nagymedvére. Scooter nagyon jól kijött apával – persze, hiszen volt közös témájuk -, a beszélgetés miatt húzódott el a vacsorázásuk. Anya lefoglalta magát Alfredoval, s egészen meglepő módon ki maradt nekem? Justin. Velem szemben ült.

- Nem ettél valami sokat. – rosszallón pásztázta a tányérom, majd felpillantott rám. – Mondhatni, alig ettél valamit. – szemei féltőn csillogtak, én csak megvontam a vállam. Ajkamat harapdáltam, miközben vele szemeztem, egyszerűen nem tudtam elszakítani a pillantásom.

- Nagyon szépen köszönjük, Kathleen ezt a szakácsokat megszégyenítően finom vacsorát. – mosolygott anyára Scoo. Kenny is épp ekkor törölte meg a száját, valószínűleg most fejeződött be a majdnem egy órás vacsora. Rögtön felpattantam, hogy segítsek anyának összeszedni a tányérokat, melyeket közvetlen a mosogatógépbe pakoltunk be. Apa addig ellátta a társaságot italokkal.

Az óra 10 felé hajlott, mikor úgy döntöttek Scooterék, lefekszenek aludni, hiszen holnap hajnali háromkor már kelnek, hogy időben indulhassanak a reptérre, ahonnan Mexikóba mennek. Felbicegtem a szobámhoz, alig vártam már, hogy leülhessek. Borzalmasan sajog a jobb bokám. Valamit kell vele kezdenem, mert ebből nem lesz semmi jó. A fürdőszobapolcomon találtam egy jó erős sportkenőcsöt, ez majd talán megteszi a hatását. Jól belemasszíroztam a bőrömbe, néha már a sikítás határán voltam a fájdalomtól. A sejtésem mellesleg bejött, tényleg kezd belilulni.

- Kellett neked hajnalok hajnalán az erdőben futni. – a hang mögülem jött, de nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az. Hangjából és szóhasználatából is rájöttem.

- Nem kellene már aludnod? – ujjaimmal zavartan játszottam bokámon, majd megelégeltem és becsavartam a krémet. Visszaraktam a polcra, óvatosan leszálltam a kád széléről. Felszisszentem, mikor ránehezedtem a lábamra, Justin rögtön alkaromhoz kapott, hogy megtartson. – És amúgy is…ha te nem veszel rá, hogy menjek el korcsolyázni, akkor semmi baja nem lenne. – próbáltam kihúzni magam zavart helyzetemből, de csak annyit értem el, hogy felnevetett.

- Egyrészt, mikor én megkérdeztem, hogy van-e kedved jönni, még korántsem volt szó lilulásról. Másrészt, ha annyira nem akartál volna jönni, akkor nem mondasz igent. Harmadrészt, higgy nekem, ez anélkül is belilult volna, ha úgy van kedve. Negyedrészt…hát, olyan már nincs. – vigyorgott rám, arca egy kézfejnyire volt tőlem. Gúnyosan ráhunyorogtam, tovább sántikáltam a szobám felé. Leültem az ágyamra, felkapcsoltam az éjjeli lámpát, beállítottam kényelmesen a párnáim, Justin felé fordultam, miközben bemásztam a takaró alá. Hátamat a támlának állított párnáknak döntöttem, összekulcsoltam a kezem és alhasamra dobtam, Justin csak állt az ágy végében és mosolygott. – Zavarok, ugye? – sóhajtott fel.

- Nem, egyáltalán nem. – vágtam rá, talán kicsit túl hevesen is, amin ismét elmosolyodott. – Maradhatsz…csak én már nagyon le akartam feküdni a lábam miatt. – magyarázatnak jónak tűnt, de valójában csak most találtam ki. Álmos nem voltam, mégis már arra készültem, de ha itt van, igazán maradhat. – Ülj le. – böktem az ágyamra. Vonakodva bár, de megtette, s ugyanúgy helyezkedett el, mint tegnap éjszaka. Annyi volt csak a különbség, hogy most nem húztam fel a lábam, így testem mellett ült.

- Szóval ma.. – befejezetlenül maradt a mondat, de nem úgy hatott, mintha folytatni akarná. Féltem erről beszélni. Mindketten tudjuk, hogy volt ott valami nem odaillő. És akármennyire is hanyagolni akartam ezt a témát, számítottam rá, hogy be fog jönni és ő is tudta, hogy tudni fogom, hogy be fog jönni, hogy megbeszélhessük. – Köszönöm, hogy eljöttél. Én jól éreztem magam. – szavai megleptek, nem erre számítottam, de elmosolyodtam.

- Én is. – bólogattam, szégyenlősen magamhoz szorítottam a takaróm szélét. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Most már talán rá mernék állni a jégre. – ajkamba harapva elvigyorodtam.

- Ez természetes, hogy nem engedlek elesni. Legalábbis nem egyedül.. – csücsörített, majd elmosolyodott és lehajtotta a fejét, úgy nézett fel rám. A kis sunyi. Jól csapdába csalt a szövegem átformálásával, ami így rögtön más értelmet nyert.

- Ja…volt is rá példa.. – motyogtam, oldalra fordítottam a fejem.

- Blair.. – éreztem, hogy óvatosan közelebb csúszik, nem néztem rá. – Tudom, hogy fura volt. Nem csak neked…nekem is.. – figyelemfelhívásként ujjait gyengéden tenyerembe csúsztatta, hüvelykujjával végigsimított kézfejemen. Lenéztem kezemre, elhúztam ujjaitól, nem akartam tovább fokozni a koripályás incidenst. – Gonosznak fogsz tartani, ha azt mondom, hogy elvégre te pusziltál meg? – hangja cinikus, egyben játékos volt, ami miatt csak félig-meddig vettem magamra a dolgot.

- Te magad vagy egy nagy ördög. – öltöttem rá a nyelvem.

- Oh, igazán? – nevetett fel, rábólintottam. – Ugye tisztában vagy vele, hogy az ördögök rosszul viselkednek? – hangja incselkedő volt, hunyorogva néztem rá, meglöktem mellkasát, mire elvigyorodott.

- Mostantól óvakodni fogok tőled. Reménytelenebb vagy, mint hittem. – vágtam vissza ajkamba harapva.

- A csajokat vonzzák a rosszfiúk. Miféle teremtmény vagy te, hogy ellenállsz nekem? – tettetett felháborodást, felkuncogtam arckifejezésén.
- Angyal. – suttogtam erősen artikulálva. Felvonta egyik szemöldökét, megnyalta alsó ajkát.

- A korcsolyapályán nem éppen angyal módjára viselkedtél. – hozakodott elő eredeti témánkkal.

- Justin.. felejtsük el azt a puszit. Sőt, felejtsük el az egész elesős dolgot..! – saját szavaim hallatán én is elfintorodtam. Elfelejteni azokat a pillanatokat? Ugyan mégis ki lenne képes?

- Tudod, Blair…nekem ebből az jön le, hogy igenis jelentett neked valamit az a puszi. – ajkába harapott, térdére könyökölt, engem elöntött a pír. Éjjeli lámpám megvilágította az arcát, láttam, ahogy mosolyától megtörik tükörsima, puha arcbőre, viszont sajnos az én arcomra is rávetült a fény, így biztosra vehettem, hogy látja pirulásom.

- Hm, Kenny nagyon jó arc, szerinted is? – rukkoltam elő valami terelőtémával.

- Igen, most már biztos vagyok, hogy így kalapált a szíved. – kezét megremegtette a levegőben nagyon gyorsan mozgatva, ezzel szívem dobbanásait akarta szimbolizálni. A gyerek jobb megfigyelő, mint hittem.

- Nem. Korántsem. – próbáltam azért tiltakozni.

- Hajnalban felkelsz, hogy elköszönhessek, vagy tegyem meg most?

~*~

Összehúztam magamon a köntösöm, de még így is átjárta testem a csípős hideg. Apa segített kitolatni a sofőrnek – aki a buszban aludt – a fák közül, ahová „elrejtettük” a hatalmas járművet. Bepakolták a cuccukat, s a szüleim felé fordultak, hogy elköszönjenek. Kézfogások és ölelések után vendégeink rám pillantottak. Eddig a ajtóban ácsorogtam, de most ideje, hogy közelebb merészkedjek. Elmosolyodtam, Scoo felé közeledtem. Széttárta karjait, hasába vetettem magam. Szorosan megöleltem, mintha nem is egy idegen, hanem a nagybátyám lenne. Még egy puszit is kapott borostás arcára, amin elmosolyodott. Kennyhez félve fordultam oda, de végül leküzdöttem a gombócot a torkomban és félelem nélkül bújtam kívülről veszélyesnek látszó karjai közé. A nagymedve tud ám gyengéd is lenni. Következett Alfredo, aki most is vigyorgott, mint szinte mindig. Vigyorát átragasztotta rám, úgy öleltem meg őt is. Tudtam, hogy ki lesz a következő, így Alfedonak adott ölelésem talán kicsit hosszúra sikerült, mert húzni akartam még az időt. De ez nem tarthat örökké, végül oda kellett fordulnom az utolsó személyhez is. Nagyot sóhajtottam, bágyadt mosollyal néztem fel rá.

- Megnézhetjük a buszt belülről? – anya hangja megzavart. Scooter „persze” válaszát hallva hirtelen mindannyian az eltolós ajtóhoz sorakoztak és úgy csodálták a járművet. Kérdőn néztem Justinra, mire csak megvonta a vállát.

- Valami komolyabb búcsúzkodást terveztem, de felejtsük el. Köszönöm, hogy felajánlottad nekünk a házatokat, köszönöm, hogy eljöttél velem kicsit kikapcsolódni és valójában köszönöm azt is, hogy végre ilyen sokáig húztad utálkozás nélkül. – mosolya széles volt, tükörképként utánoztam le. – Nagyon vigyázz magadra, vigyázz a lábadra is, és csak óvatosan a hírnévvel! – mutatóujját felemelte, elnevettem magam.

- Vannak terveim, de csak szép lassan. – kacsintottam rá, összefontam ujjaim magam előtt.

- Jót tett ez a kimenő nekem. Tényleg köszönöm. – váratlanul arcomhoz emelte kezét és megsimogatta állam vonalát. Halk sóhaj hagyta el szám.

- Majd gondolom beszélünk…valahogy. – vontam el a figyelmem az arcomon végigfutó bizsergésről. – Sok sikert neked, aztán csak óvatosan a mexikói csajokkal! – böktem meg könyökömmel bordáját.

- A mexikói csajok szépek…én egy ördög vagyok…komolyan észben kell majd tartanom ezt a figyelmeztetést. – csücsörítve elgondolkodott, összeráncolt homlokom láttán felnevetett. – Ahogy mondtad, majd beszélünk. – csillapította nevetését mosollyá, bólintottam. Egymásra néztünk, vajon melyikünk fog hamarabb mozdulni. Végül én tettem meg. Valamiért úgy éreztem, ez most az én köröm. Lábujjhegyre tornásztam magam, s átfagyott karjaimat erős nyaka köré fontam. Beszívtam illatát, szorosan magamhoz öleltem, keze hátamat simogatta. Hátrébb húztam a fejem és ajkaimat arcára nyomtam. Kevés, mégis sokáig tartónak tűnő ideig otthagytam, majd visszaereszkedtem a talpamra. Hajolt velem együtt, ezúttal ő ajándékozott meg egy puszival. Nem mondanám, hogy az arcomra ment…jobb kifejezés a szám sarkától pár centire. Miután elhajolt nem sütöttem le a szemem, mosolyogva álltam tekintetét, ahogy ő is az enyém, mígnem egy utolsó kézsimítás után egy lépéssel odébb állt. A nagyok ránk néztek, sejtettem, hogy anya direkt csinálta ezt a „hagyjunk nekik időt” manővert.

- Nagyon örülünk, Kathleen és Brian, hogy megismerhettünk titeket is. – Scoo anyára és apára nézett, majd hirtelen rám. – Blair, te pedig beszélj gyakran Carinnel, hogy tudjunk rólad. – kacsintott rám.

- Meglesz. – tartottam fel hüvelykujjam vigyorogva.

Pár utolsó szóváltás után mindannyian beszálltak a buszba, melynek sofőrje beizzította a motorokat. Hátrébb álltam. Nem volt kedvem mosolyogva díszintegetni nekik. Bevallom, én örültem annak, hogy itt voltak. Anya és apa is jól érezte magát velük és ez fordítva is igaz volt. Én elvoltam Justinnal is, úgyhogy már csak Carin és Pattie hiányzott. Most pedig elmennek.

~*~

Justin szemszöge

Inkább lenyomnék két dedikálást egymás után, minthogy a fotósok elől meneküljek. Utálom, mikor 6 testőr sem elég ahhoz, hogy megfékezzenek 10 rohadt paparazzit. Acélból vannak, állítom.

- Justin, 3 díjat nyeltél az MMVA-en. Mit szólsz hozzá?

- Milyen érzés volt hazautazni Kanadába?

- Miért vitted el a kisöcsédet is a díjátadóra?

- Igazak a pletykák, hogy Taylor Swift összebarátkozott azzal a lánnyal, aki az egyik torontói koncerteden az OLLG-d volt?

Minden felém irányuló kérdést elhárítottam, de ez az utolsó megragadta a figyelmem. Kenny meglökött hátulról, bizonyára lelassultam. Scoo szemeit kerestem, de sehol nem volt. Nyugtalan lettem. Ne keverjék bele ebbe az egészbe Blairt. Egy kicsit sem akarom, hogy a médiától kelljen szenvednie. Minél távolabb marad az újságbelsőktől, annál jobb.

Látó-és hallótávolságon kívülre kerültünk, de tudom, hogy ezzel még nincs vége. A limuzin elindult, amint mindannyian beültünk, lassacskán felbukkantak a rajongók. Idebent hallottam a sikításukat. Mexikó őrület. Igazából minden város őrület, én pedig imádom ezt. Mosolyogva lehúztam az ablakon, Scooter azonnal rám parancsolt, de nem engedelmeskedtem neki, lehúzva hagytam azt.

- JUSTIIIIN! – minden egyes sikoly más frekvencián érkezett, mégis egyként hallottam a tömeg hangját.

- Sziasztok, srácok! – kicsit kihajoltam, a lehető legtöbb rajongóm kezét próbáltam megfogni. Míg az őrök azzal szerencsétlenkedtek, hogy arrébb paterolják az embereket a kocsi útjából, megragadtam az alkalmat pár fényképkészítésre. Sorra hallottam a „szeretlek” és ennek szinonimáit, amit örömmel viszonoztam. Mintha a bolondokházában lennék. Síró, vigyorgó, sikítozó, tomboló, vergődő, ugráló lányok és fiúk egyaránt. Nem bírtam nem mosolyogni. Jó 5 perc múlva sikerült utat törnünk, s végigszáguldottunk Mexikó zsúfolt utcáin, melynek minden zugában akadt lelkes integető.

- Csíz! – Fredo hangjára automatikusan fordultam meg, valami iszonyat béna fejet vághattam.

- Töröld ki, Fredo! – mosolyodtam el, az említett csak megrázta a fejét és a hátsó ablakon próbálkozott tájat fotózni.

- 3 nap a családod nélkül. Felüdülés lesz, mi? – húzogatta szemöldökét Scott.

- Pofont érdemlő lesz, amit most mondok, de igen, végre nincs itt anya. 3 napot muszáj külön töltenünk. Már az idegeimre ment az utolsó 12 órában. – nevettem fel, tarkómat vakartam.

Rövid kocsikázás után egy elegáns hotelhez érkeztünk, a regisztrációt és az adminisztrációs feladatokat szinte csukott szemmel vártam végig, egy élő hullának éreztem magam. A szoba szép volt, már megszoktam ezt a színvonalat, így magasabb rendű jelzővel nem is illetem. Sokkal inkább hasznosabbnak találtam elnyúlnom az ágyon és végre nyugodt körülmények között lehunynom a szemem.