35. Szép álmokat kívánni...

Jól van, legyen nektek gyereknap...

...cserébe sok véleményért!

A következő már tuti nem jön ilyen hamar.

Ui: a képet legalább fél óráig kerestem...de a lényeg, hogy ideillő. Kivételesen leírást is adtam hozzá, hogy tutira átmenjen az, amit szimbolizál:)

Kellemes Olvasást.♥

Néha olyan érthetetlen, ám csodás pillanat történik, amitől nem tudsz elaludni, mert a valóság jobb, mint az álmaid. A képzeleted szárnyra kap, a gondolataid pedig irányíthatatlanná válnak.

Apa féltőn kísérte végig szemével a lányok útját a kaputól a bejárati ajtóig. Egy sor szerencsétlenkedés és halk veszekedés után végre Cassie beletalált a zárba. Integettek egy utolsót, mi viszonoztuk, apa pedig máris hajtott hazafelé.

Lábam izgatottan mozgott, ujjaim combomon futkároztak. Nyelvemre haraptam, hogy magamban tartsam mondanivalóm, de miután ráfordultunk a hazafelé vezető útra, nem bírtam tovább.

- Apa, te mit szólnál pár átmeneti vendéghez? – motyogtam lehajtott fejjel, nem válaszolt. Rápillantottam, értetlenül bámult maga elé, majd hunyorogva rám nézett.

- Mégis milyen pasit szedtél te fel…?

- Nem, semmi ilyenről nincs szó. – zártam le azonnal a témát, ajkamba harapva az ülésbe süllyedtem.

- Hát akkor? – kérdése megijesztett, nem akartam kimondani. De közbe nagyon is akartam. Végül a beszélőkém győzött a hallgatásom felett.

- Justinék lakókocsiban alszanak… - vezettem be félénken, rá sem néztem. Jobb, ha nem látom a reakcióját. Cipőm orrát fixíroztam, nagyot nyeltem, hogy folytathassam, mert ahogy látszik, neki nem állt szándékában. – Nekünk pedig van 3 üresen tátongó vendégszobánk… - még mindig magam elé beszéltem, hangom szinte már suttogássá vált, de apa még mindig nem könnyítette meg a helyzetem a véleménye kimutatásával. – És mivel Justinnal nem vagyok rossz viszonyban, gondoltam kényelmesebb lenne nekik is egy ágyban aludni, mint egy rozoga lakókocsi matracon. – valójában tudtam, hogy a lakókocsijuk nyilvánvalóan zsír új és a legkényelmesebb matraccal van kitömve, mégis úgy gondoltam, egy ágy kézenfekvőbb lehet. Nekünk pedig tényleg felesleges az a három szoba, évek óta most először legalább használva lenne.

- Édesanyádat kérdezd.. – látszólag jól szórakozott zavart állapotomon, felsóhajtottam. Persze, a szokásos apás válasz. Mit is vártam?!

Még volt vagy 3 perc az útból, én viszont már nem bírtam várni. Azonnal hívtam anyát, aki másfél csörgés után felvette.

- Szia, Anya. – mosolyogtam.

- Drágám, milyen volt? – lendült bele a közepébe.

- Anya…lenne egy kis mondanivalóm… - és azzal elmondtam neki ugyanazt, amit édes jó apámnak. Először vonakodott. Amit megértettem. De azért még egyszer megpróbáltam és nagy meglepődésemre rögtön belement. – Akkor megkérdezem Justint, hogy mit szól az ötlethez. – egyre izgatottabb lettem. Megszakítottam a beszélgetést, Justint tárcsáztam. Ismét hosszasan kellett várakoznom, hogy felvegye.

- Igen? – nagyon hivatalosan szólt bele, valószínűleg nem nézte meg a hívó nevét.

- Szia, Justin…Blair vagyok. – nyögdécseltem. Az a fránya gombóc megint ott volt a torkomban. Miért jelenik meg mindig, mikor vele beszélek? – Ráérnél egy percre?

- Persze, mondd nyugodtan. – mögötte kiabálásokat hallottam, nem úgy hatott, mint aki annyira ráér, éppen ezért sürgettem magam.

- Gondolkodtam egy kicsit, és… - neki is elmondtam a teóriám. Közben hazaérkeztünk, de mindketten maradtunk a kocsiban, míg le nem raktam a telefont. – Csupán háromszor kérdezte meg, hogy „de nem baj?”, de végül belement. – közöltem apával mosolyogva. – Negyed óra és itt vannak, csak el kell indulniuk az autópálya felé, aztán majd visszafordulnak. Nem jöhetnek csak úgy ide. Valami bekötőúton jönnek majd vissza. – vállat rántottam, kilöktem a kocsi ajtaját. Fájó lábakkal szálltam ki, körbefontam magam a hideg miatt.

Valójában nem tudom, miért ajánlottam fel szállásként a házunk. Eddig is megvoltak a lakókocsiban, ezután is meglettek volna. Egyetlen értelmes magyarázatot találtam: jó bulinak tűnik elszállásolni Biebert és csapatát.

Bebotorkáltam a házba, anya már az ajtóban állt. Vele is közöltem a helyzetet, látszólag örült a kihívásnak.

- Holnap mesélek neked a MMVA-ról. Felejthetetlen volt. – áradoztam neki a lépcső felé menet. – Ha megérkeztek, majd szólsz? – léptem az első fokra, úgy néztem vissza rá. Mosolyogva bólintott, puszit adtam az arcára, aztán felfutottam a szobámba.

Egyáltalán nem voltam álmos. Úgy éreztem, tele vagyok energiával. Az óra 22:21-et mutat, unalmamban azzal szórakoztam, hogy visszaszámoltam a 22:22-ig. Mikor arra váltott, keresztbefontam mutató-és középső ujjam, és magamban kívántam. Sok mindent. A tizede sem fog valóra válni, olyan lehetetlen kérések. Ugyan ki kíván a Holdra menni? Értelmesebb lenne azt kívánni, hogy legyen sikeres karrierem és végre legyen valakim, aki igazán szeret. Úgy értem, szerelemmel. Bevallom, nem fekszik ez a szingli élet.

Éppen a mosdóba indultam, mikor meghallottam a csengőt, amit rögtön anya kiáltása követett. Futólépésben iramodtam ki a szobámból, végig a folyosón, le a lépcsőn. Anya háttal állt nekem, egy borostás, fekete keretes szemüveges pasit üdvözölt.

- Jöjjenek beljebb! – tárta ki háziasszonyosan a bejárati ajtót, Scooter jött be elsőként. Őt egy barnább bőrű, alacsony férfi követte, majd felbukkant Justin is mosollyal az arcán. A magas, néger testőr lépdelt utána.

Az utolsó lépcsőfokon megcsúszott a lábam, még épp idejében sikerült megkapaszkodnom a korlátban. Mindannyian felém kapták a fejüket, kínosan elvigyorodtam.

- Még hamar berúgtál. – Justin kidugta a fejét Scooter és a néger pasi mögül, úgy vigyorgott rám. Arcomról lefagyott mosolyom, megforgattam a szemem. Feléjük igyekeztem, most jön az én szerepem.

- Köszönjük szépen, hogy felajánlottátok a házat. – mosolygott rám, aztán anyára, végül apára Scooter.

- Örülök, ha segíthetünk. – viszonoztam kedves mosolyát. – Akkor hát…ő az édesanyám, Kathleen Wise Collins, ő pedig az édesapám, Brian Collins. -  mutattam szüleimre. – Anya, apa, ő Justin… - kezdtem a legkönnyebbel. – Ő Scooter Braun. – csak reméltem, hogy jól emlékszem a nevére. – És tovább nem tudom. – kínosan ajkamba haraptam, a négert és a barna bőrűt kémleltem.

- Ő a testőröm, Kenneth Hamilton, de mindenkinek csak simán Kenny. – Justin mosolyogva vette át tőlem a szót, a négerre mutatott. Tehát Kenny. – Ő pedig a fotó-és videósom, Alfredo Flores. – végigmosolyogtam az egész bemutatkozást. Mintha már ezer éve ismernénk egymást, pedig még csak másodpercekkel ezelőtt találkoztunk először.

Anya és apa kedves csevejbe elegyedett a felnőttekkel, megbeszélték a legáltalánosabb kérdéseket. Justin és én is háttérbe szorultunk, aminek roppant nem örültem, ugyanis ezt kihasználta. Talán nem is szándékosan. De bevetette fegyverét. Ahogy rám mosolygott, a szívem megbolondult és rohanni kezdett. A pillantása a gyomromat is megbolygatta.

- Szerintem Justin menjen az emeleti szobába, mert annak külön fürdőszobája van, persze ez csak egy javaslat, én nem értek ehhez. – nevetett fel anya.

- Az emeleti vendégszoba francia ágyas, a lentiek közül az egyikben két ágy van, a másikban pedig egy francia. – apa átvette a szót. A „csapat” összenézett, szó nélkül vitatták meg az alvásrendet.

- Justin felmegy, Fredo és Kenny a kétágyasban, én a lenti franciásban, ha így mindenkinek jó. – körbenézett Scooter, „közülük” mindenki bólintott, „mi” csak vállat rántottunk, jelezvén, hogy nekünk aztán mindegy.

Anya beavatta őket a szobák elrendezésébe. Ami a Justiné lesz, amellett van egy fürdő. A Scooteré és a Kenny és Alfredoé között egy újabb fürdőszoba van. Így mindenkinek lesz bőven ideje fürdeni, tekintve, hogy nekem sajátom van, Scooter majd feljön a Justin szobája mellettibe, anya és apa pedig majd miután mindenki fürdött, akkor fog.

Idefent is hallottam, hogy milyen jól megvannak egymással. Apa és Scooter néha a kelleténél is hangosabban nevetett fel. Mintha régi barátok lennének, akik a 10 éves osztálytalálkozón vannak. Anya mindig viccesnek találta Kenny beszólásait, amiken jómagam is nevettem. Alfredo hozzám is feljött, nagyon barátságos volt. Tőle tudtam meg, hogy Pattie, Carin és Justin kisöccse most Stradfordba ment, mert Justin nagyszüleinek segítségre van szüksége. Többre nem futotta, mert anya leinvitálta őt is, hogy egyen a ma készített muffinokból. Úgy ették a sütiket, mint a gyerekek. Kenny tenyerében egyszerre három is kényelmesen elfért, pedig nem voltak kis adagok. Ezen megint nevettünk egy jót.

Fél 12 lehetett, mikor úgy döntöttünk, ideje lefeküdni. Az én szememben egy cseppnyi álmosság sem volt, így a jókedv megszakításához sem volt kedvem, de gondolom a csapatnak hamar kell kelni.

- Kicsim… - húzott félre anya. – Megtennéd, hogy raksz ki pár fehér törölközőt a fenti fürdőben? Tudod, a szekrényben vannak, valahol alul. – suttogta.

- Persze, máris. – mosolyogva rábólintottam, s tekintve, hogy Justin már a fürdést tervezte, sietősen igyekeztem felfelé. Ahogy anya mondta, tényleg alul voltak a fehérek, melyekből kivettem négyet, talán annyi elég lesz. A pultra raktam őket, szépen megigazítottam. Mikor kijöttem, már nem égett odalent a villany. Még aztán hamar feloszlottak. Elhúztam a szám, célba vettem a szobám. Én komolyan nem vagyok álmos. De attól még lezuhanyozhatok. Egy kis forró víz talán még el is álmosítana.

A fürdéssel negyed óra alatt végeztem. A hajamat befonva hagytam, nagyon tetszett így. Miután lemostam az arcom és bekentem hidratálókrémmel, következett a pizsama felvétele. Kék törölközőm levetettem magamról és belebújtam egy térdig érő cicanadrágba, valamint egy szűk Tom&Jerry-s pólóba. Egy időben mániám volt ezt a pólót hordani.

Ablakomhoz sétáltam, az üvegnek támasztottam a homlokom. A pázsitot pásztáztam, amelyet szépen megvilágított a Hold és az egyik kerti lámpa, ám gondolatom egészen másfelé terelődött. Két szobával arrébb alszik Justin. Akiről azt hittem, akkor láttam utoljára, mikor lement a színpadról a díjával. Aztán jött egy őrült ötletem, amit elfogadott és tessék…egy fürdőszoba választ el minket. Kíváncsi vagyok, mit csinálhat. Már biztosan megfürdött, ahogy Scooter, anya és apa is. Fél 1 volt. Én pedig az ablakomnál állok, teljesen éberen, Justinon gondolkodva. Ez nem normális. Le kell feküdnöm.

Sóhajtva ágyam felé fordultam, vonakodva elindultam, de tekintetem másra terelődött. Az ajtómra. Van más választásom is a lefekvésen kívül. És bevallom, jobban hangzik, mint az alvás. Megváltoztattam a tervem. Még nem fekszem le. Inkább leskelődöm kicsit. Az nincs büntetve. Halkan ellépdeltem az ajtómig, óvatosan nyomtam le a kilincset. Résnyire nyitottam az ajtóm, úgy is hagytam. Lábujjhegyre álltam, egyetlen ajtó felé tipegtem. Ügyeltem, hogy csendes legyek és arra is, nehogy valaki meglásson. Bár a házban egy villany sem égett, az óriási, falakat beterítő ablakon keresztül könnyedén besütött a Hold. Szívem egyre erősebben kalapált, ahogy közeledtem az ajtaja felé. Remegve csúsztattam kezeim a kilincsre, percekig nem nyomtam le. Erőt vettem magamon, ajkamba haraptam, s benyitottam. Halk nyikorgás ütötte meg fülem, idő kellett míg rájövök, én voltam. A fény kedvezően esett. A Hold ezüstös színe átkúszott a fal és az ajtó között és halovány csíkban vetült rá egy meztelen testre. Derekáig volt húzva a takaró, nekem háttal feküdt, felsőtestét nem fedte semmi, így hátizmai szépen kirajzolódtak. Csodálatos volt. Mintha csak egy festményről szedtem volna le a jelenetet. De ahhoz, hogy ez így fessen, szükség volt Justin tökéletes vonásaira is. Nem mondom, hogy túlságosan ki lett volna gyúrva, de elég volt, ami rajta volt. Nem, ez nem jó szó. Inkább azt mondom, elég volt ahhoz, hogy jól nézzen ki.

Fejemet az ajtólapnak döntöttem. Nem is tudom, meddig gyönyörködhettem benne. Keresztbe vetett lábaim elgémberedtek, tüdőm elégedetlen volt a kevés oxigénnel, így hirtelen vettem levegőt. Rájöttem, nem szabadna ezt csinálnom. Gondolok itt a leskelődésre, de a gondolataimra is. Hirtelen miért gondolom őt tökéletesnek?

Megráztam a fejem, feladom. Elég volt ennyi. Bár még mindig nem vagyok álmos – sőt, ha lehetséges, most még éberebb vagyok -, de akkor sem csinálhatom ezt. Butaság.

Halkan bezártam az ajtót, bár korántsem ügyeltem annyira a csendre, mint mikor jöttem. Visszafelé menet szinte már trappolásnak hatott az, amit csináltam az odafelé vezető halk tipegésemhez képest. Valamiét feldúltnak éreztem magam. Nem tudnám megfogalmazni az okot. Valójában én sem tudom…

Bevetődtem az ágyamba, mellkasomhoz szorítottam a mackóm. Az ágytámlának döntöttem a hátam, a falnak a fejem és a padlót vizslattam. Függönyöm össze volt húzva, de maradt középen vagy egy 20 centis rés, ahol beférkőzhetett a Hold fénye. Ismét elmerültem a gondolataimban. Hihetetlen, hogy kikkel vagyok most egy házban. Ezen emberek voltak a témám központja. Ki tudja, meddig gondolkodtam rajtuk.

Az ágyamat körülvevő „függöny” megrezdült. Félve pillantottam oda. Nem attól féltem, hogy ki az, hanem inkább csak attól, hogy miért. Széthúzta, kis rést alkotva, melyen bekukkantott. Hunyorogva próbáltam kivenni az alakot, de semmi mást nem láttam, csak egy nagy feketeséget. Ujjaim belemarkoltam plüssállatomba, fentebb csúsztam az ágyon. Az alak arca egyre bentebb hajolt, de messze volt még attól, hogy elérje a Hold fényét.

- Anya, te vagy? – tehetetlenségemben kicsúszott a számon. Bár suttogtam, mégis hangosnak hallatszott. Mellkasom sűrűn emelkedett és süllyedt, türelmetlenül vártam már, hogy végre megpillantsam a személyt. Lehajolt, ágyamra támaszkodott. Lassú mozdulatokkal közelebb mászott hozzám, arca egyre világosabbá vált. Mielőtt felfoghattam volna, már tudtam, hogy ki van itt.

- Szia. – ajkai megrándultak az elfojtott mosolytól. Szeme csillogott az ezüstfényben, haja kuszán állt, nyaka vonala kihangsúlyozódott. Belefájdult a szívem, hogy milyen tökéletes volt.

- Mit csinálsz, Justin? – megnyaltam ajkam, összehúztam a lábam, de így még közelebb tudott mászni. Leült elém, közvetlenül lábamhoz. Arcomat kémlelte, égetett a pillantása. Nem tudom, ő látott-e engem, mindenesetre csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre, ajkait bámulom.

- Keresek valakit, aki hozzám hasonlóan nem tud aludni. – halk szavai szívembe nyilalltak. Nem tud aludni? Ez azt jelenti…hogy…fent volt, mikor…?

- Megtaláltad. – ennyi telt tőlem, ez is olyannyira halkan csúszott ki belőlem, hogy én alig hallottam. Összeszorítottam ajkaim, próbáltam halkan nyelni, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Hasamnál pólómba markoltam, de nem sikerült megszabadítanom magam az ott keletkezett görcstől. Megengedtem magamnak, hogy tekintetem lentebb vándoroljon. Nyaka, nyakán kidudorodó halovány erei, kulcscsontja… Teljesen kiszáradt a szám, ismét meg kellett nyalnom. Bevallom, csalódott voltam. Pólót vett fel. Én szerettem volna látni szemből is a testét, nem csak hátulról… De legalább olyan póló volt, amiben mellkasánál átható bordái látszottak.

- Észrevettelek. – motyogta, hangjára összerezzentem. Lehet csak nagyon belemerültem a gondolataimba, de nem értettem, miről beszél. – A díjátadón… - mosolyodott el féloldalasan. Ó, hogy az integetésre gondol?

- Sajnálom, hogy nem kérdeztelek meg arról, hogy odaadhatom-e másnak a backstage kártyát. – ennyivel tartoztam neki azóta, hogy Denise kezébe adtam a plasztik papírt. Hangom egyeletlen és erőtlen volt.

- Ha te jössz el, lehet el sem fogadom ezt az ajánlatod. – most viszont egyértelműen tudtam, mire gondol. – Apropó, köszönjük még egyszer. – elnyitotta ajkait, úgy mosolygott. Sikerült tovább kínoznia, hiszen most még tökéletes foga látványával is meg kellett birkóznom.

Túl sok volt ez nekem. Hirtelen ennyi változás. Nemrég utáltam, most komolyan azt kell bevallanom, hogy milyen tökéletes? Mert igen, az. Egyáltalán nem buzi, nem meleg, nem kislány, semmi. Pasi és…ó, és még milyen jó pasi…! Túl sok volt a feszültség. Egy méter volt köztünk, de úgy éreztem, arcomba beszél. Nem rossz érzés volt, csupán bezártnak éreztem magam. Túlságosan maga alá vont. Kénytelen voltam kiszabadulni. Felálltam és az ablakomhoz mentem.

- Zavarok, Blair? – mögülem érkező hangja bocsánatkérő volt, ugyanakkor reménykedett a nemleges válaszban. Bal kezemmel átkaroltam a derekam, jobbal rákönyököltem és bekaptam a körmöm. Évek óta nem rágtam. Most sem hiányzik, csupán feszültség levezetés. Kérdésére válaszolván megráztam a fejem. – Akarsz beszélgetni? – istenem, ez a hang. Megőrjít. Mint egy angyal hangja. Nem voltam képes megfordulni, se megnyikkanni. Úgy éreztem, hozzá képest az én hangom csak egy krákogó vénasszonyéra hasonlítana. Ha pedig ránéznék, elfogna a féltékenység.

Valószínűleg sokáig állhattam az ablaknál és nagyon belemerülhettem a gondolataimba.  Szívem épphogy lenyugodott, érintése a derekamon újra lázba hozta. Éreztem közelségét, de nem értünk össze. Arcát előredugta, súrolta az enyémet. Belém fagyott a levegő.

- Minden rendben? – hangjának hallatán lehunytam a szemem, majd reszelősen kiengedtem a levegőm és lehajtottam a fejem.

- Csak álmos vagyok. – hazudtam. Éppen azért jött, mert tudja, hogy éberebb vagyok, mint valaha. Erre ilyet mondok? Nem kétség, hogy átlát rajtam.

- Azt hiszem, akkor én megyek. – húzódott hátrébb, majdnem rászóltam, hogy ne tegye, de sikerült magamban tartanom. Keze lehullt derekamról, lélegzetvételem úgy szaporodott, ahogy ő távolodott. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy már az ágy végénél jár. – Blair? – szavára azonnal megfordultam. Váratlan dolog fogadott. Elszámoltam magam, mégsem volt olyan messze. Egészen pontosan egy méterre állt tőlem.

- Hmm? – suttogtam, szemébe néztem. Elmosolyodott.

Egyetlen lépéssel átszelte a kettőnk közti távolságot. Ajkaim elnyíltak a váratlan mozdulattól, melynek következtében arca alig 10 centire került az enyémtől. Ez volt az a pillanat, mikor a szívem beindult. Mint még soha. Vagyis…úgy, mint még soha miatta. Mogyoróbarna írisze a fehércsokoládéhoz hasonlított a Hold fényében, s nekem ezzel a szempárral kellet tartanom a kontaktust. Éreztem leheletét. Éreztem illatát. A friss, felismerhetetlen illatú tusfürdőből származó illatot.

- Mit akarsz..? – lenéztem ajkára, hogy ne égesse tovább a retinám. A mondat végéről lemaradt a csinálni szó, így pedig kissé más értelmet kapott a mondat. Durvának hatott, pedig nem annak szántam.

Válasz helyett elmosolyodott, puha ujjait gyengéden állam vonalára simította, megemelte a fejem, így kénytelen voltam ránézni. Lábam megremegett abban a pillanatban, hogy közelíteni kezdett. Nem tudtam, mit akarhat, de abban biztos voltam, hogy nem megcsókolni. Ettől függetlenül gyomrom ugyanúgy remegett, a levegőt talán túl gyorsan szedtem. Arca könnyedén enyémnek simult, mentolos lehelete végigfutott nyakamon. Hüvelykujja végigsimított állkapcsomon, s ha mindez nem lett volna elég, másik kezét derekamra csúsztatta. Remegett az egész testem. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki. Elgyengített.

Ajka arcomhoz ért, csupán két pillanatra. Előbb alsó ajka hagyta el arcom, majd felső.

- Csak szép álmokat kívánni. – súgta fülembe. Mély levegőt vettem, hogy megerősítsem magam, de nem sikerült. Ugyanúgy a hatása alatt maradtam. Lassan elhajolt, mosolyogva szemembe nézett. Végigsimított járomcsontomon, ujjaim alkarjára kulcsolódtak, de esküszöm, nem én irányítottam őket. – Most viszont megyek. Hagylak aludni. – még távolabb hajolt, de az érzés nem szűnt meg. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam előtte, kulcscsontját kémleltem és azt néztem, ahogy egyre távolabb kerül. – Jó éjt, Sweetheart. – suttogta. Elengedte az arcom, kezem lehullott alkarjáról. Csak annyit láttam, hogy elmosolyodik, majd sarkon fordul, és elmegy.