31. Mit keresel itt?

Hali, csajok!♥:)

Nagyon sajnálom, hogy nem válaszoltam a kommentekre, de helyette a részt írtam. És született egy újabb rész:) Bius, láttam az előző kommentedet is:)) Nagyon örülök, hogy találgattatok a csillogó szempár tulajdonosával kapcsolatban is és a folytatással kapcsolatban is.

Remélem ezzel sikerült meglepnem titeket:) És remélem, senki nem erre számított :D És hogy miért döntöttem így? Jó kérdés.

Ismét várom a véleményeket:))

Puszilok mindenkit♥

Kellemes Olvasást.♥

Fáradtan zuhantam le a kanapémba, végre csendes helyre kerültem. Troy egy jó darabig nem fog bejönni a közvetítés miatt. A lábam égett az egészen pontosan 11,5 centis magas sarkú cipőmtől, amiben egy komplett ruhakollekciót kellett bemutatnom. Ez az egyetlen átka a kifutós modellkedésnek. Nem tiltakozhatsz az ellen, amit rád adnak, még ha beleszakad is a lábad. De nem nyafoghatok, én akartam ezt.

A karrierem jól beindult. Tényleg nagy segítségemre volt a divatbemutató. Az akkori első helyezettel riportot készítettek, de engem is felkértek, mondván, hogy a két díj felér az első helyezett díjával. Még most is emlékszem egy kérdésre, amibe fülig pirultam. „Felröppent a hír, hogy közelebbi viszonyban vagy Justin Bieberrel. Igaz ez?” Naná, hogy alig bírtam megnyikkanni. Tagadtam, majd pedig a magánéletemre hivatkozva nem mondtam semmi egyebet. Még aznap kialakult Twitteren egy Who’s Blair?, azaz Ki az a Blair? trend. Milliónyi említést kaptam a tweetekben. De Justin lezárta az ügyet egy Ő egy ismerősöm. nyilatkozattal.

Apropó, Justin. Majd’ másfél hónapja még csak nem is hallottam felőle. Jobb ez így. Legalábbis nekem.

Levettem magamról a karkötőket, nyakláncot, fülbevalót és miegyebet, majd a felsőt a saját pólómra cseréltem. A szoknyát is felváltotta a kényelmes nadrágom, a magassarkút pedig a bokacsizmám. Március vége felé már lehet szükséges lenne lecserélnem a csizmáim.

Mindent a kanapén hagytam, majd Troy elrendezi őket, hiszen ez az ő dolga. Troy egyébként mellém szegődött és ha ilyen „fellépésem” van, mindig ő a stylistom. Már szinte a családom része lett, nagyon szeretem őt.

Belepakoltam a táskámba, a vállamra dobtam, s elküldtem egy SMS-t Troynak, miszerint elindultam a buszhoz. Reméltem, hogy nem hagyok itt semmit. Az ajtókulcsot idebent hagytam, hogy Troy majd leadhassa a portán, s elindultam kifelé. Nehezemre esett még az ajtókilincset is lenyomni, de annyiban legalább jó volt, hogy az ajtó magától is bezárult. Céltudatosan fordultam le jobbra, nem is óvakodva azon, hogy esetleg beleütközhetek valakibe, hiszen ez a folyosó teljesen kihalt szokott lenni.

De egyvalaki mégis megcáfolta számításaim. Bosszúsan néztem fel az illetőre, aki háttal támaszkodott a falnak, zsebre dugott kezekkel, lehajtott fejjel.

Abba a pillanatban szívem kalimpálni kezdett. Elszorult a torkom. Lehetetlen, hogy ő legyen. De már testéről megismertem. Fokozatosan vezettem pillantásom felfelé, a levegőt egyre gyorsabban kapkodtam. Álla, ajka, orra vonala elárulta, hogy nem tévedek a felismerésemben. Istenem, de rég hallottam felőle. De miért van itt? Nincs rá szükségem. Ó, de akkor miért van gombóc a torkomban? Félve néztem szemébe, abba az ismerős, csillogó, barna szempárba, mely mosolyogva kémlelt engem.

- Szia. – szólalt meg rekedtesen, hangja egyenesen vonzott. Mosolya kiharcolta tekintetem, remegő gyomromhoz kaptam, hogy egyben tartsam.

Egyáltalán nem számítottam a megjelenésére. Pont itt és pont most? És miért ilyen hirtelen? Nem akarom őt látni. Megvoltam nélküle, ezután is jól meglettem volna. Azt hittem, elfelejtett. És beletörődtem. Miért akarja most még jobban megnehezíteni az életem?

Gondolataimban megjelent a búcsúzásunk.

- Mit gondolsz…lehetnénk barátok? – kíváncsian oldalra döntötte a fejét, barna szemeit enyémbe fúrta.

- Nem működne. Neked nem kell egy ilyen barát, mint én. – sütöttem le tekintetem. Felsóhajtott.

- Örülök, hogy megismertelek, Blair. – gyengéden ráfogott kezemre, tekintetem odasiklott. Szemébe néztem, ő csak bágyadtan mosolygott.

- Én pedig köszönöm, hogy megismerhettelek. – motyogtam. Nem tudtam kontrollálni magam, vér szökött az arcomba.

- Azért majd beszélünk. – ajkát összeszorította, lehajtotta a fejét. – Akkor…viszlát, Blair. – derekamat magához húzta, átöleltem a hátát. Illatába szippantottam, ki tudja, lesz-e még esélyem találkozni a nagy Justin Bieberrel.

- Viszlát. – mosolyogtam rá, ő is ezt tette.

- Remélem a többi bemutatód is olyan sikeres lesz, mint a tegnapelőtti. – hátrált lassan.

- Neked is sok sikert. – tartottam fel hüvelykujjam, csak hogy kicsit lazábbra vegyük a formát.

Bólintott, egymásra mosolyogtunk, majd megfordult és eltűnt a folyosó végén.

- Mit keresel itt, Justin? – bukott ki belőlem a kérdés. Elmosolyodott.

- Egy titokzatos mézszőke hajú lányt. – beszélt lágy hangján. Beleremegtem a megszólításba. Óvatosan nyúlt lakkozott hajamhoz, egyik begöndörített tincsem végén aprót húzott, majd leejtette kezét.

- Nem jó ötlet itt beszélgetni. – próbáltam kibúvót keresni társasága ellen, de mindeközben nem akartam elszakadni tőle. Kíváncsi voltam, miért van itt.

- Ráérek veled menni. – dőlt neki vállával a falnak. – Persze, csak ha te nem bánod. – rakta hozzá gyorsan.

Mi? Miért akar velem jönni? Nincs jobb dolga nálam? Kezd megijeszteni az őrült ötleteivel. Na de ha most nemet mondok, mikor fogom megtudni, hogy miért jött, vagy hogy egyáltalán mit akar tőlem?

Fejemmel intettem, s a kijárat felé indultam. Boldog mosollyal csatlakozott hozzám. Éreztem, hogy arcomat pásztázza, de nem mertem felé nézni, sem megszólalni. Kiléptem az ajtón, s a kisbuszunk felé robotoltam, Justinnal az oldalamon. Tudtam, hogy érdekli, mire készülök, de nem szándékoztam őt beavatni. Elég, ha csak követ, hiszen ő akart velem jönni, nemde?

- Hali, Louis. – szóltam fel vigyorogva sofőrünknek.

- Végeztetek is? – eszmélt fel az olvasásból, majd összekaparta magát és letipegett a lépcsőn. Justinra nézett, de el is fordult, majd meglepődve visszanézett rá. Méregette, méregette, majd felvont szemöldökkel felém fordult.

- Ő Justin Bieber. – jobbat nem tudtam mondani. – És ha nem bánod, akkor sétálok hazafelé. Igazából ha bánod, akkor is sétálni fogok, szóval arra kérlek, mondd meg Troynak, hogy hazamentem. Megtennéd? – néztem rá kérlelőn, kezemet magam előtt összekulcsolva himbálóztam, amin felnevetett.

- Megtenném. – bólintott mosolyogva. – Vigyázz...atok magatokra. – pillantott jelentőségteljesen Justinra is.

- Köszi, Louis, imádlak. – paskoltam meg kezdetleges sörhasát, mire bólintott.

Vállamon lévő táskámon dobtam egyet és a park felé indultam. Kísérőm hűségesen követett, csendben. A csupasz fák körbeölelték a kis betonjárdát, a nap már alig-alig tűzött keresztül az éppen virító faágakon. Jó idő volt, de sötét felhők gyülekeztek az égen, ám az is látszott, hogy ebből még csak később lesz eső. 7 óra körül lehetett, éppen megfelelő egy sétához hazafelé.

- Tehát miért vagy itt? – rúgtam bele egy kavicsba, mely hosszan elpattogzott előttünk.

- Holnap MMVA. – éreztem, hogy felém fordul, de én álltam a kísértést. Ez eszembe sem jutott. Pedig úgy volt, hogy én is megyek, mert kaptam VIP jegyet, de odaadtam Denisenek, hogy elmenjen Cassievel.

- Fellépsz, vagy csak jelöltek?

- Kettőre jelöltek, egyszer fellépek.

Zsebre dugta a kezét, tartotta velem a lépést. Mellem alatt összefontam a kezem, s azon gondolkodtam, vajon tényleg ennyiért jött-e. Hiszen akkor nem keresett volna meg. Kicsit bántott, hogy nem képes magától elmondani.

- És hogy jövök én a képbe? – néztem rá. Most ő bambult maga elé és én következtem arcának feltérképezésében. Észre sem vettem, hogy mennyit változott tavaly óta. Még férfiasabb lett az arca, amit előreugró járomcsontja idézett elő. Orra vonala is határozottabb lett, de még mindig kifinomult. Ajka ugyanolyan telt, de mintha most pirosabb lett volna. Éppen átpréselte nyelvét ajkai közt és megnyalta azokat. Talán ez okozza ajka életszínét. Szeme még mindig csillogó barna, akárcsak hajának színe, de már formája nem. Míg tavaly csak elől zselézte fel, s minden hajszál tökéletesen meredt az ég felé, most kivehetetlenül álltak a hajszálak egymáshoz képest. Elindultak felfelé, aztán mégis oldalra hajoltak, ez pedig nagyon tetszett nekem.

- Hogyne keresnélek már meg, mikor egy városban vagyunk?! – mosolyodott el.

- Akkor sem értem… - sóhajtottam. – Justin, mi nem vagyunk jók egymásnak. – a szavak önkénytelenül hagyták el szám, bele sem gondoltam, mit mondok.

Léptei lassultak, hátrakaptam a fejem. Csücsörítve nézett egy pontot, majd tekintetét rám kapta és újra felgyorsított.

- Honnan tudod, ha még nem is próbáltuk? Úgy értem…jól elvoltunk New Yorkban is, leszámítva a csipkelődéseinket. De igenis tudtunk együtt nevetni és…én…jól éreztem magam. – egyszerre néztünk a másikra. Éreztem, hogy szavai életre keltettek bennem valamit. Ahogy reménykedve rám nézett, a gyomrom görcsbe ugrott.

Ropogott a hó a bakancsom alatt. Az idő fagyos volt, akárcsak az utak, ám a hangulat nem. A hideg ellenére belevágtunk egy stresszoldó sétába. Az egész parkot körbesétáltuk.

- Az a pad kényelmesnek látszik. – gyorsította lépteit egy havas fa alatt álló, törékeny fapad felé.

- Komolyan, Justin? – nevettem fel.

Nem válaszolt, ment az orra után. Átugrott egy fél méteres bokrot, pedig közvetlenül mellette ment a járda. Ezen elmosolyodtam, s követtem őt. Lesöpörte a gyenge havat, feneke alá tette két kesztyűjét, leült és úgy vigyorgott rám, mint egy kisgyerek.

- Össze fog szakadni. – figyelmeztettem. Megtisztította a pad másik felét is a hótól, s rám nézve megpaskolta. – Én bizony nem. – ráztam a fejem.

- Gyerünk, Blair.. – vonta fel egyik szemöldökét, féloldalas mosolyt villantott. Ennek nem tudtam ellenállni. Felsóhajtva leültem a padra. Úgyis egy egyszerű farmer van rajtam, arról könnyebb eltűntetni az esetlegesen ráragadt havat, mint Justin fekete nadrágjáról.

Beszélgettünk. Nem tudom pontosan meddig, de sokáig. Az orrom hegye már piros volt, ujjaim a kabátzsebben is fáztak.

Hirtelen felállt, a fa tövéhez hajolt, s markába szedett egy adag havat. Homlokráncolva figyeltem szorgoskodását, s csak remélni tudtam, hogy nem arra készül, amire én gondolok.

Épp’ nyitottam volna a szám, de lekéstem. Időm sem volt arrébb ugrani, a hógolyó a hasamba talált.

- Justin ?! – felugrottam a helyemről, széttárt karokkal néztem a kabátomra kenődött hóra. Mély levegőt vettem, s arcvonásaim rendezése után fogcsikorgatva ránéztem. Ő csak vigyorgott. Amilyen gyorsan csak tudtam lehajoltam és a markomba vettem egy jó adag tapadós havat. Össze sem gyúrtam, csak Justin felé dobtam. Az útközben szétmálló hópelyhek úgy terítették be egész testét, mintha szakadó hóesésben sétálna.

- Ne máár, ezt miért? – rázta ki hajából a havat, majd mérgesen felém indult, ám arcom láttán elnevette magát. – Megijedtél, te kis piros orrú? – vigyorral az arcán elém lépett, s mutató ujja hegyével orromra koppintott.

Apró rázás érte a vállam.

- Blair, rosszat mondtam? – a barna szempár aggódva vizslatta arcom.

- Sajnálom, csak… - megráztam a fejem, halántékomhoz szorítottam mutató-és középső ujjam, hogy visszatérjek a jelenbe. – Csak… - magyarázni próbáltam, de képtelen lettem volna csak úgy közölni, hogy „visszaemlékeztem arra a napra, mikor az első hóval dobálóztunk”.

- Rendben, nincs gond. Csak megijedtem. – végigsimítva felkaromon leengedte a kezét, de nem mozdult előlem.

- Én is jól éreztem magam. – eszembe jutott, hogy miről beszéltünk. – De akkor sincs szükséged egy olyan barátra, aki nem tud a barátod lenni.

- Akkor most miért vagyunk itt? – suttogta. Szívdobogásom megsokszorozódott, a kellemes idő ellenére pír szökött arcomra. Nem tudom, hogy történhetett. Világéletemben nem voltam pirulós típus.

- Hazafelé megyek.

- Velem.. – adott újabb okot.

- Nem tudom, Justin. – hevesen csattantam fel, kikerülve őt továbbmentem. Ez valójában még előző kérdésére volt a válasz.

A parknak vége szakadt, innen kezdődött egy rövid, kavicsos út, melyen egyedül trappoltam végig, Justin lemaradt, vagy én nem is tudom, hová tűnt. Alig 10 méter után füves terület következett.

- Itt laksz? – jött nem messziről a hangja. Akkor mégsem maradt le sokkal.

- Az ösvényen túl. – morogtam. A kocsinyom jól látható volt, a sűrű növényzet viszont azt sugallta, ez magánszféra. Imádtam, hogy ilyen helyen lakunk. Mintha nem is Torontóban, hanem egy csodás, város közeli erdőben laknánk.

- Figyelj, ha nem szeretnéd, hogy jöjjek, akkor mondd meg. – eddig alig hallottam, hogy követ, most viszont tisztán hallottam, ahogy megáll. Lassítottam, majd vonakodva megálltam. Csukott szemekkel nagyot sóhajtottam, s megfordultam.

- A szüleim nincsenek itthon. Szeretnéd megnézni a házunk? – udvariasan tettem fel a kérdést, s átvitt értelemben meg is kértem, hogy jöjjön. Kétkedő arca egyszerre felvidult, s beért.

- Szeretném. – mosolygott rám. Lepillantottam ajkára, egy eddig soha eszembe nem jutó gondolat futott át agyamon. Vajon milyen lehet…? Nem, felejtsd el!