32. A Collins ház

Újra itt vagyok:) Belelendültem az írásba. Sajnos ez a tanulás kárára megy, még az angol háziim fele - a nehezebbik fele - nics kész, úgyhogy most pár napig arra fordítok majd több figyelmet, mert hétfőn már megyek is órára.
A részről csak annyit mondok most: egy kis gyereknap nektek...;)
Kellemes Olvasást. :))

Míg én illedelmesen feltipegtem a lépcsőn, ő két lépéssel felszökdécselt, mosolyogva várt a lépcső tetején.

- Biztos nem zavarok? – elhúzta a száját, aggódva nézett rám. Legalább ötször kérdezte meg, míg az ösvényen túljutottunk és ide nem értünk. Felsóhajtottam, aztán csak elmosolyodtam és megráztam a fejem.

Táskámban kutakodtam a kulcsom után, de percek múlva sem találtam. Még a halk szitkozódás sem segített előbbre jutni.

- Hát ez remek. – sóhajtva cipzáraztam be a barna válltáskám, vállamra dobtam előrehullott hajam. Justin összevont szemöldökkel nézte ténykedésem, valószínűleg rájött, mi a szitu. – Nincs gond, be tudunk menni, csak…fordulj el. – óvatosan vállához értem, az erdő felé fordítottam, háttal az ajtónak. Az ajtó két oldalára helyezett virágok egyikének gyökeréhez dugott pótkulcs után kutattam ujjaimmal, nem sokkal később kezembe is akadt a puha virágföld tetején pihenő ezüstkulcs. Bedugtam a zárba, elfordítottam, berúgtam az üvegajtót és gondosan visszarejtettem a virág alá a kulcsot. – Kész, fordulhatsz. – megvártam, míg megteszi, aztán bementem a házba.

Csücsörítve méregette a virágokat, amin elmosolyodtam. Aztán összefonta maga mögött a kezét és a lábtörlőn megtörölte cipője talpát, majd belépett. Tekintete rögtön elkalandozott a nappalin. Bezárta az ajtót, addig én le is vettem a cipőm, ő is megtette. Vékony kabátom a fogasra akasztottam, felé nyújtottam a kezem. Ő is lekapta magáról az ő kabátját, mosolyogva kezembe adta, felakasztottam.

- Nem vagyok jó idegenvezető, szóval a ház bemutatása rövid menet lesz. – kuncogtam fel. – De előbb igyunk valamit, mert szomjan döglök. – böktem a konyha felé, mely a nappali bal oldalán helyezkedett el, egy lekerekített sarkú téglalap „boltív” volt az átjáró, mely körülbelül 3 méter széles volt. Épphogy elindultam, eszembe jutott valami. – Ó, igen. Papucsot kérsz? – mutattam a fogas alatt elhelyezkedő kosárkára, melyben puha, vékony és vastag pamut papucsok voltak. – Mindig elfelejtem megkérdezni, mert én nem hordom őket.

- Mezítláb jobb, köszi. – mosolygott. Úgy értette, zokniban. Bólintottam, a konyhába mentem. Kivettem az üveglapos szekrényből 2 poharat, majd tanácstalanul felé fordultam.

- Mit kérsz inni? – ajkamba haraptam, kivettem minden lehetséges választékot.

- Hmm…narancslé. – bökte rá vállat vonva. Bólintottam, elpakoltam a többi üveget és dobozt. Mire odakerült volna a sor, hogy töltsek, a poharak már nem voltak üresek. Justinra pillantottam, ő csak mosolygott. – Gondoltam segítek. – megnyalta ajkát, elvigyorodott.

- Köszönöm. – viszonoztam mosolyát. Felemeltem a két poharat, elé tartottam. – Tom vagy Jerry? – egyszer az egyiket, aztán a másikat emeltem kicsit fentebb, utalva ezzel a pohár mintázatára.

- Maradok Tomnál. – aprót fintorgott, felvontam a szemöldököm. Kuncogva megrázta a fejét, én meg csak odaadtam a poharat és meghúztam a sajátom.

- Szóval ez a konyha. – kezdtem bele idegenvezetésembe.

- Sajnálom, hogy sosem hívtalak. – csípőjét a pultnak támasztotta, szeme bocsánatkérően csillogott. Felsóhajtottam, lehajtottam a fejem. Ujjam zavartan körözött a pohár élén. Tudtam, hogy csak az utóbbi időszakra gondol, hiszen az elején még beszéltünk. Decemberben legalább háromszor. Felhívott, nekem pedig muszáj volt viszonoznom. Januárban már csak kétszer beszéltünk telefonon és egyszer megemlített a tweetjében. Február közepe felé ismét írt twitteren, én pedig úgy döntöttem, felhívom. Nem vette fel egyszer sem. És nem is hívott vissza később. És bár 4 hónapja nem láttuk egymást, még csak másfél hónap telt el, hogy egyáltalán nem beszéltünk. Ezért kért bocsánatot, jól tudtam.

- Megesik. – vállat vontam, de láthatta rajtam, hogy ennél azért jobban bánt a dolog.

- Hé, én gondoltam rád. – váratlanul közelebb lépett, de mielőtt megijedhettem volna, hogy rosszat tesz, csupán ujja köré csavarta egy hajtincsem. Nem tagadom, szívem hevesen lüktetett.

- Én viszont próbáltam elfelejteni. Biztosra vettem, hogy te már nem is emlékszel rám. – még most is, hogy itt áll velem szemben, rossz volt visszaemlékezni arra a pillanatra, mikor erre rájöttem. Lett volna rá oka, de azért fájt, hogy ilyen hamar túllépett rajtam, mikor ő akart annyira nagyon közelebb férkőzni.

- Ugyan már, Blair, butaságot ne beszélj. – rosszallón rázta a fejét, leengedte a hajam, újabb meglepetésként meleg ujja végigsimított államon, majd rögtön el is húzta a kezét. Ajkamba haraptam, jól esett ez az érintés.

- Megnézed a szobám? – zavarba jöttem remegő hangom hallatán. Felpillantottam rá, elmosolyodott. Lerakta a poharát, gatyáját fentebb húzta.

- Mehetünk.

Én is a pulton hagytam a poharam, Justinnal a nyomomban elhagytam a konyhát. Útközben gyorsan elmutogattam neki a látható helyiségeket, de azt is elmondtam, hogy a bejárattal szembeni üvegajtó egy teraszra vezet ki.

- Nem szeretem az ajtóitokat. Túl átlátszóak. – nevetve lépdelt mellettem a lépcsőn, kérdőn rápillantottam. – Mint tudniillik, nem vagyok jó kapcsolatban az üvegajtókkal… - vállat vonva elvigyorodott, ezen csak felnevettem.

Felértünk, jobbra fordultam. Balra az első ajtó a tesóm szobája – ami több éve nincs használva -, balra a második ajtó a szüleimé, jobbra az első ajtó a fürdőszobájuk, jobbra a második ajtó a vendégszoba, és a széles „folyosó” legutolsó ajtaja az én szobám. Justin halkan lépdelt mellettem, mindent alaposan szemügyre vett. Az utolsó ajtónál megálltam, benyitottam és arrébb álltam, hogy bemehessen.

- Csak utánad. – mondta halvány mosollyal, de tekintete máris kíváncsian pásztázta a szobám.

 Bementem, ő is bejött, maga után bezárva az ajtóm. Csodálkozva nézte az ágyam, mely ugyebár kör alakú volt és több méter magas, plafonra felszerelt „függöny” – ami valójában hosszú csíkokból állt – vette körbe, ezáltal csökkentve a közvetlen rálátást az ágyamra. A padlószőnyeg kellemesen cirógatta a lábam, azt is imádtam. A kör alakú kanapékon is felugrott a szemöldöke, mosolyogva nézett végig minden egyes bútordarabot.

- Ez gyönyörű. – motyogta, ajkába harapott, s csillogó szemekkel csodálta a szobát.

- A tied gondolom kicsit nagyobb…meg puccosabb…és kicsit drágább bútorok vannak benne. – mosolyogtam.

- A lényeg az összhatáson van. Ennek a szobának pedig nagyon jó az összhatása. – egy pillanatra rám nézett, felvont szemöldököm láttán elmosolyodott. – Most mi az? – nevetett, közelebb lépett.

- Csak meglepődtem, hogy tetszik. A fene gondolná, hogy Justin Biebernek még lehet mutatni új dolgot. – felkuncogtam, majd megnyaltam ajkam és ránéztem. Lesandított számra, de azonnal el is kapta tekintetét. Ahogy tovább pásztázta a szobát, tekintete megakadt egy „bútoromon”.

- Na ez a legjobb. – szögezte le határozottan, fehér zongorámhoz sietett. Végigsimított a billentyűzeten úgy, hogy nem szólaltak meg a hangok.

- Játszhatsz nyugodtan. – mellé léptem, rám nézett. Megrázta a fejét, felsóhajtott. Homlokom ráncba futott, de nem mertem megkérdezni, mi baja.

- Mesélj nekem. – kért halkan. Felegyenesedett, rám nézett.

- Ezt nekem kellett volna kérnem. -  kuncogtam.

- Turnéra megyek. Vagyis…valószínűleg. – bökte rá mosolyogva.

- Új album? – vontam össze szemöldököm.

- Nem hallottad az új számaim?  - meglepődött. Megráztam a fejem, mire elhúzta a száját. Bocsánatkérő pillantást lövelltem felé. – Már februárban megjelent.

- Jesszusom. Miért nem mondtad?

- Azt hittem a neten minden elterjed, de úgy látom bizonyos emberek le vannak maradva. – bökött meg nevetve.

- Várj…te most a Believe-re gondolsz, vagy már egy újra?

- Dehogyis! A Believe-re. – bólintott.

- Ja, akkor persze, hogy hallottam. – legyintettem megnyugodva. – Denise bele van esve. Már meg sem kérdezem, mit hallgat, mert folyamatosan azt. Borzalmasan szeret téged. – elmosolyodtam az emlékeken, ahogy Denise áradozik Justinról, vagy éppen azt harsogja, hogy én milyen szerencsés vagyok.

- Jön az MMVA-re? – bólintottam. – És te jössz? – megráztam a fejem. Elszomorodott.

- Odaadtam a jegyem Cassienek, hogy elmenjen Deniseszel.

- Már nem lehet jegyet venni? – ismét megráztam a fejem. – És szeretnél jönni?

- Mit számít? Már úgysem tudok. – vontam meg a vállam mosolyogva, a kanapéhoz sétáltam és leültem rá. Körmömet piszkálva vártam, most milyen témával hozakodik elő. Percekig nem szólalt meg. Egyszer felpillantottam rá – és azóta is őt nézem. Szekrényemre kihelyezett fotóimat, kütyüim, parfümjeim, meg ki tudja milyen dolgaimat nézte még. Az én tekintetem viszont egészen mást kémlelt. Csak egy szürke póló volt rajta, elkalandoztam testén. Széles volt a válla, mikor kezét megemelte, láttam a bicepszét is, és akaratlanul lentebb is eresztettem a tekintetem, így felhúzódott pólója alatt láthattam sötétkék boxerét és igen, fenekét. Vagyis csak egy apró részletet.

- Mutass nekem képeket…modelles képeket. És mesélj az eddigi barátaidról. – vonakodva felém fordult, összezavarodva álltam tekintetét. Miért akar ő az eddigi barátaimról hallani? Mármint pasijaim…ő is úgy értette, gondolom. – Úgy értem, a fiúbarátaidról. – célozgatott.

- A modelles képek abban a mappában vannak. – mutattam egy jókora, bordó albumra, mely a szekrényem egyik sarkában pihent.

- Levehetem? – pillantott rám, bólintottam. Óvatosan levette, felém indult. Arrébb csusszantam a kanapén, leült mellém és kihajtotta az albumot.

- Hallgatlak közbe. – szólalt meg halkan. – Vagy nem akarsz róla beszélni? – megértően nézett rám.

- Komolyan érdekel? – céloztam a pasis ügyre. Félénken bólintott. – Jól van… eddig 3 barátom volt. – fogalmam sem volt, mivel kezdhetném, gondoltam ez megfelelő lenne.

- De fogadjunk mellette még vagy 6 pasival kavartál. – vigyorgott.

- Köszi, Justin.. – szorítottam össze a fogam, tekintete bűnbánóvá vált.

- Nem gondoltam komolyan, Blair. – érintette meg gyengéden azon lábam térdét, melyet magam alá húztam és azon ültem.

- Én is az orrod alá dörgölhetném, hogy 18 évesen egy huszonakárhány éves Gomezzel jársz. – motyogtam.

- Ezt kikérem magamnak. – húzta el kezét. – Először is, nem járok Selenával. Sosem jártam. – tekintete majd’ átfúrta retinám. – Kavartunk, azt elismerem. De egy pillanatig sem jártunk, rendben? – csücsörítettem, majd bólintottam. – És nem 18, hanem 19 éves vagyok, Blair. – szavai megleptek.

- Hát mikor lettél te 19? – ugrottak fel szemöldökeim.

- Március elsején. – mosolygott. Mindentudó bólintásomon elnevette magát. – Van képed a pasikról? – témaváltásán összeráncoltam homlokom.

- Csak a telefonomon.

- Megnézhetem? – harapott ajkába.

Vincent

Jocelyn

Rick

Dominic

Sóhajtva megforgattam a szemem, majd kihúztam zsebemből fehér szerelmem és beléptem az egyik mappába. Jól tudtam, hogy a legutolsó képek között vannak. Megnyitottam az utolsó előttit, Vincent volt az, az első pasim. Justin felé tartottam. Lerakta öléből az albumot és kezébe vette a telefont.

- Oh, tökmag. – kuncogott fel.

- Jól van, ez még 3 éves kép. – védtem meg. – Vidd tovább balra. – megtette, a kép láttán billegetni kezdte a fejét, jelezvén, hogy „egynek elmegy”. Jocelyn volt a második pasim neve. A harmadik képtől már előre féltem. Rick. Akaratlanul is felsóhajtottam.

- Friss? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem. –  De még mindig szereted? – vágott értetlen fejet, hangja magasra szökött.

- Nem szeretem. Csak még nem felejtettem el. – vontam vállat. Hosszasan elemezgette a képeket.

- Na és mi van Dominickal? – adta kezembe a telefonom, kérdőn pillantott rám. Újabb sóhaj futott ki számon.

- Tényleg kíváncsi vagy rá? – serényen bólogatni kezdett, megnyalta ajkát és teljes testével felém fordult. Elmosolyodtam kíváncsiságán. – Rick háromszor csalt meg, de mindig megbocsájtottam, mert szerettem. A harmadik után elegem lett és kiborultam, és bár hivatalosan nem szakítottunk, azért elég egyértelműen kivehette, hogy én úgy értettem. Aztán találkoztam Dominickal és nem történt semmi, de valahogy megtalált a neten és jóba lettünk. Január végén egy városnyira voltunk egymástól és mivel ezt tudtuk előre, megbeszéltük, hogy találkozunk. Kedves volt meg minden, de nekem mégis az jött le, hogy egy kalandnál nem lennék neki több. Én pedig nem akartam, hogy miután végre sikerült kilábalnom Rickből, ugyanaz lejátszódjon, csak vele. – fájdalmasan sütöttem le a tekintetem, de nagy levegőt véve kisöpörtem a gondolataimból minden rosszat és csak arra koncentráltam, hogy milyen jó most nekem egyedül. Jó, rendben, azt nem mondom, hogy jó, de legalább addig sem sebez meg senki. – Szerelmesnek lenni legtöbbször szívás. – jelentettem ki határozottan.

- Micsoda? – vonta össze szemöldökét. – Dehogy. Szerelmesnek lenni jó. Csak ahhoz meg kell találni a megfelelő embert. Higgy nekem. – láttam rajta, tényleg így gondolja. Persze, ő könnyen beszél, mert… Nem, mégsem beszél könnyen. Neki még nehezebb. Rengetegen kihasználhatnák a hírnevéért. Szóval ha ő mondja ezt, annak csak úgy kell lennie, nem?

- Akkor valószínűleg nekem semmi sem jó. – nevettem fel reménytelenül.

- Egyszer úgyis találsz valakit. Pont te nem találnál? Ne viccelj. – nevetett fel, mire csak kérdőn elvigyorodtam.

- Mi az, hogy pont én? – haraptam ajkamba. Vigyorogva megrázta a fejét. – Mondd. – noszogattam, ismét megrázta. Ajkába harapott, lehajtotta a fejét. – Justin, mondd el. – böktem meg vigyorogva. Folyamatosan csak a fejét rázta. – Olyan izé vagy. – vágtam be a durcit.

- Ó, Sweetheart, ne haragudj rám. – harapott ajkába, vigyorát mosolyra csökkentette. Sweetheart? Mikor találta ki ezt a „becenevet”?

Közelebb ült, kezét az enyémre simította. Gyomrom összeugrott. Akadozva levegőt vettem, felpillantottam rá. Csillogó szemét az enyémbe véste, másodpercekig csak úsztam a barnaságban, de végül elszakítottam pillantásunk láthatatlan kötelékét. Lenéztem kezünkre, az enyém forró volt és izzadt, ellentétben az övé kellemesen hűvös. Úgy megérintettem volna, de már csak attól is zavarba jöttem, hogy ő megérintett. Keze még mindig az enyémen feküdt, éreztem, hogy arcomat pásztázza, szinte égette a bőröm. Mintha elpirultam volna. Forrónak éreztem magam belülről, kezem akaratlanul fordult felfelé, így tenyerünk összeért, ujjaimat az övéi közé dugtam, felsóhajtottam a kellemes hidegtől, ami elárasztotta bőröm. Másodpercek alatt jobban éreztem magam puha, ám erős kezének szorítása között.

Amint rájöttem, mit csináltam, kezem húzni kezdtem, de jobban rászorított és nem engedte. Felnéztem rá, szívem őrülten dobogott.

- Várj, Justin, ezt nem… - mondatom befejezése helyett megráztam a fejem, másik kezemmel elszakítottam egymástól ujjaink, remegő lábaimat felállásra késztettem. Az ablakomhoz mentem, megkapaszkodtam a párkányban, homlokomat a hideg üveghez nyomtam.

A történet Justin szemszögéből:

Rosszat tettem? Egyáltalán nem volt szándékomban. De akkor mi történt?

- Blair.. – próbáltam a legnyugodtabb hangomat elővenni. Sajnálkozhattam volna, de most igazán nem én voltam a hibás. Na jó, én kezdtem, de ő fonta egybe az ujjaink. Csak egy kézszorítás volt, de nekem rengeteget jelentett. A szívem még most is a torkomban dobog. – Hé, jól vagy? – léptem közvetlen mögé, de ő csak megrázta a fejét és ujjait nyakára szorította, a párkányra könyökölt. Még felsőjén keresztül is láttam halványan kirajzolódni csigolyáit, nagyot nyeltem. Azt hiszem, most jött el az idő. – Blair, azt hiszem, én megyek. – motyogtam, fejét felkapta, de nem fordult meg. – Köszönöm, hogy eljöhettem. Remélem, még tudunk beszélni. Ha nem… Nem, olyan nem lesz. Valahogy majd beszélünk. – hátráltam egy lépést, de nem bírtam tovább menni. Arca fele visszatükröződött az üvegben, gyötrődött. Talán el akart köszönni, de valamiért nem fordult meg. Igazán nem tudom, miért érintette így meg előbbi véletlen mozdulatunk. Én viszont nem bírtam otthagyni csak úgy. Visszaléptem hozzá, kezem óvatosan derekára simítottam, teste megremegett. Hajába pusziltam, csupán egyetlen másodpercre. – Viszlát. – suttogtam. Azonnal megfordultam, kiviharzottam a szobából, vissza sem néztem. Végigrobotoltam a folyosószerűségen, leszökdeltem a lépcsőn, a ház üres volt. Az egyik órát épp elkaptam, 7:43-t mutatott. Lekaptam a fogasról a kabátom, belebújtam, felhúztam a cipőm és kiléptem az üvegajtón, melyet gondos figyelemmel nyitottam ki. Még az utálóimmal is jobb a kapcsolatom, mint az üvegajtókkal. Egy pillantást vetettem a bal oldali cserepes virágra, sejtem, hogy miért kellett elfordulnom. Elmosolyodtam. Nem csak ezen a gondolatomon. Hanem mert eszembe jutottak a fent történtek. Bizseregni kezdett a kezem. Magam elé emeltem, ujjaimat tanulmányozva lépdeltem le a lépcsőn. Nekem többet jelentett ez, mint holmi érintés. Talán neki is ez a baja. Talán neki is többet jelentett. Ez esetben csak örülni tudok.

Óriási mosollyal az arcomon lépdeltem a kavicsokon, amiket aztán felváltott az ösvény puha füve.