36. ...mert Justin Bieberrel történt.

Húúha, lányok...
Az előző részhez 11-en írtatok, amit még egyszer nagyon köszönök, sokat jelent nekem!
(hőzöm sincs, miért emeli ezt ki, bocsi :D)

Mivel mindenki a csókot emlegette - amit ismét mondom, még várhattok egy pár részig (pár?!....:D) -, így megpróbáltam valami olyat írni, amivel némiképp kielégíthetlek titeket, de közben maradok az elgondolt gyorsasági menetemnél :) Igazából már én is ki voltam éhezve egy "forró" jelenetre, így a puszival és ezzel most magamat sikerült kielégítenem. :DD vagyis na...értitek....:D

Ez a rész kifejezetten hosszú. Próbáltam tömöríteni, de egy idő után rájöttem, hogy nem megy, úgyhogy feladtam és csak írtam:D Wordben számolva 7 oldal lett kb. Úgyhogy hosszú is, történik is benne dolog, szóval ismét várom a lelkes véleményeket a részről:)

Egyébként meg akartam felezni, de végül egyben hagytam, mert aránytalan lett volna, viszont találtam egy képet, ami eddig a legjobban ábrázolja a gondolataimban elképzelt Blairt, ezt pedig oda rakom majd be, ahol a 37. rész kezdődne, ha megfeleztem volna. :D

Jaj, mennyit dumálok. Shut up, Vivacious!

Kellemes Olvasást♥ :)

Nem mondanám, hogy kielégítődött az alvásigényem. Egyszerűen nem bírok elaludni. Talán 2 óra körül elbóbiskolhattam, de alig egy óra múlva felriadtam a saját sóhajtásomra. Egy sóhajtásra felébredni…nagyon „mélyen” aludhattam…

Az óra kismutatója nagy nehezen a hatosra fordult, ekkor elhatároztam magam. Nem fogok tovább itt feküdni és csinálni a nagy semmit. Lehet, hogy hajnal fél ötkor az lenne a feladatom, de ha nem megy, akkor nem kell erőltetni. Még sötét volt odakint, de mire elkészülök, a nap már fel fog bukkanni.

Vakon kibotorkáltam a fürdőbe, hideg vízzel megmostam az arcom. A tükörbe nézve egy fáradt lányt láttam, aki hirtelen mégis elmosolyodott. Felsóhajtottam, ujjaimmal megérintettem az arcom, amelyet pár órája Justin ajkai birtokoltak. Megnyaltam az ajkam, majd nagyon gyorsan elhessegettem a gondolatot. Térdig érő cicanadrágom egy hosszúra cseréltem, pólómat egy sportatlétára, és egy pulcsit kötöttem nyakamba. Csuklómra egy csuklószorítót húztam, végül egy zoknit is felvettem. Lusta voltam most a reggeli teendőim elvégzésére, majd ha visszajöttem, megcsinálom. Hajamat lazán felkötöttem, egyúttal késznek nyilvánítottam magam.

Mindenki aludt. Még csak a fejemet sem fordítottam Justin szobájának ajtaja felé, miközben elhaladtam mellette, nehogy a végén megismételjem az esti tettem. Leszökdeltem a lépcsőn, a konyha felé siettem. A szekrényből kikaptam egy müzlit, kibontottam és kifelé menet enni kezdtem. Két harapás között belebújtam a sportcipőmbe, amit tegnapelőtt nem használtam. Még jól is jön, hogy nem tudok aludni, így legalább bepótolhatom a tegnapelőtt elmaradt futásom. Nyakamból levettem a pulcsit és belebújtam. Kiriasztóztam a házat, s amint az ajtót kinyitottam, megcsapott a hűvös levegő. Este esett egy fél órát, ez pedig hatással lesz a mai hőmérsékletre, úgy érzem.

Az erdő felé indultam. Mindig ott futok. Az utcával ellentétben itt nem bámul senki, nem kell a biciklisekre és az emberekre figyelnem, és nem is zajos. Igaz, néha megbotlok egy-egy gazban, de annyi baj legyen. Mégis jobb földön futni, mint aszfalton. Nem szoktam messze menni a háztól, mindig kör alakban futok, így már van egy kitaposott utam. A „bejárat” tágas volt és a föld nedves. Kocogni kezdtem. Ahogy haladtam befelé, egyre sűrűbben voltak a fák, itt-ott egy kisebb pocsolya is elterült, amiket könnyen átugrottam. Olyan frissítő volt. Végre kikapcsolt az agyam és nem azon gondolkodtam. Justin arcát felváltotta a nedves talaj, hangját a madárcsicsergés, illatát pedig az esőtől áztatott fa és fű. Megkönnyebbülés volt itt lennem. Egyvalami azért emlékeztetett puszijára: mellkasom hevesen mozgott, akárcsak tegnap.

Bő fél órát futottam, fél hatot mutatott az óra. Egész jól elütöttem az időt. Több tekintetben is hasznos volt. A járatom végéhez érkeztem, nagyot sóhajtva váltottam sétára. Lihegve töröltem meg csuklópántomba a homlokom, tarkómra szorított kezekkel lélegeztem nagyokat, hogy elmúljon a bordáimba nyilalló szúrás. Egy pillanatra megálltam, megtámaszkodtam a térdemen, hogy kifújjam magam, s egyenesbe hozzam levegővételem. Tovább haladtam, közben tenyeremhez tapasztottam ajkaim, hogy leszívjam róla a vért. Igen, egyszer elestem. A semmiből előbukkant egy ág, mikor pedig ki akartam hajolni az útjából, nem vettem észre, hogy alig egy fél méterre tőlem egy igazi kőcsomó van, s így sikeresen átbuktam rajta. Szerencsére a lábszáramon csak egy lila folt lesz, de jobb tenyerem azóta is vérzik a szúrás miatt, mit egy letört faág széle okozott, amelyre landoltam. Így jár az, aki nem elég szemfüles.

- Mit csinálsz itt, Blair? – ütötte meg fülem egy oldalról érkező hang. Megtorpantam a második lépcsőfokon, felé fordultam. Hangjáról felismertem, mégis nagy meglepetés ért külseje láttán. Melegítőnadrágot viselt alul, felsőtestét viszont csak egy ing fedte, mely nem volt összegombolva, így felfedte mellkasát.

- Te mit csinálsz? – kérdeztem kissé zavartan, egy lépéssel megtettem a maradék két lépcsőfokot. A hintaágyon ült, mely a kis teraszon volt tőlem alig 3 méterre, és nem is volt rajta matrac. – Nem kényelmetlen…? – kuncogtam el magam, felé indultam. Elmosolyodott, megrázta a fejét. – Nem fázol? - gyűrött ingét összébb húzta magát, felült egyenes testhelyzetbe. – Mi lenne, ha megszólalnál? – álltam meg előtte számon kérőn, összefontam kezeim a mellem alatt. Csak mosolygott. Hintázni kezdett, csücsörítve gondolkodtam, vajon mi a fene lelte.

Hirtelen túllökte magát az ággyal, melynek pereme megütötte a térdem, s kilibbentett az egyensúlyomból. Kicsit fájt is, de az csak mellékes volt ahhoz képest, hogy nem volt elég időm izmaim megfeszítésére. Összekulcsolt kezeimet sem tudtam időben magam elé tartani, kisebb sikoly hagyta el a számat, mikor tehetetlenül esni kezdtem. Összeszorítottam a fogaim és a szemem, várva a fájdalmas landolásra, ami végül nem érkezett meg. Helyette egy illat csapta meg orrom, arcom egy meleg mellkashoz nyomódott. Arra figyeltem fel, hogy a levegőt kapkodom, de megnyugtató volt két biztonságos kart a derekamon érezni.

- Jézusom, Blair, minden rendben? – motyogta fülembe, még erősebben átkarolt. Lehunytam a szemem, mélyet lélegeztem. Tenyereim a háttámlára raktam és felnyomtam magam. Előredőlt, hogy segítsen, nagy nehezen egyenesbe hoztam magam. Úgy terveztem, hogy felállok, de miután valahogy combjaira kerültem, meggondoltam magam. Az első alkalom volt, hogy az ölében ültem. Keze még mindig nem engedte el derekam, szeme arcomat kémlelte. Biztos vagyok benne, hogy külső szemszögből ez egészen másnak hatna, mint ami igazából történik.

- Jól. – bólintottam aprót, jobb tenyeremet hasamhoz szorítottam. Azt hiszem, most csak még jobban vérzik. Lepillantottam rá, igazam volt. – Csak futni voltam. – böktem ki, nem is tudom, miért. Talán mert tudtam, hogy ha meglátja a sebet, úgyis rákérdez, hogy mit csináltam.

- Ilyen korán? – kuncogott fel, bólintottam. – Szent ég, hát ezzel meg mit csináltál? – kapott kezemhez, magához húzta, közelről kémlelte.

- Csak futottam… - mondtam el még egyszer. Összevonta szemöldökét, megcsóválta a fejét, rosszallón nézett fel rám.

- Mégis minek mész te hajnalok hajnalán futni az erdőbe? Olyan buta vagy. – dorgált halkan, szó nélkül hallgattam. Jobban lekötött arca, nyaka, kulcscsontja, mellkasa, hasa látványa. Ha látta volna, ahogy most végignéztem rajta….hú!

- És te mit csinálsz egy verandán hajnalok hajnalán, tizenkét fokban, egyetlen szál ingben? – úgy éreztem, nekem nyomósabb okom van őt számon kérni. Hunyorogva felpillantott rám, majd felsóhajtott. Azt vártam, válaszolni fog, de nem így történt. A kezemet markolászta, forgatta, kémlelte a sebet. – Justin…! – elhúztam a kezem, hátha így majd könnyebben jön a válasz.

- Elfelejtettem tegnap megdicsérni a Tom & Jerry-s pólód. – elmosolyodott, de átláttam rajta. Csak gyorsan kitalált valami terelőszöveget. Pár pillanatra sikerült is neki, ugyanis eszembe juttatta a pusziját. Megbizsergett az arcom, odakaptam. Lehajtottam a fejem, felpillantottam rá, ajkába harapott. Neki is eszébe jutott?

- Justin, a tegnapi…

- Ó, milyen szép az erdő! Nézd, ott fut egy mókus.. – mutatott el a távolba. Csücsörítve hunyorogtam rá, félénken rám pillantott, lehajtotta a fejét. Miért nem akar róla beszélni? Nekem lett volna pár kérdésem. Bár kétségkívül úgysem raktam volna fel, ha odakerül a sor. – Nem voltam részeg, sem alvajáró, sem semmi.. – alig hallottam szavait, de valahogy összeraktam. – Sajnálom, ha…

- Szerinted ilyen nyugodtan ülnék az öledben, ha haragudnék? – csillapítottam le, mielőtt belekezdene a mondókájába. – Ó, most hogy mondod, tényleg szép az erdő. Látom is a mókust. – vetettem be a terelést, mert kezdtem zavarban lenni. Felkuncogott, de nem nézett rám. – Menjünk be. Fázom. – sóhajtottam, feltápászkodtam öléből.

- Blair.. – szólt utánam, mikor fordulni készültem. Érdeklődve visszanéztem rá. – Nem lenne ma kedved elmenni jégkorizni? Ma van utoljára nyitva a pálya, holnaptól bezár..

~*~

Blair :)

- Nagyon vigyázni fogok a kocsira, ígérem. – szívére rakta a kezét, apa elmosolyodott.

- A kislányomra jobban vigyázz. – komoly szemekkel vizslatta Justint, aki csak mosolyogva bólintott.

- Nagyon vigyázni fogok a kislányára. – ajkába harapva rám pillantott, megforgattam a szemem a megnevezésen.

- Indulhatnánk? – doboltam türelmetlenül a kocsi tetején. Bólintott, kinyitotta az ajtaját. Az enyém már nyitva volt, így csak be kellett ülnöm az anyósülésre. Mindketten bekötöttük magunk, Justin a kocsit kezdte térképezni. – Ugye tudod, hogy haragszom rád? – dörmögtem sértetten.

- Blair, ne nyafogj már. Ismerd be, hogy jobb sofőr vagyok, édesapád is ezért adta nekem a slusszkulcsot, nem pedig neked. – elégedett hangja hallatán ránéztem, vigyorgott. Elfordította a kulcsot, gázt adott és végiggurult a kavicsos úton, majd át a rövid ösvényen, végül rátért az útra.

- Még a te kocsidat is tudtam vezetni, pedig azt elsőre csináltam. – morgolódtam tovább. Felkuncogott és annyiban hagyta a dolgot. A jégkorcsolyapálya a város egy másik szélén van, ami körülbelül negyed óra utazást jelent. Az én tudomásom szerint 7-ig van nyitva és most van 7, de valószínűleg Justin jobban tisztában van vele, mint én, hiszen évente egyszer, ha a közelébe megyek a pályának. Egyszer koriztam még eddig egész életemben. E pillanatig sem értem, hogy mentem bele ebbe dologba. Bár ő sem járhat oda túl sokszor, tekintve, hogy majdnem minden nap a világ más pontján van, na de ott van neki Scooter, a mozgó notesze, akitől bármit megtudhat.

Az úton egyikünk sem szólalt meg. Nem volt mit mondanunk, így a csendet találtuk legjobb módszernek. Már sötétedett. Szerencsére nem esett a nap folyamán, így minden száraz volt. Az apa által rajzolt „térkép” szerint a következő úton kell lefordulnunk, Justin ezt meg is tette, s nagy meglepetésemre rögtön meg is pillantottam a korcsolyapályát. Hasamban görcs keletkezett. Biztos akarom én ezt?

- Túlélted, primadonna. – leállította a motort, megpaskolta a combom, s kiszállt a kocsiból. Mélyet sóhajtottam, én is követtem példáját. A kocsi elejénél megvárt, a pityegés jelezte, hogy lezárta, majd elindult. Kétkedve indultam utána, több okból is. Egyrészt, semmi kedvem nem volt szerencsétlenkedni. Másrészt, a pálya üres volt. Teljesen üres.

- Justin.. – siettem utána, lassítva bevárt. – Szerintem már bezárt… - ajkamba haraptam, elmosolyodott.

- Igen, bezárt. – nézett le rám, meglepett arcomat kémlelte.

- Akkor hogy…hogy megyünk be? Felőlem aztán vissza is fordulhatunk! – rögtön megálltam, csillogó szemekkel mutattam vissza a kocsira.

- Még mit nem! Ma este megtanulsz korcsolyázni! Gyere. – intett fejével, lehorgasztott fejjel követtem.

A magas kerítés ellenére tisztán rá lehetett látni a pályára, melynek éppen most fejezték be a takarítását. Jó ideig nem értettem, hogy akar bemenni zárás után, de aztán megtaláltam az egyetlen értelmes magyarázatot a betörésen kívül: ő Justin Bieber. Mit ne engednének meg neki? Bementünk az épületbe, ami teljesen kihalt volt, csak egy öreg bácsi ült a korcsolyákat tároló teremben.

- Jó estét! – köszönt Justin mosolyogva, a bácsi elmosolyodott.

- Éppen időben érkeztek. Most takarították le a pályát. – felállt, a pulthoz sétált. Összezavarodtam. Akkor most ők ismerik egymást, vagy mi?

- Nekem egy negyvenhármas kori lesz, a kisasszonynak pedig… - nagy szemeit rám szegezte, megköszörültem a torkom.

- Harminckilences. – néztem a bácsira mosolyogva. Bólintott, a szekrényhez ment. Megkereste a legjobb állapotban lévőt, majd lerakta elénk.

- Köszönjük. – Justin a pultra rakta kezét tenyérrel lefelé, s a bácsi felé csúsztatott valamit. Míg a bácsi mosolyogva átvette Justin kezei közül a valamit, addig a kezembe adta a saját korim. Sejtettem, hogy egy „kisebb” pénzösszeg lapult a markában. Aprót lökött csípőmön, nyomomban vele az egyik pad felé indultam.

- Komolyan lefizetted? – súgtam nagyon halkan, ártatlanul rám nézett.

- Nem tudom, miről beszélsz. – leült, cipőjéhez nyúlt. – Tudod, hogy kell felvenni? – bökött az én korimra.

- Nem. – én is leültem, s kétszer gyorsabban levettem lábamról a bokacsizmám, mint ő a Vans-ét.

- Akkor figyelj.. – hatalmas korijáért nyúlt, gyakorlottan lazította meg a csatokat. Belebújtatta lábát, aztán erősen meghúzta és becsatolta a megfelelő helyeken. Ugyanezt megtette a jobb felével is. Én is az enyémért nyúltam, ami kicsit más felépítésű volt. Már az is nehezemre esett, hogy beledugjam a lábam. Egy ideig nézte a szerencsétlenkedésem, aztán felsóhajtott, és leguggolt velem szembe. – Inkább segítek. – mosolygott fel rám, megfogta a jobb lábam. Lábszáram fáslival volt bekötve, hogy merevebb legyen és könnyebb legyen mozgatnom. Nos, igen, a reggeli balesetem megtette a hatását. Szerencsére a járás megy, csak kicsit fáj. Beleigazította a korcsolyába és meghúzta a csatokat. Másik lábammal is megtette ezt, majd farmerom szárát szépen eligazította. Felállt, s ekkor belém nyilallt a tudat: én ebbe tuti nem tudok felállni. Arcomra nyilvánvalóan kiült a kétségbeesés, kezeit ugyanis felém nyújtotta. Kis hezitálás után elfogadtam őket. Ajkamba haraptam, csak remélni tudtam, hogy nem fogom leégetni magam. Könnyedén felhúzott, s gyorsan derekamhoz nyúlt, hogy megtartson, ha esni készülnék. Legnagyobb meglepődésemre nagyon könnyű volt benne megállni. – Mehetünk? – mosolygott rám, nagyot nyelve bólintottam. – Nyugi, nem kell semmitől sem tartani. - megigazította piros sapkáját, mely remekül passzolt szürke nadrágjához, fekete pulcsijához és eredetileg fehér cipőjéhez, de a fekete kori sem változtatott semmit tökéletes megjelenésén. – Akkor ahogy megbeszéltük… - fordult a bácsi felé.

- Természetesen. – bólintott megbízhatóan. Kérdőn Justinra néztem, aki válasz helyett kézen ragadott és húzni kezdett. Óvatosan tipegve követtem, kezét úgy markoltam, mintha az lenne az egyetlen menekülési útvonalam. Nagyon instabilnak éreztem magam, pedig még csak nem is vagyok jégen. Kimentünk az épületből, s átmentünk a pályához. Sötét volt. Nagyon hamar lett sötét. Az egyedüli fényforrások csak a pályát körülvevő, 5 méterenként elhelyezett lámpák voltak. Kinyitotta a kis kaput, rögtön rálépett a jégre. Felém fordult, várta, hogy mi lesz. Fogaim közé vettem alsó ajkam, izgulni és félni kezdtem. Nem akarom én ezt.

- Mi történt, hogy félsz a koritól? – kérdezte halkan, felnéztem rá. Tekintete kíváncsi volt, felsóhajtottam.

- 10 éves koromban ugyanitt korcsolyáztunk apával, akkor voltam jégen először. Nem ment nehezen, estem is párat, de egyszer elölről belém jöttek és akkorát vágódtam hátra, hogy a sürgősségin kötöttem ki. – felszisszent. – A fejemnek nem lett baja, de a csuklóm eltört. – már csak a vállamat vontam meg, de akkoriban ez korántsem volt ilyen laza.

- És azóta egyáltalán nem koriztál? – megráztam a fejem. – Görkorival sem? – ismét. – Akkor most fogsz. – rögtön elöntött a pánik. – Na gyere. – derekamért nyúlt, a pályára húzott. Görcsösen markoltam felkarjába és a korlátba egyaránt. Sokat jelentett, hogy karjait biztonságosnak éreztem magam körül, így mindjárt kellemesebb volt a jégre lépni. Ajkaimat szorosan összezártam, nagyon koncentráltam, hogy ne essek el. – Menjünk egy kört a korlátnál. – javasolta, bólintottam. Beállt mögém, megfogta a kezem és derekamat fogva egy kis tolással rásegített csúszásomra. Igazából meg sem mozdítottam a lábam, csak húztam magam a korlátnál. Néha a szememet is behunytam, hogy még csak látnom se kelljen a jeget. Megkönnyebbülés volt visszaérni kiindulópontunkba. – Blair… - siklott elém. – Jó lesz az, csak próbáld meg a lábaddal tolni magad. Hacsak nem akarsz négykézláb kúszni a pálya közepén.. – vigyorodott el, mellkasára ütöttem.

- Így is remegtem, nem érezted? Ne várj tőlem túl sokat, úgysem fogom megtanulni. Menj nyugodtan és korizz, én elleszek itt. – böktem állammal a pálya többi részére. Felnevetett.

- Ha annyira egyedül akartam volna korcsolyázni, akkor nem hívtalak volna. Hidd el nekem, a végére igenis menni fogsz egyedül. – mosolyodott el. – Na, menjünk még egy kört. Most próbáld meg a lábaddal hajtani magad. Semmi baj nem lesz, elkaplak, ha esel. – mosolygott rám, visszasiklott mögém. Nagyot nyeltem, bólintottam.

Az időérzékem teljesen kikapcsolt, de szerintem egy fél órát tuti mentünk körbe-körbe. Jobban leizzadtam, mint a futásban. De meglett az eredménye, hiszen már alig kapaszkodtam a korlátban.

- Felmentél ma twitterre? – halkan beszéltem, az is elég volt. Továbbra is ügyeltem a korira, de válasza is érdekelt.

- Ma még nem. Történt valami érdekes? – picit megbotlottam, azonnal megfogott.

- Benne voltam a trendekben. – motyogtam, felpillantottam rá. Meglepődöttség tükröződött arcán, elmosolyodtam. – Blaylor volt a trend neve és a legtöbbje csatolt hozzá egy képet, amin Taylor és én vagyunk. Az MMVA-n ugyanis csináltak rólunk képet.. – magyaráztam. Felhümmögött, csücsörítve elgondolkodott. Észre sem vettem, hogy felgyorsítottunk, automatikusan nyomtam le a lábujjaim, így a kori éle megakadt a jégben és előrebuktam.

- Csak óvatosan. – kapta el a derekam, ismét egyenesbe hozott. – Mi volt még Taylorral? Mesélj. Még nem is mondtál semmit a díjátadóról. Láttam, hogy integettél. Te láttad, hogy észrevettelek? A backstageben… - szinte áradt belőle a szó, felnevettem. – Mi az? – kapta rám tekintetét. Kuncogva megráztam a fejem. Elmeséltem neki mindent, ami Taylorral történt, meg más egyebet is. – Apropó, tényleg a kisöcséddel mentél?

- Jaxon? Igen. – mosolygott. – Jazzy pedig…Selenával. – mintha elfintorodott volna, de nem akartam rákérdezni a dologra. – Ők csak a féltesóim. Apa másik házasságából… De imádom őket. – úgy beszélt, mintha a saját testvéreiről lenne szó. Biztosan tényleg szereti őket. – Neked csak nővéred van, ugye?

- Igen, Gerldine. De mindig is szerettem volna egy bátyót. Olyan izgalmas lehet… - sóhajtottam fel. Irigylem azokat, akiknek bátyjuk van. Szerintem sokkal jobb, mint egy nővér. De ez lehet csak azért van, mert én nem töltök valami sok időt a nővéremmel és hiányolok valakit mellőlem.

- Én báty vagyok. És élvezem. – boldog mosolya elfeledtette velem az én bajom, és hirtelen én is annak örültem, hogy ő örül.

Újabb negyed óra telt el úgy, hogy végigbeszéltük az időt. Talán egy percig, ha csendben voltunk. Mindig akadt valami téma.

- Justin.. – megálltam, felsóhajtottam. Éreztem, hogy mellém csúszik, oldalra fordultam. Hátamat megtámasztottam a tömör korláton, ajkamat rágva vizslattam cipője orrát. – Mutass nekem valamit. – felnéztem rá, közelebb volt, mint hittem. Abban a pillanatban elmosolyodott, nekem kihagyott kettőt a szívem. Lábaim elernyedtek, elfelejtettem, hogy meg kell feszítenem őket, így megcsúsztak alattam. Justin azonnal átkarolta a derekam, gyengéden, de határozottan nyomott neki a kerítésnek, testét az enyémhez feszítette. Mélyet lélegeztem, felkarját markoltam.

- Hagyjalak itt úgy, hogy még kapaszkodással sem bírsz a lábadon állni? – kuncogott fülembe.

- Csak véletlen volt.. – mentegetőztem, eltoltam magamtól. – Honnan tudsz egyáltalán korizni? Gondolom profi vagy…

- Kiskoromban benne voltam a stradfordi hoki csapatban. Rengeteget voltam jégen, jártunk meccsekre is, a telem szinte erre volt áldozva. A suliban úgysem remekeltem.. – nevetett.

- Száguldj körbe a pályán. Imádom nézni, milyen könnyedén mozog valaki ilyen lehetetlen felszerelésben. – hangom kérlelő volt, elmosolyodott. Kezeimet a korlátra rakta, tudtam, hogy kapaszkodnom kell. Lassan távolodni kezdett, de még mindig árgus szemekkel figyelt.

- A hokis ruha még veszélyesebb. – vigyorgott rám, eltűnődtem fogain. Még a sárga lámpafényben is fehérek voltak.

Hirtelen eltűnt előlem, s mire észleltem, már legalább 5 méterrel odébb volt. Lábait sebesen rakta egymás után, testhelyzetét figyeltem. Mélyen előredőlt, lábait berogyasztotta, öröm volt nézni, milyen könnyen siklik. Mintha mi sem lenne természetesebb. Megtett egy félkört, majd hirtelen megfordult. Bal lábára helyezte a testsúlyt, jobbal irányította magát. Még mindig háttal volt, mikor elszáguldott előttem, rám vigyorgott, én meg csak bambultam rá és csodáltam a tehetségét. Erre én sosem leszek képes. A pályát ismét bejárta, sebesen közeledett felém, a kerítésnek simultam. Elsuhant előttem, kisebb szellőt kavarva, de még inkább magával hozva rabul ejtő illatát, mely megcsapta orrom. Nyurga teste elkápráztatott, hirtelen megállt. Pontosan velem szemben, a pálya másik végében. Elvigyorodott.

- Gyere ide. Vágj át. A pálya közepén. – szavai megrémisztettek. Nem kérheti ezt, hiszen nem is tudok megállni.

- Kizárt. – ráztam hevesen a fejem, a korlátba markoltam. Arcát innen is láttam, nagyon szerette volna látni a bénázásom, úgy érzem.

- Blair, menni fog. Higgy nekem. Csak próbáld meg. Ahogy én csináltam. – bíztatott, de én csak a fejemet ráztam. – Azonnal elkaplak, ha kell. Csak dőlj előre és nem fogsz elesni. Menni fog. Kérlek.. – még nyelni is nehezen tudtam. A hangjától megremegett a gyomrom. Éppen olyan volt, mint éjszaka, csak most hangosban. Megnyaltam ajkam, a jeget kémleltem. Tuti elesnék. El sem tudnék indulni. És félek is. De Justinnak olyan könnyen ment! Én miért nem tudom megcsinálni? Én is biztosan megtudnám. Csak akkor ki kell próbálni. De félek. – Blair, itt vagyok. – megnyugtató hangja elöntötte az egész testem, mély levegőt vettem.

Nagyon óvatosan és lassan elengedtem a korlátot, jobb lábammal megtoltam magam, így a bal, egészséges lábamon könnyebb volt csúsznom. Csigalépésben haladtam, nagyon figyeltem az egyensúlyra. Végig előredőlve maradtam, lábaimat picit meghajlítottam a térdemnél. Körmeim görcsösen fúródtak tenyerembe, csak Justin bíztató hangját hallottam a túloldalról. Egyszer meginogtam, sikítás hagyta el a szám, Justin már lépett is, hogy segíteni tudjon, de látván, hogy talpon maradtam, megállt. Elértem a pálya közepét, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tovább haladtam, de egyszer csak két kar elkapta a derekam, a lendülettől megpörgetett, ismét sikoly hagyta el a szám. A szívem bordáimat lökdöste, kivert a víz, vállába markoltam és nagyon szorosan hozzábújtam.

- Csak én vagyok, Blair. Semmi baj. – kezét hátamra simította, magához ölelt. Halkan felnevetett, én viszont nem találtam viccesnek. A szívbajt hozta rám. Homlokomat vállának döntöttem, mélyet sóhajtottam, ajkaim közt kifújtam. – Figyelj. Így kell elesni..

Szavai ellen tiltakozni sem volt időm, lábamat kirúgta alólam. Most még csak sikítani sem tudtam, belém fagyott a levegő. Csak annyit éreztem, hogy mellkasát nekem nyomja, hátradönt, s a földön landol a fenekem. Lábaim ernyedten feküdtek a jégen, hátamat alig ütöttem meg, melynek egyetlen oka volt: Justin a lehető legbiztonságosabban tartott, szorított magához, s nem engedte, hogy akár a fejem is koppanjon. Felettem görnyedő teste alig nehezedett rám, térdével és alkarjával támasztotta magát. Ziháltam félelmemben, ujjaim elgémberedtek a szorítástól, amit karjára mértem.

- Justin, félek.. – tört ki belőlem, könnyek szöktek a szemembe.

- Blair, elestél. És túlélted. Nem ütötted meg magad. Látod, nincs mitől félni. – mosolyogva simogatta meg az arcom, mely biztosan kipirult. Összeszorítottam az ajkam, hogy ne hallja lihegésem, mélyet sóhajtottam.

- A frászt hoztad rám. – hangom erőtlen volt, akárcsak jómagam.

- Blair.. ? Nézz rám. – kért halkan, hüvelykujjával állam vonalát cirógatta. Vonakodva, de megtettem, amit kért, mogyoróbarna szemei csillogtak. Csodálatos volt. Gyomrom dió nagyságúra zsugorodott, de ezt már nem az esés okozta. Ő okozta. Tekintetét belevéste az enyémbe, nem vettem levegőt. A hideg jég ellenére testem felforrt, ajka vészesen közel volt az enyémhez. Nem tudtam, mit akar. – Mit érzel most? – suttogta, lehelete végigsöpört nyakamon.

- Hogy… - próbáltam kigondolni, hogy mit érzek, de lehetetlen volt elmondani. Én sem igazán tudtam. A szívem dörömbölt odabent, gombóc volt a torkomban, remegett a kezem és görcsben volt a gyomrom. Arca alig 10 centire volt tőlem, illata körbelengett, kifújt levegője csiklandozott. Lehetetlen lett volna megfogalmazni, mennyire élveztem. Kezem mellkasára simítottam, de nem tudom, hogy ellökni, vagy magamhoz húzni akartam. Az ellökés életszerűbbnek tűnt, de az, hogy közelebb vonjam magamhoz, valahogy jobban hangzott. - …hogy nehéz vagy. – nyögtem ki végül valamit, csak hogy járjon a szám. Igazából cseppet sem volt nehéz, nem is feküdt rajtam. Pillanatokig csak bámult rám, majd elmosolyodott.

- Lehet nehéz vagyok, de az tuti, hogy hozzád képest egy meghízott disznó. – kuncogott fel, elmosolyodtam. – Egy karral átérem a derekad. Lehet azért nem bírsz megállni a korival, mert még az is nehezebb nálad. – ezen megforgattam a szemem.

- Nem hiszem, hogy egy korcsolya 48 kiló lenne. – fintorodtam el.

- 48?! – szökött fel a hangja. – 48 kiló vagy? Blair, az borzalmasan kevés. – aggódó tekintetén felsóhajtottam.

- Ha tudnád mennyien mondják ezt… - elhúztam a szám, felnéztem az égre. A modellkedéshez ez kell, de amúgy sem vagyok könnyen hízó típus, szerencsére, vagy sajnos, nem tudom. Visszanéztem rá, együtt érző és egyben bocsánatkérő pillantást lövellt felém. Eszembe jutott valami. A helyzet adott, kiegyenlíthetném a tegnapit.

Gondolkodás nélkül arcára simítottam a kezem, nagyon puha volt. Lélegzetvételem gyorsult, kíváncsian pásztázta szemeim, ami még jobban ösztökélt. Lehúztam magamhoz, ajkaim arcához érintettem, gyengéd puszit leheltem rá. Lehet tegnap én is azt tettem, amit most ő, s akkor kínosnak érezném, viszont fordított esetben nagyon jó volt hallani, ahogy reszelősen kifújja benntartott levegőjét, teste kicsit megremeg felettem. Elengedtem az arcát, de ő nem hajolt fel. Orra súrolta a nyakam, kirázott a hideg. Nem bírom, ha valaki a nyakam közelébe kerül, most is nehezen tartottam vissza ellenkezésem. Haja arcomat birizgálta, azt hittem elolvadok az illatától. Hihetetlennek tűnt a pillanat, de nem azért, mert ilyen váratlanul kerültünk egymáshoz közel, nem is azért, mert egy nap alatt egy komplett flörtsorozatot levágtunk, és nem is azért, mert hirtelen úgy viselkedünk, mintha egy friss pár lennénk. Mindez egy sulis fiúval is megtörténhetett volna. Ez az egész azért volt hihetetlen, mert Justin Bieberrel és velem történt. – Justin…mi most…mit csinálunk? – beszédem zavart volt, tisztán hallatszott, hogy nincs minden rendben a szívverésemmel.

- Nem tudom. – sóhajtva megrázta a fejét, lehunytam a szemem. Biztos vagyok benne, hogy helytelen volt az, amit csinálunk, akármi is legyen az, de élveztem. És nem tudok mit tenni ez ellen. – Blair…menjünk haza. – suttogta. – Mármint hozzátok. - bólintottam, elhajolt tőlem. Felállt, a kezét nyújtotta. Félénken megfogtam, ő pedig egy húzással felállított. Ráfogott derekamra, egy pillanatra magához vont, de azon nyomban elengedett. Segített épségben kiérni a jégről, onnan már könnyen ment a séta. Most vettem csak észre, hogy igazából mennyire fáj a lábam.