40. Csodálatos érzés

Azt hiszem, most elég sok mindent kell mondanom. A fele máris kiment a fejemből, de igyekszem összeszedni a gondolataim.

Először is, a kommentek. Alynek még tartozom a válasszal! A többieknek pedig már ki is fejeztem köszönetem:))

Másodszor.. Tudnotok kell, nagyon megtetszett a Justin szemszögéből történő írás:D Van benne valami különleges. Egyszerre látom az ő és Blair szemszögét is. De nem csak emiatt. Mintha tényleg férfi aggyal gondolkodnék. Szóval ez a rész is erősen Juju szemszöges :)

Az időt illetően....talán kicsit nagyon beletekertem. De úgy éreztem, így jobb. Valamiért ez kellett :D Remélem nem haragszotok és nektek is bejön majd - mert bevallom, nekem tetszett egy bizonyos rész:)

És akkor egy kis magánéleti ügy: szombaton voltam Pesten, vasárnap délig aludtam, aznap semmit nem csináltam. Hétfőn mentem Reiki tanfolyamra, este sátorban aludtunk az uncsimék hátsó kertjében. Ma egyik ismerősöm jött hozzám, na és közben babazsúr is volt 4 gyerkőccel:) Holnap pedig másik uncsimékhoz megyünk medencézni, tehát napok óta betáblázott órarenddel járok. Éppen ezért nem tudom a következő rész jövetelének idejét, de igyekszem!:)

És most pofa befog.

A képre rá se hederítsetek.

Kellemes Olvasást.♥

Mosolyogva nyugtáztam, hogy izgulok. Az izgulás pedig egyet jelent azzal, hogy várom az elkövetkezendő időszakot. A gyomrom mintha forogna és nem bírom lerakni a fenekem. Még a szekrény és ágy közti távolságot is futva teszem meg, ami már szerintem nem normális. De határozottan élveztem felspannoltságom.

Az ikreim fél óra múlva jönnek, de addigra már be is lesz csomagolva. Még pár felsőt rakok a bőröndbe és készen is állok az estére. Hogy hova megyek?

Szüleim vendégszeretően fogadták Justint, noha nem erre az időpontra volt megbeszélve érkezése. Justin elmondta nekik is, hogy miért jött hamarabb, majd egy váratlan pillanatban jött a feketeleves.

- Kathleen, Brian, akkor én most magatokra hagylak titeket a lányotokkal. Beszélni szeretne veletek. – Justin illedelmesen mosolygott, ami egyáltalán nem könnyítette meg helyzetem. Eddig is izgultam, most csak még jobban.

- Ami azt illeti, itt maradsz. – szóltam rá felállása közben. Kérdőn rám pillantott, könyörgően néztem rá, de megrázta a fejét. Elindult kifelé, kétségbeesésemben gonosz ötlet jutott eszembe. – Akkor a válaszom nem. – fenyegettem úgy, hogy csak ő és én értsük. Megtorpant, hátralesett rám. Másodpercekig nem szólt, majd megadta magát és szemforgatva visszajött, leült.

- Mi folyik itt, srácok? – anya gyanakvó hangjának hallatán Justinra néztem.

- Mondd el, kérlek az ötleted, mert te pontosabban tudod. – jelentőségteljesen néztem rá, nem vártam nemleges választ.

És meg is tette. Előadta ugyanazt, amit nekem. Hogy világot járhatnék, a karrierem sem állna meg, és egy nagy élményben lenne részem. Anya és apa olyan fehér lett a sokktól, mint a fal.

- És te mit mondasz, kislányom? – vette kezébe az ügyet apa. Mindig anya véleménye a döntőbb, de úgy látszik, az apai szigor néha elő kell, hogy jöjjön.

- Nem mondok semmit, míg a ti véleményeteket nem hallom.

- Te belemennél? – kérdezte anya.

- Hát… - sóhajtottam, lepillantottam ujjaimra, melyek egymást szorongatták. – Ha nem lenne itt ez az olasz dolog, akkor igen. De így…így nem vagyok biztos.

Csend. Senki nem mer megszólalni, pedig mindenki mondani akar valamit. Az óra kattogását is lehet hallani a nappaliban, végül a percek múltával megszólal apa.

- Nem kellene felhagynod a karriereddel. – féltő hangja jól esett, de kicsit csalódott voltam válasz terén.

- Én elengednélek, de apádnak igaza van. – anya megsimogatta az arcom.

- Én is elengednélek. Tudom, hogy jó helyen lennél Scoot és a srácokat ismerve. Édesanyád jóban van Carinnel, én Scooterrel, te Justinnal… - ekkor hirtelen megállt. Azt hiszem rájött, hogy most mondta ki a legnyomósabb okot, amiért mehetnék. Igaza volt, ez így van. Jobb helyen nem is lehetnék, mint az ő társaságukban. Az már más kérdés, hogy több ezer másik ember között és olyan környezetben, amibe én nem passzolok bele.

-- Tudom, hogy nehéz döntés.. – szólt közbe Justin, mindannyian ránéztünk. – De én még mindig úgy gondolom, hogy jól járna vele Blair. Többet viszont nem mondok. Még a végén azt hinnétek, hogy manipulálni próbálok akárkit is. – felnevetett, hátradőlt a fotelben.

Ismét csend. Anya és apa gondolkodik. Néha összenéznek, szavak nélkül kommunikálnak. Teltek a percek, s az egyik ilyen pillanat végén apa nagyot sóhajtott.

- Ha akarsz…hát menj. – nehezére esett kimondani, de megtette. Justin csak mosolygott, én részben megkönnyebbülten és megrémültem. Utóbbit nem tudtam mire vélni.

- Csak ne bánd meg. Ennyit kérek és akkor mehetsz. -  anya aggódó tekintetén elmosolyodtam.

- Szia, Blairy. – Cassie magas hangja kizökkentett mélázásomból.

- Oh, hali! Ti itt? – meglepett mosollyal köszöntöttem két kis ikrem.

- Anya hamarabb el tudott hozni. – adott magyarázatot Denise. Ahogy ránéztem a lány arcára, s közben eszembe jutott egy fiú arca is, rögtön megjelent előttem a jelenet, mikor beavattam a lányokat egy bizonyos eseménybe.

- Elhívott korcsolyázni. – sóhajtottam mosolyogva, arcomat tenyerembe rejtettem.

- Hogy mi?! – a lányok hangja egyformán magasra szökött fel a meglepődöttségtől. – Justin Bieber elhívott téged korcsolyázni? – Denise hangja megdöbbent, kíváncsi és halálosan féltékeny volt.

- Nem is mersz jégre lépni. – Cassie valamivel nyugodtabb maradt, de őt is rendesen meglepte bejelentésem.

- Tudom. – bólintottam.

- Akkor nem mentél el? – Den most csalódott lett.

- De. – vigyorogtam rá. Arcáról lerítt, hogy nem is tudja, mit csináljon; örüljön vagy sírjon.

- Piszokszerencsés vagy, Blair. – húzta el a száját Cassie.

- Ugye tudod, ez mit jelent? – jelentőségteljes pillantást lövellt felém Den, kérdőn megráztam a fejem. – Randiztatok. – nyugodtnak ható hangon mondta, belül viszont tombolt, jól tudom.

- Mi?! – felkúszott a hangom. – Ugyan már, Denise, ne beszélj butaságot!

- Mégis mi másnak lehetne elkönyvelni, hogy pont téged akart elvinni? Egyedül is mehetett volna. Kennyvel is mehetett volna. Fredoval is. Még Scooval is. De veled ment. Teljesen nyilvánvaló. – szavai elgondolkodtattak pár pillanatra, de annyira csökönyös voltam, hogy már azelőtt megállítottam gondolatmenetem, mielőtt jobban belemerülhettem volna a dolgokba. – Jaj, Blair, egyszer belehalok abba, hogy te mennyire szerencsés vagy. – párnámba fúrta az arcát, úgy nyöszörgött.

~*~

- Kisasszony, pár perc múlva megérkezünk. – szólt hátra Alexander, a sofőr.

- Rendben, köszönöm. – válaszoltam illedelmesen. Megkértem őt, hogy értesítsen még az érkezésünk előtt, hogy felhívhassam anyát. Tárcsáztam a számát, egyetlen csörgés után felvette. – Szia, anya.

- Szia, drágám. Merre vagytok? – érdeklődött izgatottan.

- Nemsokára megérkezünk. New York most egész csendes, úgyhogy tudtunk haladni. – tájékoztattam jelenlegi eseménymenetemről. – Anya, nagyon izgulok. – ajkamba haraptam, mosolyogva hátrahajtottam a fejem a puha támlának.

- Kicsim, csak természetesen, tudod. – emlékeztetett kedvesen, mire bólintottam. – Azért a sajtótól próbálj távol maradni.

- Csak háttérmegfigyelő leszek. – ígértem neki is azt, amit már magamban tisztáztam még akkor, mikor rábólintottam erre az egész turné dologra. Az autó lefékezett. – Azt hiszem, megjöttünk.

- Rendben. Akkor ahogy megbeszéltük. Érezd jól magad, szerdán menj a megbeszélésre és barátkozz a többiekkel. De először is, épségen érjetek Európába. – nevetett.

- Úgy lesz. – vigyorogva bólogattam, kezembe vettem a táskám. – Akkor majd hívlak, ha Európában leszünk. Szeretlek titeket! Mondd meg az ikreknek is.

- Természetesen. Mi is szeretünk. Puszillak, szívem. – köszönt el vidáman, elmosolyodtam, s épphogy leraktam a telefont, kinyílt mellettem az ajtó.

- Mrs Collins. – tárta ki Alexander a csodás autó ajtaját, belecsúsztattam telefonom a táskámba és mosolyogva kiszálltam.

- Köszönöm. – bólintottam felé, majd szétnéztem. A reptéren voltunk egy eldugott parkolóban, ahol pár méregdrága kocsi parkolt. Az egyiken megakadt a szemem. Az a kocsi volt, amit néhány hónappal ezelőtt ugyanezen város utcáin vezettem. A fekete Rover. Jobb hátsó ülése felől nyílt az ajtó és egy szemüveges, talpig feketébe öltözött, felnyalt hajú fiú szállt ki belőle. Fejére rakott egy piros kalapot, ami szokatlan látványt nyújtott. Nem láttam még őt kalapban. Miután bevágta a kocsiajtót, a másik oldalról kiszállt egy férfi, rögtön felismertem Scootert. Alexander közben kipakolgatta egy nagy és két kisbőröndöm, a két pasas pedig mellénk ért.

- Jó estét, Alexander! – köszöntötte Scooter a 30 év körüli, csendes fickót. – Szia, Blair. – fordult felém mosolyogva, majd a csomagjaimhoz lépett. Szemem sarkából észleltem az oldalról közeledő fiút, rá kaptam a tekintetem.

- Hali. – hangja szokatlanul mély volt, de egyben vonzó is. Piros kalapja alól elől kilógott felzselézett haja, ami különösen tetszett.

- Szia. – köszöntem mosolyogva. Fél kézzel karolta át derekam, így én is csak jobb kezemet simítottam hátára. Sokat mondok, ha azt állítom, hogy két másodpercig tartott az ölelésünk. Mikor elvált, izgatott mosolyt villantott rám, aminek viszonzása nem esett nehezemre.

Nem is vettem észre, mik történtek, de Alexander már a kocsiban ült, Kenny és Alfredo pedig felénk közeledett.

- Indulhatunk? – nézett végig mindenkin Scoo, bólintottunk. – Justin, tuti nem felejtettünk el semmit? – aggódva nézett az említettre, aki rövides gondolkodás után bizonytalanul bár, de megrázta a fejét. – Jól van. Akkor adjuk fel Blair bőröndjeit is, aztán mehetünk a beszállókapuhoz. – intett fejével. A legnagyobb bőröndömért nyúltam, de egy barna kéz elém vágott.

- Majd én. – mosolygott Kenny, hálásan bólintottam. Egy kezében azt, a másikban pedig az egyik kisebb bőröndömet húzta.

- Hagyd csak. – intett le Alfredo és megragadta a harmadikat is.

- Köszönöm. – mosolyodtam el félénken. Nekem már csak a válltáskám jutott, Scooter üresen, Justin pedig egy vajszínű hátitáskával volt. Hamar feladtuk a bőröndjeim, utunk ezután a kapuhoz vezetett. Negyed óra várakozás után megjelent egy férfi, aki elkezdte beengedni az utasokat. Mi másodikként szálltunk fel, így szinte még teljesen üres volt a gép. Mondanom sem kell, a belseje csodálatos volt. Céltudatosan mentek hátrafelé, s mint kiderült számomra, leghátul ülünk. Volt ott két fotelnek ható ülés, előtte pedig 2-2 ülés egymással szembefordítva, köztük egy asztal terült el. Justin bevágta magát leghátulra, Scooter leült az asztalos székek egyikére, Alfredo a másikra, s míg én tanakodva álltam az asztal mellett, Kenny leült Fredo mellé.

- Ennyit a nőkkel szembeni tiszteletről. Mindannyian leültök előtte? Áh, fiúk..! – hajolt előre Justin a fejét csóválva, s mikor mindhárom pasas ijedten nézett össze, Justin elvigyorodott. – Amúgy komolyan beszélek. – nevetett.

- Akárhová leülhetsz, Blair. Ide is… - paskolta meg Scoo a mellette lévő üres helyet. - …vagy ha akarsz, akkor Justin mellé. – ezzel rendesen megnehezítette a dolgomat. Szívesebben ülnék Justin mellé, mert mégiscsak több az esély arra, hogy mellette jobban elszórakozok, na de ahhoz meg túl sok önbizalom kell, hogy csak úgy leüljek mellé. Justinra néztem, ő nem nézett rám. Direkt. Valószínűleg kíváncsi, hogy vajon mit teszek, ha nem ő kér meg rá, hogy üljek mellé. Hiszen kétségkívül igent mondanék, ha felajánlaná, de így biztosra mehet abban, hogy tényleg mellé akarok ülni és nem csak kényszerítem magam.

Döntöttem. Kettőt oldalra léptem és levetődtem Justin mellé. Lehajtottam a fejem, hogy még csak ne is kelljen ránéznem, én viszont éreztem, hogy felém fordul.

- Izgulsz? – kérdezte kedvesen, rögtön bólintottam. – Én is. – igazította el magát az ülésben. Az emberek szépen lassan felszállingóztak, végül bezárták az ajtókat és megkezdődhetett a kifutóra gurulás. Perceken belül már a levegőben voltunk, Scooter pedig elővette a laptopját és számomra ismeretlen oldalakon keresztül rendezte a dolgait. Justin előhúzott táskájából egy adag papírt, mire szemem elkerekedett, ő meg felkuncogott. – Csak meg akarok mutatni valamit.

- És ahhoz ennyi papír kell? – nem bírtam visszafogni meglepődöttségem. Mi lehet még abban a táskában?

- Ryan átküldött nekem pár ruhatervet és rám bízta a választást. Sikerült eljutnom kettőig, de ezek közt nem tudok dönteni, Ryan pedig Liverpoolban vár. Ha addig nem döntök, nekem végem. – nevetett fel kacéran, mintha várná, hogy Ryan kiakadjon. Kezembe adott két papírt. Lehetetlen lett volna elmondani, hogyan néznek ki a ruhák. Nem csak egyszerű nadrág-felső összeállítás volt. Nem azt mondom, hogy túlfűszerezett volt, de volt rajta éppen annyi, hogy elegáns és vadító legyen.

- Woow. – nyögtem ki tehetetlenségemben.

- Melyik legyen? Komolyan nem tudom. – sóhajtotta. Szemem a két terv között cikázott. Az egyik sötétebb, a másik világosabb volt. Nehéz volt megmondani, melyik az igazán jobb.

- Szerintem a zenékhez jobban menne ez a feketés. – mutattam felé a papírt.

- Én is afelé hajlottam. – nyugtázta örömmel.

- Akkor meg is van. – nyomtam kezébe mindkét tervet, ő pedig még egy pillantást vetett rájuk, majd elrakta.

- Jártál már Liverpoolban? – szegezte nekem a kérdést a pakolás közben. Megráztam a fejem. – Jó hely. – jegyezte meg, majd valami recsegő izét húzott ki táskájából. Gumicukor. Mondom én, hogy valami nincs rendjén azzal a táskával.

- Egész Liverpoolt belerejtetted a táskádba? – tettem fel cinikusan kérdésem, kérdőn pillantott rám. – Egy köteg papír, gumicukor, meg még ki tudja, mi van benne. – vigyorogtam.

- Hát nem szempillaspirál, fixáló hajhab, púder, szájfény, körömlakkszárító gél meg a fene tudja még mi, ami a tiedben megtalálható. – gúnyolódott sunyi mosollyal.

- Csak spirál és púder van azok közül, amit felsoroltál. – mosolyogtam ártatlanul.

- A többi a bőröndben, mi?

- Aha. – nevettem ajkamba harapva.

- Tudtam. – csóválta a fejét lehunyt szemekkel, mosolyogva, majd felbontotta a gumicukros zacskót.

Justin szemszöge

Szerencsére nem vált be a fotósok számítása és másik ajtón hagytuk el a repteret, mint ők azt várták. Drága, egyetlen turnébuszom ott állt életnagyságban előttem.

- Jövök, édesem! – futottam a busz felé, melynek még nem döntöttem el a végleges nevét. Talán Dolly lesz. Mosolyogva csapódtam neki a falának, karjaimat széttárva „megöleltem”.

- Ez most komoly? – jött mögülem Blair hangja. – Jézusom, kivel leszek én egybezárva?! – nevetett fel, rosszallón felé fordultam, mire csak mosolyogva elhaladt mellettem.

- Cole, hagy mutassam be neked legújabb csemeténket, Blairt. Ő is velünk lesz a turné alatt. – végezte Scooter a feladatát.

- Blair Collins. – nyújtotta vékony kezét Cole felé, aki alig a 25. életévének betöltése révén szívélyesen fogadta a különlegesen szép, fiatal lány üdvözlését.

- Profi modell, pocsék korcsolyázó. – raktam hozzá vigyorogva, majd bemenekültem a buszba. Hallottam még Cole nevetését, majd lefoglalt a buszbelső látványa. Egy nappaliszerűség fogadja a felszállókat. Dohányzóasztal, tévé, kanapék és a legfontosabb dolgok, amik egy nappaliba kellenek. Egy sarokban pár konyhai cucc is van. Van egy fal, amin négy ajtó díszeleg, melynek mindegyike egy-egy szobáé. Az utolsó lesz az enyém. Remélem Blair az utolsó előttit választja. Annak érdekében, nehogy elfoglalja valaki más az utolsót, gyorsan be is mentem és leraktam az ágyra a táskám. Bár ez csak egy kis szoba, legalább nem kell megosztanom senkivel. Kimentem, a többiek éppen a nappaliban beszélgettek. Elkaptam párbeszédük utolsó, legfontosabb szófoszlányait.

- Akkor az első szoba a miénk Fredoval. Én alszok az egyágyason, Fredo az emeletesen alul, Pattiet meg majd felrakjuk az emeletes tetejére. – vigyorgott Scooter, Fredo elfintorodott, majd mosolyogva bólintott. – Blair, a második vagy a harmadik szobát szeretnéd?

- Nekem mindegy. Ahol nem vagyok útban, azt szeretném. De jó nekem a kanapé is. – mutatott a nappali világos kanapéjára. Egyszerre lettem dühös és töltött el a boldogság is. Ugyan miért akarna ő a kanapén aludni, mikor van rendes ágy? És miért gondolja, hogy zavarna? Ő? Ugyan már… De közben annyira aranyos, hogy alkalmazkodni akar.

- Ne hülyéskedj, Blair. Miért zavarnál? – mintha csak helyettem beszélt volna Scoo.

- Akkor a harmadik. – vont vállat mosolyogva, a szívem nagyot dobbant. Ez az! Bejött, amit akartam. Bár csak véletlenül választhatta ezt, hiszen nem látta, hogy én a negyedikben vagyok, még ha azt mondják is, hogy nincsenek véletlenek.

- Tiéd a pálya. – mosolygott rá Scoo, bólintott és megfordult. Amint elindult, meg is torpant és meglepődve nézett rám. Az ajtóban álltam. Valószínűleg rögtön leesett neki a döntése következménye. Zavartan rám mosolygott, s besietett a szobájába, ami ha jól tudom, egyágyas.

~*~

Miért is ittam energiaitalt? A repülőutat simán kibírtam volna anélkül is, most viszont csak szenvedek az álmatlanságtól. Holnap pedig koncert, ráadásul az első, így csúcsformát kell hoznom, hiszen ahogy mondani szokták, az első mintha csak jóslata lenne a többinek. Ha az jól sikerül, a többi is az lesz. Ha elrontom, akkor ajaj.

Megelégeltem a fekvést és a nem létező bárányok számolását. Mozgásra van szükségem. Elhagytam a szobát és a konyhába mentem. Töltöttem egy kis narancslevet, azonnal lehúztam és a pultra raktam a poharat. Még jó, hogy Cole teljesen el van zárva tőlünk egy ajtó segítségével, így nem fog pletykálni Scooternek, hogy éjfélkor még nem vagyok ágyban. Bő negyed órát járkálhattam jobbra-balra, mikor úgy éreztem, talán, de csak nagyon talán el tudnék aludni. Az szobám felé indultam, de egy „valamiért” fontos ajtó előtt elhaladva megálltam. Blair is ezt csinálta, mikor náluk aludtunk. Akkor én most miért ne csinálhatnám?! Egy kis csodálkozás a szépségében nem árt. Attól még a Scoonak tett ígéretemet sem szegem meg. A barátok is nézhetik egymást alvás közben. Mondjuk, mi még csak barátok sem vagyunk hivatalosan. Nem is tudom, mik vagyunk. De az biztos, hogy Blair gyönyörű, ezt még a vak is látja.

Halkan benyitottam, nem volt kulcsra zárva. Még neki is fel kell fedeznie a busz rejtélyeit, idővel lefogadom, hogy be fogja zárni. Arra számítottam, hogy szuszogva fog aludni, de a látványtól meghűlt bennem a vér és kezdtem izzadtam egyszerre. Az ablaknál állt, nekem háttal. Nem vettem levegőt sem, hátha nem észlelte, hogy benyitottam.

- Ez nem volt ám szép. – halk hangjától összerezzentem. Gratulálok, Justin, ezt jól lerendezted. – Miért nem alszol? – fordult felém. Észre sem vettem, hogy nem változtatok feszes testtartásomon. Tudom, hogy most el kellene tűnnöm, bebújnom a takaró alá és szunyálni, de nem vagyok képes megmozdulni. Vagy legalábbis nem azért, hogy elmenjek. – Oké, lebuktál, most már megszólalhatsz. – hangja kedves volt, talán egy picit haragudott, de ez nem is volt nevezhető annak. Nagyot nyeltem, bementem és becsuktam magam után az ajtót. Még innen is láttam a sötéten keresztül, hogy meglepődik.

- Nem egészen így terveztem. Csak eltévesztettem az ajtót. Eggyel hamarabb nyitottam be. – mentegetőzni próbáltam, de ezt a dumát szerintem már a tizenkilencedik század óta használják.

- Én meg Obama fia vagyok. – igen, egyértelműen nem vette be. – Szóval? Miért jöttél? – nem mozdult az ablak mellől, kezét összefonta maga előtt.

- Nem tudok aludni és gondoltam ha járok egyet, könnyebb lesz. – merészkedtem közelebb menni. Ez a szoba sem volt nagyobb, mint az enyém, így alig 3 méter volt köztünk. Ha eddig nem küldött el, hátha ezután sem fog. Nem tudom, mit akarok itt, de valami itt tart és nem hagy elmenni.

- Értelek. – motyogta, engem nézett. Nehezen láttam arcát a kevés fény miatt, ami még inkább arra késztetett, hogy menjek közelebb. Már alig volt vagy egy méter köztünk.

- Te mit csinálsz? Miért nem alszol? – ez még csak most jutott el tudatomig.

- A holdat néztem. Meg amúgy sem vagyok álmos. – vont vállat, még közelebb mentem. Az ablakhoz álltam, felnéztem a csillogó égitestre. Tényleg nagyon szép volt és szinte tündökölt. Blair felé fordultam, hogy vajon gondolkodik-e valamin, de egészen mást láttam, mint amit vártam. Szemében megcsillant a halvány fény, még jobban elkápráztatott, mint a hold. Ártatlan szemei életre keltettek valami olyat a gyomromban, amit még soha nem éreztem. Arcvonásai kihangsúlyozódtak, akárcsak fitos orra, s az is tisztán látható volt, milyen tökéletes a bőre. – Hánykor kezdődik az első koncert? – csak suttogva bírt beszélni.

- Öt. – motyogtam.

- Én is megyek?

- Te is jössz. – mosolyogtam rá. Egyik tincsét ujjam köré csavartam, majd elengedtem. Hiányzott valami, de nem tudtam, mit kellene tennem, hogy megkapjam. Ő is láthatta civódásom, ugyanis várakozva élvezte haját birizgáló ujjaim hatását, mégis türelmetlen volt a pillantása.

A véletlenek ma nagyon nekem játszanak, már ha véletlen volt, hogy kátyú volt az úton. A busz aprót dobódott, Blairt megfogta a fal, én viszont kapaszkodás hiányában kibillentem az egyensúlyomból. Lábammal bár betámasztottam, de nem tudtam elkerülni, hogy ne hajoljak arcához. Mosolygó ajka hirtelen szétnyílt és mély levegőt vett. Felnéztem szemébe, kétkedőn nézett rám. Mintha félne valamitől, de közben érdekli is, hogy mit tartogathat ez a valami. Túl hirtelen kerültem hozzá közel. Olyan közel, hogy még a lélegzetét is éreztem.

Arca tökéletességében ismét elmerültem, gyorsan vettem a levegőt, még én is hallottam. Tekintetem lentebb vándorolt. Nyaka vonala rendkívül hívogató volt, akárcsak kulcscsontja. Összefutott a nyál a számban, ami nálam meglehetősen ritka dolog. Őrült vágtába kezdett a szívem, mikor megpillantottam mellének halvány kirajzolódását, ez már több volt, mint sok. Visszatértem ajkára, amely remegett, így szorosan összezárta őket. Hiába mondják, hogy nem minden a külső, néha igencsak el tudja venni az ember eszét. Az pedig, hogy Blair természete is megnyerő – ha jóban vagy vele – csak még kibírhatatlanabbul vonzóvá tette.

Nem bírtam megállni. Bár a gyomrom összerándult, a mellkasomra pedig mintha több tonna vas nehezült volna, ami miatt nem tudok egyenletesen lélegezni, mégsem tudtam menekülni.

A pillanat töredéke alatt rátaláltam ajkára. Forró bőrének érintésére meglódult a szívem. Nem mertem elnyitni ajkaim, de ez az ártatlan puszi annyira jó érzéssel töltött el, hogy nem bírtam otthagyni. Gyengéden a falnak nyomtam, úgy éreztem, most visszakapom az összes alkalmat, amit elvesztegettem másra ehelyett a csodálatos érzés helyett. Nem csak a friss eseményekről beszélek. Beleértem azokat is, amik még 4 hónappal ezelőtt utálkozással teltek. Ujjaim derekára simultak, gyengéden rámarkoltam, de ezt a mozdulatom semmilyen formában nem viszonozta.

Belefájdult a szívem, ahogy éreztem mellkasomon taszító mozdulatát. Nem épp erre gondoltam a viszonzás alatt.. Ennyi lett volna? Elég volt belőlem? Persze, miért is gondolnám, hogy neki jó volt. Valószínűleg félreérthettem minden jelet, amiből erőt merítettem erre a csóknak korántsem nevezhető puszira.

Oxigénhiányosan váltam el tőle, rögtön szemét kerestem. Én tettem, és nem fogom nem felvállalni ennek következményét, legyen az akármi is. Blair esetében a tűzokádásra is felkészülök, amilyen heves tud lenni a csaj.

De csalódnom kellett. Teljesen nem az történt, amire számítottam. Lehajtott fejjel elfordult és nagyjából ennyi. Se pofon, se sikítás, se dühkitörés. Mindezek helyett kaptam egy ízig-vérig elpirult, szégyenlős, remegő Blairt. Lehetséges, hogy így még vonzóbb legyen?

- Justin…menj aludni. – lesütött szemekkel beszélt, egyik kezével átkarolta magát, másikkal hajába túrt. Gőzöm nem volt, mit kellene most tennem. Csak úgy nem sétálhatok ki. Basszus, volt már egy pár csajom, és mégsem tudom, hogy mit csináljak egy ilyen után? Blairrel minden máshogy történik. Minden sokkal különlegesebb, talán mert azt sem tudjuk, mi van köztünk.

- Mondj valamit, Blair. – kértem halkan. Szükségem lett volna valamire a „tűnj el”-en kívül, hiszen a „menj aludni, Justin”-t nem lehet máshogy érteni. Megrázta a fejét, karjaival önmagát ölelte. – Holnap? – félve bár, de felpillantott rám, rövid gondolkodás után aprót bólintott. Mély levegőt véve bólintottam én is, s a távozás kivitelezésén agyaltam. Nem, még mindig nem gondolom, hogy csak úgy el szabad mennem. Puszival kizárt, hogy elköszönjek, az ölelést elhárítaná, csak egyetlen dolog maradt. Félve emeltem kezem az arcához, meg is lepődött. De végül hagyta, hogy végigsimítsam hüvelykujjamat állkapcsa vonalán. – Jó éjt. – suttogtam. Kelletlenül elléptem előle, hátrafelé indultam el, a szoba közepénél megfordultam és egy utolsó pillantás után elhagytam a szobát.

Bűntudatom volt. És lesz is, amíg el nem mondja, ő mit érzett.

36. ...mert Justin Bieberrel történt.

Húúha, lányok...
Az előző részhez 11-en írtatok, amit még egyszer nagyon köszönök, sokat jelent nekem!
(hőzöm sincs, miért emeli ezt ki, bocsi :D)

Mivel mindenki a csókot emlegette - amit ismét mondom, még várhattok egy pár részig (pár?!....:D) -, így megpróbáltam valami olyat írni, amivel némiképp kielégíthetlek titeket, de közben maradok az elgondolt gyorsasági menetemnél :) Igazából már én is ki voltam éhezve egy "forró" jelenetre, így a puszival és ezzel most magamat sikerült kielégítenem. :DD vagyis na...értitek....:D

Ez a rész kifejezetten hosszú. Próbáltam tömöríteni, de egy idő után rájöttem, hogy nem megy, úgyhogy feladtam és csak írtam:D Wordben számolva 7 oldal lett kb. Úgyhogy hosszú is, történik is benne dolog, szóval ismét várom a lelkes véleményeket a részről:)

Egyébként meg akartam felezni, de végül egyben hagytam, mert aránytalan lett volna, viszont találtam egy képet, ami eddig a legjobban ábrázolja a gondolataimban elképzelt Blairt, ezt pedig oda rakom majd be, ahol a 37. rész kezdődne, ha megfeleztem volna. :D

Jaj, mennyit dumálok. Shut up, Vivacious!

Kellemes Olvasást♥ :)

Nem mondanám, hogy kielégítődött az alvásigényem. Egyszerűen nem bírok elaludni. Talán 2 óra körül elbóbiskolhattam, de alig egy óra múlva felriadtam a saját sóhajtásomra. Egy sóhajtásra felébredni…nagyon „mélyen” aludhattam…

Az óra kismutatója nagy nehezen a hatosra fordult, ekkor elhatároztam magam. Nem fogok tovább itt feküdni és csinálni a nagy semmit. Lehet, hogy hajnal fél ötkor az lenne a feladatom, de ha nem megy, akkor nem kell erőltetni. Még sötét volt odakint, de mire elkészülök, a nap már fel fog bukkanni.

Vakon kibotorkáltam a fürdőbe, hideg vízzel megmostam az arcom. A tükörbe nézve egy fáradt lányt láttam, aki hirtelen mégis elmosolyodott. Felsóhajtottam, ujjaimmal megérintettem az arcom, amelyet pár órája Justin ajkai birtokoltak. Megnyaltam az ajkam, majd nagyon gyorsan elhessegettem a gondolatot. Térdig érő cicanadrágom egy hosszúra cseréltem, pólómat egy sportatlétára, és egy pulcsit kötöttem nyakamba. Csuklómra egy csuklószorítót húztam, végül egy zoknit is felvettem. Lusta voltam most a reggeli teendőim elvégzésére, majd ha visszajöttem, megcsinálom. Hajamat lazán felkötöttem, egyúttal késznek nyilvánítottam magam.

Mindenki aludt. Még csak a fejemet sem fordítottam Justin szobájának ajtaja felé, miközben elhaladtam mellette, nehogy a végén megismételjem az esti tettem. Leszökdeltem a lépcsőn, a konyha felé siettem. A szekrényből kikaptam egy müzlit, kibontottam és kifelé menet enni kezdtem. Két harapás között belebújtam a sportcipőmbe, amit tegnapelőtt nem használtam. Még jól is jön, hogy nem tudok aludni, így legalább bepótolhatom a tegnapelőtt elmaradt futásom. Nyakamból levettem a pulcsit és belebújtam. Kiriasztóztam a házat, s amint az ajtót kinyitottam, megcsapott a hűvös levegő. Este esett egy fél órát, ez pedig hatással lesz a mai hőmérsékletre, úgy érzem.

Az erdő felé indultam. Mindig ott futok. Az utcával ellentétben itt nem bámul senki, nem kell a biciklisekre és az emberekre figyelnem, és nem is zajos. Igaz, néha megbotlok egy-egy gazban, de annyi baj legyen. Mégis jobb földön futni, mint aszfalton. Nem szoktam messze menni a háztól, mindig kör alakban futok, így már van egy kitaposott utam. A „bejárat” tágas volt és a föld nedves. Kocogni kezdtem. Ahogy haladtam befelé, egyre sűrűbben voltak a fák, itt-ott egy kisebb pocsolya is elterült, amiket könnyen átugrottam. Olyan frissítő volt. Végre kikapcsolt az agyam és nem azon gondolkodtam. Justin arcát felváltotta a nedves talaj, hangját a madárcsicsergés, illatát pedig az esőtől áztatott fa és fű. Megkönnyebbülés volt itt lennem. Egyvalami azért emlékeztetett puszijára: mellkasom hevesen mozgott, akárcsak tegnap.

Bő fél órát futottam, fél hatot mutatott az óra. Egész jól elütöttem az időt. Több tekintetben is hasznos volt. A járatom végéhez érkeztem, nagyot sóhajtva váltottam sétára. Lihegve töröltem meg csuklópántomba a homlokom, tarkómra szorított kezekkel lélegeztem nagyokat, hogy elmúljon a bordáimba nyilalló szúrás. Egy pillanatra megálltam, megtámaszkodtam a térdemen, hogy kifújjam magam, s egyenesbe hozzam levegővételem. Tovább haladtam, közben tenyeremhez tapasztottam ajkaim, hogy leszívjam róla a vért. Igen, egyszer elestem. A semmiből előbukkant egy ág, mikor pedig ki akartam hajolni az útjából, nem vettem észre, hogy alig egy fél méterre tőlem egy igazi kőcsomó van, s így sikeresen átbuktam rajta. Szerencsére a lábszáramon csak egy lila folt lesz, de jobb tenyerem azóta is vérzik a szúrás miatt, mit egy letört faág széle okozott, amelyre landoltam. Így jár az, aki nem elég szemfüles.

- Mit csinálsz itt, Blair? – ütötte meg fülem egy oldalról érkező hang. Megtorpantam a második lépcsőfokon, felé fordultam. Hangjáról felismertem, mégis nagy meglepetés ért külseje láttán. Melegítőnadrágot viselt alul, felsőtestét viszont csak egy ing fedte, mely nem volt összegombolva, így felfedte mellkasát.

- Te mit csinálsz? – kérdeztem kissé zavartan, egy lépéssel megtettem a maradék két lépcsőfokot. A hintaágyon ült, mely a kis teraszon volt tőlem alig 3 méterre, és nem is volt rajta matrac. – Nem kényelmetlen…? – kuncogtam el magam, felé indultam. Elmosolyodott, megrázta a fejét. – Nem fázol? - gyűrött ingét összébb húzta magát, felült egyenes testhelyzetbe. – Mi lenne, ha megszólalnál? – álltam meg előtte számon kérőn, összefontam kezeim a mellem alatt. Csak mosolygott. Hintázni kezdett, csücsörítve gondolkodtam, vajon mi a fene lelte.

Hirtelen túllökte magát az ággyal, melynek pereme megütötte a térdem, s kilibbentett az egyensúlyomból. Kicsit fájt is, de az csak mellékes volt ahhoz képest, hogy nem volt elég időm izmaim megfeszítésére. Összekulcsolt kezeimet sem tudtam időben magam elé tartani, kisebb sikoly hagyta el a számat, mikor tehetetlenül esni kezdtem. Összeszorítottam a fogaim és a szemem, várva a fájdalmas landolásra, ami végül nem érkezett meg. Helyette egy illat csapta meg orrom, arcom egy meleg mellkashoz nyomódott. Arra figyeltem fel, hogy a levegőt kapkodom, de megnyugtató volt két biztonságos kart a derekamon érezni.

- Jézusom, Blair, minden rendben? – motyogta fülembe, még erősebben átkarolt. Lehunytam a szemem, mélyet lélegeztem. Tenyereim a háttámlára raktam és felnyomtam magam. Előredőlt, hogy segítsen, nagy nehezen egyenesbe hoztam magam. Úgy terveztem, hogy felállok, de miután valahogy combjaira kerültem, meggondoltam magam. Az első alkalom volt, hogy az ölében ültem. Keze még mindig nem engedte el derekam, szeme arcomat kémlelte. Biztos vagyok benne, hogy külső szemszögből ez egészen másnak hatna, mint ami igazából történik.

- Jól. – bólintottam aprót, jobb tenyeremet hasamhoz szorítottam. Azt hiszem, most csak még jobban vérzik. Lepillantottam rá, igazam volt. – Csak futni voltam. – böktem ki, nem is tudom, miért. Talán mert tudtam, hogy ha meglátja a sebet, úgyis rákérdez, hogy mit csináltam.

- Ilyen korán? – kuncogott fel, bólintottam. – Szent ég, hát ezzel meg mit csináltál? – kapott kezemhez, magához húzta, közelről kémlelte.

- Csak futottam… - mondtam el még egyszer. Összevonta szemöldökét, megcsóválta a fejét, rosszallón nézett fel rám.

- Mégis minek mész te hajnalok hajnalán futni az erdőbe? Olyan buta vagy. – dorgált halkan, szó nélkül hallgattam. Jobban lekötött arca, nyaka, kulcscsontja, mellkasa, hasa látványa. Ha látta volna, ahogy most végignéztem rajta….hú!

- És te mit csinálsz egy verandán hajnalok hajnalán, tizenkét fokban, egyetlen szál ingben? – úgy éreztem, nekem nyomósabb okom van őt számon kérni. Hunyorogva felpillantott rám, majd felsóhajtott. Azt vártam, válaszolni fog, de nem így történt. A kezemet markolászta, forgatta, kémlelte a sebet. – Justin…! – elhúztam a kezem, hátha így majd könnyebben jön a válasz.

- Elfelejtettem tegnap megdicsérni a Tom & Jerry-s pólód. – elmosolyodott, de átláttam rajta. Csak gyorsan kitalált valami terelőszöveget. Pár pillanatra sikerült is neki, ugyanis eszembe juttatta a pusziját. Megbizsergett az arcom, odakaptam. Lehajtottam a fejem, felpillantottam rá, ajkába harapott. Neki is eszébe jutott?

- Justin, a tegnapi…

- Ó, milyen szép az erdő! Nézd, ott fut egy mókus.. – mutatott el a távolba. Csücsörítve hunyorogtam rá, félénken rám pillantott, lehajtotta a fejét. Miért nem akar róla beszélni? Nekem lett volna pár kérdésem. Bár kétségkívül úgysem raktam volna fel, ha odakerül a sor. – Nem voltam részeg, sem alvajáró, sem semmi.. – alig hallottam szavait, de valahogy összeraktam. – Sajnálom, ha…

- Szerinted ilyen nyugodtan ülnék az öledben, ha haragudnék? – csillapítottam le, mielőtt belekezdene a mondókájába. – Ó, most hogy mondod, tényleg szép az erdő. Látom is a mókust. – vetettem be a terelést, mert kezdtem zavarban lenni. Felkuncogott, de nem nézett rám. – Menjünk be. Fázom. – sóhajtottam, feltápászkodtam öléből.

- Blair.. – szólt utánam, mikor fordulni készültem. Érdeklődve visszanéztem rá. – Nem lenne ma kedved elmenni jégkorizni? Ma van utoljára nyitva a pálya, holnaptól bezár..

~*~

Blair :)

- Nagyon vigyázni fogok a kocsira, ígérem. – szívére rakta a kezét, apa elmosolyodott.

- A kislányomra jobban vigyázz. – komoly szemekkel vizslatta Justint, aki csak mosolyogva bólintott.

- Nagyon vigyázni fogok a kislányára. – ajkába harapva rám pillantott, megforgattam a szemem a megnevezésen.

- Indulhatnánk? – doboltam türelmetlenül a kocsi tetején. Bólintott, kinyitotta az ajtaját. Az enyém már nyitva volt, így csak be kellett ülnöm az anyósülésre. Mindketten bekötöttük magunk, Justin a kocsit kezdte térképezni. – Ugye tudod, hogy haragszom rád? – dörmögtem sértetten.

- Blair, ne nyafogj már. Ismerd be, hogy jobb sofőr vagyok, édesapád is ezért adta nekem a slusszkulcsot, nem pedig neked. – elégedett hangja hallatán ránéztem, vigyorgott. Elfordította a kulcsot, gázt adott és végiggurult a kavicsos úton, majd át a rövid ösvényen, végül rátért az útra.

- Még a te kocsidat is tudtam vezetni, pedig azt elsőre csináltam. – morgolódtam tovább. Felkuncogott és annyiban hagyta a dolgot. A jégkorcsolyapálya a város egy másik szélén van, ami körülbelül negyed óra utazást jelent. Az én tudomásom szerint 7-ig van nyitva és most van 7, de valószínűleg Justin jobban tisztában van vele, mint én, hiszen évente egyszer, ha a közelébe megyek a pályának. Egyszer koriztam még eddig egész életemben. E pillanatig sem értem, hogy mentem bele ebbe dologba. Bár ő sem járhat oda túl sokszor, tekintve, hogy majdnem minden nap a világ más pontján van, na de ott van neki Scooter, a mozgó notesze, akitől bármit megtudhat.

Az úton egyikünk sem szólalt meg. Nem volt mit mondanunk, így a csendet találtuk legjobb módszernek. Már sötétedett. Szerencsére nem esett a nap folyamán, így minden száraz volt. Az apa által rajzolt „térkép” szerint a következő úton kell lefordulnunk, Justin ezt meg is tette, s nagy meglepetésemre rögtön meg is pillantottam a korcsolyapályát. Hasamban görcs keletkezett. Biztos akarom én ezt?

- Túlélted, primadonna. – leállította a motort, megpaskolta a combom, s kiszállt a kocsiból. Mélyet sóhajtottam, én is követtem példáját. A kocsi elejénél megvárt, a pityegés jelezte, hogy lezárta, majd elindult. Kétkedve indultam utána, több okból is. Egyrészt, semmi kedvem nem volt szerencsétlenkedni. Másrészt, a pálya üres volt. Teljesen üres.

- Justin.. – siettem utána, lassítva bevárt. – Szerintem már bezárt… - ajkamba haraptam, elmosolyodott.

- Igen, bezárt. – nézett le rám, meglepett arcomat kémlelte.

- Akkor hogy…hogy megyünk be? Felőlem aztán vissza is fordulhatunk! – rögtön megálltam, csillogó szemekkel mutattam vissza a kocsira.

- Még mit nem! Ma este megtanulsz korcsolyázni! Gyere. – intett fejével, lehorgasztott fejjel követtem.

A magas kerítés ellenére tisztán rá lehetett látni a pályára, melynek éppen most fejezték be a takarítását. Jó ideig nem értettem, hogy akar bemenni zárás után, de aztán megtaláltam az egyetlen értelmes magyarázatot a betörésen kívül: ő Justin Bieber. Mit ne engednének meg neki? Bementünk az épületbe, ami teljesen kihalt volt, csak egy öreg bácsi ült a korcsolyákat tároló teremben.

- Jó estét! – köszönt Justin mosolyogva, a bácsi elmosolyodott.

- Éppen időben érkeztek. Most takarították le a pályát. – felállt, a pulthoz sétált. Összezavarodtam. Akkor most ők ismerik egymást, vagy mi?

- Nekem egy negyvenhármas kori lesz, a kisasszonynak pedig… - nagy szemeit rám szegezte, megköszörültem a torkom.

- Harminckilences. – néztem a bácsira mosolyogva. Bólintott, a szekrényhez ment. Megkereste a legjobb állapotban lévőt, majd lerakta elénk.

- Köszönjük. – Justin a pultra rakta kezét tenyérrel lefelé, s a bácsi felé csúsztatott valamit. Míg a bácsi mosolyogva átvette Justin kezei közül a valamit, addig a kezembe adta a saját korim. Sejtettem, hogy egy „kisebb” pénzösszeg lapult a markában. Aprót lökött csípőmön, nyomomban vele az egyik pad felé indultam.

- Komolyan lefizetted? – súgtam nagyon halkan, ártatlanul rám nézett.

- Nem tudom, miről beszélsz. – leült, cipőjéhez nyúlt. – Tudod, hogy kell felvenni? – bökött az én korimra.

- Nem. – én is leültem, s kétszer gyorsabban levettem lábamról a bokacsizmám, mint ő a Vans-ét.

- Akkor figyelj.. – hatalmas korijáért nyúlt, gyakorlottan lazította meg a csatokat. Belebújtatta lábát, aztán erősen meghúzta és becsatolta a megfelelő helyeken. Ugyanezt megtette a jobb felével is. Én is az enyémért nyúltam, ami kicsit más felépítésű volt. Már az is nehezemre esett, hogy beledugjam a lábam. Egy ideig nézte a szerencsétlenkedésem, aztán felsóhajtott, és leguggolt velem szembe. – Inkább segítek. – mosolygott fel rám, megfogta a jobb lábam. Lábszáram fáslival volt bekötve, hogy merevebb legyen és könnyebb legyen mozgatnom. Nos, igen, a reggeli balesetem megtette a hatását. Szerencsére a járás megy, csak kicsit fáj. Beleigazította a korcsolyába és meghúzta a csatokat. Másik lábammal is megtette ezt, majd farmerom szárát szépen eligazította. Felállt, s ekkor belém nyilallt a tudat: én ebbe tuti nem tudok felállni. Arcomra nyilvánvalóan kiült a kétségbeesés, kezeit ugyanis felém nyújtotta. Kis hezitálás után elfogadtam őket. Ajkamba haraptam, csak remélni tudtam, hogy nem fogom leégetni magam. Könnyedén felhúzott, s gyorsan derekamhoz nyúlt, hogy megtartson, ha esni készülnék. Legnagyobb meglepődésemre nagyon könnyű volt benne megállni. – Mehetünk? – mosolygott rám, nagyot nyelve bólintottam. – Nyugi, nem kell semmitől sem tartani. - megigazította piros sapkáját, mely remekül passzolt szürke nadrágjához, fekete pulcsijához és eredetileg fehér cipőjéhez, de a fekete kori sem változtatott semmit tökéletes megjelenésén. – Akkor ahogy megbeszéltük… - fordult a bácsi felé.

- Természetesen. – bólintott megbízhatóan. Kérdőn Justinra néztem, aki válasz helyett kézen ragadott és húzni kezdett. Óvatosan tipegve követtem, kezét úgy markoltam, mintha az lenne az egyetlen menekülési útvonalam. Nagyon instabilnak éreztem magam, pedig még csak nem is vagyok jégen. Kimentünk az épületből, s átmentünk a pályához. Sötét volt. Nagyon hamar lett sötét. Az egyedüli fényforrások csak a pályát körülvevő, 5 méterenként elhelyezett lámpák voltak. Kinyitotta a kis kaput, rögtön rálépett a jégre. Felém fordult, várta, hogy mi lesz. Fogaim közé vettem alsó ajkam, izgulni és félni kezdtem. Nem akarom én ezt.

- Mi történt, hogy félsz a koritól? – kérdezte halkan, felnéztem rá. Tekintete kíváncsi volt, felsóhajtottam.

- 10 éves koromban ugyanitt korcsolyáztunk apával, akkor voltam jégen először. Nem ment nehezen, estem is párat, de egyszer elölről belém jöttek és akkorát vágódtam hátra, hogy a sürgősségin kötöttem ki. – felszisszent. – A fejemnek nem lett baja, de a csuklóm eltört. – már csak a vállamat vontam meg, de akkoriban ez korántsem volt ilyen laza.

- És azóta egyáltalán nem koriztál? – megráztam a fejem. – Görkorival sem? – ismét. – Akkor most fogsz. – rögtön elöntött a pánik. – Na gyere. – derekamért nyúlt, a pályára húzott. Görcsösen markoltam felkarjába és a korlátba egyaránt. Sokat jelentett, hogy karjait biztonságosnak éreztem magam körül, így mindjárt kellemesebb volt a jégre lépni. Ajkaimat szorosan összezártam, nagyon koncentráltam, hogy ne essek el. – Menjünk egy kört a korlátnál. – javasolta, bólintottam. Beállt mögém, megfogta a kezem és derekamat fogva egy kis tolással rásegített csúszásomra. Igazából meg sem mozdítottam a lábam, csak húztam magam a korlátnál. Néha a szememet is behunytam, hogy még csak látnom se kelljen a jeget. Megkönnyebbülés volt visszaérni kiindulópontunkba. – Blair… - siklott elém. – Jó lesz az, csak próbáld meg a lábaddal tolni magad. Hacsak nem akarsz négykézláb kúszni a pálya közepén.. – vigyorodott el, mellkasára ütöttem.

- Így is remegtem, nem érezted? Ne várj tőlem túl sokat, úgysem fogom megtanulni. Menj nyugodtan és korizz, én elleszek itt. – böktem állammal a pálya többi részére. Felnevetett.

- Ha annyira egyedül akartam volna korcsolyázni, akkor nem hívtalak volna. Hidd el nekem, a végére igenis menni fogsz egyedül. – mosolyodott el. – Na, menjünk még egy kört. Most próbáld meg a lábaddal hajtani magad. Semmi baj nem lesz, elkaplak, ha esel. – mosolygott rám, visszasiklott mögém. Nagyot nyeltem, bólintottam.

Az időérzékem teljesen kikapcsolt, de szerintem egy fél órát tuti mentünk körbe-körbe. Jobban leizzadtam, mint a futásban. De meglett az eredménye, hiszen már alig kapaszkodtam a korlátban.

- Felmentél ma twitterre? – halkan beszéltem, az is elég volt. Továbbra is ügyeltem a korira, de válasza is érdekelt.

- Ma még nem. Történt valami érdekes? – picit megbotlottam, azonnal megfogott.

- Benne voltam a trendekben. – motyogtam, felpillantottam rá. Meglepődöttség tükröződött arcán, elmosolyodtam. – Blaylor volt a trend neve és a legtöbbje csatolt hozzá egy képet, amin Taylor és én vagyunk. Az MMVA-n ugyanis csináltak rólunk képet.. – magyaráztam. Felhümmögött, csücsörítve elgondolkodott. Észre sem vettem, hogy felgyorsítottunk, automatikusan nyomtam le a lábujjaim, így a kori éle megakadt a jégben és előrebuktam.

- Csak óvatosan. – kapta el a derekam, ismét egyenesbe hozott. – Mi volt még Taylorral? Mesélj. Még nem is mondtál semmit a díjátadóról. Láttam, hogy integettél. Te láttad, hogy észrevettelek? A backstageben… - szinte áradt belőle a szó, felnevettem. – Mi az? – kapta rám tekintetét. Kuncogva megráztam a fejem. Elmeséltem neki mindent, ami Taylorral történt, meg más egyebet is. – Apropó, tényleg a kisöcséddel mentél?

- Jaxon? Igen. – mosolygott. – Jazzy pedig…Selenával. – mintha elfintorodott volna, de nem akartam rákérdezni a dologra. – Ők csak a féltesóim. Apa másik házasságából… De imádom őket. – úgy beszélt, mintha a saját testvéreiről lenne szó. Biztosan tényleg szereti őket. – Neked csak nővéred van, ugye?

- Igen, Gerldine. De mindig is szerettem volna egy bátyót. Olyan izgalmas lehet… - sóhajtottam fel. Irigylem azokat, akiknek bátyjuk van. Szerintem sokkal jobb, mint egy nővér. De ez lehet csak azért van, mert én nem töltök valami sok időt a nővéremmel és hiányolok valakit mellőlem.

- Én báty vagyok. És élvezem. – boldog mosolya elfeledtette velem az én bajom, és hirtelen én is annak örültem, hogy ő örül.

Újabb negyed óra telt el úgy, hogy végigbeszéltük az időt. Talán egy percig, ha csendben voltunk. Mindig akadt valami téma.

- Justin.. – megálltam, felsóhajtottam. Éreztem, hogy mellém csúszik, oldalra fordultam. Hátamat megtámasztottam a tömör korláton, ajkamat rágva vizslattam cipője orrát. – Mutass nekem valamit. – felnéztem rá, közelebb volt, mint hittem. Abban a pillanatban elmosolyodott, nekem kihagyott kettőt a szívem. Lábaim elernyedtek, elfelejtettem, hogy meg kell feszítenem őket, így megcsúsztak alattam. Justin azonnal átkarolta a derekam, gyengéden, de határozottan nyomott neki a kerítésnek, testét az enyémhez feszítette. Mélyet lélegeztem, felkarját markoltam.

- Hagyjalak itt úgy, hogy még kapaszkodással sem bírsz a lábadon állni? – kuncogott fülembe.

- Csak véletlen volt.. – mentegetőztem, eltoltam magamtól. – Honnan tudsz egyáltalán korizni? Gondolom profi vagy…

- Kiskoromban benne voltam a stradfordi hoki csapatban. Rengeteget voltam jégen, jártunk meccsekre is, a telem szinte erre volt áldozva. A suliban úgysem remekeltem.. – nevetett.

- Száguldj körbe a pályán. Imádom nézni, milyen könnyedén mozog valaki ilyen lehetetlen felszerelésben. – hangom kérlelő volt, elmosolyodott. Kezeimet a korlátra rakta, tudtam, hogy kapaszkodnom kell. Lassan távolodni kezdett, de még mindig árgus szemekkel figyelt.

- A hokis ruha még veszélyesebb. – vigyorgott rám, eltűnődtem fogain. Még a sárga lámpafényben is fehérek voltak.

Hirtelen eltűnt előlem, s mire észleltem, már legalább 5 méterrel odébb volt. Lábait sebesen rakta egymás után, testhelyzetét figyeltem. Mélyen előredőlt, lábait berogyasztotta, öröm volt nézni, milyen könnyen siklik. Mintha mi sem lenne természetesebb. Megtett egy félkört, majd hirtelen megfordult. Bal lábára helyezte a testsúlyt, jobbal irányította magát. Még mindig háttal volt, mikor elszáguldott előttem, rám vigyorgott, én meg csak bambultam rá és csodáltam a tehetségét. Erre én sosem leszek képes. A pályát ismét bejárta, sebesen közeledett felém, a kerítésnek simultam. Elsuhant előttem, kisebb szellőt kavarva, de még inkább magával hozva rabul ejtő illatát, mely megcsapta orrom. Nyurga teste elkápráztatott, hirtelen megállt. Pontosan velem szemben, a pálya másik végében. Elvigyorodott.

- Gyere ide. Vágj át. A pálya közepén. – szavai megrémisztettek. Nem kérheti ezt, hiszen nem is tudok megállni.

- Kizárt. – ráztam hevesen a fejem, a korlátba markoltam. Arcát innen is láttam, nagyon szerette volna látni a bénázásom, úgy érzem.

- Blair, menni fog. Higgy nekem. Csak próbáld meg. Ahogy én csináltam. – bíztatott, de én csak a fejemet ráztam. – Azonnal elkaplak, ha kell. Csak dőlj előre és nem fogsz elesni. Menni fog. Kérlek.. – még nyelni is nehezen tudtam. A hangjától megremegett a gyomrom. Éppen olyan volt, mint éjszaka, csak most hangosban. Megnyaltam ajkam, a jeget kémleltem. Tuti elesnék. El sem tudnék indulni. És félek is. De Justinnak olyan könnyen ment! Én miért nem tudom megcsinálni? Én is biztosan megtudnám. Csak akkor ki kell próbálni. De félek. – Blair, itt vagyok. – megnyugtató hangja elöntötte az egész testem, mély levegőt vettem.

Nagyon óvatosan és lassan elengedtem a korlátot, jobb lábammal megtoltam magam, így a bal, egészséges lábamon könnyebb volt csúsznom. Csigalépésben haladtam, nagyon figyeltem az egyensúlyra. Végig előredőlve maradtam, lábaimat picit meghajlítottam a térdemnél. Körmeim görcsösen fúródtak tenyerembe, csak Justin bíztató hangját hallottam a túloldalról. Egyszer meginogtam, sikítás hagyta el a szám, Justin már lépett is, hogy segíteni tudjon, de látván, hogy talpon maradtam, megállt. Elértem a pálya közepét, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tovább haladtam, de egyszer csak két kar elkapta a derekam, a lendülettől megpörgetett, ismét sikoly hagyta el a szám. A szívem bordáimat lökdöste, kivert a víz, vállába markoltam és nagyon szorosan hozzábújtam.

- Csak én vagyok, Blair. Semmi baj. – kezét hátamra simította, magához ölelt. Halkan felnevetett, én viszont nem találtam viccesnek. A szívbajt hozta rám. Homlokomat vállának döntöttem, mélyet sóhajtottam, ajkaim közt kifújtam. – Figyelj. Így kell elesni..

Szavai ellen tiltakozni sem volt időm, lábamat kirúgta alólam. Most még csak sikítani sem tudtam, belém fagyott a levegő. Csak annyit éreztem, hogy mellkasát nekem nyomja, hátradönt, s a földön landol a fenekem. Lábaim ernyedten feküdtek a jégen, hátamat alig ütöttem meg, melynek egyetlen oka volt: Justin a lehető legbiztonságosabban tartott, szorított magához, s nem engedte, hogy akár a fejem is koppanjon. Felettem görnyedő teste alig nehezedett rám, térdével és alkarjával támasztotta magát. Ziháltam félelmemben, ujjaim elgémberedtek a szorítástól, amit karjára mértem.

- Justin, félek.. – tört ki belőlem, könnyek szöktek a szemembe.

- Blair, elestél. És túlélted. Nem ütötted meg magad. Látod, nincs mitől félni. – mosolyogva simogatta meg az arcom, mely biztosan kipirult. Összeszorítottam az ajkam, hogy ne hallja lihegésem, mélyet sóhajtottam.

- A frászt hoztad rám. – hangom erőtlen volt, akárcsak jómagam.

- Blair.. ? Nézz rám. – kért halkan, hüvelykujjával állam vonalát cirógatta. Vonakodva, de megtettem, amit kért, mogyoróbarna szemei csillogtak. Csodálatos volt. Gyomrom dió nagyságúra zsugorodott, de ezt már nem az esés okozta. Ő okozta. Tekintetét belevéste az enyémbe, nem vettem levegőt. A hideg jég ellenére testem felforrt, ajka vészesen közel volt az enyémhez. Nem tudtam, mit akar. – Mit érzel most? – suttogta, lehelete végigsöpört nyakamon.

- Hogy… - próbáltam kigondolni, hogy mit érzek, de lehetetlen volt elmondani. Én sem igazán tudtam. A szívem dörömbölt odabent, gombóc volt a torkomban, remegett a kezem és görcsben volt a gyomrom. Arca alig 10 centire volt tőlem, illata körbelengett, kifújt levegője csiklandozott. Lehetetlen lett volna megfogalmazni, mennyire élveztem. Kezem mellkasára simítottam, de nem tudom, hogy ellökni, vagy magamhoz húzni akartam. Az ellökés életszerűbbnek tűnt, de az, hogy közelebb vonjam magamhoz, valahogy jobban hangzott. - …hogy nehéz vagy. – nyögtem ki végül valamit, csak hogy járjon a szám. Igazából cseppet sem volt nehéz, nem is feküdt rajtam. Pillanatokig csak bámult rám, majd elmosolyodott.

- Lehet nehéz vagyok, de az tuti, hogy hozzád képest egy meghízott disznó. – kuncogott fel, elmosolyodtam. – Egy karral átérem a derekad. Lehet azért nem bírsz megállni a korival, mert még az is nehezebb nálad. – ezen megforgattam a szemem.

- Nem hiszem, hogy egy korcsolya 48 kiló lenne. – fintorodtam el.

- 48?! – szökött fel a hangja. – 48 kiló vagy? Blair, az borzalmasan kevés. – aggódó tekintetén felsóhajtottam.

- Ha tudnád mennyien mondják ezt… - elhúztam a szám, felnéztem az égre. A modellkedéshez ez kell, de amúgy sem vagyok könnyen hízó típus, szerencsére, vagy sajnos, nem tudom. Visszanéztem rá, együtt érző és egyben bocsánatkérő pillantást lövellt felém. Eszembe jutott valami. A helyzet adott, kiegyenlíthetném a tegnapit.

Gondolkodás nélkül arcára simítottam a kezem, nagyon puha volt. Lélegzetvételem gyorsult, kíváncsian pásztázta szemeim, ami még jobban ösztökélt. Lehúztam magamhoz, ajkaim arcához érintettem, gyengéd puszit leheltem rá. Lehet tegnap én is azt tettem, amit most ő, s akkor kínosnak érezném, viszont fordított esetben nagyon jó volt hallani, ahogy reszelősen kifújja benntartott levegőjét, teste kicsit megremeg felettem. Elengedtem az arcát, de ő nem hajolt fel. Orra súrolta a nyakam, kirázott a hideg. Nem bírom, ha valaki a nyakam közelébe kerül, most is nehezen tartottam vissza ellenkezésem. Haja arcomat birizgálta, azt hittem elolvadok az illatától. Hihetetlennek tűnt a pillanat, de nem azért, mert ilyen váratlanul kerültünk egymáshoz közel, nem is azért, mert egy nap alatt egy komplett flörtsorozatot levágtunk, és nem is azért, mert hirtelen úgy viselkedünk, mintha egy friss pár lennénk. Mindez egy sulis fiúval is megtörténhetett volna. Ez az egész azért volt hihetetlen, mert Justin Bieberrel és velem történt. – Justin…mi most…mit csinálunk? – beszédem zavart volt, tisztán hallatszott, hogy nincs minden rendben a szívverésemmel.

- Nem tudom. – sóhajtva megrázta a fejét, lehunytam a szemem. Biztos vagyok benne, hogy helytelen volt az, amit csinálunk, akármi is legyen az, de élveztem. És nem tudok mit tenni ez ellen. – Blair…menjünk haza. – suttogta. – Mármint hozzátok. - bólintottam, elhajolt tőlem. Felállt, a kezét nyújtotta. Félénken megfogtam, ő pedig egy húzással felállított. Ráfogott derekamra, egy pillanatra magához vont, de azon nyomban elengedett. Segített épségben kiérni a jégről, onnan már könnyen ment a séta. Most vettem csak észre, hogy igazából mennyire fáj a lábam.

35. Szép álmokat kívánni...

Jól van, legyen nektek gyereknap...

...cserébe sok véleményért!

A következő már tuti nem jön ilyen hamar.

Ui: a képet legalább fél óráig kerestem...de a lényeg, hogy ideillő. Kivételesen leírást is adtam hozzá, hogy tutira átmenjen az, amit szimbolizál:)

Kellemes Olvasást.♥

Néha olyan érthetetlen, ám csodás pillanat történik, amitől nem tudsz elaludni, mert a valóság jobb, mint az álmaid. A képzeleted szárnyra kap, a gondolataid pedig irányíthatatlanná válnak.

Apa féltőn kísérte végig szemével a lányok útját a kaputól a bejárati ajtóig. Egy sor szerencsétlenkedés és halk veszekedés után végre Cassie beletalált a zárba. Integettek egy utolsót, mi viszonoztuk, apa pedig máris hajtott hazafelé.

Lábam izgatottan mozgott, ujjaim combomon futkároztak. Nyelvemre haraptam, hogy magamban tartsam mondanivalóm, de miután ráfordultunk a hazafelé vezető útra, nem bírtam tovább.

- Apa, te mit szólnál pár átmeneti vendéghez? – motyogtam lehajtott fejjel, nem válaszolt. Rápillantottam, értetlenül bámult maga elé, majd hunyorogva rám nézett.

- Mégis milyen pasit szedtél te fel…?

- Nem, semmi ilyenről nincs szó. – zártam le azonnal a témát, ajkamba harapva az ülésbe süllyedtem.

- Hát akkor? – kérdése megijesztett, nem akartam kimondani. De közbe nagyon is akartam. Végül a beszélőkém győzött a hallgatásom felett.

- Justinék lakókocsiban alszanak… - vezettem be félénken, rá sem néztem. Jobb, ha nem látom a reakcióját. Cipőm orrát fixíroztam, nagyot nyeltem, hogy folytathassam, mert ahogy látszik, neki nem állt szándékában. – Nekünk pedig van 3 üresen tátongó vendégszobánk… - még mindig magam elé beszéltem, hangom szinte már suttogássá vált, de apa még mindig nem könnyítette meg a helyzetem a véleménye kimutatásával. – És mivel Justinnal nem vagyok rossz viszonyban, gondoltam kényelmesebb lenne nekik is egy ágyban aludni, mint egy rozoga lakókocsi matracon. – valójában tudtam, hogy a lakókocsijuk nyilvánvalóan zsír új és a legkényelmesebb matraccal van kitömve, mégis úgy gondoltam, egy ágy kézenfekvőbb lehet. Nekünk pedig tényleg felesleges az a három szoba, évek óta most először legalább használva lenne.

- Édesanyádat kérdezd.. – látszólag jól szórakozott zavart állapotomon, felsóhajtottam. Persze, a szokásos apás válasz. Mit is vártam?!

Még volt vagy 3 perc az útból, én viszont már nem bírtam várni. Azonnal hívtam anyát, aki másfél csörgés után felvette.

- Szia, Anya. – mosolyogtam.

- Drágám, milyen volt? – lendült bele a közepébe.

- Anya…lenne egy kis mondanivalóm… - és azzal elmondtam neki ugyanazt, amit édes jó apámnak. Először vonakodott. Amit megértettem. De azért még egyszer megpróbáltam és nagy meglepődésemre rögtön belement. – Akkor megkérdezem Justint, hogy mit szól az ötlethez. – egyre izgatottabb lettem. Megszakítottam a beszélgetést, Justint tárcsáztam. Ismét hosszasan kellett várakoznom, hogy felvegye.

- Igen? – nagyon hivatalosan szólt bele, valószínűleg nem nézte meg a hívó nevét.

- Szia, Justin…Blair vagyok. – nyögdécseltem. Az a fránya gombóc megint ott volt a torkomban. Miért jelenik meg mindig, mikor vele beszélek? – Ráérnél egy percre?

- Persze, mondd nyugodtan. – mögötte kiabálásokat hallottam, nem úgy hatott, mint aki annyira ráér, éppen ezért sürgettem magam.

- Gondolkodtam egy kicsit, és… - neki is elmondtam a teóriám. Közben hazaérkeztünk, de mindketten maradtunk a kocsiban, míg le nem raktam a telefont. – Csupán háromszor kérdezte meg, hogy „de nem baj?”, de végül belement. – közöltem apával mosolyogva. – Negyed óra és itt vannak, csak el kell indulniuk az autópálya felé, aztán majd visszafordulnak. Nem jöhetnek csak úgy ide. Valami bekötőúton jönnek majd vissza. – vállat rántottam, kilöktem a kocsi ajtaját. Fájó lábakkal szálltam ki, körbefontam magam a hideg miatt.

Valójában nem tudom, miért ajánlottam fel szállásként a házunk. Eddig is megvoltak a lakókocsiban, ezután is meglettek volna. Egyetlen értelmes magyarázatot találtam: jó bulinak tűnik elszállásolni Biebert és csapatát.

Bebotorkáltam a házba, anya már az ajtóban állt. Vele is közöltem a helyzetet, látszólag örült a kihívásnak.

- Holnap mesélek neked a MMVA-ról. Felejthetetlen volt. – áradoztam neki a lépcső felé menet. – Ha megérkeztek, majd szólsz? – léptem az első fokra, úgy néztem vissza rá. Mosolyogva bólintott, puszit adtam az arcára, aztán felfutottam a szobámba.

Egyáltalán nem voltam álmos. Úgy éreztem, tele vagyok energiával. Az óra 22:21-et mutat, unalmamban azzal szórakoztam, hogy visszaszámoltam a 22:22-ig. Mikor arra váltott, keresztbefontam mutató-és középső ujjam, és magamban kívántam. Sok mindent. A tizede sem fog valóra válni, olyan lehetetlen kérések. Ugyan ki kíván a Holdra menni? Értelmesebb lenne azt kívánni, hogy legyen sikeres karrierem és végre legyen valakim, aki igazán szeret. Úgy értem, szerelemmel. Bevallom, nem fekszik ez a szingli élet.

Éppen a mosdóba indultam, mikor meghallottam a csengőt, amit rögtön anya kiáltása követett. Futólépésben iramodtam ki a szobámból, végig a folyosón, le a lépcsőn. Anya háttal állt nekem, egy borostás, fekete keretes szemüveges pasit üdvözölt.

- Jöjjenek beljebb! – tárta ki háziasszonyosan a bejárati ajtót, Scooter jött be elsőként. Őt egy barnább bőrű, alacsony férfi követte, majd felbukkant Justin is mosollyal az arcán. A magas, néger testőr lépdelt utána.

Az utolsó lépcsőfokon megcsúszott a lábam, még épp idejében sikerült megkapaszkodnom a korlátban. Mindannyian felém kapták a fejüket, kínosan elvigyorodtam.

- Még hamar berúgtál. – Justin kidugta a fejét Scooter és a néger pasi mögül, úgy vigyorgott rám. Arcomról lefagyott mosolyom, megforgattam a szemem. Feléjük igyekeztem, most jön az én szerepem.

- Köszönjük szépen, hogy felajánlottátok a házat. – mosolygott rám, aztán anyára, végül apára Scooter.

- Örülök, ha segíthetünk. – viszonoztam kedves mosolyát. – Akkor hát…ő az édesanyám, Kathleen Wise Collins, ő pedig az édesapám, Brian Collins. -  mutattam szüleimre. – Anya, apa, ő Justin… - kezdtem a legkönnyebbel. – Ő Scooter Braun. – csak reméltem, hogy jól emlékszem a nevére. – És tovább nem tudom. – kínosan ajkamba haraptam, a négert és a barna bőrűt kémleltem.

- Ő a testőröm, Kenneth Hamilton, de mindenkinek csak simán Kenny. – Justin mosolyogva vette át tőlem a szót, a négerre mutatott. Tehát Kenny. – Ő pedig a fotó-és videósom, Alfredo Flores. – végigmosolyogtam az egész bemutatkozást. Mintha már ezer éve ismernénk egymást, pedig még csak másodpercekkel ezelőtt találkoztunk először.

Anya és apa kedves csevejbe elegyedett a felnőttekkel, megbeszélték a legáltalánosabb kérdéseket. Justin és én is háttérbe szorultunk, aminek roppant nem örültem, ugyanis ezt kihasználta. Talán nem is szándékosan. De bevetette fegyverét. Ahogy rám mosolygott, a szívem megbolondult és rohanni kezdett. A pillantása a gyomromat is megbolygatta.

- Szerintem Justin menjen az emeleti szobába, mert annak külön fürdőszobája van, persze ez csak egy javaslat, én nem értek ehhez. – nevetett fel anya.

- Az emeleti vendégszoba francia ágyas, a lentiek közül az egyikben két ágy van, a másikban pedig egy francia. – apa átvette a szót. A „csapat” összenézett, szó nélkül vitatták meg az alvásrendet.

- Justin felmegy, Fredo és Kenny a kétágyasban, én a lenti franciásban, ha így mindenkinek jó. – körbenézett Scooter, „közülük” mindenki bólintott, „mi” csak vállat rántottunk, jelezvén, hogy nekünk aztán mindegy.

Anya beavatta őket a szobák elrendezésébe. Ami a Justiné lesz, amellett van egy fürdő. A Scooteré és a Kenny és Alfredoé között egy újabb fürdőszoba van. Így mindenkinek lesz bőven ideje fürdeni, tekintve, hogy nekem sajátom van, Scooter majd feljön a Justin szobája mellettibe, anya és apa pedig majd miután mindenki fürdött, akkor fog.

Idefent is hallottam, hogy milyen jól megvannak egymással. Apa és Scooter néha a kelleténél is hangosabban nevetett fel. Mintha régi barátok lennének, akik a 10 éves osztálytalálkozón vannak. Anya mindig viccesnek találta Kenny beszólásait, amiken jómagam is nevettem. Alfredo hozzám is feljött, nagyon barátságos volt. Tőle tudtam meg, hogy Pattie, Carin és Justin kisöccse most Stradfordba ment, mert Justin nagyszüleinek segítségre van szüksége. Többre nem futotta, mert anya leinvitálta őt is, hogy egyen a ma készített muffinokból. Úgy ették a sütiket, mint a gyerekek. Kenny tenyerében egyszerre három is kényelmesen elfért, pedig nem voltak kis adagok. Ezen megint nevettünk egy jót.

Fél 12 lehetett, mikor úgy döntöttünk, ideje lefeküdni. Az én szememben egy cseppnyi álmosság sem volt, így a jókedv megszakításához sem volt kedvem, de gondolom a csapatnak hamar kell kelni.

- Kicsim… - húzott félre anya. – Megtennéd, hogy raksz ki pár fehér törölközőt a fenti fürdőben? Tudod, a szekrényben vannak, valahol alul. – suttogta.

- Persze, máris. – mosolyogva rábólintottam, s tekintve, hogy Justin már a fürdést tervezte, sietősen igyekeztem felfelé. Ahogy anya mondta, tényleg alul voltak a fehérek, melyekből kivettem négyet, talán annyi elég lesz. A pultra raktam őket, szépen megigazítottam. Mikor kijöttem, már nem égett odalent a villany. Még aztán hamar feloszlottak. Elhúztam a szám, célba vettem a szobám. Én komolyan nem vagyok álmos. De attól még lezuhanyozhatok. Egy kis forró víz talán még el is álmosítana.

A fürdéssel negyed óra alatt végeztem. A hajamat befonva hagytam, nagyon tetszett így. Miután lemostam az arcom és bekentem hidratálókrémmel, következett a pizsama felvétele. Kék törölközőm levetettem magamról és belebújtam egy térdig érő cicanadrágba, valamint egy szűk Tom&Jerry-s pólóba. Egy időben mániám volt ezt a pólót hordani.

Ablakomhoz sétáltam, az üvegnek támasztottam a homlokom. A pázsitot pásztáztam, amelyet szépen megvilágított a Hold és az egyik kerti lámpa, ám gondolatom egészen másfelé terelődött. Két szobával arrébb alszik Justin. Akiről azt hittem, akkor láttam utoljára, mikor lement a színpadról a díjával. Aztán jött egy őrült ötletem, amit elfogadott és tessék…egy fürdőszoba választ el minket. Kíváncsi vagyok, mit csinálhat. Már biztosan megfürdött, ahogy Scooter, anya és apa is. Fél 1 volt. Én pedig az ablakomnál állok, teljesen éberen, Justinon gondolkodva. Ez nem normális. Le kell feküdnöm.

Sóhajtva ágyam felé fordultam, vonakodva elindultam, de tekintetem másra terelődött. Az ajtómra. Van más választásom is a lefekvésen kívül. És bevallom, jobban hangzik, mint az alvás. Megváltoztattam a tervem. Még nem fekszem le. Inkább leskelődöm kicsit. Az nincs büntetve. Halkan ellépdeltem az ajtómig, óvatosan nyomtam le a kilincset. Résnyire nyitottam az ajtóm, úgy is hagytam. Lábujjhegyre álltam, egyetlen ajtó felé tipegtem. Ügyeltem, hogy csendes legyek és arra is, nehogy valaki meglásson. Bár a házban egy villany sem égett, az óriási, falakat beterítő ablakon keresztül könnyedén besütött a Hold. Szívem egyre erősebben kalapált, ahogy közeledtem az ajtaja felé. Remegve csúsztattam kezeim a kilincsre, percekig nem nyomtam le. Erőt vettem magamon, ajkamba haraptam, s benyitottam. Halk nyikorgás ütötte meg fülem, idő kellett míg rájövök, én voltam. A fény kedvezően esett. A Hold ezüstös színe átkúszott a fal és az ajtó között és halovány csíkban vetült rá egy meztelen testre. Derekáig volt húzva a takaró, nekem háttal feküdt, felsőtestét nem fedte semmi, így hátizmai szépen kirajzolódtak. Csodálatos volt. Mintha csak egy festményről szedtem volna le a jelenetet. De ahhoz, hogy ez így fessen, szükség volt Justin tökéletes vonásaira is. Nem mondom, hogy túlságosan ki lett volna gyúrva, de elég volt, ami rajta volt. Nem, ez nem jó szó. Inkább azt mondom, elég volt ahhoz, hogy jól nézzen ki.

Fejemet az ajtólapnak döntöttem. Nem is tudom, meddig gyönyörködhettem benne. Keresztbe vetett lábaim elgémberedtek, tüdőm elégedetlen volt a kevés oxigénnel, így hirtelen vettem levegőt. Rájöttem, nem szabadna ezt csinálnom. Gondolok itt a leskelődésre, de a gondolataimra is. Hirtelen miért gondolom őt tökéletesnek?

Megráztam a fejem, feladom. Elég volt ennyi. Bár még mindig nem vagyok álmos – sőt, ha lehetséges, most még éberebb vagyok -, de akkor sem csinálhatom ezt. Butaság.

Halkan bezártam az ajtót, bár korántsem ügyeltem annyira a csendre, mint mikor jöttem. Visszafelé menet szinte már trappolásnak hatott az, amit csináltam az odafelé vezető halk tipegésemhez képest. Valamiét feldúltnak éreztem magam. Nem tudnám megfogalmazni az okot. Valójában én sem tudom…

Bevetődtem az ágyamba, mellkasomhoz szorítottam a mackóm. Az ágytámlának döntöttem a hátam, a falnak a fejem és a padlót vizslattam. Függönyöm össze volt húzva, de maradt középen vagy egy 20 centis rés, ahol beférkőzhetett a Hold fénye. Ismét elmerültem a gondolataimban. Hihetetlen, hogy kikkel vagyok most egy házban. Ezen emberek voltak a témám központja. Ki tudja, meddig gondolkodtam rajtuk.

Az ágyamat körülvevő „függöny” megrezdült. Félve pillantottam oda. Nem attól féltem, hogy ki az, hanem inkább csak attól, hogy miért. Széthúzta, kis rést alkotva, melyen bekukkantott. Hunyorogva próbáltam kivenni az alakot, de semmi mást nem láttam, csak egy nagy feketeséget. Ujjaim belemarkoltam plüssállatomba, fentebb csúsztam az ágyon. Az alak arca egyre bentebb hajolt, de messze volt még attól, hogy elérje a Hold fényét.

- Anya, te vagy? – tehetetlenségemben kicsúszott a számon. Bár suttogtam, mégis hangosnak hallatszott. Mellkasom sűrűn emelkedett és süllyedt, türelmetlenül vártam már, hogy végre megpillantsam a személyt. Lehajolt, ágyamra támaszkodott. Lassú mozdulatokkal közelebb mászott hozzám, arca egyre világosabbá vált. Mielőtt felfoghattam volna, már tudtam, hogy ki van itt.

- Szia. – ajkai megrándultak az elfojtott mosolytól. Szeme csillogott az ezüstfényben, haja kuszán állt, nyaka vonala kihangsúlyozódott. Belefájdult a szívem, hogy milyen tökéletes volt.

- Mit csinálsz, Justin? – megnyaltam ajkam, összehúztam a lábam, de így még közelebb tudott mászni. Leült elém, közvetlenül lábamhoz. Arcomat kémlelte, égetett a pillantása. Nem tudom, ő látott-e engem, mindenesetre csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre, ajkait bámulom.

- Keresek valakit, aki hozzám hasonlóan nem tud aludni. – halk szavai szívembe nyilalltak. Nem tud aludni? Ez azt jelenti…hogy…fent volt, mikor…?

- Megtaláltad. – ennyi telt tőlem, ez is olyannyira halkan csúszott ki belőlem, hogy én alig hallottam. Összeszorítottam ajkaim, próbáltam halkan nyelni, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Hasamnál pólómba markoltam, de nem sikerült megszabadítanom magam az ott keletkezett görcstől. Megengedtem magamnak, hogy tekintetem lentebb vándoroljon. Nyaka, nyakán kidudorodó halovány erei, kulcscsontja… Teljesen kiszáradt a szám, ismét meg kellett nyalnom. Bevallom, csalódott voltam. Pólót vett fel. Én szerettem volna látni szemből is a testét, nem csak hátulról… De legalább olyan póló volt, amiben mellkasánál átható bordái látszottak.

- Észrevettelek. – motyogta, hangjára összerezzentem. Lehet csak nagyon belemerültem a gondolataimba, de nem értettem, miről beszél. – A díjátadón… - mosolyodott el féloldalasan. Ó, hogy az integetésre gondol?

- Sajnálom, hogy nem kérdeztelek meg arról, hogy odaadhatom-e másnak a backstage kártyát. – ennyivel tartoztam neki azóta, hogy Denise kezébe adtam a plasztik papírt. Hangom egyeletlen és erőtlen volt.

- Ha te jössz el, lehet el sem fogadom ezt az ajánlatod. – most viszont egyértelműen tudtam, mire gondol. – Apropó, köszönjük még egyszer. – elnyitotta ajkait, úgy mosolygott. Sikerült tovább kínoznia, hiszen most még tökéletes foga látványával is meg kellett birkóznom.

Túl sok volt ez nekem. Hirtelen ennyi változás. Nemrég utáltam, most komolyan azt kell bevallanom, hogy milyen tökéletes? Mert igen, az. Egyáltalán nem buzi, nem meleg, nem kislány, semmi. Pasi és…ó, és még milyen jó pasi…! Túl sok volt a feszültség. Egy méter volt köztünk, de úgy éreztem, arcomba beszél. Nem rossz érzés volt, csupán bezártnak éreztem magam. Túlságosan maga alá vont. Kénytelen voltam kiszabadulni. Felálltam és az ablakomhoz mentem.

- Zavarok, Blair? – mögülem érkező hangja bocsánatkérő volt, ugyanakkor reménykedett a nemleges válaszban. Bal kezemmel átkaroltam a derekam, jobbal rákönyököltem és bekaptam a körmöm. Évek óta nem rágtam. Most sem hiányzik, csupán feszültség levezetés. Kérdésére válaszolván megráztam a fejem. – Akarsz beszélgetni? – istenem, ez a hang. Megőrjít. Mint egy angyal hangja. Nem voltam képes megfordulni, se megnyikkanni. Úgy éreztem, hozzá képest az én hangom csak egy krákogó vénasszonyéra hasonlítana. Ha pedig ránéznék, elfogna a féltékenység.

Valószínűleg sokáig állhattam az ablaknál és nagyon belemerülhettem a gondolataimba.  Szívem épphogy lenyugodott, érintése a derekamon újra lázba hozta. Éreztem közelségét, de nem értünk össze. Arcát előredugta, súrolta az enyémet. Belém fagyott a levegő.

- Minden rendben? – hangjának hallatán lehunytam a szemem, majd reszelősen kiengedtem a levegőm és lehajtottam a fejem.

- Csak álmos vagyok. – hazudtam. Éppen azért jött, mert tudja, hogy éberebb vagyok, mint valaha. Erre ilyet mondok? Nem kétség, hogy átlát rajtam.

- Azt hiszem, akkor én megyek. – húzódott hátrébb, majdnem rászóltam, hogy ne tegye, de sikerült magamban tartanom. Keze lehullt derekamról, lélegzetvételem úgy szaporodott, ahogy ő távolodott. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy már az ágy végénél jár. – Blair? – szavára azonnal megfordultam. Váratlan dolog fogadott. Elszámoltam magam, mégsem volt olyan messze. Egészen pontosan egy méterre állt tőlem.

- Hmm? – suttogtam, szemébe néztem. Elmosolyodott.

Egyetlen lépéssel átszelte a kettőnk közti távolságot. Ajkaim elnyíltak a váratlan mozdulattól, melynek következtében arca alig 10 centire került az enyémtől. Ez volt az a pillanat, mikor a szívem beindult. Mint még soha. Vagyis…úgy, mint még soha miatta. Mogyoróbarna írisze a fehércsokoládéhoz hasonlított a Hold fényében, s nekem ezzel a szempárral kellet tartanom a kontaktust. Éreztem leheletét. Éreztem illatát. A friss, felismerhetetlen illatú tusfürdőből származó illatot.

- Mit akarsz..? – lenéztem ajkára, hogy ne égesse tovább a retinám. A mondat végéről lemaradt a csinálni szó, így pedig kissé más értelmet kapott a mondat. Durvának hatott, pedig nem annak szántam.

Válasz helyett elmosolyodott, puha ujjait gyengéden állam vonalára simította, megemelte a fejem, így kénytelen voltam ránézni. Lábam megremegett abban a pillanatban, hogy közelíteni kezdett. Nem tudtam, mit akarhat, de abban biztos voltam, hogy nem megcsókolni. Ettől függetlenül gyomrom ugyanúgy remegett, a levegőt talán túl gyorsan szedtem. Arca könnyedén enyémnek simult, mentolos lehelete végigfutott nyakamon. Hüvelykujja végigsimított állkapcsomon, s ha mindez nem lett volna elég, másik kezét derekamra csúsztatta. Remegett az egész testem. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki. Elgyengített.

Ajka arcomhoz ért, csupán két pillanatra. Előbb alsó ajka hagyta el arcom, majd felső.

- Csak szép álmokat kívánni. – súgta fülembe. Mély levegőt vettem, hogy megerősítsem magam, de nem sikerült. Ugyanúgy a hatása alatt maradtam. Lassan elhajolt, mosolyogva szemembe nézett. Végigsimított járomcsontomon, ujjaim alkarjára kulcsolódtak, de esküszöm, nem én irányítottam őket. – Most viszont megyek. Hagylak aludni. – még távolabb hajolt, de az érzés nem szűnt meg. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam előtte, kulcscsontját kémleltem és azt néztem, ahogy egyre távolabb kerül. – Jó éjt, Sweetheart. – suttogta. Elengedte az arcom, kezem lehullott alkarjáról. Csak annyit láttam, hogy elmosolyodik, majd sarkon fordul, és elmegy.

28. Vásárlási kalandok

Szia mindenki!♥

Nagyon rövid lennék most, mert a szemeim már égnek a szenvedéstől, hogy nyitva tartom őket. Megjött a következő rész, amelyet szinte teljesen Justin & Blairnek áldoztam:) Remélem tetszeni fog. A kommenteket nagyon köszönöm és még mindig várom a komik számának növekedését.

És akkor itt le is zárom:D

Legyetek jók és hallgassatok sok Believe-et!

Kellemes Olvasást.♥

Próbáltam csinosan felöltözni, de közben arra is figyeltem, hogy könnyen levehető ruha legyen, hiszen ha felpróbálok egy ruhát, akkor nem kéne fél órát a próbafülkében töltenem. Egy közepes méretű táskát választottam, amibe belepakoltam a szükséges dolgaimat, aztán negyed 8 lévén száguldásba kezdtem lefelé. A lépcsőházat választottam lapos talpú csizmám ösztönzésére.

Megkerestem az 508-as számozású ajtót, s magabiztosan bekopogtam. Kicsit hülyén néz ki, hogy egy csaj jön a pasihoz, de Mr Bieber így óhajtotta.

Elfordult a kilincs, az ajtó pedig kinyílt, és megjelent előttem egy pólóval felső testét takargató fiú.

- Késtél. – vetette azonnal szememre.

- Akkor mindenesetre te kissé bolond vagy, hogy póló nélkül óhajtasz mínusz fokban kimenni. Vagy…ó, várjunk csak! Hogy még nem vagy kész? – gúnyolódtam mérsékelten.

Nagy levegőt véve, fogát csikorgatva próbálta elfogadni, hogy alulmaradt.

- Mindjárt elkészülök, addig gyere be. – tárta ki az ajtót.

- Megvárlak idekint, köszönöm. – fontam össze magam előtt a kezem, s el is mosolyodtam, hogy ne látsszon durvának az összhatás.

- Menj öltözni, fiam. – jelent meg Pattie, aki hátrébb tuszkolta Justint, így ő eltűnt, Pattie pedig mosolyogva megállt előttem. – Szia, Blair.

- Szia, Pattie. – tükröztem magamra a mosolyát. – Elnézést, ha zavarok. – fogalmam sincs, miért mondtam ezt, hiszen Justin kérésére jöttem ide, nem magamtól.

- Ne butáskodj, még véletlenül sem zavarsz. Biztos nem jössz be?

- Nem, köszönöm. – ráztam a fejem, s csak reménykedni tudtam, hogy ezt a visszautasítást nem veszi rossz néven. Valójában szívesen bementem volna, hiszen Justin Bieber szobájára mindenki kíváncsi, de akkor fél óra lett volna, mire kijövünk.

- Carin említette, hogy pénteken divatbemutatóra mész. Tuti jó lesz. – mondta izgatottan.

- Igazából kicsit félek tőle, de nagyon várom. – mosolyogtam oldalra döntött fejjel.

- Kész vagyok. – ért vissza Justin, éppen a kabátjába bújtatva a kezét. – Ó, bankkártya! – tűnt el ismét, majd nem sokkal később végre elhagyta a szobát.

- Biztos nem ke…? – kezdte Pattie, de Justin közbevágott.

- Nem, biztos nem kell Moshe. – rázta meg a fejét. – Majd jövök. – puszilta arcon édesanyját, majd mosolygós pillantással rám nézve a lift felé bökött, s elindult.

Intettem az éppen nekem köszönő Pattienk, s követtem a barna hajú fiút, ezernyi kérdéssel kavarogva a fejemben. Vajon hova megyünk? És mivel? Talán gyalog? Hogyhogy nem hozza a testőrét?

Feltettem volna mindet, de inkább csendben maradtam. A lifthívó gomb megnyomása után nem sokkal ki is nyílt az ajtó. A kis légtérben mintha nehezebben viseltem volna a közelségét. Többször is szólásra nyitottam a szám, de mindig magamba fojtottam a szót egy ajkamba harapással. Megkönnyebbülés volt látni a liftajtó nyitódását. Ám nem éppen oda érkeztünk, amit vártam volna.

Az elegáns hall helyett egy csendes, sötét, visszhangzó alagsorba találtam magam. Justin jó egy méterre járt már a lifttől, mikor kérdőn visszapillantott rám, én pedig zavartan utána siettem.

- Ez a parkolóház. Az 1A-ban vagyunk, itt parkolnak a kocsik és a motorok. Az 1B-ben vannak a buszok. Tudod, ha valaki turnéra indul… - magyarázta lelkesen, mialatt céltudatosan lépdeltünk valamerre.

- Tiszta rejtély ez a szálloda. – motyogtam elgondolkodva.

- Azért ismerem ennyire, mert már másodjára vagyok itt ilyen hosszú ideig. Ez nem csak egy szálloda. Ez luxusszálloda. Rendszerint szállásolnak itt el magazinfotózásokra invitáltakat, és alapjában véve megfordul itt színésztől kezdve az énekeseken át az apuci pici lányáig mindenki. – nyelvhasználata hirtelen fennkölt lett, mintha átvette volna a szálloda eleganciáját és ő is egy darab érték lenne, ami valójában jogos, de nekem jobban tetszik a laza, lökött Justin.

- Akkor én most nagy embernek számítok, hogy itt lehetek? – vontam le a következtetést.

- Szerintem az, hogy ki mennyit ér, nem azon dől el, hogy mennyire giccses hotelben alszik. – nem értettem hirtelen váltását. Az előbb még luxusszállodának hívta, most giccses hotelnek? Nem tudok rajta eligazodni. – De persze, aki ide berakja a lábát, egy kertvárosi ember szemében nagynak és dúsgazdagnak látszik, és rögtön elkönyvelik beképzeltnek, aki semmi mással nem törődik, csak hogy koncertekből és csupán a létezésével pénz szerezzen, amit elkölt feleslegesebbnél feleslegesebb dolgokra ahelyett, hogy alapítványoknak és rászorulóknak adományozna. – fintorodott el a végén. Azt hiszem, már értem, mire akart ezzel kilyukadni. Általánosságban beszélt az elején, de annyira felhúzta magát, hogy a végén magára összpontosította a figyelmet. Láttam rajta, hogy bántja az a fajta dolog, hogy sokan úgy ítélik el, hogy azt sem tudják, mit és miért csinál. Mélyen elszégyelltem magam, hogy én sajnos ebbe a kategóriába tartozom.

A közvetlenül felénk közeledő autó reflektorai kétszer felvillantak, ehhez pedig pityegés is társult. Rögtön tudtam, hogy az óriási, minden porszemtől megtisztított csodás fekete autó a Justiné. Engem megkerülve az anyósülés ajtajához sietett és kinyitotta azt, majd halvány mosollyal az arcán rám pillantott. Tényleg felajánlotta, hogy beülhetek ebbe a lenyűgöző autóba? Azt hiszem, életemben még csak egyszer, ha utazhattam ilyenben. Nekünk sincs rossz kocsink, na de ez…

Mielőtt beültem volna, feladatomnak éreztem, hogy visszatérjek még az előző témához.

- Aki elítél téged, az egyszerűen csak lusta, hogy utánanézzen mindannak, amit leraktál az asztalra. – talán úgy hatott, mintha általánosságban beszélnék, de nem. Én magamról beszéltem. Hiszen velem is ugyanez történt. Elítéltem őt, most pedig kezdek rájönni, hogy korántsem minden úgy van, ahogy én elgondoltam.

- Mégis én szenvedem el ennek hátrányát. – vont vállat. Szemébe nézve ajkamba haraptam, majd egy sóhajjal beletörődve, inkább beültem a kényelmes autóba. Rám zárta az ajtót, aztán megkerülte a kocsit és ő is beült.

Leszegett fejjel, sálam végével játszva gondolkodtam azon, ami az előbb elhangzott. Kicsit hamarabb is felvilágosíthatott volna ilyen téren. Bár akkor valószínűleg meg sem hallgattam volna, jobb esetben csak vállat vonva felnevettem volna és annyiban hagyom a dolgot.

- Blair, csak hogy tudd… - szólított meg halkan. – Nem azért mondtam ezeket a dolgokat, hogy rád vessem. Nem rád vonatkozott. Nem is tudom, miért mondtam. – nagyot sóhajtva hátrahajtotta a fejét, pár másodperc múlva mégis úgy döntött, inkább beindítja a kocsit, ami meglepően halkan bőgött fel. Sőt, erre nem is lehet ezt mondani. Szinte meg sem szólalt.

- De igazad van. – harapdáltam szám szélét.

- Felejtsük el. Felejtsük el ezt a ki mennyit ér és ki mennyire ítél el kit dolgot. Te Blair vagy, én Justin vagyok, te egy modell, én egy énekes, mindketten emberek vagyunk, hibázunk, mondunk felesleges dolgokat, de…ennek sincs semmi értelme. – rázta meg a fejét lehangoltan.

- Justin, kapcsolsz egy kis fűtést, légyszi? – próbáltam terelni a témát.

- Persze. – bólintott, majd beállította a hőfokot, a fújás erőségét, és azt, hogy hová fújjon.

Mosolyogva megköszöntem, ő pedig rükvercbe tette a kocsit, kitolatott, majd a kijárat felé vette az irányt.

- Mesélj, milyen napod volt. – pillantott rám mosolyogva, majd tekintetét visszaszegezte az útra.

- 2 edzés, fotózás, rohanás ide-oda…a szokásos. – vontam vállat. – De legalább láttam Dominicot. – vigyorodtam el. Nem mertem az arcára nézni, de sejtem, hogy elfintorodott. – És találkoztam Justin Bieberrel is. – tettem hozzá kedvesen.

- Justin Bieberre ne is pazarold az időd. Nincs olyan felsőteste, mint Dominicnak… - próbálta hangjából eltűntetni a szarkazmust, de egyértelműen nem sikerült. Hogy javítsa helyzetét, küldött felém egy mosolyt.

- A felsőtest nem minden. – hízelegtem kicsit. Hátha ettől jobb kedve lesz. Nagyobb lett a mosolya, szóval talán sikerült. – Na és neked milyen napod volt?

- Rádióztam, dedikáltam, meg edzésen voltam. Nagyjából ennyi. Ja, és ihletet kaptam egy új dalhoz. – vigyorodott el. Szerencsés helyzetben voltam, mert ő vezetett, így nem tudott rám nézni, én viszont mindvégig kémlelhettem őt. Pillanatok alatt is sikerült szemügyre vennem szemét, ajka és orra vonalát, állkapcsa vonulatát. És sikerült megállapítanom, hogy igenis jó pasi. Számomra is érdekes volt ez a megállapításom, de nem tudok ennek igazságtartalmával ellenkezni.

- Címe van? – utaltam a dalra.

- Még csak pár sorig jutottam. – görbítette le ajkát. – Oh, már tudom is, hova menjünk. – csillant fel a szeme, amin felnevettem. Aranyos volt.

Az út nagy részét csendben töltöttük, csak a halk volumenű rádió adott háttérzajt. Természetesen le kellett adniuk Justin egyik számát, ami a U Smile címet viselte. Nem gondoltam volna, de megragadt a fejemben a dallama, sőt még a „…cause whenever you smile, I smile…” rész is. Igazából az egész szöveg bejött. De azt megállapíthattam, hogy a dal már régi, ugyanis a hangja most sokkal mélyebb, mint a dalban. Megdöbbentő volt a különbséget hallani, mikor az utolsó, befejező sort ő is énekelte. Tényleg rengeteget változott a hangja.

Igyekeztem nem meglepődni, mikor egy óriási épület parkolójába hajtottunk be. Már kívülről is elegánsnak látszott, belülről viszont csak még szebb volt. Egyenesen a 2. emeletre mentünk fel lifttel, miután a kocsit biztonságos helyen hagytuk.

- Justin… - szóltam talán kicsit félő hangon. – Te itt hogy akarsz nem feltűnő lenni? – haraptam ajkamba.

- Csak reménykedni tudok, hogy túléljük. – nevetett fel, mire nekem kitágult a szemem. – Nyugi…olyan boltokba viszlek, ahová átlagemberek nem teszik be a lábukat, mert már a kirakatban lévő áraktól megijednek. – na hát ez egyáltalán nem volt nyugtató.

- Mert azt hiszed, hogy nekem van arra pénzem, hogy méregdrága ruhákból vásároljak annyit, amennyi nekem kell? Márpedig én sokat terveztem vásárolni…

- Egy szóval nem mondtam, hogy neked legyen rá pénzed. Elég, ha az én bankkártyám itt van. – villantott meg egy féloldalas mosolyt, amely bevallom, különösen tetszett.

- Álmodban sem fogsz helyettem fizetni. – tiltakoztam azonnal.

- Menjünk. – torpant meg, s mosolyogva egy üzlet felé bökött az állával. Odapillantottam, s amint megláttam a próbababákra húzott ruhákat, leesett az állam. Justin aprót lökött rajtam, de nem is kellett tovább nyüstölni, rögtön bementem. Illedelmesen köszöntem a pénztárosnak, ahogy Justin is, majd belevetettem magam a vállfákra akasztott ruhák csodálásába.

- Justin, ezek elképesztőek. – simítottam végig pár darab anyagán, amely különösen tetszett. – Legszívesebben most kimennék, hogy ne fájjon a szívem értük, de itt hagyni sem bírom őket. – haraptam ajkamba.

- Blair, annyit választasz, amennyit akarsz. – kacagott mellettem. – Komolyan gondoltam a fizetős dolgot, ha te még nem is. Szóval tied a pálya.

- Jó estét! Segíthetek valamiben? – bukkant fel mellettünk egy huszonéves eladó.

- Köszönjük, egyelőre még nincs gondunk. – utasította Justin vissza mosolyogva. Az eladó bólintott, majd Justin végigstírölése után elment.

- Te is láttad, hogy végignézett rajtad? – súgtam oda neki.

- És te látod, hogy a sarokban álló pasi hogy bámul téged? – suttogott vissza vigyorogva.

- Komolyan? – vontam fel szemöldököm, de nem mertem odanézni. Majd kicsit később, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy őt emlegettük.

A boltban csak mi voltunk. Illetve volt még egy nő, de ő nem sokkal a mi érkezésünk után kiment. Éppen annyira volt csak nagy üzlet, hogy Justint mindig láttuk egymással, de a ruhák annál szebbek voltak. Ő elment a férfi oldalra, én pedig a női oldalon próbáltam kiválasztani a temérdek ruha közül a 3 legjobbat. Igen, háromnál többet nem szándékoztam venni, mert ha még Justin is vesz legalább ennyit, rögtön elköltünk vagy negyedmilliót.

Kinéztem magamnak egy kockás inget, amely egy nagy masnival volt megvadítva. Nekem nagyon bejött és van is hozzá egy megfelelő fekete nadrágom a bőröndömben. A második darab egy átlátszó blúz volt, amit már nagyon régóta akarok. Mivel semmi olyan alsót nem találtam, amiben lett volna valami különleges, ami még a többi nadrágomban nincs, így arra jutottam, hogy nézek inkább még valami felsőt. A választásom egy szőrös mellényre esett, ami jól fog majd jönni a hideg, téli napokon.

- Hogy állsz? – hallottam a függöny túloldaláról Justin hangját.

- Mindjárt…kész…au… - nyögdécseltem idegesen, ugyanis a felső gombja beleakadt a hajamba és úgy rágubancolódott, hogy minden szálat szépen nekem kellett leszedni róla. - …vagyok. – mondtam végül megkönnyebbültem. Sosem történt még velem ilyen, és hát persze, hogy most kell. Gyorsan visszavettem a saját ruháimat és kilibbentem a fülkéből.

- Kezdtem azt hinni, hogy közbe kell majd lépnem. – vigyorgott rám.

- Ha kukucskáltál, mérges leszek rád. – fenyegettem morcosan, mire vigyorát mosolyra váltotta, s csak nézett rám, mire felvontam a szemöldököm, ő meg csak megrázta a fejét.

- Választasz még, vagy ez végleges?

- Végleges. Mehetünk. – bólintottam rá. – Ja, persze csak ha már te is kész vagy. – jutott eszembe.

- Nekem gyorsabban ment a választás. – nyugtatott meg.

A kasszához mentünk, ahol a csaj Justin kérésére mindent egybeütött, pedig direkt előre leszögeztem, hogy külön fizetünk. Könnyed lazasággal átnyújtotta a bankkártyáját, amiről a gép lezabálta a pénzt, majd az eladó egy táskába belepakolt mindent, de megkértem, hogy legyen szíves kettészedni, mire elfintorodott, de megtette, hogy Justinnál jó benyomást keltsen – gondolom én.

A második szintet teljesen körbejártunk, két bolt kivételével bementünk mindenhova. Vettem egy nadrágot, egy csizmát és borzalmasan édes kiegészítőket is.

 

- Szeretnél játszani? – szólalt meg halkan. Feje le volt hajtva, úgy lesett fel rám pillái alól. Ez már önmagában gyerekesen édes volt, de ráadásként még ajkaiba is harapott. Ez is tipikusan olyan Justinos mozdulat volt, ami igenis tetszett.

- Mire gondolsz? – kortyoltam bele forró csokimba, s a kényelmes ülésből feltápászkodva az asztalra könyököltem.

- Mondj olyan dolgot, amit még nem tudok rólad. Aztán mondok én. Aki hamarabb kifogy az ötletekből, az veszít. Na, mit szólsz? – kérdezte izgatottan. Hosszasan elgondolkodtam a játékszabályon, s végül arra jutottam, kárt nem tehet.

- Utálok ágyazni. – fintorodtam el. Először meglepődött, majd felnevetett. – Ne nevess. Tényleg nem szeretek. – hajtottam le a fejem kínosan mosolyogva.

- Én borzalmas vagyok a konyhában. – vont vállat még mindig nevetve.

- Szeretnék megtanulni gitározni. – ez nem tudom, hogy kapcsolódik a konyhához, de ez jutott eszembe.

- Hmm… - gondolkodott el csücsörítve. Felvont szemöldökkel jeleztem kíváncsiságom, de megint csak megrázta a fejét. – Én megöltem kiskoromban a kedvenc aranyhalam.

- Ó, szegény. Hát hogy tehetted ezt vele? – csóváltam rosszallón a fejem, a végén eleresztettem egy mosolyt.

- Azt hittem, fuldoklik. – görbítette le az ajkát, ami megnevettetett. – Ne nevess, tényleg. Kimentem a szobából, anya közben adott neki enni és mikor visszamentem, csak azt láttam, hogy össze-vissza ficánkol. Mint utólag megtudtam, csak a kaja után ment, de akkor azt hittem, hogy fuldoklik. A kis hálóval kifogtam és addig tartottam a víz fölött, míg meg nem állt egy helyben. Aztán visszaraktam a vízbe, de már nem úszott. – mesélte szomorúan. Látszott rajta, hogy sajnálja az esetet, persze nem érintette úgy meg, mint a kutyusa halála, de szerintem aranyos volt, hogy egy kis halacska után is aggódik, még mindig.

- Nekem sosem voltak ilyen állataim. Csak kutyusom volt, több is. – ismét beleittam a forró csokimba. Justin is ezt tette a tejeskávéjával. – Viszont ami kiskorom óta sem változott, az a hajam. – tekertem mosolyogva egy tincset az ujjam köré. – Egyszer megnövesztettem a hátam közepéig és azóta mindig ilyen hosszú. Csupán egyszer vágattam belőle 10 centit, de azt is elraktam. Ott lapul valamelyik fiókom alján.

- Szerencsés vagy, mert szép hajad van. Úgy értem… - nevetett fel kínosan.

- Értem én. És köszönöm. – mosolyogtam rá. – Én is szeretem. – vallottam be.

- Olyan…mézszőke. Sötét mézszőke. – kalandozott el tekintete hajamon, s mikor meg akartam szólalni, közbevágott. – Várj, jobbat tudok. Titokzatos mézszőke. – vetette be csábító hangját és tekintetét.

- Titokzatos mézszőke? Senki sem mondott még ilyet. – mosolyodtam el ajkamba harapva. Igazából tetszett ez a megfogalmazás.

- A zöld, de még inkább a barna szemű lányok jönnek be igazán. – folytatta játékunkat. Igen, ez még a játékhoz tartozott, de tekintetét annyira belevéste az enyémbe, hogy azt gondoltam, szabályosan flörtöl velem, hiszen nekem barna szemem van. Oké, azt el tudom hinni, hogy szereti megőrjíteni a csajokat, de tudja, hogy engem nem tud, akkor miért teszi ezt? Vagy….egyszerűen csak azért nem akarom, hogy ezt tegye, mert tetszett, hogy ezt csinálja? Nos, igen…be kell vallanom, igenis tetszett.

- Én még mindig a barna hajú pasikra bukom. – nevetéssel próbáltam elviccelni a helyzetet.

- Nekem a hajszín nem elsődleges, mert jobban szeretek a lány szemébe nézni, mintsem a haját bámulni. – vágott grimaszt, ahogy belegondolt, milyen lehet folyamatosan egy csaj haját nézni. Ahogy én is belegondoltam, elkapott a nevethetnék.

- Ez fordítva is igaz. – helyeseltem még mindig nevetve. – De én bármilyen szemszínű pasiba bele tudnék szeretni, mert minden színben van valami szép. Az viszont igaz, hogy a barna valamiért nekem is dominánsabb.

- Hmm… - gondolkodott el sunyin mosolyogva. Utálom, mikor ezt csinálja, mert fogalmam sincs, vajon mire gondolhat. – Barna szem, barna haj… - fogalmazta meg az ideálom.

- Te jössz a játékban. – böktem ki, de amúgy gőzöm nem volt, hogy ki következik.

- A hajról eszembe jutott egy történet. – mondta, mire kíváncsiságot tükrözve felvontam a szemöldököm. – Még általánosban történt. Volt az osztályban egy fiú, aki rákos volt, szegény. – ekkor rögtön elfogott a szomorúság. Borzalmas dolog a rák, amely milliók életét keseríti meg. - És egy nap azt vettük észre, hogy mintha folyamatosan kevesebb haja lenne, mint régebben. Persze akkor ezt még nem igazán értettük, hogy miért, de az osztály nagy része gúnyolódni kezdett vele. Először tűrte, majd voltak olyan napok, mikor elsírta magát, azt is csak csendben. Én sosem piszkáltam, de megvigasztalni sem mertem odamenni hozzá. Aztán eljött az a nap is, mikor már szinte kopasz volt, a többiek pedig egyre jobban kiközösítették. Tudtam, milyen érzés az, és egyszerűen undorodtam a többiektől, hogy ilyenre képesek. Szóval elhatároztam, hogy segítek neki valahogy. Leborotváltattam a hajam. – utolsó szavain meghökkentem. Leborotváltatta a haját? Tényleg képes volt rá? Csak hogy segítsen egy rákos kisfiúnak elfogadnia a helyzetét?

- Tényleg ezt tetted? – nem bírtam felfogni. Bágyadt mosollyal bólintott, amitől csak még meglepettebb lettem. – Ez nagyon kedves. – nyeltem nagyot, hogy eltűntessem a gombócot a torkomban. Azért jelent meg, mert borzasztó lelkifurdalásom támadt. Ismét rájöttem, hogy egy olyan embert ítéltem el mindvégig, aki valójában egy nagyon jószívű fiú. Sokat nőtt most a szememben.

- Mielőtt megfordulna a fejedben, nem azért mondtam el, hogy menőzzek, csak eszembe jutott a hajról. – látszott rajta, hogy tényleg így van. És az is, hogy szép emlékként gondol erre vissza, nem pedig egy kellemetlen dologként, amit meg kellene bánnia.

Jó negyed óráig beszélgettünk még erről-arról, aztán fizettünk – fizetett… - majd visszamentünk a parkolóházba.

- Justin… - félénken lehajtottam a fejem, majd felnéztem kíváncsi szemeibe. – Mennyire vagy engedékeny a kocsiddal kapcsolatban? – harapdáltam az ajkam. Szemöldöke összeszűkült, nem igazán értette, hogy mit akarok mondani. – Ha esetleg nem szeretnél az útra koncentrálni, mintsem inkább az anyósülésről élvezni az utat… - célozgattam félénken.

- Aaaah, Blair… - hajtotta hátra a fejét, majd felnevetett. – Tényleg van jogsid?

- Már fél éve. Profi sofőr vagyok. – húztam a szám 32 fogat villantó mosolyra.

- Hát nem tudom, hogy a kezedbe merjem-e adni a drágaságomat. – vakarta meg a tarkóját kínjában.

- Ó, köszi, hogy így leértékelsz. – böktem oldalba. Épp a kocsihoz értünk, ő pedig felnyitotta a zárat, amit pityegéssel jelzett az autó. Bepakoltuk a táskákat a csomagtartóba, majd miután lezárta, kétkedve álldogáltunk egyhelyben. Ő gondolkodott a kérésemen, én pedig kérő pillantásokat lövelltem felé.

- Talán mégsem kellett volna mondanom, hogy a barna szem a kedvencem. – forgatta meg a szemét, majd színészi profisággal eljátszva a szomorút, a kezembe adta a slusszkulcsot, mire elvigyorodtam, ő pedig az anyósülés felé csoszogott.

- Imádlak! – szóltam utána, majd vigyorogva a sofőr oldalához siettem. Hihetetlenül jó érzés volt beülni egy ilyen kocsi volánjához.

- Mielőtt hozzákezdenél bármiféle önmegsemmisítő lépéshez is, inkább elmondom, mi hogy működik. – fordult felém. Elmutogatott mindent. Azt is elmondta, hogy a kulcsot csak be kell dugni a lyukba és a kocsi már el is indul, persze csak miután gyújtást adunk. Bebiztosított a gáz és a fék elhelyezkedését illetően is, na és az is kiderült, hogy automata sebváltó van. A reflektorok fényerősségének és irányának beállítását is elmagyarázta, és szó esett a visszapillantó tükrök beállításáról is. Éppen az ülés állíthatóságát akarta taglalni, mikor nem bírtam tovább.

- Justin, akkor ülj ide és vezess, csak ne tarts nekem KRESZ-tanfolyamot, rendben? – markoltam a kormányba.

- Rendben. – bólintott rá, szerintem ezzel az „ülj ide és vezess” részre utalva.

- Nem épp erre számítottam. – húztam el a szám. – Akkor mehetünk? – sóhajtottam fel.

- Csak óvatosan, Blair. – vett mély levegőt, majd példámat követve bekötötte magát és hátradőlt.

Nagyon egyszerűen ment az elindulás. Könnyebben, mint gondoltam. Abban, hogy merre van a kijárat, egy kis segítséget kértem Justintól, aki jól szórakozva tájékozatlanságomon segített. Így 9 óra körül is elég forgalmas volt az út, de szerencsére egy kocsi sem került alánk. Justin folyamatos kommentjei néha már az őrületbe kergettek, de azért megértettem őt, hiszen nem egy egyszerű autóról van szó.

- Blair, fékezz. Fékezz. – suttogta ismét.

- Justin, fékezek. – forgattam meg a szemem.

- De jobban. – nyafogta.

Kivártam a lámpát, s mikor sárgára váltott, már indultam is.

- Zöldnél lehet csak indulni. – mondta ismét.

Már nem is reagáltam rá. Az orra alá dörgölhettem volna, hogy idefelé jövet ő már akkor elindult, mikor a piros lámpa melletti számoló 2-t mutatott, azaz még volt 2 másodperc, hogy váltson.

10 perc alatt visszaértünk a szállodához, a beparkolás pedig pont olyan jól ment, mint a ki.

- Még egy kicsit gurulj előrébb. – szólt közbe ismét a nagyokos. Megtettem, amit kért. – Huh. – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Azt ne mond, hogy rossz voltam. – néztem rá egyik szemöldökömet felvonva.

- Pár órát azért még venned kéne. – hagyta ennyiben.

- Benne vagyok. – vigyorodtam el poénból, amin csak a fejét csóválva felnevetett.

Kivettünk minden csomagot a kocsiból. Nekem volt 3, neki 4. Meglepő? Nem!

Justin hősiesen ismét elkísért egyenesen a szobámig, mit sem foglalkozva a 4 táskájával. Jobbnak láttam rögtön bevinnem mindent, majd miután megszabadultam „terheimtől” és kabátomtól, visszamentem az ajtóban álló Justinhoz.

- Szóval…nagyon szépen köszönöm. – hálálkodtam mosolyogva. – A fuvart is, és azt is, hogy elkísértél. És azt is, hogy megvettél nekem gyakorlatilag mindent. – nevettem fel kínosan. – De ezért még számolunk. Nem lett volna szabad hagynom. – hajtottam le a fejem.

- Milyen férfi lennék, ha hagytalak volna fizetni, mondd már meg?! – nevetett most ő. – Emiatt ne aggódj. – nyúlt óvatosan felkaromhoz, hogy aprót simítson rajta. Felpillantottam rá, mire mosolyogva elvette kezét. Összezavarodva bár, de én is elmosolyodtam.

- Köszönöm. – mondtam újból. – Tényleg.

- Non fa niente. (Nem tesz semmit). – kaptam egy nem várt választ, vagyis a nyelvet illetően. Elismerően bólintottam.

Hezitáltam az elköszönéskor. Már-már kínos lenne, ha ismét én kezdeményezném az ölelést. De az még kínosabb lenne, ha csak állnánk itt, aztán zavaromban egyszerűen csak bezárnám az ajtót.

De ez szerencsére nem történt meg, aminek érdekében Justin cselekedett. Gyakorlottan, tipikusan azzal a „hogyan őrjítsük meg a lányokat” mozdulattal vont magához, miközben ő is közelebb lépett. Időm sem volt felemelni a kezem, ezáltal tenyereim lapockájára simítottam, így öleltem vissza. Volt ám ennek egy előnye: orrom közvetlen kapcsolatba került nyakával, amelyet olyan különleges illat borított, hogy megfordult a fejemben, talán nem is parfüm, hanem az ő saját bőrének illata. Ennyire különleges illatot én még aligha éreztem. És kikeverni is meglehetősen nehéz lenne.

Egyszerűbb, ha bevallom: élveztem. Élveztem karjainak melegségét, még ha ezt a szövetkabátja is okozta. Élveztem az engem körülvevő, lenyűgöző illatát. Azt is élveztem, ahogy nyurga, mégis szálkás testét átölelhetem. Nem tudom, mi ütött belém. Igazán nem tudom.

Érzéseim már így is zavartak voltak, s csak még jobban megbolygatta őket a hirtelen arcomat megérintő ajkai. Leblokkoltam. Ez volt az első ilyen alkalom. Önszántából, ráadásul elsőként és nem utánam puszilt meg. Milyen fura ezt így még csak gondolni is. Justin Bieber megpuszilt.