32. A Collins ház

Újra itt vagyok:) Belelendültem az írásba. Sajnos ez a tanulás kárára megy, még az angol háziim fele - a nehezebbik fele - nics kész, úgyhogy most pár napig arra fordítok majd több figyelmet, mert hétfőn már megyek is órára.
A részről csak annyit mondok most: egy kis gyereknap nektek...;)
Kellemes Olvasást. :))

Míg én illedelmesen feltipegtem a lépcsőn, ő két lépéssel felszökdécselt, mosolyogva várt a lépcső tetején.

- Biztos nem zavarok? – elhúzta a száját, aggódva nézett rám. Legalább ötször kérdezte meg, míg az ösvényen túljutottunk és ide nem értünk. Felsóhajtottam, aztán csak elmosolyodtam és megráztam a fejem.

Táskámban kutakodtam a kulcsom után, de percek múlva sem találtam. Még a halk szitkozódás sem segített előbbre jutni.

- Hát ez remek. – sóhajtva cipzáraztam be a barna válltáskám, vállamra dobtam előrehullott hajam. Justin összevont szemöldökkel nézte ténykedésem, valószínűleg rájött, mi a szitu. – Nincs gond, be tudunk menni, csak…fordulj el. – óvatosan vállához értem, az erdő felé fordítottam, háttal az ajtónak. Az ajtó két oldalára helyezett virágok egyikének gyökeréhez dugott pótkulcs után kutattam ujjaimmal, nem sokkal később kezembe is akadt a puha virágföld tetején pihenő ezüstkulcs. Bedugtam a zárba, elfordítottam, berúgtam az üvegajtót és gondosan visszarejtettem a virág alá a kulcsot. – Kész, fordulhatsz. – megvártam, míg megteszi, aztán bementem a házba.

Csücsörítve méregette a virágokat, amin elmosolyodtam. Aztán összefonta maga mögött a kezét és a lábtörlőn megtörölte cipője talpát, majd belépett. Tekintete rögtön elkalandozott a nappalin. Bezárta az ajtót, addig én le is vettem a cipőm, ő is megtette. Vékony kabátom a fogasra akasztottam, felé nyújtottam a kezem. Ő is lekapta magáról az ő kabátját, mosolyogva kezembe adta, felakasztottam.

- Nem vagyok jó idegenvezető, szóval a ház bemutatása rövid menet lesz. – kuncogtam fel. – De előbb igyunk valamit, mert szomjan döglök. – böktem a konyha felé, mely a nappali bal oldalán helyezkedett el, egy lekerekített sarkú téglalap „boltív” volt az átjáró, mely körülbelül 3 méter széles volt. Épphogy elindultam, eszembe jutott valami. – Ó, igen. Papucsot kérsz? – mutattam a fogas alatt elhelyezkedő kosárkára, melyben puha, vékony és vastag pamut papucsok voltak. – Mindig elfelejtem megkérdezni, mert én nem hordom őket.

- Mezítláb jobb, köszi. – mosolygott. Úgy értette, zokniban. Bólintottam, a konyhába mentem. Kivettem az üveglapos szekrényből 2 poharat, majd tanácstalanul felé fordultam.

- Mit kérsz inni? – ajkamba haraptam, kivettem minden lehetséges választékot.

- Hmm…narancslé. – bökte rá vállat vonva. Bólintottam, elpakoltam a többi üveget és dobozt. Mire odakerült volna a sor, hogy töltsek, a poharak már nem voltak üresek. Justinra pillantottam, ő csak mosolygott. – Gondoltam segítek. – megnyalta ajkát, elvigyorodott.

- Köszönöm. – viszonoztam mosolyát. Felemeltem a két poharat, elé tartottam. – Tom vagy Jerry? – egyszer az egyiket, aztán a másikat emeltem kicsit fentebb, utalva ezzel a pohár mintázatára.

- Maradok Tomnál. – aprót fintorgott, felvontam a szemöldököm. Kuncogva megrázta a fejét, én meg csak odaadtam a poharat és meghúztam a sajátom.

- Szóval ez a konyha. – kezdtem bele idegenvezetésembe.

- Sajnálom, hogy sosem hívtalak. – csípőjét a pultnak támasztotta, szeme bocsánatkérően csillogott. Felsóhajtottam, lehajtottam a fejem. Ujjam zavartan körözött a pohár élén. Tudtam, hogy csak az utóbbi időszakra gondol, hiszen az elején még beszéltünk. Decemberben legalább háromszor. Felhívott, nekem pedig muszáj volt viszonoznom. Januárban már csak kétszer beszéltünk telefonon és egyszer megemlített a tweetjében. Február közepe felé ismét írt twitteren, én pedig úgy döntöttem, felhívom. Nem vette fel egyszer sem. És nem is hívott vissza később. És bár 4 hónapja nem láttuk egymást, még csak másfél hónap telt el, hogy egyáltalán nem beszéltünk. Ezért kért bocsánatot, jól tudtam.

- Megesik. – vállat vontam, de láthatta rajtam, hogy ennél azért jobban bánt a dolog.

- Hé, én gondoltam rád. – váratlanul közelebb lépett, de mielőtt megijedhettem volna, hogy rosszat tesz, csupán ujja köré csavarta egy hajtincsem. Nem tagadom, szívem hevesen lüktetett.

- Én viszont próbáltam elfelejteni. Biztosra vettem, hogy te már nem is emlékszel rám. – még most is, hogy itt áll velem szemben, rossz volt visszaemlékezni arra a pillanatra, mikor erre rájöttem. Lett volna rá oka, de azért fájt, hogy ilyen hamar túllépett rajtam, mikor ő akart annyira nagyon közelebb férkőzni.

- Ugyan már, Blair, butaságot ne beszélj. – rosszallón rázta a fejét, leengedte a hajam, újabb meglepetésként meleg ujja végigsimított államon, majd rögtön el is húzta a kezét. Ajkamba haraptam, jól esett ez az érintés.

- Megnézed a szobám? – zavarba jöttem remegő hangom hallatán. Felpillantottam rá, elmosolyodott. Lerakta a poharát, gatyáját fentebb húzta.

- Mehetünk.

Én is a pulton hagytam a poharam, Justinnal a nyomomban elhagytam a konyhát. Útközben gyorsan elmutogattam neki a látható helyiségeket, de azt is elmondtam, hogy a bejárattal szembeni üvegajtó egy teraszra vezet ki.

- Nem szeretem az ajtóitokat. Túl átlátszóak. – nevetve lépdelt mellettem a lépcsőn, kérdőn rápillantottam. – Mint tudniillik, nem vagyok jó kapcsolatban az üvegajtókkal… - vállat vonva elvigyorodott, ezen csak felnevettem.

Felértünk, jobbra fordultam. Balra az első ajtó a tesóm szobája – ami több éve nincs használva -, balra a második ajtó a szüleimé, jobbra az első ajtó a fürdőszobájuk, jobbra a második ajtó a vendégszoba, és a széles „folyosó” legutolsó ajtaja az én szobám. Justin halkan lépdelt mellettem, mindent alaposan szemügyre vett. Az utolsó ajtónál megálltam, benyitottam és arrébb álltam, hogy bemehessen.

- Csak utánad. – mondta halvány mosollyal, de tekintete máris kíváncsian pásztázta a szobám.

 Bementem, ő is bejött, maga után bezárva az ajtóm. Csodálkozva nézte az ágyam, mely ugyebár kör alakú volt és több méter magas, plafonra felszerelt „függöny” – ami valójában hosszú csíkokból állt – vette körbe, ezáltal csökkentve a közvetlen rálátást az ágyamra. A padlószőnyeg kellemesen cirógatta a lábam, azt is imádtam. A kör alakú kanapékon is felugrott a szemöldöke, mosolyogva nézett végig minden egyes bútordarabot.

- Ez gyönyörű. – motyogta, ajkába harapott, s csillogó szemekkel csodálta a szobát.

- A tied gondolom kicsit nagyobb…meg puccosabb…és kicsit drágább bútorok vannak benne. – mosolyogtam.

- A lényeg az összhatáson van. Ennek a szobának pedig nagyon jó az összhatása. – egy pillanatra rám nézett, felvont szemöldököm láttán elmosolyodott. – Most mi az? – nevetett, közelebb lépett.

- Csak meglepődtem, hogy tetszik. A fene gondolná, hogy Justin Biebernek még lehet mutatni új dolgot. – felkuncogtam, majd megnyaltam ajkam és ránéztem. Lesandított számra, de azonnal el is kapta tekintetét. Ahogy tovább pásztázta a szobát, tekintete megakadt egy „bútoromon”.

- Na ez a legjobb. – szögezte le határozottan, fehér zongorámhoz sietett. Végigsimított a billentyűzeten úgy, hogy nem szólaltak meg a hangok.

- Játszhatsz nyugodtan. – mellé léptem, rám nézett. Megrázta a fejét, felsóhajtott. Homlokom ráncba futott, de nem mertem megkérdezni, mi baja.

- Mesélj nekem. – kért halkan. Felegyenesedett, rám nézett.

- Ezt nekem kellett volna kérnem. -  kuncogtam.

- Turnéra megyek. Vagyis…valószínűleg. – bökte rá mosolyogva.

- Új album? – vontam össze szemöldököm.

- Nem hallottad az új számaim?  - meglepődött. Megráztam a fejem, mire elhúzta a száját. Bocsánatkérő pillantást lövelltem felé. – Már februárban megjelent.

- Jesszusom. Miért nem mondtad?

- Azt hittem a neten minden elterjed, de úgy látom bizonyos emberek le vannak maradva. – bökött meg nevetve.

- Várj…te most a Believe-re gondolsz, vagy már egy újra?

- Dehogyis! A Believe-re. – bólintott.

- Ja, akkor persze, hogy hallottam. – legyintettem megnyugodva. – Denise bele van esve. Már meg sem kérdezem, mit hallgat, mert folyamatosan azt. Borzalmasan szeret téged. – elmosolyodtam az emlékeken, ahogy Denise áradozik Justinról, vagy éppen azt harsogja, hogy én milyen szerencsés vagyok.

- Jön az MMVA-re? – bólintottam. – És te jössz? – megráztam a fejem. Elszomorodott.

- Odaadtam a jegyem Cassienek, hogy elmenjen Deniseszel.

- Már nem lehet jegyet venni? – ismét megráztam a fejem. – És szeretnél jönni?

- Mit számít? Már úgysem tudok. – vontam meg a vállam mosolyogva, a kanapéhoz sétáltam és leültem rá. Körmömet piszkálva vártam, most milyen témával hozakodik elő. Percekig nem szólalt meg. Egyszer felpillantottam rá – és azóta is őt nézem. Szekrényemre kihelyezett fotóimat, kütyüim, parfümjeim, meg ki tudja milyen dolgaimat nézte még. Az én tekintetem viszont egészen mást kémlelt. Csak egy szürke póló volt rajta, elkalandoztam testén. Széles volt a válla, mikor kezét megemelte, láttam a bicepszét is, és akaratlanul lentebb is eresztettem a tekintetem, így felhúzódott pólója alatt láthattam sötétkék boxerét és igen, fenekét. Vagyis csak egy apró részletet.

- Mutass nekem képeket…modelles képeket. És mesélj az eddigi barátaidról. – vonakodva felém fordult, összezavarodva álltam tekintetét. Miért akar ő az eddigi barátaimról hallani? Mármint pasijaim…ő is úgy értette, gondolom. – Úgy értem, a fiúbarátaidról. – célozgatott.

- A modelles képek abban a mappában vannak. – mutattam egy jókora, bordó albumra, mely a szekrényem egyik sarkában pihent.

- Levehetem? – pillantott rám, bólintottam. Óvatosan levette, felém indult. Arrébb csusszantam a kanapén, leült mellém és kihajtotta az albumot.

- Hallgatlak közbe. – szólalt meg halkan. – Vagy nem akarsz róla beszélni? – megértően nézett rám.

- Komolyan érdekel? – céloztam a pasis ügyre. Félénken bólintott. – Jól van… eddig 3 barátom volt. – fogalmam sem volt, mivel kezdhetném, gondoltam ez megfelelő lenne.

- De fogadjunk mellette még vagy 6 pasival kavartál. – vigyorgott.

- Köszi, Justin.. – szorítottam össze a fogam, tekintete bűnbánóvá vált.

- Nem gondoltam komolyan, Blair. – érintette meg gyengéden azon lábam térdét, melyet magam alá húztam és azon ültem.

- Én is az orrod alá dörgölhetném, hogy 18 évesen egy huszonakárhány éves Gomezzel jársz. – motyogtam.

- Ezt kikérem magamnak. – húzta el kezét. – Először is, nem járok Selenával. Sosem jártam. – tekintete majd’ átfúrta retinám. – Kavartunk, azt elismerem. De egy pillanatig sem jártunk, rendben? – csücsörítettem, majd bólintottam. – És nem 18, hanem 19 éves vagyok, Blair. – szavai megleptek.

- Hát mikor lettél te 19? – ugrottak fel szemöldökeim.

- Március elsején. – mosolygott. Mindentudó bólintásomon elnevette magát. – Van képed a pasikról? – témaváltásán összeráncoltam homlokom.

- Csak a telefonomon.

- Megnézhetem? – harapott ajkába.

Vincent

Jocelyn

Rick

Dominic

Sóhajtva megforgattam a szemem, majd kihúztam zsebemből fehér szerelmem és beléptem az egyik mappába. Jól tudtam, hogy a legutolsó képek között vannak. Megnyitottam az utolsó előttit, Vincent volt az, az első pasim. Justin felé tartottam. Lerakta öléből az albumot és kezébe vette a telefont.

- Oh, tökmag. – kuncogott fel.

- Jól van, ez még 3 éves kép. – védtem meg. – Vidd tovább balra. – megtette, a kép láttán billegetni kezdte a fejét, jelezvén, hogy „egynek elmegy”. Jocelyn volt a második pasim neve. A harmadik képtől már előre féltem. Rick. Akaratlanul is felsóhajtottam.

- Friss? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem. –  De még mindig szereted? – vágott értetlen fejet, hangja magasra szökött.

- Nem szeretem. Csak még nem felejtettem el. – vontam vállat. Hosszasan elemezgette a képeket.

- Na és mi van Dominickal? – adta kezembe a telefonom, kérdőn pillantott rám. Újabb sóhaj futott ki számon.

- Tényleg kíváncsi vagy rá? – serényen bólogatni kezdett, megnyalta ajkát és teljes testével felém fordult. Elmosolyodtam kíváncsiságán. – Rick háromszor csalt meg, de mindig megbocsájtottam, mert szerettem. A harmadik után elegem lett és kiborultam, és bár hivatalosan nem szakítottunk, azért elég egyértelműen kivehette, hogy én úgy értettem. Aztán találkoztam Dominickal és nem történt semmi, de valahogy megtalált a neten és jóba lettünk. Január végén egy városnyira voltunk egymástól és mivel ezt tudtuk előre, megbeszéltük, hogy találkozunk. Kedves volt meg minden, de nekem mégis az jött le, hogy egy kalandnál nem lennék neki több. Én pedig nem akartam, hogy miután végre sikerült kilábalnom Rickből, ugyanaz lejátszódjon, csak vele. – fájdalmasan sütöttem le a tekintetem, de nagy levegőt véve kisöpörtem a gondolataimból minden rosszat és csak arra koncentráltam, hogy milyen jó most nekem egyedül. Jó, rendben, azt nem mondom, hogy jó, de legalább addig sem sebez meg senki. – Szerelmesnek lenni legtöbbször szívás. – jelentettem ki határozottan.

- Micsoda? – vonta össze szemöldökét. – Dehogy. Szerelmesnek lenni jó. Csak ahhoz meg kell találni a megfelelő embert. Higgy nekem. – láttam rajta, tényleg így gondolja. Persze, ő könnyen beszél, mert… Nem, mégsem beszél könnyen. Neki még nehezebb. Rengetegen kihasználhatnák a hírnevéért. Szóval ha ő mondja ezt, annak csak úgy kell lennie, nem?

- Akkor valószínűleg nekem semmi sem jó. – nevettem fel reménytelenül.

- Egyszer úgyis találsz valakit. Pont te nem találnál? Ne viccelj. – nevetett fel, mire csak kérdőn elvigyorodtam.

- Mi az, hogy pont én? – haraptam ajkamba. Vigyorogva megrázta a fejét. – Mondd. – noszogattam, ismét megrázta. Ajkába harapott, lehajtotta a fejét. – Justin, mondd el. – böktem meg vigyorogva. Folyamatosan csak a fejét rázta. – Olyan izé vagy. – vágtam be a durcit.

- Ó, Sweetheart, ne haragudj rám. – harapott ajkába, vigyorát mosolyra csökkentette. Sweetheart? Mikor találta ki ezt a „becenevet”?

Közelebb ült, kezét az enyémre simította. Gyomrom összeugrott. Akadozva levegőt vettem, felpillantottam rá. Csillogó szemét az enyémbe véste, másodpercekig csak úsztam a barnaságban, de végül elszakítottam pillantásunk láthatatlan kötelékét. Lenéztem kezünkre, az enyém forró volt és izzadt, ellentétben az övé kellemesen hűvös. Úgy megérintettem volna, de már csak attól is zavarba jöttem, hogy ő megérintett. Keze még mindig az enyémen feküdt, éreztem, hogy arcomat pásztázza, szinte égette a bőröm. Mintha elpirultam volna. Forrónak éreztem magam belülről, kezem akaratlanul fordult felfelé, így tenyerünk összeért, ujjaimat az övéi közé dugtam, felsóhajtottam a kellemes hidegtől, ami elárasztotta bőröm. Másodpercek alatt jobban éreztem magam puha, ám erős kezének szorítása között.

Amint rájöttem, mit csináltam, kezem húzni kezdtem, de jobban rászorított és nem engedte. Felnéztem rá, szívem őrülten dobogott.

- Várj, Justin, ezt nem… - mondatom befejezése helyett megráztam a fejem, másik kezemmel elszakítottam egymástól ujjaink, remegő lábaimat felállásra késztettem. Az ablakomhoz mentem, megkapaszkodtam a párkányban, homlokomat a hideg üveghez nyomtam.

A történet Justin szemszögéből:

Rosszat tettem? Egyáltalán nem volt szándékomban. De akkor mi történt?

- Blair.. – próbáltam a legnyugodtabb hangomat elővenni. Sajnálkozhattam volna, de most igazán nem én voltam a hibás. Na jó, én kezdtem, de ő fonta egybe az ujjaink. Csak egy kézszorítás volt, de nekem rengeteget jelentett. A szívem még most is a torkomban dobog. – Hé, jól vagy? – léptem közvetlen mögé, de ő csak megrázta a fejét és ujjait nyakára szorította, a párkányra könyökölt. Még felsőjén keresztül is láttam halványan kirajzolódni csigolyáit, nagyot nyeltem. Azt hiszem, most jött el az idő. – Blair, azt hiszem, én megyek. – motyogtam, fejét felkapta, de nem fordult meg. – Köszönöm, hogy eljöhettem. Remélem, még tudunk beszélni. Ha nem… Nem, olyan nem lesz. Valahogy majd beszélünk. – hátráltam egy lépést, de nem bírtam tovább menni. Arca fele visszatükröződött az üvegben, gyötrődött. Talán el akart köszönni, de valamiért nem fordult meg. Igazán nem tudom, miért érintette így meg előbbi véletlen mozdulatunk. Én viszont nem bírtam otthagyni csak úgy. Visszaléptem hozzá, kezem óvatosan derekára simítottam, teste megremegett. Hajába pusziltam, csupán egyetlen másodpercre. – Viszlát. – suttogtam. Azonnal megfordultam, kiviharzottam a szobából, vissza sem néztem. Végigrobotoltam a folyosószerűségen, leszökdeltem a lépcsőn, a ház üres volt. Az egyik órát épp elkaptam, 7:43-t mutatott. Lekaptam a fogasról a kabátom, belebújtam, felhúztam a cipőm és kiléptem az üvegajtón, melyet gondos figyelemmel nyitottam ki. Még az utálóimmal is jobb a kapcsolatom, mint az üvegajtókkal. Egy pillantást vetettem a bal oldali cserepes virágra, sejtem, hogy miért kellett elfordulnom. Elmosolyodtam. Nem csak ezen a gondolatomon. Hanem mert eszembe jutottak a fent történtek. Bizseregni kezdett a kezem. Magam elé emeltem, ujjaimat tanulmányozva lépdeltem le a lépcsőn. Nekem többet jelentett ez, mint holmi érintés. Talán neki is ez a baja. Talán neki is többet jelentett. Ez esetben csak örülni tudok.

Óriási mosollyal az arcomon lépdeltem a kavicsokon, amiket aztán felváltott az ösvény puha füve.

30. Divatbemutató - Part II.

Helló-belló mindenki. :))
Nos hát... nem is tudom, hogy kell-e valamit mondanom:D Szerintem ehhez a részhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Nem sok benne a Justin, de ami van benne, az igazán jelentős. Jól jegyezzétek meg a dolgokat, mert jelentősége lesz a jövőben:) Főleg az utolsó mondat. :)
Köszönöm a kommenteket az előző részhez, még mindig ugyanolyan lelkesen várom a többieket is:))
És akkor ennyi lenni mostanra.
Kellemes Olvasást.♥

Még a talpam is izzadt, ám szerencsére a cipő pontosan illik rám, így nem fenyeget az a veszély, hogy véletlenül kicsússzon belőle a lábam. Éppen most indult el az előttünk lévő páros. Megigazítottam a ruhám, a hajam, az ékszereim, s még egyszer utoljára megkerestem Troy tekintetét. Bíztatóan nézett rám, mélyet sóhajtva bólintottam. Kailára pillantottam, aki feltartotta keresztbefont mutató-és középsőujját, amit én is leutánoztam.

Egy függöny mögött elbújt statiszta intett nekem, mire vadul dobogó szívvel beálltam a helyemre, ahonnan egyet lépek és kint vagyok a színpadon. Nagyon féltem. Mi lesz, ha elcsúszok? Vagy a remegő lábaim miatt egyszerűen összecsuklok? Bele sem merek gondolni, milyen borzalmas lenne.

- És…hajrá! – apró lökést éreztem a derekamon, s olyannyira készenlétben álltam, hogy még be sem fejezte az indító szót, én már léptem is. Szerencsére Kaila sem késlekedett, így egyszerre bukkantunk fel a több méter magas függöny mögül.

Szememet elvakították a fények. Mosolyt festettem az arcomra, rögtön sikerült belenéznem egy kamerába is, így kénytelen voltam elbűvölő tekintetet sugallni, ami remélem sikerült. Nem siettünk, normális tempóban lépdeltünk egymás mellett Kailával. A szívem dobogásának hevessége csökkent, s a lábam is jól bírta a strapát. Kezdett elmúlni a lámpalázam, aminek örültem. Bár mindig ez van. Színpadra lépés előtt szétizgulom magam, mikor pedig már kint vagyok, jól érzem magam. Ez az életem. Ez az, amit szeretek csinálni. Ezért érzem jól magam a színpadon és a kamerák előtt.

A műszelet nem vitték túlzásba, éppen csak kellemesen lebegtette meg a hajunk és a ruhánk. A kifutó két oldalán tényleg ott voltak a sárgásbarna levelek. Ám tekintetem jobban lekötötte a közönség. Láttam a sorok közt olyan arcokat, akiken megdöbbentem. Brad Pitt és Angelina Jolie például. Vagy éppen Penelopé Cruz. Eva Longoria. Victoria Beckham és valószínűleg akkor Mr Beckham is, bár őt nem láttam. És ők mind még csak pár arc, akit kiszúrtam a tömegből.

Kailával visszaértünk a színpad közepére, ő indult először egyedül. Végigment, aztán következtem én. Elnyitottam ajkaim, s szerény mosollyal az arcomon vonultam végig a kifutó közepén. A közönség végig tapsolt, mikor pedig a kifutó végén megálltam a csípőbillentésre, valahonnan hátulról jó hangosan befütyültek, s hangosabban kezdtek tapsolni, amin alig bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el.

Mikor visszaértem Kaila mellé, egyszerre indultunk el, hogy beálljunk félkörben a helyünkre.

Miután minden páros végigvonult, egy integetést követően kimentünk. Egyenesen a szobánkba siettem, ahol megpillantottam Troyt.

- Csodálatos voltál, szivi. – vigyorgott rám a székéből, majd felállt és jó szorosan megölelt.

- Nagyon izgultam. – motyogtam mellkasába, majd ajkamba harapva elváltam.

- A díszlet mintha csak a te ruhádhoz lett volna készítve. Még plusz tapsot és fütyülést is kaptál. Letepersz mindenkit. – kacsintott rám. Ezen felnevettem. Tehát ő is úgy látta, hogy nem kifütyültek, hanem csak jó értelemben fütyültek.

- Gyorsan öltözzünk, mert a végén még lemaradok. – sürgettem.

Bólintott, s a fülkéhez tolt, ahova már be volt készítve a következő ruhám. Segített lekaparni rólam az őszi kollekciót, majd óvatosan rám öltötte a télit, ami egy pehelykönnyű, fémesen csillogó darab volt. A kiegészítők felvétele után a cipő maradt már csak hátra, amiben ismét tettem pár próbakört.

- Mosolyogj és kápráztasd el őket. – kacsintott rám újra. Szaporán, mély lélegzetvétel közbe bólogattam, s bátorságszerzésként megszorítottam a kezét.

Az első forduló egész jól sikerült. A második is legalább ennyire jó legyen.

Ugyanabban a sorrendben mentünk és ugyanazzal a koreográfiával, csak most én kezdtem az egyedüli vonulást. Ahogy Gary mondta, vattapamacsok képviselték a havat a kifutó szélén, sőt még egy karácsonyfa is helyet kapott a színpadon. A fények most halványak voltak, s egy-egy ránk irányított reflektor emelt ki minket, így szerencsére hangsúlyt nyert a ruhám csillogása is.

Ez a kör gyorsabban elrepült, mint az előző, talán csak a kevesebb izgalom miatt. Troy ismét megdicsért. Szerinte igazi téltündér voltam a színpadon, amit azért erősen kétlek, de ő igenis állította az igazát.

Ismét pillanatok alatt cseréltem le a ruhám. Következik a tavasz. Egy lenge, élénknarancssárga színű, hosszú ruha tükrözi majd az évszakot. A hajamban ékeskedő pillangók az ősznél feldobták a lelombozó hangulatot, a télnél csak még jobban kiemelték a téltündér hatást, most pedig igazi pezsdítő hatást keltenek majd.

- Újabb varázslatos kollekció. Figyeld meg, hogy elnyeri majd ez is a tetszésüket. – bátorított Troy.

Minden ugyanúgy történt, mint az előző két fordulóban. Felsorakoztunk, végigvonultuk, majd integettünk és lejöttünk. A díszlet ezúttal citromsárga és piros virágokból állt, ami tökéletesen kihangsúlyozta az én narancssárga ruhámat. A fények élénkek voltak, de sejteni lehetett, hogy a java majd csak a nyárnál jön. A széllel itt akadt egy kis gondom, ami nem is igazán gond. Szóval az volt, hogy a levegőfújó készülék valahogy úgy irányította rám a levegőt, hogy a lenge szoknyámat erősen megfújta, s így hátrarepült, felfedve a lábam egészen a combom közepéig. Nem kaptam utána, mert az béna lett volna, inkább csak mosolyogtam és szelíden pislogtam. Azt hiszem, ez a malőr még jól is jött, ugyanis ismét duplatapsot kaptam.

Ám ebben a fordulóban nem én voltam az egyetlen, akit hangosan megtapsoltak: egy barna hajú, nagyon szép lány is dupla elismerést kapott. Szerintem ő az egyik azon két lány közül, akit Troy említett.

Már kezdtem érezni a lábamba nyilalló fájdalmat a magas saroktól. Jól esett kicsit leülni a backstageben.

- Drágám, az utolsó forduló jön. Eddig profi voltál, nehogy itt rontsuk el egy lábfájás miatt, jó? Tudom, hogy borzalmas érzés, de ki is bírható. – karolta át a vállam.

- Annyira nem fáj. – mosolyogtam rá nyugtatásképpen. Egyelőre igaz is volt, de ha fel kell vennem a cipőt, már lehet mást fogok mondani. Gyorsan ruhát váltottam. Most jön a kedvencem. A piros. Teljesen egyszerű ruha, nekem mégis ez tetszik benne. Vadító és szerény egyben. A pirosas bordó színű pillangók csak még jobban fokozzák majd a színhatást, az ütős piros cipőről pedig ne is beszéljünk. A ruha alig ér combközépig, de a sűrű szoknyarétegek miatt nem lehet alulról belátni. A nyakamat nyakláncmentesen hagytuk, ezzel is kicsit sokat sejtetőre hagyva a formát.

- És akkor a rúzs. – vette kezébe Troy a végső fegyverünket. Gondosan kidolgozva vitte fel ajkaimra a ruhámnál egy árnyalattal sötétebb rúzst, így átmenetet képzett a vörös cipő és ruha és a bordó pillangók között. Troy egyszerűen mindenre figyelt.

- A közönség meg fog vadulni. Nagyon szexi vagy, higgy nekem. – most sem maradt el a kacsintás. Majdnem ajkamba haraptam, de még idejében megálltam. A szokásos próbakör most sem maradt el. Boldogan állapítottam meg, hogy egész kényelmes cipő.

- A lábammal nem lesz baj. – nyugtattam meg stylistom.

- Ha most nem esel el és töröd ki a nyakad, akkor akár még nyerhetsz is, csillagom. – hajamra vigyázva átkarolta a vállam, úgy kísért el a lépcsőig.

- Bíztató, köszi. – nevettem fel idegesen. De igaza van. Ha most nem rontom el, akármi lehet belőle. Ha magamért nem is, Troyért meg kell csinálnom. Mindent megtett értem. Tartozom neki annyival, hogy kiteszem a szívem-lelkem.

- Csak természetesen. – mosolygott rám.

- Úgy lesz. – bólintottam. Gyengéden megpaskolta az arcom, majd elment.

Szokásosan történt minden. Beálltunk a helyünkre és ugyanúgy vonultunk. Megakadt a szemem egy rikító sárga ruhán. A barna hajú lány viselte. Nagyon jól állt rajta és tiszta nyári hangulatot árasztott. Talán őt éreztem a legnagyobb vetélytársamnak.

Izgatottan készültem az indulásra. Nagyon kíváncsi voltam már, vajon a közönségnek is bejön-e annyira Troy alkotása, mint nekem. Mindjárt kiderül.

- Indulhatsz. – hallottam a statiszta hangját. Összenéztünk Kailával, s miután egyszerre bólintottunk, kiléptünk a függöny mögül.

Most kivételesen nem a messzibe néztem el. A közeli arcokat kémleltem, hogy jól láthassam a reakciókat. Borzasztó nagyon megkönnyebbülés és öröm volt látni, mikor egy-két áll leesik, páran elismerően összesúgnak, akad olyan is, aki a hátsóbb sorokban felállva tapsol. Nagy levegőt véve, természetesen mosolyogva lépdeltem a kifutón, melyen most nem volt semmi díszlet, helyette világításokkal és pörgős zenével idézték elő a nyarat. Rengeteg citromsárga lámpa keverve egy kis naranccsal és pirossal. Fényvisszaverő diszkó gömbökkel is feltuningolták a hangulatot.

Elégedett voltam. Ha a közönségnek tetszik, amit lát, akkor én is boldog vagyok, akármennyire is ne tetsszen, amit magamon látok. Most duplán jó érzés volt, hiszen a közönség és én is szerettem, ami rajtam van.

Mikor egyedül vonultam, meglepő dolog történt. A harmadik sorból 2 fiú – aki ránézésre ismerősnek tűnt – felállt és az egyik integetni kezdett, a másik pedig puszit dobott. Annyira meglepett a dolog, hogy elnevettem magam, s hogy kontrolláljam magam, inkább kecsesen visszaintegettem.

A történet Justin szemszögéből:

Teljesen elkápráztatott. A rá vetődő fények kihangsúlyozták kecses alakját, amire a ruha is rájátszott. Nagyon jó választás volt. A téli, fémesen csillogó ruha is különösen bejött, de ez túltett mindegyiken. Látni engedte tökéletes, formás lábait, vékonyka derekát, és igen, a mellrész is nyitott volt, ám mégsem eléggé. Az ajkát fedő, titokzatos vörös rúzs borzasztóan vonzóvá tette ajkait, kész nőként suhant végig a kifutón. Ám mindeközben kislányosan befont haja és a benne ékeskedő pillangók nem hagyták, hogy teljesen kibontakozzon nőiessége, ami szintén titokzatosságot adott az egész megjelenésének. Tele van titkokkal ez a csaj. Nekem pedig ez tetszik.

Azt sem tudtam, mit nézzek rajta. A vörös cipőben ékeskedő lábait? Vagy inkább a mellkasi részét? Netán csodásan ragyogó szemeit, vagy éppen vonzó ajkát? Elképzeltem, ahogy szemem testén cikázik. Ajkamba harapva csodáltam őt, mikor váratlan dolgot tett: integetett valakinek. Azonnal az érintett helyre néztem, s alig hittem a szememnek.

A történet Blair szemszögéből:

Mikor beálltam a sorba a többi lány közé, eszembe jutott a nekem integető arc. Megdermedve néztem vissza arra a helyre, ahol ültek, de sajnos sötét volt ott, így nem láttam őket. Viszont emlékezetemben vissza tudtam pörgetni a jelenetet, s döbbenten állapítottam meg, hogy az a két fiú Dominic és a barátja volt, akinek emlékezetem szerint Ned a neve.

Lejöttünk a színpadról.

- Jól láttam, hogy Dominic integetett neked? – kapott el Kaila még mielőtt a backstagebe értünk volna.

- Jól. – bólintottam én is hitetlenkedve. Akaratlanul is eszembe jutott Justin arca. Ha elmondanám ezt neki, biztosan mosolyogna, de belül rosszul esne neki. Szinte előttem van a jelenet.

- Ó, szivi. – lépdelt felém Troy kitárt karokkal, elégedett mosollyal.

- Milyen volt? – öleltem meg kuncogva.

- Tökéletes. Tökéletes. – a hatás kedvéért megismételte. Nagyon jól esett ezt hallani. – Még puszit is kaptál. Lenyűgö…

- Az csak egy ismerősömtől volt. Ne vedd nagy számnak. – nyugtattam le a kedélyeit nevetve.

- A nézők úgysem tudják, hogy az ismerősöd. Csak annyit gondolnak majd, hogy élőben is ugyanolyan csodás voltál, mint a tévében.

- És nem estem el. – haraptam ajkamba nevetve.

- Direkt figyeltem az arcokat. Szinte ledöbbentek rajtad. Alig akad vagy 2-3 vetélytársad. Szoros a verseny, és már az is óriási eredmény, hogy a legjobbak közt vagy. Mert egyértelműen ott vagy. Lenyűgöző voltál.

- Troy, kérlek, ne dicsérj már ennyire. – temettem arcom a tenyerembe, miközben kínosan felnevettem.

- Ó, csajszim. Ha még Brad Pitt is elismerően bólintott, az már valami, nem? – bökte meg az oldalam. Rákaptam a tekintetem. – Bizony. – kacsintott rám megerősítve szavait.

- Hmm… - csücsörítettem. – Oké, az már valami. – értettem egyet kacagva.

- Most pedig negyed órás pihenőd van, amíg összeszámolják a szavazatokat és az értékeléseket. – ennek hallatán azonnal le is huppantam a kanapéra.

Gyorsan elrepült ez a negyed óra. Troyyal az esélyeimet latolgattuk és azon töprengtünk, mennyiben változna a karrierünk, ha megnyernénk a bemutatót.

- Blair Collins, Kaila Tomphs? – nyitott be egy statiszta. Mindketten felpattantunk a helyünkről. – Jöjjenek. – intett.

Troyra néztem, aki bátorítón elmosolyodott. Nagy levegőt vettem és Kailára néztem, aki felém igyekezett. Stylistjainkat magunk mögött hagyva elhagytuk a szobát.

- Kaila… - állítottam meg, mielőtt elváltunk volna. – Sok sikert. – mosolyogtam rá.

- Neked is sok sikert. – viszonozta mosolyom, majd megölelt. – Velem ellentétben te esélyes vagy nyerni, úgyhogy nagyon szurkolok. – motyogta, majd elvált.

- Neked is éppen annyira esélyed van, mint nekem. – simítottam végig felkarján. – Hajrá mindkettőnknek. – vigyorodtam el, amin felnevetett, majd egy ölelés után a saját helyünk felé igyekeztünk.

Még vagy 5 percet álltunk a függöny mögött, aztán meghallottam a műsorvezető hangját.

- Köszöntsük a 20 modellünket! – kiáltotta a mikrofonba, mire a statiszta elkezdett kapálózni, hogy induljunk.

Felvonultunk és kétsoros vonalban a lépcsőfokokon megálltunk. A felsőbb fokon álló ember úgy helyezkedett, hogy szemből nézve két első lépcsőfokon álló ember között legyen. Én második fokra kerültem. Mindenki az utolsó, nyári szettjét viselte.

A műsorvezető még perceken keresztül beszélt, majd végre bejelentette, hogy megszületett a végeredmény. Mint a szépségversenyeken, itt is 3 helyezés lesz. Beindítottak valami agyölő, izgatottságot keltő hülye zenét, amitől rám csak a frász jött. Belül viszont nagyon izgultam. Igaza van Troynak. Nagy lehetőség ez mindkettőnk számára. És mivel nagyon megkedveltem őt, megpróbáltam mindent megtenni, hogy ne csak az én, hanem az ő karrierjét is segíthessem.

- A mai esten csodaszép modellek vonultak végig kifutónkon, éppen ezért a zsűri nehezen jutott dűlőre a pontok adásakor. Végül megszületett a végeredmény. – jelentett be a férfi műsorvezető.

- A nézői értékelések és a zsűri pontjainak összeadott eredménye alapján az est 3. helyezettje… - a női műsorvezető hangja sokkal kellemesebb volt, s ezekben a pillanatokban engem is elkapott az izgalom. Szép lenne 3.-nak lenni, de reménykedem, hogy jobbat is elérhetnék. – Gina Clarksson! – kiáltotta egyszerre a férfi és a nő.

A közönség tombolni kezdett, az említett lány pedig majdhogynem sírva fakadt. Oh, jézusom, minek kell sírni? Attól nem lesz cukibb, ha sírni kezd. Na mindegy. Mosolyogva megtapsoltam én is, ahogy mindenki más. Kivonult a színpad közepére, ahol a tavalyi nyertes átadta a szalagot, melyre fogalmam sincs, mi volt írva.

- Gina a fura ruhákat részesítette előnyben ezen az estén, melynek úgy látszik, meglett az eredménye. Gratulálunk, Gina. – ölelte meg a két műsorvezető is.

Gina oldalra állt, újra a műsorvezetőké lett a főszerep. A szívem kalapált a mellkasomban, de próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire izgulok.

- Az est első és második helyezettje között minimális a különbség, de valahogy mégis különbséget kellett tennünk köztük. Szintén a nézői szavazatok és a zsűri által adott pontok összesítése után kaptuk meg a 2. helyezett végső pontjait. Ezen pontok alapján a mai bemutató második helyezettje… - beindítottak valami még nagyobb izgalmat keltő zenét, halk dobpergéssel aláadva. – BLAIR COLLINS!

Megdermedtem. A fülemet mintha szétszakította volna a hang, ami a nevemet kiabálta. Lehet nem volt hangos, én mégis annak hallottam. Erre csak rátett egy lapáttal a közönség felől érkező ijesztően hangos tapsvihar.

Éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik, én pedig elvigyorodom. Nem fogtam fel, hogy második lettem. Óvatosan tipegtem le a második sorból, egy lány indult felém, kezében egy fehér szalaggal. Nem pontosan a színpad közepén álltunk meg, de ez nem is foglalkoztatott. Sokkal inkább boldoggá tett az érzés, ahogy óvatosan rám igazította a fehér szalagot a tavalyi győztes. Ez volt az első alkalom, hogy így nyertem. És rettentően jó érzés volt.

Az előző helyezetthez hasonlóan én is integettem az engem éljenző embereknek. Vigyorom pedig továbbra is letörölhetetlen maradt. A műsorvezetők nekem is gratuláltak.

Egyáltalán nem izgultam, mikor kiválasztották az első helyezettet. A nevére nem is figyeltem, csupán azt láttam, ahogy szalaggal a vállán közeledik felénk. Teljesen lemaradtam az egészről. Azt viszont megállapítottam, hogy a barna hajú lány előzött meg.

- Még mindig nincs vége a díjkiosztásnak. – szólt közbe sejtelmesen a műsorvezető. – A zsűri úgy döntött, kioszt egy különdíjat is.

Ezen meglepődtem. Bár felesleges is volt izgulni, hiszen mi már nem kaphatunk díjat. Valószínűleg olyan fog kapni, aki közel volt a 3. helyezéshez, de valamiért lecsúszott.

- A díj „A legmegnyerőbb kisugárzás” címet viseli. Tehát aki ezt a díjat kapja, valahogy sikerült a külsejével és belsejével is elvarázsolnia a zsűrit és a közönséget. – érdekes volt ezt hallani. Kíváncsi vagyok, ki lesz az.

- Aki pedig a különdíjat kapja… - vette át a szót a csaj.

- …az nem más, mint… - halk dobpergés a férfi hangja alatt.

Nem izgultam, inkább mosolyogva kémleltem a lépcsőn álló modelleket, hogy lássam majd a nyertes reakcióját.

- Blair Collins! – bár a nevemet hallottam, de pillanatokig nem esett le, hogy miért.

Nehogy már tényleg én kapjam a különdíjat is! Ez most komoly? Körbenéztem, de nem mozdult meg senki, tehát tényleg az én nevemet mondták. Egy nő közeledett felém mosolyogva.

- Hú, úgy látszik valaki meglepődött. – nevetett a műsorvezető. Azt hiszem, ez a valaki én lennék.

Átakasztottak rajtam még egy fehér szalagot, amit bár hitetlenkedve, de mosollyal fogadtam. A mellettem álló két lány elismerően tapsolt, s miután jobban körbenéztem, láttam, hogy mindenki tapsol. Mivel érdemeltem én ezt ki?

A tapsvihar és az ezüstös papírszalagok hullása ködében sétáltunk végig mindhárman a kifutón, ami elég széles volt, hogy kényelmesen elférjünk egymás mellett. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, de még mindig látszódhatott rajtam a meglepettség.

Körbenéztem a tömegen. Feltöltött energiával a nekünk tapsoló emberek sokasága. Sosem volt még ilyenben élményem, de az biztos, hogy ezt sosem fogom elfelejteni. Csillogó szemek pásztáztak minket, a kamerák árgus szemekkel figyeltek, a „szél” kellemesen lobogtatta a ruhánk és a hajunk.

Tekintetem az első sorra terelődött. Mintha tudtam volna, hogy oda kell nézni. De ez butaság. Hogyan tudhattam volna? Fogalmam sem volt arról, hogy Ő itt van. De biztos voltam benne, hogy ő az. Mosolygott. Rám mosolygott. Mikor ránéztem, éppen a testemet méricskélte, de aztán felpillantott a szemembe és nem fordult el. Boldog voltam, hogy itt láthatom őt. Az pedig egyenesen megtisztelő volt, hogy az ismerős, csillogó, barna szempár mosolyogva kémlelt engem.

27. Edzés

Ééés....a nyári szünet első része megérkezett. :)
Azt hittem nem fogom túlélni ezt a tanévet. 9. osztály, új közösség, új tanárok és mi egyéb. De elérkezett a vége is és már tudom, hogy nem bántam meg, hogy ezt a sulit választottam. A bizonyítványom kitűnő lett, amire büszke vagyok, hiszen az ország 5. legjobb sulijának tartják azt a gimnáziumot, ahova én járok:)
Na de nem is fecsegek az iskoláról. Lezártuk, ennyi. :D Vagyis még nem, mert jövőhéten lesz évzáró, de már nem kell suliba járni:)
A rész már tegnapelőtt majdnem kész volt, de végül mégsem tudtam befejezni, így mára maradt. Egy óra múlva megyek a barátnőmhöz, de még úgy gondoltam, felrakom.
Az előző részhez még cska annyit szólok hozzá: köszönöm mindenkinek a kommentet! :)
És akkor erről a részről pedig annyit: nekem a vége a kedvencem. :) Most sikerült összehoznom úgy, hoyg Blair egyszerre "dolgozzon", de közben történjenek az események közbe és Justin közt is. Na, de erről nem mondok többet:)
Várom a véleményeket! :)
És kellemes olvasást mindenkinek.♥ :)

A történet Justin szemszögéből

- Megjöttem. – vágtam be az ajtót mosolyogva, mire mindenki rám nézett. Kibújtam a cipőmből és egyből az ágy felé indultam.

- Kisfiam, én a „2 perc és megyek” alatt nem egy fél órát gondoltam. – kezdett anya letolásba.

- „Kisfiam”…. – dörmögtem, de hogy ne vegye rossz néven, kedvesen megpaskoltam az arcát, mikor elhaladtam mellette. – Dolgom akadt. – ültem le Scooter mellé.

- Amibe kötelességed lenne beavatni minket. – nézett rám szigorúan menedzserem is.

- Tegnap is lógtál. – folytatta anya.

- Fáradt vagyok. – vágtam magam hátra.

- Remélem jól szórakoztál. – hallottam Carin hangját is, mire rápillantottam. Furán, kajánul mosolygott. Elfogott a gyanakvás.

- Ezt…hogy érted? – emeltem meg felsőtestem, alkarommal megtámasztottam magam, s hunyorogva méregettem.

- Sehogy. – hajtotta le a fejét, ezúttal vigyorogva.

- Carin?! – ültem fel azonnal. – Komolyan te….? – tátottam el a szám, amint rájöttem.

- Shh! – intett le azonnal.

- Mi? Miről beszéltek? – kérdezősködött azonnal anya.

- Ó, Carin…én meg már azt hittem, hogy magától jött be…erre te küldted? – biggyesztettem le ajkaim.

- Megtehette volna, hogy nem megy be. De ezek szerint bement. – kacsintott rám.

- Carin, tényleg olyan gyerekes vagy, mint a kölyök? – csipkelődött menyasszonyával Scooter.

- Drágám, ezzel a dumával nem fogod belőlem kihúzni. – mosolygott Carin a szemét rebegtetve.

- Na, jól van, emberek, beszélgessetek nyugodtan, de én most azonnal lefekszem aludni. – másztam négykézláb az ágy közepére, Scoot kicsit arrébb rugdostam, hogy elférjek, a takaró alatt levettem a pólóm és mivel melegítőnadrág volt rajtam, el is titulálhattam magam pizsamába öltözöttnek.

A történet Blair szemszögéből

Az erkélyen, kakaómat szürcsölgetve köszöntöttem a szerdát. Holnapután lesz a divatbemutató, aztán még 2 nehéz, munkával teli hét és megyek haza. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy eddig itt volt Carin és Justin, mert Carinnel volt pár kellemes estém, Justinnal pedig még ha több negatívum is, mint pozitívum, de legalább kevésbé monoton hangulatban teltek a napjaim. Viszont ha elmennem, meglehetősen uncsi lesz.

Tegnap beszéltem anyáékkal. Apa nagyon jó kedvében volt, így az én fáradtságomat is energiával töltötte fel. Anya is elemében volt, így történt, hogy alkalmanként ők nevettek én meg csak mosolyogva bambultam rájuk üveges szemekkel a fáradtságtól. Kivételesen nagymami és nagypapi is ott voltak nálunk, így velük is váltottam pár szót, de sajnos éppen indulniuk kellett, mikor nekem sikerült fellépnem a netre. De legalább láttam őket. Okos találmány ez a Skype.

Aztán jött a kellemetlenebbik része. Facebookon egyszer csak felbukkant a képernyő sarkában a chat ablak és meglepődve láttam, hogy az egyik osztálytársam az. Vagyis aki még osztálytársam volt, mikor suliba jártam. Már eleve ez meglepő volt számomra, mikor viszont közölte, hogy szeretne velem megosztani egy kellemesnek korántsem mondható hírt, megijedtem. Mi történhetett vajon, míg nem voltam ott? – valami ilyesmit gondoltam. Aztán pedig elmesélte, hogy közlekedési balesetben meghalt a bátyja. A családja – aki mellesleg már csak az édesanyja volt a bátyja után – összeomlott. Az anyukája pedig gyorsan munka után keresett, hogy ne menjenek csődbe, hiszen a bátyja volt az, aki a pénzt kereste. Európában vannak spanyol rokonai és végül hozzájuk költöznek ideiglenesen, hogy megoldódjanak a problémák. A költözés sem probléma, hiszen nincs Torontóban senkijük, csak egymásnak vannak. Borzalmasan megérintett ez a történet, a képernyőt bámulva sírtam tegnap este. Nem voltam szoros barátságban a lánnyal – akit Leilának hívnak – de minden nap váltottam vele pár szót. Kedves és barátságos lány. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet neki ez az egész helyzet.

Nagyot sóhajtva leginkább figyelemelterelésképpen felléptem Twitterre. Ja, igen, azt megjegyzem, még csak 6 óra múlt pár perccel. Nem bírok aludni, gőzöm nincs miért.

A követőim száma ismét drasztikusan megnőtt. Körülnéztem köztük, aztán küldtem pár posztot az eddigi ittlétemmel és a jelenlegi érzéseimmel kapcsolatos. Feltöltöttem egy képet is a kakaómról és a cuki bocis poharamról, amit viccként csináltam. Percek alatt rögtön retweetelték is pártízen. Aztán – csak kíváncsiságból – megnéztem Justin fiókját is. Még most is meglep a neve mellett szereplő „Follows you”, azaz követ téged felirat. Végignéztem pár tweetjén, s az is meglep még mindig, hogy milyen sok rajongónak válaszol, követi vagy éppen retweeteli őket. Megütötte a szemem egy 9 órája írt poszt is, aminek szövegében talán jogosan, talán nem, de felfedeztem magam.

sose lepődj meg, ha egy nő mást gondol az egyik pillanatban, mint előtte 5 másodperccel. #anőkérthetetlenek

Ezt többféleképpen is értelmezhetem, ha magamra irányítom a dolgot. A ’mást gondol’ dologról rögtön az jutott eszembe, mikor tegnap egyik pillanatban még odavoltam a kosarazásért, a másikban már minden kedvem elszállt. Az ’a nők érthetetlenek’ kijelentés több dolgot juttatott eszembe. Először is visszautal a tegnapira. Másodszor viszont – kicsivel hosszasabb komplikálás után rájöttem – ez a dolog utalhat magára az egész helyzetre, ami köztünk van. Sokszor csináltam már érthetetlen dolgokat. Például utáltam őt kezdetben, de nem igazán volt rá okom. De nem is kell ennyire visszanyúlni: elég csak a random ölelésekre és a puszira gondolni.

A történet Justin szemszögéből:

Korán reggel van és Twitteren máris ott van a nevem a trendek között. Jól indul a napom. Vagy legalábbis mosoly van az arcomon.

Visszakövettem pár rajongót, válaszolgattam is, a „dm”-eket is csekkoltam és retweeteltem is. Azon voltam, hogy kilépjek, de eszembe jutott még egy dolog. A keresőbe beírtam a számomra szükséges felhasználónevet, aminek segítségével rögtön meg is találtam a keresett adatlapot.

Kivételesen most a képeket néztem meg elsőként. Megnevettetett a legutoljára posztolt kép: egy bocis pohár kakaóval tele. Kétségem sem volt, hogy ő fotózta: könnyen felismertem a poharat fogó kezét. És mintha egy erkélyen lett volna.

Aztán visszatértem a posztokhoz. Mosolyogva olvastam az első tweetet, amiben éppen panaszkodik a kellemetlen estéje miatt. A második tweet Denisenek és Cassienek volt címezve. A harmadik tweet…a harmadik tweet….várjunk. Ó, te jó ég! Nem, ez lehetetlen.

- Haver, te is azt látod, amit én? – toltam Ryan orra elé a készüléket, s rámutattam a kiemelt posztra. Hunyorogva méregette a képernyőt, majd unottan eldünnyögött egy „ja” féleséget. – Jesszus. – meredtem el. - Jesszus, jesszus, jesszus! – lebegtettem a levegőbe a kezem vigyorogva, mint ahogy a lányok szokták. Lehet gáz volt (sőt tuti), de most jobban lefoglalt a tény, amit a neten láttam. – Az adatlapomat nézi. – markoltam Ryan alkarjába fülig érő szájjal. – Ezt nem hiszem el. – vágtam magam hátra, lesüppedtem az ülésben, s ajkamba haraptam, hogy próbáljam csillapítani félreérthető vigyorom.

- Kölyök, ez eléggé félreérthető. – hallottam Ryan gúnyos, egyben vigyorgó hangját. Remek. Nem megmondtam?!

- Blair megnézte az adatlapom és retweetelt. Hát nem érted? – ültem fel hevesen, kicsattanó örömmel. – Ez azt jelenti… - kezdtem el magyarázni, mielőtt válaszolt volna. - …hogy hiába is mutatja, hogy nem érdeklem, mégis érdeklem. Különben nem nézné, hogy miket írok ki, sőt mi több, nem retweetelné. De megtette. Megtette! – rázogattam a vállát bolondul vigyorogva.

- Kölyök, ott van Selena. Őt ne keverd bele. – Ryan komoly arccal mondott szavai azonnal arcomra fagyasztották a vigyort.

- Hogy mi? – ereszkedtek ajkaim alapállásba, szemem kitágult a meglepettségtől. – Hogy érted?

- Bejön neked, nem? – vonta fel egyik szemöldökét cselesen.

- Selenával kavarok, Ry. – jelentettem ki határozottan. Ám egy pillanatra elgondolkodtatott a kérdése. Igen, Blair nagyon szép, ezt mindenki látja. Arcilag és alakilag is. De számomra nem a belső szépségét mutatja. Vagy legalábbis nem azt akarja, de már volt rá pár alkalom, hogy mégis megtette. És tudom, hogy ő nem olyan utálkozó, mint amilyen néha. Szerintem ő tipikusan az a fajta, aki ha utál valakit, tényleg kimutatja, ugyanakkor szeretni is tényleg szívből tud. – Blairrel csak próbáltam megszerettetni magam. Tudod, meséltem ezt. A koncertes…hogy túl kedves volt, hogy utáló legyen, de túl durva, hogy rajongó. És mikor kiderült, hogy 2 hétig egy emeletnyi különbség lesz köztünk…ki kellett használnom. Nehezebb volt, mint gondoltam, mert makacs. De amint látod, sikerült. – mosolyodtam el. – Vagyis még nem egészen, de haladok afelé. És ki tudja, lehet lesz egy plusz barátom. Ha pedig nem, akkor sincs para, mert ő is híres lesz és meg fogja tudni, milyen lehet az én helyemben, így nem fog semmit mondani a történtekről. Ahogy eddig megismertem, van annyira jószívű, hogy nem tenne rosszat nekem. – regéltem.

- Milyen bölcs lettél, Justin. – fordult hátra Scooter. Egyszerre volt komoly, de közben a vigyor is szét akart terülni az arcán, így nem igazán tudtam eldönteni, hogy ezt most milyen érdelemben gondolja.

- A lényeg, hogy most is bevált a Never say never mottóm. – dőltem hátra elégedetten.

A történet Blair szemszögéből:

Fotózással kezdtem. Aztán speciális órát adtak Kailának és nekem a holnaputáni divatbemutató miatt. Felvilágosítottak minket, hogy vázlatosan hogyan néz majd ki a vonulás. Végig a színpadon, aztán a feléig vissza, ott 180°fordulat, csípőlibbentés, majd visszafordulni és levonulni. Elvileg lesz egy közös vonulás is, de mivel a színpadnak lesz egy óriási kör alakú része, csak annyi lesz, hogy félkörben beállunk, majd mindenki átmegy a vele szemben lévő ponthoz, mintha a középső ember képletesen végigsétálna a kör átmérőjén, a többiek pedig vele párhuzamosan. A legszélső embereknek lesz csak szívás, hiszen nekik nem kell majd megmozdulni. Tanítottak nekünk különféle pózolási módokat is és többek közt azt is, hogyan lehet elkápráztatni a közönséget. Mosoly, pillantás, integetés. Engem még meg is dicsértek, hogy egészen jó kisugárzással rendelkezem.

Sikerült túlélnem egy edzést a boszorkával. De ezzel még nincs vége a testi mozgásnak, ugyanis Ben vár egy teremmel arrébb, hogy Kaila és az én izmaimat kicsit jobban megmozgassa és formázzunk még annyit, amennyit csak lehet, hogy megfelelőek legyünk egy ilyen neves bemutatóra. Ben szerint nem lenne élet-halál kérdése az edzés, de egy kis erősítés sosem árt.

Kailával elslattyogtunk az ajtóig, amin kopogás nélkül benyitottunk. A látvány egyszerűen letaglózott. Két szint volt. A földszinten az egyik sarokban volt egy balett terem részlet, ugyanis a falon padlótól tetőig tartó tükör volt és fel volt szerelve az a bizonyos kapaszkodórúd is. A másik sarokban aerobic órát lehetett tartani. A terem végében pedig különböző kondi gépek voltak. Az emeletre nem igazán láttam fel, de még ott is folytatódott a kondi gépek sorozata.

Tátott szájjal bámultam a helyiséget, mikor megállt előttem Ben vigyorogva.

- Csak nem meglepődtetek? – cikázott a tekintete köztünk.

- Ami azt illeti… - kezdtem bele, de befejezés helyett újra körülnéztem.

- …nagyon is. – végzett a mondattal Kaila.

- Drága cuccok vannak itt, a helyiség óriási, szóval minden megadatott egy kellemes izzasztásra. – dörzsölte össze a tenyerét sunyin.

- Ben, ne kínozz. – nyöszörögtem.

- Csak combra, fenékre és hasra dolgozunk, rendben? – ajánlotta.

- De garantáld, hogy nem lesz izomlázunk.

- Nekem nem lesz. – vont vállat nevetve, amin mosolyogva forgattam meg a szemem.

Ben egyenesen az aerobic részleghez vezetett. Egy meglehetősen mély szekrényből kiszedtünk egy-egy hatalmas aerobic labdát.

El is kezdtük a tornát. Ben bemutatta az első feladatgyakorlatot, mi pedig utána csináltuk. Nagy koncentrálások közepette voltam, hiszen egy egyensúlyi gyakorlatot végeztünk, mikor kinyílt az ajtó és egy olyan személy bukkant fel, akire álmomban sem számítottam volna.

Hirtelen egyensúlyomat elvesztve legurultam a lasztiról, ráadásul valami hülye nyikorgó hangot is adott ki közben, ugyanis a hasam nedves volt az előző órai edzéstől és csak egy tornatop volt rajtam, ami még a köldökömig sem ér le, ezáltal a csupasz bőröm végighúzódott a gumilabdán.

- Blair? – hallottam a nevem. Zavartan felálltam a földről, s a fiú felé fordultam, aki az előbb nevemen szólított.

- Szia, Dominic. – igazítottam meg a ruháim. – Te itt? – próbáltam úgy tenni, mintha ez az előző cseppet sem lenne ciki.

- Muszáj edzeni. – mosolygott rám. Szintén mosolyogva bólintottam, ezzel egyetértést sugallva.

- Nic, ne tereld el a csajaim figyelmét, jó? – szólt közbe Ben humorosan. – Éppen órát szeretnék tartani. – tette hozzá, hogy szépítsen a megfogalmazáson.

Kailára néztem, hogy vajon ő is ugyanúgy el van-e kápráztatva. Igen, el volt. Visszatéztem Domini…vagyis Nicre, aki legnagyobb örömömre éppen a testem valamely pontját fürkészte. Ez mérhetetlenül jól esett. Azt hiszem, halványan el is pirultam.

- A gépeknél leszek. – mutatott a gépek felé, miközben Benre nézett, de mikor elindult, egy utolsó, mosolygó pillantást még vetett rám. Ismét zavarba jöttem.

- Jól van, Csipkerózsika, folytassuk az órát. – szólt közbe Ben vigyorogva.

- Csipkerózsika? Miért pont Csipkerózsika? – ráncoltam a homlokom, s leültem a labdára. Ben felkunkogott, majd nagyot sóhajtva, de még mindig mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem tudtam megállni, hogy ne tekintgessek rá. Annyira vonzó volt. Az arca nagyon megfogott. Babaarcú, mégis férfias. A teste szintúgy lenyűgöző. Atlétát viselt, ami jól kiadta felsőtestének kidolgozott alakját. Tekintetünk nem egyszer találkozott, s bár minden alkalommal azonnal elkaptam a pillantásom, örömmel töltött el, hogy a következő alkalommal ismét rám nézett.

A sarokba lerakott, egy üveg vizem mellett megszólalt a telefonom. De aztán kiderült, hogy csak SMS.

- Megnézhetem? – néztem Benre. Mosolyogva bólintott. Gyorsan a készülékhez siettem, s megnyitottam az üzenetet, de előtte még feltűnt valami érdekes: a feladó Justin volt.

szóval ő Dominic.

Ez volt mind, ami a levélben állt. De megrémisztett. Itt van? Látja Dominicot? Vagy mire érti ezt?

- Baj van? – kérdezte Kaila. Rápillantottam, s automatikusan ráztam meg a fejem. Körbevizslattam az alsó szintet, majd az emeletet is, de nem láttam Justint, sem az ő bandájából valakit. Akkor miért mondja, hogy „szóval ő az”? Ez nekem úgy jön le, hogy most, ebben a pillanatban tudta meg. Vagy esetleg Carin mutatott volna neki képet?

Ismét kaptam egy üzenetet.

 nem látsz? :)

Szóval itt van. Kissé dühösen csaptam a kezem a combomhoz, ehhez pedig egy szemforgatás járult. Igen, jól látja, hogy nem látom.

- Blair, folytathatjuk az órát? – nyaggatott ráadásul Ben is.

- Ben, tarthatnánk 5 perc pihenőt? Kis…problémám akadt. – próbáltam olyan kifejezést találni, amivel még jobban rávehetem a szünetre.

- Még csak most kezdtük el az órát. – nézett rám rosszallón.

- Jó, rendben. – sóhajtottam fel. Leraktam a telefonom az eredeti helyére, s még mindig a helyiséget pásztázva ültem le a labdámra.

- Te valakit nagyon keresel. – gyanakodó pillantást mért rám Ben.

- Csak nem Dominicot? – bökött meg Kaila vigyorogva.

- Nem, nem őt. – ráztam a fejem. Ha tudnák, hogy én kit keresek…!

Folytattuk az órát. Felüléseztünk. Először labdán, aztán talajon. 4x8-at csináltunk, amit fél perces pihenők után még kétszer ismételtünk.

Éppen ráláttam a velünk szemben lévő sarokban a balett teremhez hasonlító részlegre, így azt is láttam, hogy pár fiú és lány odamegy. Először nem láttam ebben semmi különöset, hiszen attól, hogy ott van egy balett korlát, még tudnak más koreográfiákat is gyakorolni a tükör előtt. Ám mikor megpillantottam a csapat egyik tagját, egyszerre mosolyodtam el és jöttem zavarba.

Justin rám pillantott, tényleg csak egy futó pillantás erejéig, majd 3 fiúval és 3 lánnyal az oldalán beállt a tükör elé, nekem oldalasan. Aztán egy fiú és egy lány mégiscsak kiállt, így öten méregették saját magukat a tükörben. Justin elfordult, de amint később rájöttem, csak azért, hogy a másik falon lévő tükörbe nézzen, ami velem szemben volt. Tekintete ismét megtalálta az enyém, de olyan gyorsan el is kapta azt, mint ahogy rám nézett.

- Blair! 5…6…7…gyerünk! – noszogatott edzőm.

- Ben, akkor most tarthatunk 5 perces szünetet? – próbálkoztam be.

- Mi van ma veled, Törpilla? Sosem vonakodtál még ennyire az edzéstől.

- Nem, most sem vonakodom, csak… - de nem tudtam, hogyan magyarázzam meg. Mondjam ki kerek perec, hogy ki az oka kérésemnek? Úgyis látnák, hogy kihez megyek oda, ha odamegyek. – Látjátok ki van ott? – mutattam a táncoló emberek felé. Mindketten odasandítottak, s hunyorogva kerestek valaki olyat, akire gondolhatok.

- Justin….Bieber? – esett le Kaila álla. Szerencsére nemhogy nem mondta hangosan, hanem még suttogott is.

- Honnan ismered? – kérdezte Ben azonnal. Neki úgy látszik nem nagy szám.

- Hosszú történet. – mondtam egyszerűen. – Azért szeretném az 5 perces szünetet, hogy oda tudjak menni hozzá, különben meg fog sértődni. – forgattam a szemem. Előre láttam, hogy milyen gonoszul csipkelődne, ha nem mennék oda.

- 5 perc. De aztán elmondod, hogy honnan ismered és hogyhogy ilyen jóban vagytok. – mondta Ben szigorúan.

- És nekem is. – harapott ajkába Kaila.

- 5 perc és itt vagyok. – pattantam fel.

Magabiztosan indultam el feléjük, de alig tettem három lépést, elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet ez? Odamenni Justin Bieberhöz nyilvánosan? Ráadásul a csapata előtt? És ami még lényegesebb: Dominic előtt? Hiszen ő is lát. A terem másik végében edz.

Lábaim nem futamodtak meg az agyammal ellentétben. Továbbra is tartották a menetet. Ahogy közeledtek, tekintetem megállt egy ismerős arcnál: Moshe volt az. Megijesztett, ahogy méregetett. Szerintem tudta, hogy semmi rossz szándékom nincs, de mivel még alig ismer és neki Justint kell védenie, készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban ugorhasson. Eleresztettem egy mosolyt, hátha azzal kicsit megbékítem. Aztán úgy helyezkedtem, hogy láthassam Justint és ő is engem, de mégse legyek útban. Erősen koncentrálva méregette magát a tükörben, miközben valami profi táncot nyomott. A kötött mozdulatoktól és testére simuló pólója miatt szépen kirajzolódott felkarján a kezdetlegesen kidolgozott izma. Ahogy teltek a másodpercek, én pedig néztek a koreográfiát, könnyen megállapíthattam, hogy nagyon jó táncos. Olyan könnyedén mozgott és olyan szabadon, hogy akár Chris Brown utódja is lehetne. Azért még kell gyúrnia, hogy őt behozhassa, de ha csak magát Justint nézzük, tényleg nagyon jól nyomta.

- Itt hiányzik valami. – állt meg az egyik táncos. Mindannyian felhagytak a tánccal, s egymásra néztek. Kezdtem azt hinni, Justin nem vesz észre. Itt állok, mint egy szerencsétlen és ő rám sem hederít. Talán mégis rossz ötlet volt idejönni.

- Találj ki valamit, haver. – mondta Justin, majd felkapott egy ásványvizes üveget a padról, mire a táncosok szétszéledtek.

Lehajtott fejjel a tükör széléhez slattyogott, alig fél méterre tőlem, nekidőlt és belekortyolt vizébe.

- Szia neked is. – néztem fel rá. Megállt a kortyolásban, majd elvette szájától az üveget és rám nézett.

- Ó, szia, észre sem vettelek eddig. – mosolygott rám.

- Igazán? – vontam fel egyik szemöldököm, majd megforgattam a szemem. Ő ezen csak felnevetett.

- Azt hittem, nem fogsz idejönni. – váltott komolyabbra. – Túl sok a szemtanú, te pedig nem akarod, hogy bármiféle közöd legyen Bieberhöz.

- Gondoltam, inkább nem leszek bunkó. 5 percre elengedett az edzőm. – pillantottam hátra Benre, aki éppen minket méregetett.

- Szóval ő Ben. Fogjuk rá. – mozgatta meg kezét a levegőben, ezzel jellemezve Ben külsejét. – Ő pedig ott Dominic. – döntötte jobbra a fejét vigyorogva, hogy mutassa az irányt.

- Piszokhelyes és nagyon cuki. – haraptam ajkamba mosolyogva.

- Hmm… - gondolkodott el csücsörítve, majd inkább még egyszer beleivott az üvegbe, aztán becsavarta.

- Jól nyomod. – böktem arra a helyre, ahol az előbb táncolt. Őt sem hagyom már akkor ki a bókból.

- Te is. – mosolyodott el. Összezavarodva méregettem, ugyanis nem értettem, mire mondja. Aztán félénken végignézett rajtam, majd halkan megköszörülve a torkát visszanézett szemembe.

- Oh. – hajtottam le a fejem kuncogva. – Nos…erre nem tudom, mit mondjak. – néztem fel rá nagy levegőt véve.

- Éppen megdicsértelek. Egy köszönöm jár. – fonta össze karját, miközben legörbítette szája sarkát, ezzel sértődöttséget mutatva.

- Akkor köszönöm. – forgattam meg a szemem mosolyogva.

- Nem írtál a vásárlással kapcsolatosan. – vetette szememre.

- Ja, igen. Sajnálom, csak tegnap este…hát…nem éppen kellemes hírt kaptam és…nos…

- Sírtál? – találgatott. Nagyot nyelve bólintottam. – Majd elmondhatod, ha akarod. – mosolygott rám kedvesen. Ismét bólintottam, s megeresztettem egy mosolyt. – Este 7-től szerintem szabad vagyok. – dőlt neki vállával a tükörnek.

- Biztos vagy benne, hogy vállalsz egy fuvart és vásárlást egy ilyen csajjal? – nevettem fel.

- Ilyen milyen? – mosolygott.

- Ilyen…hát…nem tudom. Én külön műfaj vagyok a vásárlásban. Nem vagyok könnyű eset. – nevettem fel zavartan. Mivel fel volt kötve a hajam, így nem tudtam beletúrni, helyette kilazult tincseimet simítottam fülem mögé.

- Te semmiben nem vagy könnyű eset. Már hozzászoktam. – vigyorodott el.

- Helyes. – bólintottam. Láthatólag nem ezt várta, hanem tiltakozást, de ezzel csak én kerültem magasabbra.

- Akkor 7 után, ha elkészültél, gyere a szobámhoz. Persze, csak ha neked jó.

- Jó. – bólintottam mosolyogva. – Most viszont megyek, mert Ben szerintem már kezd ideges lenni. – forgattam meg a szemem. – Jó gyakorlást nektek. – utaltam a táncra.

- Neked pedig jó edzést. – mosolygott. Ellökte magát a tükörtől, de nem mozdult előlem. Úgy láttam, ő is azon gondolkodik, amin én: hogyan köszönjünk el. Az örökös kérdés. Amit ismét én oldottam meg. Határozottan, mégis gyengéden fontam át egy pillanat erejéig a nyakát, míg ő szokásosan derekamat húzta magához. Elválásom után rámosolyogtam, majd két lépés hátrálás után megfordultam és visszasiettem az én reszortomra.

- Nekem itt valami bűzlik. – nézett Ben ugyanolyan gyanakvóan, mint mikor elmentem.

- Justinnal? – foglaltam el a helyem.

- Nem. Veletek. – utolsó szava meglepett.

- Még csak barátok sem vagyunk. Nem kell semminek bűzlenie, Ben. – ráztam a fejem ellenkezőn. Gondolkodva pásztázott, s végül annyiban hagyta a dolgot. – Ja, és Kaila… - fordultam felé. - Erről kérlek senkinek egy szót se!

- Rendben. – bólintott azonnal, mosolyogva.

26. Az a bizonyos fiúmodell...beszélgetés a kosárpályán Vele

Halihóóóó, emberkék! ♥:)
Gyorsan el is mondanám, hogy a címen ne nevessetek, tudom, hogy borzalmas:D De nem jutott eszembe semmi jó összefoglaló.
És akkor örömmel bejelentem, hogy a fényévekkel korábbi jelentkezésem óta ismét itt vagyok:) A suliban sok témazárót kikaptunk, írtunk is még 1-2 dologból, közben osztálykirándulás is volt, magándolgokat is el kellett rendeznem, egyszóval sok minden összejött, ez a magyarázata a hosszas kimaradásomnak.
Kicsit ismét szomorkodtam, hogy kevesebb komment jött a vártnál, de azt hiszem elfogadom, hogy ennyi lesz:D és továbbra is reménykedem, hogy mégsem:)
Túl sok mindent nem akarok most írni, csak még annyit, hogy ezt a részt tegnap 11-ig írtam, a szemem már égett, hogy nyitva kell tartanom, de befejeztem. Ennek viszont az volt az "ára", hogy a saját érzésem kihatott a részre és a szereplők is meglehetősen fáradtak voltak:D de aztán rájöttem, hogy ezt még jóra is fordíthatom, úgyhogy ma úgy döntöttem, hogy nem írom meg újra vidámra:)
Ui.: Poppy-tól és JennyferBokortól ezúton is elnézést kérek, hogy pont nektek nem tudtam válaszolni. most bepótolom majd! :))
És akkor...
Kellemes Olvasást.♥

Érdekes volt félálomban lebegni. Az agyam egyik fele még álmodott, a másik fele már pontosan tudta, hogy mindjárt megszólal a csörgőórám, de még nem billentem át egyik oldalra sem. Nem szeretem ezt az állapotot. De pillanatokkal később meg is szabadultam ettől, hiszen kedves iPhone-om megrezgett az éjjeliszekrényen, s mielőtt elkezdődhetett volna a zene, ki is nyomtam. Átfordultam a másik oldalamra, ami nem volt jó ötlet. Eszembe jutott, hogy ugyanígy fordultam oda egy reggel Rickhez. Kirázott a hideg az emléktől. Még mindig nem felejtettem el őt és nem is fogom. De hogy jutott ez most eszembe…?!

A napot rögtön Jenny magánórájával kezdem. Aztán jön egy csodás edzés Bennel. És a nap zárásaként, hullafáradtan még egy fotózásra kell mennem.

Gabonapelyhet választottam reggelire, aminek elfogyasztása után fogat mostam, felöltöztem, megcsináltam a hajam és felraktam egy alapsminket. Közben azon gondolkodtam, hogy mennyire unalmas itt az élet. Folyamatosan csak fotózás, amit persze élvezek, de ezen kívül csak edzés van, meg tanulás. És ha ezt nézzük, akkor jó, hogy van Justin, mert vele néha kimozdulok meg hülyülök. Apropó, a tegnap…ötletem sincs, hogy mitévőnek kellene lennem ezzel kapcsolatban. Igen, arra rájöttem, hogy igaza van és jogosan próbálja megszerettetni magát velem és próbál barátkozni, de nekem ez még mindig furcsa. Geraldinenak könnyebb lenne, mert neki már volt dolga hírességekkel, de én eddig még csak a saját testvéremmel találkoztam, aki híres volt.

Elindultam az órára. A lépcsőházat választottam most. A nagy, fehér ajtó eléggé nehezen nyílt, de pont jött egy férfi és átvette tőlem a nehezét. Szerencsére ellentétes irányba mentünk tovább, meg ő amúgy is sietett. Végül lefordultam jobbra, s megérkeztem arra a csendes folyosóra, ahol Jenny szobája található. Épphogy lefordultam, a folyosó végén megpillantottam 3 férfit. Éppen nagyban nevettek, de közben nagyon siettek. Gyors léptekben haladtam az 5 ajtóval arrébb található terem felé, s mikor már egész közel voltam, a három ember közül az egyik – aki eddig alig volt látható a másik két ember takarása miatt – hátrafordult az egyik férfihez és rávigyorgott.

Figyelmetlenségem miatt az ajtókártyám kiesett a kezemből, így le kellett hajolnom érte, de mozgásommal felkeltettem magamra a figyelmet, ugyanis mikor felegyenesedtem, a vigyorgó férfi – fiú – rám nézett. Meglepődöttségem miatt lépteim lelassultak, de szaporáztam őket. Vigyorát kedves mosolyra váltotta, tekintetét rajtam tartotta. Félénken integettem neki, mire boldogan visszaintett.

Végre elértem az ajtóhoz. Leszegett fejjel kopogtam, s az ajtó nyitódását vártam.

- Szia, Blair. – jelent meg előttem Jenny mosolyogva.

- Jó reggelt! – mosolyogtam vissza. Hátrébb lépett, hogy bemehessek. Utolsó pillantásként oldalra néztem, hogy ott van-e még a fiú. A liftben állt, mosolyogva és engem nézett, de a liftajtó hirtelen bezárult, így megszakadt a kép, én pedig beléptem az ajtón.

~*~

Ben kikapcsolta a magnót, mire az egész csoport fellélegzett. Ez mindig azt jelenti, vége az órának. Ez különösen fárasztó óra volt. Új elemeket talált ki, és mivel már alapból volt egy kis izomlázam, nehezebben ment a végrehajtása. De hogy most milyen izomlázam lesz még csak…!

Ben elmondta a szokásos szövegét, de én ezalatt megint csak a felsőtestét bámultam. Oké, néha azért figyeltem a szövegre is…vagy legalábbis úgy látszott, főleg mikor a szép szemét bámultam.

A csoport egy emberként kezdett kiözönleni a teremből, így úgy döntöttem, hátramaradok, hogy ne nyomjanak össze.

- Szia, Ben! – köszöntem oda mosolyogva.

- Jó voltál ma is, Blair. – kacsintott rám, amitől mosolyom még nagyobb lett.

Oldalról közelítettem meg az ajtót, így csak remélni tudtam, hogy mikor lefordulok, nem ütközök bele senkibe.

- Au! – jött automatikusan a hang a kisebb fájdalomhoz, amit az ajtó okozott.

- Ó, bocsáss meg! – kapott utánam egy kar, hogy ha el akarnék esni, ne tegyem. Meglepődve néztem fel a kar tulajdonosára, s egyszerre 2 dolog jutott eszembe: elsőként az, hogy nem is egy ajtónak, hanem egy embernek mentem neki; másodszor pedig, hogy ez az ember egy piszkosul helyes fiú.

- Semmi…gond. – nyeltem le a torkomat zavaró gombócot. A fiú elmosolyodott, s elengedte a kezem. Lepillantottam az általa előbb fogott testrészemre, majd visszanéztem rá. Még mindig ugyanolyan észbontóan helyes volt.

- Te is modell vagy? – kérdezte kedvesen.

- Igen. – bólintottam. Azt hiszem, kicsit el voltam varázsolva. Ez a pasi tényleg irtózatosan helyes. Bár azt nem értettem, hogy mire volt ez a kérdés. Én még sosem láttam őt a modellek soraiban.

- Akkor még fogunk találkozni.

- Igen? – mosolyodtam el. – Hogyhogy?

- Én is…

- Dominic! – erre felkapta a fejét. Dominicnak hívják. De édes.

- Legközelebb elmondom. – nevetett fel. – Még egyszer bocsi az előbbiért. – célzott az „ütközetre”.

- Én bocsi, nem figyeltem. – túrtam idegesen mosolyogva a hajamba.

Rám mosolygott, majd arrébb állt, én pedig elmentem mellette. Ajkamba harapva állapítottam meg, hogy szívem őrülten dobog. Visszanéztem, hátha még ott áll, de már bement.

~*~

Pózolgattam…pózolgattam…és ismét csak pózolgattam. Ez a fotózás borzasztó egyhangú volt. Gabe-nek elment a hangja, mert beteg, így semmi viccet nem mondott. Ráadásul szőrmekabátban fotóztak legalább negyed óráig és ez elég volt arra, hogy megsüljek.

Alig vártam, hogy elhagyjam az öltözőt. Ez a fotózás maga volt a kínzás. Semmi érdekes nem történt.

Szokásos monotonsággal ballagtam fel a 6. emeletre. A karórám 6 órát mutatott. Eszembe jutottak Justin szavai. „…de 7-re visszaérek.” Egy óra múlva máris 7. Nagyon gyorsan elrepült ez a nap.

- Blair! – ütötte meg egy hátam mögül érkező hang a fülemet. Összerezzenve fordultam az ismerős dallam felé.

- Szia. – mosolyodtam el. – Rég láttalak.

- Nem kerestél. – ölelt meg mosolyogva.

- Sok dolgom volt. – húztam el a szám.

- Na persze, fogd erre.

- Sajnálom, Carin. Tényleg. Jelenleg is hulla fáradt vagyok. – nevettem fel erőtlenül.

- Ugyan, semmi. – simogatta meg az arcom. – Annak viszont nem örülök, hogy fáradt vagy, mert most akartam javasolni, hogy menj le a kosárterembe. – arcom rémültté vált.

- Mit akarsz te velem ott csináltatni?

- Menj le. – kacsintott rám. Meglepődötten néztem rá, de nem fejtette ki bővebben. – Most pedig megnézem, hogy Scooter a szobájában van-e már.

- Már visszajöttek Justinék? – kaptam el a kezét, mikor el akart menni mellettem.

- Ezt akarom megnézni. – mosolygott rám. Mindentudó pillantással elengedtem, majd adtam egy puszit arcára. Ő is visszaadta, majd a lift felé indult. Tehetetlenül azon gondolkodtam, most akkor bemenjek a 3 ajtóval arrébb lévő szobámba, vagy egyből menjek le a kosárterembe – megjegyzem, nem tudom miért.

Vállat rántva a lift felé slattyogtam, ami már rég elment Carinnel, így újra hívtam. Mégis jobb, mint lépcsőzni.

A recepciónál ismét a barna hajú csaj állt, akinek érzelemmentesen bólintottam köszönésképpen. Nem volt nehéz újra megtalálni a kosárpályát. Most is csodálkoztam, hogy miért nincs ott valami biztonsági, vagy valaki, hiszen ha nem mehet be akárki, mint például én, és mégis erre járok, mint például most, akkor hogy akadályozzák meg? Érdekes.

Gondolkodás nélkül benyitottam, az ajtó még csak meg sem nyikorgott. Nagyon menő hotel, hogy még egy tornaterem ajtó is zsírosan mozog. Bekukkantottam anélkül, hogy számítanék valamire. El nem tudtam képzelni, hogy Carin miért küldhetett le.

Amit viszont láttam, arra határozottan nem gondoltam.

A túlsó kosárpalánk közelében állt egy ismerős férfialak, kezét éppen dobásra lendítette, de a labda nem talált célba. Éppen elé pattant a palánkról visszapattant labda, így mozdulás nélkül dobhatott újra. Ismét félrecélzott. Felsóhajtva hátrahajtotta a fejét, majd vonszolva magát a palánk alatt halkan, folyamatosan pattogó labdáért ment. Visszaállt a helyére és újra dobott. Bezártam az ajtót és halkan, szinte zajmentesen lépdeltem felé. Én sem tudom, milyen okból, de ha már egyszer lejöttem, legyen értelme.

Újra dobott, de nem ment be.

- Ez rohadtul nem fair. – morogta halkan. Nocsak, meg van lepődve, hogy valami nem jön össze neki?

Megragadta a labdát, a 3 pontos vonalhoz lépett és dobott. „Csont nélkül” bement. A felezővonalnál jártam, mikor a labda visszapattant hozzá.

- Dobhatok? – kérdeztem halkan, de még így is meghallotta. Mikor hátrafordult és meglátott, mintha valami csodát látna, úgy meglepődött. – Ezt vehetem igennek? – léptem elé, kezéből kiütöttem a labdát, ami a földre esett, s mikor felpattant, elkaptam.

- Mit csinálsz itt, Blair? – vonta össze szemöldökét. Meg volt lepődve, rosszallta is, hogy itt vagyok, de közben azt is láttam rajta, hogy örül.

- Kosarazok. – emeltem meg a labdát, majd hasamhoz szorítottam, kezeimet lazán összekulcsoltam körülötte. Homloka nedves volt, még így is láttam. De ez cseppet sem volt rossz dolog, ugyanis pár első hajszálát átitatta, így azok rendezetlenül hullottak előre.

- Rosszul tudom, vagy tényleg húzós napod volt?

- Jól tudod.

- És még mindig kosarazni akarsz? – mosolyodott el. – Áruld el, miért vagy itt.

- Kosarazok. – hajthatatlan maradtam. Nem akartam megmondani, hogy Carin miatt vagyok itt, mert akkor le fogja őt támadni és kifaggatja.

- Akkor egyedül kell kosaraznod, mert én menni készültem. – sóhajtott fel.

- Fáradt vagy. – jelentettem ki nyugodtan.

- 1 óra alvás mellett milyen legyek? – nevetett fel.

- Kicsit többet kéne aludnod.

- Ha találsz még üres percet az órarendemben, azt teljes szívemből meghálálnám, hidd el. – vette ki kezemből a labdát. – Itt mi történt? – fogta meg felkarom, s végigsimított egy ponton. Felvont szemöldökkel odapillantottam. Egy csodálatos zöldes-lilás folt volt ott.

- Ezt én is kérdezhetném. – kuncogtam.

- Vigyázz magadra. – nézett fel rám.

- Senki nem halt még bele egy ilyenbe. – vontam vállat. Most jöttem csak rá, hogy sokkal másabb a légkör, mikor nyugodtak vagyunk. Mindketten elfáradtunk a mai naptól, így sem veszekedni, sem viccelődni sem nagyon bírunk. És emiatt teljesen más a hangulat. De nem rossz értelemben.

- Voltál vásárolni? – hátrébb lépett, a labdát felém pattintotta, amit sikeresen elkaptam. A 3 pontos vonalon kívülre álltam, bemértem a célpontot és dobtam. Belement.

- Nem. – fordultam Justin felé. – Te viszont azt mondtad, hogy csak 7-re érsz vissza. Még nincs 7.

- 5 dugó helyett csak kettőbe keveredtünk bele. – mosolyodott el.

- Ó, vagy úgy. – haraptam ajkamba. A felém guruló labdára néztem. – Nincs kedvem kosarazni. – húztam el a szám.

- Ennyit a nagy lelkesedésről. – csóválta meg a fejét kuncogva. Megmarkolta pólója alját és felhúzta, hogy megtörölhesse a homlokát. Reagálni sem volt időm, tekintetem automatikusan terelődött hasára. És be kell valljam, meglepett a látvány. Jobban ki van dolgozva, mint gondoltam. És hát…meglehetősen jól nézett ki. Eszembe juttatta Dominicot. De közben arra is felfigyeltem, hogy zöld boxer van rajta, aminek a fele simán kilátszott nadrágja alól, amit mellesleg majdnem elhagyott, mint mindig. Visszahúzta pólóját, s egy félénk mosolyt villantott rám.

- Érdekel a történet, hogy szó szerint belesétáltam ma egy irtózatosan helyes, Dominic nevezetű fiúmodellbe? – mondtam izgatottan.

- Köszönöm a kérdést, de el is mondtad a választ. – nevetett fel. – Beleszerettél?

- Milyen kérdés ez? Ez a dolog nem csak úgy megy. – nevettem most én.

- Tudom. Csak jól hangzott. – vont vállat mosolyogva. – Kíváncsi lennék a pasi kinézetére. Érdekel, hogyan néz ki egy általad irtózatosan helyesnek ítélt fiú.

- Majd lopok képet. Gabe ki szokott rakni jól sikerült képeket a táblájára. – kacsintottam rá.

- Szuper. – sóhajtott fel, majd hogy javítsa félreérthető sóhaját, elmosolyodott. Mintha nem örült volna annak, hogy ilyennek tituláltam el Dominicot. – Holnap mi dolgod lesz?

- A szokásos. Fotózás, edzés…ja, és egy megbeszélésem lesz Mishával.

- Fél 8-tól fel tudom ajánlani, hogy elfuvarozlak egy nagyon menő helyre. – mosolygott sunyin.

- Milyen helyre gondolsz? – hunyorogtam rá rosszallón.

- Valójában egy sima áruházra. Csak mert ha jól tudom, vásárolni szeretnél. – szeme tényleg arról árulkodott, hogy ennyiről van szó.

- Biztos jó ötletnek tartod, hogy veled menjek vásárolni? – gondolkodtam el.

- Nekem valójában mindegy, hogy meglátnak-e, vagy sem, mert semmi letagadnivaló nincs köztünk, már ha érted, mire gondolok.

- De nekem sajnos nem mindegy… - hajtottam le a fejem. – Mennyi az esélye, hogy meglátnának?

- Esélyeket latolgatni a celebvilágban lehetetlen. – húzta mosolyra ajkait.

- Átgondolom, és felhívlak vagy írok majd, jó? – mosolyogtam vissza.

- Ma? – csillant fel a szeme.

- Ma. – bólintottam kuncogva.

Boldogan elmosolyodott, nem mondott semmit. Nekem sem volt ötletem egy újabb témához, ennek ellenére nem volt kínos a csend köztünk.

- Sajnálom, hogy nem vagyok most formámban a humort illetően, de fáradt és álmos is vagyok egyszerre. Egyetlen órát aludtam éjszaka. – mentegetőzött erősen, amin csak elmosolyodtam.

- Ha formában lennék, nevetnék azon, hogy milyen fáradt vagy. Ebből is látszik, hogy én sem vagyok valami éber. – vontam vállat.

- Az biztos, hogy rendesen kifiguráznál. – bökte meg a hasam nevetve.

- Ennyire magától értetődő? – csaptam kezére vigyorogva. – Nem, amúgy nem vagyok olyan. – váltottam mosolyra.

- Ha akarsz, akkor tényleg nem. – ezt egyértelműen bóknak vettem.

- Kértem egy kis gondolkodási időt… - vettem mély levegőt félve. Pár pillanatig értetlenül nézett rám, de aztán rájött, hogy mire gondolok.

- Átgondoltad a dolgokat? – mosolyodott el kedvesen.

- Nem. Képtelen vagyok átgondolni. – csóváltam a fejem szomorúan. – A legnagyobb bajom talán az, hogy nem akarom bevallani magamnak, hogy igazad van, ha igazad van… - pásztáztam a földet. A ilyen pillanatokban sosem merek a szemébe nézni.

- Normál esetben ördögi kacajjal röhögnék a képedbe, de most maradok egy ’remélem majd rájössz’-nél. – kacagott fel.

- Hmm…azért ez is eléggé nagyképű volt, Justin. – néztem rá összeszorított szemekkel, de végül csak elmosolyodtam.

- Felkísérlek a szobádba. – intett a fejével, s elindult a kijárat felé.

- Ennyi volt? – utaltam a kosarazásra.

- Csillagom, akkor most akarsz kosarazni, vagy nem? – fordult vissza nevetve.

- Azt hiszem…nem. – ráztam meg a fejem, s én is elindultam. Értetlenkedve bámult, de én csak elhaladtam mellette. Közben elkaptam a kezét és húztam magammal egy darabig, de mikor már magától is tartotta velem a lépést, elengedtem. Éreztem, hogy néz, és tudtam is, hogy miért. Félénken felnéztem rá, mire elmosolyodott. – Most az egyszer bevallom, hogy az én szándékom miatt történt. – értettem ezalatt a kézfogást.

- Tetszik a mostani viselkedésed, talán máskor is gyakorolhatnád. – harapott ajkába.

- Jól van, ne gúnyolódj. – nyomta könyököm a bordájába, persze csak finoman.

- Ha nem lennék fáradt, most profin eljátszanám, hogy haldoklom a pitiáner próbálkozásod miatt, de még arra is lusta vagyok, hogy egyáltalán ügyet vessek gyengélkedésedre. – szavait kedvesen mondta, de folyamatosan azon volt, nehogy elnevesse magát fantasztikus vicce miatt.

- Borzasztóan humoros vagy, Drew. – haladtam tovább felhúzott orral.

- Sharon. – kötekedett újra.

- Holnap visszakapod. – fenyegettem meg a mutató ujjammal.

Utunk a 6. emeletig csendben telt.

- Ismét Carinhez mész? – léptem ki a liftből.

- Nem. Csak elkísérlek az ajtódig. – ez meglepett. De nem kezdtem ellenkezésbe, inkább továbbhaladtam, ő pedig követett.

- Aludd ki magad rendesen. – aggódó hangja arra késztetett, nézzek rá. Szegény alig bírta nyitva tartani a szemét, de azért mosolygott. Az én állapotom az övéhez képest szinte semmi volt.

- Szerintem neked nagyobb szükség lenne az alvásra, de helyette kosarazol és engem kísérgetsz. – néztem rá rosszallóan, de persze nem bántásnak szántam.

- A rajongóim még várnak Twitteren. – lassított le, ugyanis az ajtómhoz értünk.

- Tényleg képes vagy még gép elé ülni, mikor lassan már állva elalszol? – nevettem fel halkan, farzsebemből kikerestem az ajtókártyámat.

- Majd írok neked is. – kacsintott rám, miközben elvigyorodott. Ezen csak megforgattam a szemem.

- Nem ragaszkodom hozzá. Ahhoz viszont igen, hogy tényleg menj, mert a végén még a menedzsered engem szidna le, amiért feltartottalak a pihenésben. Majd írok SMS-t a holnapival kapcsolatban, jó? – döntöttem oldalra a fejem, hogy szemembe lógó tincsem kikerüljön az útból.

- Rendben. – bólintott, s elnyomott egy ásítást, amin csak elmosolyodtam.

- Jó éjt! – mondtam egyenesen szemébe, majd mély levegőt véve elhatároztam a következő mozdulatomat. Alig kellett fél lépést tennem, rögtön előtte álltam. Gyengéden, de félve átöleltem anélkül, hogy megfordult volna a fejemben, talán mégsem kellett volna ezt tennem. Ez azt hiszem már egyértelmű haladás nálam.

- Neked is. – simogatta meg kicsit a derekam, csak hogy ne legyen olyan kínos a pillanat. Igen, attól függetlenül, hogy nem bántam meg, azért meglehetősen kínos volt, ahogy neki is. Gyorsan el is váltam, s egy mosollyal elléptem tőle. Lehúztam az érzékelőn a kártyámat, mire ki is nyílt az ajtó. Még utoljára hátrafordultam egy integetés erejéig, de aztán véglegesen eltűntem az ajtó mögött.