42. Egy cseppnyi mennyország

Jó. Legyen nektek gyereknap.

Azért kíváncsi vagyok, mit gondoltok. Azt hiszem, elég...érdekes lett.

remélem összezavart titeket a kép. haha.

♥

Tekercses tortillát kértem, de a felét lepasszoltam Justinnak. Ötször nagyobb gyomra van, mint nekem, esküszöm. Már megevett egy nagy tál rizst rántott csirkemell filével, aztán egy fél adagot valami kínai kajából és még belefért az én tortillám is.

- Basszus. – Scooter halkan morgott magának, de velem szemben ülésének révén még a szájmozgása is bizonyította azt, amit hallottam.

- Mi történt? – alkarjaimat az asztalra fektetve hajoltam közelebb, próbáltam kilesni valamit a képernyőjéről, de nem jártam túl sok sikerrel.

- Szóval ez a Collins lány volt az OLLG, aztán befutott modellként, az MMVA-n összehaverkodott Taylorral, most pedig ismét Justinon próbál felkapaszkodni? – hangosan felolvasott valamit, másodpercekig le sem esett, hogy pontosan mit is. Valószínűleg Justin hamarabb kapcsolt, már ha a kajakiköpést annak tulajdoníthatom.

- Mi van?! – szája elé rakva kezét meredt menedzserére, akinek előbbi szavai még csak most szálltak be a tudatomba. Mintha az étel a torkomon akadt volna, ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, ami elfogott.

- Várj, válaszolt rá egy másik valaki. Azt írja: Szerintem Blair szép lány. Justin nélkül lett sikeres, a többi már csak a siker következménye. Kíváncsi vagyok, ki ő valójában, s neked is várnod kellene az ítélkezéssel addig, míg meg nem ismerjük őt. – Scoo szavai ezúttal sokkal kedvesebbek voltak a fülemnek, de még mindig ott motoszkáltak az előző gondolatok a fejemben.

- Mit írnak még? – bukott ki belőlem.

- Modelles képeket is raktak már fel. Valaki azt írta alá: Úgy látszik, Justinnak újabb kiszemeltje van. Egy másik alá meg, hogy: Ez a csaj nagyon nyomul Bieberre! Egy harmadik: Hűha, na ez a csaj tényleg szép! Jó lenne tudni, ki is ő igazából. – ittam Scoo szavait, s próbáltam emésztgetni a hallottakat. Érzem, hogy máris vannak utálóim. De hiszen nem tudnak semmit rólam!

- Ideje lenne mondani valamit róla. Ha ezek találgatásokba kezdenek, semmi jó nem lesz belőle. – Kenny jóslón figyelmeztetve nézett Scoora, aki rövid gondolkodás után azonnal bólintott, félve pillantott felém.

- Ugye nem? – nagyot nyelve dőltem hátra a székemben, Scooter pillantása bocsánatkérő volt. Tudja ő is, hogy nem akartam már rögtön ilyen hamar kiadni magam, bár mit is vártam?! Most belegondolva, lehetetlen lenne rejtve maradnom Justin mellett. Az említettre néztem, aki üres tányérját nézve merengett. – Akkor most ki fog derülni, hogy itt vagyok. – kérdésnek szántam, de a hangom valahogy nem bírta felvinni a hangsúlyt.

- Még nem tudom, Blair. Ez most összezavart. – pár centiméteres hajába túrva könyökölt az asztalra az elvileg minden megoldására képes férfi, akiben ezúttal én is bíztam. Bíztam benne, hogy megment engem attól, hogy rossz véleményeket állítsanak rólam az emberek.

- Scoo, valahogy nyilatkoznunk kell róla. Nem engedhetjük őket negatívumokat állítani alaptalanul. – szólalt fel a mellettem ülő Justin.

- Tudom, tudom.. – csitította le gondolataiba merülve. – A legjobb lesz, ha most távozunk. A buszban biztonságosabb, mint itt. Holnapra tuti kiötlök valakit. – bólogatva bíztatta leginkább magát.

- Még le sem ért a kaja. – nevetett fel Justin, hasára mutatott.

- Mert annyit eszel, mint egy 9 hónapos kismama. – mosolygott rá Scooter, aki szinte csodával határos módon még ilyen esetben sem vesztette el a humorérzékét. – Na, menjünk. – felállt, ezt követően pedig dominószerűen utánoztuk a nagymestert.

A széktámlára akasztott blézeremért nyúltam, de Justin megelőzött és hamarabb megfogta. Udvariasan tartotta felém, nekem már csak a karjaimat kellett beledugnom. Elpirulva köszöntem meg neki, amit ő csak egy mosollyal nyugtázott. Scooter otthagyott egy marék pénzt az útközben felénk közeledő pincér zsebében, aki az ajtóig kísért minket, rögtön ott várt a hátsó udvaron a turnébusz. Egész este utazni fogunk, így másnap remélhetőleg már Franciaországban ébredhetünk, ahová a Csalagút igénybevételével fogunk eljutni. Fotósok nélkül megúsztuk a buszra szállást, ahol ma este már Ryan, Mama Jan és Jon is velünk utazik. Franciaországban csatlakozik hozzánk pár meglepetésvendég – vagy legalábbis Scooter így fejezte ki -, s azután két busszal fogunk menni, hogy mindenki elférjen.

- Én azt hiszem, egyenesen bevonulok a fürdőbe. – Justin alighogy befejezte a mondatot, már el is tűnt az említett helyiségben, majd rögtön ki is fordult. – Törölköző és tuslötty nem ártana. – nevetve suhant be szobájába.

- Tuslötty.. – kuncogva idéztem vissza szavait, mire Scoo rám mosolygott.

- Hülye a gyerek, ne is vedd figyelembe. – legyintett, én meg bólintottam.

Rendezgettem kicsit a ruháim, s ez a kicsi addig nyúlt, hogy Justin is végzett a tusolással. A „nagyok” előreengedik a „kicsiket”, így én következtem soron a fürdésben. Minden szükséges dolgot bevittem magammal, s alaposan lezuhanyoztam. Nem a legjobbak a körülmények, hiszen pici a hely, de legalább a kabin első osztályú. Nehezen hagytam ott a forró vizet, de még így is rekordidőnek mondható 15 perc alatt végeztem. A fiúk és Mama Jan éppen valami roppant viccesen szórakoztak, vagyis gondolom én, hogy vicces volt, ha teli szájjal nevetnek.

- Justin, mit szólnál a Hello Kittyhez? Ryan meg Hannah Montana. Fredo lesz Alex Russo. Kenny meg Mulán. – Scoo a hasát fogva röhögött, a többiek pedig egymáson, a saját szerepükkel nem is foglalkozva.

- A szöszi meg Csipkerózsika. – Ry nem tudva arról, hogy én itt vagyok nevetett saját poénján. Scoo torokköszörüléssel és jelentőségteljes pillantásokkal próbálta beléfojtani a szót. – Mi az, Scoo, te akarsz lenni a herceg? Hát jó, de annak nem tudom a nevét. Inkább akkor legyen a csajszi...

- Ez a csajszi mögötted áll, Ry. – vágott közbe Justin, stylistja arcát látva felnevetett. Elmosolyodtam rajtuk. Olyanok, mint a kisgyerekek. Nem gondoltam volna, hogy tudnak ennyire hülyék is lenni.

- Na, inkább mi legyek? – mellé álltam, vigyorogva lenéztem rá, szinte láttam rajta, hogy fülig pirult odabent, még ha kívülről nem is.

- Jött meleg víz a csapból? Remélem nekünk is maradt még, de a lényeg, hogy neked legyen. Bizony, mert mi önfeláldozóak vagyunk és kedvesek. – komoly arccal állta tekintetem, én nem bírtam ki vigyorgás nélkül.

- Jól van, holnapra találd ki, mit akartál mondani, na nem mintha most nem tudnád. – forgattam meg a szemem mosolyogva, alkarommal megtámaszkodtam a vállán, ami ülő helyzetének köszönhetően éppen derekamig ért.

- Gyenge vagy, Ry. – Justin még mindig nem hagyott fel a nevetéssel, ami átváltott inkább vigyorrá. Ryan bevágta a durcit, a többiek ezen jót szórakoztak.

- Na, akkor…én elmentem fürdeni, oszoljon a csapat, mert holnap több munka lesz. Jó éjt mindenkinek! – tapssal zárta szavait a fő okostojás, mire mindenki felpattant és céltudatosan indult el valamerre. Én még nem éreztem valami sok álmot a szememben, emiatt nem is akartam olyan gyorsan eltűnni. De mire észbe kaptam, már csak én álltam a nappaliban. Illetve, volt még valaki itt, de ő a konyhában – jó, ez a két helyiség szinte ugyanazt jelenti. Ivott egy pohár narancslevet, majd kipillantott az ablakon nem tudom, milyen okból, aztán megfordult és a szobájába indult, ahová rajtam keresztül vezetett az út.

- Na mi az, Csipkerózsika, talán nem vált ínyedre az oszlás? – fentebb rántotta magára melegítőnadrágját, pólóját lentebb, aztán hajába túrva rendezte tincseit. Mellém ért, lazán átkarolta a derekam, s mielőtt bármit is mondhattam volna, arcomra puszit nyomott. Érdeklődő szemekkel fürkésztem egyre távolodó arcát, de nem tudtam rájönni, hogy mi is érdekelt igazán. Talán hogy mi célja volt ezzel a puszival.

- Nálatok ilyen hamar van takarodó? 9 óra sincs még. – lassú, bizonytalan lépésekkel mentem utána, igazából most kellett volna letérnem az ajtómhoz.

- Scooter meg akarja adni mindenkinek a kipihentséghez elég alvásidő birtoklásának lehetőségét. – mosolyogva magyarázta, alsó ajkamat előretolva bólintottam. – Bejöhetsz, ha szeretnél, én még úgysem alszom. – mosolya nem volt átlátszó, sőt az is lerítt róla, hogy semmi hátsó szándéka nem volt, csupán csak látta rajtam, hogy semmi kedvem az alváshoz, mivel nem is vagyok álmos.

Röviden elgondolkodtam, de annál gyorsabban bólintottam rá. Kitárta előttem az ajtaját, bementem a szobába, és csak akkor döbbentem rá, hogy kezemben még ott van a cuccom, mikor villanykapcsoló után akartam nyúlni.

- A fenébe. Nálam van még… - hátrafordultam, közölni akartam vele felfedezésem, de arra nem gondoltam, hogy mögöttem lesz. Kérdőn lenézett rám, nagyot kellett nyelnem, hogy visszaugrasszam összeszűkült gyomrom. - …a cuccom.

- Lökd le az ágyra. Vagy ahova akarod. Engem nem fog különösebben zavarni. – mosolygott le rám, amitől a szívem így jobbra-balra, meg fel-le kalimpált. Uh, ez még új.

Tusfürdőm – tuslöttyöm -, piperetáskám, ruháim és törölközőm – ebbe belerejtettem fehérneműm – leraktam a szekrényére, mely teljesen üres volt. Pillanatok alatt egyszerre besötétített az ablakon, lekapcsolta a nagyvillanyt és felkapcsolta helyette az éjjeli lámpát, ami gyenge fénnyel bár, de tökéletesen elég megvilágítást adott.

- Egyszer félreléptem. Kívülről látszott? – szegezte nekem a kérdést ágyára lehuppanva. Nem tudtam rájönni, hogy mire gondolhat, aztán kicsit messzebbre nyúltam a dolgokban és leesett, hogy a koncertre utalt.

- Nem vettem észre. – vállat vonva a szekrényre tenyereltem, előrehullt tincseimet hajamba túrással rendeztem.

- Komolyan ott fogsz állni? Blair, ígérem, nem harap az ágyam. Nem pisiltem be már 5 éves korom óta, szóval tiszta minden. – szavai hallatán és komoly arca láttán felkuncogtam, ellöktem magam a szekrénytől és lassan felé lépdeltem.

- Üres ez a szoba. – állapítottam meg körülnézve. – Az enyém sokkal barátságosabb.

- Jó, mert te lány vagy. – felnevetett, háttal elnyúlt az ágyon. – Édes Istenem, minden porcikámban érzem a holnapi izomlázam. – sóhajtotta, hajába túrt és lehunyta szemeit. Kész voltam ezen a mozdulatán. Erre még csak rátett egy lapáttal, ahogy megnyalta ajkait. Felkarján kirajzolódott az izma, megfeszített állkapcsa körvonalat adott amúgy is babásan férfias arcának, haját markoló ujjainak láttán a saját ujjaimba bizsergés szökött.

- Azt mondják, egész jó a kezem.. – remélem nem értette a célzást, ugyanis nem gondoltam végig, mit mondok ki. Sajnos rám pillantó szeme túl tiszta volt, valószínűleg jól fordította le szavaim.

- Csak félreértelmeztem, vagy Blair Collins tényleg felajánlott nekem egy…egy mit is? – ajkába harapva mosolyodott el, jól tudtam, hogy pontosan tudja, „mit is”. Hezitáltam, hátha csak ugrat és nem akarja velem kimondatni, de persze, hogy ő nem olyan.

- Szeretnéd, hogy megmasszírozzalak? – kezeimet picit széttártam, szemöldököm felhúztam, ezzel kicsit eltereltem a figyelmet zavaromról.

- Hm…nem is tudom…talán…igen. – vigyorogva élvezte, hogy vér szökik az arcomba. Ezért még csúnyán megfizet.

- Akkor póló le, nadrág le, gatya le.. – harciasan közöltem a tényeket, arca megfeszült, kiguvadt szemekkel nézett rám. – Bevetted, mi? – mosolyodtam el ördögien, rögtön megkönnyebbült.

- Azért valld be, kicsit izzott volna a környezeted, ha végig kellett volna nézned a levetkőzésem. A továbbiakról nem is beszélve.. – ismét ő kerekedett fölénybe, amit nem tűrtem. Szó nélkül felé nyújtottam a kezem, megfogta, én pedig ülésbe húztam.

- Azért valld be, kicsit vagyok jó annyira, hogy kiéheztesselek egy majdnem csókra. – enyhe túlzás ez a kifejezés, hiszen „csak” egy hosszabb szájra puszi volt. Arcát megpaskolva térdeltem az ágyra, vállánál fogva kényelmes helyzetbe fordítottam. – Készen állsz? – mozgattam meg ujjaim bemelegítésként. Hátrafordult, mosolyogva egy „komolyan kérded?” nézést küldött felém, aztán előrefordult. Megtekerte a nyakát, gondoltam az is érzékeny lehet neki, így ott kezdtem a masszírozást. Ujjbegyem végigfuttattam a legelső tapintható csigolyájától kezdve a legutolsó normális helyen elérhetőig, mosollyal nyugtáztam hátának megfeszülését. Lazításként vállát vettem célba, körkörös mozdulatokkal enyhítettem feszes tartását, amely lassacskán görnyedtté vált. Zavaró volt, hogy pólója folyamatosan mozgott ujjam alatt, de még tűrtem. Haladtam tovább háta közepe felé, betanult mozdulatokkal masszíroztam végig porcikáit. Itt viszont már egyértelműen idegesítő volt, hogy mindenhol meggyűrődött az anyag.

- Justin, pólóval nem megy. – vettem le hátáról a kezem, oldalra hajolva néztem arcára, szeme éppen akkor nyílt ki. Pár pillanat kellett neki, míg felfogja, s mikor sikerült, kajánul rám nézett.

- Szóval mégiscsak szeretnél látni ruha nélkül, ugye? – vigyorgott, megforgattam a szemem.

- Csak zavar, hogy összegyűrődik a kezem alatt.

- Rendben… akkor egy pusziért cserébe megszabadulok tőle. – csücsörítve mosolygott, szemöldökét felvonta.

- Ó, hogy a…! – kezdtem volna szitkozódni, de szerencsésen visszanyeltem dühöm. Puszit akar? Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy ismét gyengének lásson. Előre elmosolyodtam tervemen, melynek kivitelezésébe bele is kezdtem. Állát ujjaim közé fogtam, előrehajoltam és szájától alig pár centire kapta meg a pusziját. – Aztán nem szokunk rá erre a fizetőeszközre! – határozottan figyelmeztettem, ő csak mosolygott, mi mást tett volna. Lekapta magáról pólóját, az én testem mintha csak előre tudta volna, hogy le fog nyűgözni a látvány, máris megremegett. És nem kellett csalódnom. Háta izmos volt, szépen látszott lapockája, de ha begörnyedt, akkor csigolyái is. Nem volt egy izomember, de mégis volt benne valami, ami megfogott.

- Na, mi lesz? – pillantott hátra, ezzel kirántott ábrándozásomból. Ujjaimat félve érintettem bőréhez. Sosem értem még így hozzá. Előttem van egy fedetlen Bieber - felsőtest és tulajdonképpen azt csinálok vele, amit akarok. Ha Denise itt lenne, most tuti a földről kellene őt összekaparnom.

Ismét vállához tévedtem, de valami jobban vonzott. Gerincének vonala. A csigolyái. Nem bírtam ki, újra végigsimítottam rajtuk. A halvány fény elég volt, hogy lássam, bőrét elöntötte a libabőr. Mosolyogva fojtattam a masszázst ott, ahol a pólólevétel előtt abbahagytam. Néha erősebben, néha gyengédebben gyúrtam a hátát, de ahogy hallottam, ő egyiket sem bánta.

- Fekvő helyzetűeket is lehet masszírozni? – motyogta erőtlenül.

- Lehet. – mosolyogva suttogtam vissza, tetszett, hogy így hatottam rá. Elvettem a kezem, hogy le tudjon feküdni. Feje alá gyűrte a párnáját, de mielőtt lehunyta volna a szemét, éreztem, hogy rám néz. Én éppen a testét stíröltem, úgyhogy nem mondanám, hogy jókor időzített. Alkarját feje alá fektette, így még védtelenebb volt, mint eddig. Újabb ötletek jutottak eszembe, hogyan kényeztethetném – azért ez is fura tőlem -, így jó 10 percig szinte csak a kezem járt. Hátránya az volt, hogy már lassan az én hátam kezdett fájni, hiszen végig bedőlve voltam, ráadásul még ki is csavarodtam. Egyszerűbb lett volna, ha rajta ülve csinálom. Csakhogy tuti, hogy én nem ülök rá. Talán egy módon segíthetnék a helyzetemen, kipróbáljuk mennyire lenne hatásos. Egyik lábam átvetettem testén, lentebb csúsztam, de még véletlenül sem ültem rá, mint ahogy régebben anya masszírozásakor. Rajta tanultam meg mindent.

Folytattam a dolgot, de úgy terveztem, még 5 percet adok neki. Elég ennyi élvezkedés, sőt még sok is. Viszont ha úgy nézzük, nem bántam volna még egyszer ennyi masszírozást sem, mert felsőteste ennyi csodálkozás után még mindig nyálcsorgató látvány volt. És arról nem is beszélve, hogy arcát is láttam, igaz csak fél oldalról, de legalább annyit is tudtam pásztázni. Nem hagyhattam ki, ujjaimat még egyszer végighúztam gerincén. Csigolyáról csigolyára. Erről eszembe jutott egy játék. Apa csinálta ezt nekem mindig. A háta közepére rajzoltam egy apró B betűt. Aztán egy J-t. Aztán mindenféle figurát a szívtől kezdve a mikrofonig.

- Hogy érzed? Elég volt? – teste mellett megtámaszkodtam, lehajoltam arcához, pizsama felsőm súrolta testét. Szemét kinyitotta, gondolkodott valamin, de nem úgy láttam, mintha az én kérdésemre keresné a választ.

Azt hiszem, kihasználta, hogy nem fekszem rajta. Simán megfordult alattam, ezzel nem várt testhelyzetet kapva. A gond nem itt kezdődött. A gond ott kezdődött, amikor hajamba túrt és menekülő utat nem adva gördített maga alá. A térdem teste alá szorult, onnantól kezdve teljesen esetlenül hulltam a hátamra. Lélegzetvételem megszaporázódott, mikor észleltem, hogy felettem van. Arca centikre volt az enyémtől. Éreztem mentolos leheletét, mely bőrének illatával keveredett. Na most volt az, hogy a szívem megiramodott. Nem volt elég, hogy ki akart törni a mellkasomból, ráadásként még egyeletlen és kusza is volt. Ott volt felettem. És kezét arcomra simította. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam. Túlságosan is akartam. Halványpiros ajka vonzóbb volt felsőtesténél is, pedig az sem volt könnyű küzdelem. Lehunytam a szemem, zihálva vártam, hogy mi lesz. Még közelebb hajolt, lélegzetvételem elakadt, ahogy felső ajkamat ajkai közé vette. Reszelősen futott ki belőlem a levegő, idebent végigfutott rajtam a hideg, ám bőröm tüzelt, s úgy éreztem, forog velem a világ. Aprót mozdított ajkán, erősebben fogott, de hirtelen elvált, hűlt helyét hagyva érzéseimnek. Homlokát az enyémnek döntötte, megnyalta ajkát, szemét nem nyitotta ki.

- Mi volt ez? – jött ki belőlem a kérdés, remegő hangom én magam alig hallottam. Nem úgy látszott, mint aki választ akar adni. És hogy őszinte legyek, engem nem is érdekelt. Nem érdekelt, hogy miért tette, csupán azt kívánom, bárcsak tovább tartott volna.

Merészeltem használni a kezeim. Ujjaimat selymes hajába fúrtam, kirázott tőle a hideg. Másik kezemet mellkasára simítottam, körmeimet gyengéden végighúztam rajta, éreztem bordáinak halvány kitüremkedését. Lehet hülyeség volt, amit csinálok, de szükségem volt rá. Tarkójára simítottam a tenyerem, s mintha csak tudta volna, mit akarok, megtette. Megcsókolt…újra. Hosszabban, igazibban, érzékiebben. Olyan…Justinosan. Édes ajkai egy cseppnyi mennyországot cseppentettek bőrömre. Nem akartam elhinni, de a gyomromban pillangók voltak. Összetéveszthetetlen érzés. Tényleg felfordult – jó értelemben.

Ajkamat hagyta kicsúszni az övé közül, végre újra tudtam lélegezni. Ha szabad ilyet mondanom, az előbbi érzést jobban kívánom, mint az oxigént.

- Igen.. most elég. – beszélt ajkamba suttogva. Ujjaim elhúztam tarkójáról, nyakára vezettem. Megnyaltam ajkam, mélyet lélegeztem. Fejemben megjelent egy mondat, egy kérdés, de még nem szerettem volna vele foglalkozni.

- Erre nem számítottam. – súgtam.

- Elég spontán volt. – mellkasa neki is hevesen mozgott, mutató-és hüvelykujját végigvezette állkapcsomon.

- Mostantól tényleg kedved szerint fogsz kóstolgatni? – vetettem szemére meggondolatlan, általa spontán szóval jellemzett tettét.

- Te is akartad. Nem hibáztathatsz. – ajka halvány mosolyra görbült, lehunytam a szemem.

- Pedig arra készültem. – sóhajtva megráztam a fejem, elmosolyodtam.  Tekintetem bebarangolta arca négyzetcentimétereit. A homlokától az álláig mindent, amit beláttam. Szemén időztem el a legtovább, de nem tarthat minden örökké. Na és amúgy sem ildomos így gyönyörködnöm benne. Mellkasán aprót toltam, rögtön tudta, mit akarok. Feltérdelt, engem is felsegített. Törökülésbe húztam a lábaim, hajamba túrva könyököltem rá térdemre. Éreztem, hogy néz, de erőt kellett vennem magamon, hogy viszonozhassam tekintetét. Lehajtotta a fejét, szempillái alól fellesett rám egy féloldalas mosoly kíséretében.

- Jaj, ne nézz így rám. – ütöttem mellkasára, arcomat hajammal takartam el, felkuncogott. – De most komolyan…ennek mi értelme volt? – utaltam előbbi alakításunkra, melyet Scooter biztosan értékelne…

- Szerinted én tudom? – nevetett fel.

- Hát te kezdted. – vádoltam meg ismét. – Ha úgy nézzük, már háromszor csókolóztunk „csak úgy”. – valamiért súly nehezedett a nyelvemre annál a bizonyos szónál.

- De azért csak úgy elég jó volt. – vigyorgott, megforgattam a szemem.

- Komolyan, Justin. Ez nem normális. Egyszer is sok lenne szerelem nélkül, nemhogy háromszor. – elborzadva közöltem a tényeket. Rám nézett, mintha eszébe jutott volna valami, ami sejtésem szerint egészen hasonló az én ötletemhez. – Az lehetetlen. – jelentettem ki.

- Igen, az. Még.. – megnyalta ajkát, elgondolkodott. – És ez az, amitől félek. Megtörténhet. Érezhetek irántad…többet. – neki sem jött szájára a szó. – De akkor Scooter keresztben vagdalna fel, kibelezne, aztán megsütne és eladna cirkuszi vadállat csalinak. – vázolta fel korántsem bíztatóan az esélyeket.

- Aha, akkor most szépen megosztod velem, hogy mit is mondott Scooter, ami hozzám kapcsolódik és te is szerepet játszol benne.

- Jobban rájössz dolgokra, mint gondoltam. – nevetett fel kínosan. – Csak annyi az egész, hogy mikor rávettem Scoot, hogy te is eljöhess a turnéra, akkor kikötötte, hogy csakis barátság lehet köztünk. És hogy ne flörtölgessek veled… - befejezte, de eredetileg még mondani akart valamit. Tuti hiányzik még a mondat másik fele. Szóval titkolózik? Hát így állunk? – De engem jobban izgat az, hogy te belém tudnál-e..? – „szeretni”, képzeljem még oda a végére, csupán kimondani nem bírta, annyira furcsa.

- Ha én a jövőbe látnék, már rég nem itt lennék. – mosolyogtam rá. – Justin…én most azt hiszem, megyek. – talán úgy tűnhet, a válasz elől menekülök, mikor korántsem. Arra tényleg nem tudom a választ, az viszont lehetséges, hogy valaki lesz annyira éber, hogy feltűnhessen, túl sokáig időzök Justinnál.

- Rendben. Aludd ki magad, szivi, mert holnap sokfelé megyünk. – megpaskolta a combom, bólintottam. Felpattantam az ágyról, megigazítottam a pizsim, s ránéztem.

- Azért…ez tényleg érdekes volt. – csücsörítettem kínosan, felnevettem.

- Öö.. ja. – vigyorával leplezte zavarát, elmosolyodtam. Vajon most hogy kellene elköszönnöm?

- Akkor…szia. – nyögtem ki, egy idiótának éreztem magam. De legalább hatásos volt és ő kezdeményezett. Felállt, elém lépett, s egyszerűen csak megölelt. Igen, ez így korrekt. Aztán kicsit borult az egyensúly, mikor ajka meglepte homlokom egy puszival. Mosollyal köszöntem meg, elléptem tőle, olyan gyorsan akartam elmenekülni, hogy ne legyen időm zavarba jönni. Halkan nyomtam le a kilincset, kisurrantam az ajtón, a nappali szerencsére üres volt. Visszakukucskáltam még, Justin mosolyogva nézte tevékenykedésem, nem tudtam neki mit mondani. Mielőtt valami hülyeséget kezdenék el beszélni, bezártam az ajtót és átlopakodtam az én szobámba.

41. Félnem kell tőled?

Good mooorning :) Ó, mit beszélek én. Reggelt?! Már lassan délutánt! Ez történik, ha valaki hétalvó módjára ebéddel kezdi a napot. loo(l).. lo-lo-love me? még mindig imádom az alaylm-t. annyira tökéletes♥
Egészen jól - najó, maradjunk annyiban, hogy jobban, mint vártam - viselem, hogy véget ért az egyik tündérmesém, amiben minden nap elmerültem. Justin és Drin már nincs többé, csupán a meleg emlékezete maradt meg a blogomon. És persze a szívemben. Aki nem tudott róluk, azoknak tálcán kínálom most a lehetőséget:) Ha valakit érdekel, mit alkottam én 2011. június 19.-e óta egészen 2012. augusztus 9.-ig, akkor http://thecommondenominator.blogzona.hu/ :)
És akkor most vissza Blairünkhöz. Ehhez a részhez nincs sok hozzáfűznivalóm, csak azért, mert nem vagyok túlságosan megelégedve vele. Úgy érzem, nincs benne semmi extra, remélem ti ezzel máshogy lesztek :) Annyit viszont elárulok, hogy a következő fejezet teljes egészében kész - tegnap éjszakáztam, hallelujah, ma hajnali fél 1kor feküdtem le, de legalább megérte - és vannak benne elég furcsa dolgok. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy minél gyorsabban kapok 10 véleményt, annál hamarabb jön a következő - aztán, hogy lesz-e kedvem megvárni a 10-et, vagy esetleg várok még 12-ig is ..;), azt majd meglátjuk.
this is love, this is love, this is looove... ez jár most a fejemben, tisztára begolyóztam, bocsi mindenki.
hogy miért ez a kezdőkép? kérdezzetek könnyebbet.
Kellemes olvasást, love ya'll, xo.♥

Álmos szemeim nehezen akartak dolgozni. Tudtam, hogy Scooter rám töri az ajtót, ha nem megyek ki fél percen belül, így hát kénytelen voltam kikecmeregni. Meleg ágyam magam mögött hagytam, kikulcsoltam az ajtót és a nappaliba léptem. A busz nem mozgott, így egyenesen jutottam el a kanapéig. Leültem Scoo mellé, aki éppen beleszürcsölt kávéjába. Megkönnyebbülve éreztem magam, hogy a dohányzóasztalon egy ismerős pohárban jegeskávéval találtam szembe magam. Minden turnét így indítottunk. Jegeskávé a javából, egy csipetnyi kakaós ostyával fűszerezve. Hiányzott már ez.

- Idd meg, aztán készülj, mert egy óra múlva érkezik Ryan és Mama Jan. – informált Scoo, majd felállt és beslattyogott a szobájába. Teljesen érthetetlenül két ajtóval arrébb kúszott a tekintetem, akaratlanul jutott eszembe a szöszi, aki tuti össze van zavarodva, mint én. De neki legalább nem kell megküzdenie a szégyennel, hogy rögtön a legelső nap, mikor még el sem kezdődött igazán a turné, máris megszegett egy ígéretet. Merthogy egy szájrapuszi nyilvánvalóan nem baráti viszonyban történik, én pedig határozottan megígértem Scoonak, hogy barátságnál nem lesz több. Ennyit arról, hogy könnyű lesz neki ellenállni…

Percek alatt elfogyott jegeskávém, egy falásra lenyeltem az édességet, s automatikusan elindultam a mosdó felé. Kopogásra emeltem a kezem, mikor a zár elfordult és a kis ajtóban felbukkant Blair. Én valamiért jobban meglepődtem, mint ő. Nem engedélyeztem magamnak gyors testfelmérést, de így is láttam, hogy már fel van öltözve.

- Jó reggelt. – motyogta kapkodva, idegesen magához szorította kezéből kiesni készülő pizsamáját, máris el akarta hagyni a kis helyiséget, amit engedtem is neki. A küszöböt elhagyva utána fordultam, elkaptam derekát s alkarját, és a szobám felé toltam. Tekintete ijedtté vált, de láthatott az enyémben valamit, ami miatt nem szólt. Halkan beértünk a zárt helyiségbe, ahol egy szempár sem lát, én pedig jobbnak láttam rögtön elengedni őt. Markából kicsúszott a pizsije, leguggolt érte. De nem állt fel. Nem láttam arcát a hajától, ami iszonyúan idegesített.

- Blair.. – a lehető legkedvesebb hangnemem vettem elő. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy félrelépett pasi, aki próbálja helyrehozni a hibáját. De én nem bántam meg, amit tettem. Bizonyos mértékben igen, de jobban nem.

Sötétszőke fürtjeit kiseperte arcából és felállt. Ahogy rám nézett, mintha a gyenge Blair percek alatt egy magabiztos Blairré vált volna.

- Felejtsük el, Justin. – erőtlen hangja rögtön rácáfolt előbbi gondolatomra, de attól még igenis magabiztos volt. Szavai viszont örvényt keltettek bennem.

- Tessék? – ugrott össze szemöldököm. Ajkát rágva nyelt nagyot, rám nézett.

- Tudom, nem volt nagy dolog, de… te is tudod, hogy mégis többet jelent, mint azt gondolni lehetne. – ezzel egyet kellett értsek, akármennyire is rosszul esett. Justin Bieber vagyok, nem tűrnek meg nekem akármilyen viselkedést. Még a végén számon kérnének, hogy miért kívánok meg egy lányt 19 évesen. Ó, persze, teljesen igazuk van…

- Blair, csak válaszolj egy kérdésemre. – heves felindulásból közelebb léptem, kivételesen hagyta is. Kérdőn nézett szemembe, bár belül tudta, hogy mire vagyok kíváncsi. – Te éreztél valamit? – tettem fel csendesen a kérdést, csak ő és én hallottuk. Rögtön éreztem, hogy falat próbál maga köré építeni, hogy elzárkózhasson a válasz elől.

- Te igen? – szavakban is próbált terelni.

- Én kérdeztem előbb. – húztam apró mosolyra a szám, amitől azt hiszem, rögtön jobb lett egy fokkal a hangulat. De még mindig hezitált. Én pedig ezt a várakozást beleegyezésnek vettem, tehát érzett valamit. Mégsem vagyok közönyös számára.

- Azt hiszem azt, hogy… - szívem gyorsabban kezdett dobogni, nagyon kíváncsi voltam. - … majdnem ráléptél a lábamra. – nyögte ki félve a reakciómtól. A megdöbbenés után felsóhajtottam.

- Veled nem lehet komolyan beszélni. – csóváltam a fejem mosolyogva, lesütötte a tekintetét.

- Ha arra gondolsz… - emelte hangját átlagos volumenre, lassan felnézett rám. – Nem bántam meg. – a szívem egyszerre nagyot dobbant, a mosoly felülkerekedett arcomon. – De ez még mindig nem azt jelenti, hogy könnyen megszerezhető vagyok. Pillanatnyi gyengeségek mindenkinél adódnak. Aztán majd eljön az az idő, mikor te fogsz porig olvadni. Nem tudsz mindenkit megszerezni. Ezt jegyezd meg, Justin. – újra halkan beszélt, de szavai annál nagyobbat ütöttek. Tudja a csaj, mit csinál. És én is tudom, nem kell ehhez sok ész. Egyszerűen csak túl jó a csábításban. Ennyi az egész.

Kattant a zár, a következő pillanatban pedig Blair úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Blair szemszöge

Büszke voltam alakításomra, mégis pókerarcot öltöttem, hogy Kennynek nehogy feltűnjön valami, míg Justin szobájából az enyémbe megyek. Kicsit csodálkozott, hogy tőle jöttem ki, de egy ártatlan mosollyal stabilizáltam a helyzetet. A szituáció viszont eszembe juttatott egy fontos dolgot, amit elfelejtettem mondani Justinnak. A fenébe. De már mindegy, nem megyek vissza, hiszen egyrészt fura lenne, másrészt ki tudja, mit csinál odabent. Inkább majd később megemlítem neki, de amúgy sem fontos, mert tudja ő magától is.

Ledőltem az ágyamra, fejem az ablak felé fordítottam. Halványan szűrődött be a fény, még csak reggel van. Párás volt az ablak, este esett, de reméljük a koncert vízmentesen fog telni. A tüdőm már előre összeszorult, hiszen tudat alatt tudtam, hogy eszembe fog jutni az a csóknak nem nevezhető puszi. Teljesen nem tudom, hogy álljak hozzá. Jó, az előbb előadtam a harcos dívát, de tegnap sem különösebben remekeltem magabiztosság terén, de egyszerűbb, ha úgy mondjuk, elgyengültem. A Justinnal való kapcsolatom az eddigi legfurább, ami életemben volt. Mintha egy játék lenne, amiben egyszer ezt engedhetjük meg magunknak, másszor azt. Nem lenne itt semmi baj, ha nem lenne olyan piszkosul döglesztő a gyerek, csak sajnos igenis az. Nem tagadhatom, abban a pillanatban átkoztam volna, ha nem teszi meg, de később a józan ész felülkerekedett rajtam és magától cselekedett. Nem volt bátorságom neki elmondani, hogy mit éreztem. Azzal a méltóságom is csökken. De magamban álmodozhatok arról, milyen jó volt. Semmi nagy durranás, de mégis a különlegességéről árulkodott kitörni akaró szívem, összeszorult gyomrom és akadozó lélegzetvételem. Mikor azon gondolkodtam anno, hogy milyen lehet az ajka, teljesen nem így képzeltem. Túl puha, túl tökéletes volt. Mintha egy csepp mennyország csöppent volna az ajkamra. Talán ez a legjobb hasonlat. Az agyam viszont nem tűrte ezt és kezébe vette az ügyet - szó szerint.

Minden percben egyre összezavarodottabb vagyok, de egyszer majdcsak kilábalok belőle. Már csak egy dolgot szeretnék megtudni: miért tette? „Nem tudom” választ nem fogadok el.

~*~

Szűk másfél óra múlva kopogtak az ajtómon. Belebújtam papucsomba és fogadtam az engem kereső személyt. Scooter mosolygott az ajtóban.

- Készülj, nemsokára megérkezünk. – teljesen fel volt spannolva, én csak bólintottam. Számomra nem sokat jelent a koncert, hiszen nincs mit buknom, engem nem érint a dolog. – Justin! – kiáltotta el magát, tovább indult. Behajtottam az ajtóm, papucsomat a Ryantől kapott magas sarkúmra cseréltem. Egy magas derekú farmerrövidnadrág, egy piros top, és egy csíkos blézer volt az összeállításom. Ryan műve, és bevallom, minden elismerésem az övé. Hajamat halszálkafonásba csináltam meg, natúr sminket raktam fel és ez volt mind, amivel készültem a koncertre, de jobban inkább a koncert utáni vacsorára.

- Kész vagy, szépségem? – toppant be Ryan.

- Kész. – felálltam a tükör elől (melyet Ry csempészett nekem) és táskámat átakasztva magamon indultam felé. Elismerőn végignézett rajtam, majd elmosolyodott.

- Bombacsajt faragtál a lányból, Ry. – veregette meg a saját vállát, ami megnevettetett. A pasi őrült, ezt nyugodtan kijelenthetem. Maga előtt engedett ki az ajtón, a nappaliban Justin és Mama Jan gyakorolt. Vagyis Jan kézzel mutogatott, Justin pedig énekelt. Az utolsó oktávot is befejezte, énektanára megdicsérte.

- Indulás befelé. – kiáltotta Scooter, a busz abban a pillanatban megállt. Egy óriási aréna hátsó parkolójában voltunk, közel az ajtóhoz.

- Zsírkirály lesz a buli, oh yeah. – vetett be táncmozdulatoknak egyáltalán nem nevezhető akrobatikus elemeket Ryan, majd elszáguldott a kijárat felé. Mama Jan Kenny kíséretében távozott, Fredo már rég leszállt. Justin még csak most kuncogott fel őrült stylistja előbbi alakításán, s épp indult volna kifelé, mikor megpillantott. Haja már be volt állítva, piszok jól nézett ki.

- Nem mondtad, hogy Ry ilyen őrült. – mosolyogtam rá a kijárat felé indulva. Mit sem foglalkozva azzal, hogy nézem, ő végigstírölt a fejemtől a talpamig.

- Nem mondtad, hogy… - szava megakadt, visszafojtotta a mondanivalóját. – Menjünk. – mosolyodott el, fejével intett és elindult. Csatlakoztunk a többiekhez, a lehető leggyorsabban iszkoltunk az épület felé, hogy ne keltsünk nagy feltűnést. Odabent milliónyi statiszta futkározott, nem is figyeltem rájuk, csak mentem, amerre Scoo vezényelt. Egy kör alakú helyre értünk, ahonnan ajtók vezettek tovább.

- Justin, te oda. – mutatott menedzsere a saját nevével ellátott ajtó felé. Ryan és Mama Jan bevonult egy másik szobába. A termet hirtelen emberek öntötték el, különböző ellenőrzéseket végeztek. Az egyik elkapta Scootert és beszélgetésbe elegyedtek. Bevallom, tehetetlennek éreztem magam. Kennyt kerestem, de ő eltűnt. Biztos Justinhoz ment be. Fredo után nyomoztam, s meg is találtam de ő éppen a helyiséget hagyta el. Oda akartam lépni Scooterhez, de túl hivatalosnak látszott, amit csinál. De talán mégis jobban tettem volna, ha csatlakozom, ugyanis hirtelen távolodni kezdett a csajjal az oldalán, akivel látszólag komoly dolgokról beszélt. Na most a legjobb a helyzet. Senki nem maradt itt.

Egy mellettem elsuhanó statiszta hosszan megbámult, az okára nem jöttem rá. Kellemetlenül éreztem magam, s csak egy kiutat láttam a sötétből. Justin Bieber nevével ellátott ajtót kerestem, rögtön a második volt. Épphogy elindultam, megállítottak.

- Elnézést, ön Mrs Collins? – a lány kedves hangja némiképp lenyugtatott, de még így is zavart volt bólintásom. – Megengedne egy képet? – húzta elő telefonját, mellyel együtt pánikom is megnőtt. Ha a kép felkerül a netre, mindenki rájön, hogy Justinnal vagyok itt. Ha pedig ezt megtudják, abból nem lesz sok jó. Addig szeretném titkolni, ameddig csak lehetséges.

- Ne haragudjon, de sietnem kell. – nagyot nyeltem a gombóc eltűntetése érdekében, s mielőtt bűntudatom támadhatna, otthagytam a lányt. Az ajtó felé menekültem, de a kilincs lenyomásával gondom akadt. Bezárta. Jaj, a fenébe már!

- Justin, nyisd ki! Blair vagyok. – kopogtattam erőteljesen az engem elöntő pániktól. – Justin! – hangom megcsuklott, de kopogásom annál erősebb volt. – Justin, a francba már!! – szinte nekifeszültem a fadarabnak, ami abban a pillanatban résnyire nyílt. Picit bentebb toltam, csak annyira, hogy átférjek a résen, s becsúsztam a szobába. – Ó, jézusom. – lélegeztem mélyet, szívemre szorítottam a tenyerem.

- Mi történt, Blair? – féltő hangja közelről jött, kezét megéreztem felkaromon.

- Semmi… - ismét elcsuklott a hangom, de már sokkal jobban éreztem magam, mint az előbb. – Már jól vagyok. – bizonygattam azonnal.

- Legalább annyira vagy jól, mint mikor tavaly elájultál az OLLG után, ugye? – vigyorgott rám, elfintorodtam.

- Nem fogok elájulni. – lassan lélegeztem, hogy helyrehozzam lihegésem.

- Helyes, mert jelenleg készülnöm kell és nem tudok kegyeddel foglalkozni. –szemem tekintetébe irányítottam, így félig láttam, hogy kulcscsontja fedetlen. Reflexszerűen néztem lentebb, csupasz felsőtestének láttán szemem elé kaptam a kezem.

- Te hülye, miért nem mondod, hogy nincs rajtad póló?! – lestem ki két ujjam közt, de a kísértés megelőzéseképp el is fordultam.

- Nekem nincs mit rejtegetni a felsőtestemen.. – hangja gúnyos, de egyben kacér volt. Ó, már csak egy hívogató Justinra volt szükségem…

- Menj, és készülj. Én addig…leülök oda. – böktem egy fotelre zavaromban. Rápillantottam, győztesen mosolygott – hogy ismét sikerült zavarba hoznia -, ez pedig feldühített. – A tegnap esti dolog szigorúan kettőnk közt marad. Remélem ezt magadtól is tudtad. – néztem vele farkasszemet. Ez volt az, amit szerettem volna még vele közölni szobájából való távozásom után.

- Jobban, mint te. Kicsit többet fizetnék, ha kiderülne. – büszkeségét megtartotta, de e mögött ott rejtőzött az aggodalom. Az én érdeklődésem pedig igencsak felkeltette, hogy vajon mire gondolt a „nagyobb ár” alatt. A karrierjére? Vagy annál bensőségesebb dolog? – Tedd le a feneked valahová és kösd le magad, csíkoska. – ajkába harapott, csíkos blézerembe markolt és egy kis rántással közelebb vont magához.

- Ne légy nagyképű. – toltam el magamtól. – Ennél még a tegnapi Justin is jobb volt. – szűrtem fogaim közt. Szemében láttam, hogy érzései felkavarodtak és mélyen elgondolkodott. Talán azt latolgatta, milyen viselkedést fogadnék el tőle. Igazából én sem tudom, egyszerűen csak egy normális Justint akarok. A tegnapi azért tetszett, mert alázatos volt. Ha elhagyja az egóját, egész jó fej.

- Csak akarsz te még egy olyan tegnapi helyzetet.. – vigyorgott.

- Nem ezt mondtam, Justin. – forgattam meg a szemem. – Mindegy. Készülj, jó? Bánod, ha bent maradok? Csak mert odakint bolondok háza van. Bent szabad nekem egyáltalán lennem? Ha nem, akkor is maradnék, ha nem gond. Máshová nem tudok menni, mindenki eltűnt. Kenny amúgy hogyhogy nincs itt?

- Milyen egy szófosó lettél te. – mosolyogva megsimogatta az arcom, ezzel arra utalva, hogy nem bántásként értette. – Nem bánom, ha bent maradsz. És igen, bent szabad lenned. Kenny pedig az Isten tudja merre van. – válaszolta végig kérdéssorozatom. – Akkor…foglalj helyet. – kedvesen mutatott a fotelre, elmosolyodtam, ahogy figyelt a viselkedésére.

Útközben megláttam egy kivilágított sminkasztalt, amin jelenleg férficuccok és egyéb számomra felesleges dolgok szerepeltek, de a lényeg a tükrön volt. Beálltam elé, ellenőriztem ruhámat, megigazítottam a rendetlen helyeket, majd arcomon is elsimítottam az esetleges sminkhibákat.

- Nagyon szép vagy, de most engedj ide öltözni. – megtámaszkodott mellettem az asztalnál, felegyenesedtem. Valami frappáns válaszon agyaltam, mikor nyílt az ajtó és valaki szinte szó szerint berontott.

- Jon Chu itt van! – kiáltotta nagy örömmel egy kínai beütésű pasas. Justin megfordult, nem láttam az arcát, így azt sem, hogy mi a reakciója. Sejtettem, hogy nem idegen számára a férfi, ezt alátámasztotta hirtelen jött boldogsága is.

- Hali, Jon! – tartotta kezét pacsira, melyből aztán számomra ismeretlen koreográfiájú kézmozdulatokkal ötvözött üdvözlést formáltak. – Azt hittem, sosem értek ide. – panaszkodott nevetve. Jon mosolygós szemforgatása után rám szegezte tekintetét, zavarba jöttem. Most mondanom kellene valamit? Azt sem tudom, ki ő.

- Ja, igen! – Justin szerencsére észbekapott. – Jon, hadd mutassam be neked Blair Collins-t. Világhírű profi modell, de amúgy csak Blair. – mosolygott rám féloldalasan, nem bírtam nem viszonozni. – Blair, ő pedig Jon Chu, aki szintén világhírű filmrendező. Ő fogja vágni a tervben lévő turnéfilmemet. Vigyázni kell vele, mert olyan helyeken és olyankor is felbukkanhat, mikor a legkevésbé számítasz rá. – megerősítésként a férfire nézett, aki sejtelmesen bólogatott.

- Akkor ez azt jelenti, hogy félnem kell tőled? – mellem alatt összefontam a kezem, felvont szemöldökkel mosolyogtam rá.

- Kivételesen fogadd meg Justin tanácsait, ha velem kapcsolatban beszél. – kacsintott rám Jon, meglepődtem.

- Mert egyébként nem?

- Komolyan kérded? Justinnak sosem szabad hinni. – nevetett fel hangosan a hapsi, Justin mérges pillantást vetett rá, amire Jon ügyet sem vetett. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon miért mondta ezt, hiszen Justin nekem még nem sokszor hazudott. Füllentett, mondjuk inkább így, ezt jobban szeretem. Mindenesetre, érdekes..

40. Csodálatos érzés

Azt hiszem, most elég sok mindent kell mondanom. A fele máris kiment a fejemből, de igyekszem összeszedni a gondolataim.

Először is, a kommentek. Alynek még tartozom a válasszal! A többieknek pedig már ki is fejeztem köszönetem:))

Másodszor.. Tudnotok kell, nagyon megtetszett a Justin szemszögéből történő írás:D Van benne valami különleges. Egyszerre látom az ő és Blair szemszögét is. De nem csak emiatt. Mintha tényleg férfi aggyal gondolkodnék. Szóval ez a rész is erősen Juju szemszöges :)

Az időt illetően....talán kicsit nagyon beletekertem. De úgy éreztem, így jobb. Valamiért ez kellett :D Remélem nem haragszotok és nektek is bejön majd - mert bevallom, nekem tetszett egy bizonyos rész:)

És akkor egy kis magánéleti ügy: szombaton voltam Pesten, vasárnap délig aludtam, aznap semmit nem csináltam. Hétfőn mentem Reiki tanfolyamra, este sátorban aludtunk az uncsimék hátsó kertjében. Ma egyik ismerősöm jött hozzám, na és közben babazsúr is volt 4 gyerkőccel:) Holnap pedig másik uncsimékhoz megyünk medencézni, tehát napok óta betáblázott órarenddel járok. Éppen ezért nem tudom a következő rész jövetelének idejét, de igyekszem!:)

És most pofa befog.

A képre rá se hederítsetek.

Kellemes Olvasást.♥

Mosolyogva nyugtáztam, hogy izgulok. Az izgulás pedig egyet jelent azzal, hogy várom az elkövetkezendő időszakot. A gyomrom mintha forogna és nem bírom lerakni a fenekem. Még a szekrény és ágy közti távolságot is futva teszem meg, ami már szerintem nem normális. De határozottan élveztem felspannoltságom.

Az ikreim fél óra múlva jönnek, de addigra már be is lesz csomagolva. Még pár felsőt rakok a bőröndbe és készen is állok az estére. Hogy hova megyek?

Szüleim vendégszeretően fogadták Justint, noha nem erre az időpontra volt megbeszélve érkezése. Justin elmondta nekik is, hogy miért jött hamarabb, majd egy váratlan pillanatban jött a feketeleves.

- Kathleen, Brian, akkor én most magatokra hagylak titeket a lányotokkal. Beszélni szeretne veletek. – Justin illedelmesen mosolygott, ami egyáltalán nem könnyítette meg helyzetem. Eddig is izgultam, most csak még jobban.

- Ami azt illeti, itt maradsz. – szóltam rá felállása közben. Kérdőn rám pillantott, könyörgően néztem rá, de megrázta a fejét. Elindult kifelé, kétségbeesésemben gonosz ötlet jutott eszembe. – Akkor a válaszom nem. – fenyegettem úgy, hogy csak ő és én értsük. Megtorpant, hátralesett rám. Másodpercekig nem szólt, majd megadta magát és szemforgatva visszajött, leült.

- Mi folyik itt, srácok? – anya gyanakvó hangjának hallatán Justinra néztem.

- Mondd el, kérlek az ötleted, mert te pontosabban tudod. – jelentőségteljesen néztem rá, nem vártam nemleges választ.

És meg is tette. Előadta ugyanazt, amit nekem. Hogy világot járhatnék, a karrierem sem állna meg, és egy nagy élményben lenne részem. Anya és apa olyan fehér lett a sokktól, mint a fal.

- És te mit mondasz, kislányom? – vette kezébe az ügyet apa. Mindig anya véleménye a döntőbb, de úgy látszik, az apai szigor néha elő kell, hogy jöjjön.

- Nem mondok semmit, míg a ti véleményeteket nem hallom.

- Te belemennél? – kérdezte anya.

- Hát… - sóhajtottam, lepillantottam ujjaimra, melyek egymást szorongatták. – Ha nem lenne itt ez az olasz dolog, akkor igen. De így…így nem vagyok biztos.

Csend. Senki nem mer megszólalni, pedig mindenki mondani akar valamit. Az óra kattogását is lehet hallani a nappaliban, végül a percek múltával megszólal apa.

- Nem kellene felhagynod a karriereddel. – féltő hangja jól esett, de kicsit csalódott voltam válasz terén.

- Én elengednélek, de apádnak igaza van. – anya megsimogatta az arcom.

- Én is elengednélek. Tudom, hogy jó helyen lennél Scoot és a srácokat ismerve. Édesanyád jóban van Carinnel, én Scooterrel, te Justinnal… - ekkor hirtelen megállt. Azt hiszem rájött, hogy most mondta ki a legnyomósabb okot, amiért mehetnék. Igaza volt, ez így van. Jobb helyen nem is lehetnék, mint az ő társaságukban. Az már más kérdés, hogy több ezer másik ember között és olyan környezetben, amibe én nem passzolok bele.

-- Tudom, hogy nehéz döntés.. – szólt közbe Justin, mindannyian ránéztünk. – De én még mindig úgy gondolom, hogy jól járna vele Blair. Többet viszont nem mondok. Még a végén azt hinnétek, hogy manipulálni próbálok akárkit is. – felnevetett, hátradőlt a fotelben.

Ismét csend. Anya és apa gondolkodik. Néha összenéznek, szavak nélkül kommunikálnak. Teltek a percek, s az egyik ilyen pillanat végén apa nagyot sóhajtott.

- Ha akarsz…hát menj. – nehezére esett kimondani, de megtette. Justin csak mosolygott, én részben megkönnyebbülten és megrémültem. Utóbbit nem tudtam mire vélni.

- Csak ne bánd meg. Ennyit kérek és akkor mehetsz. -  anya aggódó tekintetén elmosolyodtam.

- Szia, Blairy. – Cassie magas hangja kizökkentett mélázásomból.

- Oh, hali! Ti itt? – meglepett mosollyal köszöntöttem két kis ikrem.

- Anya hamarabb el tudott hozni. – adott magyarázatot Denise. Ahogy ránéztem a lány arcára, s közben eszembe jutott egy fiú arca is, rögtön megjelent előttem a jelenet, mikor beavattam a lányokat egy bizonyos eseménybe.

- Elhívott korcsolyázni. – sóhajtottam mosolyogva, arcomat tenyerembe rejtettem.

- Hogy mi?! – a lányok hangja egyformán magasra szökött fel a meglepődöttségtől. – Justin Bieber elhívott téged korcsolyázni? – Denise hangja megdöbbent, kíváncsi és halálosan féltékeny volt.

- Nem is mersz jégre lépni. – Cassie valamivel nyugodtabb maradt, de őt is rendesen meglepte bejelentésem.

- Tudom. – bólintottam.

- Akkor nem mentél el? – Den most csalódott lett.

- De. – vigyorogtam rá. Arcáról lerítt, hogy nem is tudja, mit csináljon; örüljön vagy sírjon.

- Piszokszerencsés vagy, Blair. – húzta el a száját Cassie.

- Ugye tudod, ez mit jelent? – jelentőségteljes pillantást lövellt felém Den, kérdőn megráztam a fejem. – Randiztatok. – nyugodtnak ható hangon mondta, belül viszont tombolt, jól tudom.

- Mi?! – felkúszott a hangom. – Ugyan már, Denise, ne beszélj butaságot!

- Mégis mi másnak lehetne elkönyvelni, hogy pont téged akart elvinni? Egyedül is mehetett volna. Kennyvel is mehetett volna. Fredoval is. Még Scooval is. De veled ment. Teljesen nyilvánvaló. – szavai elgondolkodtattak pár pillanatra, de annyira csökönyös voltam, hogy már azelőtt megállítottam gondolatmenetem, mielőtt jobban belemerülhettem volna a dolgokba. – Jaj, Blair, egyszer belehalok abba, hogy te mennyire szerencsés vagy. – párnámba fúrta az arcát, úgy nyöszörgött.

~*~

- Kisasszony, pár perc múlva megérkezünk. – szólt hátra Alexander, a sofőr.

- Rendben, köszönöm. – válaszoltam illedelmesen. Megkértem őt, hogy értesítsen még az érkezésünk előtt, hogy felhívhassam anyát. Tárcsáztam a számát, egyetlen csörgés után felvette. – Szia, anya.

- Szia, drágám. Merre vagytok? – érdeklődött izgatottan.

- Nemsokára megérkezünk. New York most egész csendes, úgyhogy tudtunk haladni. – tájékoztattam jelenlegi eseménymenetemről. – Anya, nagyon izgulok. – ajkamba haraptam, mosolyogva hátrahajtottam a fejem a puha támlának.

- Kicsim, csak természetesen, tudod. – emlékeztetett kedvesen, mire bólintottam. – Azért a sajtótól próbálj távol maradni.

- Csak háttérmegfigyelő leszek. – ígértem neki is azt, amit már magamban tisztáztam még akkor, mikor rábólintottam erre az egész turné dologra. Az autó lefékezett. – Azt hiszem, megjöttünk.

- Rendben. Akkor ahogy megbeszéltük. Érezd jól magad, szerdán menj a megbeszélésre és barátkozz a többiekkel. De először is, épségen érjetek Európába. – nevetett.

- Úgy lesz. – vigyorogva bólogattam, kezembe vettem a táskám. – Akkor majd hívlak, ha Európában leszünk. Szeretlek titeket! Mondd meg az ikreknek is.

- Természetesen. Mi is szeretünk. Puszillak, szívem. – köszönt el vidáman, elmosolyodtam, s épphogy leraktam a telefont, kinyílt mellettem az ajtó.

- Mrs Collins. – tárta ki Alexander a csodás autó ajtaját, belecsúsztattam telefonom a táskámba és mosolyogva kiszálltam.

- Köszönöm. – bólintottam felé, majd szétnéztem. A reptéren voltunk egy eldugott parkolóban, ahol pár méregdrága kocsi parkolt. Az egyiken megakadt a szemem. Az a kocsi volt, amit néhány hónappal ezelőtt ugyanezen város utcáin vezettem. A fekete Rover. Jobb hátsó ülése felől nyílt az ajtó és egy szemüveges, talpig feketébe öltözött, felnyalt hajú fiú szállt ki belőle. Fejére rakott egy piros kalapot, ami szokatlan látványt nyújtott. Nem láttam még őt kalapban. Miután bevágta a kocsiajtót, a másik oldalról kiszállt egy férfi, rögtön felismertem Scootert. Alexander közben kipakolgatta egy nagy és két kisbőröndöm, a két pasas pedig mellénk ért.

- Jó estét, Alexander! – köszöntötte Scooter a 30 év körüli, csendes fickót. – Szia, Blair. – fordult felém mosolyogva, majd a csomagjaimhoz lépett. Szemem sarkából észleltem az oldalról közeledő fiút, rá kaptam a tekintetem.

- Hali. – hangja szokatlanul mély volt, de egyben vonzó is. Piros kalapja alól elől kilógott felzselézett haja, ami különösen tetszett.

- Szia. – köszöntem mosolyogva. Fél kézzel karolta át derekam, így én is csak jobb kezemet simítottam hátára. Sokat mondok, ha azt állítom, hogy két másodpercig tartott az ölelésünk. Mikor elvált, izgatott mosolyt villantott rám, aminek viszonzása nem esett nehezemre.

Nem is vettem észre, mik történtek, de Alexander már a kocsiban ült, Kenny és Alfredo pedig felénk közeledett.

- Indulhatunk? – nézett végig mindenkin Scoo, bólintottunk. – Justin, tuti nem felejtettünk el semmit? – aggódva nézett az említettre, aki rövides gondolkodás után bizonytalanul bár, de megrázta a fejét. – Jól van. Akkor adjuk fel Blair bőröndjeit is, aztán mehetünk a beszállókapuhoz. – intett fejével. A legnagyobb bőröndömért nyúltam, de egy barna kéz elém vágott.

- Majd én. – mosolygott Kenny, hálásan bólintottam. Egy kezében azt, a másikban pedig az egyik kisebb bőröndömet húzta.

- Hagyd csak. – intett le Alfredo és megragadta a harmadikat is.

- Köszönöm. – mosolyodtam el félénken. Nekem már csak a válltáskám jutott, Scooter üresen, Justin pedig egy vajszínű hátitáskával volt. Hamar feladtuk a bőröndjeim, utunk ezután a kapuhoz vezetett. Negyed óra várakozás után megjelent egy férfi, aki elkezdte beengedni az utasokat. Mi másodikként szálltunk fel, így szinte még teljesen üres volt a gép. Mondanom sem kell, a belseje csodálatos volt. Céltudatosan mentek hátrafelé, s mint kiderült számomra, leghátul ülünk. Volt ott két fotelnek ható ülés, előtte pedig 2-2 ülés egymással szembefordítva, köztük egy asztal terült el. Justin bevágta magát leghátulra, Scooter leült az asztalos székek egyikére, Alfredo a másikra, s míg én tanakodva álltam az asztal mellett, Kenny leült Fredo mellé.

- Ennyit a nőkkel szembeni tiszteletről. Mindannyian leültök előtte? Áh, fiúk..! – hajolt előre Justin a fejét csóválva, s mikor mindhárom pasas ijedten nézett össze, Justin elvigyorodott. – Amúgy komolyan beszélek. – nevetett.

- Akárhová leülhetsz, Blair. Ide is… - paskolta meg Scoo a mellette lévő üres helyet. - …vagy ha akarsz, akkor Justin mellé. – ezzel rendesen megnehezítette a dolgomat. Szívesebben ülnék Justin mellé, mert mégiscsak több az esély arra, hogy mellette jobban elszórakozok, na de ahhoz meg túl sok önbizalom kell, hogy csak úgy leüljek mellé. Justinra néztem, ő nem nézett rám. Direkt. Valószínűleg kíváncsi, hogy vajon mit teszek, ha nem ő kér meg rá, hogy üljek mellé. Hiszen kétségkívül igent mondanék, ha felajánlaná, de így biztosra mehet abban, hogy tényleg mellé akarok ülni és nem csak kényszerítem magam.

Döntöttem. Kettőt oldalra léptem és levetődtem Justin mellé. Lehajtottam a fejem, hogy még csak ne is kelljen ránéznem, én viszont éreztem, hogy felém fordul.

- Izgulsz? – kérdezte kedvesen, rögtön bólintottam. – Én is. – igazította el magát az ülésben. Az emberek szépen lassan felszállingóztak, végül bezárták az ajtókat és megkezdődhetett a kifutóra gurulás. Perceken belül már a levegőben voltunk, Scooter pedig elővette a laptopját és számomra ismeretlen oldalakon keresztül rendezte a dolgait. Justin előhúzott táskájából egy adag papírt, mire szemem elkerekedett, ő meg felkuncogott. – Csak meg akarok mutatni valamit.

- És ahhoz ennyi papír kell? – nem bírtam visszafogni meglepődöttségem. Mi lehet még abban a táskában?

- Ryan átküldött nekem pár ruhatervet és rám bízta a választást. Sikerült eljutnom kettőig, de ezek közt nem tudok dönteni, Ryan pedig Liverpoolban vár. Ha addig nem döntök, nekem végem. – nevetett fel kacéran, mintha várná, hogy Ryan kiakadjon. Kezembe adott két papírt. Lehetetlen lett volna elmondani, hogyan néznek ki a ruhák. Nem csak egyszerű nadrág-felső összeállítás volt. Nem azt mondom, hogy túlfűszerezett volt, de volt rajta éppen annyi, hogy elegáns és vadító legyen.

- Woow. – nyögtem ki tehetetlenségemben.

- Melyik legyen? Komolyan nem tudom. – sóhajtotta. Szemem a két terv között cikázott. Az egyik sötétebb, a másik világosabb volt. Nehéz volt megmondani, melyik az igazán jobb.

- Szerintem a zenékhez jobban menne ez a feketés. – mutattam felé a papírt.

- Én is afelé hajlottam. – nyugtázta örömmel.

- Akkor meg is van. – nyomtam kezébe mindkét tervet, ő pedig még egy pillantást vetett rájuk, majd elrakta.

- Jártál már Liverpoolban? – szegezte nekem a kérdést a pakolás közben. Megráztam a fejem. – Jó hely. – jegyezte meg, majd valami recsegő izét húzott ki táskájából. Gumicukor. Mondom én, hogy valami nincs rendjén azzal a táskával.

- Egész Liverpoolt belerejtetted a táskádba? – tettem fel cinikusan kérdésem, kérdőn pillantott rám. – Egy köteg papír, gumicukor, meg még ki tudja, mi van benne. – vigyorogtam.

- Hát nem szempillaspirál, fixáló hajhab, púder, szájfény, körömlakkszárító gél meg a fene tudja még mi, ami a tiedben megtalálható. – gúnyolódott sunyi mosollyal.

- Csak spirál és púder van azok közül, amit felsoroltál. – mosolyogtam ártatlanul.

- A többi a bőröndben, mi?

- Aha. – nevettem ajkamba harapva.

- Tudtam. – csóválta a fejét lehunyt szemekkel, mosolyogva, majd felbontotta a gumicukros zacskót.

Justin szemszöge

Szerencsére nem vált be a fotósok számítása és másik ajtón hagytuk el a repteret, mint ők azt várták. Drága, egyetlen turnébuszom ott állt életnagyságban előttem.

- Jövök, édesem! – futottam a busz felé, melynek még nem döntöttem el a végleges nevét. Talán Dolly lesz. Mosolyogva csapódtam neki a falának, karjaimat széttárva „megöleltem”.

- Ez most komoly? – jött mögülem Blair hangja. – Jézusom, kivel leszek én egybezárva?! – nevetett fel, rosszallón felé fordultam, mire csak mosolyogva elhaladt mellettem.

- Cole, hagy mutassam be neked legújabb csemeténket, Blairt. Ő is velünk lesz a turné alatt. – végezte Scooter a feladatát.

- Blair Collins. – nyújtotta vékony kezét Cole felé, aki alig a 25. életévének betöltése révén szívélyesen fogadta a különlegesen szép, fiatal lány üdvözlését.

- Profi modell, pocsék korcsolyázó. – raktam hozzá vigyorogva, majd bemenekültem a buszba. Hallottam még Cole nevetését, majd lefoglalt a buszbelső látványa. Egy nappaliszerűség fogadja a felszállókat. Dohányzóasztal, tévé, kanapék és a legfontosabb dolgok, amik egy nappaliba kellenek. Egy sarokban pár konyhai cucc is van. Van egy fal, amin négy ajtó díszeleg, melynek mindegyike egy-egy szobáé. Az utolsó lesz az enyém. Remélem Blair az utolsó előttit választja. Annak érdekében, nehogy elfoglalja valaki más az utolsót, gyorsan be is mentem és leraktam az ágyra a táskám. Bár ez csak egy kis szoba, legalább nem kell megosztanom senkivel. Kimentem, a többiek éppen a nappaliban beszélgettek. Elkaptam párbeszédük utolsó, legfontosabb szófoszlányait.

- Akkor az első szoba a miénk Fredoval. Én alszok az egyágyason, Fredo az emeletesen alul, Pattiet meg majd felrakjuk az emeletes tetejére. – vigyorgott Scooter, Fredo elfintorodott, majd mosolyogva bólintott. – Blair, a második vagy a harmadik szobát szeretnéd?

- Nekem mindegy. Ahol nem vagyok útban, azt szeretném. De jó nekem a kanapé is. – mutatott a nappali világos kanapéjára. Egyszerre lettem dühös és töltött el a boldogság is. Ugyan miért akarna ő a kanapén aludni, mikor van rendes ágy? És miért gondolja, hogy zavarna? Ő? Ugyan már… De közben annyira aranyos, hogy alkalmazkodni akar.

- Ne hülyéskedj, Blair. Miért zavarnál? – mintha csak helyettem beszélt volna Scoo.

- Akkor a harmadik. – vont vállat mosolyogva, a szívem nagyot dobbant. Ez az! Bejött, amit akartam. Bár csak véletlenül választhatta ezt, hiszen nem látta, hogy én a negyedikben vagyok, még ha azt mondják is, hogy nincsenek véletlenek.

- Tiéd a pálya. – mosolygott rá Scoo, bólintott és megfordult. Amint elindult, meg is torpant és meglepődve nézett rám. Az ajtóban álltam. Valószínűleg rögtön leesett neki a döntése következménye. Zavartan rám mosolygott, s besietett a szobájába, ami ha jól tudom, egyágyas.

~*~

Miért is ittam energiaitalt? A repülőutat simán kibírtam volna anélkül is, most viszont csak szenvedek az álmatlanságtól. Holnap pedig koncert, ráadásul az első, így csúcsformát kell hoznom, hiszen ahogy mondani szokták, az első mintha csak jóslata lenne a többinek. Ha az jól sikerül, a többi is az lesz. Ha elrontom, akkor ajaj.

Megelégeltem a fekvést és a nem létező bárányok számolását. Mozgásra van szükségem. Elhagytam a szobát és a konyhába mentem. Töltöttem egy kis narancslevet, azonnal lehúztam és a pultra raktam a poharat. Még jó, hogy Cole teljesen el van zárva tőlünk egy ajtó segítségével, így nem fog pletykálni Scooternek, hogy éjfélkor még nem vagyok ágyban. Bő negyed órát járkálhattam jobbra-balra, mikor úgy éreztem, talán, de csak nagyon talán el tudnék aludni. Az szobám felé indultam, de egy „valamiért” fontos ajtó előtt elhaladva megálltam. Blair is ezt csinálta, mikor náluk aludtunk. Akkor én most miért ne csinálhatnám?! Egy kis csodálkozás a szépségében nem árt. Attól még a Scoonak tett ígéretemet sem szegem meg. A barátok is nézhetik egymást alvás közben. Mondjuk, mi még csak barátok sem vagyunk hivatalosan. Nem is tudom, mik vagyunk. De az biztos, hogy Blair gyönyörű, ezt még a vak is látja.

Halkan benyitottam, nem volt kulcsra zárva. Még neki is fel kell fedeznie a busz rejtélyeit, idővel lefogadom, hogy be fogja zárni. Arra számítottam, hogy szuszogva fog aludni, de a látványtól meghűlt bennem a vér és kezdtem izzadtam egyszerre. Az ablaknál állt, nekem háttal. Nem vettem levegőt sem, hátha nem észlelte, hogy benyitottam.

- Ez nem volt ám szép. – halk hangjától összerezzentem. Gratulálok, Justin, ezt jól lerendezted. – Miért nem alszol? – fordult felém. Észre sem vettem, hogy nem változtatok feszes testtartásomon. Tudom, hogy most el kellene tűnnöm, bebújnom a takaró alá és szunyálni, de nem vagyok képes megmozdulni. Vagy legalábbis nem azért, hogy elmenjek. – Oké, lebuktál, most már megszólalhatsz. – hangja kedves volt, talán egy picit haragudott, de ez nem is volt nevezhető annak. Nagyot nyeltem, bementem és becsuktam magam után az ajtót. Még innen is láttam a sötéten keresztül, hogy meglepődik.

- Nem egészen így terveztem. Csak eltévesztettem az ajtót. Eggyel hamarabb nyitottam be. – mentegetőzni próbáltam, de ezt a dumát szerintem már a tizenkilencedik század óta használják.

- Én meg Obama fia vagyok. – igen, egyértelműen nem vette be. – Szóval? Miért jöttél? – nem mozdult az ablak mellől, kezét összefonta maga előtt.

- Nem tudok aludni és gondoltam ha járok egyet, könnyebb lesz. – merészkedtem közelebb menni. Ez a szoba sem volt nagyobb, mint az enyém, így alig 3 méter volt köztünk. Ha eddig nem küldött el, hátha ezután sem fog. Nem tudom, mit akarok itt, de valami itt tart és nem hagy elmenni.

- Értelek. – motyogta, engem nézett. Nehezen láttam arcát a kevés fény miatt, ami még inkább arra késztetett, hogy menjek közelebb. Már alig volt vagy egy méter köztünk.

- Te mit csinálsz? Miért nem alszol? – ez még csak most jutott el tudatomig.

- A holdat néztem. Meg amúgy sem vagyok álmos. – vont vállat, még közelebb mentem. Az ablakhoz álltam, felnéztem a csillogó égitestre. Tényleg nagyon szép volt és szinte tündökölt. Blair felé fordultam, hogy vajon gondolkodik-e valamin, de egészen mást láttam, mint amit vártam. Szemében megcsillant a halvány fény, még jobban elkápráztatott, mint a hold. Ártatlan szemei életre keltettek valami olyat a gyomromban, amit még soha nem éreztem. Arcvonásai kihangsúlyozódtak, akárcsak fitos orra, s az is tisztán látható volt, milyen tökéletes a bőre. – Hánykor kezdődik az első koncert? – csak suttogva bírt beszélni.

- Öt. – motyogtam.

- Én is megyek?

- Te is jössz. – mosolyogtam rá. Egyik tincsét ujjam köré csavartam, majd elengedtem. Hiányzott valami, de nem tudtam, mit kellene tennem, hogy megkapjam. Ő is láthatta civódásom, ugyanis várakozva élvezte haját birizgáló ujjaim hatását, mégis türelmetlen volt a pillantása.

A véletlenek ma nagyon nekem játszanak, már ha véletlen volt, hogy kátyú volt az úton. A busz aprót dobódott, Blairt megfogta a fal, én viszont kapaszkodás hiányában kibillentem az egyensúlyomból. Lábammal bár betámasztottam, de nem tudtam elkerülni, hogy ne hajoljak arcához. Mosolygó ajka hirtelen szétnyílt és mély levegőt vett. Felnéztem szemébe, kétkedőn nézett rám. Mintha félne valamitől, de közben érdekli is, hogy mit tartogathat ez a valami. Túl hirtelen kerültem hozzá közel. Olyan közel, hogy még a lélegzetét is éreztem.

Arca tökéletességében ismét elmerültem, gyorsan vettem a levegőt, még én is hallottam. Tekintetem lentebb vándorolt. Nyaka vonala rendkívül hívogató volt, akárcsak kulcscsontja. Összefutott a nyál a számban, ami nálam meglehetősen ritka dolog. Őrült vágtába kezdett a szívem, mikor megpillantottam mellének halvány kirajzolódását, ez már több volt, mint sok. Visszatértem ajkára, amely remegett, így szorosan összezárta őket. Hiába mondják, hogy nem minden a külső, néha igencsak el tudja venni az ember eszét. Az pedig, hogy Blair természete is megnyerő – ha jóban vagy vele – csak még kibírhatatlanabbul vonzóvá tette.

Nem bírtam megállni. Bár a gyomrom összerándult, a mellkasomra pedig mintha több tonna vas nehezült volna, ami miatt nem tudok egyenletesen lélegezni, mégsem tudtam menekülni.

A pillanat töredéke alatt rátaláltam ajkára. Forró bőrének érintésére meglódult a szívem. Nem mertem elnyitni ajkaim, de ez az ártatlan puszi annyira jó érzéssel töltött el, hogy nem bírtam otthagyni. Gyengéden a falnak nyomtam, úgy éreztem, most visszakapom az összes alkalmat, amit elvesztegettem másra ehelyett a csodálatos érzés helyett. Nem csak a friss eseményekről beszélek. Beleértem azokat is, amik még 4 hónappal ezelőtt utálkozással teltek. Ujjaim derekára simultak, gyengéden rámarkoltam, de ezt a mozdulatom semmilyen formában nem viszonozta.

Belefájdult a szívem, ahogy éreztem mellkasomon taszító mozdulatát. Nem épp erre gondoltam a viszonzás alatt.. Ennyi lett volna? Elég volt belőlem? Persze, miért is gondolnám, hogy neki jó volt. Valószínűleg félreérthettem minden jelet, amiből erőt merítettem erre a csóknak korántsem nevezhető puszira.

Oxigénhiányosan váltam el tőle, rögtön szemét kerestem. Én tettem, és nem fogom nem felvállalni ennek következményét, legyen az akármi is. Blair esetében a tűzokádásra is felkészülök, amilyen heves tud lenni a csaj.

De csalódnom kellett. Teljesen nem az történt, amire számítottam. Lehajtott fejjel elfordult és nagyjából ennyi. Se pofon, se sikítás, se dühkitörés. Mindezek helyett kaptam egy ízig-vérig elpirult, szégyenlős, remegő Blairt. Lehetséges, hogy így még vonzóbb legyen?

- Justin…menj aludni. – lesütött szemekkel beszélt, egyik kezével átkarolta magát, másikkal hajába túrt. Gőzöm nem volt, mit kellene most tennem. Csak úgy nem sétálhatok ki. Basszus, volt már egy pár csajom, és mégsem tudom, hogy mit csináljak egy ilyen után? Blairrel minden máshogy történik. Minden sokkal különlegesebb, talán mert azt sem tudjuk, mi van köztünk.

- Mondj valamit, Blair. – kértem halkan. Szükségem lett volna valamire a „tűnj el”-en kívül, hiszen a „menj aludni, Justin”-t nem lehet máshogy érteni. Megrázta a fejét, karjaival önmagát ölelte. – Holnap? – félve bár, de felpillantott rám, rövid gondolkodás után aprót bólintott. Mély levegőt véve bólintottam én is, s a távozás kivitelezésén agyaltam. Nem, még mindig nem gondolom, hogy csak úgy el szabad mennem. Puszival kizárt, hogy elköszönjek, az ölelést elhárítaná, csak egyetlen dolog maradt. Félve emeltem kezem az arcához, meg is lepődött. De végül hagyta, hogy végigsimítsam hüvelykujjamat állkapcsa vonalán. – Jó éjt. – suttogtam. Kelletlenül elléptem előle, hátrafelé indultam el, a szoba közepénél megfordultam és egy utolsó pillantás után elhagytam a szobát.

Bűntudatom volt. És lesz is, amíg el nem mondja, ő mit érzett.

39. Mit mondanál?

Augusztus van...jézusooom. Ne, nem akarom :( Alig egy hónap maradt a suliig. Én úgy élvezem az itthonlétet :/
Kicsit el vagyok havazva mostanság. Anyáék gondolnak egyet és elmegyünk kiruccanni, amik általában reggel 8-tól délután 6-ig tartottak, így örültem, ha lerakhatom a seggem, nemhogy részt írjak. Végül összeszedtem magam és elkészültem vele, de nem garantálom, hogy maximális lett :/ Próbálkoztam, és szerintem inkább lett vicces, mint komoly :D Kicsit hangulatváltozásos....de ez nem véletlen:)
Nem is fecsegek, csak még egy kérdésem van: kinek kellett felkaparnia magát az ALAYLM videó megnézése után? *lö jelentkezik vivacious* NEKEEM! :D
Kellemes Olvasást.♥

El sem hiszem, hogy ezt csinálom. Csúnyán meg fogok érte fizetni, úgy érzem. Ha kell, vállalom a következményeket az elém táruló látvány meghosszabbításáért cserébe. Egyszerre támadt kedvem nevetni és sírni, ahogy a lányra néztem. Befont hajtincse hol jobb, hol bal vállára esett, feje fordításának megfelelően. Szemébe lógó tincseit percenként sepergette habos kezével. Folyamatosan kuncogtam ügyetlenkedésén, közben lelkiismeretem döfködte a szívem, s végül ellöktem magam a fától. Zsebre vágtam a kezem és mosolyogva lépdeltem felé. Egy pillanatra ledöbbentett a hang, ami torkából érkezett, s bár halk volt, így pártíz méterről is tisztán hallottam, hogy egy számomra túl ismerős dalt énekel. A ritmus és az I know you got your wall wrapped all the way around your heart dalszöveg egyértelműen az én Fall-omra utal.

- Don’t have to be scared at all, my love. – hangom hallatán nagy szemekkel kapta rám tekintetét,  nyilvánvalóan nem számított megjelenésemre. – Remélem nem zavarok. – mosolyogtam rá, teljesen összezavarodott.

- Justin, mit csinálsz itt? – riadtan ajkába harapott, a vizes-habos szivacsot a műanyag vödörbe dobta, melle alatt megkötött pólóját gyorsan kioldotta és hasára rántotta, hajszálait füle mögé tűrte.

- Szia neked is. – fintorodtam el egy pillanatra, majd visszaváltottam mosolyra. Megálltam a vizes autó orránál, félénken közelebb lépett.

- Neked teljesen elment az eszed, hogy 5 órával a megbeszélt időpont előtt állítasz ide. – pirított rám kipirultan.

- Szerintem csak nem akarod, hogy nyakig habosan lássalak. – vigyorogtam rá, arcáról letöröltem egy kis habgolyót.

Blair szemszöge

Teljesen igaza volt. Bánom is én, mikor jön, csak jönne jókor. Nem akkor, mikor az autómosás közepette csurom vizes és habos vagyok, csapzott a hajam, kint volt az egész hasam, ráadásul legnagyobb égésemre pont az ő dalát énekeltem.

- Megegyeztünk anyáékkal…autómosás dupla zsebpénzért. – vigyorogva dőltem a kocsinak, farmerom már így is úszott a víztől.

- Talán most kihagyom az ölelést.. – nevetett fel zavartan, pillantását lentebb engedte. Nem jött át először, hogy miért. Aztán csücsörítve elmosolyodott, ajkába harapott, félve pillantott fel rám. Rájöttem, hogy a pólóm teljesen át van ázva, így meglehetősen átlátszó.

- Gyerünk, Justin! Ölelj meg! – sunyin mosolyogva löktem el magam a kocsitól, szavaim a viccelő szándék ellenére is furán hatottak. Célom ezzel a kéréssel némiképp előbbi rajtam való végignézésével keltett zavarom elterelése volt, na és nem ártott egy kicsit kötekednem is vele. Hátrált egy lépést, utána léptem. Széttártam karjaim, rögtön kettőt lépett hátra, morcosan álltam meg. – Akarsz te még velem üzletelni, Justin Bieber..! – megjátszott sértődöttséggel, felvont orral fordultam meg és slattyogtam a vödörhöz.  Magamban elmosolyodtam, a szivacsért nyúltam, kicsavartam és a kocsiablak mosásába kezdtem.

Váratlanul alkarjával megtámaszkodott a kocsiban éppen mellettem, arcát az enyémhez dugta. A szívem mintha megállt volna arra a pillanatra, de örömmel nyugtáztam, hogy még dobog – talán túlságosan is gyorsan.

- Jól áll neked ez a lotyós szerelés. Mint Cameron Diaz a Rossz tanárban, nem tudom, láttad-e azt a filmet. – mosolygott rám kacéran, kezem megdermedt az ablak közepén. Egy lotyóhoz hasonlított. Borzasztóan sértő volt, és mégis tetszett ez a kifejezés, mert ő mondta. És nem úgy mondta. Hanem úgy, hogy mosollyal nyugtázzam a dolgot. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem vettem fel. Talán azért, mert ilyen merész volt. És ez határozottan tetszett.

- Talán maradjunk a Carly Rae Jepsen-es verziónál. Diaz tényleg lotyó volt abban a filmben. – vigyorogtam rá, láthatólag tetszett neki higgadt reagálásom.

- Akkor beszélhetünk? – mosolygott rám újra, bólintottam, hiszen ismét elkezdett autómosásom csak menekülés volt.

- Csak előbb rendbe szedném magam, ha nem gond. Feljössz a szobámba? – ránéztem, de ekkor eszembe jutott valami. – Apropó, a többiek hol vannak?

- Scoo el akart intézni pár dolgot, csak egy bankra van szüksége, az pedig a város egy másik részén van, szóval úgy gondoltuk, egyszerre rendezzük el a két dolgot, hogy több időt spóroljunk. – magyarázatára bólintottam, szivacsom a vödörbe hajítottam, felsőm aljából kicsavartam a vizet. A ház felé böktem, nyomomban Justinnal indultam el. – A szüleid itthon vannak?

- Másfél óra múlva jönnek. – beszéltem magam elé, de biztosan hallotta.

- Ha gondolod, segíthetek befejezni a kocsit. – pimasz hangján elmosolyodtam, de nem fordultam hátra.

- Egy félmeztelen Justin Bieber a Collins ház feljáróján kocsit mos? Hm.. – sejtelmesen hagytam abba a mondatot, hátha neki is beindul a fantáziája, mint nekem.

- Miért ne? – suttogó hangja egyenesen a fülembe szólt, meglepődötten kaptam levegő után. Kezét nedves pólóm alá dugta, ujjait végigfuttatta derekamon, amitől – talán a váratlanság miatt, talán a kellemes érzés miatt – kirázott a hideg.

- Na hát azt megnézném, te nagyszájú. – oldalra fordítottam a fejem, elvigyorodtam, felgyorsítottam lelassult lépteim. Magam mögött hagyva felszökdeltem a verandalépcsőn, bementem a házba, a ajtót nyitva hagytam és reméltem, hogy Justin lesz annyira talpraesett, hogy invitálás nélkül is bejön és belöki maga után az ajtót. Egyenesen a szobám felé tartottam, s a fürdőig meg sem álltam. Nem néztem meg, hogy Justin bejött-e, csak magamra kulcsoltam az ajtót. Levetettem vizes ruháim, a zuhany alatt alig fél perc alatt lemostam magamról tusfürdővel a kellemetlen, ragacsos izét, majd megtörölköztem, felfogtam a hajam és magamra csavartam a hófehér törölközőt. Olyan gyorsan besurrantam, hogy ruhát el is felejtettem hozni. Kikukucskáltam az ajtón, Justin az ablakon bámult kifelé. El tudok mögötte lopózni. Így is tettem. Ám a szekrénykinyitásra felriadt, éreztem tekintetét a hátamon.

- Ne leskelődj! – szóltam hátra, fiókomból kikaptam egy melltartót és bugyit, polcomról pedig egy farmert és egy pólót. Visszazártam mindent, a fürdő felé igyekeztem. Szúrós pillantást lövelltem Justin felé, aki mosolyogva pásztázott, s azon gondolkodtam, vajon hogy nem zavar, hogy Bieber van a szobámban, én pedig egyetlen szál törölközővel a testemen rohangálok előtte. Őrület.

Felkaptam magamra mindent, átfésültem a hajam, újra felfogtam, s ezzel le is zártam készülődésem. Visszamentem a szobába, Justin ezúttal az ágyon feküdt háttal, egyik lába a levegőben.

- Te mit csinálsz? – felnevettem testhelyzetén, mellé lépve rápaskoltam talpára.

- Relaxálok. – lehunyta szemét, mély levegőt vett

- Te így relaxálsz? – vontam fel szemöldököm, szemhéja hirtelen felpattant.

- Dehogy. – nevetve felült, rendezte nadrágját magán. – Igazából nem tudom, mit csináltam. – megvakarta tarkóját, rám nézett, hosszasan elmerengett rajtam.

- Ideje közölnöd, hogy miért jöttél. – a kíváncsiság beszélt belőlem. Felsóhajtott, bólintott. Megütögette combját, kérdőn nézett rám. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, így leültem mellé, kedvesen rámosolyogtam, amit viszonzott. – Hallgatlak. – biztattam.

- Félek a reakciódtól. – sóhajtva maga elé meredt, lehajtotta a fejét.

- Addig nem tudod meg, mit fogok reagálni, míg el nem mondod. – próbálkoztam tovább, s közben azon agyaltam, vajon mennyire lenne komoly egy kézsimítás, amit ő csinált nekem egy pár nappal ezelőtti éjszakán. Végül túl félénk voltam odanyúlni, így annyiban hagytam a dolgot.

- Sok országban jártál már? – kérdésén meglepődtem, nem éppen ilyen témára számítottam.

- Főleg Amerikában járkáltam, de Londont, Párizst, Velencét és Berlint is volt már alkalmam megnézni. – adtam bő választ kérdésére.

- És szeretnél többet látni a világból? – újabb kérdés, mely összezavart, de azért bólintottam. – Mit gondolsz Európáról?

- Imádom. – mosolyodtam el. – Anyai nagyszüleim a csodálatos toscanai birtokukon élnek. Csodálatos. Na és a többi országról nem is beszélve..

- Ha felajánlaná valaki, hogy bejárhatod egész Európát, te mit mondanál? – azt hiszem, most kell bűzlenie a dolognak. És fura is volt, de nem akartam elhinni a sejtésem.

- Attól függ ki kéri, mennyi időt kapok és mennyire lennék korlátozva.

- Ha valaki azt mondaná, hogy a program meglehetősen sűrű lenne, de nem városnézés terén, hanem egészen más szempontból, viszont bármikor hazajöhetsz, akkor mit mondanál? – ismét ugyanaz a kérdés. Miért volt olyan érzésem, hogy ezt a valakit Justinnak hívják?

- Rendben, Justin, ne kerülgessük a dolgot. Mondd ki, mit akarsz. – álltam a sarkamra, melynek oka leginkább hatalmas kíváncsiságom és az emiatt keltett idegességem volt.

- Az nem olyan egyszerű.. – ismét lehajtotta a fejét.

- Attól egyszerűbb lesz, ha percekig húzzuk az időt? – úgy gondoltam, egy kis bátorítás jól jöhet, így hát óvatosan megérintettem a vállát, majd egész kezemet rácsúsztattam. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, melyben csillogott a barnaság, s kivételesen most nem tudtam megállapítani, mi is csillogásának fő oka.

- Ha ez a valaki Justin…én Justin…és azt kérném, hogy gyere velem az európai Believe turnéra, mit mondanál? – ujjam görcsbe rándult vállán. Ez volt az, amit el akartam kerülni. El akartam kerülni, hogy igaz legyen a sejtésem. Remélem tudja, hogy ezzel most alaposan csőbe húzott. Innentől kezdve bármit mondok, valakinek fájni fog, jól tudom. Nem egy ilyen helyzetben voltam már. Sűrűn lélegezve meredtem reménykedő szemébe. Olyan szép volt, hogy úgy éreztem, biztosan nem vagyok képes nemet mondani. Fájna látni, ahogy ez a remény lassan szertefoszlik. De nekem nem szabad csak ezt az egy szempontot figyelembe venni. Először is, ott a család. Turnéra menni egyet jelent azzal, hogy hetekig, talán hónapokig mindig máshol ébredsz. A családomtól való távollét nem lenne olyan borzasztó, hiszen már volt alkalmam megtapasztalni pár ilyen dolgot annak ellenére, hogy még csak 18 éves vagyok, de ne felejtsük el drága barátnőimet. Mostanában újra több időnk volt együtt lenni és szomorú lenne megszakítani ezt a boldogságot. Nem utolsó szempont a munkám, melynek gondolatán eszembe is jutott a talán legfontosabb kérdés.

- Mikor kezdődik? – nyögtem elfojtott hangon.

- Most vasárnap repülünk Liverpoolba. Még van három napod. – csupán első két szava ragadt meg igazán a fejemben. Most vasárnap kellene repülnöm Firenzébe a karrierem miatt, ahová nem mellesleg anya is elkísért volt.

- Justin... Firenzében állást kaptam. – nagyot nyelve néztem fel rá, arca szomorú lett. – Szerdán lenne a megbeszélésem. Nagy lehetőség, ahogy már mondtam pár napja.

- Szóval nem. – felsóhajtott, bár titkolni próbálta, de egyértelműen látszott rajta a csalódottság.

- Sem anya, sem apa nem menne bele, hogy emiatt feladjam a karrierem. – ebben alighanem biztos voltam.

- Szerdán elrepülhetnél a megbeszélésre, aztán visszajössz. – állt elő egy jónak tűnő ötlettel, ami sajnos nem lenne megvalósítható.

- Naponta lenne fotózásom. Nem repkedhetek minden nap országokat. – csalódottan hajtottam le a fejem. Bevallom, jó ajánlatnak tűnt. Már csak egy dolgot nem értettem. – Miért akarod, hogy menjek? – ahogy feltettem a kérdést, okok milliói jutottak eszembe. S velük együtt az is, miért nem kellene mennem. Egy turné biztosan megterhelő minden résztvevő számára. Nem is tudom, mit keresnék ott. Idegen lennék, hiszen senkit nem ismerek, ők sem engem. Annak nem látom sok értelmét, hogy azért utazgassak, hogy ellézengjek a backstageben, hiszen gondolom nem többórás városnéző túrával szórakoztatnák magukat.

- Csak hallottam, hogy Európába mész és rögtön eszembe jutott ez az ötlet. Te világot láthatnál, nekem pedig lenne valaki az oldalamon, aki korombeli és néhanapján megért. – felkuncogott, de ezt követő sóhaja jelezte, hogy egyáltalán nem lett apró poénja miatt boldogabb. Nagy meglepődés volt számomra, hogy ennyire elszomorítaná nemleges válaszom. Mégis ki vagyok én? Egy senki. Na jó, talán kicsit több, de hozzá képest senki. Azt elfogadom, amit mondott, tényleg nem rossz érv, de nem tudom… Találhatna millió másik lányt helyettem. Selena Gomez, csak hogy megkezdjem a sort. Miért pont én?

- Miért pont én? – csúszott ki számon a kérdés. – Úgy értem..

- Nem tudom. Egyszerűen csak…nem, nem tudom. – vont vállat. Nem szóltam. Elmerültem gondolataimban, nehéz kérést tárt most elém, hogy őszinte legyek.

- Justin, mi lenne, ha megvárnánk a szüleimet, míg hazaérnek? Szeretnék velük beszélni. Egyedül nem tudok dönteni. – vallottam be, megértően bólogatott. – Meddig érsz rá?

- Ma akármeddig. – mosolygott halványan. Most én bólintottam. Az órára néztem, még hátravolt háromnegyed óra anyáék érkezéséig.

- Addig…megnézed Buffyt? – jött hirtelen nyelvemre egy ötlet, szeme felcsillant.

- Igen. – vágta rá felvillanyozódva, elmosolyodtam.

Levezettem őt a hátsó kijáratig, kiléptem az udvarra. Számításom bevált, kutyuskám rögtön felpattant a helyéről és felém igyekezett. Előre mentem, hogy megnyugtassam és ne kezdje el Justint ugatni, ami valójában felesleges volt, mert a légynek sem ártana.

- Nos, Buffy, mutatkozz be Justinnak. – leguggoltam kutyám mellé, átöleltem a nyakát és Justinra mosolyogtam. Lassan merészkedett közelebb, türelmesen vártam ki, míg Buffy elé ér és a kezét nyújtja felé. Buffy megszaglászta bőrét, s okosan lehajtotta a fejét. – Most simogasd meg. Imádja. – néztem fel Justinra, majd vissza a kezére, mely a kutyus buksijára simult és gyengéden simogatta. – Ugye, mennyire édes? – bújtam hozzá Buffy puha szőréhez, megvakartam az oldalát és a nyakát.

- Labrador retriever, ugye? – guggolt le Justin is, bólintottam. – Milyen szép szeme van. – mosolyogva kémlelte kutyusom csodás, mélybarna szemét.

- Ő most az elsőszámú szerelmem. Megvéd a hülye pasiktól, akik kihasználással összetörik a szívem. Ugye, Buffy? – borzoltam meg szőrét. Ilyenkor általában egy ugatás vagy kéznyalás jelzi a helyeslést, de most más történt. A zsemlebarna kutyus közelebb dugta Justinhoz a fejét, orrát kézfejéhez dörgölte, majd fejét combjára engedte és nyugodtan pihent rajta pár másodpercig. Ezután rám pillantott, majd újra Justin felé fordult és megbökte a karját. Ez volt az eddigi legfurcsább mozdulata, amit valaha láttam tőle és egyáltalán egy kutyától. Talán félreértelmeztem, de nekem úgy jött le, mintha azt akarná mondani, Justin nem a „hülye pasi, akik kihasználva összetöri a szíved” kategóriába tartozik. Mintha megvédte volna, vagy nem is tudom. Félve néztem Justin szemébe, aki egyszerre érzett büszkeséget és meglepettséget. Halványan elmosolyodott, lesütöttem a tekintetem. Mindig is bíztam a kutyusomban, de ezután nehéz neki hinni. Most is bennem volt a hinni akarás, de olyan hihetetlennek tűnt az egész.

- Okos kutya. – paskolta meg Buffy fejét, egy pillanatra rám nézett, de elkapta tekintetét.

- Ja. – ennyi telt tőlem. Felálltam, Justin még elszórakozott Buffyval. Belül óriási tornádó keletkezett. Rám zúdította ezt a turnés dolgot, s ha még az sem lenne elég nagy döntés, erre itt van Buffy műve. Nem venném komolyan, ha nem bíznék annyira benne. De valamiért nagyon ragaszkodom hozzá.

- Van vezetékneved? Nincs? Mit szólnál a Bieber-höz? Buffy Bieber, na hogy hangzik? Nekem bejön, neked? – úgy beszélt kutyámhoz, mintha legalábbis a sajátja lenne. Ez az egyik legnagyobb előnye a labradoroknak; nagyon szerethetők és csak elég belenézni a szemükbe, hogy barátokká váljatok. Merengésem megzavarta egy barna, emberi szempár. – Történt valami, Blair? – kíváncsi tekintete elől nem tudtam menekülni, csupán megráztam a fejem. – Mondd csak, bízol a kutyusod megérzéseiben? – közelebb lépett, nagyot nyeltem.

- Ne próbálj csőbe húzni, Justin. – figyelmeztettem jó előre.

- Csőbe húzni nem foglak, mert bár vékony vagy, a csatornába mégsem férsz be, viszont a kerítésnek hasznát tudnám venni. – mielőtt magyarázatot követelhettem volna, mosolyogva átszelte a kettőnk közti egyetlen lépést, két kezét nyakamra simította, a veranda vaskerítésének nyomott, annyira közel hajolt, hogy éreztem leheletét, szemem automatikusan csuktam le. Megremegett a gyomrom, ahogy elképzeltem, vajon mi lett volna, ha nem áll meg. Ha nem csak egy játékosan veszélyes mozdulatot tesz. Valószínűleg átkozottul mérges lennék rá. – Volt, mikor egy ilyenért a földig tiportál volna. Most tudom, hogy úgy érzed, bár haragudnál, de élveznéd. És ha én úgy akarom, akár önszántadból is megcsókolnál a jövőben, mert én Justin Bieber vagyok és bármit elérek. Így elérem azt is, hogy…

- Ne hidd azt, hogy én még nem csábítottam el egyetlen pasit sem, Bieber. – gúnyosan mosolyogva végighúztam mutatóujjam az arcélén, majd mindkét tenyerem mellkasára raktam és eltaszítottam magamtól.

- …hogy eljössz velem Európába. – fejezte be félbeszakított mondatát.

- Ne légy abban olyan biztos. – felsóhajtottam, hajamba túrtam. – Mit keresnék én a bandádban?!

- Már mondtam. Te lennél az egyetlen úgy igazán velem egykorú, ráadásul jó móka lenne egy olyan lánnyal turnézni, aki egyik percben még kedvel, de a másikban már lehet, hogy utál. Imádom a kihívást. – ravaszul csillant fel a szeme. – Na és persze a menedzserem menyasszonyának barátnője vagy, így mindenki családtagként kezelne. És nem utolsó sorban, ha igényed van rá, népszerűsíthetünk is téged, mint modellt.

- De hát mit csinálnék én egyedül? Mindenkinek mindig lenne dolga…

- A hosszú buszos utazások pótolhatatlanok, de valójában a nap bármely percében képesek lennénk megalkotni az év viccét. Fel sem tudom már sorolni a kedvenceim, annyit baromkodunk. Eddig még senki nem bánta meg, hogy a csapatunk tagja.

- Csak én érzem azt, hogy erősen próbálsz manipulálni? – vigyorogtam rá.

- Csak eléd tárom a lehetőségeid. – mosolyogva zsebre vágta a kezét, mint valami jófiú, aki semmit nem mondott előbb arról a csókos dologról.

Válaszadásomban megakadályozott a kocsiajtó csapódásának hangja.

38. Hirtelen támadt ötlet

Sziasztok, lányok! :))

Ahogy említettem az előző részhez pár órával ezelőtt írt kommentemben, borzasztóan sajnálom, hogy nem válaszoltam a kommentekre. Amint tudjátok, nyaralni voltam. Most sem lennék itthon, de kicsit változott a program. Hétfőn voltunk Egerben és környékén, kedden Szlovákiában, jövőhéten megyünk Pestre a vidámparkba és hajókázni és cirkuszba, de a lényeg, hogy most itthon vagyok és tegnap este éjszakáztam egyet, aminek eredményeként sikerült befejeznem a már nyaralásra indulásunk előtt elkezdett részt.

Ismét panaszkodhatnék, hogy mennyire nincs időm és hogy emiatt nem tudom, mikor jön a következő rész, de nem teszem. Nem akarom mindig mindkét blogomon ismételgetni a tennivalóim.

Így csak annyit jegyzek még meg, hogy ez a rész 100% Justin szemszög, aminek remélem örültök:) Azért is jutott ez eszembe, mert írtátok párat, hogy szeretitek a fiú szemszöget, és azért is, mert ezt most így ellett írnom, hogy a tervem ütősebb legyen:D

Akkor hát többet nem is írok. Jelentkezek, amint tudok!:) A kommentekre pedig igyekszem ezúttal válaszolni :))

Kellemes Olvasást.♥

Morcosan bámultam ki az ablakon, Scoo megrúgta a lábam, amit viszonoztam.

- Azt mondtad, idézem: „majd holnap…”. Ma már holnap van. Nincs több halasztás. – szigorúan parancsolt rám, de hangjában gyermeki kíváncsiság volt.

- A magánéletemnek van olyan határa, ami már tényleg csakis a saját magánéletemet foglalja magába, tehát tényleg csak én tudok róla. – magyaráztam indulatosan. Türelmetlen lettem és mérges, de közben rosszul is éreztem magam emiatt. De azért érthető, hogy nem akarok arról beszélni, mi történt a koripályán. Még szerencse, hogy az előtte lévő és az aznapi éjszakáról nem tud. Scoo kinyírna, ha megtudná, hogy flörtöltem a szöszkével.

Úgy látszik, leakadt a témáról. Végre koncentrálhatok másra. Ami nem megy. Én megkedveltem Blairt. Igazam volt, mikor azt állítottam, hogy ha utál valakit, akkor az kegyetlen, de ugyanakkor szeretni is szívből tud. Annyira jó volt látni, hogy elpirult, mikor megpusziltam. Ezelőtt sosem tette. És aztán ott van, ami a pályán történt.. Tudom, hogy megváltozott. Talán kellett ez a másfél hónap szünet, mialatt bevallom, nekem teljesen kiment a fejemből a csajszi. De így lecsendesülhettek az utálatból kifolyó érzései és mintha átlagos fiúként gondolt volna rám. Talán Caitlin volt az egyetlen, aki ugyanígy nézett rám. Azt az időszakot is sajnálom, mikor Selenával kavartam. Ha választani kellene, Blair oldalán állnék Selenával szemben. Ő élvezkedjen csak nyugodtan Harryvel. Sok sikert szegény srácnak.

A sajtótájékoztató kegyetlenül unalmasan telt. Az eleje még oké volt, de aztán jöttek az agyölőbbnél agyölőbb kérdések. Szerencsére Scoo magára vállalta a válaszadás nagy részét, de a közvetlenül nekem szegezett kérdésekre muszáj voltam válaszolni. Gondolataim sok felé elterelődtek, így néha csak dadogtam össze-vissza. Képzeletemben eljutottam egészen Kanadába a nagyi sajttortájáig, majd Jazzy és Jaxo felé eveztem, de visszagondoltam Londonra és a Believe népszerűsítő akciónkra is, s nagy meglepetésemre Blair is beférkőzött belső monológomba. Talán nem kellett volna olyan közel engednem magamhoz. Túl jól éreztem magam vele. De az, hogy komolyabb prédaként gondoljak rá, egyszerűen elképzelhetetlen. Vétek lenne belerángatni őt az engem körülvevő médiába. Na meg amúgy sem gondolom, hogy ő annál többet kérne belőlem, mint amit az utóbbi napokban kapott…

Megelőzve egy Scooterrel folytatott párbeszédet, inkább beletemetkeztem a telefonomba. Követtem pár rajongót, írtam nekik, felfigyeltem rájuk bizonyos twitteres cuccok segítségével, linkeltem pár fontosabb információs oldalt, végül egy utolsó tweetet hagytam.

mexikói sajtótájékoztató = káosz. a gondolataim sosem a kérdésekre koncentráltak. ez történik, ha hiányoznak dolgok. de most…tervezzük a turnét. #LEGGO

Perceken belül megtaláltuk az óriási épületben Mr. Pherb-öt. Mosolyogva üdvözöltük egymást, majd leültünk az asztala előtti székekre, ő pedig velünk szembe.

- Sikerült minden egyes koncerthelyszín igazgatójával beszélnem, változatlanul szabad az aréna, minden részlet a megbeszéltek szerint maradt. Csupán annyi a változás, hogy az egyik londoni koncerten nem fognak tudni halat kínálni, helyette kaviár lesz.

- Kaviár? Szó sem lehet róla. – tiltakoztam azonnal. – Laktató ételeket szeretnék, nem holmi díszkaját.

- Mire gondol, Mr. Bieber? Mondjuk kérhetnénk helyette…

- Sima sajtos-sonkás szendviccsel megelégszem. Viszont gumicukor feltétlenül legyen. – szavaimat azonnal jegyzetelte egy papírra, nagy felkiáltójelet tett melléjük.

- Azonnal intézkedni fogok, amint megbeszéltük a további információkat. – nézett ránk mosolyogva.

Hosszú órákig folyt a Believe turnéval kapcsolatos megbeszélés. A legapróbb dolgokba is belementünk, hiszen ez az utolsó esély a változtatásra. Kevesebb, mint egy hét múlva végre már élesben fog menni a dolog. Talán ezt a turnét várom eddig a legjobban. Új koreográfiák, új táncosok, új környezet, új stílus, szinte minden új. Európába megyünk, ami még vonzóbbá teszi az egészet. Rég jártam már úgy igazán Európában. Most minden zugába elmegyek, ahova csak tudok.

Nagyon nehezen jutottunk be a hotelbe. A rajongóim szinte elzárták az utat. De nem hagyhattam ki pár autogramot és fotót. A biztonságiaknak köszönhetően épségben az épületbe értünk, de lelkiismeret furdalásom támadt, amiért olyan hamar otthagytam őket. Mikor megnyomtam a lift gombját, eszembe jutott egy ötlet.

- Scooter, énekelni akarok. – fordultam a szemüveges pasas felé, aki egyáltalán nem értette, miről beszélek. – Mint Párizsban. Menjünk ki az erkélyre és énekeljünk. – hangomban én is hallottam gyermeteg lelkesedésem.

- Nincs itt Dan, kölyök. – vállát a lift oldalának döntötte.

- Kíséret nélkül is tudok énekelni. Scoo, légyszi! – még a kiskutya szemeket is bevetettem, s örömmel, nyugtáztam, hogy hatásos volt.

- Legyen. – ment bele nagyot sóhajtva. Elvigyorodtam, s kiléptem az éppen nyíló ajtón.

Nyomomban három férfi kullogott, de én gyorsabban értem az ajtónkhoz. Kis ügyetlenkedés árán kinyitottam, szemem az erkélyajtóra tévedt. Átvágtam a szobán, elhúztam a függönyt és kinyitottam az ajtót.

- Justin, csak ésszel! – húzott vissza Kenny a vállamnál fogva. Elém lépett, kilépett a nyitott ajtón és felmérte a terepet. Hallottam a rajongóim sikítását. Mosolyogva követtem Kennyt, aki elállt a korláttól, hogy átvehessem a helyét.

Nagyon meglepődtem az elém táruló látványon. Többen voltak, mint hittem. Sokkal többen. Az egész utcát beterítették, el sem láttam a tömeg végéig. Az egyik oldalról le volt zárva az út, valószínűleg akkor a másikról is. Leintegettem a tömegnek, próbáltam minél több arcon végignézni. A 2. emeleten voltunk, úgyhogy megpróbálkozhatnék a hangos beszéddel.

- Szeretlek titeket, srácok! – szavaimra fülfájdítóan hangos sikítás volt a válasz, elvigyorodtam. – Szóval…mit szólnátok egy kis… - csillogó szemekkel várták a mondat folytatását, de nem fejeztem be.

- Justin! – Scoo hangjára hátrafordultam, kezében egy hangosbemondót szorongatott, felém nyújtotta.

- Köszi, Scoo! – vettem el tőle, számhoz emeltem, a végét Kenny füle felé irányítottam, s gyorsan cselekedtem. – Haliiii! – ordítottam a bemondóba, Kenny dühtől izzó arccal tolta el fülétől, vállon lökött, amin elröhögtem magam. Végül ő is beadta a derekát és felnevetett. – Szóval… - fordultam vissza a tömeghez, amely felől folyamatos sikítás érkezett. Belekezdtem volna az ajánlattételbe, de végül meggondoltam magam, és egyszerűbbre veszem a dolgot. – I’d like to be… - kezdtem el az éneklést, az eddig is hangos sikoly most csak még rosszabbra fordult. - …everything you want. Hey, girl, let me talk to you… - elvigyorodtam, elvettem számtól a bemondót. – Egyedül nem megy. Segítettek? – tártam ki kérdőn a karom. Az egyértelmű beleegyezés után megköszörültem a torkom, kezemmel ütni kezdtem a ritmust a combomon. – If I was your boyfriend, never let you go. Keep you on my arm girl, you’d never be alone. I can be a gentleman, anything you want. If I was your boyfriend, I’d never let you go, never let you go. – a végén elnevettem magam, a rajongók őrjöngtek odalent. Tovább énekelték a dalt, a rap részt végignyomták. Végigvideóztam, a végén megtapsoltam őket.  – Köszi, srácok. Szeretlek titeket! – kiabáltam jó hangosan, magasra emelt kezekkel integettem. Leszálltam a korlátról, egy puszi dobást követően pedig eltűntem a falak mögött. Bár nem volt olyan hosszú „előadás”, mint a pár héttel ezelőtti párizsi, mégis feltöltött energiával. Magamban folytattam az éneklést, fütyörészve táncoltam a koreográfiát.

2 nappal később

A helyemet szokás szerint az utolsó ülés jelentette. Gumicukrom felét már betömtem, pedig alig két perce eszem. Semmi ötlet nem jut eszembe. Mindig összegyűrtem a papírt, miután mindkét oldalát beterítettem rajzokkal, de egyik ruhaterv sem tetszett. Valami ütős kell. Nem fogok fehér-lila összeállításban turnézni. A fekete-arany outfit a fellépéseimé. Kell bele valami extra. Csak remélni tudom, hogy mikor Ryannel találkozok, kész terveket fog a kezembe nyomni.

Eldobtam a ceruzát, zsebemből kihalásztam telefonom. A Twittertől vártam vigaszt elkeseredésemre. Gondolatelterelésként követtem rajongókat, válaszolgattam némelyiknek, retweeteltem, és húztam az idegeiket pár turnéval kapcsolatos infóval. Lehet, hogy ők izgatottak, de én még jobban várom már, hogy újra érezzem a zsúfolt koncertek okozta adrenalint és fáradtságot egyszerre. Végiggörgettem a legfontosabb emberek oldalát, mint például anya, apa, Scooter, Kenny, és még pártíz egyéb személy fiókját. Szándékosan utoljára pötyögtem be a @BlairyC felhasználónevet. Megváltoztatta a profilképét, ezt rögtön kiszúrtam. Behoztam az adatlapját, megnyitottam nagyban is a fotót. Úgy tippeltem, modelles kép, de lehet csak ő ilyen profi a fényképészetben. Mindenesetre az tény, hogy nagyon jól sikerült kép lett róla. Letekertem a tweetjeihez, a legutolsó alig fél órája jött. Lehet még most is fent van, bár nem valószínű, hogy ilyen sok időt tölt Twitteren. Biztos van jobb dolga is.

Addig tekergettem le-fel, mígnem megakadt a szemem egy sokat sejtető szövegen.

még csak most kaptam, és máris itthon kell őt hagynom? ó, Buffy, máris hiányzol!

A végén pedig egy link ékeskedett, mely egy képhez vezetett. A hátsó udvarukban készült, amire ráláttam a verandáról, mikor unaloműzés végett himbálóztam a hintaágyon. Blair a fűben feküdt, a kutyus mellette, fejét pedig Blair hasán pihentette. De mindez csupán pár pillanatot vett el gondolatmenetemből, helyét felváltotta a szöveg, amit a képhez írt.

Itthon kell őt hagynom. Elhagyja őt, de nem úgy el. Nem a kutya megy el. Blair megy el. Hiszen otthon hagyja, ami azt jelenti, hogy ő maga hagyja el az otthonát. De hát…hová megy? És mennyi időre? Hiszen ha csak rövid időről lenne szó, biztosan nem bántaná ennyire, hogy el kell hagynia a kutyusát.

Hüvelykujjam egyetlen pöttyintéssel kiléptetett a netről, s egy másikkal behozta a névjegyzéket. A B-hez tekertem, éppen a keresett névnél álltam meg. Tárcsáztam és vártam. Legalább 4 csörgést. Ki gondolná, hogy a szöszke ennyire elfoglalt?

- Justin? – fülemet megütötte egy meglepetéstől magas hang, arcomra mosoly szökött.

- Szóval így állunk. – csücsörítve próbáltam élt vinni hangomba.

- Így hogy? – ha lehetséges, most még döbbentebb lett.

- Hova mész, Blair? – tettem fel sóhajtva a kérdést, melyre válasz a másodpercek múltával sem jött. – Nem érdemlem meg, hogy tudjak rólad? – én is meglepődtem a hangomban érződő sértődöttségen, de jobban belegondolva tényleg megsértett egy icipicit a dolog.

- Honnan…honnan tudod, hogy elutazom?

- Ahonnan Buffyról is tudok. – mosolyogtam sunyin.

- Oh.. – valószínűleg most állt neki össze a kép. – Hát…Buffyt tegnap kaptam.

- És hová mész? Nem szabad róla tudnom?

- De, dehogynem. – vágta rá kissé zavartan. – Európába.

A gyomrom összeugrott. Európába megy? Az lehetetlen. Nincs ekkora véletlen.

Arcomat beterítő vigyorom fél másodperccel később el is tűnt. Minek is örülök én? Ő egy városban lesz, én pedig minden nap más országban. Pedig egy pillanatra azt hittem, találkozni fogunk.

- És mond…miért érdekel ez téged? – nem bántó volt, csupán érdeklődő.

Gondolatom újabb irányba terelődött. Nem, talán mégsem lehetetlen, hogy találkozzunk. Ami azt illeti, elég lehetséges lenne. De.. á, nem. Hülye ötlet. Lehetetlen lenne megoldani, hiszen ő azért megy, hogy…Várjunk! Miért is megy?

- És miért mész Európába?

- Egy olaszországi divatcég modellje lennék. A tavalyi Vogue-os dologhoz hasonlóan. A különböző divattervezők által kreált márkák népszerűsítése bemutatókon, fotózások magazinokhoz, sőt még egy lehetőséget is kaptam, hogy a Vichy egyik termékének arca legyek. – hangja boldogan csengett, biztosan örült a lehetőségnek, amit teljesen megértek.

Megint válasz nélkül hagytam, elgondolkodtam. Vajon meg lehetne oldani azt, amire én gondolok? Blair is jól járna vele és szerintem én is. Nem tudom, miért akarom, de jó buli lenne ez a dolog.

- Blair, le kell raknom pár percre. Zavarnálak, ha visszahívnálak kicsit később? – nemleges választ kaptam, ami felvidított, s rögtön felpattantam a helyemről. – Akkor később.

- Rendben. – hangja megremegett, kételkedő volt, szerintem teljesen nem értette, hogy mit miért tettem. Kinyomtam a beszélgetést, Scoohoz siettem és lehuppantam mellé.

- Scoo, mondanom kell valamit. – ajkamat rágva gyűrtem le izgatottságom, ujjaimat tördelve dőltem előre a székben.

- Hallgatom. – motyogta, ráfókuszált a képernyőre. Legörgetett, majd vissza, aztán pötyögött valamit, majd kattintott, s megint görgetett. Ez így nem fog működni. Kivettem kezéből a laptopot és leraktam magam mellé. Nagy szemekkel nézett rám, megköszörültem a torkom.

- Blair Európába megy. – jelentettem ki nyugodtan, hátha ennyi is elég lesz, hogy tovább gondolja a dolgokat.

- És? – vonta fel szemöldökét, vállat rántott.

- Mi Európába megyünk. – újabb támaszpont. Rám meredt, elgondolkodva összevonta szemöldökeit, majd szemében felcsillant valami.

- Nem. – határozottan rázta meg a fejét, meglepődtem. Ilyen gyorsan felfogta volna a dolgot? De ami még jobban érdekel: komolyan nemet mondott?

- Melyik kérdésemre válaszoltál most nemet? – könyököltem térdemre.

- Arra, hogy velünk jöhet-e. Ismerlek, Justin. És nem, nem jöhet. Jobb, ha elfelejted a csajt. Nem lehet köztetek semmi. Azért pedig, hogy futó kalandként szórakozz vele egyet, aztán eldobd és összetörjön, nem kockáztatunk. Justin, látom, hogy volt köztetek valami. Nem adsz egy lánynak arcsimogatós puszit búcsúzáskor, ha ugyanúgy álltak volna a dolgok, mint mikor tavaly elváltatok egymástól. – idebent már rég leesett az állam, de nem mutattam ki döbbenetem. Eddig is tudtam, hogy van ebben a pasiban valami, de ez már kicsit sok. Tökéletes megfigyelő, tökéletesen összerakja a dolgokat, szinte már ijesztően tökéletes, amit művel. Ennyire nem lehetett nyilvánvaló, hogy volt valami – hiszen kétségkívül volt.

- Nem akarok Blairtől semmit. – ráztam meg a fejem, ezt így is éreztem. – Csak jó valakivel lazítani néha. Szinte csak pasikkal vagyok körbevéve. Jól esik egy kicsit…flörtölni. – vallottam meg mosolyogva. – De legfőképp a barátság miatt jó. Blair szép, tehetséges és korombeli. Mi baj van vele?

- Az a baj, Justin, hogy nem szabad Blairt belekeverned ebbe az egészbe. Most építi a karrierjét, sikeres abban, amit csinál és 18 évesen máris befutott modell. Hagyni kell őt botránymentes életet élni. Ha hozzád kapcsolva írnak róla, szerintem nem kell részleteznem, hogy mi lesz.. – ebben igazat adtam neki. Minden szavában. Jasminet is felkapta a sajtó, Selenának is sikerült löknöm egyet a szekerén, ráadásul nemrég én magam mondtam, hogy minél távolabb marad a sajtótól, annál jobb. Az újságírók képesek borzalmas híreket kitalálni, csak hogy legyen miről írni és beszélni. A végén még olyat találnának ki Blairről, ami nagyon nem úgy van. A modellkedéssel járó hírnév megint más, hiszen attól még nem biztos, hogy felismerik az utcán. De ha felröppen, hogy köze van hozzám, akkor tuti azonnal összeboronálnak minket. Ilyenkor utálom a hírnevet.

- Nem lehet eggyel több barátom? – hangom kétségbeesett volt, tényleg ennyire hatott volna rám előbbi monológom?

- Lehetne. De ne Blair. Van rajta kívül még milliónyi ember. Ő maradjon meg telefonos barátnak. Higgy nekem, Justin, jobb lesz ez így. – szeme aggódó és féltő volt, tudtam, hogy csak a legjobbat akarja nekem. De a porcikáim bizseregtek, hogy nem az én igazam nyert, ami feldühített. Egy szaros sajtó miatt nem fogok beparázni. Nem bujkáltathatok embereket és nem szakíthatok meg ismeretségeket, csak hogy ne terjedjenek pletykák. Nem, ezt nem fogom hagyni.

- Scooter. Ha Blair belemegy, jön a turnéra. Nem érdekel. Sem a sajtó, sem a pletyka, sem semmi. Ha elterjesztenek valamit, egy sajtókonferencián mindent tisztázok. Meg lehet oldani, Scooter. Eddig mindent megoldottunk. Nem fogok lemondani egy épülő barátságról a hírnév miatt. Jól éreztem magam vele, Scoo. – a végére könyörgő lett a hangom és bánatos. Igaz volt, amit mondtam és csak remélni tudtam, hogy Scott megfontolja a dolgot. Úgy láttam, éppen ezt teszi, ugyanis nem válaszolt. Némán ült és azokkal a bizonyos merengő szemekkel pásztázott. Ismertem már, gondolkodik. Percekig tette ezt. Nem szóltam közbe, csupán szuggerálni próbáltam.

- Ha megbánom, hogy belemegyek.. – fenyegetve hajolt közelebb, fogain szűrte a szavakat. – Ez nem játék, Justin. Én is megkedveltem Blairt és a családját, ráadásul Carin közeli ismerősei. Nagyon nem akarom, hogy rossz irányba terelődjön az eddig szépen felfelé ívelő karrierje. Jól mondtad, tehetséges és szép. Nagyon szép. Úgyhogy rajtad tartom a szemem. Barátság. Ebben egyezzünk meg. Ne flörtölgess vele, mert be fog dőlni neked. Nem játék. Hallod? – felvonta szemöldökét, komolyan nézett szemembe. Bizalmat láttam benne, de emellett szigorú parancsot is, amit csupán azért követelt, mert jót akart, tudom. Most megijedtem. Barátság? Hogy fog ez nekem sikerülni, mikor már a korcsolyapályán is majd’ kiugrott a szívem? Nem, nem azt mondom, hogy táplálok iránta szerelemre utaló érzéseket, vagy valami, csupán azt mondom, hogy túl szép lány. Ha olyan alkalom adódna, nehéz lenne ellenállni. Úgy beszélek most, mintha tényleg szeretném őt, de Istenemre mondom, nem így van. Nehéz ezt rendesen megmagyarázni..

Bólintottam. Ez volt a legtöbb, amit tehettem. Örültem, mert belement, de szomorú voltam a kikötése miatt. És ez még semmi. Mi lesz majd, ha Blair mond nemet? Én már beleéltem magam, de lehet koppanni fogok. Csak egy módon tudhatom meg, hogy mit gondol az ajánlatról.

- Felhívom Blairt.