42. Egy cseppnyi mennyország

Jó. Legyen nektek gyereknap.

Azért kíváncsi vagyok, mit gondoltok. Azt hiszem, elég...érdekes lett.

remélem összezavart titeket a kép. haha.

♥

Tekercses tortillát kértem, de a felét lepasszoltam Justinnak. Ötször nagyobb gyomra van, mint nekem, esküszöm. Már megevett egy nagy tál rizst rántott csirkemell filével, aztán egy fél adagot valami kínai kajából és még belefért az én tortillám is.

- Basszus. – Scooter halkan morgott magának, de velem szemben ülésének révén még a szájmozgása is bizonyította azt, amit hallottam.

- Mi történt? – alkarjaimat az asztalra fektetve hajoltam közelebb, próbáltam kilesni valamit a képernyőjéről, de nem jártam túl sok sikerrel.

- Szóval ez a Collins lány volt az OLLG, aztán befutott modellként, az MMVA-n összehaverkodott Taylorral, most pedig ismét Justinon próbál felkapaszkodni? – hangosan felolvasott valamit, másodpercekig le sem esett, hogy pontosan mit is. Valószínűleg Justin hamarabb kapcsolt, már ha a kajakiköpést annak tulajdoníthatom.

- Mi van?! – szája elé rakva kezét meredt menedzserére, akinek előbbi szavai még csak most szálltak be a tudatomba. Mintha az étel a torkomon akadt volna, ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, ami elfogott.

- Várj, válaszolt rá egy másik valaki. Azt írja: Szerintem Blair szép lány. Justin nélkül lett sikeres, a többi már csak a siker következménye. Kíváncsi vagyok, ki ő valójában, s neked is várnod kellene az ítélkezéssel addig, míg meg nem ismerjük őt. – Scoo szavai ezúttal sokkal kedvesebbek voltak a fülemnek, de még mindig ott motoszkáltak az előző gondolatok a fejemben.

- Mit írnak még? – bukott ki belőlem.

- Modelles képeket is raktak már fel. Valaki azt írta alá: Úgy látszik, Justinnak újabb kiszemeltje van. Egy másik alá meg, hogy: Ez a csaj nagyon nyomul Bieberre! Egy harmadik: Hűha, na ez a csaj tényleg szép! Jó lenne tudni, ki is ő igazából. – ittam Scoo szavait, s próbáltam emésztgetni a hallottakat. Érzem, hogy máris vannak utálóim. De hiszen nem tudnak semmit rólam!

- Ideje lenne mondani valamit róla. Ha ezek találgatásokba kezdenek, semmi jó nem lesz belőle. – Kenny jóslón figyelmeztetve nézett Scoora, aki rövid gondolkodás után azonnal bólintott, félve pillantott felém.

- Ugye nem? – nagyot nyelve dőltem hátra a székemben, Scooter pillantása bocsánatkérő volt. Tudja ő is, hogy nem akartam már rögtön ilyen hamar kiadni magam, bár mit is vártam?! Most belegondolva, lehetetlen lenne rejtve maradnom Justin mellett. Az említettre néztem, aki üres tányérját nézve merengett. – Akkor most ki fog derülni, hogy itt vagyok. – kérdésnek szántam, de a hangom valahogy nem bírta felvinni a hangsúlyt.

- Még nem tudom, Blair. Ez most összezavart. – pár centiméteres hajába túrva könyökölt az asztalra az elvileg minden megoldására képes férfi, akiben ezúttal én is bíztam. Bíztam benne, hogy megment engem attól, hogy rossz véleményeket állítsanak rólam az emberek.

- Scoo, valahogy nyilatkoznunk kell róla. Nem engedhetjük őket negatívumokat állítani alaptalanul. – szólalt fel a mellettem ülő Justin.

- Tudom, tudom.. – csitította le gondolataiba merülve. – A legjobb lesz, ha most távozunk. A buszban biztonságosabb, mint itt. Holnapra tuti kiötlök valakit. – bólogatva bíztatta leginkább magát.

- Még le sem ért a kaja. – nevetett fel Justin, hasára mutatott.

- Mert annyit eszel, mint egy 9 hónapos kismama. – mosolygott rá Scooter, aki szinte csodával határos módon még ilyen esetben sem vesztette el a humorérzékét. – Na, menjünk. – felállt, ezt követően pedig dominószerűen utánoztuk a nagymestert.

A széktámlára akasztott blézeremért nyúltam, de Justin megelőzött és hamarabb megfogta. Udvariasan tartotta felém, nekem már csak a karjaimat kellett beledugnom. Elpirulva köszöntem meg neki, amit ő csak egy mosollyal nyugtázott. Scooter otthagyott egy marék pénzt az útközben felénk közeledő pincér zsebében, aki az ajtóig kísért minket, rögtön ott várt a hátsó udvaron a turnébusz. Egész este utazni fogunk, így másnap remélhetőleg már Franciaországban ébredhetünk, ahová a Csalagút igénybevételével fogunk eljutni. Fotósok nélkül megúsztuk a buszra szállást, ahol ma este már Ryan, Mama Jan és Jon is velünk utazik. Franciaországban csatlakozik hozzánk pár meglepetésvendég – vagy legalábbis Scooter így fejezte ki -, s azután két busszal fogunk menni, hogy mindenki elférjen.

- Én azt hiszem, egyenesen bevonulok a fürdőbe. – Justin alighogy befejezte a mondatot, már el is tűnt az említett helyiségben, majd rögtön ki is fordult. – Törölköző és tuslötty nem ártana. – nevetve suhant be szobájába.

- Tuslötty.. – kuncogva idéztem vissza szavait, mire Scoo rám mosolygott.

- Hülye a gyerek, ne is vedd figyelembe. – legyintett, én meg bólintottam.

Rendezgettem kicsit a ruháim, s ez a kicsi addig nyúlt, hogy Justin is végzett a tusolással. A „nagyok” előreengedik a „kicsiket”, így én következtem soron a fürdésben. Minden szükséges dolgot bevittem magammal, s alaposan lezuhanyoztam. Nem a legjobbak a körülmények, hiszen pici a hely, de legalább a kabin első osztályú. Nehezen hagytam ott a forró vizet, de még így is rekordidőnek mondható 15 perc alatt végeztem. A fiúk és Mama Jan éppen valami roppant viccesen szórakoztak, vagyis gondolom én, hogy vicces volt, ha teli szájjal nevetnek.

- Justin, mit szólnál a Hello Kittyhez? Ryan meg Hannah Montana. Fredo lesz Alex Russo. Kenny meg Mulán. – Scoo a hasát fogva röhögött, a többiek pedig egymáson, a saját szerepükkel nem is foglalkozva.

- A szöszi meg Csipkerózsika. – Ry nem tudva arról, hogy én itt vagyok nevetett saját poénján. Scoo torokköszörüléssel és jelentőségteljes pillantásokkal próbálta beléfojtani a szót. – Mi az, Scoo, te akarsz lenni a herceg? Hát jó, de annak nem tudom a nevét. Inkább akkor legyen a csajszi...

- Ez a csajszi mögötted áll, Ry. – vágott közbe Justin, stylistja arcát látva felnevetett. Elmosolyodtam rajtuk. Olyanok, mint a kisgyerekek. Nem gondoltam volna, hogy tudnak ennyire hülyék is lenni.

- Na, inkább mi legyek? – mellé álltam, vigyorogva lenéztem rá, szinte láttam rajta, hogy fülig pirult odabent, még ha kívülről nem is.

- Jött meleg víz a csapból? Remélem nekünk is maradt még, de a lényeg, hogy neked legyen. Bizony, mert mi önfeláldozóak vagyunk és kedvesek. – komoly arccal állta tekintetem, én nem bírtam ki vigyorgás nélkül.

- Jól van, holnapra találd ki, mit akartál mondani, na nem mintha most nem tudnád. – forgattam meg a szemem mosolyogva, alkarommal megtámaszkodtam a vállán, ami ülő helyzetének köszönhetően éppen derekamig ért.

- Gyenge vagy, Ry. – Justin még mindig nem hagyott fel a nevetéssel, ami átváltott inkább vigyorrá. Ryan bevágta a durcit, a többiek ezen jót szórakoztak.

- Na, akkor…én elmentem fürdeni, oszoljon a csapat, mert holnap több munka lesz. Jó éjt mindenkinek! – tapssal zárta szavait a fő okostojás, mire mindenki felpattant és céltudatosan indult el valamerre. Én még nem éreztem valami sok álmot a szememben, emiatt nem is akartam olyan gyorsan eltűnni. De mire észbe kaptam, már csak én álltam a nappaliban. Illetve, volt még valaki itt, de ő a konyhában – jó, ez a két helyiség szinte ugyanazt jelenti. Ivott egy pohár narancslevet, majd kipillantott az ablakon nem tudom, milyen okból, aztán megfordult és a szobájába indult, ahová rajtam keresztül vezetett az út.

- Na mi az, Csipkerózsika, talán nem vált ínyedre az oszlás? – fentebb rántotta magára melegítőnadrágját, pólóját lentebb, aztán hajába túrva rendezte tincseit. Mellém ért, lazán átkarolta a derekam, s mielőtt bármit is mondhattam volna, arcomra puszit nyomott. Érdeklődő szemekkel fürkésztem egyre távolodó arcát, de nem tudtam rájönni, hogy mi is érdekelt igazán. Talán hogy mi célja volt ezzel a puszival.

- Nálatok ilyen hamar van takarodó? 9 óra sincs még. – lassú, bizonytalan lépésekkel mentem utána, igazából most kellett volna letérnem az ajtómhoz.

- Scooter meg akarja adni mindenkinek a kipihentséghez elég alvásidő birtoklásának lehetőségét. – mosolyogva magyarázta, alsó ajkamat előretolva bólintottam. – Bejöhetsz, ha szeretnél, én még úgysem alszom. – mosolya nem volt átlátszó, sőt az is lerítt róla, hogy semmi hátsó szándéka nem volt, csupán csak látta rajtam, hogy semmi kedvem az alváshoz, mivel nem is vagyok álmos.

Röviden elgondolkodtam, de annál gyorsabban bólintottam rá. Kitárta előttem az ajtaját, bementem a szobába, és csak akkor döbbentem rá, hogy kezemben még ott van a cuccom, mikor villanykapcsoló után akartam nyúlni.

- A fenébe. Nálam van még… - hátrafordultam, közölni akartam vele felfedezésem, de arra nem gondoltam, hogy mögöttem lesz. Kérdőn lenézett rám, nagyot kellett nyelnem, hogy visszaugrasszam összeszűkült gyomrom. - …a cuccom.

- Lökd le az ágyra. Vagy ahova akarod. Engem nem fog különösebben zavarni. – mosolygott le rám, amitől a szívem így jobbra-balra, meg fel-le kalimpált. Uh, ez még új.

Tusfürdőm – tuslöttyöm -, piperetáskám, ruháim és törölközőm – ebbe belerejtettem fehérneműm – leraktam a szekrényére, mely teljesen üres volt. Pillanatok alatt egyszerre besötétített az ablakon, lekapcsolta a nagyvillanyt és felkapcsolta helyette az éjjeli lámpát, ami gyenge fénnyel bár, de tökéletesen elég megvilágítást adott.

- Egyszer félreléptem. Kívülről látszott? – szegezte nekem a kérdést ágyára lehuppanva. Nem tudtam rájönni, hogy mire gondolhat, aztán kicsit messzebbre nyúltam a dolgokban és leesett, hogy a koncertre utalt.

- Nem vettem észre. – vállat vonva a szekrényre tenyereltem, előrehullt tincseimet hajamba túrással rendeztem.

- Komolyan ott fogsz állni? Blair, ígérem, nem harap az ágyam. Nem pisiltem be már 5 éves korom óta, szóval tiszta minden. – szavai hallatán és komoly arca láttán felkuncogtam, ellöktem magam a szekrénytől és lassan felé lépdeltem.

- Üres ez a szoba. – állapítottam meg körülnézve. – Az enyém sokkal barátságosabb.

- Jó, mert te lány vagy. – felnevetett, háttal elnyúlt az ágyon. – Édes Istenem, minden porcikámban érzem a holnapi izomlázam. – sóhajtotta, hajába túrt és lehunyta szemeit. Kész voltam ezen a mozdulatán. Erre még csak rátett egy lapáttal, ahogy megnyalta ajkait. Felkarján kirajzolódott az izma, megfeszített állkapcsa körvonalat adott amúgy is babásan férfias arcának, haját markoló ujjainak láttán a saját ujjaimba bizsergés szökött.

- Azt mondják, egész jó a kezem.. – remélem nem értette a célzást, ugyanis nem gondoltam végig, mit mondok ki. Sajnos rám pillantó szeme túl tiszta volt, valószínűleg jól fordította le szavaim.

- Csak félreértelmeztem, vagy Blair Collins tényleg felajánlott nekem egy…egy mit is? – ajkába harapva mosolyodott el, jól tudtam, hogy pontosan tudja, „mit is”. Hezitáltam, hátha csak ugrat és nem akarja velem kimondatni, de persze, hogy ő nem olyan.

- Szeretnéd, hogy megmasszírozzalak? – kezeimet picit széttártam, szemöldököm felhúztam, ezzel kicsit eltereltem a figyelmet zavaromról.

- Hm…nem is tudom…talán…igen. – vigyorogva élvezte, hogy vér szökik az arcomba. Ezért még csúnyán megfizet.

- Akkor póló le, nadrág le, gatya le.. – harciasan közöltem a tényeket, arca megfeszült, kiguvadt szemekkel nézett rám. – Bevetted, mi? – mosolyodtam el ördögien, rögtön megkönnyebbült.

- Azért valld be, kicsit izzott volna a környezeted, ha végig kellett volna nézned a levetkőzésem. A továbbiakról nem is beszélve.. – ismét ő kerekedett fölénybe, amit nem tűrtem. Szó nélkül felé nyújtottam a kezem, megfogta, én pedig ülésbe húztam.

- Azért valld be, kicsit vagyok jó annyira, hogy kiéheztesselek egy majdnem csókra. – enyhe túlzás ez a kifejezés, hiszen „csak” egy hosszabb szájra puszi volt. Arcát megpaskolva térdeltem az ágyra, vállánál fogva kényelmes helyzetbe fordítottam. – Készen állsz? – mozgattam meg ujjaim bemelegítésként. Hátrafordult, mosolyogva egy „komolyan kérded?” nézést küldött felém, aztán előrefordult. Megtekerte a nyakát, gondoltam az is érzékeny lehet neki, így ott kezdtem a masszírozást. Ujjbegyem végigfuttattam a legelső tapintható csigolyájától kezdve a legutolsó normális helyen elérhetőig, mosollyal nyugtáztam hátának megfeszülését. Lazításként vállát vettem célba, körkörös mozdulatokkal enyhítettem feszes tartását, amely lassacskán görnyedtté vált. Zavaró volt, hogy pólója folyamatosan mozgott ujjam alatt, de még tűrtem. Haladtam tovább háta közepe felé, betanult mozdulatokkal masszíroztam végig porcikáit. Itt viszont már egyértelműen idegesítő volt, hogy mindenhol meggyűrődött az anyag.

- Justin, pólóval nem megy. – vettem le hátáról a kezem, oldalra hajolva néztem arcára, szeme éppen akkor nyílt ki. Pár pillanat kellett neki, míg felfogja, s mikor sikerült, kajánul rám nézett.

- Szóval mégiscsak szeretnél látni ruha nélkül, ugye? – vigyorgott, megforgattam a szemem.

- Csak zavar, hogy összegyűrődik a kezem alatt.

- Rendben… akkor egy pusziért cserébe megszabadulok tőle. – csücsörítve mosolygott, szemöldökét felvonta.

- Ó, hogy a…! – kezdtem volna szitkozódni, de szerencsésen visszanyeltem dühöm. Puszit akar? Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy ismét gyengének lásson. Előre elmosolyodtam tervemen, melynek kivitelezésébe bele is kezdtem. Állát ujjaim közé fogtam, előrehajoltam és szájától alig pár centire kapta meg a pusziját. – Aztán nem szokunk rá erre a fizetőeszközre! – határozottan figyelmeztettem, ő csak mosolygott, mi mást tett volna. Lekapta magáról pólóját, az én testem mintha csak előre tudta volna, hogy le fog nyűgözni a látvány, máris megremegett. És nem kellett csalódnom. Háta izmos volt, szépen látszott lapockája, de ha begörnyedt, akkor csigolyái is. Nem volt egy izomember, de mégis volt benne valami, ami megfogott.

- Na, mi lesz? – pillantott hátra, ezzel kirántott ábrándozásomból. Ujjaimat félve érintettem bőréhez. Sosem értem még így hozzá. Előttem van egy fedetlen Bieber - felsőtest és tulajdonképpen azt csinálok vele, amit akarok. Ha Denise itt lenne, most tuti a földről kellene őt összekaparnom.

Ismét vállához tévedtem, de valami jobban vonzott. Gerincének vonala. A csigolyái. Nem bírtam ki, újra végigsimítottam rajtuk. A halvány fény elég volt, hogy lássam, bőrét elöntötte a libabőr. Mosolyogva fojtattam a masszázst ott, ahol a pólólevétel előtt abbahagytam. Néha erősebben, néha gyengédebben gyúrtam a hátát, de ahogy hallottam, ő egyiket sem bánta.

- Fekvő helyzetűeket is lehet masszírozni? – motyogta erőtlenül.

- Lehet. – mosolyogva suttogtam vissza, tetszett, hogy így hatottam rá. Elvettem a kezem, hogy le tudjon feküdni. Feje alá gyűrte a párnáját, de mielőtt lehunyta volna a szemét, éreztem, hogy rám néz. Én éppen a testét stíröltem, úgyhogy nem mondanám, hogy jókor időzített. Alkarját feje alá fektette, így még védtelenebb volt, mint eddig. Újabb ötletek jutottak eszembe, hogyan kényeztethetném – azért ez is fura tőlem -, így jó 10 percig szinte csak a kezem járt. Hátránya az volt, hogy már lassan az én hátam kezdett fájni, hiszen végig bedőlve voltam, ráadásul még ki is csavarodtam. Egyszerűbb lett volna, ha rajta ülve csinálom. Csakhogy tuti, hogy én nem ülök rá. Talán egy módon segíthetnék a helyzetemen, kipróbáljuk mennyire lenne hatásos. Egyik lábam átvetettem testén, lentebb csúsztam, de még véletlenül sem ültem rá, mint ahogy régebben anya masszírozásakor. Rajta tanultam meg mindent.

Folytattam a dolgot, de úgy terveztem, még 5 percet adok neki. Elég ennyi élvezkedés, sőt még sok is. Viszont ha úgy nézzük, nem bántam volna még egyszer ennyi masszírozást sem, mert felsőteste ennyi csodálkozás után még mindig nyálcsorgató látvány volt. És arról nem is beszélve, hogy arcát is láttam, igaz csak fél oldalról, de legalább annyit is tudtam pásztázni. Nem hagyhattam ki, ujjaimat még egyszer végighúztam gerincén. Csigolyáról csigolyára. Erről eszembe jutott egy játék. Apa csinálta ezt nekem mindig. A háta közepére rajzoltam egy apró B betűt. Aztán egy J-t. Aztán mindenféle figurát a szívtől kezdve a mikrofonig.

- Hogy érzed? Elég volt? – teste mellett megtámaszkodtam, lehajoltam arcához, pizsama felsőm súrolta testét. Szemét kinyitotta, gondolkodott valamin, de nem úgy láttam, mintha az én kérdésemre keresné a választ.

Azt hiszem, kihasználta, hogy nem fekszem rajta. Simán megfordult alattam, ezzel nem várt testhelyzetet kapva. A gond nem itt kezdődött. A gond ott kezdődött, amikor hajamba túrt és menekülő utat nem adva gördített maga alá. A térdem teste alá szorult, onnantól kezdve teljesen esetlenül hulltam a hátamra. Lélegzetvételem megszaporázódott, mikor észleltem, hogy felettem van. Arca centikre volt az enyémtől. Éreztem mentolos leheletét, mely bőrének illatával keveredett. Na most volt az, hogy a szívem megiramodott. Nem volt elég, hogy ki akart törni a mellkasomból, ráadásként még egyeletlen és kusza is volt. Ott volt felettem. És kezét arcomra simította. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam. Túlságosan is akartam. Halványpiros ajka vonzóbb volt felsőtesténél is, pedig az sem volt könnyű küzdelem. Lehunytam a szemem, zihálva vártam, hogy mi lesz. Még közelebb hajolt, lélegzetvételem elakadt, ahogy felső ajkamat ajkai közé vette. Reszelősen futott ki belőlem a levegő, idebent végigfutott rajtam a hideg, ám bőröm tüzelt, s úgy éreztem, forog velem a világ. Aprót mozdított ajkán, erősebben fogott, de hirtelen elvált, hűlt helyét hagyva érzéseimnek. Homlokát az enyémnek döntötte, megnyalta ajkát, szemét nem nyitotta ki.

- Mi volt ez? – jött ki belőlem a kérdés, remegő hangom én magam alig hallottam. Nem úgy látszott, mint aki választ akar adni. És hogy őszinte legyek, engem nem is érdekelt. Nem érdekelt, hogy miért tette, csupán azt kívánom, bárcsak tovább tartott volna.

Merészeltem használni a kezeim. Ujjaimat selymes hajába fúrtam, kirázott tőle a hideg. Másik kezemet mellkasára simítottam, körmeimet gyengéden végighúztam rajta, éreztem bordáinak halvány kitüremkedését. Lehet hülyeség volt, amit csinálok, de szükségem volt rá. Tarkójára simítottam a tenyerem, s mintha csak tudta volna, mit akarok, megtette. Megcsókolt…újra. Hosszabban, igazibban, érzékiebben. Olyan…Justinosan. Édes ajkai egy cseppnyi mennyországot cseppentettek bőrömre. Nem akartam elhinni, de a gyomromban pillangók voltak. Összetéveszthetetlen érzés. Tényleg felfordult – jó értelemben.

Ajkamat hagyta kicsúszni az övé közül, végre újra tudtam lélegezni. Ha szabad ilyet mondanom, az előbbi érzést jobban kívánom, mint az oxigént.

- Igen.. most elég. – beszélt ajkamba suttogva. Ujjaim elhúztam tarkójáról, nyakára vezettem. Megnyaltam ajkam, mélyet lélegeztem. Fejemben megjelent egy mondat, egy kérdés, de még nem szerettem volna vele foglalkozni.

- Erre nem számítottam. – súgtam.

- Elég spontán volt. – mellkasa neki is hevesen mozgott, mutató-és hüvelykujját végigvezette állkapcsomon.

- Mostantól tényleg kedved szerint fogsz kóstolgatni? – vetettem szemére meggondolatlan, általa spontán szóval jellemzett tettét.

- Te is akartad. Nem hibáztathatsz. – ajka halvány mosolyra görbült, lehunytam a szemem.

- Pedig arra készültem. – sóhajtva megráztam a fejem, elmosolyodtam.  Tekintetem bebarangolta arca négyzetcentimétereit. A homlokától az álláig mindent, amit beláttam. Szemén időztem el a legtovább, de nem tarthat minden örökké. Na és amúgy sem ildomos így gyönyörködnöm benne. Mellkasán aprót toltam, rögtön tudta, mit akarok. Feltérdelt, engem is felsegített. Törökülésbe húztam a lábaim, hajamba túrva könyököltem rá térdemre. Éreztem, hogy néz, de erőt kellett vennem magamon, hogy viszonozhassam tekintetét. Lehajtotta a fejét, szempillái alól fellesett rám egy féloldalas mosoly kíséretében.

- Jaj, ne nézz így rám. – ütöttem mellkasára, arcomat hajammal takartam el, felkuncogott. – De most komolyan…ennek mi értelme volt? – utaltam előbbi alakításunkra, melyet Scooter biztosan értékelne…

- Szerinted én tudom? – nevetett fel.

- Hát te kezdted. – vádoltam meg ismét. – Ha úgy nézzük, már háromszor csókolóztunk „csak úgy”. – valamiért súly nehezedett a nyelvemre annál a bizonyos szónál.

- De azért csak úgy elég jó volt. – vigyorgott, megforgattam a szemem.

- Komolyan, Justin. Ez nem normális. Egyszer is sok lenne szerelem nélkül, nemhogy háromszor. – elborzadva közöltem a tényeket. Rám nézett, mintha eszébe jutott volna valami, ami sejtésem szerint egészen hasonló az én ötletemhez. – Az lehetetlen. – jelentettem ki.

- Igen, az. Még.. – megnyalta ajkát, elgondolkodott. – És ez az, amitől félek. Megtörténhet. Érezhetek irántad…többet. – neki sem jött szájára a szó. – De akkor Scooter keresztben vagdalna fel, kibelezne, aztán megsütne és eladna cirkuszi vadállat csalinak. – vázolta fel korántsem bíztatóan az esélyeket.

- Aha, akkor most szépen megosztod velem, hogy mit is mondott Scooter, ami hozzám kapcsolódik és te is szerepet játszol benne.

- Jobban rájössz dolgokra, mint gondoltam. – nevetett fel kínosan. – Csak annyi az egész, hogy mikor rávettem Scoot, hogy te is eljöhess a turnéra, akkor kikötötte, hogy csakis barátság lehet köztünk. És hogy ne flörtölgessek veled… - befejezte, de eredetileg még mondani akart valamit. Tuti hiányzik még a mondat másik fele. Szóval titkolózik? Hát így állunk? – De engem jobban izgat az, hogy te belém tudnál-e..? – „szeretni”, képzeljem még oda a végére, csupán kimondani nem bírta, annyira furcsa.

- Ha én a jövőbe látnék, már rég nem itt lennék. – mosolyogtam rá. – Justin…én most azt hiszem, megyek. – talán úgy tűnhet, a válasz elől menekülök, mikor korántsem. Arra tényleg nem tudom a választ, az viszont lehetséges, hogy valaki lesz annyira éber, hogy feltűnhessen, túl sokáig időzök Justinnál.

- Rendben. Aludd ki magad, szivi, mert holnap sokfelé megyünk. – megpaskolta a combom, bólintottam. Felpattantam az ágyról, megigazítottam a pizsim, s ránéztem.

- Azért…ez tényleg érdekes volt. – csücsörítettem kínosan, felnevettem.

- Öö.. ja. – vigyorával leplezte zavarát, elmosolyodtam. Vajon most hogy kellene elköszönnöm?

- Akkor…szia. – nyögtem ki, egy idiótának éreztem magam. De legalább hatásos volt és ő kezdeményezett. Felállt, elém lépett, s egyszerűen csak megölelt. Igen, ez így korrekt. Aztán kicsit borult az egyensúly, mikor ajka meglepte homlokom egy puszival. Mosollyal köszöntem meg, elléptem tőle, olyan gyorsan akartam elmenekülni, hogy ne legyen időm zavarba jönni. Halkan nyomtam le a kilincset, kisurrantam az ajtón, a nappali szerencsére üres volt. Visszakukucskáltam még, Justin mosolyogva nézte tevékenykedésem, nem tudtam neki mit mondani. Mielőtt valami hülyeséget kezdenék el beszélni, bezártam az ajtót és átlopakodtam az én szobámba.

27. Edzés

Ééés....a nyári szünet első része megérkezett. :)
Azt hittem nem fogom túlélni ezt a tanévet. 9. osztály, új közösség, új tanárok és mi egyéb. De elérkezett a vége is és már tudom, hogy nem bántam meg, hogy ezt a sulit választottam. A bizonyítványom kitűnő lett, amire büszke vagyok, hiszen az ország 5. legjobb sulijának tartják azt a gimnáziumot, ahova én járok:)
Na de nem is fecsegek az iskoláról. Lezártuk, ennyi. :D Vagyis még nem, mert jövőhéten lesz évzáró, de már nem kell suliba járni:)
A rész már tegnapelőtt majdnem kész volt, de végül mégsem tudtam befejezni, így mára maradt. Egy óra múlva megyek a barátnőmhöz, de még úgy gondoltam, felrakom.
Az előző részhez még cska annyit szólok hozzá: köszönöm mindenkinek a kommentet! :)
És akkor erről a részről pedig annyit: nekem a vége a kedvencem. :) Most sikerült összehoznom úgy, hoyg Blair egyszerre "dolgozzon", de közben történjenek az események közbe és Justin közt is. Na, de erről nem mondok többet:)
Várom a véleményeket! :)
És kellemes olvasást mindenkinek.♥ :)

A történet Justin szemszögéből

- Megjöttem. – vágtam be az ajtót mosolyogva, mire mindenki rám nézett. Kibújtam a cipőmből és egyből az ágy felé indultam.

- Kisfiam, én a „2 perc és megyek” alatt nem egy fél órát gondoltam. – kezdett anya letolásba.

- „Kisfiam”…. – dörmögtem, de hogy ne vegye rossz néven, kedvesen megpaskoltam az arcát, mikor elhaladtam mellette. – Dolgom akadt. – ültem le Scooter mellé.

- Amibe kötelességed lenne beavatni minket. – nézett rám szigorúan menedzserem is.

- Tegnap is lógtál. – folytatta anya.

- Fáradt vagyok. – vágtam magam hátra.

- Remélem jól szórakoztál. – hallottam Carin hangját is, mire rápillantottam. Furán, kajánul mosolygott. Elfogott a gyanakvás.

- Ezt…hogy érted? – emeltem meg felsőtestem, alkarommal megtámasztottam magam, s hunyorogva méregettem.

- Sehogy. – hajtotta le a fejét, ezúttal vigyorogva.

- Carin?! – ültem fel azonnal. – Komolyan te….? – tátottam el a szám, amint rájöttem.

- Shh! – intett le azonnal.

- Mi? Miről beszéltek? – kérdezősködött azonnal anya.

- Ó, Carin…én meg már azt hittem, hogy magától jött be…erre te küldted? – biggyesztettem le ajkaim.

- Megtehette volna, hogy nem megy be. De ezek szerint bement. – kacsintott rám.

- Carin, tényleg olyan gyerekes vagy, mint a kölyök? – csipkelődött menyasszonyával Scooter.

- Drágám, ezzel a dumával nem fogod belőlem kihúzni. – mosolygott Carin a szemét rebegtetve.

- Na, jól van, emberek, beszélgessetek nyugodtan, de én most azonnal lefekszem aludni. – másztam négykézláb az ágy közepére, Scoot kicsit arrébb rugdostam, hogy elférjek, a takaró alatt levettem a pólóm és mivel melegítőnadrág volt rajtam, el is titulálhattam magam pizsamába öltözöttnek.

A történet Blair szemszögéből

Az erkélyen, kakaómat szürcsölgetve köszöntöttem a szerdát. Holnapután lesz a divatbemutató, aztán még 2 nehéz, munkával teli hét és megyek haza. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy eddig itt volt Carin és Justin, mert Carinnel volt pár kellemes estém, Justinnal pedig még ha több negatívum is, mint pozitívum, de legalább kevésbé monoton hangulatban teltek a napjaim. Viszont ha elmennem, meglehetősen uncsi lesz.

Tegnap beszéltem anyáékkal. Apa nagyon jó kedvében volt, így az én fáradtságomat is energiával töltötte fel. Anya is elemében volt, így történt, hogy alkalmanként ők nevettek én meg csak mosolyogva bambultam rájuk üveges szemekkel a fáradtságtól. Kivételesen nagymami és nagypapi is ott voltak nálunk, így velük is váltottam pár szót, de sajnos éppen indulniuk kellett, mikor nekem sikerült fellépnem a netre. De legalább láttam őket. Okos találmány ez a Skype.

Aztán jött a kellemetlenebbik része. Facebookon egyszer csak felbukkant a képernyő sarkában a chat ablak és meglepődve láttam, hogy az egyik osztálytársam az. Vagyis aki még osztálytársam volt, mikor suliba jártam. Már eleve ez meglepő volt számomra, mikor viszont közölte, hogy szeretne velem megosztani egy kellemesnek korántsem mondható hírt, megijedtem. Mi történhetett vajon, míg nem voltam ott? – valami ilyesmit gondoltam. Aztán pedig elmesélte, hogy közlekedési balesetben meghalt a bátyja. A családja – aki mellesleg már csak az édesanyja volt a bátyja után – összeomlott. Az anyukája pedig gyorsan munka után keresett, hogy ne menjenek csődbe, hiszen a bátyja volt az, aki a pénzt kereste. Európában vannak spanyol rokonai és végül hozzájuk költöznek ideiglenesen, hogy megoldódjanak a problémák. A költözés sem probléma, hiszen nincs Torontóban senkijük, csak egymásnak vannak. Borzalmasan megérintett ez a történet, a képernyőt bámulva sírtam tegnap este. Nem voltam szoros barátságban a lánnyal – akit Leilának hívnak – de minden nap váltottam vele pár szót. Kedves és barátságos lány. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet neki ez az egész helyzet.

Nagyot sóhajtva leginkább figyelemelterelésképpen felléptem Twitterre. Ja, igen, azt megjegyzem, még csak 6 óra múlt pár perccel. Nem bírok aludni, gőzöm nincs miért.

A követőim száma ismét drasztikusan megnőtt. Körülnéztem köztük, aztán küldtem pár posztot az eddigi ittlétemmel és a jelenlegi érzéseimmel kapcsolatos. Feltöltöttem egy képet is a kakaómról és a cuki bocis poharamról, amit viccként csináltam. Percek alatt rögtön retweetelték is pártízen. Aztán – csak kíváncsiságból – megnéztem Justin fiókját is. Még most is meglep a neve mellett szereplő „Follows you”, azaz követ téged felirat. Végignéztem pár tweetjén, s az is meglep még mindig, hogy milyen sok rajongónak válaszol, követi vagy éppen retweeteli őket. Megütötte a szemem egy 9 órája írt poszt is, aminek szövegében talán jogosan, talán nem, de felfedeztem magam.

sose lepődj meg, ha egy nő mást gondol az egyik pillanatban, mint előtte 5 másodperccel. #anőkérthetetlenek

Ezt többféleképpen is értelmezhetem, ha magamra irányítom a dolgot. A ’mást gondol’ dologról rögtön az jutott eszembe, mikor tegnap egyik pillanatban még odavoltam a kosarazásért, a másikban már minden kedvem elszállt. Az ’a nők érthetetlenek’ kijelentés több dolgot juttatott eszembe. Először is visszautal a tegnapira. Másodszor viszont – kicsivel hosszasabb komplikálás után rájöttem – ez a dolog utalhat magára az egész helyzetre, ami köztünk van. Sokszor csináltam már érthetetlen dolgokat. Például utáltam őt kezdetben, de nem igazán volt rá okom. De nem is kell ennyire visszanyúlni: elég csak a random ölelésekre és a puszira gondolni.

A történet Justin szemszögéből:

Korán reggel van és Twitteren máris ott van a nevem a trendek között. Jól indul a napom. Vagy legalábbis mosoly van az arcomon.

Visszakövettem pár rajongót, válaszolgattam is, a „dm”-eket is csekkoltam és retweeteltem is. Azon voltam, hogy kilépjek, de eszembe jutott még egy dolog. A keresőbe beírtam a számomra szükséges felhasználónevet, aminek segítségével rögtön meg is találtam a keresett adatlapot.

Kivételesen most a képeket néztem meg elsőként. Megnevettetett a legutoljára posztolt kép: egy bocis pohár kakaóval tele. Kétségem sem volt, hogy ő fotózta: könnyen felismertem a poharat fogó kezét. És mintha egy erkélyen lett volna.

Aztán visszatértem a posztokhoz. Mosolyogva olvastam az első tweetet, amiben éppen panaszkodik a kellemetlen estéje miatt. A második tweet Denisenek és Cassienek volt címezve. A harmadik tweet…a harmadik tweet….várjunk. Ó, te jó ég! Nem, ez lehetetlen.

- Haver, te is azt látod, amit én? – toltam Ryan orra elé a készüléket, s rámutattam a kiemelt posztra. Hunyorogva méregette a képernyőt, majd unottan eldünnyögött egy „ja” féleséget. – Jesszus. – meredtem el. - Jesszus, jesszus, jesszus! – lebegtettem a levegőbe a kezem vigyorogva, mint ahogy a lányok szokták. Lehet gáz volt (sőt tuti), de most jobban lefoglalt a tény, amit a neten láttam. – Az adatlapomat nézi. – markoltam Ryan alkarjába fülig érő szájjal. – Ezt nem hiszem el. – vágtam magam hátra, lesüppedtem az ülésben, s ajkamba haraptam, hogy próbáljam csillapítani félreérthető vigyorom.

- Kölyök, ez eléggé félreérthető. – hallottam Ryan gúnyos, egyben vigyorgó hangját. Remek. Nem megmondtam?!

- Blair megnézte az adatlapom és retweetelt. Hát nem érted? – ültem fel hevesen, kicsattanó örömmel. – Ez azt jelenti… - kezdtem el magyarázni, mielőtt válaszolt volna. - …hogy hiába is mutatja, hogy nem érdeklem, mégis érdeklem. Különben nem nézné, hogy miket írok ki, sőt mi több, nem retweetelné. De megtette. Megtette! – rázogattam a vállát bolondul vigyorogva.

- Kölyök, ott van Selena. Őt ne keverd bele. – Ryan komoly arccal mondott szavai azonnal arcomra fagyasztották a vigyort.

- Hogy mi? – ereszkedtek ajkaim alapállásba, szemem kitágult a meglepettségtől. – Hogy érted?

- Bejön neked, nem? – vonta fel egyik szemöldökét cselesen.

- Selenával kavarok, Ry. – jelentettem ki határozottan. Ám egy pillanatra elgondolkodtatott a kérdése. Igen, Blair nagyon szép, ezt mindenki látja. Arcilag és alakilag is. De számomra nem a belső szépségét mutatja. Vagy legalábbis nem azt akarja, de már volt rá pár alkalom, hogy mégis megtette. És tudom, hogy ő nem olyan utálkozó, mint amilyen néha. Szerintem ő tipikusan az a fajta, aki ha utál valakit, tényleg kimutatja, ugyanakkor szeretni is tényleg szívből tud. – Blairrel csak próbáltam megszerettetni magam. Tudod, meséltem ezt. A koncertes…hogy túl kedves volt, hogy utáló legyen, de túl durva, hogy rajongó. És mikor kiderült, hogy 2 hétig egy emeletnyi különbség lesz köztünk…ki kellett használnom. Nehezebb volt, mint gondoltam, mert makacs. De amint látod, sikerült. – mosolyodtam el. – Vagyis még nem egészen, de haladok afelé. És ki tudja, lehet lesz egy plusz barátom. Ha pedig nem, akkor sincs para, mert ő is híres lesz és meg fogja tudni, milyen lehet az én helyemben, így nem fog semmit mondani a történtekről. Ahogy eddig megismertem, van annyira jószívű, hogy nem tenne rosszat nekem. – regéltem.

- Milyen bölcs lettél, Justin. – fordult hátra Scooter. Egyszerre volt komoly, de közben a vigyor is szét akart terülni az arcán, így nem igazán tudtam eldönteni, hogy ezt most milyen érdelemben gondolja.

- A lényeg, hogy most is bevált a Never say never mottóm. – dőltem hátra elégedetten.

A történet Blair szemszögéből:

Fotózással kezdtem. Aztán speciális órát adtak Kailának és nekem a holnaputáni divatbemutató miatt. Felvilágosítottak minket, hogy vázlatosan hogyan néz majd ki a vonulás. Végig a színpadon, aztán a feléig vissza, ott 180°fordulat, csípőlibbentés, majd visszafordulni és levonulni. Elvileg lesz egy közös vonulás is, de mivel a színpadnak lesz egy óriási kör alakú része, csak annyi lesz, hogy félkörben beállunk, majd mindenki átmegy a vele szemben lévő ponthoz, mintha a középső ember képletesen végigsétálna a kör átmérőjén, a többiek pedig vele párhuzamosan. A legszélső embereknek lesz csak szívás, hiszen nekik nem kell majd megmozdulni. Tanítottak nekünk különféle pózolási módokat is és többek közt azt is, hogyan lehet elkápráztatni a közönséget. Mosoly, pillantás, integetés. Engem még meg is dicsértek, hogy egészen jó kisugárzással rendelkezem.

Sikerült túlélnem egy edzést a boszorkával. De ezzel még nincs vége a testi mozgásnak, ugyanis Ben vár egy teremmel arrébb, hogy Kaila és az én izmaimat kicsit jobban megmozgassa és formázzunk még annyit, amennyit csak lehet, hogy megfelelőek legyünk egy ilyen neves bemutatóra. Ben szerint nem lenne élet-halál kérdése az edzés, de egy kis erősítés sosem árt.

Kailával elslattyogtunk az ajtóig, amin kopogás nélkül benyitottunk. A látvány egyszerűen letaglózott. Két szint volt. A földszinten az egyik sarokban volt egy balett terem részlet, ugyanis a falon padlótól tetőig tartó tükör volt és fel volt szerelve az a bizonyos kapaszkodórúd is. A másik sarokban aerobic órát lehetett tartani. A terem végében pedig különböző kondi gépek voltak. Az emeletre nem igazán láttam fel, de még ott is folytatódott a kondi gépek sorozata.

Tátott szájjal bámultam a helyiséget, mikor megállt előttem Ben vigyorogva.

- Csak nem meglepődtetek? – cikázott a tekintete köztünk.

- Ami azt illeti… - kezdtem bele, de befejezés helyett újra körülnéztem.

- …nagyon is. – végzett a mondattal Kaila.

- Drága cuccok vannak itt, a helyiség óriási, szóval minden megadatott egy kellemes izzasztásra. – dörzsölte össze a tenyerét sunyin.

- Ben, ne kínozz. – nyöszörögtem.

- Csak combra, fenékre és hasra dolgozunk, rendben? – ajánlotta.

- De garantáld, hogy nem lesz izomlázunk.

- Nekem nem lesz. – vont vállat nevetve, amin mosolyogva forgattam meg a szemem.

Ben egyenesen az aerobic részleghez vezetett. Egy meglehetősen mély szekrényből kiszedtünk egy-egy hatalmas aerobic labdát.

El is kezdtük a tornát. Ben bemutatta az első feladatgyakorlatot, mi pedig utána csináltuk. Nagy koncentrálások közepette voltam, hiszen egy egyensúlyi gyakorlatot végeztünk, mikor kinyílt az ajtó és egy olyan személy bukkant fel, akire álmomban sem számítottam volna.

Hirtelen egyensúlyomat elvesztve legurultam a lasztiról, ráadásul valami hülye nyikorgó hangot is adott ki közben, ugyanis a hasam nedves volt az előző órai edzéstől és csak egy tornatop volt rajtam, ami még a köldökömig sem ér le, ezáltal a csupasz bőröm végighúzódott a gumilabdán.

- Blair? – hallottam a nevem. Zavartan felálltam a földről, s a fiú felé fordultam, aki az előbb nevemen szólított.

- Szia, Dominic. – igazítottam meg a ruháim. – Te itt? – próbáltam úgy tenni, mintha ez az előző cseppet sem lenne ciki.

- Muszáj edzeni. – mosolygott rám. Szintén mosolyogva bólintottam, ezzel egyetértést sugallva.

- Nic, ne tereld el a csajaim figyelmét, jó? – szólt közbe Ben humorosan. – Éppen órát szeretnék tartani. – tette hozzá, hogy szépítsen a megfogalmazáson.

Kailára néztem, hogy vajon ő is ugyanúgy el van-e kápráztatva. Igen, el volt. Visszatéztem Domini…vagyis Nicre, aki legnagyobb örömömre éppen a testem valamely pontját fürkészte. Ez mérhetetlenül jól esett. Azt hiszem, halványan el is pirultam.

- A gépeknél leszek. – mutatott a gépek felé, miközben Benre nézett, de mikor elindult, egy utolsó, mosolygó pillantást még vetett rám. Ismét zavarba jöttem.

- Jól van, Csipkerózsika, folytassuk az órát. – szólt közbe Ben vigyorogva.

- Csipkerózsika? Miért pont Csipkerózsika? – ráncoltam a homlokom, s leültem a labdára. Ben felkunkogott, majd nagyot sóhajtva, de még mindig mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem tudtam megállni, hogy ne tekintgessek rá. Annyira vonzó volt. Az arca nagyon megfogott. Babaarcú, mégis férfias. A teste szintúgy lenyűgöző. Atlétát viselt, ami jól kiadta felsőtestének kidolgozott alakját. Tekintetünk nem egyszer találkozott, s bár minden alkalommal azonnal elkaptam a pillantásom, örömmel töltött el, hogy a következő alkalommal ismét rám nézett.

A sarokba lerakott, egy üveg vizem mellett megszólalt a telefonom. De aztán kiderült, hogy csak SMS.

- Megnézhetem? – néztem Benre. Mosolyogva bólintott. Gyorsan a készülékhez siettem, s megnyitottam az üzenetet, de előtte még feltűnt valami érdekes: a feladó Justin volt.

szóval ő Dominic.

Ez volt mind, ami a levélben állt. De megrémisztett. Itt van? Látja Dominicot? Vagy mire érti ezt?

- Baj van? – kérdezte Kaila. Rápillantottam, s automatikusan ráztam meg a fejem. Körbevizslattam az alsó szintet, majd az emeletet is, de nem láttam Justint, sem az ő bandájából valakit. Akkor miért mondja, hogy „szóval ő az”? Ez nekem úgy jön le, hogy most, ebben a pillanatban tudta meg. Vagy esetleg Carin mutatott volna neki képet?

Ismét kaptam egy üzenetet.

 nem látsz? :)

Szóval itt van. Kissé dühösen csaptam a kezem a combomhoz, ehhez pedig egy szemforgatás járult. Igen, jól látja, hogy nem látom.

- Blair, folytathatjuk az órát? – nyaggatott ráadásul Ben is.

- Ben, tarthatnánk 5 perc pihenőt? Kis…problémám akadt. – próbáltam olyan kifejezést találni, amivel még jobban rávehetem a szünetre.

- Még csak most kezdtük el az órát. – nézett rám rosszallón.

- Jó, rendben. – sóhajtottam fel. Leraktam a telefonom az eredeti helyére, s még mindig a helyiséget pásztázva ültem le a labdámra.

- Te valakit nagyon keresel. – gyanakodó pillantást mért rám Ben.

- Csak nem Dominicot? – bökött meg Kaila vigyorogva.

- Nem, nem őt. – ráztam a fejem. Ha tudnák, hogy én kit keresek…!

Folytattuk az órát. Felüléseztünk. Először labdán, aztán talajon. 4x8-at csináltunk, amit fél perces pihenők után még kétszer ismételtünk.

Éppen ráláttam a velünk szemben lévő sarokban a balett teremhez hasonlító részlegre, így azt is láttam, hogy pár fiú és lány odamegy. Először nem láttam ebben semmi különöset, hiszen attól, hogy ott van egy balett korlát, még tudnak más koreográfiákat is gyakorolni a tükör előtt. Ám mikor megpillantottam a csapat egyik tagját, egyszerre mosolyodtam el és jöttem zavarba.

Justin rám pillantott, tényleg csak egy futó pillantás erejéig, majd 3 fiúval és 3 lánnyal az oldalán beállt a tükör elé, nekem oldalasan. Aztán egy fiú és egy lány mégiscsak kiállt, így öten méregették saját magukat a tükörben. Justin elfordult, de amint később rájöttem, csak azért, hogy a másik falon lévő tükörbe nézzen, ami velem szemben volt. Tekintete ismét megtalálta az enyém, de olyan gyorsan el is kapta azt, mint ahogy rám nézett.

- Blair! 5…6…7…gyerünk! – noszogatott edzőm.

- Ben, akkor most tarthatunk 5 perces szünetet? – próbálkoztam be.

- Mi van ma veled, Törpilla? Sosem vonakodtál még ennyire az edzéstől.

- Nem, most sem vonakodom, csak… - de nem tudtam, hogyan magyarázzam meg. Mondjam ki kerek perec, hogy ki az oka kérésemnek? Úgyis látnák, hogy kihez megyek oda, ha odamegyek. – Látjátok ki van ott? – mutattam a táncoló emberek felé. Mindketten odasandítottak, s hunyorogva kerestek valaki olyat, akire gondolhatok.

- Justin….Bieber? – esett le Kaila álla. Szerencsére nemhogy nem mondta hangosan, hanem még suttogott is.

- Honnan ismered? – kérdezte Ben azonnal. Neki úgy látszik nem nagy szám.

- Hosszú történet. – mondtam egyszerűen. – Azért szeretném az 5 perces szünetet, hogy oda tudjak menni hozzá, különben meg fog sértődni. – forgattam a szemem. Előre láttam, hogy milyen gonoszul csipkelődne, ha nem mennék oda.

- 5 perc. De aztán elmondod, hogy honnan ismered és hogyhogy ilyen jóban vagytok. – mondta Ben szigorúan.

- És nekem is. – harapott ajkába Kaila.

- 5 perc és itt vagyok. – pattantam fel.

Magabiztosan indultam el feléjük, de alig tettem három lépést, elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet ez? Odamenni Justin Bieberhöz nyilvánosan? Ráadásul a csapata előtt? És ami még lényegesebb: Dominic előtt? Hiszen ő is lát. A terem másik végében edz.

Lábaim nem futamodtak meg az agyammal ellentétben. Továbbra is tartották a menetet. Ahogy közeledtek, tekintetem megállt egy ismerős arcnál: Moshe volt az. Megijesztett, ahogy méregetett. Szerintem tudta, hogy semmi rossz szándékom nincs, de mivel még alig ismer és neki Justint kell védenie, készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban ugorhasson. Eleresztettem egy mosolyt, hátha azzal kicsit megbékítem. Aztán úgy helyezkedtem, hogy láthassam Justint és ő is engem, de mégse legyek útban. Erősen koncentrálva méregette magát a tükörben, miközben valami profi táncot nyomott. A kötött mozdulatoktól és testére simuló pólója miatt szépen kirajzolódott felkarján a kezdetlegesen kidolgozott izma. Ahogy teltek a másodpercek, én pedig néztek a koreográfiát, könnyen megállapíthattam, hogy nagyon jó táncos. Olyan könnyedén mozgott és olyan szabadon, hogy akár Chris Brown utódja is lehetne. Azért még kell gyúrnia, hogy őt behozhassa, de ha csak magát Justint nézzük, tényleg nagyon jól nyomta.

- Itt hiányzik valami. – állt meg az egyik táncos. Mindannyian felhagytak a tánccal, s egymásra néztek. Kezdtem azt hinni, Justin nem vesz észre. Itt állok, mint egy szerencsétlen és ő rám sem hederít. Talán mégis rossz ötlet volt idejönni.

- Találj ki valamit, haver. – mondta Justin, majd felkapott egy ásványvizes üveget a padról, mire a táncosok szétszéledtek.

Lehajtott fejjel a tükör széléhez slattyogott, alig fél méterre tőlem, nekidőlt és belekortyolt vizébe.

- Szia neked is. – néztem fel rá. Megállt a kortyolásban, majd elvette szájától az üveget és rám nézett.

- Ó, szia, észre sem vettelek eddig. – mosolygott rám.

- Igazán? – vontam fel egyik szemöldököm, majd megforgattam a szemem. Ő ezen csak felnevetett.

- Azt hittem, nem fogsz idejönni. – váltott komolyabbra. – Túl sok a szemtanú, te pedig nem akarod, hogy bármiféle közöd legyen Bieberhöz.

- Gondoltam, inkább nem leszek bunkó. 5 percre elengedett az edzőm. – pillantottam hátra Benre, aki éppen minket méregetett.

- Szóval ő Ben. Fogjuk rá. – mozgatta meg kezét a levegőben, ezzel jellemezve Ben külsejét. – Ő pedig ott Dominic. – döntötte jobbra a fejét vigyorogva, hogy mutassa az irányt.

- Piszokhelyes és nagyon cuki. – haraptam ajkamba mosolyogva.

- Hmm… - gondolkodott el csücsörítve, majd inkább még egyszer beleivott az üvegbe, aztán becsavarta.

- Jól nyomod. – böktem arra a helyre, ahol az előbb táncolt. Őt sem hagyom már akkor ki a bókból.

- Te is. – mosolyodott el. Összezavarodva méregettem, ugyanis nem értettem, mire mondja. Aztán félénken végignézett rajtam, majd halkan megköszörülve a torkát visszanézett szemembe.

- Oh. – hajtottam le a fejem kuncogva. – Nos…erre nem tudom, mit mondjak. – néztem fel rá nagy levegőt véve.

- Éppen megdicsértelek. Egy köszönöm jár. – fonta össze karját, miközben legörbítette szája sarkát, ezzel sértődöttséget mutatva.

- Akkor köszönöm. – forgattam meg a szemem mosolyogva.

- Nem írtál a vásárlással kapcsolatosan. – vetette szememre.

- Ja, igen. Sajnálom, csak tegnap este…hát…nem éppen kellemes hírt kaptam és…nos…

- Sírtál? – találgatott. Nagyot nyelve bólintottam. – Majd elmondhatod, ha akarod. – mosolygott rám kedvesen. Ismét bólintottam, s megeresztettem egy mosolyt. – Este 7-től szerintem szabad vagyok. – dőlt neki vállával a tükörnek.

- Biztos vagy benne, hogy vállalsz egy fuvart és vásárlást egy ilyen csajjal? – nevettem fel.

- Ilyen milyen? – mosolygott.

- Ilyen…hát…nem tudom. Én külön műfaj vagyok a vásárlásban. Nem vagyok könnyű eset. – nevettem fel zavartan. Mivel fel volt kötve a hajam, így nem tudtam beletúrni, helyette kilazult tincseimet simítottam fülem mögé.

- Te semmiben nem vagy könnyű eset. Már hozzászoktam. – vigyorodott el.

- Helyes. – bólintottam. Láthatólag nem ezt várta, hanem tiltakozást, de ezzel csak én kerültem magasabbra.

- Akkor 7 után, ha elkészültél, gyere a szobámhoz. Persze, csak ha neked jó.

- Jó. – bólintottam mosolyogva. – Most viszont megyek, mert Ben szerintem már kezd ideges lenni. – forgattam meg a szemem. – Jó gyakorlást nektek. – utaltam a táncra.

- Neked pedig jó edzést. – mosolygott. Ellökte magát a tükörtől, de nem mozdult előlem. Úgy láttam, ő is azon gondolkodik, amin én: hogyan köszönjünk el. Az örökös kérdés. Amit ismét én oldottam meg. Határozottan, mégis gyengéden fontam át egy pillanat erejéig a nyakát, míg ő szokásosan derekamat húzta magához. Elválásom után rámosolyogtam, majd két lépés hátrálás után megfordultam és visszasiettem az én reszortomra.

- Nekem itt valami bűzlik. – nézett Ben ugyanolyan gyanakvóan, mint mikor elmentem.

- Justinnal? – foglaltam el a helyem.

- Nem. Veletek. – utolsó szava meglepett.

- Még csak barátok sem vagyunk. Nem kell semminek bűzlenie, Ben. – ráztam a fejem ellenkezőn. Gondolkodva pásztázott, s végül annyiban hagyta a dolgot. – Ja, és Kaila… - fordultam felé. - Erről kérlek senkinek egy szót se!

- Rendben. – bólintott azonnal, mosolyogva.

21. 'Mit szólsz hozzá...?'

Sziasztok, kedves olvasóim! :))♥
Ezermillió bocsánatkérés, hogy ilyen sok ideig nem jelentkeztem. A következőt viszont elvileg hamarabb fogom tudni hozni, mert a fele már meg van írva:)
Elmondhatatlanul köszönöm mindenkinek, hogy az előző részhez annyi csodálatos komment érkezett, tényleg el sem hiszem, hogy kaptam ilyeneket:) Felemelő érzés, hogy szeretitek, amit írok. Ezért cserébe tényleg próbálom a következő részt hamarabb hozni és talán egy kicsit hosszabbra fogalmazni. ;) Szeretlek titeket!♥
Nem tudom, hogy jutott eszembe, de utánanéztem a statisztikának, amit közzé is teszek:
Oldalmegjelenítések száma ma  45
Oldalmegjelenítések száma tegnap  84
Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban  2 137
Oldalmegjelenítési előzmények (összes)  10 728
Nagyon meglepődtem, hogy az összlátogatottság már 10.000 felett van.

Na, és akkor térjünk rá a részre:
Nem tudom mennyire számítottatok erre, és nem tudom, mennyire tetszik nektek. Remélem sikerült elfogadhatóra megírnom:) Ha van valami, amit ti máshogy csináltatok volna, akkor írjátok meg, hátha legközelebb hasznát veszem:)
Igazából nem tudom eldönteni, hogy legyen meg még köztük az ellentét, vagy kezdjenek el összemelegedni. Oké, tudom, ti a másodikat szeretnétek:DD De bennem vannak még kételyek. De igyekszem őket eloszlatni. :))
2 fontos dologról kell még megemlékeznem: az egyik, hogy remélem mindenki látta már a Boyfriendet! Én IMÁDOM!! de nagyon. :$
A másik pedig, hogy a blog megkapta az első díját! A sok komment után ez csak még megtisztelőbb dolog, ráadásként jön még az, hogy alig nem is tartunk még olyan elől:) A díjat nagyon köszönöm JustBetsynek! :))

És akkor most jöjjön a - remélem - várva várt rész:)
Kellemes Olvasást mindenkinek!♥

Egy újabb napnak nézünk elébe. Ma szombat van. Holnap telik le az egy hét. Egy hete itt vagyok. És jövő héten megy el Justin, hiszen azt mondta nekem, hogy 2 hétig lesz itt. De ez nem is tudom, miért jutott eszembe…van ebben valami fontos? Nem, nincs.

Nekem még 5 hetem van hátra. 5 hét New Yorkban… Bevallom, jobbnak gondoltam ezt az egészet. Én úgy számítottam, hogy majd bejárom az egész várost és ilyenek, de ehelyett egyik program követi a másikat, kemény munka van. Ebben a pillanatban viszont úgy határozok: Én igenis fel fogom fedezni New Yorkot!

Egyszer vagyok itt, az istenért! Talán leszek még, de a jövőben semmi sem biztos. Úgyhogy meg kell ragadni minden alkalmat.

Ezen viszont nem volt sok időm gondolkodni, mert készülnöm kellett. Ma készítik el rólunk azt a képsorozatot, amit felhasználnak majd az 1 hetes ittlétünk és szorgos munkánk ajándéka és egyben kitüntetéseként. Elviekben holnap meg is kapjuk a kész naptárat. Annyira nem izgulok, készült már naptár rólam, amit az emberek meg is vehettek, szóval ebben nincs semmi újdonság.

Tegnap este megmosott hajam igencsak szép formában száradt meg, így úgy gondoltam, kiengedve hagyom. A nap nagy részében felfogom, mert a fotózásokra készített hajaim legtöbbször úsznak a hajlakktól meg néha a csillámportól. Egyszerűbb, ha nem kell folyamatosan sepergetnem ide-oda. De most friss volt és üde, így hát élvezni tudtam, ahogy hosszú hajam a hátam közepét simogatja.

Ahogy az elmúlt napokban is, sminket ismét nem raktam fel, mert a sminkesem úgyis lemosná, mondván, hogy neki natúr bőr kell.

Reggeli után belebújtam a bokacsizmámba, összeszedtem egy táskába minden szükséges kelléket, és kelletlenül bár, de elindultam a fotózásra. Időközben azt is megjegyeztem, hogy egy okkal több van, amiért sétálgatni mehetnék a városba: új ruhákat és kiegészítőket kell beszereznem.

~*~

- Mi újság, Blair? – lépett mellém Brooklyn. Jaj, ne, már csak ez hiányzott…!

- Á, teljesen össze vagyok zavarodva. Annyi programom van…neked is? – jobb ötletnek találtam a sajnálkozást, mint a „nincs semmi különös” választ, mert akkor lefogadom, hogy kitért volna Justinra.

- Nekem is, de szerencsére követhető. Meg…végülis ezért jöttünk, nem? – nevetett fel.

- Végülis de. – éltem szavaival mosolyogva.

- Neked lesz még ma fotózás?

- Nem. Csak egy van naponta. Neked nem?

- Nekem ma kettő van, holnap pedig egy sincs. – vigyorgott.

- Ó, de jó neked. – biggyesztettem le ajkaim. – Nem kell vasárnap is csinálnod ezt a felhajtást. Imádok modellkedni, de órákat tölteni a sminkes-és fodrászszékben már nem.

- Azt én sem nagyon szeretem.

Egy mosollyal nyugtáztam szavait, s csendben sétáltunk tovább. Csak azt nem értettem, ő miért jön velem…?

- Figyelj…. – kezdett bele, de megállt. Majd újra mély levegőt vett. – Nincs kedved eljönni velem holnap a közeli plázába?

- Nagyon megharagudnál, ha nemet mondanék? – gondolkodnom sem kellett ezen. Semmi kedvem nem volt éppen vele vásárolni. Egyébként jó fej csaj, de csak lenne. Ugyanis mindig attól kell félnem, hogy a következő pillanatban Justinról fog kérdezni és így egyáltalán nem lehet elengedni magam a vele folytatott beszélgetések során. – Tudod, nekem van holnap fotózásom, meg szeretnék egy kicsit beszélgetni az otthoniakkal is. Úgy értem, Skype. Meg rendbe rakom a szobám, mert sikerült tegnap rendesen feltúrnom. – nevettem fel kínosan. Utóbbi csak apró hazugság volt, az első kettő valós ok. Tényleg beszélgetést terveztem a családommal, na meg persze drága barátnőimmel.

- Ó, értem. – sóhajtott szomorúan. – Akkor majd legközelebb. – mosolyodott el halványan. Nekem rögtön bűntudatom támadt, de nyugtatott a tény, hogy most nem rosszindulatból cselekedtem, csupán elővigyázatosságból. Még a hotelben tudnék is menekülni előle, de egy plázából nem tudok elszökni hirtelen, ha nem kívánt téma kerül szóba…

Mosollyal bólintottam, majd elköszöntem tőle, ugyanis a lifthez értünk. Ő a lépcsőházat vette igénybe. Ahogy utánanéztem, még erősebben rám tört a lelkiismeretem. Úgy értem a lelkiismeret furdalásom. Talán mennem kellett volna.

De végül nem szóltam utána. Jobb, ha még várok egy kicsit. Ha a közeljövőben is kérdezgetni fog Justinról, akkor végleg leteszek arról, hogy szorosabb barátságba kerüljek vele. De ha nem, akkor megpróbálhatjuk.

A lifttel gyorsan felértem, a szobám pedig már alig 20 lépésre volt onnan. Örömmel nyugtáztam, hogy így délután 3 óra felé végül ismét sikeresen túléltem a hajlakkot. Hajgumim után nyúltam, de mikor az összefogásra került a sor, mégsem tettem meg. Szerettem volna kicsit érezni hosszú hajam lobogását.

Küldtem anyának, Geraldinenak, és Denisenek egy-egy SMS-t, hogy ráérnének-e estefelé egy kis Skype-ra. A válaszok hamar érkeztek vissza: Geraldine és az ikrek ráérnek, anyáék nem, de holnap igen. Szuper!

Bőröndömben lapuló laptoptartó táskámat kivettem, az ágyra fektettem, és mióta megérkeztem, most először végre beüzemeltem a gépem. Bedugtam a töltőt, hogy véletlenül se merüljön le idő előtt, és míg vártam, hogy életre keljen, az órarendes táblázatot tanulmányoztam. Holnap mindössze egy fotózásom lesz, de szólt Lena, hogy holnap tart Misha egy rövid konferenciát, amin értékeli az elmúlt egy hetes teljesítményünket, és valami másról is szó lesz, de azt nem mondta meg.

A gépem feléledt, ujjlenyomattal beléptem – azaz végighúztam az ujjbegyem a kis érzékelőn, és megjegyzem, ez a megoldás nekem jobban bejön, mint a jelszavas, mert ezt valójában lehetetlen feltörni – és rögtön az internethez csatlakoztam. Eddig csak telefonról Twittereztem és Facebookoztam, de gépről könnyebb. Mindkettőbe beléptem. Lesokkoltam az adatok láttán. Facebookon jött 154 üzenetem, 194 ember ismerősnek jelölt, ezen felül 701 értesítésem volt. Ez hogy a fészkes fenébe történhetett, úgy őszintén? Lehetetlen!! Ráadásul 2 nap alatt? Mert tegnap nem léptem fel se ide, se Twitterre. Twitteren hasonló helyzet volt, csak még „rosszabb”: a követőim száma megnőtt 49.602-re. Na ez az, ami már tényleg lehetetlen.

Rengeteg ’direct message’ érkezett, s kíváncsiságból belenéztem párba. A legtöbbje arról kérdezett, hogy mi közöm van Justinhoz és hogy milyen érzés a kanadai OLLG-nek lenni. Az olvasás közben valójában majdnem sokkot kaptam. Ez nem történhet velem.

Következő utam Justin adatlapjára vezetett, ahonnan a választ és okot vártam a követőim számának hirtelen megnövekedésére. A tweetek között böngészve ráakadtam egyre, amelyet tegnap írt, s tartalmazta a felhasználónevem.

rosszat cselekszem egy jó ügy érdekében. emlékezz, @BlairyC, hogy még tartozol nekem!

Milyen kedves…vagy inkább kedvesen ironikus. Gondolkodás nélkül fogtam bele a válasz írásába. Nem hagyhatom szó nélkül.

a tegnapot vehetjük a tartozás megadásaként. tehát kvittek vagyunk, nem kérek több említést a tweetjeidben.

Reméltem veszi a lapot, hogy nem akarok egy olyan személy adatlapján megjelenni, akinek több, mint 20 millió követője van. Az pedig, hogy kissé durva voltam, szerintem érthető. Úgysem fog megsértődni, és bár nevet nem említettem, úgyis fogja tudni, hogy neki címzem.

Nem is vetettem több ügyet arra, hogy talán válaszol-e, vagy nem, helyette inkább visszakövettem pár tíz embert.

~*~

- Ó, hívnak az ikrek. – jelentettem be szomorúan Geralnek. – Sajnálom, nővérkém, mennem kell.

- Rendben, éppen jól jön, mert nekem is. – nevetett fel. – Jövő héten lehet New Yorkba megyek, szóval ha van kedved és időd, akkor találkozhatunk majd. Bár lehet, hogy amúgy is fogunk, mert Mishával beszélnem kell. Kifutós fellépésem lesz.

- Hmm, az nem rossz. – kacsintottam bele a kamerába. – Majd megbeszéljük a dolgot, még addig van idő.

- Persze. Majd kereslek. Puszillak.

- Szióka! – dobtam puszit, majd kikapcsoltam a kamerát, és felvettem a kapcsolatot az ikrekkel. Amint megjelent a képernyő, megpillantottam drága barátnőim idióta pózait.

- Buon giorno, la nostra amica bella! (Jó reggelt a mi szép barátnőnknek!) – mondták kórusban, vigyorogva.

- Kicsit messze vagyunk már a reggeltől, nem gondoljátok? – nevettem fel boldogan. Hiányoztak már, és örültem, hogy végre így láthatom őket.

- Nem változtál semmit, Blairy. Jaj, úgy hiányzol! – vette magához a szót Denise.

- Nekem is ti, csajok, higgyétek el! – szomorúan, mégis mosolyogva kémleltem a képernyő túloldalán lévő két dilis csajszimat. – Hogy ityeg? – kérdeztem játékosan.

- Hiányzol az egész osztálynak. Sőt, az egész sulinak! – ezennel Cassie beszélt.

- Ó, azt erősen kétlem. – nevettem.

- Rick teljesen magába zuhant, mióta megtudta, hogy már nem jössz vissza egy jó ideig.

- Nem érdekel Rick. – vontam vállat könnyedén, a szívem mélyén viszont igenis megremegtem. Jaj, de na…csak nem szenved. Vagy…ó, nem! Hagyjuk Ricket.

- Ismét szóváltásba keveredtél Twitteren a pasimmal. – vigyorgott Denise.

- Ó, szóval jártok? – kérdeztem sunyin, kacéran.

- Ah, jó lenne. – sóhajtott. – Tényleg, mi van veletek?

- Nincs olyan, hogy mi. Ő van, meg én. És az van, hogy tegnap este elbeszélgettünk egy kicsit. – vallottam be szerényen.

- Blair, addig nem mozdulsz a gép elől, míg el nem mondasz mindent.

A parancs hallatán satuba vágtam magam, és Denise „kedves” kérésére belekezdtem a mesélésbe.

~*~

- Szóval ennyi. – sóhajtottam fel örömömben, hogy így negyed óra folyamatos beszélés után végre megpihenhetek.

- Csináltál már róla félmeztelen képet? Emlékszel, megkértelek!

- Denise, ez most komoly? – nyöszörögtem fel. – Legalább az előző beszédemre reagálj már valamit, ne rögtön másra térj rá. – a végén azért elmosolyodtam, nehogy megsértődjön.

- Jól van, oké, bocsi. – horgasztotta le orrát. – Csak…na, azért mégis Justinról van szó. Ismersz, hogy olyankor nem bírok magammal.

- Persze, tudom, drága. – bűntudatom támadt, hogy megsértettem, ha nem is túlságosan, de mégis megtettem. – Tudod mit? Így 7 óra után már biztos itt van a hotelben. Felhívom, és ha ide tud jönni, akkor beszélsz vele. Mit szólsz hozzá? – ajánlottam kedvesen. Ő viszont lesokkolt.

- Uramisten, ez komoly? – tátotta el a száját. – Te jó ég, szent szűz Mária, persze, hogy benne vagyok. – elvigyorodott, kezeivel őrült módjára kezdett kalimpálni a levegőben.

- Akkor shh! – tettem mutatóujjam ajkaimra, majd kikerestem Justint a telefonomból és tárcsázni kezdtem. 4 csörgés után még mindig semmi.

- Nem veszi fel? – ment el Denise kedve.

- Nyugi, fel fogja. – és amint ezt kimondtam, meg is történt.

- Üdvözlöm, Chuck Norris a vonalban. Kivel beszélek? – szólt bele kedvesen, de hangja elárulta, hogy vigyorog.

- Ha maga Chuck Norris, akkor gondolom már azt is tudja, hogy miért hívom. – ugyanazzal a hanggal válaszoltam.

- Persze, hogy tudom. Annyira hiányolja nélkülözhetetlen személyem, hogy azt szeretné, ha felkereshetne engem.

- Oké, nem tudom honnan jön neked ez a duma, de inkább elmondom, amit akarok, mert mégsem vagy annyira Chuck, mint ahogy azt te szeretnéd. – sunyin elmosolyodtam válaszomon. – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy nem tudnál-e feljönni a szobámba. – tértem rá egyből.

- Tessék? Miért? – nem kicsit meglepődött.

- Egy szívességet szeretnék kérni tőled.

- Még az előző szívességemet sem háláltad meg. És megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, a tegnapival koránt sincs megadva a tartozás.

- Szóval nézed az adatlapom. Most lebuktál. – vigyorodtam el győzedelmesen. Nem jött válasz. – Nyertem. – haraptam ajkamba.

- Oké. Mit kell tennem? – sóhajtott fel megadóan.

- Csak gyere fel. De siess, mert már tűkön ül az a bizonyos személy. – Denise láttán elmosolyodtam. Szegény már a körmeit rágta.

- Személy? Mi, ott van az a Brooklyn? Mert akkor nem megyek.

- Nem, nem róla van szó. Csak, kérlek, siess…és készítsd elő a legdögösebb formád. – tettem hozzá kacéran, közben vigyorogva Denisere kacsintottam, aki máris olvadozásba kezdett.

- Uh, woow…gőzöm sincs, mi lehet ott, de oké. – nevetett fel. – És ne felejtsd el, már kettővel tartozol. – alighogy kimondta, lerakta a telefont, így nem tudtam reagálni.

- Jön. – vigyorogtam bele a kamerába. Denise akkorát sikított, hogy még az én fülem is belefájdult. Cassie ráüvöltött, hogy lehet ekkora hülye, sőt szegényt még meg is bökte, de Dent látszólag semmi nem érdekelte jelenleg. – Csak annyit kérek, Denise drágám, hogy ne sikoltozz, amikor itt van, és kezeld őt a lehető legnormálisabban. Hidd el, sokkal jobban be fogsz neki jönni, ha nem isteníted őt.

- Rendben, úgy lesz. Ha te mondod, megteszem. – megköszörülte a torkát és próbált komoly lenni. – De most még hagy sikítozzak, jó? – kérdezte boldogan, de választ nem várva ismét kicsattant önmagából. Cassievel összemosolyogtunk, ezután pedig csak vártuk, hogy megjöjjön a várva várt személy.

8. Twitter-ügy

Sziasztok!

Tegnap este vagy 11-ig ültem gépnél, hogy megalkossak egy elfogadható részt. :) Most éppen nem mentünk senkihez a családtagok közül, így időm is van felrakni. :)

Az előző "Justin-mentes" részhez képest ez most Justinosabb rész lett, de az még időbe telik majd, hogy személyesen is megjelenjen. De! Legalább már kiötlöttem a módját, hogy hozzam őket megint össze, mármint csak találkozás szempontjából. :DD És ennek a "tervnek" el is kezdtem a kidolgozását ebben a részben.

Viszonylag hosszú lett, de nincs benne semmi olyan nagyobb dolog. igazából nem tudom, milyen a hangulata, mert én nevetve írtam és olvastam vissza a jó részét. Nagyon  jó kedvem volt, mikor írtam, és hát mikor visszaolvastam, akkor eszembe jutottak a dolgok, és hát akkor is nevettem. Így tényleg nem tudom, hogy milyen. :DD

Na, nem is beszélek többet.

Kellemes Olvasást Mindenkinek! :)

Ui.: Mivel nincsenek olyan viszonyban még, hogy bármit is tudnék velük csinálni így karácsony alkalmával, ezért vegyük úgy, hogy most ez a kis dolog a karácsonyi ajándék tőlem. :D Majd a történetbeli karácsonykor több minden fog történni. :)

Anyáékat is beavattam a koncerten történtekbe, s először azt hitték, hogy az egészet kitaláltam. Úgyhogy végül az autogramkártyákat vetettem be annak bizonyítékául, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz.

Sosem gondoltam volna, hogy olyanokat fogok csinálni manapság, amiket életemben nem gondoltam volna, hogy fogok. Többek közt meghallgattam a karácsonyi lemezéről pár új számot. A Christmas Love egész jó. Meg az a Christmas Eve is, amit a koncerten énekelt nekem. Jaj, még mindig olyan furcsa még csak gondolatban is kimondani. Meg a Fa La La, és a Mistletoe, ó és az All I Want Is You is egész elfogadható. A szövegük legalábbis.

- Blair, sikerült lefordítani? – csapkodott valaki előttem a kezével. Kissé megijedtem. – Min gondolkodtál? – sóhajtott fel megadóan Anne.

- Jaj, annyira sajnálom, Anne, csak… - kezdtem kétségbeesett magyarázatba, de igazából nem tudtam az okát annak, hogy miért kalandoztam el Justinon. Érted, Justinon…

- Már csak fél óra van hátra. – bíztatott. Volt már fél óra matekóra, aztán fél óra angol, majd fél óra történelem. Most pedig olasz. Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Anne angolul, olaszul, spanyolul, franciául és németül is tud.

- Nem, nem az a baj. – hajtottam le a fejem, s most igazán jól jött, hogy kiengedett hajam a szemembe omlott.

- Tartsunk pár perc szünetet, vagy legyünk gyorsan túl rajta?

- Fura, hogy akiről azt gondoltad volna, hogy az életbe nem fogod megszeretni, most hirtelen mégis elkezdted kedvelni. – mondtam ki hangosan a gondolataim. – Neked volt már ilyen? – néztem fel rá.

- Hmm…azt hiszem igen. – mosolyodott el rövid tanakodás után. Az elmúlt másfél órában egyébként úgy megismertük egymás, mintha napokat töltöttünk volna együtt. Anne nagyon jófej, szigorú, de mégis szinte nevetve telt el ez a másfél óra. Onnantól kezdett kicsit slamposodni, amikor fáradni kezdtem a matektól, és a gondolataim kalandozni kezdtek, így nem fogtam a vicceket. – Jól tippelem, vagy jól tippelem, hogy Justin Bieber az a személy, akiről névtelenül beszélsz most?

Hát igen, talán kicsit túl jól is megismert…

- Csak az a fura, hogy olyan gyorsan kezdett el változni a véleményem. Esküszöm, tegnapelőtt még tényleg utáltam. Ha most találkoznék vele, talán még rá is köszönnék. – vigyorogtam.

- Azta. – nevetett fel. – Nagy teljesítmény. Szerintem még mindig nem a szíved csücske. – váltott mosollyá.

- Te találkoztál már vele?

Erre arcán a mosoly kicsit megingott, de ügyelt rá, hogy ne legyen feltűnő. Hát, mégis az volt.

- Mi az?

- Csak nem tudom, hogy beszélhetek-e erről. – vonta meg a vállát szomorúan.

- Hát, oké. – tettem én is ugyanúgy. – Megbízható vagyok, efelől biztosítlak. De persze ha nem szabad elmondani, akkor nem. – mosolyogtam rá. Erre felsóhajtott.

- De ne mondd el senkinek. – figyelmeztetet, mire bólintottam. – Pár hónappal ezelőtt elég gyakran láttam Justint, mivel Selena és ő…hát hogy is mondjam…kavartak. – ingatta a fejét jobbra-balra.

- Jellemző…két dúsgazdag poronty… - de ekkor megdermedtem. Ezt nagyon nem kellett volna, Blair.

Még a szusz is belém fagyott, ahogy szemeztem Anne-nel, és vártam, hogy mit fog reagálni. Lesütöttem a szemem, és felkészültem a legrosszabbra. Ilyen szégyent, komolyan…

- Te tényleg nem csíped őket, ugye? – kérdezte baráti hangnemben. Erre csodálkozva néztem fel rá. – Ne aggódj, megértem, ha nem a kedvenceid. Nem lehet mindenkit szeretni, nemde? – mosolygott.

- De azért mégis… - vontam vállat.

- Szerintem Justin is, és Selena is nagyon jófej. Egyikük sincs elszállva magától. És mindketten nagyon tehetségesek.

- Akkor valószínűleg csak az én fülemet bántja a hangjuk. – vontam vállat.

- Bármit mondhatsz rájuk, de két dolgot nem. Az egyik, hogy nincs jó hangjuk, a másik pedig hogy Justin nem helyes, Selena pedig nem szép. Ezenkívül bármit állíthatsz róluk.

- Folytassuk a fordítást. – kerültem ki egyszerűen a kissé kínossá vált témát. Ne kezdjünk el arról papolni, hogy Justin helyes-e, vagy nem… - Szóval az úgy van, hogy Accanto alla poltrona c’é un tavolo.

- E dietro la poltrona?

- Dietro la poltrona ci sono due sedie. – válaszoltam monoton hangon.

- Oké, ennyi képleírás elég volt.

- Grazie! – hálálkodtam vigyorogva.

- Di niente. Ma adesso dobbiamo continuare la lezione con…

- Kitalálom. – szakítottam félbe, mielőtt folytathatta volna. – Beszéd.

- Kezdheted is. – dőlt hátra a székben kényelmesen.

Én pedig beszélni kezdtem a mára kapott témáról.

~*~

A kíváncsiság manója szinte már lyukat vájt az oldalamba. Folyamatosan arra akart rávenni, hogy nyissam meg azt az átkozott twittert, és életemben először keressek rá Justin lapjára. Tényleg nem tudom mi történt velem azóta, de rengeteget gondolok rá. Elég ijesztő.

Megérintettem a laptop padját, az oldal pedig már töltött is befelé. Vonakodva bár, de beírtam a keresőbe, hogy @justinbieber, de egyébként gőzöm nem volt róla, hogy mi a  felhasználóneve.  Legnagyobb meglepetésemre a találatok között megjelent a név, mellette a kis fehér pipával. Akkor tuti ő az.

Én magam sem hittem el, hogy komolyan ezt csinálom. Én, aki világéletében utálta a kiskölyköt. Most meg itt nézegetem a twitterét. Szerintem nem vagyok normális, vagy nem is tudom…

A tweetjeit elnézve nem kicsit meglepődtem. Egy csomó fanját retweetelte, és sokszor mondott köszönetet nekik. Ez tényleg meglepő. Más celebeknél nem észleltem még ilyesfajta…hogy is fejezzem ki…jaj, most komolyan ki kéne mondanom, hogy hálát? Úristen, miket csinálok én, komolyan…

A szívem hirtelen megállt egy pillanatra, mikor megláttam az egyik tweetben az OLLG szót. Tegnap írta.

„azon gondolkodom, vajon van-e twittere a kanadai OLLG-mnek.”

Most ezzel tényleg rám akart célozni? Kanadai OLLG? Hát ez…rohadtjó. Szóval már kanadai OLLG vagyok. Még nem is Blair, vagy valami. Chh, komolyan. Pedig tudja a nevem. Jó, mondjuk azt be kell vallani, hogy ha a nevemet írta volna, akkor még dühösebb lettem volna.

Hirtelen ötlettől vezérelve feltekertem az oldal tetejére, és az üres mezőbe írni kezdtem azt, ami abban a pillanatban eszembe jutott.

„@justinbieber igen, van twitterem. és nem „kanadai OLLG”-nek hívnak.”

Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit írok, el is küldtem. Abban biztos voltam, hogy nem fogja megkapni, viszont az eszembe jutott, hogy mi van, ha mások látni fogják, és bekövetnek? Nekem egyáltalán nincs szükségem belieber követőkre…

Ezután megnéztem az üzeneteimet, a nekem küldött tweeteket, és mindent, amit általában is szoktam. Pár másodperce írt Denise.

„te komolyan írtál Justin Biebernek? oO”

Óh, szuper. Még aztán hamar észrevette. Gyorsan gépelni kezdtem a választ.

„igen, és remélem veszi a lapot, hogy nem vagyok kanadai OLLG”

Válaszoltam úgy, mintha félvállról venném a dolgot, ám ez nem így volt. Bár tudtam, hogy Justin nem fogja észrevenni, amit írtam neki, valamiért titkon mégis szerettem volna. Pár perc múlva jött a válasz.

„abban biztos lehetsz, hogy el fog hozzá jutni. csak azért mondom, mert lefogadom, hogy azt gondolod, hogy nem fog. pedig el fog.”

Ezen leesett az állam. Dehogyis fog. Hogy venne már észre, mikor nem is követ, én sem követem, ráadásul van vagy 10 millió követője. Hogy a fenébe szúrna már ki pont engem? Bár ha belegondolunk, abban is biztos voltam, hogy sem Denise, sem én nem leszek OLLG a koncerten…

„miért vagy ennyire biztos?”

Reméltem, hogy erre a kérdésemre majd bővebben kifejti, hogyan is vehetne észre Justin.

„a belieberök majd RT-nek, és megírják Justinnak, hogy te vagy az. lehet, hogy a trendek közé is bekerül majd a neved. és ezt azért fogják csinálni, hogy hátha ezáltal majd őket is észreveszi Justin.”

Hát ez gáz. Nagyon nagy gáz. Lehetetlen, hogy megtörténjen. Nem, nem akarom. Jaj, ha ez megtörténne…Nem. Nem fog megtörténni. Ó, a fenébe, ezt jól elrendeztem!

Most pánikolni kezdtem…

Kisebb szívbaj jött rám, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan felvettem.

- Igen?

- Szia, Blairy. Joel vagyok. – hangja vidám volt, mint mindig.

- Szia, JoJo. – köszöntem vigyorogva.

- Na, végre egyszer jó kedved van.

- Nem jobban, mint máskor. – vontam vállat.

- Gondolom van ötleted, hogy miért hívlak.

- Nem ötletem van. Tudom, miért hívsz.

- Figyelj, Blair. Ez a fotózás tényleg nem kismiska. Maga a Vogue magazin szerkesztősége kért fel minket, hogy találjunk egy profi modellt. – hangjában volt valami kérlelés.

- A Vogue magazin? – haraptam ajkamba. Régi vágyam, hogy a kedvenc magazinom oldalairól tekintsek vissza magamra.

- Így van. Egy szobával arrébb vannak, és éppen az általam ajánlott modellekről készült képeket nézegetik. Te is köztünk vagy.

- Na ne. – esett le az állam. – Joel, ez komoly?

- Mondd, hogy elvállalod, ha téged választanak.

- Úgysem engem fognak.

- Meg fogom győzni őket, hogy téged válasszanak. – ez fenyegetésnek hatott.

- Joel, vannak nálam sokkal profibbak.

- Blair… - sóhajtott fel. – Megértem, ha a kisebb fotózásokat nem vállalod el, de ez a Vogue, könyörgöm. Csinálnak rólad pár tesztfotót, ami bekerül a következő havi újságba, és ha tetszik az olvasóknak, akkor felkérnek majd, hogy menj velük New Yorkba, Los Angelesbe, Londonba, és Párizsba.

- Tessék??? – vigyorodtam el. – Ne csináld, Joel. Komolyan? – nagyon izgatott lettem. Úristen…LA, London, NYC, Párizs…álmaim városai.

- És ez még csak a kezdet lenne. Nagyon sokra vihetnéd ezzel. De ha csak megpróbálod. – tudtam, hogy mosolyog.

- Rendben. Elvállalom, ha kiválasztanának. – mondtam azonnal.

- Köszönöm, csajos. – hálálkodott.

- Bár nem hinném, hogy engem fognak…

- Pedig nekem van egy olyan érzésem, hogy igen.

Valami zajt hallottam a háttérből.

- Itt vannak. Majd beszélünk. – azzal már le is csapta.

Húh…ez durva. Komolyan megtörténhetne? Bejárni a kontinenseket, modellkedni, és emellett ki tudja milyen lehetőségek… Jaj, Joel, kellett neked így felcsigázni!

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Körülbelül 10 perccel ezelőtt volt vagy 1200 követőm, most pedig 2508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de üzenetében, amit válaszként írt, ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 1000 új Bieber-rajongót követőnek…

Ma, 20:46

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Délután volt vagy 1200 követőm, most pedig 3508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 2000 új Bieber-rajongót követőnek…

- Komolyan nem hiszem el. – az államat folyamatosan be kellett zárogatnom, mert mindig visszaesett. A fejemet fogtam hitetlenségemben.

- Most mondjam azt, hogy én megmondtam…? – vigyorgott Den a kamerában.

- De Denise, ez képtelenség… - tártam szét a karom, bár nem láthatta, mert az már nem fér bele a webkamba.

- Blair, én megmondtam. Nézd meg, ott van a trendek közt a neved. Justin követ. A követőid száma is megháromszorozódott. Folyamatosan írnak neked. Bocs, ezt az utolsót talán kihagytam.

- De, basszus…nem lehetséges. – álltam ki magam mellett. – Hogy a fenébe tudna már észrevenni?

- Blair, nem fogom még egyszer elecsetelni. – forgatta a szemét.

- Rohadt szerencsés vagy, te csaj. – Cassie a tükörképem is lehetett volna. Én is úgy néztem ki, mint ő, csak még megdöbbentebb.

Tehát Justin észrevett. Behalok, komolyan. És retweetelt, válaszolt, követett. Ez már sok(k).

A válasza…egyszerre röhögök rajta, és égőnek is gondolom.

„meglepő, hogy írtál nekem. nem gondoltam volna, hogy valaha is fogsz. lol. tudod, hogy bírlak, te kis kanadai OLLG.”

Na, most erre mit kellene reagálnom? Egy, azért is úgy hívott, pedig a tudtára adtam, hogy ne tegye. Kettő, bír…? Szuper, és ezt az egész világ tudtára kell adni? Szép lesz majd, ha kiderül, hogy én viszont nem bírom… És három…hát…az nincs.

- Blair! – szóltak a mikrofonba erőteljesen.

- Mi az? – néztem rájuk meglepődve.

- Hanyadik fellegfokon jársz már?

- Nem vagyok a fellegekben. – nyújtottam rájuk a nyelvem.

- Válaszolj Justinnak. – buzdított Cassie.

- Drágám, az nem fog megtörténni.

- Írj neki személyes üzit.

- Ja, majd válaszol is. – forgattam a szemem.

Ekkor jelzett, hogy újabb tweet érkezett Justintól. Kíváncsian rákattintottam.

„érdekes show volt. tetszett. és képzeljétek, életmentő lett belőlem a backstageben!!”

Ó, még a végén odarohanok meg vissza.

- Csajszi, nézd már mit írt most. – röhögött Den.

- Olvastam. – püfögtem.

- Írj már neki. Légyszi, légyszi, Blairy! – jóformán könyörgött Cassie.

Újabb tweet érkezett.

„örülök, hogy megtaláltam @BlairyC-t, a kanadai OLLG-met. tényleg, srácok, hogy tetszett a koncert Kanadában?”

Azt hittem felrobbanok. Milyen kedves, hogy így emlegeti ezt a hülye „kanadai OLLG” baromságot. Tisztelet…

- Lányok, lehetne egy kérdésem? – óvatoskodtam.

- Mondd. – vigyorogtak mindketten.

- Nos…szóval… - dadogtam. Nem tudtam, hogy mit fognak reagálni erre. És igazából én sem tudtam, hogy jut ilyen eszembe. Egyáltalán minek gondolkodok én ilyenen?– Szerintetek miért említ ennyit a tweetjeiben? – kérdeztem félénken. Remélem értik, mire gondoltam.

- Ez egyszerű. Én már megmondtam neked, hogy abban a pillanatban, mikor meglátott, beléd zúgott. Ennyire egyszerű. – mondta Denise komolyan.

- Értelmes választ várok. – néztem vissza rá unottan.

- Örülnöd kéne, hogy ilyen nagy népszerűséged van. – vigyorgott Cassie.

De engem zavar a tudat, hogy ennyiszer említett. Nem tudom, hogy más OLLG-kel hogy viselkedik, mindenesetre én úgy érzem, mintha úgy kezelne engem, mint egy friss ismerőst, akivel jó haverságot kötött. De nem. Én nem vagyok a haverja. Én nem is szeretem őt.

- Mondtam már, hogy hívott Joel? – én sem tudom, hogy jutott ez eszembe.

- Nem. Na mi történt?

- A Vogue magazin tőlük kérte, hogy találjanak egy jó modellt. Joel megkérdezett, hogy ha engem választanának, akkor elvállalnám-e. De nem tudom, miért választanának engem…

- Komolyan a Vogue magazin? – kérdezték meglepődve.

- Tuti, hogy téged fognak. Érzem. – vigyorgott Denise.

- Ó, menj már! Profi modellt keresnek. Tuti, hogy nem én leszek.

- Pedig te pont annyira vagy profi, amennyire ők akarják a modellt, hogy profi legyen. – kacsintott rám Cassie.

- Kicsim, lefekvés. – nyitott be anya. Az ijedtségtől ugrottam egy kisebbet. – Holnap korán kell kelned. Jó éjt!

És mielőtt kérdezhettem volna, kiment. Hát, ez érdekes volt.

- Mi történt? – kérdezték egyszerre.

- Anya berontott és közölte, hogy lefekvés. Mi a fene üthetett bele?! – gondolkodtam el.

- Majd feltétlenül hívj, hogy téged választottak-e, vagy nem! Ja, és mielőtt lemész, még írj Justinnak.

- Denise… - nyöszörögtem. – Már… - a képernyőre pillantottam. - …5 perce nem írt. Tuti lement. – kerestem kifogást.

- Ó, dehogyis! Még negyed óráig itt lesz.

- Dehogy lesz. – legyintettem. – Na, jó éjt, csajok! Majd értesítelek titeket. És bocsi, Denise. Ígérem, megkérem majd őt, hogy kövessen be téged. – kacsintottam rá. Szeme felcsillant. Valahogy éreztem, hogy ez hiányzik neki. – Szeretlek titeket. – küldtem puszit, majd kiléptem minden futó programból, és kikapcsoltam a laptopot. Bebújtam az ágyba, kényelmesen elhelyezkedtem, alváshoz készen.

Ám terveim nem jöttek be. Gondolataim nem voltak még elég álmosak, így most is élénken dolgoztak. Jelenleg azon törték a fejüket, hogy vajon milyen lenne újra találkozni vele? Felismerne? Á, nem. Nem hiszem. Miért is emlékezne rám? Na és vajon akkor is elkápráztatna gyönyörű barna szeme, mint a múltkor?

Ó, Blair, hát miket mondasz te! Elkápráztat? Gyönyörű szem? Hát...hú. Azért tudtommal egy olyanról nem így beszélünk, akit utálunk.

Vagy talán a segítőkészsége, a hálám, amiért „megmentett”, és a szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy már ne utáljam? Érdekes kérdés, és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…