21. 'Mit szólsz hozzá...?'

Sziasztok, kedves olvasóim! :))♥
Ezermillió bocsánatkérés, hogy ilyen sok ideig nem jelentkeztem. A következőt viszont elvileg hamarabb fogom tudni hozni, mert a fele már meg van írva:)
Elmondhatatlanul köszönöm mindenkinek, hogy az előző részhez annyi csodálatos komment érkezett, tényleg el sem hiszem, hogy kaptam ilyeneket:) Felemelő érzés, hogy szeretitek, amit írok. Ezért cserébe tényleg próbálom a következő részt hamarabb hozni és talán egy kicsit hosszabbra fogalmazni. ;) Szeretlek titeket!♥
Nem tudom, hogy jutott eszembe, de utánanéztem a statisztikának, amit közzé is teszek:
Oldalmegjelenítések száma ma  45
Oldalmegjelenítések száma tegnap  84
Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban  2 137
Oldalmegjelenítési előzmények (összes)  10 728
Nagyon meglepődtem, hogy az összlátogatottság már 10.000 felett van.

Na, és akkor térjünk rá a részre:
Nem tudom mennyire számítottatok erre, és nem tudom, mennyire tetszik nektek. Remélem sikerült elfogadhatóra megírnom:) Ha van valami, amit ti máshogy csináltatok volna, akkor írjátok meg, hátha legközelebb hasznát veszem:)
Igazából nem tudom eldönteni, hogy legyen meg még köztük az ellentét, vagy kezdjenek el összemelegedni. Oké, tudom, ti a másodikat szeretnétek:DD De bennem vannak még kételyek. De igyekszem őket eloszlatni. :))
2 fontos dologról kell még megemlékeznem: az egyik, hogy remélem mindenki látta már a Boyfriendet! Én IMÁDOM!! de nagyon. :$
A másik pedig, hogy a blog megkapta az első díját! A sok komment után ez csak még megtisztelőbb dolog, ráadásként jön még az, hogy alig nem is tartunk még olyan elől:) A díjat nagyon köszönöm JustBetsynek! :))

És akkor most jöjjön a - remélem - várva várt rész:)
Kellemes Olvasást mindenkinek!♥

Egy újabb napnak nézünk elébe. Ma szombat van. Holnap telik le az egy hét. Egy hete itt vagyok. És jövő héten megy el Justin, hiszen azt mondta nekem, hogy 2 hétig lesz itt. De ez nem is tudom, miért jutott eszembe…van ebben valami fontos? Nem, nincs.

Nekem még 5 hetem van hátra. 5 hét New Yorkban… Bevallom, jobbnak gondoltam ezt az egészet. Én úgy számítottam, hogy majd bejárom az egész várost és ilyenek, de ehelyett egyik program követi a másikat, kemény munka van. Ebben a pillanatban viszont úgy határozok: Én igenis fel fogom fedezni New Yorkot!

Egyszer vagyok itt, az istenért! Talán leszek még, de a jövőben semmi sem biztos. Úgyhogy meg kell ragadni minden alkalmat.

Ezen viszont nem volt sok időm gondolkodni, mert készülnöm kellett. Ma készítik el rólunk azt a képsorozatot, amit felhasználnak majd az 1 hetes ittlétünk és szorgos munkánk ajándéka és egyben kitüntetéseként. Elviekben holnap meg is kapjuk a kész naptárat. Annyira nem izgulok, készült már naptár rólam, amit az emberek meg is vehettek, szóval ebben nincs semmi újdonság.

Tegnap este megmosott hajam igencsak szép formában száradt meg, így úgy gondoltam, kiengedve hagyom. A nap nagy részében felfogom, mert a fotózásokra készített hajaim legtöbbször úsznak a hajlakktól meg néha a csillámportól. Egyszerűbb, ha nem kell folyamatosan sepergetnem ide-oda. De most friss volt és üde, így hát élvezni tudtam, ahogy hosszú hajam a hátam közepét simogatja.

Ahogy az elmúlt napokban is, sminket ismét nem raktam fel, mert a sminkesem úgyis lemosná, mondván, hogy neki natúr bőr kell.

Reggeli után belebújtam a bokacsizmámba, összeszedtem egy táskába minden szükséges kelléket, és kelletlenül bár, de elindultam a fotózásra. Időközben azt is megjegyeztem, hogy egy okkal több van, amiért sétálgatni mehetnék a városba: új ruhákat és kiegészítőket kell beszereznem.

~*~

- Mi újság, Blair? – lépett mellém Brooklyn. Jaj, ne, már csak ez hiányzott…!

- Á, teljesen össze vagyok zavarodva. Annyi programom van…neked is? – jobb ötletnek találtam a sajnálkozást, mint a „nincs semmi különös” választ, mert akkor lefogadom, hogy kitért volna Justinra.

- Nekem is, de szerencsére követhető. Meg…végülis ezért jöttünk, nem? – nevetett fel.

- Végülis de. – éltem szavaival mosolyogva.

- Neked lesz még ma fotózás?

- Nem. Csak egy van naponta. Neked nem?

- Nekem ma kettő van, holnap pedig egy sincs. – vigyorgott.

- Ó, de jó neked. – biggyesztettem le ajkaim. – Nem kell vasárnap is csinálnod ezt a felhajtást. Imádok modellkedni, de órákat tölteni a sminkes-és fodrászszékben már nem.

- Azt én sem nagyon szeretem.

Egy mosollyal nyugtáztam szavait, s csendben sétáltunk tovább. Csak azt nem értettem, ő miért jön velem…?

- Figyelj…. – kezdett bele, de megállt. Majd újra mély levegőt vett. – Nincs kedved eljönni velem holnap a közeli plázába?

- Nagyon megharagudnál, ha nemet mondanék? – gondolkodnom sem kellett ezen. Semmi kedvem nem volt éppen vele vásárolni. Egyébként jó fej csaj, de csak lenne. Ugyanis mindig attól kell félnem, hogy a következő pillanatban Justinról fog kérdezni és így egyáltalán nem lehet elengedni magam a vele folytatott beszélgetések során. – Tudod, nekem van holnap fotózásom, meg szeretnék egy kicsit beszélgetni az otthoniakkal is. Úgy értem, Skype. Meg rendbe rakom a szobám, mert sikerült tegnap rendesen feltúrnom. – nevettem fel kínosan. Utóbbi csak apró hazugság volt, az első kettő valós ok. Tényleg beszélgetést terveztem a családommal, na meg persze drága barátnőimmel.

- Ó, értem. – sóhajtott szomorúan. – Akkor majd legközelebb. – mosolyodott el halványan. Nekem rögtön bűntudatom támadt, de nyugtatott a tény, hogy most nem rosszindulatból cselekedtem, csupán elővigyázatosságból. Még a hotelben tudnék is menekülni előle, de egy plázából nem tudok elszökni hirtelen, ha nem kívánt téma kerül szóba…

Mosollyal bólintottam, majd elköszöntem tőle, ugyanis a lifthez értünk. Ő a lépcsőházat vette igénybe. Ahogy utánanéztem, még erősebben rám tört a lelkiismeretem. Úgy értem a lelkiismeret furdalásom. Talán mennem kellett volna.

De végül nem szóltam utána. Jobb, ha még várok egy kicsit. Ha a közeljövőben is kérdezgetni fog Justinról, akkor végleg leteszek arról, hogy szorosabb barátságba kerüljek vele. De ha nem, akkor megpróbálhatjuk.

A lifttel gyorsan felértem, a szobám pedig már alig 20 lépésre volt onnan. Örömmel nyugtáztam, hogy így délután 3 óra felé végül ismét sikeresen túléltem a hajlakkot. Hajgumim után nyúltam, de mikor az összefogásra került a sor, mégsem tettem meg. Szerettem volna kicsit érezni hosszú hajam lobogását.

Küldtem anyának, Geraldinenak, és Denisenek egy-egy SMS-t, hogy ráérnének-e estefelé egy kis Skype-ra. A válaszok hamar érkeztek vissza: Geraldine és az ikrek ráérnek, anyáék nem, de holnap igen. Szuper!

Bőröndömben lapuló laptoptartó táskámat kivettem, az ágyra fektettem, és mióta megérkeztem, most először végre beüzemeltem a gépem. Bedugtam a töltőt, hogy véletlenül se merüljön le idő előtt, és míg vártam, hogy életre keljen, az órarendes táblázatot tanulmányoztam. Holnap mindössze egy fotózásom lesz, de szólt Lena, hogy holnap tart Misha egy rövid konferenciát, amin értékeli az elmúlt egy hetes teljesítményünket, és valami másról is szó lesz, de azt nem mondta meg.

A gépem feléledt, ujjlenyomattal beléptem – azaz végighúztam az ujjbegyem a kis érzékelőn, és megjegyzem, ez a megoldás nekem jobban bejön, mint a jelszavas, mert ezt valójában lehetetlen feltörni – és rögtön az internethez csatlakoztam. Eddig csak telefonról Twittereztem és Facebookoztam, de gépről könnyebb. Mindkettőbe beléptem. Lesokkoltam az adatok láttán. Facebookon jött 154 üzenetem, 194 ember ismerősnek jelölt, ezen felül 701 értesítésem volt. Ez hogy a fészkes fenébe történhetett, úgy őszintén? Lehetetlen!! Ráadásul 2 nap alatt? Mert tegnap nem léptem fel se ide, se Twitterre. Twitteren hasonló helyzet volt, csak még „rosszabb”: a követőim száma megnőtt 49.602-re. Na ez az, ami már tényleg lehetetlen.

Rengeteg ’direct message’ érkezett, s kíváncsiságból belenéztem párba. A legtöbbje arról kérdezett, hogy mi közöm van Justinhoz és hogy milyen érzés a kanadai OLLG-nek lenni. Az olvasás közben valójában majdnem sokkot kaptam. Ez nem történhet velem.

Következő utam Justin adatlapjára vezetett, ahonnan a választ és okot vártam a követőim számának hirtelen megnövekedésére. A tweetek között böngészve ráakadtam egyre, amelyet tegnap írt, s tartalmazta a felhasználónevem.

rosszat cselekszem egy jó ügy érdekében. emlékezz, @BlairyC, hogy még tartozol nekem!

Milyen kedves…vagy inkább kedvesen ironikus. Gondolkodás nélkül fogtam bele a válasz írásába. Nem hagyhatom szó nélkül.

a tegnapot vehetjük a tartozás megadásaként. tehát kvittek vagyunk, nem kérek több említést a tweetjeidben.

Reméltem veszi a lapot, hogy nem akarok egy olyan személy adatlapján megjelenni, akinek több, mint 20 millió követője van. Az pedig, hogy kissé durva voltam, szerintem érthető. Úgysem fog megsértődni, és bár nevet nem említettem, úgyis fogja tudni, hogy neki címzem.

Nem is vetettem több ügyet arra, hogy talán válaszol-e, vagy nem, helyette inkább visszakövettem pár tíz embert.

~*~

- Ó, hívnak az ikrek. – jelentettem be szomorúan Geralnek. – Sajnálom, nővérkém, mennem kell.

- Rendben, éppen jól jön, mert nekem is. – nevetett fel. – Jövő héten lehet New Yorkba megyek, szóval ha van kedved és időd, akkor találkozhatunk majd. Bár lehet, hogy amúgy is fogunk, mert Mishával beszélnem kell. Kifutós fellépésem lesz.

- Hmm, az nem rossz. – kacsintottam bele a kamerába. – Majd megbeszéljük a dolgot, még addig van idő.

- Persze. Majd kereslek. Puszillak.

- Szióka! – dobtam puszit, majd kikapcsoltam a kamerát, és felvettem a kapcsolatot az ikrekkel. Amint megjelent a képernyő, megpillantottam drága barátnőim idióta pózait.

- Buon giorno, la nostra amica bella! (Jó reggelt a mi szép barátnőnknek!) – mondták kórusban, vigyorogva.

- Kicsit messze vagyunk már a reggeltől, nem gondoljátok? – nevettem fel boldogan. Hiányoztak már, és örültem, hogy végre így láthatom őket.

- Nem változtál semmit, Blairy. Jaj, úgy hiányzol! – vette magához a szót Denise.

- Nekem is ti, csajok, higgyétek el! – szomorúan, mégis mosolyogva kémleltem a képernyő túloldalán lévő két dilis csajszimat. – Hogy ityeg? – kérdeztem játékosan.

- Hiányzol az egész osztálynak. Sőt, az egész sulinak! – ezennel Cassie beszélt.

- Ó, azt erősen kétlem. – nevettem.

- Rick teljesen magába zuhant, mióta megtudta, hogy már nem jössz vissza egy jó ideig.

- Nem érdekel Rick. – vontam vállat könnyedén, a szívem mélyén viszont igenis megremegtem. Jaj, de na…csak nem szenved. Vagy…ó, nem! Hagyjuk Ricket.

- Ismét szóváltásba keveredtél Twitteren a pasimmal. – vigyorgott Denise.

- Ó, szóval jártok? – kérdeztem sunyin, kacéran.

- Ah, jó lenne. – sóhajtott. – Tényleg, mi van veletek?

- Nincs olyan, hogy mi. Ő van, meg én. És az van, hogy tegnap este elbeszélgettünk egy kicsit. – vallottam be szerényen.

- Blair, addig nem mozdulsz a gép elől, míg el nem mondasz mindent.

A parancs hallatán satuba vágtam magam, és Denise „kedves” kérésére belekezdtem a mesélésbe.

~*~

- Szóval ennyi. – sóhajtottam fel örömömben, hogy így negyed óra folyamatos beszélés után végre megpihenhetek.

- Csináltál már róla félmeztelen képet? Emlékszel, megkértelek!

- Denise, ez most komoly? – nyöszörögtem fel. – Legalább az előző beszédemre reagálj már valamit, ne rögtön másra térj rá. – a végén azért elmosolyodtam, nehogy megsértődjön.

- Jól van, oké, bocsi. – horgasztotta le orrát. – Csak…na, azért mégis Justinról van szó. Ismersz, hogy olyankor nem bírok magammal.

- Persze, tudom, drága. – bűntudatom támadt, hogy megsértettem, ha nem is túlságosan, de mégis megtettem. – Tudod mit? Így 7 óra után már biztos itt van a hotelben. Felhívom, és ha ide tud jönni, akkor beszélsz vele. Mit szólsz hozzá? – ajánlottam kedvesen. Ő viszont lesokkolt.

- Uramisten, ez komoly? – tátotta el a száját. – Te jó ég, szent szűz Mária, persze, hogy benne vagyok. – elvigyorodott, kezeivel őrült módjára kezdett kalimpálni a levegőben.

- Akkor shh! – tettem mutatóujjam ajkaimra, majd kikerestem Justint a telefonomból és tárcsázni kezdtem. 4 csörgés után még mindig semmi.

- Nem veszi fel? – ment el Denise kedve.

- Nyugi, fel fogja. – és amint ezt kimondtam, meg is történt.

- Üdvözlöm, Chuck Norris a vonalban. Kivel beszélek? – szólt bele kedvesen, de hangja elárulta, hogy vigyorog.

- Ha maga Chuck Norris, akkor gondolom már azt is tudja, hogy miért hívom. – ugyanazzal a hanggal válaszoltam.

- Persze, hogy tudom. Annyira hiányolja nélkülözhetetlen személyem, hogy azt szeretné, ha felkereshetne engem.

- Oké, nem tudom honnan jön neked ez a duma, de inkább elmondom, amit akarok, mert mégsem vagy annyira Chuck, mint ahogy azt te szeretnéd. – sunyin elmosolyodtam válaszomon. – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy nem tudnál-e feljönni a szobámba. – tértem rá egyből.

- Tessék? Miért? – nem kicsit meglepődött.

- Egy szívességet szeretnék kérni tőled.

- Még az előző szívességemet sem háláltad meg. És megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, a tegnapival koránt sincs megadva a tartozás.

- Szóval nézed az adatlapom. Most lebuktál. – vigyorodtam el győzedelmesen. Nem jött válasz. – Nyertem. – haraptam ajkamba.

- Oké. Mit kell tennem? – sóhajtott fel megadóan.

- Csak gyere fel. De siess, mert már tűkön ül az a bizonyos személy. – Denise láttán elmosolyodtam. Szegény már a körmeit rágta.

- Személy? Mi, ott van az a Brooklyn? Mert akkor nem megyek.

- Nem, nem róla van szó. Csak, kérlek, siess…és készítsd elő a legdögösebb formád. – tettem hozzá kacéran, közben vigyorogva Denisere kacsintottam, aki máris olvadozásba kezdett.

- Uh, woow…gőzöm sincs, mi lehet ott, de oké. – nevetett fel. – És ne felejtsd el, már kettővel tartozol. – alighogy kimondta, lerakta a telefont, így nem tudtam reagálni.

- Jön. – vigyorogtam bele a kamerába. Denise akkorát sikított, hogy még az én fülem is belefájdult. Cassie ráüvöltött, hogy lehet ekkora hülye, sőt szegényt még meg is bökte, de Dent látszólag semmi nem érdekelte jelenleg. – Csak annyit kérek, Denise drágám, hogy ne sikoltozz, amikor itt van, és kezeld őt a lehető legnormálisabban. Hidd el, sokkal jobban be fogsz neki jönni, ha nem isteníted őt.

- Rendben, úgy lesz. Ha te mondod, megteszem. – megköszörülte a torkát és próbált komoly lenni. – De most még hagy sikítozzak, jó? – kérdezte boldogan, de választ nem várva ismét kicsattant önmagából. Cassievel összemosolyogtunk, ezután pedig csak vártuk, hogy megjöjjön a várva várt személy.

20. Az első vitamentes beszélgetés

Csajoooooooooook. :)♥

Remélem meglepődtök, hogy ilyen hamar jelentkezem. Ráadásul éppen Húsvétkor. Apropó, ezúton is szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni! Ha valaki várja a locsolkodókat, akkor neki sok locsolódót is kívánok! :D (én személy szerint nagyon nem várom)

A részhez: Óriási kéréssel fordulok hozzátok! Ez a rész a 20., ami szép szám, de emellett már olyasféle dolgok is történnek benne. Nem mondok semmit, de...na, majd kiderül. Ami fontos még, hogy a rész maga Word szerkesztőben számolva 7 oldal!!! Tehát... Nagyon Szépen Megkérlek Titeket, Hogy Ha Olvassátok A Részt, KOMMENTELJETEK!! Nagyon sokat jelentene nekem, hiszen van 20 rendszeres olvasóm, amit szintén nagyon köszönök, és mégis átlagban olyan 5 érkezik. Remélem, hogy ez a rész meghozza a kommenteléshez a kedveteket. És remélem, hogy tetszeni fog. :)

Puszillak Titeket.♥

Kellemes Olvasást.♥

Lépteim sietősek voltak, de úgy éreztem, mégsem haladok semmit. A lépcsőház valóságos nyelő gödörnek tűnt, amiben előrehaladva csak még jobban eltűnök. 2 perc 48 másodpercem maradt, hogy odaérjek a boszorkány órájára. Ha kések, végem van. Próbáltam nem szitkozódni, de egyszerűen nem ment. Idegesített, hogy folyamatosan mindenről elkések, pedig világéletemben mindig mindenhová időben odaértem. Az órarendemnek köszönhetően viszont ez újonnan lehetetlenné vált.

Az út felét épphogy elhagytam, letelt az időm. Már nem volt visszaút, elkéstem. A folyosó üres volt, így őrült rohanásba kezdtem. Nem volt ennél jobb ötletem.

Berontottam az ajtón, lihegve és fáradtan. Rögtön a tanár alakját kerestem, amit nem volt nehéz megtalálni, mivel a csoporttal szemben egyedül állt.

- Elnézést a késésért, Mrs Whitemarie. – ugyanazt a szöveget nyomtam, mint legutóbb, de ez volt jelenleg a legkisebb gondom.

- Ismét. – tette csípőre a kezét, megvárta, míg bezárom az ajtót és a helyemre megyek. – Szabadna tudnom, hogy mi az oka a folyamatos késéseknek?

- Sajnos rettentően rossz órarendem van, egymást érik a programok, így alig van időm egyik után a másikra felkészülni és odaérni. – illedelmesen próbáltam beszélni, megválogattam a szavaim, hogy elhiggye, amit mondok.

- Beszélj, kérlek, az órarend összeállítójával, mert én nem fogom eltűrni, hogy folyamatosan késs az órámról.

- Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt, de nem vagyok benne biztos, hogy megoldható az órarend-változtatás.

- Nekem nem számít, az én órámról ne késs, rendben? – az utolsó szót valójában nem akarta kimondani, csak illedelemből rakta oda.

- Persze. – a hang alig jött ki a torkomon, szívem hevesen vert. Boszorkány? Nem! Egyenesen a sátán! Féltem-e tőle? Igen!

Másnap, 19:43

A közös magánóránk óta semmiféle kapcsolatba nem kerültünk. Úgy értem, sem telefonon, sem személyesen nem beszéltünk. Még csak látni se láttam. Mintha felszívódott volna. Normál esetben talán még örültem is volna neki, de most nem, mivel tőle tudnék kártyát kapni. Ha viszont így megsemmisül, akkor esélyem sincs a plasztik apróság megszerzésére.

Valójában egyetlen dolognak tulajdonítottam „eltűnését”: szavainak.

„Keress majd meg, ha szeretnéd.”

Igen, pontosan ezt mondta. És ahogy most rájöttem, komolyan gondolta.

Szerintem már 2 napja nem találkoztunk volna, ha nincs a közös óránk. Tényleg nem fogja egykönnyen ideadni a kártyát. Azt akarja, hogy alázkodjak meg és én magam keressem fel őt. Mit ne mondjak, rendesen megnehezíti a dolgom. Ha tényleg felkeresem őt, akkor veszítek a méltóságomból. Ha viszont nem teszem, akkor ugrott a kártyám, ebben biztos vagyok.

De talán nem kellene tovább várfalat húznom magam köré. Mi értelme annak, hogy utálom őt? Valójában ha jobban belegondolok, egyetlen értelmes okot sem tudok adni azon kívül, hogy „nem szimpi”. Ha abba is belegondolok, én is sok ember szemében vagyok nem szimpi. És valójában minden ember nem szimpi bizonyos emberek szemében. Nekem pedig itt a lehetőség, hogy megismerjem őt – egy sztárt – közelebbről. Mi van, ha talán mégsem olyan, mint gondolom? Hiszen csak az újságokból ismerem őt. Az újságok pedig legtöbbször egyenlők a pletykával. Azok nem adnak képet egy személyről.

Alapjában véve nem is tudom, hogy miért utálom. Azt hiszem igaza volt egyszer: a Baby miatt. Mostanában egyetlen számát sem hallottam. Leragadtam a Babynél, mint a legtöbb más utáló. Ideje lenne szétnéznem a palettán. Lehet még jó hangja is van a kölyöknek.

Ó, és hát persze! Ott van Pattie. Számomra máris egy példaképpé vált. Ismer, tudja, hogy nem szeretem a fiát, mégis ő inkább meg akar ismerni, mielőtt ítélkezni kezd felettem. Úgy gondolom, rá kellene jönnöm, hogy nekem is ezt kellene csinálni. Megismerni egy embert, mielőtt véleményt alkotok róla. Mert igen, a nagy Justin Bieber is csak egy ember. És még lehet kedves is.

Markomban szenvedő szuperszonikusan okos telefonomon kioldottam a billentyűzárat, majd a képernyőn futtatgatva ujjaimat sorba haladtam az opciókon, mígnem eljutottam a névjegyzékben egy bizonyos névig: Justin.

Mély levegőt véve próbáltam bátorságot és vakmerőséget gyömöszölni magamba. Ugyan már, Blair! Csak egy fiú, nem egy tyrannosaurus…

Egy fontos, eldöntendő kérdés: Most akkor normálisan fogalmazzak, vagy maradjak annál a bizonyos túlságosan kedves kifejezőképességemnél, amely segítségével gúnyolódó hatást keltek?

Az első mellett döntöttem. Úgy határoztam, ezúttal kulturáltan fogok viselkedni.

Justin, ha a szállodában vagy, kérlek mondd meg, hogy pontosan hol. köszönöm.

Ujjaim szélsebesen gépelték be a szöveget, csupán az utolsó szónál akadtak meg. Még mindig csodálkozom magamon, hogy ilyenre képes vagyok.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, gondolkodás nélkül elküldtem. Ha hezitálni kezdek, akkor tuti az lenne a vége, hogy kitörlöm az egészet és hagynám a fenébe.

Ölembe fektettem a telót, lentebb csúsztam a kanapén, hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem és vártam a rezgést.

Egy perc…két perc…három perc…négy…tuti nem fog írni. Arcom pírben úszott. Igen, megalázva éreztem magam.

Hasizmomig hatolt a hirtelen engem ért rezgés. Őrült módjára törtem fel az akadályozó billentyűzárat, majd rögtön megnyitottam az érkező SMS-t, melynek adataiban szereplő feladó szó után ’Justin’ állt.

a hotelben vagyok, próbán. fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál. már a birtokomban van a kártya, gondolom az érdekel.

Nem is tudom, milyen választ vártam, de határozottan nem ilyet. Ennyire egyértelmű lenne, hogy a kártya érdekel? Hát jó, akkor tegyünk ellene!

gondolkodtam. ha van időd, beszélhetnénk egy kicsit. de csak ha ráérsz. semmi kedvem kapni azért, hogy feltartalak.

Olyan volt, mintha nem is én írnám. Szerintem egy másik, kedvesebb lélek beszélt belőlem.

Ezúttal hamarabb jött a válasz.

már azonnal szeretnéd kezdeni, vagy ráér egy fél óra múlva?:D csak azért, mert  jelenleg nem Bieber-illatot, hanem Bieber-szagot éreznél…

Ezen akaratlanul is elvigyorodtam. Értettem, mire gondol. Próbán van, természetes, hogy leizzad.

fél óra múlva a lépcsőházban.

Ebből kiderült minden, felesleges lett volna többet írnom.

Tehát még volt fél órám, hasznosan szerettem volna tölteni. Többek között megvacsoráztam, ami egészen pontosan egy kakaót és egy müzlit jelentett. Kicsit rendbe szedtem magam, hogy azért mégse karikás szemekkel jelenjek meg előtte. A hajamat változatlanul laza kontyba fogtam össze, és ezzel végeztem is, hiszen még rajtam volt a mai napi ruhám. Zsebre vágtam az ajtókártyát, na meg a telót, majd bevettem egy rágót, és csak azért, hogy büszke lehessek magamra, elindultam. Volt még 10 percem, 2 perc alatt a lépcsőházban vagyok, így végre egyszer nem fogok elkésni. Zsír.

Gondolkodtam, hogy vajon mit kellene neki mondanom. „Szia, Justin, örülök, hogy látlak, adhatod a kártyát.” vagy „Megvan a kártya? Ó köszi. Szia.” És társaik, de végül lemondtam minden lehetőségről. Már elhatároztam, hogy beszélgetni fogok vele. Megpróbálom megismerni. Pattie fog inspirálni. Igyekszem vele úgy viselkedni, mint ahogy Pattie velem.

Benyitottam a lépcsőházba és elindultam a lefelé vezető lépcsőn. Azt mondta: „fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál”. És mégis ki a fene emlékszik, hogy melyik emeleten ájultam el?

Két lépcsőforduló közt ismerősnek tűnt a hely. Mintha abba a sarokba álltam volna be. Akkor itt történt volna az eset? Hangokat hallottam. Talán ő az. Az órámra pillantottam, 5 perc volt még a fél óra leteltéig. Lehetséges, hogy ő az. Füleltem, hátha megakad a hang valahol, és tudnám, hogy jó helyen vagyok-e, vagy ha nem, akkor merre menjek. A lépcső tetején lekanyarodott egy alak. Igen, ő volt.

Lehajtott fejjel ugrált le a lépcsőfokokon, ujjaival haját rendezgette. Az utolsó fokok elérte előtt felpillantott, személyem láttán elmosolyodott.

- Helló. – éppen elhagyta az utolsó fokot, nadrágját fentebb rántotta, pólóját pedig lentebb.

- Szia. – mosollyal próbáltam megakadályozni, hogy fagyos hangulat üljön ki arcomra, csak reméltem, hogy nem volt mű a mosoly.

- Bocsi a félóráért, de…

- Semmi baj, megértem.

- Rég láttalak. – csibészes mosolyt küldött felém.

- Jól van, ne hánytorgasd fel.

- Mit? Hogy azt hitted, nem tartom be a szavam, és majd megkereslek, mert hiányolni foglak? Jaj, drága, ugye te sem gondoltad, hogy ennyire esedezem érted? – büszkén zsebre vágta a kezét, arcán elégedett mosoly ült.

- Csak azért kerestelek meg, mert ha véletlenül hamarabb kellene elmenned, akkor ugrott volna a kártyám. – ez sportszerű válasz volt, hozzám képest pedig különösen megfontolt és intelligens.

- Tehát mégiscsak a kártyára mész, beszélgetni nem is akarsz, ugye?

- Ezúttal rosszul gondolod. Én is szavatartó ember vagyok, s amint mondtam, beszélgetni akarok. Meg akarlak ismerni. – saját számból hallani a szavakat sokkal furcsább és rémesebb volt, mint a gondolataimban.

- Tényleg? – meglepődött, de örömteli mosoly öntötte el arcát.

- A kártya ellenében. – ravasz mosolyra húzódtak ajkaim.

- Hjaj. – sóhajtott fel, farzsebébe nyúlt. Előhúzott egy apró tárgyat, majd elém tartotta a levegőbe. Érte nyúltam, de éppen mielőtt elvehettem volna, visszahúzta. – Ha valaki benyit, mikor te ott vagy, akkor azt mondod, hogy Scooter Braun jogosított fel a kártyára. Engem nem említesz. Ha kérdezni akar mást, akkor azt mondod, hogy kérdezze Scootert, mert te semmit nem tudsz a részletektől. Értettük?

- Amúgy sem tudok semmit a részletekről. – vontam vállat. – Igen, értettem. – tenyeremet az ég felé fordítottam, ezzel próbáltam noszogatni őt.

- Nem volt könnyű megszereznem, úgyhogy még lógsz nekem, tudod. – félve belehelyezte a kis plasztikkártyát a tenyerembe.

- Tudom. – mondhattam volna mást? – A kártyát pedig… - ujjaim közé fogtam, s mielőtt elraktam volna, a levegőbe emeltem. - …köszönöm. – majd a zsebembe csúsztattam.

- Semmiség. – legyintett, majd elindult a lefelé vezető lépcsőhöz. Automatikusan követtem.

- Most akkor nagy dolog, vagy semmiség? – utolérve felvettem a ritmusát, szökdelve szeltem a fokokat, akárcsak ő.

- Nagy dolog volt megszerezni, semmiség odaadni. – mosolyogva pillantott rám, játékosan elkapta az egyik rendezetlenül kihullott, levegőben süvítő tincsem és a fülem mögé rakta. Ez szokatlan mozdulat volt tőle.

- Értem. – néztem magam elé, ugrálásomat lassacskán sétára váltottam. – Hova is megyünk most?

- Hát én vécére, te nem tudom. – komolyan vonta meg a vállát, mire felvont szemöldökkel megtorpantam. – Dehogy! – nézett hátra vigyorogva. – Ki a parkba.

- A parkba? – ismét felugrott szemöldököm. – Ősz van, Justin. Tudod, hideg. – néztem rá hülyén.

- Kifejezetten jó idő van. Jössz, vagy nem? Én megyek. – mondta, de nem úgy látszott, mintha tényleg egyedül akarna menni. Talán nem akarta, de szemében látszott a reménykedés.

- Jobb helyet nem is találhattál volna. – dörmögve indultam el, s előtte elsuhanva egyenesen kirontottam a lépcsőházból.

- Örülök, hogy örülsz.

- Én is. – forgattam meg a szemem. – Na, menj előttem, mert én nem tudom, merre kell. – mutattam magam elé.

Bólintott, majd felvette a kapucniját és elindult. Nem tudom, hogy ő az „előttem”et hogy értette, de tuti nem az általam ismert jelentése szerint cselekedett, ugyanis mellettem jött.

Hátsó kijáraton hagytuk el a hotelt, ahol valójában csak vészesetekben lehetne kimenni, Justint viszont ez nem különösebben foglalkoztatta.

- Mielőtt véleményt alkotnál rólam, hogy szabályt szegek… - ezzel pont arra utalt - …nekem ki szabad itt jönnöm. Legtöbbször itt hagyom el a hotelt, mert a kocsi itt vár rám. – mutatott a hotel egyik eldugott egyszemélyes parkolóhelyére.

- Ha nem mondod, tényleg rossz véleményt alkotok. – ezen már csak vigyorogni tudtam.

Mosolyogva megforgatta a szemét, majd haladt tovább. A sötétbe, a szabad levegőre kiérve meleg testemet azonnal lehűtötte a hideg idő, kifújt leheletem és orromon távozó levegőm füstként látszott körülöttem. Összefontam karjaim, hogy melegítsem magam, közben szemmel tartottam a mellettem haladó fiút, hogy mikor merre kell mennem.

- Azt mondtad, nincs hideg. – vádoltam mérgesen.

- Miért, fázol? – nézett rám meglepődve.
- Még nem, csak rosszul esik a hideg.

- Szólj, ha fázol, és visszamegyünk.

Bólintottam, s elnéztem a távolba, hogy látok-e valami parkot. Igen, láttam, jó 20 méterre lehetett tőlünk, tehát szerencsére közel volt.

- A hotelben nincs valami jó hely, ahol lehetett volna beszélgetni? Pont egy zsúfolt park? Nem félsz a fotósoktól?

- Majdnem minden este kijöttem ide, mióta itt vagyok. Egyszer sem kaptak még le.

- Miért?

- Miért jövök ki? – bólintottam. – Egész nap rohanok meg stresszelek, rossz levegőjű termekben tartózkodom, ilyenkor jó egy kis friss levegő. Na, persze már amennyire New York levegője lehet friss… - nevetett.

- Nem nehéz? – bármennyire jó volt összehúzódva melegedni, most kimozdultam vermemből és felnéztem rá.

- Néha. – vállat vonva maga elé bámult. – Állj meg. – elém tartotta kezét, hasammal neki is mentem. Még szerencse, hogy ott volt, szépen kisétáltam volna a kocsi elé. A jármű elhaladta után fejével intett, átszaladtunk az úton, ezután rögtön a parkba kerültünk. Lábam alatt éreztem az egyenletesen eloszlatott beton eltűnését és az ahelyett felbukkanó kavicsokat.

- Néha? – firtattam a témát.

- Bonyolult megfogalmazni. – húzta el a száját. – Imádom, amit csinálok, de néha sok. Úgy értem, növő félben vagyok, szerencsére már a vége felé járok, úgy értem a mutálás meg növés, és bár sajnos vagy szerencsére, nem is tudom, de eléggé hiperaktív vagyok és ez még mindig tart, és ez az, ami segít, hogy ne legyek komolyan fáradt a nap végén, szóval inkább szerencsére, de mivel már több éve folyamatosan csak nyomom a melót, aminek hangsúlyozom, örülök, mert ismétlem, imádom, amit csinálok, de néha már azt mondom, csak egy normális napom hagy legyen.! – beszéde egyáltalán nem volt összefüggő, mindent próbált egyszerre elmondani, és ebből adódott, hogy egyetlen mondatba belezsúfolt minden információt, aminek emésztése nekem több másodpercbe került.

Éppen jól jött, hogy lassítani kezdett. Egy pad mellé értünk, ami egy fa alatt állt, így jól beárnyékolta a helyet. Körülöttünk egy lélek sem volt, mindenki a park másik felén tartózkodott. Leült a pad szélére, én pedig a másik szélére. Mégsem volt feltűnő távolság köztünk, mert a karfa és háttámla nélküli, natúr pad összvissz volt talán vagy egy méter.

- Ha lehetséges lenne, hogy megtarts minden jelenlegi tulajdonodat, és úgy térhess vissza a régi életedbe, úgy értem…tehát…a hírneved megmarad, a pénzed megmarad, a kocsid, a házaid, a rajongóid, mindened megmaradna, egyszerűen csak azt mondanák, hogy mindenki úgy fog viselkedni veled, mint mikor kicsi voltál, akkor mit választanál? A régi vagy a mostani életed?

- A mostanit. – vágta rá. – Az olyan lenne, mintha elmenekülnék a kihívás elől és cserbenhagynék mindenkit, aki szeret. Ha már egyszer ráléptem erre az útra, akkor fejezzem is be. Nem léphetek csak úgy le.

- Szereted a rajongóid? – automatikusan jött a kérdés.

- Nélkülük még mindig Stradfordban csücsülnék. Sokkal tartozom nekik, időbe fog telni, hogy mindent megháláljak, de igyekszem. Nagyon szeretem őket, a második családomként bánok velük. Tényleg elszomorít, mikor olyanokat olvasok, mint például: „Justin, kérlek imádkozz a nagypapámért, éppen tegnap halt meg. sokat jelentene”. Vallásosságom révén ilyenkor tényleg mindig elmondok egy imát és csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz velük. A rajongóm nagy részével sajnos még sosem találkoztam, mégis közel érzem őket magamhoz. Nevess nyugodtan, ez akkor sem fog változni. – szavait cseppet sem találtam nevetségesnek. Inkább megdöbbentőnek. Vagy legalábbis megdöbbentett. Az, hogy mennyire őszintén beszélt. És milyen tisztelettel. Hittem neki. Minden egyes szavát elhittem, és ez a fura érzés hihetetlen módon örömmel töltött el. Jó volt végre hinni benne.

- Szépnek találom, nem nevetségesnek. – halkan, majdnem suttogva válaszoltam.

- Köszönöm. – mosolyodott le kedvesen, s bár az árnyékban ült, a hold fénye miatt mégsem tudta elrejteni szemeit. – Először beszélgettünk normálisan, és még 5 percnél is tovább tartott. – nevetett fel, ami kizökkentett mélázásomból. Megköszörültem a torkom, próbáltam feléledni szavaiból. Mosolyogva bólogattam, helyeslést mutatva.

- De ez is csak miattam történt. – vágtam fel vigyorogva.

- Vicces vagy. – öltötte rám a nyelvét, majd belecsípett derekamba.

- Au? – nevettem fel.

- Mi az, cicus lettél?

- Az nyauzik, de mindegy.

- Ja, tényleg. – kínosan felnevetett.

- Láttál már cicát?

- Csak kutyusom volt, bocsi. – döntötte oldalra a fejét mosolyogva.

- Hogy hívták?

- Sam, Sammy, mikor hogy szólítottam.

- És most hol van? Apukádnál? Tényleg, ő hogyhogy nincs veled? – ez eddig még fel sem tűnt.

- Két kellemetlen téma egyszerre. – hajtotta le a fejét.

- Tényleg? Ó, sajnálom, nem akartam. – halkultam el.

- Semmi baj, nem tudhatod. – rázta meg a fejét, majd nagyot sóhajtva rám nézett. – Először is, apu. A szüleim elváltak a születésem után nem sokkal. Erről ma már nem különösebben nehéz beszélnem, mert elvannak egymással és aput is egyre többször látom. De akkor nagyon nehéz volt. Valójában nélküle nőttem fel.

- Nagyon sajnálom, Justin. – a szemében megjelenő fájdalom a szívemig hatolt. Bele sem merek gondolni, milyen az, ha valaki apa nélkül nő fel. Mosolyogva, hálásan rám nézett, majd folytatta.

- Sammy 3 éve meghalt. A nagyszüleim vigyáztak rá, miután beindult a karrierem. Több hónap után mikor végre hazamehettem Stradfordba, tiszta boldog voltam, hogy végre láthatom őt, és nagyi közölte, hogy meghalt. Egy egész napot végigsírtam miatta. – hangulata szomorú lett, amit megértettem.

- Az én kutyusom is meghalt tavaly. – nem is hezitáltam, hogy kimondjam-e, vagy nem, mert tudtam, hogy hasonlóképp érez, mint én.

- Hogy hívták?

- Suzy.

- Suzy, Sammy, még hasonlít is. – kuncogott.

- Valójában azért lett Suzy, mert S betűs nevet akartam neki adni, mert nekem is s betűs.

- A Blair-ben hol van s betű? – vágott értetlen fejet, majd elnevette magát.

- A második nevemre gondoltam.

- Jaa. Olyan nekem is van.

- Komolyan? – ezen leesett az állam. Még sosem hallottam a második nevét. Vagy ha már igen, nagy valószínűséggel nem figyeltem fel rá. – Micsoda?

- Drew. De nem szeretem.

- Nem szereted? Ó, ezt nem kellett volna mondanod. – ajkamba harapva próbáltam nem hagyni ajkaimnak, hogy vigyort formáljanak.

- Azzal tényleg fel lehet húzni, ha direkt Drew-nak hívsz, szóval ne próbálkozz. – próbált fenyegető lenni, de szegénynek nem sikerült. – Neked mi a második neved?

- Sharon. Én kedvelem, de amikor csak lehet, nem használom.

- Akkor te sem szereted. Háháá. – dörzsölte a tenyerét cselszövőn.

- Mondom „én kedvelem”. – ismételtem meg magam.

- „De amikor csak lehet, nem használom”. – most pedig ő ismételt meg engem. Megforgattam a szemem, mire elégedett mosoly terült el arcán. – Blair Sharon Collins. Hmm…pedig egész jó.

- Köszi. – vontam vállat tehetetlenül mosolyogva. – Nekem a Justin Drew Bieber jobban bejön. Jobb a hangzása. És most ne szállj el magadról. – hunyorogva emeltem szeme elé mutató ujjam.

- Csak egyféleképpen tudnék, de köztudott, hogy az árnyékunk sosem hagy el. – jött az értelmetlen, de közben nagyon is értelmes válasz.

- Jól van, tőled pont ilyen választ vártam. – valami ’-.-’-hez hasonló fejet vághattam.

- Egyébként hogy más szögből is vizsgáljuk a dolgot…én próbálok a lehető legjobban önmagam maradni. Főleg Anya, illetve a csapatom segít nekem ebben.

- Csak támogatni tudom őket. Szerintem kicsit feladatuk is, hogy megakadályozzák, hogy elszállj magadtól. Bár azt be kell vallanom, én világéletemben egy egoista baromnak tartottalak. – az előbbi pár vicces perc hangulatára ezen a mondaton is csak vigyorogtam.

- Jól van, tőled pont ilyen jellemzést vártam. – használta előbbi szavaim.

- Nem fogom azt mondani, hogy kedveltelek, ha közbe mégse. Örülj, hogy nem hazudok.

- Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelsz. De én sosem adok fel semmit. – célzón elmosolyodott.

- Úgy érted…meg akarod magad kedveltetni velem?

- Nem akarom. Csak próbálkozom. Adom önmagam és ha bejön a személyiségem, úgyis megkedvelsz. Ezért kérlek, hogy legalább próbálj megismerni. Tudod, sosem „harcoltam” még ennyit egy utálómmal. – nevetve vakarta meg a tarkóját.

- És én még mindig nem értem, hogy velem miért teszed. – komolyan mondtam, mert komolyan is gondoltam.

- Blair, kérlek… - forgatta a szemét. – Legalább 2 hétig egy hotelben leszünk, a menedzserem csajának a barátnője vagy, közös a magántanárunk, te vagy a kanada OLLG-m, mi kell még?

- Modell leszek. – emlékeztettem egy fontos momentumra.

- Na ja. – mosolyogva helyeselt.

- Egyébként…hát jó. Legyen. Ha most ennyire jól ment, talán máskor is menni fog. Megpróbálok normális lenni. Megismerni téged. Aztán majd alkotok véleményt. De ha most nem megyünk vissza, én idefagyok a padhoz és akkor minden most elhatározott tervemnek lőttek. – éreztem, hogy kezdem nem érezni a lábujjaim, a kezem viszont viszonylag meleg volt, mert összeszorított combom közt pihent.

- Mondtam, hogy szólj, ha fázol, nem? – azonnal felpattant, és levette magáról a dzsekit.

- Nem tudom, mit akarsz azzal, de vedd vissza.

Szó nélkül terítette rám a meleg kabátot, amely nem csak hőt, illatot is árasztott magából, de nem is akármilyet! Olyan Bieber-illata volt, hogy az eddigi folyamatosan jelenlévő fűillatot is elnyomta. Arról pedig már szót sem ejtek, hogy milyen finom volt…

- Iszkiri befelé. – intett a fejével, s ő már el is indult.

- Ezt nem gondolhattad komolyan. – a kabátra utaltam.

- Siessünk, mert megfagysz. – mosolygott rám hátra, majd bevárt, és elindultunk a visszafelé úton.

Gyorsabban elrepült a visszafelé út, mint a kifelé, nem tudom miért. Az viszont biztos, hogy már kevésbé éreztem feszülten magam a társaságában. Jó, eddig sem paráztam, de sosem beszélgettem vele szívesen. A vége felé viszont már azt kell, hogy mondjam, különösen érdekelt, amit mondott. Fura érzés, meg kell még szoknom.

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem voltak ott fotósok? – rögtön letámadtam kérdésemmel, amint bezárta az ajtót.

- Nem vagyok benne biztos. De eddig még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy ne vegyem őket észre, mikor a közelemben vannak. Ma sem történt, szóval nyugi, nem leszel pletykaalap. – bökött oldalba mellettem elhaladva.

És igen. Ezek is furák még számomra. A bökdösődése, a csipkelődése. Azelőtt is csinálta, de akkor felvettem. Most azért furcsa, mert nem veszem fel, csak mosolygok rajta. Meglehetősen érdekes, hogy mennyit változhat egy ember nézőpontja egyetlen beszélgetés után. És most még nem is beszéltünk sokat.

Követtem őt a liftig, amelybe beszállva megnyomta az 5-ös és 6-os gombot is.

- Hanyas a szobád? – akármennyire is sztár, ezt jogom van tudni. Ő tudja az enyémet, ráadásul vagyunk már annyira beszélő viszonyban.

- Azt tudom, hogy a tied a 610-es, de várj…elfelejtettem az enyém. – ijedt arca egyszerre megdöbbentett és engem is megijesztett. – Öcsém, ha most látnád az arcod. – röhögött fel. Most pedig egyszerre megnyugodtam és el is öntött a harag.

- Ó, te…hülye! – mellkasánál fogva erősen megtoltam, de aligha mozdult arrébb egy lábfejnyit.

- Egyébként 508, szóval valahol alattad vagyok, legalábbis félig. Ha jól tudom, úgy vannak a szobák emeletenként elhelyezve, hogy például az 5.-en lévő két szoba felett a 6.-on egy szoba van a két szoba felett. Na, remélem érted. – nevetett fel.

- Aha, azt hiszem. – gondolkodtam el. A lift aprót csengett. Mikor elkezdett kinyitódni az ajtó, beállt közéjük, hogy ne záródjanak vissza. Felvont szemöldökkel néztem tevékenységét.

- Felkísérjelek, vagy nem félsz egyedül felmenni? – ismét megjelent arcán a csibészes, pimasz mosoly. Felzselézett tincsei közül egy éppen kirúgta magából a tartást és fáradtan előreomlott.

- Egyrészt nem félek, másrészt mindjárt szétesik a hajad, szóval menj és kezdj vele valamit. – mosolyogtam.

- Mi az, hogy szétesik a hajam? – vágott rémült arcot.

- Nem fog eljönni a világvége. – forgattam a szemem. – Na, menj. Feltartunk másokat. Biztos sokan szeretnék használni a liftet.

- Holnap mész zongorázni?

- Talán. Nem tudom. Az órarendemtől függ. Na, sipirc. – mindkét kezemmel hasának támaszkodtam – ami, megjegyzem, kifejezetten erős volt – és kinyomtam a két ajtó közül, majd pedig megnyomtam a bezáró gombot.

- Ölelés, vagy valami? – széttárt karokkal állt az ajtó előtt, amely nem az ölelés hiánya, mintsem a számonkérés miatt volt.

- Legközelebb. Szia. – intettem neki vigyorogva, mielőtt végleg összezárult volna a lift két fémajtaja.

19. Magánóra

Halihóó, édeseim.

Rettentően sajnálom, hogy ismét így elhúzódott a következő rész feltétele, de egyben örülök is, mert az elmúlt órákban (inkább napokban:D) érkezett rögtön 4 új komment is. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki írt, tényleg hálás vagyok érte!! :)) ♥♥

A részről nem mondok semmit, nehogy kiderüljön valami:DD Remélem tetszeni fog és ismét érkezik legalább ennyi komment:))

Tuti nem mondtam el valamit, de esköszöm, nem jut eszembe. :/ Így hát egy rövid előszó után még annyit:

Kellemes Olvasást.♥

Az üres kocka helyére kézzel beírt egy szót tanulmányoztam. Magánóra. Nem, valahogy nem akartam most tanulni. Főleg nem úgy, hogy egy ismeretlen fog oktatni. 9-től 1 óráig lehetne szabad programom, erre belerondít az a csúnya kézírás, ami arra kötelez, hogy márpedig meg kell jelenjek az órán. De mi van, ha nem akarok?

Valójában, semmi. Mert senkit nem érdekel, hogy én mit akarok. Pedig alig bírok kikelni az ágyból. Rendben, talán nem kellett volna tegnap 11-kor lefeküdnöm, de…oké, nincs de. Nem kellett volna, és kész. De hát akkor is…..!

Nagyot sóhajtva ledobtam magam mellé a köteg papírt, ami összefűzöttségének köszönhetően nem hullott darabokra. Lelöktem magamról a takarót, és nyüglődve kikeltem az ágyból. Háromnegyed órám volt 9-ig. Biztos, hogy nem szépségkirálynőként fogok kinézni az órán…ennyi idő alatt örülök, ha magamat rendbe rakom, nemhogy még hajkoronát kreáljak meg csini ruhát válasszak.

Fogmosás…fésülködés…arctisztítás…szempillaspirál…így teltek sorba a készülődésem állomásai. A hűtőből kivettem egy kakaót és reggeliként megittam, mialatt a szekrényem előtt állva ruhát cserkésztem be. Szerencsére jobban átláttam mindent, mert tegnap kipakoltam a bőröndből a szekrénybe, így minden a legnagyobb rendben volt. Végül kiválasztottam egy kényelmes felsőt és nadrágot, és egy Vans cipőt. A vicc kedvéért a pólóm I ♥ Friday-os volt, mivel ma péntek van.

Magamra kaptam egy felsőt is, aztán gyorsan felkötöttem a hajam. Az egész egy nagy összevisszaság volt, de éppen ezt szeretem benne.

Mivel nem tudtam, hogy mit fogunk csinálni, vagy hogy könyvből tanulunk-e egyáltalán, így csupán két tollat vettem magamhoz, a telefonomat, és egy csomag rágót. Beraktam egy cicás fülbevalót, fújtam kettőt a parfümömből, aztán felkaptam a kártyát, ami az ajtóhoz kell. Utolsó pillantásként csekkoltam, hogy biztos a 126-os terembe kell-e menni, majd gyorsfuttában indultam el, ugyanis már háromnegyed 9 volt.

Mivel 126, ezért az első emeleten volt a terem. Gyerekjáték volt megtalálni. Teljesen nyugodj voltam, nem izgultam semmi miatt. Anne azt mondta, hogy kedves, tehát reménykedtem, hogy velem sem fog másképp viselkedni.

Az ajtót egy férfi nyitotta ki. Hátrafelé beszélt, úgy jött kifelé, így nem látta, hogy ott vagyok.

- Jó reggelt. – köszöntem rá, mielőtt belém sétált volna. Meglepődötten fordult felém.

- Ó, jó reggelt. – mért végig mosolyogva. Örültem neki nagyon… - Kit keres?

- Jenny…ööö…- úristen, nem jut eszembe a neve. Ó, hogy a fenébe hívják a csaj?

- Sadric? – vonta fel szemöldökét. – A magántanárod?

- Ó, igen, pontosan. Mellesleg most lett az a tanárom. Az első órára jöttem. – kedvesen mosolyogva próbáltam jó benyomást kelteni, nehogy azt higgye, valami díler vagyok.

- Menj be, bent megtalálod. – ő kilépett a helyiségből, én pedig a keletkezett üres ajtónyíláson bementem.

Mielőtt bezártam volna az ajtót, körbenéztem. És jól tettem.

Az asztalnál Ő ült. Ő. De…hogy kerül ide? Értetlenül bámultam rá, ő ugyanúgy nézett vissza rám.

- Elnézést, azt hiszem mégis rossz helyen járok. – kezdtem hátrálni a szerencsére nyitott ajtó felé, de mielőtt eltűnhettem volna, egy nő utánam szólt. Most vettem csak észre, hogy egy nő is ül Mellette…

- Blair Collins? – a nevemen szólított. Ismerne?

- Igen? – hangom kérdésként csúszott fel, pedig ezt ki akartam jelenteni.

- Jó helyen jár. – mosolyodott el kedvesen. – Jöjjön be!

Összezavarodva bár, de bezártam az ajtót. Azon gondolkodtam, most vajon ugrat a nő, vagy esetleg Justin kezdett gyors átveréses akcióba és a nőt használja fel, vagy egyszerűen csak tényleg ő a…tanárom. Ó, ez félelmetes, ha belegondolok, hogy milyen másik személynek még a tanára…

- Nyugodtan idejöhetsz. – állt fel a székéből, megkerülte az asztalt és felém indult. Az én lábaim is elindultak, így ő lassítani kezdett.

- Elnézést, biztos, hogy Ön Jenny Sadric? – kénytelen voltam megkérdezni. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Abban bíztam, hogy csak egy rossz álom.

- Igen, ő Jenny Sadric. – szólalt meg a széken ülő Justin. Látszólag megsértődött, hogy ennyire kelletlenül fogadom a társaságát. Mert igen…be kell vallanom. Csakis amiatt nem akartam elhinni, hogy Jenny lesz a tanárom, mert ő egyben Justin tanára is. – Jenny, egy percre…

- Egy pillanat, Justin. – intette le. – Szóval Jenny Sadric vagyok. – nyújtotta a kezét kedvesen.

- Blair Collins. – ráztam meg illedelmesen.

- Ne ijedj meg és ne is ájulj el a székben ülő személy láttán. – bökött mosolyogva Justin felé.

- Valahogy eszem ágában sincs… - egy csúfos mosollyal, mégis kedvesen adtam tudtára, de inkább Justin tudtára, hogy még mindig nem vagyok oda érte. Szemem sarkából láttam, hogy Justin elmosolyodik, majd csóválva lehajtja a fejét.

- Ezt nem értem. – ráncolta homlokát Jenny, tekintete értetlenül vizslatott.

- Nézze, Mrs Sadric… - sóhajtottam fel. – Teljesen biztos abban, hogy Ön fogja Anne-t helyettesíteni?

- Természetesen. De…

- Értem. – bólintottam kelletlenül, de inkább félbeszakítottam, minthogy még egyszer feltegyen valami kérdést.

- Jenny… - ismét belekezdett Justin, de a tanár ezúttal is leintette.

- Kérem, elmondaná, miért ellenkezik ennyire? – Jenny felpillantott rám, szemében komoly érdeklődés volt.

- Nem ellenkezem, csupán… - nem is folytattam, ez is nagy hazugság volt. Igenis próbáltam ellenkezni. – Rendben. – vettem mély levegőt, majd kifújtam. – Elnézést kérek a kellemetlenségekért. – sütöttem le a tekintetem.

- Csak hogy elkerüljük a hosszú magyarázkodást, inkább kezembe veszem az ügyet. – állt fel magabiztosan az eddig magához képest meglehetősen csendes fiú. Lassan indult meg felénk.

- Abból nem lesz semmi jó. – motyogtam magamnak, majd mintha nem is mondtam volna semmit, érdeklődést mutatva felnéztem rá.

- Valójában de. – cinikus tekintetet lövellt felém. Fenébe, komolyan hallotta? – Tehát annyi az egész, hogy Blair és én ismerjük egymást. – utolsó szavára éppen mellénk ért. – A csaj nem bír engem, folyamatosan kritizál és szid, na meg persze kötekszik, ennek ellenére szívből jövő szeretetet táplálunk egymás iránt, ugye Csipkerózsika? – gúnyos és egyben elégedett mosollyal az arcán nézett a szemembe, és lerítt róla, élvezi, hogy feldühíthet.

- Jenny, akk…vagyis úgy értem, Mrs Sadric… - javítottam mosolyogva. Az volt a tervem, hogy figyelmen kívül hagyom Justint, ez pedig jó ötletnek tűnt. - …akkor megbeszéljük a taníttatásommal kapcsolatos részleteket?

- Látod, Jen? Erről beszélek. – sóhajtott fel a fejét csóválva.

- Azt hiszem, kezdek rájönni, hogy honnan vagy nekem ismerős. – mélyen tanakodva vizsgálta meg Jenny a vonásaimat, értem ezalatt az arcom, és a testem egyéb részeit is.

- Jenny, folytassuk az órát. Nemsokára próbám van. – lemondóan szólt közbe Justin. Én pedig büszke voltam magamra, hogy ezúttal sikerült rajta felülkerekednem. Nem folytatta a kötekedést, legutoljára pedig én szóltam le. Ez egyértelmű nyerés számomra.

- Rendben, persze. Folytassuk…illetve kezdjük el. – nevetett fel.

Jenny leült az asztal végén lévő székbe, Justin az egyik, én pedig a másik oldalára.

- Még mindig nehéz felfognom, hogy ismeritek egymást.

- Jen, ne ezen törd magad. – Bieber bosszúsan lapozott bele a könyvébe. Tényleg még mindig azon eszi magát, hogy alulmaradt? Kell lenni valami másnak. Annyira csak nem sértődött be. Ha meg de, annak csak örülök.

- Biebs, plusz 2 oldal. – Jenny szavai meghökkentettek. Hogy ilyen oldala is van? Egy rossz szó, és plusz 2 oldal? Örülök neki…

- Jenny, fellépésem lesz. Nem fog menni.

- 2 oldalt a limóban ülve tízszer is el tudsz olvasni. Na, tehát Blair. – nézett rám mosolyogva.

Justin püffögött még valamit, mintha megismételte volna a „Biebs, plusz 2 oldal.” mondatot, csak nyávogó hangon, ezzel kifigurázva Jennyt.

- Könyved nem lesz sok, leginkább fénymásolatokat fogok majd adni. – kezdte meg Jenny a beszélgetést. – Ha jól tudom, olaszul is beszélsz, aminek kifejezetten örülök, mert nagyon szeretem az olasz nyelvet.

- Igen, legalábbis tanulok. – mosolyogtam el, mire felnevetett.

- Ó, igen! Egy fontos dolog; ha nem gond, akkor megkérnélek, hogy ne magázz, tegezz nyugodtan.

- Rendben, köszönöm. – bólintottam mosolyogva.

- Az óráid már megvannak, beleírattam a táblázatba, amit a modellkedéskor kaptál. Gondolom szóltak, hogy ne ijedj meg az idegen kézírás miatt.

- Igen, persze.

- Szuper. Szerintem különösebb megbeszélnivalónk nincs, majd az órák alatt megismerjük egymást. – abbahagyta a jegyzetelést és mosolyogva rám nézett.

- Nekem lehetne egy kérdésem? – haraptam ajkamba félénken.

- Persze, csak nyugodtan.

- Majd inkább négyszemközt, ha lehet. – egy pillanat erejéig Justinra néztem, ami elég volt, hogy lássam, amint meglepődve felkapja a fejét.

- Ahogy szeretnéd. – bólintott, majd egy könyvet vett a kezébe.

- Talán zavarok.? – hangsúlyából nem jöttem rá, most ez kérdés akart lenni, vagy nem.

- Csak amiért az előbb olyan hevesen állítottál rólam dolgokat, akkor most ki is kezd kötekedni? – nekem tényleg nem állt szándékomban összetűzésbe kerülni vele, főleg nem a tanárom előtt, de ezt nem tudtam kihagyni.

- Szokj hozzá. – válaszolt Justin helyett Jenny. – Sokszor próbál másokat szekálni, függetlenül attól, hogy jóban vagy rosszban van-e az illetővel. – rosszallóan csóválta a fejét, amikor Justinra nézett.

- Velem nem lesz egyszerű dolga. – mosolyogtam kedvesen a velem szemben ülő fiúra.

- Pedig vissza kellesz venned az önimádatodból, ha kell az a kártya. – kacsintott rám vigyorogva, majd a tanulnivalójába temetkezett. Fogaimat összeszorítva próbáltam lenyelni, hogy ne szóljak vissza.

- Oké, nem tudom, miről beszéltek, de kezdjük az órát. – határozottan utasított minket csendre anélkül, hogy ezt kimondta volna. – Justin, te elemezd a verset, aztán próbáld meg ezt a szöveget franciára fordítani.

- Nem tudok franciául. – jelentette ki nyugodtan, fel nem nézve papírjáról.

- Ezt a szöveget egy óvodás kislány írta, tehát pont a te szinted. – ezen elvigyorodtam. Úgy látszik, Jenny sem könyörül rajta.

Justin ismét megsértődött, így még mindig fel nem nézve a papírról vette ki Jenny kezéből a szöveget és húzta az ölébe.

- Nos, Blair… - fordult felém Jenny. – Mivel ezek az első óráid, ezért te választhatod meg, hogy milyen tantárgyat és mennyi ideig tanuljunk. A kikötés, hogy legalább 3 tárgyat válassz.

- Akkor egyik az olasz. – vágtam rá nevetve. – Legyen még angol…és matek. És földrajz.

- Rendben. Akkor kezdjük az olasszal, úgy jó lesz?

- Sí, perfetto. (Igen, tökéletes.) – mosolyodtam el.

- Hé, hé, hé…! Én abból nem értem semmit. – szólalt fel Justin.

- Én pedig a franciát nem értem. – vontam vállat.

- Akkor franciául foglak szidni. – nevetett fel kárörvendően.

- Húha, most nagyon megijedtem. Én meg olaszul, na? – forgattam meg a szemem.

- Allora, ragazzi, non é necessario. (Rendben, srácok, ez nem szükséges.) – jelentőségteljes pillantást vetett ránk tanárunk.

- Én annyit tudok olaszul, hogy ciao meg arrivederci. – húzta el a száját.

- Én meg annyit franciául, hogy bonjour meg merci.

- Tehát akkor megtartjátok egymásnak az órát? – ezúttal már nem türtőztette magát Jenny, mérgesen szólt ránk.

- Nem. – mindketten egyszerre vágtuk rá.

- Akkor száj befog, kéz mozog. – ezt nem vettem magamra, ugyanis Justinnak volt az a feladata, hogy írjon, én még nem kaptam feladatot.

Jenny elmondta feladatom, én pedig belekezdtem. Jó öt perc után zacskócsörgésre lettem figyelmes. Nem szenteltem a zajnak nagy figyelmet, csak mikor már Jenny is felszólalt.

- Justin, azt elrakod. – határozottan szólt rá. Tetszett, hogy nem kivételezett vele szigor szempontjából csak azért, mert híres.

Bieber viszont nem engedelmeskedett a parancsnak. Az asztalra rakta az m&m’s csomagot, s kivett belőle vagy hármat. Az egyiket feldobta a levegőbe úgy, hogy az pontosan a szájába esett. Aztán ezt még egyszer megcsinálta. A harmadik után Jenny nem tűrt, elvette a zacsit.

- Ó, ne már! – forgatta meg a szemét.

- Mondhatom, szépen bemutatkozol más tanítványaim előtt. – ez egy erőteljes dorgálás volt. Nem is jöttem rá azonnal, hogy én lennék az a másik tanítvány, csak mikor belegondoltam a mondat jelentésébe.

- Blair előtt nem kell tisztelettudóan viselkednem, mert ha tenném sem változna a véleménye. – vont vállat, majd a zacskóért nyúlt és újra játszadozni kezdett a dobálással. Ám sorozatba három félrement, és hangos csattanással ért földet.

- Justin. – csóválta meg a fejét Jenny, majd lemondóan lehunyta a szemét, felkönyökölt az asztalra és arcát tenyerébe temette.

Lenéztem az asztal alá, hogy vajon merre lehet Justin lába. Bemértem célpontként, majd meglendítve a lábam aprót belerúgtam, mire fejét rám kapta. Jennyre pillantottam, majd vissza rá, és csak remélni tudtam, hogy veszi a lapot.

- Kérsz, Jenny? – tartotta a zacskót tanárom elé.

- Mi? – suttogtam értetlenül, s egyben dorgálón.

- Mi az? – tátogott vissza meglepetten, nem igazán értette, hogy mi bajom.

- Nem azt mondtam, hogy kínáld meg, te hülye. – hadartam el tátogva, emiatt nem valami sokat érthetett belőle. Kérdőn nézett rám. Nem látja Jennyn, hogy kiakadt a viselkedése miatt? Én nem egy „Kérsz, Jenny?” mondatra gondoltam, hanem egy „Sajnálom”.-ra…

- Justin, beszélni szeretnék édesanyáddal. Mondd meg neki, hogy ma este felhívom. – komolyan nézett rá Justinra, akinek arcáról az előbbi értetlenség félelemmé változott át.

- Miért? – kérdezte halkan. – Csak akkor akarsz anyával beszélni, mikor… - szemeivel hunyorított, azt hiszem rájött a mondat befejezésére. Nekem sem volt nehéz kitalálnom.

- Igen, mikor olyan lehetetlenül viselkedsz, hogy nem tudok veled mit kezdeni. Így el fogunk csúszni mindennel. Visszafoghatnád már az energiatúltengésed, igazán! – azzal felállt és kiviharzott a szobából. Én meg csak néztem utána, értetlenül.

- 1 hétig nem lesz laptopom. – nyöszörgött fel, fejét hátrahajtotta.

- Jaj, egyelek meg, bele ne halj! – félve a szám elé kaptam a kezem, majd egyszerűen csak megforgattam a szemem. – Az a lábrúgás arra volt, hogy kérj bocsánatot, ne pedig megkínáld m&m’sszel.

- Jól van, nem értettem. – védekezett azonnal.

- Most hova ment Jenny?

- Mikor nagyon kiakasztom, ki szokott menni pár percre. Aztán visszajön és mosolyogva folytatja a tanítást.

- Ó, Justin. – sóhajtottam fel. – És ezért most én is szívjak, mi?

- Miért szívnál? Van pár perced, amíg nem kell matekegyenletet megoldanod. – vigyorodott el.

- Kiakasztottad a tanárod, hogy veheted ezt félvállról? – fentebb csúsztam a széken, ezzel együtt hangom is megemelkedett.

- Már mondtam. Mosolyogva fog visszajönni. Ismerem őt, Blair, nyugi már.

- Persze, te mindenkit ismersz… - forgattam a szemem.

- Nem, korántsem. Csak azokat, akik engedik, hogy megismerjem. – szavai közben arcáról eltűnt a pimaszság, komolyan nézett a szemembe. Vele ellentétben, én rögtön értettem célzását.

- Ha nem lennél velem ennyire visszataszító, én is engedném. – motyogtam, hirtelen támadt zavaromban le kellett sütnöm a szemem.

- Ó, hogyisne, még én legyek a hibás.

- Nem azt mondtam…

- De. Te is tudod, hogy de.

- Justin… – néztem fel rá, vissza akartam neki szólni. De végül nem tettem. – Sajnálom, hogy nem tudok kedvesen válaszolni. Sajnálom, hogy nem tudlak körbenyalni, mint a rajongóid. Én nem vagyok egy közülük, én csak egy lány vagyok, nem pedig Belieber. Nem mondom, hogy én nem vagyok hibás emiatt, mert nekem is alkalmazkodnom kellene hozzád, de ha már te keresed a társaságom, akkor neked kellene jobban, nem igaz? Néha egyszerűen csak meg kellene állnod, hogy visszaszólj, és mindjárt jobban érezném magam. – a szavak dőltek belőlem, s többször is meg akartam állni, de aztán gondoltam, ha már ennyi kijött, jöjjön a többi is.

- Ahogy te is, én sem olyan személyiség vagyok, aki egykönnyen elfogadja, ha alulmarad. Mert valld be, te sem szereted, amikor lekörözlek. – mosolyodott el.

- Nem kell bevallanom, én ezt tudom magamról. De most arról van szó, hogy…

- Blair, ennek semmi értelme. Mitől lenne jobb, ha hagynám, hogy elhordj akárminek?

- Nem ezt mondtam, Justin. – tártam szét a karom, majd felsóhajtva leengedtem. – Mindegy is. Veled nem lehet értelmesen beszélni. – visszagörnyedtem papírom felé, kezembe vettem a tollat, és írni kezdtem.

Hallottam, hogy ismét meg akar szólalni, de ekkor visszajött Jenny.

- Folytassuk. – közeledett felénk kimérten, és ahogy Justin mondta, tényleg jókedvű volt.

A lábfejemet enyhe rúgás érte, tekintetem rögtön Justinra terelődött.

- Megmondtam, vagy megmondtam? – suttogta, majd mosolyogva rám kacsintott.

Vállat rántva elfordultam tőle, de cselesen egy pillanatra még visszanéztem rá. Rosszallóan, mosolyogva rázta a fejét, majd tekintetét lesütötte. Ezután kénytelen voltam Jennyre figyelni. És ezután már csak vele is foglalkoztam. Azaz….próbáltam.

18. "Csajeste"

Hali, csajook! :))

Megint sűrű elnézések közepette kell az első sort megírnom. Igen, tudom, régen volt már rész, de mostanában nagyonnagyon és még annál is jobban összejöttek a dolgok, ez pedig a következő héten is folytatódni fog. Ráadásképp ez a hétvége csupán egy napos volt, mert mi szombaton is mentünk suliba...:/

A lényeg nem is ez, hanem az, hogy most már megjöttem a résszel! :DD Igazából annyira sok minden nem történik benne, valójában Justin-mentes, de Justin helyett egy "új" személy érkezik, aki valójában mindig is ott volt, csak nem szerepelt. :) Az elkövetkezendőkben viszont nagy szerepe lesz, ezért már be kellett őt hoznom:) Ja, és egy elég fontos dolog azért még történik. Lehet nem is jösztök rá, de majd úgyis kiderül. :)

A kommentekért nagyon hálás vagyok, és bár megint nem jött össze a 10, azért én mégis reménykedem, hogy hamarosan többen is kedvet kapnak a kommentezéshez. :)

Ennyi lenne mostanra, remélem tetszeni fog a rész.

Kellemes Olvasást.♥

Útközben irányt változtattam. Az ajtóm előtt elhaladva Cariné felé igyekeztem. Zsebre dugott kézzel lépdeltem, szememmel követtem egyszer bal, majd jobb oldalt felbukkanó lábamat. Justinon gondolkodtam. Végre helyreraktuk a dolgokat tegnap, lecsillapodtak az érzelmeim, most pedig megint felhúzott. Miért kell neki alkut kötnie velem? Úgy őszintén? Bár ez a haragom kevésbé sem volt olyan indulatos, mint a tegnapi, aminek örültem.

Megszokottan kopogtam be az ajtón, és köszöntem mosolyogva az ajtót kinyitó Carinnek.

- Mizu, drágám? – huppant le mellém az ágyra, a körömlakkos üvegéért nyúlt.

- Te komolyan megint körmöt festesz? Mikor Bieber jött, akkor is azzal szenvedtél. – nevettem fel.

- Justin. – javított nyomatékosan, mire megvontam a vállam. – És igen, mert annyi körömlakkom van, hogy tengert lehetne vele rekeszteni, szóval valahogy el kell használnom őket. Apropó, neked nincs kedved segíteni nekem a pocséklásban?

- Körömlakkot sosem pocséklunk! Meg úgy általában semmit. – most én szóltam rá úgy, mint az előbb ő rám. – De ha megengeded, akkor segítek fogyasztani őket. – vigyorodtam el végül. Felcsillant a szeme.

- Abban a dobozban vannak, válogass kedvedre. Ha valamelyik tetszik, neked is adom. – a bőröndjén fekvő elég tágasnak látszó dobozkára mutatott, én pedig megindultam felé. Felvettem és az asztalra raktam. Kinyitása után elakadt a szavam is. Rögtön kiszúrtam belőlük egy jópárat, ami nagyon jól nézett ki.

A nagy válogatás közepette nem is hallottam, hogy kopognak, csak annyit láttam, hogy Carin az ajtó felé rohan. Nem is foglalkoztam ezzel többet, jobban lefoglaltak a körömlakkok. Kiválasztottam egy csillogó sötétes-szürkés kéket, egy korallszínűt, egy halvány rózsaszínt, és egy pirosat. Aztán hozzácsaptam még egy nagyon szép nem is tudom megfogalmazni milyen színűt, ugyanis minél több oldalról néztem, annál több színnek láttam. Nem tudom, hogy…

- Blair?! – az éles hang hallatán elejtettem a szép körömlakkot, szerencsére semmi baja nem lett. Fejem automatikusan fordult a hang felé.

- Anne? – a meglepődöttség nem kicsit végigfutott rajtam. – Te még itt?

- Igazából jöttem Carinhez elköszönni, aztán mentem volna hozzád, mer beszélnivalónk van. De ha már itt vagy, akkor elmondom, hogy…

- Mit? – ezen elmosolyodott.

- …hogy sajnos egy ideig nem tudom vállalni a tanításod. – ez még jobban meglepett.

- Miért, mi történt?

- Semmi rossz nem történt. Csupán annyi, hogy Selenának Ausztráliába kell mennie, és nem szeretné, hogy huzamosabb ideig hanyagolja a tanulást.

- Ó, értem. – bólintottam. – De akkor velem mi lesz? Elvégre ki van fizetve a taníttatásom, nemde? – nem akartam tapintatlan lenni, de ezt jogomban állt megkérdezni.

- De, de, ez így van. De ne aggódj, megoldottam a problémát. – mosolyodott el. – Találtam neked egy szuper tanárt. A szüleiddel már beszéltem, ők beleegyeztek az ideiglenes váltásba.

- És ki lenne az illető?

- Jenny Sadric. – ez a név nem igazán mondott nekem valami sokat.

- És ő kicsoda?

- Hamarosan megtudod. Holnap lesz vele órád, ha jól tudom délelőtt 9-től 1-ig.

- 4 óra hossza? – azt hiszem elsápadtam.

- Nem lesz az olyan vészes. – nyugtatón elmosolyodott. – Remekül tud olaszul is, tehát azt sem kell hanyagolnod. A nyelv ugyebár az egyik legfontosabb a matek és irodalom mellett.

- Ez egy jó hír. Mármint, hogy folytathatom az olaszt. – mosolyodtam el.

- Viszont ne haragudjatok, de nekem most mennem kell. Selenáék már várnak odalent. Szia, Carin! – fordult az említett felé, és megölelte. – Szia, Blair! Sajnálom, hogy nem taníthatlak egy időre, de igyekszem visszajönni hamar. – kedvesen széttárta karjait, én pedig megöleltem.

- Szia, Anne. – váltam el mosolyogva. – Ha rossz lesz a tanár, szidni foglak. – játékosan megfenyegettem, de a végén mindhárman elnevettük magunkat.

Anne elment, Carinnel pedig belevágtunk a körömlakkozásba.

- Mit gondolsz Selenáról? – hirtelen érhette a kérdésem, mivel nagy szemekkel bámult rám. – Mi az?

- Ja, semmi. – rázta meg a fejét. – Hogy mit gondolok? Nagyon szép, kedves és jófej.

- Igen, erre számítottam. – sóhajtottam fel.

- Komolyan őt sem bírod? – csóválta meg a fejét mosolyogva, s folytatta körme festését.

- Szép, meg minden, de szerintem kissé kényes. Meg nem tudom…nem szimpi. – vontam vállat.

- Nem is ismered. – vádolt meg.

- Elég annyi belőle, amit az újságokban olvasok.

- Az újságoknak fogalmuk sincs, hogy milyen egy celeb személyisége. Higgy nekem. Tapasztalatból tudom. Justin sem olyan, mint gondoltad. Vagy igen?

- Nem, nem olyan. Rosszabb. – jelentettem ki határozottan.

- Jaj, ugyan már, Blair! Csak azt ne mondd, hogy Justin nem jó arc. – mosollyal igyekezte feljavítani dorgáló hangnemét.

- Zsarol. Engem. Zsarol… - meg kellett ismételnem, hogy biztos felfogja, amit mondtam. – Meg amúgy is…nem jó arc. – használtam szavait.

- Velem jófej. Mindenkivel az. Biztos, hogy veled is. – valójában tényleg az volt velem is, ha jobban belegondolok. Csupán én állítottam be őt egy seggfejnek. De ezt nem vagyok hajlandó bevallani. Így inkább nem válaszoltam. Valószínűleg láthatott rajtam valamit, mert ismét megcsóválta a fejét.

- Carin, megyek telefonálok egyet, oké?

- Persze, nyugodtan.

- Elvihetem a körömlakkot? Estefelé ígérem visszahozom.

- Persze, már mondtam, neked is adom. – nevetett fel.

- Jaj, dehogy. Ez nagyon szép.

- Na, akkor meg főleg neked adom.

- Komolyan? – vontam fel szemöldököm.

- Persze. Vidd nyugodtan.

- Ó, akkor nagyon szépen köszönöm. – hálásan nyomtam puszit az arcára. – Azért este majd átjövök dumálni. Persze, ha nem gond…

- Jaj, Blair, dehogy! – mosolygott. – Áthívom majd Pattie-t is, persze ha nem gond.

- Ő ki?

- Justin anyukája.

- Ó. – forgattam meg a szemem.

- Pattie nagyon kedves, életvidám csajszi. Ha megismered, imádni fogod! – olyan nagy lelkesedéssel beszélt róla, hogy elhittem, talán nem tőle örökölte Justin a tulajdonságait…

- Hát akkor jó. Csajbuli. – vigyorodtam el.

- Az ám! – helyeselt nevetve.

- Még egyszer köszi a lakkot. Akkor majd jövök. Puszillak. – dobtam neki egy puszit az ajtóban állva, amit leutánzott. Mosolyogva hagytam el a szobát és mentem az enyémbe.

~*~

- Igen, Denise, de nyugodj már le! – csitítottam nevetve.

- Ó, add már meg légyszi a számát. – rukkolt elő egy „fenomenális” ötlettel.

- Tessék? Hogy adhatnám meg, te kis bolond?

- Miért, nem szabad? – láttam lelki szemeim előtt legörbített ajkait.

- Akármennyire is nem érdekel, azért mégsem akarom, hogy megbízhatatlannak gondoljon.

- Ja, ez mondjuk igaz. – megkönnyebbülés volt ezt hallani. Hátha már nem fog nyaggatni ezzel a Justin - témával. – Akkor majd ha egyszer élőben beszéltek, akkor hívj fel, és majd odaadod neki a telefonod, én pedig beszélek vele, jó? – hangja annyi lelkes és reménykedő volt, nem bírtam nemet mondani.

- Rendben, szivi. – mosolyogtam bolondosságán és őrületes rajongásán.

- Kérd majd meg, hogy vegye le a pólóját és csinálj róla képet, amit majd átküldesz nekem. Jaj, Blairy, még mindig nem hiszem el, hogy személyes kapcsolatban állsz JUSTIN BIEBERREL!!!! – a végén akkorát sikított, hogy a telefont egy méterre kellett tartanom a fülemtől, de még úgyis hallottam a hangját.

- Én ugyan nem kérem meg. – tiltakoztam, miután visszaemeltem a telefont a fülemhez.

- Akkor majd én megkérem.

- Oké. – hagytam rá.

- Mondd meg neki, hogy kövessen vissza twitteren, hogy tudjak neki ’direct message’-t írni.

- Feltétlenül.

- Ennyire ne lelkesedj. – dorgált.

- Tudod, hogy engem nem érdekel… - legalábbis az, hogy mi történik vele.

- Rendben, oké, felfogtam. Lekattanok a témáról. – sóhajtott fel. – De azért azt komolyan gondoltam, amit mondtam. – figyelmeztetett.

- Oké, én is fogtam. – nevettem fel. – Denise, drágám, ne haragudj, de le kellene tennem a telefont.

- Okézsoké, nem akarlak feltartani. Sok dolgod van egyébként? – jól esett, hogy tényleg csak kíváncsiságból kérdezi.

- Még most csak fotózások, edzések, táncórák és a sulit helyettesítő magánórák vannak. Hát igen…”csak”… - nevettem fel saját szavamon.

- Jó lehet neked, de azért nehéz is.

- Ez igaz. – bólogattam.

- Képzeld, tudod ki érdeklődött ma felőled?

- Ne csigázz!

- Rick O’Brien!! – majdnem szótagolta a szavakat a hatás fokozása érdekében.

- Hogy meghaltam-e már? – forgattam meg szemeim.

- Azt kérdezte, hogy visszajössz-e még a suliba. Mikor mondtam, hogy nem valószínű, akkor kérdezte, hogy miért. Én pedig elmondtam neki, hogy éppen New Yorkban vagy a modellkedés miatt. Ugye nem gond? – végére hangja elhalkult, félve kérdezte.

- Nem. Egyáltalán nem érdekel már az a kölyök.

- Akkor jó. – hallhatólag megkönnyebbült.

- Viszont most már tényleg megyek, mert Carin vár.

- Oké, és bocsi, hogy feltartottalak.

- Sosem tartasz fel, szívem. – mosolyogtam el a cipőm húzása közben.

- Sok sikert a továbbiakhoz. Cassie is puszil még egyszer. – igen, vele már beszéltem, és el is köszönt.

- Én is puszilom őt, szeretlek titeket. Hiányoztok, nem is kicsit. – arcvonásaim akaratlanul is szomorúvá váltak.

- Nekünk is te, de inkább örüljünk, hogy jó helyen vagy. – öntött belém lelket. Igen, látszik, hogy ő az örökös lelkizősöm, aki mindig próbál lelkesíteni.

- Remélem lesz haszna. – nevettem fel.

- Tuti. Na, akkor majd beszélünk. Csók, drága!

- Puszkó! – köszöntem mosolyogva, majd leraktam a telefont.

Gyors léptekben indultam Carinhez, ugyanis már 8 óra körül járt, nem akartam sokáig kint maradni. AZ odáig vezető úton azon gondolkodtam, vajon miért érdeklődött irántam Rick. Tudja, hogy én már teljesen letettem róla. Utálom őt. Kész.

Kivertem őt a fejemből, s tiszta gondolatokkal kopogtam az ajtón. Reméltem, hogy nem lesz kínos ez a rövidke idő, amit együtt töltök majd nem szívlelt „barátom” édesanyjával. És azt is reméltem, hogy nem lesz velem lenéző, vagy valami hasonló. Lenne oka, persze, de azért mégis reménykedtem.

- Jaj, csajszi, jó hogy jössz. Pattie már majdnem elment. – megkönnyebbülést sóhajokat kiadva invitált be.

- Bocsi a várakoztatásért, csak elhúzódott a telefonbeszélgetésem. – sűrű mentségek közepette siettem be az ajtón, s vettem le a cipőm.

Mikor felegyenesedtem, egy csodaszép fiatal, mosolygó nővel találtam szembe magam. Bizonyára ő lehetett Pattie, Justin édesanyja. A kisugárzása rögtön megtetszett.

- Szia, Blair. Pattie Mallette vagyok. – nyújtotta felém a kezét mosolyogva.

- Blair Collins. – mutatkoztam be vidáman, megráztam a kezét. Nagyon szimpatikusnak tűnt.

- Blair, tehát ő Pattie, Justin édesanyja. Pattie, ő pedig Blair, az egyik régi jó barátnőm tehetséges pici lánya. – Carin átvette a bemutató szerepet. Elmosolyodtam engem leíró megfogalmazását.

- Ha nem lenne gond, akkor kérném, hogy tegezz, rendben? Nem igazán viselem jól a Ms Mallette megszólítást így 36 évesen. Túl öreggé tesz. – nevetett fel Pattie.

- Ahogy szeretnéd. – bólintottam én is nevetve. – És köszönöm.

- Úgy látom, Blair, hogy Pattie jobban bejön, mint Justin. – vigyorgott Carin.

- Carin… - böktem oldalba, szemeimben én magam is láttam, ahogy a boldogság átvált szikrázó villámokká, melyek egyenesen felé haladnak.

- Ne aggódj, tudom, hogy mit gondolsz a fiamról. – nyugtató mosolyt küldött felém. – Én azért mégis szeretnélek megismerni, mielőtt véleményezni kezdek rólad, persze csak ha nem gond. – túláradó kedvessége egyenesen meghökkentett.

- Nem, egyáltalán nem. – mást nem tudtam kinyögni, annyira meglepő volt, ahogy bánt velem.

- Csináljuk a szokásosat? – vigyorodott el Carin.

- Mi a szokásos? – nevettem fel kínosan.

- Videóüziii! – mint valami cukorkának örvendő kislány, úgy kezdett ugrálni.

- Neeee, Carin, most ne. – Pattie nyöszörögve döntötte hátra a fejét, látszott rajta, hogy semmi kedve. – Nincs most ahhoz energiám.

- Jól van. B terv. – mondta könnyedén. Persze, nem is Carin lenne, ha nem lenne tele ötletekkel… - vesézzük ki és értékeljük a Men’s Vogue pasimodelljeit. – kapta fel az éjjeliszekrényről az említett újságot, és az orrunk alá dugta.

- Oké. – vágtuk rá egyszerre Pattievel. Összenéztünk, majd elnevettük magunkat, Carin pedig azon nevetett, ahogy mi nevetünk.

Az este jónak ígérkezett, és őszintén reméltem, hogy Pattie tényleg olyan személyiség, mint ahogy ezen rövid idő alatt megismerhettem.

17. Táncóra és zongoraterem – és egy kis kompromisszumkötés

Hali, lányok!:)

Bár még nem jött össze a 10 komi, de már a közelében van, így nem akartam tovább húzni az időt, hátha megjön a kedvetek attól, hogy hamarabb jön most a rész. :) A kövi is már félig megvan, szóval ha gyorsan írtok véleményt, gyorsabban jön az is:)

Az előzőekhez írtakat nagyon szeretném megköszönni!:))♥ Aranyosak vagytok! Remélem a továbbiakban is itt lesztek.

Nem húznám most az időt. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek erről a részről. :)

Kellemes Olvasást Mindenkinek.♥

A nap a szokásos monoton hangulatban telt. Annyi kivétel volt, hogy most leszaladtam a közeli boltba. Vettem egy kis gyümölcsöt, mert így olcsóbb, mintha a hotelben rendelnék. Megtehetném, csak hát én eléggé híres vagyok a spórolásról…

Az újságok között kutatva beleakadtam egy olyanba, melynek a címlapján Justin virított, s azon gondolkodtam, hogy drága barátnőm, Denise, már tuti nagyban bújja a lapbelsőt.

Visszasiettem a szobámba, felkaptam magamra egy laza szerelést, és siettem is a fotózásra, mert így is késében voltam. Mára nekem az elegáns vonal jutott, ami egyenlő volt azzal, hogy órákon át magas sarkúban kellett ülnöm, állnom, ugrálnom, meg mi egyebet. Nagyon várom már, hogy a sportos vonal következzen.

Fáradtan hagytam el az öltözőmet, és mindenek felett mezítláb! Most még csak a laza balerinám sem volt kényelmes, jobban esett mezítelen lábbal járkálnom a folyosó padlószőnyegén.

- Blair! – szólt utánam egy ismerős hang. Brooklyn volt az, a drága Justin-fan csaj…

- Szia. – mosolyogtam rá, de belül reméltem, hogy most nem akar leállni trécselni, mert múltkor is miatta késtem az edzésről. Bár most nem lesz a boszi.

- Szia. Figyu, lehetne egy személyes kérdésem? – kissé lihegett a rövid futástól.

- Személyes? Mire gondolsz? – gyanakvóan néztem rá.

- Tudod, megesküdnék, hogy tegnap Justin Bieber hangját hallottam a folyosón…és a tiedet… - óvatos volt, s minden arcmozdulatomat figyelte, így igyekeztem a legjobban elrejteni ledöbbentségemet.

- Justin Bieber a szállodában van? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, próbáltam meglepődött lenni.

- Mondom, tegnap mintha titeket hallottalak volna beszélni. Ismered őt? – kíváncsi tekintete alig várta a válaszom.

- Brook, hogyan ismerném? – nevettem fel. – Már csak azért sem beszélhettem vele, mert utálom a kölyköt. – már csak az a kérdés, hogy ez igaz, vagy nem. Még mindig utálom őt? – Ez butaság, és ha nem haragszol, akkor most megyek is, mert nem akarok késni az edzésről. – már indultam is, de utánam szólt.

- Figyelj, biztos vagy benne? – szeméből kiolvastam, hogy ő ezt teljesen komolyan állítja.

- Csak emlékszem, hogy beszéltem-e vele, vagy nem. – már nem tudtam vele olyan kedves lenni, mint az előbb. – Bocsáss meg, mennem kell. – összezavarodtam tekintetétől, de végül nagy léptekben elértem a liftet.

Az ajtó bezáródása után levettem a maszkom, így arcomra kiült a rémület. Láttam a lift tükrében. Ha ez a csaj rájön, hogy személyesen ismerem Justint, biztos, hogy rossz vége lesz. És nem csak azért, mert nem fog leszállni rólam, hogy szervezzek neki találkozókat meg miegyebeket Justinnal, hanem mert ki tudja, mire képes. Lehet akár paparazzik közelébe is juttat információkat.

Jaj, Blair! Nem gondolj egyből rosszra! De hát most mire gondolhatnék? Biztos nem fogja annyiban hagyni a dolgot. És ha kérdez, akkor mit válaszoljak?

Sietősen trappoltam a szobám felé, gyorsan lehúztam a kártyát, és be is rontottam a szobába. A felsőt magamon hagytam, csak a nadrágot cseréltem le egy lazábbra, amiben mozogni is tudok. Végig azon gondolkodtam, vajon mit kéne válaszolnom az esetleges kérdéseire. Én tényleg nem akarom, hogy megtudja a mi kis „viszonyunkat”.

Végül arra jutottam, hogy mivel egyedül nem jutok semmire, így majd más segít nekem, hogy jussak valamire. Kikerestem Justin számát a telefonomban, és már hívtam is. Nem érdekelt most, hogy én képes vagyok ilyet tenni, ugyanis jobban foglalkoztatott a Brooklynos ügy.

5 csörgés után sem vette fel, így megszólalt a sípszó, ami az üzenetrögzítőt jelentette.

- Öhm…szia, Justin. Blair…vagyok. Ööö…nos…hjaj. – sóhajtottam fel. Ennél gázabb és kínosabb szöveget még nem is mondtam. Szép… - Hívj fel, ha ráérsz! - hadartam el, majd idegesen kinyomtam. Mi a francért érzem magam zavartan, ha hozzá kell beszélnem?

Az órára pillantottam, a szívbaj pedig majdnem elkapott annak láttán. Alig volt 10 percem. Felkaptam az éjjeliszekrényemre készített ásványvizet, amit még délelőtt vettem direkt erre az alkalomra, hogy még egyszer ne forduljon elő ájulás.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és a lépcsőház felé rohantam. Minek kell ilyen közel rakni egymáshoz a fotózást és az edzést? Sosincs időm elkészülni. Kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat, és bár egyszer majdnem orra estem, azért folytattam a szélsebességgel haladást.

Másodjára már könnyebb volt odatalálnom, de még szerintem így is késtem. Mindjárt meglátjuk.

- Sziasztok. – toppantam be mosolyogva az ajtón. Már mindenki beállt a helyére, Ben pedig éppen a magnót állítgatta. Elkéstem. – Sajnálom, hogy ismét késtem. – félve zártam be az ajtót, és simultam neki a falnak.

- Még csak két óránk volt, és az előzőn nem késtél. – nevetett fel Ben. Úgy látszik, ő kevésbé kerít nagy feneket a pár perces késéseknek. Egyébként meg igaza is van, az a késés a boszorkány óráján történt. – Állj be, még csak most kezdjük. – fordult hátra mosolyogva, majd elindította a zenét és ő is beállt a helyére.

Leraktam a falhoz a vizem, és beálltam a második sor legszélére, ahol az én helyem van. Most figyeltem csak meg, hogy Ben egy extraszűk kék atlétát viselt, ami rendesen rávilágított tökéletes izmaira. Tiszta álompasi, én mondom. Aztán elkezdtük a bemelegítő táncot.

Az óra végén következett a levezető mozgás, amik egyszerűbb táncmozdulatokból álltak. Az már igazán nem volt nehéz. Kellemesen elfáradva kaptam fel a vizem, és kortyoltam bele. Már csak egy kicsi maradt az alján, amiért büszke vagyok magamra.

- Nagyon jól nyomjátok, hölgyeim. Ha ez így marad, jó eredményeink lesznek. – mosolyogva nézett végig rajtunk, a végén pedig rám kacsintott. Huh…még a szívem is megállt egy pillanatra. Szerencsére senki nem vette észre, mert nem szegeződtek rám tekintetek. – Akkor nemsokára találkozunk. – ezzel a mondattal ért véget az óra, ugyanis mindenki oszlani kezdett.

Gondolkodtam, hogy menjek-e oda Benhez azzal az indokkal, hogy elnézést kérjek a késésért, de még túl korainak találtam. Úgy értem, ha rám kacsintott immár másodjára, akkor csak benne lenne egy kis flörtbe. Lehet hülyén hangzik, de én szeretek ilyen random pasikkal szemezgetni, meg ilyenek. Tiszta izgalmas.

Végül inkább csak intettem neki, ő visszaköszönt, majd elhagytam a termet. Brooklyn mögöttem jött ki, de szerencsémre nem hozta fel a témát.

Lehajtott fejjel indultam el a visszafelé vezető úton, ám hirtelen két láb jelent meg előttem. Időm sem volt megtorpanni, olyan váratlanul ért, így belesétáltam az illetőbe. Amint felnéztem rá, automatikusan kezdtem volna a bocsánatkérést, ám a személy láttán a legkisebb gondommá vált az.

- Basszus. – suttogtam, és annyira gyorsan akartam eltűntetni őt mások szeme elől, hogy azt tettem, ami a szemem és a kezem közelében volt. Így hát a fején lévő kapucniról lelógó két madzagot összehúztam, így sikerült arcát befednem.

- Blair. – próbált ellenkezni.

- Shhh! – jelentőségteljes pillantást lövelltem szemébe, ami a kapucni helytelen záródása miatt kilátszott.

A mellettem elhaladók furán néztek rám és az általam takargatott fiúra. Brooklyn is így tett, ám nem vettem észre, hogy felismerte volna Justint. Miután körbenéztem, az egyik ajtón a „Női mosdó” feliratot láttam. Tökéletes.

- Gyere. – felkarjánál fogva húztam magammal a kiválasztott hely felé. Szerintem nem tudta, hova viszem, azért nem szólt. Más egyébként biztos.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor bezártam a mosdó ajtaját.

- Annyira hülye vagy, Justin! – húztam szét arcánál a kapucnit, és mérgesen néztem rá.

- Most megint miért? – tárta szét karját.

- Komolyan azt akarod, hogy mindenki felismerjen?

- Egy tizenakárhány fős csapattal meg tudok birkózni egyedül is. Volt már annál sokkal rosszabb.

- Jaj, annyira dili vagy. – nyöszörögve temettem arcom a tenyerembe.

- Figyelj, én csak azért kerestelek meg, mert üzenetet hagytál, hogy hívjalak vissza. Próbáltam is, de nem vetted fel. Aztán eszembe jutott, hogy 3-tól táncórád van, szóval idejöttem, mert amúgy is ide kellett jönnöm.

- Oké, tudom, és köszi, de… - á, ez így nem lesz jó. Ő még semmit nem tud. Feleslegesen is kezdenék el magyarázkodni.

- Figyelj. Én most semmit nem értek, hogy őszinte legyek. – rázta meg a fejét tehetetlenül.

- Elmondom. De nem itt. – az ajtóhoz mentem, és kikukucskáltam, hogy üres-e a terep. Az volt. – Menjünk a szobámba.

- Nem kell olyan messzire menni. Valójában a zongoraterembe indultam, az pedig itt van 2 szobával arrébb.

- Tökéletes, menjünk. – vágtam rá, és kirontottam az ajtón. Bezárta, és elindultunk.

- Te komolyan bevittél a női vécébe? – egy oktávval fentebbi hangjától még majdnem megijedtem. Leragadt az ajtó előtt, én viszont már meg is találtam a zongoratermet.

- Gyere már! – forgattam meg a szemem, s az ajtó előtt toporogva vártam, hogy hozza a kártyát, mivel valószínűleg van neki.

- Annyira nem volt vészes a helyzet, hogy a női vécébe vigyél. – morgott halkan, miközben a kártyát kereste.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem, mire rám kapta tekintetét. Gúnyolódásképp rám nyújtotta nyelvét, mire én játékosan – és egyáltalán nem erősen! – „pofon vágtam”. Ez persze eléggé túlzás, mivel ezt úgy kellene mondanom: meglegyintettem.

- Testi bántalmazásért feljelentelek. – derekamnál fogva szó szerint belökött a hirtelen kinyílt ajtón, majd ő is bejött.

- Ne húzz velem ujjat, Justin Bieber! – fenyegettem komolyan, utalva előző tetteire.

- Eszemben sincs. Tudod, hogy imádom a búrád. – feldobta a kártyát, majd elkapta, ezzel mutatva, hogy ő milyen nagy macsó, majd pedig mellettem elhaladva vállát direkt az enyémnek ütötte. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, durván a keze után nyúltam, és visszafordítottam.

- Ne játszd itt nekem a nagyfiút, rendben? – eszem ágában sem volt felemelni a hangom, jobban szeretem halkan lerendezni az ilyeneket. Az eddigi pasijaim szerint így amúgy is félelmetesebb vagyok. – Nekem egy fiú vagy, nem Justin Bieber.

- Erre már rájöttem és hidd el, nem bánom. – kaján mosoly öntötte el arcát, ami csak még jobban felidegesített. Szabad kezével hirtelen megcsikizte a hasam, amire eléggé érzékeny vagyok, így meglazult szorításomból kihúzta a karját.

Fújtatva bámultam utána, ahogy leül a zongorához, és próbálgatni kezdi a hangokat. Annyira egy nagyképű barom! Legalábbis most az volt. Egyébként nem mindig az. De most igenis az volt.

- Meddig akarsz tőlem 2 méterre, karba tett kézzel, mérgesen nézve ott állni? – nem tudtam honnan tudja ezt, pedig háttal volt nekem. Pontosan így álltam.

- Ameddig kedvem tartja.

- Kezdj bele a történetbe, mert gyakorolnom kell. – fordult felém.

- Carin szerint csodagyerek vagy, akkor minek neked gyakorlás? – kérdeztem cinikusan.

- Nem hagyhatnánk a kötekedést? Tedd le magad valahová és mondj el mindent.

Előhúztam a zongora mögé helyezett pótszéket, és a hangszer mellé helyeztem. Pont úgy ültem, hogy kezeim elérték a magasabb hangokat, így végigsimítottam rajtuk, majd nyomogatni kezdtem őket.

- Azért nem akartam, hogy felismerjenek, mert akkor minden bizonnyal az lenne a téma, hogy vajon ismerjük-e egymást és ha igen, akkor honnan. Ez még a kisebbik baj lenne, csak az a gáz, hogy van a csoportban egy belieber. – fintorodtam el.

- Az, akit beajánlottál nekem lelki társként?

- Igen. – bólintottam kárörvendően mosolyogva. – Szóval…valójában el kell ismernem, igazad volt tegnap azzal kapcsolatban, hogy a beszélgetésünk nem folyosótéma volt. Már az is sok volt, amit ott beszéltünk, ugyanis tudod mit kérdezett ma tőlem ez a bizonyos belieber, akit egyébként Brooklyn Light-nak hívnak?

- Ötletem sincs. – gondolkodott el csücsörítve.

- Azt, hogy lehet-e egy személyes kérdése. És aztán azt mondta, hogy tegnap úgy hallotta, mintha te meg én beszélgettünk volna. – még most is ledöbbentett a csaj jó szimata.

- És ez rossz?

- Nekem igen. Nem akarom, hogy bárki rájöjjön, hogy mi közelebbről ismerjük egymást.

- Értem én…túl ciki, mi? – harapott ajkába.

- Nem azért. Hanem mert nem akarok újságpletyka lenni. Ha cikinek tartanám, akkor most sem ülnék itt, drágám. – forgattam meg a szemem.

- És azért hívtál fel, hogy ezt elmondd, vagy van még valami más is?

- Azért, hogy…

- Mellesleg megjegyzem… - vágott közbe - …nagyon cukinak tartom, hogy alig bírtál beszélni az üzenetrögzítőbe. – vigyorodott el. Erre csak gúnyosan kinyújtottam a nyelvem. – Akkor most én vágjalak pofon? – persze, ha én gúnyolódom, neki is kell…

- Az nem pofonvágás volt. Ne akard érezni az milyen. Na mindegy. – legyintettem, ő meg csak megforgatta a szemét. – Tehát azért hívtalak, hogy segítséget kérjek.

- Állok rendelkezésedre.

- Mit mondjak a csajnak, ha kérdez felőled…vagy felőlünk…?

- Nekem mindig azt mondják: vagy mindent mondj el, vagy mindent tagadj. Így nem fogsz belekavarodni, hogy miben hazudtál és miben nem.

- Rendben, akkor mindent tagadok. – döntöttem el azonnal.

- Egy gyors volt. – nevetett fel.

- Köszi a segítséget.

- Máskor is. – mosolyodott el kedvesen. Szemöldökeim összeugrottak ezen a gesztusán, de végül csak bólintottam amolyan „köszimajdfelhasználom” jelzésként. – Tudsz zongorázni? – simított végig a billentyűkön.

- Tudok. – felálltam, és visszaraktam a széket a helyére, ugyanis indulni készültem.

- Játssz valamit!

- Nem. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Miért? – vonta össze szemöldökét.

- Nem érdemelted még ki, hogy hallj egy ilyen művészt. – mutattam végig magamon, mire arcán egyszerre jelent meg a meglepődöttség és az a bizonyos kaján vigyor is.

- Mióta tanulsz?

- 4 évesen ültem először zongorához. Aztán kijártam a zenesulit. 3 éve magamtól tanulok mindent, már nem járok tanárhoz.

- Én is korán kezdtem a zenélést. – ujjait ismét végighúzta a billentyűkön, ám most úgy, hogy meg is szólaljanak. Gyönyörűen megcsinálta a húzást, a legmélyebb hangtól a legmagasabbig mindegyik hallatszott.

- Legalább egy közös van bennünk. – rántottam vállat. – Kik juthatnak be ide?

- Akiknek van kártyájuk.

- És a kártyával rendelkezők nem adhatják oda kölcsönbe a kártyát valakinek? – haraptam ajkamba félénken.

- Szeretnél zongorázni, ugye? – mosolyodott el.

- Már régen játszottam. – vontam vállat.

A következő pillanatban felállt, és eltávolodott a széktől.

- Csüccs! – mutatott a bőrszékre, majd a zongorára támaszkodott.

- Már mondtam, hogy előtted nem játszom. – sóhajtottam fel. – De nem azért, amit mondtam, az csak hülyeség volt…

- Szeretnélek hallani. – nézett rám csillogó szemekkel.

- De nem fogsz. – túrtam hajamba, majd lehajtottam a fejem, ám szemeim a zongorabillentyűkön hagytam.

- Miért?

- Mert csak…

- Játsszak előbb én? Én sem vagyok profi, tuti hibáznék. Attól félsz? Hogy hibázol?

- Is… - ajkamat már teljesen szétharapdáltam.

- Na, gyerünk, Blair! Játssz valamit. Mindegy, hogy lassú, vagy gyors.

- Neeem, nem akarok. – állítottam. Pedig ha tudná, hogy mennyire akarok! Régen játszottam már, és hiányzik.

- Tudod mit? Egyezzünk meg valamiben. – indult el felém, mire én félénken a zongorához simultam.

- Nem egyezkedem veled. – szögeztem le határozottan, legalábbis igyekeztem az lenni.

- Ne légy abban olyan biztos. – mosolyodott el.

- Maradj ott. – parancsoltam rá, mikor már csak 1 méterre volt tőlem. – Nincs most kedvem játszani.

- Én nem játszom. Kompromisszumot ajánlok, ami mindkettőnknek előnyös lehet.

- Viszlát, Justin. – indultam el az ajtó felé, ugyanis nem akartam vele semmiféle fogadalmat kötni, amihez tartanom kellene magam. Ha megszegem, az csak rosszabb lenne, mint az egész idő összevéve, mialatt élvezhetném a hasznom.

- 2 percet várj. – kapta el a kezem. Tekintetünk összeütközött, én rögtön elfordultam.

- 1 perc. – húztam ki a kezem az övéből, majd karba fonva vártam azt a bizonyos kompromisszumot.

- Egyezzünk meg abban, hogy szerzek neked kártyát, feltéve, ha mindig szólsz nekem, mielőtt idejössz.

- Tessék? – hangom most nekem csúszott fel egy oktávval magasabbra.

- Nem lenne jogod a kártyához. Ennyit megérdemlek. – vonta fel egyik szemöldökét.

- Arról ne számoljak be, hogy hányszor megyek vécére? – kérdeztem cinikusan.

- Nem azért kell beszámolnod, hogy mikor jössz ide, mert követni akarom a napod minden percét. Csak biztonsági okokból. – szemében most nem volt semmiféle érzelem, komolyan gondolta.

Percek telhettek el, míg rágódtam a válaszon. Készségesen tűrte, hogy gondolkodom, ami nem volt nagyon nehéz számára, mert mindvégig bámult. Ha nem nézett volna ilyen erősen, tuti hamarabb meg lett volna a válasz.

- Szerezz kártyát. – mondtam ki végül halkan.

- Kompromisszum elfogadva?

- Elfogadva. – bólintottam, de szememmel jeleztem neki, hogy nem szívesen teszem, csak a kártya miatt.

- Keress majd meg, ha szeretnéd. – kacsintott rám, majd vigyorogva leült a zongorához. Azt hittem, felrobbanok.

- Ó, olyan egy zsarolós, köcsög barom vagy. – löktem meg a vállánál, majd sarkon fordultam, és az ajtó felé igyekeztem.

- Meg fogod még köszönni azt a kártyát. – szólt utánam.

Nem is méltattam válaszra, csak bevágtam az ajtót, és belül dühöngve indultam el a szobámhoz vezető úton.