20. Az első vitamentes beszélgetés

Csajoooooooooook. :)♥

Remélem meglepődtök, hogy ilyen hamar jelentkezem. Ráadásul éppen Húsvétkor. Apropó, ezúton is szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni! Ha valaki várja a locsolkodókat, akkor neki sok locsolódót is kívánok! :D (én személy szerint nagyon nem várom)

A részhez: Óriási kéréssel fordulok hozzátok! Ez a rész a 20., ami szép szám, de emellett már olyasféle dolgok is történnek benne. Nem mondok semmit, de...na, majd kiderül. Ami fontos még, hogy a rész maga Word szerkesztőben számolva 7 oldal!!! Tehát... Nagyon Szépen Megkérlek Titeket, Hogy Ha Olvassátok A Részt, KOMMENTELJETEK!! Nagyon sokat jelentene nekem, hiszen van 20 rendszeres olvasóm, amit szintén nagyon köszönök, és mégis átlagban olyan 5 érkezik. Remélem, hogy ez a rész meghozza a kommenteléshez a kedveteket. És remélem, hogy tetszeni fog. :)

Puszillak Titeket.♥

Kellemes Olvasást.♥

Lépteim sietősek voltak, de úgy éreztem, mégsem haladok semmit. A lépcsőház valóságos nyelő gödörnek tűnt, amiben előrehaladva csak még jobban eltűnök. 2 perc 48 másodpercem maradt, hogy odaérjek a boszorkány órájára. Ha kések, végem van. Próbáltam nem szitkozódni, de egyszerűen nem ment. Idegesített, hogy folyamatosan mindenről elkések, pedig világéletemben mindig mindenhová időben odaértem. Az órarendemnek köszönhetően viszont ez újonnan lehetetlenné vált.

Az út felét épphogy elhagytam, letelt az időm. Már nem volt visszaút, elkéstem. A folyosó üres volt, így őrült rohanásba kezdtem. Nem volt ennél jobb ötletem.

Berontottam az ajtón, lihegve és fáradtan. Rögtön a tanár alakját kerestem, amit nem volt nehéz megtalálni, mivel a csoporttal szemben egyedül állt.

- Elnézést a késésért, Mrs Whitemarie. – ugyanazt a szöveget nyomtam, mint legutóbb, de ez volt jelenleg a legkisebb gondom.

- Ismét. – tette csípőre a kezét, megvárta, míg bezárom az ajtót és a helyemre megyek. – Szabadna tudnom, hogy mi az oka a folyamatos késéseknek?

- Sajnos rettentően rossz órarendem van, egymást érik a programok, így alig van időm egyik után a másikra felkészülni és odaérni. – illedelmesen próbáltam beszélni, megválogattam a szavaim, hogy elhiggye, amit mondok.

- Beszélj, kérlek, az órarend összeállítójával, mert én nem fogom eltűrni, hogy folyamatosan késs az órámról.

- Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt, de nem vagyok benne biztos, hogy megoldható az órarend-változtatás.

- Nekem nem számít, az én órámról ne késs, rendben? – az utolsó szót valójában nem akarta kimondani, csak illedelemből rakta oda.

- Persze. – a hang alig jött ki a torkomon, szívem hevesen vert. Boszorkány? Nem! Egyenesen a sátán! Féltem-e tőle? Igen!

Másnap, 19:43

A közös magánóránk óta semmiféle kapcsolatba nem kerültünk. Úgy értem, sem telefonon, sem személyesen nem beszéltünk. Még csak látni se láttam. Mintha felszívódott volna. Normál esetben talán még örültem is volna neki, de most nem, mivel tőle tudnék kártyát kapni. Ha viszont így megsemmisül, akkor esélyem sincs a plasztik apróság megszerzésére.

Valójában egyetlen dolognak tulajdonítottam „eltűnését”: szavainak.

„Keress majd meg, ha szeretnéd.”

Igen, pontosan ezt mondta. És ahogy most rájöttem, komolyan gondolta.

Szerintem már 2 napja nem találkoztunk volna, ha nincs a közös óránk. Tényleg nem fogja egykönnyen ideadni a kártyát. Azt akarja, hogy alázkodjak meg és én magam keressem fel őt. Mit ne mondjak, rendesen megnehezíti a dolgom. Ha tényleg felkeresem őt, akkor veszítek a méltóságomból. Ha viszont nem teszem, akkor ugrott a kártyám, ebben biztos vagyok.

De talán nem kellene tovább várfalat húznom magam köré. Mi értelme annak, hogy utálom őt? Valójában ha jobban belegondolok, egyetlen értelmes okot sem tudok adni azon kívül, hogy „nem szimpi”. Ha abba is belegondolok, én is sok ember szemében vagyok nem szimpi. És valójában minden ember nem szimpi bizonyos emberek szemében. Nekem pedig itt a lehetőség, hogy megismerjem őt – egy sztárt – közelebbről. Mi van, ha talán mégsem olyan, mint gondolom? Hiszen csak az újságokból ismerem őt. Az újságok pedig legtöbbször egyenlők a pletykával. Azok nem adnak képet egy személyről.

Alapjában véve nem is tudom, hogy miért utálom. Azt hiszem igaza volt egyszer: a Baby miatt. Mostanában egyetlen számát sem hallottam. Leragadtam a Babynél, mint a legtöbb más utáló. Ideje lenne szétnéznem a palettán. Lehet még jó hangja is van a kölyöknek.

Ó, és hát persze! Ott van Pattie. Számomra máris egy példaképpé vált. Ismer, tudja, hogy nem szeretem a fiát, mégis ő inkább meg akar ismerni, mielőtt ítélkezni kezd felettem. Úgy gondolom, rá kellene jönnöm, hogy nekem is ezt kellene csinálni. Megismerni egy embert, mielőtt véleményt alkotok róla. Mert igen, a nagy Justin Bieber is csak egy ember. És még lehet kedves is.

Markomban szenvedő szuperszonikusan okos telefonomon kioldottam a billentyűzárat, majd a képernyőn futtatgatva ujjaimat sorba haladtam az opciókon, mígnem eljutottam a névjegyzékben egy bizonyos névig: Justin.

Mély levegőt véve próbáltam bátorságot és vakmerőséget gyömöszölni magamba. Ugyan már, Blair! Csak egy fiú, nem egy tyrannosaurus…

Egy fontos, eldöntendő kérdés: Most akkor normálisan fogalmazzak, vagy maradjak annál a bizonyos túlságosan kedves kifejezőképességemnél, amely segítségével gúnyolódó hatást keltek?

Az első mellett döntöttem. Úgy határoztam, ezúttal kulturáltan fogok viselkedni.

Justin, ha a szállodában vagy, kérlek mondd meg, hogy pontosan hol. köszönöm.

Ujjaim szélsebesen gépelték be a szöveget, csupán az utolsó szónál akadtak meg. Még mindig csodálkozom magamon, hogy ilyenre képes vagyok.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, gondolkodás nélkül elküldtem. Ha hezitálni kezdek, akkor tuti az lenne a vége, hogy kitörlöm az egészet és hagynám a fenébe.

Ölembe fektettem a telót, lentebb csúsztam a kanapén, hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem és vártam a rezgést.

Egy perc…két perc…három perc…négy…tuti nem fog írni. Arcom pírben úszott. Igen, megalázva éreztem magam.

Hasizmomig hatolt a hirtelen engem ért rezgés. Őrült módjára törtem fel az akadályozó billentyűzárat, majd rögtön megnyitottam az érkező SMS-t, melynek adataiban szereplő feladó szó után ’Justin’ állt.

a hotelben vagyok, próbán. fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál. már a birtokomban van a kártya, gondolom az érdekel.

Nem is tudom, milyen választ vártam, de határozottan nem ilyet. Ennyire egyértelmű lenne, hogy a kártya érdekel? Hát jó, akkor tegyünk ellene!

gondolkodtam. ha van időd, beszélhetnénk egy kicsit. de csak ha ráérsz. semmi kedvem kapni azért, hogy feltartalak.

Olyan volt, mintha nem is én írnám. Szerintem egy másik, kedvesebb lélek beszélt belőlem.

Ezúttal hamarabb jött a válasz.

már azonnal szeretnéd kezdeni, vagy ráér egy fél óra múlva?:D csak azért, mert  jelenleg nem Bieber-illatot, hanem Bieber-szagot éreznél…

Ezen akaratlanul is elvigyorodtam. Értettem, mire gondol. Próbán van, természetes, hogy leizzad.

fél óra múlva a lépcsőházban.

Ebből kiderült minden, felesleges lett volna többet írnom.

Tehát még volt fél órám, hasznosan szerettem volna tölteni. Többek között megvacsoráztam, ami egészen pontosan egy kakaót és egy müzlit jelentett. Kicsit rendbe szedtem magam, hogy azért mégse karikás szemekkel jelenjek meg előtte. A hajamat változatlanul laza kontyba fogtam össze, és ezzel végeztem is, hiszen még rajtam volt a mai napi ruhám. Zsebre vágtam az ajtókártyát, na meg a telót, majd bevettem egy rágót, és csak azért, hogy büszke lehessek magamra, elindultam. Volt még 10 percem, 2 perc alatt a lépcsőházban vagyok, így végre egyszer nem fogok elkésni. Zsír.

Gondolkodtam, hogy vajon mit kellene neki mondanom. „Szia, Justin, örülök, hogy látlak, adhatod a kártyát.” vagy „Megvan a kártya? Ó köszi. Szia.” És társaik, de végül lemondtam minden lehetőségről. Már elhatároztam, hogy beszélgetni fogok vele. Megpróbálom megismerni. Pattie fog inspirálni. Igyekszem vele úgy viselkedni, mint ahogy Pattie velem.

Benyitottam a lépcsőházba és elindultam a lefelé vezető lépcsőn. Azt mondta: „fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál”. És mégis ki a fene emlékszik, hogy melyik emeleten ájultam el?

Két lépcsőforduló közt ismerősnek tűnt a hely. Mintha abba a sarokba álltam volna be. Akkor itt történt volna az eset? Hangokat hallottam. Talán ő az. Az órámra pillantottam, 5 perc volt még a fél óra leteltéig. Lehetséges, hogy ő az. Füleltem, hátha megakad a hang valahol, és tudnám, hogy jó helyen vagyok-e, vagy ha nem, akkor merre menjek. A lépcső tetején lekanyarodott egy alak. Igen, ő volt.

Lehajtott fejjel ugrált le a lépcsőfokokon, ujjaival haját rendezgette. Az utolsó fokok elérte előtt felpillantott, személyem láttán elmosolyodott.

- Helló. – éppen elhagyta az utolsó fokot, nadrágját fentebb rántotta, pólóját pedig lentebb.

- Szia. – mosollyal próbáltam megakadályozni, hogy fagyos hangulat üljön ki arcomra, csak reméltem, hogy nem volt mű a mosoly.

- Bocsi a félóráért, de…

- Semmi baj, megértem.

- Rég láttalak. – csibészes mosolyt küldött felém.

- Jól van, ne hánytorgasd fel.

- Mit? Hogy azt hitted, nem tartom be a szavam, és majd megkereslek, mert hiányolni foglak? Jaj, drága, ugye te sem gondoltad, hogy ennyire esedezem érted? – büszkén zsebre vágta a kezét, arcán elégedett mosoly ült.

- Csak azért kerestelek meg, mert ha véletlenül hamarabb kellene elmenned, akkor ugrott volna a kártyám. – ez sportszerű válasz volt, hozzám képest pedig különösen megfontolt és intelligens.

- Tehát mégiscsak a kártyára mész, beszélgetni nem is akarsz, ugye?

- Ezúttal rosszul gondolod. Én is szavatartó ember vagyok, s amint mondtam, beszélgetni akarok. Meg akarlak ismerni. – saját számból hallani a szavakat sokkal furcsább és rémesebb volt, mint a gondolataimban.

- Tényleg? – meglepődött, de örömteli mosoly öntötte el arcát.

- A kártya ellenében. – ravasz mosolyra húzódtak ajkaim.

- Hjaj. – sóhajtott fel, farzsebébe nyúlt. Előhúzott egy apró tárgyat, majd elém tartotta a levegőbe. Érte nyúltam, de éppen mielőtt elvehettem volna, visszahúzta. – Ha valaki benyit, mikor te ott vagy, akkor azt mondod, hogy Scooter Braun jogosított fel a kártyára. Engem nem említesz. Ha kérdezni akar mást, akkor azt mondod, hogy kérdezze Scootert, mert te semmit nem tudsz a részletektől. Értettük?

- Amúgy sem tudok semmit a részletekről. – vontam vállat. – Igen, értettem. – tenyeremet az ég felé fordítottam, ezzel próbáltam noszogatni őt.

- Nem volt könnyű megszereznem, úgyhogy még lógsz nekem, tudod. – félve belehelyezte a kis plasztikkártyát a tenyerembe.

- Tudom. – mondhattam volna mást? – A kártyát pedig… - ujjaim közé fogtam, s mielőtt elraktam volna, a levegőbe emeltem. - …köszönöm. – majd a zsebembe csúsztattam.

- Semmiség. – legyintett, majd elindult a lefelé vezető lépcsőhöz. Automatikusan követtem.

- Most akkor nagy dolog, vagy semmiség? – utolérve felvettem a ritmusát, szökdelve szeltem a fokokat, akárcsak ő.

- Nagy dolog volt megszerezni, semmiség odaadni. – mosolyogva pillantott rám, játékosan elkapta az egyik rendezetlenül kihullott, levegőben süvítő tincsem és a fülem mögé rakta. Ez szokatlan mozdulat volt tőle.

- Értem. – néztem magam elé, ugrálásomat lassacskán sétára váltottam. – Hova is megyünk most?

- Hát én vécére, te nem tudom. – komolyan vonta meg a vállát, mire felvont szemöldökkel megtorpantam. – Dehogy! – nézett hátra vigyorogva. – Ki a parkba.

- A parkba? – ismét felugrott szemöldököm. – Ősz van, Justin. Tudod, hideg. – néztem rá hülyén.

- Kifejezetten jó idő van. Jössz, vagy nem? Én megyek. – mondta, de nem úgy látszott, mintha tényleg egyedül akarna menni. Talán nem akarta, de szemében látszott a reménykedés.

- Jobb helyet nem is találhattál volna. – dörmögve indultam el, s előtte elsuhanva egyenesen kirontottam a lépcsőházból.

- Örülök, hogy örülsz.

- Én is. – forgattam meg a szemem. – Na, menj előttem, mert én nem tudom, merre kell. – mutattam magam elé.

Bólintott, majd felvette a kapucniját és elindult. Nem tudom, hogy ő az „előttem”et hogy értette, de tuti nem az általam ismert jelentése szerint cselekedett, ugyanis mellettem jött.

Hátsó kijáraton hagytuk el a hotelt, ahol valójában csak vészesetekben lehetne kimenni, Justint viszont ez nem különösebben foglalkoztatta.

- Mielőtt véleményt alkotnál rólam, hogy szabályt szegek… - ezzel pont arra utalt - …nekem ki szabad itt jönnöm. Legtöbbször itt hagyom el a hotelt, mert a kocsi itt vár rám. – mutatott a hotel egyik eldugott egyszemélyes parkolóhelyére.

- Ha nem mondod, tényleg rossz véleményt alkotok. – ezen már csak vigyorogni tudtam.

Mosolyogva megforgatta a szemét, majd haladt tovább. A sötétbe, a szabad levegőre kiérve meleg testemet azonnal lehűtötte a hideg idő, kifújt leheletem és orromon távozó levegőm füstként látszott körülöttem. Összefontam karjaim, hogy melegítsem magam, közben szemmel tartottam a mellettem haladó fiút, hogy mikor merre kell mennem.

- Azt mondtad, nincs hideg. – vádoltam mérgesen.

- Miért, fázol? – nézett rám meglepődve.
- Még nem, csak rosszul esik a hideg.

- Szólj, ha fázol, és visszamegyünk.

Bólintottam, s elnéztem a távolba, hogy látok-e valami parkot. Igen, láttam, jó 20 méterre lehetett tőlünk, tehát szerencsére közel volt.

- A hotelben nincs valami jó hely, ahol lehetett volna beszélgetni? Pont egy zsúfolt park? Nem félsz a fotósoktól?

- Majdnem minden este kijöttem ide, mióta itt vagyok. Egyszer sem kaptak még le.

- Miért?

- Miért jövök ki? – bólintottam. – Egész nap rohanok meg stresszelek, rossz levegőjű termekben tartózkodom, ilyenkor jó egy kis friss levegő. Na, persze már amennyire New York levegője lehet friss… - nevetett.

- Nem nehéz? – bármennyire jó volt összehúzódva melegedni, most kimozdultam vermemből és felnéztem rá.

- Néha. – vállat vonva maga elé bámult. – Állj meg. – elém tartotta kezét, hasammal neki is mentem. Még szerencse, hogy ott volt, szépen kisétáltam volna a kocsi elé. A jármű elhaladta után fejével intett, átszaladtunk az úton, ezután rögtön a parkba kerültünk. Lábam alatt éreztem az egyenletesen eloszlatott beton eltűnését és az ahelyett felbukkanó kavicsokat.

- Néha? – firtattam a témát.

- Bonyolult megfogalmazni. – húzta el a száját. – Imádom, amit csinálok, de néha sok. Úgy értem, növő félben vagyok, szerencsére már a vége felé járok, úgy értem a mutálás meg növés, és bár sajnos vagy szerencsére, nem is tudom, de eléggé hiperaktív vagyok és ez még mindig tart, és ez az, ami segít, hogy ne legyek komolyan fáradt a nap végén, szóval inkább szerencsére, de mivel már több éve folyamatosan csak nyomom a melót, aminek hangsúlyozom, örülök, mert ismétlem, imádom, amit csinálok, de néha már azt mondom, csak egy normális napom hagy legyen.! – beszéde egyáltalán nem volt összefüggő, mindent próbált egyszerre elmondani, és ebből adódott, hogy egyetlen mondatba belezsúfolt minden információt, aminek emésztése nekem több másodpercbe került.

Éppen jól jött, hogy lassítani kezdett. Egy pad mellé értünk, ami egy fa alatt állt, így jól beárnyékolta a helyet. Körülöttünk egy lélek sem volt, mindenki a park másik felén tartózkodott. Leült a pad szélére, én pedig a másik szélére. Mégsem volt feltűnő távolság köztünk, mert a karfa és háttámla nélküli, natúr pad összvissz volt talán vagy egy méter.

- Ha lehetséges lenne, hogy megtarts minden jelenlegi tulajdonodat, és úgy térhess vissza a régi életedbe, úgy értem…tehát…a hírneved megmarad, a pénzed megmarad, a kocsid, a házaid, a rajongóid, mindened megmaradna, egyszerűen csak azt mondanák, hogy mindenki úgy fog viselkedni veled, mint mikor kicsi voltál, akkor mit választanál? A régi vagy a mostani életed?

- A mostanit. – vágta rá. – Az olyan lenne, mintha elmenekülnék a kihívás elől és cserbenhagynék mindenkit, aki szeret. Ha már egyszer ráléptem erre az útra, akkor fejezzem is be. Nem léphetek csak úgy le.

- Szereted a rajongóid? – automatikusan jött a kérdés.

- Nélkülük még mindig Stradfordban csücsülnék. Sokkal tartozom nekik, időbe fog telni, hogy mindent megháláljak, de igyekszem. Nagyon szeretem őket, a második családomként bánok velük. Tényleg elszomorít, mikor olyanokat olvasok, mint például: „Justin, kérlek imádkozz a nagypapámért, éppen tegnap halt meg. sokat jelentene”. Vallásosságom révén ilyenkor tényleg mindig elmondok egy imát és csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz velük. A rajongóm nagy részével sajnos még sosem találkoztam, mégis közel érzem őket magamhoz. Nevess nyugodtan, ez akkor sem fog változni. – szavait cseppet sem találtam nevetségesnek. Inkább megdöbbentőnek. Vagy legalábbis megdöbbentett. Az, hogy mennyire őszintén beszélt. És milyen tisztelettel. Hittem neki. Minden egyes szavát elhittem, és ez a fura érzés hihetetlen módon örömmel töltött el. Jó volt végre hinni benne.

- Szépnek találom, nem nevetségesnek. – halkan, majdnem suttogva válaszoltam.

- Köszönöm. – mosolyodott le kedvesen, s bár az árnyékban ült, a hold fénye miatt mégsem tudta elrejteni szemeit. – Először beszélgettünk normálisan, és még 5 percnél is tovább tartott. – nevetett fel, ami kizökkentett mélázásomból. Megköszörültem a torkom, próbáltam feléledni szavaiból. Mosolyogva bólogattam, helyeslést mutatva.

- De ez is csak miattam történt. – vágtam fel vigyorogva.

- Vicces vagy. – öltötte rám a nyelvét, majd belecsípett derekamba.

- Au? – nevettem fel.

- Mi az, cicus lettél?

- Az nyauzik, de mindegy.

- Ja, tényleg. – kínosan felnevetett.

- Láttál már cicát?

- Csak kutyusom volt, bocsi. – döntötte oldalra a fejét mosolyogva.

- Hogy hívták?

- Sam, Sammy, mikor hogy szólítottam.

- És most hol van? Apukádnál? Tényleg, ő hogyhogy nincs veled? – ez eddig még fel sem tűnt.

- Két kellemetlen téma egyszerre. – hajtotta le a fejét.

- Tényleg? Ó, sajnálom, nem akartam. – halkultam el.

- Semmi baj, nem tudhatod. – rázta meg a fejét, majd nagyot sóhajtva rám nézett. – Először is, apu. A szüleim elváltak a születésem után nem sokkal. Erről ma már nem különösebben nehéz beszélnem, mert elvannak egymással és aput is egyre többször látom. De akkor nagyon nehéz volt. Valójában nélküle nőttem fel.

- Nagyon sajnálom, Justin. – a szemében megjelenő fájdalom a szívemig hatolt. Bele sem merek gondolni, milyen az, ha valaki apa nélkül nő fel. Mosolyogva, hálásan rám nézett, majd folytatta.

- Sammy 3 éve meghalt. A nagyszüleim vigyáztak rá, miután beindult a karrierem. Több hónap után mikor végre hazamehettem Stradfordba, tiszta boldog voltam, hogy végre láthatom őt, és nagyi közölte, hogy meghalt. Egy egész napot végigsírtam miatta. – hangulata szomorú lett, amit megértettem.

- Az én kutyusom is meghalt tavaly. – nem is hezitáltam, hogy kimondjam-e, vagy nem, mert tudtam, hogy hasonlóképp érez, mint én.

- Hogy hívták?

- Suzy.

- Suzy, Sammy, még hasonlít is. – kuncogott.

- Valójában azért lett Suzy, mert S betűs nevet akartam neki adni, mert nekem is s betűs.

- A Blair-ben hol van s betű? – vágott értetlen fejet, majd elnevette magát.

- A második nevemre gondoltam.

- Jaa. Olyan nekem is van.

- Komolyan? – ezen leesett az állam. Még sosem hallottam a második nevét. Vagy ha már igen, nagy valószínűséggel nem figyeltem fel rá. – Micsoda?

- Drew. De nem szeretem.

- Nem szereted? Ó, ezt nem kellett volna mondanod. – ajkamba harapva próbáltam nem hagyni ajkaimnak, hogy vigyort formáljanak.

- Azzal tényleg fel lehet húzni, ha direkt Drew-nak hívsz, szóval ne próbálkozz. – próbált fenyegető lenni, de szegénynek nem sikerült. – Neked mi a második neved?

- Sharon. Én kedvelem, de amikor csak lehet, nem használom.

- Akkor te sem szereted. Háháá. – dörzsölte a tenyerét cselszövőn.

- Mondom „én kedvelem”. – ismételtem meg magam.

- „De amikor csak lehet, nem használom”. – most pedig ő ismételt meg engem. Megforgattam a szemem, mire elégedett mosoly terült el arcán. – Blair Sharon Collins. Hmm…pedig egész jó.

- Köszi. – vontam vállat tehetetlenül mosolyogva. – Nekem a Justin Drew Bieber jobban bejön. Jobb a hangzása. És most ne szállj el magadról. – hunyorogva emeltem szeme elé mutató ujjam.

- Csak egyféleképpen tudnék, de köztudott, hogy az árnyékunk sosem hagy el. – jött az értelmetlen, de közben nagyon is értelmes válasz.

- Jól van, tőled pont ilyen választ vártam. – valami ’-.-’-hez hasonló fejet vághattam.

- Egyébként hogy más szögből is vizsgáljuk a dolgot…én próbálok a lehető legjobban önmagam maradni. Főleg Anya, illetve a csapatom segít nekem ebben.

- Csak támogatni tudom őket. Szerintem kicsit feladatuk is, hogy megakadályozzák, hogy elszállj magadtól. Bár azt be kell vallanom, én világéletemben egy egoista baromnak tartottalak. – az előbbi pár vicces perc hangulatára ezen a mondaton is csak vigyorogtam.

- Jól van, tőled pont ilyen jellemzést vártam. – használta előbbi szavaim.

- Nem fogom azt mondani, hogy kedveltelek, ha közbe mégse. Örülj, hogy nem hazudok.

- Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelsz. De én sosem adok fel semmit. – célzón elmosolyodott.

- Úgy érted…meg akarod magad kedveltetni velem?

- Nem akarom. Csak próbálkozom. Adom önmagam és ha bejön a személyiségem, úgyis megkedvelsz. Ezért kérlek, hogy legalább próbálj megismerni. Tudod, sosem „harcoltam” még ennyit egy utálómmal. – nevetve vakarta meg a tarkóját.

- És én még mindig nem értem, hogy velem miért teszed. – komolyan mondtam, mert komolyan is gondoltam.

- Blair, kérlek… - forgatta a szemét. – Legalább 2 hétig egy hotelben leszünk, a menedzserem csajának a barátnője vagy, közös a magántanárunk, te vagy a kanada OLLG-m, mi kell még?

- Modell leszek. – emlékeztettem egy fontos momentumra.

- Na ja. – mosolyogva helyeselt.

- Egyébként…hát jó. Legyen. Ha most ennyire jól ment, talán máskor is menni fog. Megpróbálok normális lenni. Megismerni téged. Aztán majd alkotok véleményt. De ha most nem megyünk vissza, én idefagyok a padhoz és akkor minden most elhatározott tervemnek lőttek. – éreztem, hogy kezdem nem érezni a lábujjaim, a kezem viszont viszonylag meleg volt, mert összeszorított combom közt pihent.

- Mondtam, hogy szólj, ha fázol, nem? – azonnal felpattant, és levette magáról a dzsekit.

- Nem tudom, mit akarsz azzal, de vedd vissza.

Szó nélkül terítette rám a meleg kabátot, amely nem csak hőt, illatot is árasztott magából, de nem is akármilyet! Olyan Bieber-illata volt, hogy az eddigi folyamatosan jelenlévő fűillatot is elnyomta. Arról pedig már szót sem ejtek, hogy milyen finom volt…

- Iszkiri befelé. – intett a fejével, s ő már el is indult.

- Ezt nem gondolhattad komolyan. – a kabátra utaltam.

- Siessünk, mert megfagysz. – mosolygott rám hátra, majd bevárt, és elindultunk a visszafelé úton.

Gyorsabban elrepült a visszafelé út, mint a kifelé, nem tudom miért. Az viszont biztos, hogy már kevésbé éreztem feszülten magam a társaságában. Jó, eddig sem paráztam, de sosem beszélgettem vele szívesen. A vége felé viszont már azt kell, hogy mondjam, különösen érdekelt, amit mondott. Fura érzés, meg kell még szoknom.

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem voltak ott fotósok? – rögtön letámadtam kérdésemmel, amint bezárta az ajtót.

- Nem vagyok benne biztos. De eddig még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy ne vegyem őket észre, mikor a közelemben vannak. Ma sem történt, szóval nyugi, nem leszel pletykaalap. – bökött oldalba mellettem elhaladva.

És igen. Ezek is furák még számomra. A bökdösődése, a csipkelődése. Azelőtt is csinálta, de akkor felvettem. Most azért furcsa, mert nem veszem fel, csak mosolygok rajta. Meglehetősen érdekes, hogy mennyit változhat egy ember nézőpontja egyetlen beszélgetés után. És most még nem is beszéltünk sokat.

Követtem őt a liftig, amelybe beszállva megnyomta az 5-ös és 6-os gombot is.

- Hanyas a szobád? – akármennyire is sztár, ezt jogom van tudni. Ő tudja az enyémet, ráadásul vagyunk már annyira beszélő viszonyban.

- Azt tudom, hogy a tied a 610-es, de várj…elfelejtettem az enyém. – ijedt arca egyszerre megdöbbentett és engem is megijesztett. – Öcsém, ha most látnád az arcod. – röhögött fel. Most pedig egyszerre megnyugodtam és el is öntött a harag.

- Ó, te…hülye! – mellkasánál fogva erősen megtoltam, de aligha mozdult arrébb egy lábfejnyit.

- Egyébként 508, szóval valahol alattad vagyok, legalábbis félig. Ha jól tudom, úgy vannak a szobák emeletenként elhelyezve, hogy például az 5.-en lévő két szoba felett a 6.-on egy szoba van a két szoba felett. Na, remélem érted. – nevetett fel.

- Aha, azt hiszem. – gondolkodtam el. A lift aprót csengett. Mikor elkezdett kinyitódni az ajtó, beállt közéjük, hogy ne záródjanak vissza. Felvont szemöldökkel néztem tevékenységét.

- Felkísérjelek, vagy nem félsz egyedül felmenni? – ismét megjelent arcán a csibészes, pimasz mosoly. Felzselézett tincsei közül egy éppen kirúgta magából a tartást és fáradtan előreomlott.

- Egyrészt nem félek, másrészt mindjárt szétesik a hajad, szóval menj és kezdj vele valamit. – mosolyogtam.

- Mi az, hogy szétesik a hajam? – vágott rémült arcot.

- Nem fog eljönni a világvége. – forgattam a szemem. – Na, menj. Feltartunk másokat. Biztos sokan szeretnék használni a liftet.

- Holnap mész zongorázni?

- Talán. Nem tudom. Az órarendemtől függ. Na, sipirc. – mindkét kezemmel hasának támaszkodtam – ami, megjegyzem, kifejezetten erős volt – és kinyomtam a két ajtó közül, majd pedig megnyomtam a bezáró gombot.

- Ölelés, vagy valami? – széttárt karokkal állt az ajtó előtt, amely nem az ölelés hiánya, mintsem a számonkérés miatt volt.

- Legközelebb. Szia. – intettem neki vigyorogva, mielőtt végleg összezárult volna a lift két fémajtaja.