23. Zongoratermi történések

A cím.....káosz. :DDD Vicces és szánalmas is egyben. De ez pattant ki a fejemből:D
Sajnálom, hogy megint így elhúzódott a következő rész felrakása, de valamiért nem voltam megelégedve vele. De jobb lett volna, ha felrakom 3 napja, mert nagyjából semmit nem változtattam rajta azóta sem. Na mindegy...
Az elmúlt részhez érkezett kommentok közül kiemelném poppy kommentjének egy részletét:
ui.: Kedves 20 [már 21:)] rendszeres olvasó! Legyetek szívesek felülkerekedni a lustaságotokon és írni 1 komit. Nem nagy fáradtság. Tényleg nem. Köszönöm :)
Hát ez rettenetesen jól esett♥ és egyben egyet is értek vele:D Mármint...egy részt én legalább 3 óráig írok, és egy 5 perces komment dobása szerintem ahhoz képest semmi. Nem akarok nyafogni, rábízom mindenkire, hogy gondolkodik erről:)
Szerintem én most nem is fűznék hozzá semmi mást. Ja, még egy dolog!
Nagyon szépen köszönöm Mesinek, hogy segített a zene kiválasztásában:)) Még nem értitek, de majd a rész elolvasása után fogjátok:)
Kellemes Olvasást.♥

A zongorához sétáltam, leültem a kellemesen kemény székre és eltöprengtem a billentyűket bámulva. Ez az eltöprengés leginkább abból állt, hogy az engem körülvevő zajokra próbáltam összepontosítani. Igyekeztem eldönteni, hogy mit csinál a magam mögött hagyott fiú; utánam jön, vagy amint bejött, ki is fordult. Bosszantó volt, hogy nem észleltem semmit. Még csak szuszogást sem. De nem akartam feladni. Én már megtettem a nehezét, hiszen miattam vagyunk itt. Azt akartam, hogy a beszélgetést ő kezdje, mivel az ő érdeke, hogy megismerjem, nemde?

Ujjaimat lágyan végighúztam a fehér billentyűkön és próbáltam úgy tenni, mintha egy otthonos környezetben lennék, kicsit sem feszült állapotban. Az utóbbiban kevésbé voltam sikeres. Sajnos még mindig nem tudom elengedni magam, mikor egy légtérben vagyok vele. Vagy nem is az a baj. A baj inkább az, hogy egy légtérben vagyok vele kettesben. Nincs itt senki, akitől elvárhatnám, hogy kihúzzon a kínos pillanatokból. Nekem kell egyedül megoldani a helyzetet.

- Oké. – pattantam fel a helyemről. Szavam a gondolatomra volt válasz, de egyben elővezette az elkövetkezendő kimondott gondolataimat is. Megfordultam, valahogy éreztem, hogy az ajtónál áll. Keresztbe font karral és lábbal, sunyin mosolyogva. Utálom ezt. Ezt az egész helyzetet. – Ha már egyszer idejöttünk, legyen értelme. Nem akarok kimaradni a semmiért. Beszélsz, vagy mehetek? – határozottan tártam elé két választási lehetőséget, nem állt módomban ettől eltérő választ elfogadni.

- Csak vártam, hogy mikor kérsz meg. Elvégre te akartál beszélgetni, vagy rosszul emlékszem? – elrugaszkodott az ajtótól és laza testjárással felém közeledett. Másfél méterrel előttem végre megállt, ami bár kevés volt, de roppant örültem neki, mert már megijedtem, hogy még tovább akarja csökkenteni a távot.

- Attól még a sarkadra állhatsz. – ezt a választ jobbnak találtam, mint egyetérteni vele.

- Ha megtettem volna, az lett volna a baj. Mindegy, mit csinálok, neked az baj. – komoly volt, mosolya is eltűnt, de szemében láttam, hogy bár tisztában van mindezzel, mégsem sértődött meg érte.

- Felejtsük el. – javasoltam.

- Amint alulmaradsz, felejtsük el? – folytatta a kötekedést.

- Veled nem lehet komolyan beszélni. – feladván a küldetésemet egy sóhajjal az ajtó felé indultam. A baj csak az volt, hogy míg én megtettem a köztünk elterülő másfél méternyi távot, neki volt ideje kapcsolni, így semmi esélyem nem volt a távozásra.

- Ne add fel ilyen könnyen. – állt be elém, épphogy nem sétáltam bele. Dühödten néztem fel rá. – Mindig addig kell kiállni magadért, míg el nem fogadják az akaratod.

- Átmegyünk lelkizésbe?

- Egy tanács miért lelkizés? Ezek szerint én minden percben lelkizek, csak mert ellátnak tanácsokkal? Nem. – képletes kérdésére meg is adta a választ, amelyre én nem is tudtam volna mit mondani.

- Volt már bajom abból, hogy túlságosan kiálltam magamért. – magyaráztam ki magam.

- Akkor ülj le, és meséld el. Azért vagyunk itt, nem? – vonta fel szemöldökét, szemei megcsillantak. Újra sikerült elmerülnöm a barnaságban, csakúgy, mint a koncerten. Akkor történt először és talán azóta sem volt ilyen mély.

- Tudod mit? Igazad van. – léptem hátra egyet és egy nagyon rövid szemezés után leültem a zongoraszékre. Kedvesen elmosolyodott, majd becserkészte a zongora túloldalán lévő pótszéket, és leült elém, persze meghagyva a szükséges távolságot.

- Akkor? Hallgatlak. – szólalt meg halkan hosszas némaságom után.

- És mit meséljek?

- Mesélj arról, hogy milyen volt az életed, mielőtt idejöttél. – persze, jobb témát nem is találhatott volna. Miért is ne pont a legnehezebbe vágjunk bele?

- Az életem eléggé érdekes. Kissé érthetetlen, és én sem mindig tudom, hogy mi miért történt.

- Miért érzem azt, hogy ez az én életemre is tökéletesen jellemző? – elcsodálkozott, akárcsak én. A végén apró mosollyal mutatta, hogy inkább érdekesnek találja, mintsem kellemetlennek.

- Nem egyszer volt olyan, hogy mások irányítottak. Egészen kicsi korom óta modellkedem, az apukám annál a cégnél dolgozott, ahol legtöbbször készültek rólam képek, anya szintén nagy szerepet töltött be az irányításokban. Mindig kontroll alatt voltam, és mindig volt valaki, aki figyeljen rám. Nem jó, ha nincs senkid, de az sem jó, ha mindig van valaki az oldaladon. – gyorsabban jöttek a szavak, mint vártam. Máris belemélyültem az emlékekbe, de innen tovább nem tudtam folytatni, mert olyan részhez értünk, amit nem biztos, hogy szeretnék vele megosztani.

- Nekem pont, hogy alig volt valakim. A szüleim elváltak… - ekkor nagyot nyeltem. - …a nagyszüleimnek kellett néha kisegíteniük anyagilag, házunk is sok volt. Volt olyan év, mikor nem is mondhattam igazán, hogy „hazamegyek”, mert folyamatosan váltogattuk a lakhelyünket. És valójában ennyim volt: az anyukám, a nagyszüleim, meg a hangszereim.

Megdöbbentő volt ezt hallani. Párat pislognom kellett, mire felfogtam. Hogy ő komolyan szegény volt?? Ez most vicc? Bár...nem látszott rajta, hogy bármely szavát viccnek szánta volna. De ő szegény?

- Ez igaz? – kérdeztem meg elképedve.

- Hazudnék? – sóhajtott fel mosolyogva.

- De…ez hihetetlen. Sosem gondoltam volna, hogy pont te voltál szegény. – ráztam a fejem még mindig szenvedve a kábulattól.

- Kérdezd meg Deniset, majd ő biztosít, ha nekem nem hiszed el. A rajongóim tudják a történetem.

- Tőled akarom hallani. – csúszott ki a számon. Meglepődtem, de már nem akartam visszaszívni.

- Legközelebb elmondom. Ne pocsékoljuk az én unalmas élettörténetemre az időt. – kuncogott fel. – Folytatod a tiéd? – noszogatott izgatottan. Lehajtottam a fejem, időt próbáltam nyerni a gondolkodásra, így hajam végével kezdtem játszadozni. Gondolatom témája az volt, hogy elmondjam-e, vagy sem. De végülis ő elmondta, mi történhet, ha én is elmondom? Így hát felpillantottam rá, hogy beszédbe kezdjek, éppen jókor, mert pont ő is meg akart szólalni, de gondolom csak a szokásos „ha nem akarod, nem kell” témát lökte volna.

- Mikor 12 éves voltam, a dolgok rosszra fordultak. Még mindig emlékszem, milyen érzés depressziósnak lenni. Szóval az történt, hogy a szüleim folyton csak veszekedtek, mindig találtak egymásban valami kivetnivalót, és ez addig fajult, hogy egy nap bejelentették: „Beadtuk a válópert.” – idéztem szó szerint édesanyám hangját.

- Tudom milyen érzés az egyik szülő nélkül felnőni.

- Nekem mégsem kellett megtapasztalnom. – mosolyogtam. – Nem váltak el. 5 nappal később meggondolták magukat és mielőtt továbbkerült volna a papír, visszavonták. De az a pár nap nekem elég volt. És igazából azért vonták vissza, mert látták, ahogy szenvedek. Így úgy döntöttek, hogy megpróbálják továbbra is együtt. Megtanulták kezelni a másik hibáját – újra – és több időt szakítottak egymásra. Egy jó dolog volt az egészben: rajtuk keresztül megtanultam, hogy mit ne tegyek, ha kapcsolatom van. – nem törtek rám semmiféle sírógörcsök, vagy valami egyebek, mert nekem ez a visszaemlékezés szerencsére már alig fáj. Csupán rossz emlékként lappang bennem.

- Akkor te szerencsés voltál. – sóvárgó tekintettel nézett rám, de emellett volt még valami, ami megdöbbentett. Irigység. Igen. Irigyelt. És ez jól esett. Hogy egy ekkora világsztárnak nincs meg valami, ami nekem megvan. Először jó érzés volt, de aztán belegondoltam, hogy neki milyen rossz lehetett apa nélkül felnőni, és rögtön másképp láttam a helyzetet.

- Mondhatni. – bólintottam rá, és vártam, hogy mondjon még valamit, mert nem szándékoztam elmondani életem azon részét, mikor a „kettős énemmel” éltem együtt, legalábbis egyelőre nem. Láthatólag ő is rám várt, így ismét csend állt be közénk. Egyszerre mosolyodtunk el, végül ő szólalt meg.

- És hogy kerültél ide? Úgy értem, hogy talált rád a Vogue?

- Az ügynökségnél, ahol modellkedtem, volt és még mindig van is egy nagyon jó barátom, Joel, és őt kereste fel valójában a Vogue. Joel pedig meg van húzatva velem, fogalmam sincs miért, de nagyon szerette volna, ha én nyerem el a megtiszteltetést, hogy kiválasztanak. És meg is történt. A fotózáson találkoztam Carinnel, és mint kiderült, anya egyik régi nagyon jó ismerőse. Ez már csak egy pont volt az i-n, hiszen ezelőtt sok olyan dolog történt, ami nagy változást hozott az életembe.

- Mint például? – kérdezte azonnal.

- Komolyan érdekel az unalmas élettörténetem? – használtam szavait mosolyogva.

- Igen. – bólintott határozottan.

- Mint például az, hogy magántanuló lettem és Selena Gomez tanára lett az én magántanárom, hogy OLLG lettem egy Justin Bieber koncerten, hogy a nagy Justin Bieber nekem írt Twitteren, hogy beszélő viszonyban vagyok Justin Bieberrel, és nem legutolsó sorban beindult a modellkarrierem. „Csupán” ennyi. – vigyorodtam el a végén.

- Milyen gyakori szereplő lett ez a Justin Bieber az életedben. – tettetett meglepődöttséget, majd elmosolyodott.

- Meglehetősen… - helyeseltem bólogatva.

- Bánod? – szegezte egyenesen a szemembe a kérdést.

- Erre a kérdésre még nem tudok válaszolni. – ez félig igaz volt, de félig csak kibúvó az igazi válasz alól.

- Én tudom, hogy nem fogod megbánni. – kacsintott rám, mire nagyot néztem, de a végén nevetésben törtünk ki.

- Ooooké. – húztam el a szót, majd ajkamba harapva fojtottam el a nevetést.

- Beszéljünk valami vidámról. Hány pasid volt eddig?

Nem tudtam, hogy ezt most viccnek szánja, vagy komolyan kérdezi.

- Ez olyan vidám téma? – néztem értetlenül, majd felkuncogtam. – Egyébként 3.

- 17 éves vagy, ugye?

- Nem, 15.

- 15?? – kitágult szemmel meredt rám.

- Valójában 3 hónapja töltöttek a 17-et. – vontam vállat egyszerűen, majd elnevettem magam. – Ha láttad volna magad! – erre gondolva még jobban nevetni kezdtem.

- Komolyan megijedtem. Ne csinálj ilyet! – vágta be a durcit, ami abból állt, hogy keresztbe fonta a kezét mellkasánál és lehajtotta a fejét, úgy nézett fel rám. Oké, bevallom, ebben a pózban nagyon cuki volt. Khm….hogy mi?? Blair, te tényleg ezt gondoltad? Hmm…mikre nem vagyok én képes mostanában…!

- Te is csináltál már velem ilyet. – rántottam vállat. – Egyébként miért kérdezted?

- Csak hogy bemérjem, mennyire vagy pasifaló. – vigyorodott el.

- Mondja ezt egy nőfaló. – forgattam a szemem.

- Mi? Én nem is vagyok az. – elképedve nézett rám.

- Te is tudod, hogy de. Hány barátnőd is volt eddig?

- Hmm…nézzük csak. – ujján kezdett számolni. Mikor már a 8.-at nyitotta fel, rendesen meglepődtem. Felpillantott rám, elvigyorodott. – 3. – mondta végül. Most ő nevetett arckifejezésemen, mire én csak egy fintort vágtam. – Vagyis ha úgy nézzük, 3 és fél. – komoly lett, elnézett a távolba.

- Miért, kentaurokkal is randizol? – kérdeztem cinikusan.

- Jaj, nem úgy értem. – nézett rám. – Az a fél…nos…

- Az a fél Selena. – mondtam ki. Azonnal meglepődtem. Ez valójában a gondolatomban született meg, nem szándékoztam kimondani, de a megdöbbentségtől, amit gondolatom okozott, nem tudtam kontrollálni magam.

- Eltaláltad. – mondta halkan, fejét lehajtotta.

- Szóval akkor jártok. – jelentettem ki könnyedén.

- Ez a gond. Ő nem akarja, én meg…hát…

- Te meg akarod. Értem én. – fejeztem be helyette. – A rajongók biztos örülnének.

- Nem, nagyon nem. – fintorgott. – De, figyelj, hagyjuk inkább ezt az egészet. Én gondom, még véletlenül sem akarlak terhelni. – sunyi mosollyal próbálta elrejteni az érzéseit. Igenis láttam rajta, hogy szívesen kibeszélné magát, sőt azt is láttam, hogy fáj neki ez a dolog. Persze, megértem, Selena Gomez nem csúnya csaj. - Már ha ilyen szépen elhelyezkedtél a zongora előtt, ideje, hogy játssz is rajta. – váratlanul ért kérése, én már el is felejtettem, hogy még azzal is tartozom.

- Justin, nagyon muszáj? – görbítettem le a szám, nyűgösen döntöttem oldalra a fejem.

- Semmi sem muszáj, de örülnék neki. – mosolygott kedvesen. – Carin mondta, hogy neki már játszottál. Mit is?

- It will rain. Ismered?

- Bruno Mars?

- Igen. – bólintottam.

- Az én számaim közül tudsz valamit?

- Hogy tudnék? – mosolyodtam el kínosan.

- Ja, tényleg. Oké, kapcsoltam. – most pedig ő. - Akkor játssz akármit. Lassú, gyors, bármi.

- Nem, Justin, nem szeretnék. – hajtottam le szégyenlősen a fejem. Vártam, hogy erősködni kezd, de nem történt semmi. A pillanatok gyors telte után sem. Így kénytelen voltam felnézni rá. Mikor megtettem, elmosolyodott, de nem akárhogy! Mosolyában keveredett a sunyiság, a cukiság és a félénkség is, ehhez kapcsolódott az oldalra döntött fej és az ajkait harapó fogak. Újabb olyan arckifejezés, amire azt mondom: igen, ez tetszik.

- Lassút. – mondtam halkan, mire arcmimikája rögtön boldog mosolyt formált, amire én csak megforgattam a szemem és a zongorához fordultam. Lábammal megkerestem a pedált, ujjaimmal a kezdőhangokat. Épp mikor lenyomtam volna a billentyűket, meggondoltam magam a dalt illetően. Nem, az nem ide illik. Inkább játszom azt.

Megkerestem az újonnan kigondolt dalomnak a kezdőbillentyűit, majd nagy levegőt vettem, megpróbáltam a lehető legjobban kizárni a tényt, hogy Justin Bieber ül mellettem, és úgy fogtam fel az egészet, mintha magamnak játszanék.

Az első hangok eljátszása után rápillantottam, a reakcióját várva. Meglepődött, de egyben kíváncsi is volt. A billentyűket kémlelte, mikor pedig felnézett rám, én néztem vissza a fehér és fekete mozgó testekre.

A refrén első eljátszása után jött az összekötő dallam. Átadtam magam a zenének. Úgy ahogy sikerült megfeledkeznem a mellettem ülő, engem vizslató fiúról. Megnyugtató volt ilyen sok kihagyás után végre újra játszani. Aztán mikor újra jött a refrén, a zongora hangja mellett énekhangot is meghallottam. Csukott szemem magától nyitódott ki és fordult a hang irányába. Justin felől jött. Ő énekelte a refrént.

Belehibáztam. De gyorsan javítottam. De hogyhogy hibáztam? Ebben a dalban még sosem sikerült hibát ejtenem, ha mégis, az is maximum egy félrenyomás volt, de most egy teljes akkorddal tértem el az eredetitől. Nagyot nyelve koncentráltam rá a billentyűkre, nem pedig az ő hangjára. Egy pillanatra begörnyedtem, hogy megelőzzek egy újabb hibát, és ezúttal sikerrel jártam.

Végigvittem a dalt, az utolsó refrént már nem énekelte. Érzékeltem, ahogy ritmusra mozgatja a lábát, kezével combján dobol, sőt szemem sarkából még azt is láttam, hogy felsőtestével is átérzi a zenét. Örömmel töltött el, hogy nem csak engem jár át a zene által adott energia, mikor játszom, hiszen ez azt jelenti, hogy ha nem is mindent, de valamit jól csináltam.

Az utolsó, halk hangok befejezte után megvártam, míg kicseng a legeslegutolsó is, majd kezemet levettem a billentyűről, kicsivel később pedig lábamat a pedálról. Mély levegőt vettem és felé fordultam.

Pár pillanatig csak néztük egymást, majd mosolyogva, elismerően megtapsolt. Ezen csak felkuncogtam, és zavartan lehajtottam a fejem.

- Nem szükséges, de köszönöm. – mondtam, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor vettem csak észre, hogy szívem hevesen ver az izgalomtól. Tényleg izgultam volna?

- Jobban játszol, mint gondoltam, Blair. Nagyon durva, ahogy bele tudod élni magad. És komolyan…tényleg profin csináltad. – sorolta hitetlenkedve.

- Közel sincs a profihoz, Justin. – ellenkeztem. – Mindenesetre köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Játssz még valamit. – csúszott előrébb a széken, mohón nézett rám.

- Mi? Dehogy. – ráztam a fejem erősen ellenkezve, kínosan elnevettem magam.

- Kérlek, Blair. – harapott ajkába szomorúan. Mi van, ez a gyerek nem érti, ha azt mondom, hogy nem? – Légyszi, Sharon. – lebiggyesztett ajka kaján mosolyra húzódott.

- Ezt ne. – vágtam rá azonnal.

- Shar? – folytatta pimaszul.

- Drew. – vágtam vissza.

- Játssz. – ismét kérlelőre fogta. Átsuhant egy gondolat az agyamon.

- Rendben. Játszok. – vigyorodtam el ezennel én kajánul. Tudok egy dalt, ami tuti bejönne neki.

Visszafordultam Szerelmemhez, ismét megkerestem a kezdőhangokat, és mosolyogva kezdtem el játszani a fejemben kigondolt dalt.

Az első pár másodperc után vigyorogva fordultam Justin felé, aki még egy pár pillanatig gondolkodott a semmibe nézve, majd mikor megcsillant a szeme és vigyorogva felém fordult, tudtam, hogy rájött a dalra.

- Oh, yeah. – kezdett bele valami hülye mozgásba.

Játszottam tovább a dalt, s csak egy mosollyal nyugtáztam a viselkedését. Aztán elérkeztem a várva várt részhez.

- I’m sexy and I know it! – énekelte hangosan, és még hülyébb táncba kezdett, mint ami az előbbi volt. Szinte megijedtem a látványtól, a nevetés rögtön kitört belőlem. Az ujjaim is néha-néha megremegtek, de ettől függetlenül sikeresen játszottam tovább. Úgy nézhettem ki, mint aki részegen ült zongorához.

Justin fergeteges tánca :D

- Tü-tü-tü-tü-tü-tü-tü… - „énekelt” és mozgott a zenére. Rosszallóan megcsóváltam a fejem, s egy mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire bejön neki ez a dal. – Figyu, mindjárt jön. – utalt ezzel a várva várt mondatra. – Mondd te is. – hangjából éreztem, hogy vigyorog.

Bólintottam, és csak játszottam. Nagyon beleéltem magam. Majdnem el is felejtettem, hogy mit kell tennem, de a darab szerencsére a fejemben van, így felkészületlenül bár, de sikerült „énekelnem” a legjobb részt.

- I’m sexy and I know it. – mondtuk egyszerre, a vigyor mindkettőnk arcát elöntötte. Testemen végigfutott az energia, amit a billentyűk érzete adott, így szinte erőlködés nélkül nyomtam jobban a billiket, mikor szükséges volt.

A befejező, utolsó hangokat jó erősen játszottam, ujjaim hirtelen vettem le a billentyűzetről, ezzel tökéletes véget adva a darabnak.

- Ez kétségbeejtően jó volt. – vigyorgott a zongora végéből. Úristen, komolyan eltáncolt addig? – Girl look at that body, girl look at that body, girl look at that body, I work out. – folyatta az éneklést, és ezúttal hozzáadta azt a bizonyos „shuffling”-es mozdulatot is.

- Átalakíthatnánk a dalszöveget „We’re sexy and we know it”-ra. – vigyorodtam el játékosan.

- Haláli vagy, komolyan mondom. – elismerően nézett rám, majd mellém sétált, közben kezét a magasba emelte. Reflexszerűen csaptam tenyerébe, mire mindketten elégedetten mosolyodtunk el.

- És most te játszol. – jelentettem be, s felálltam a székről.

- Én? – fagyott arcára a mosoly.

- Talán nem szabad hallanom, hogy milyen csodabogárul játszol? – vontam fel szemöldököm pimaszul.

- Fogadjunk Carintől loptad ezt a szót.

- Ő így jellemzett téged. – vontam vállat. – Most bebizonyíthatod első lépésként, hogy zongorából milyen profi vagy.

A történet Justin szemszögéből:

Rémisztően pontosan kezdett el csörögni a telefonom. Ez mentett meg. Mintha csak egy filmben lettünk volna és mintha így kellett volna lennie. Mintha meg kellett volna akadályoznia valaminek, hogy játsszak.

- Egy pillanat. – mondtam Blairnek, mire bólintott, én pedig felvettem a telefont. – Mondd, Scoo.

- Nem tudom, hol a fenében vagy, de 10 perced van, hogy vissza gyere. Édesanyád a körmét rágja, hogy mi van veled testőr nélkül.

- A zong…

- Nem érdekel. Majd itt elmondod. 10 perc. – mondta mérgesen.

- Rendben. – mondtam megadón, de magamban dühöngtem. Scooter lecsapta a telefont, én pedig felsóhajtva vettem el fülemtől. – Utálom ezt. – vágtam a zsebembe a készüléket.

- Menned kell. – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne. Bár lehet az volt.

- Sajnos igen. – bólintottam.

- Értem. – bólintott ő is aprót, s elnézett az ablak felé. Úgy láttam rajta, kissé mintha megsértődött volna.

- Nem én vagyok a hibás. – próbáltam mentegetőzni. – Legközelebb játszom neked, jó? – ajánlottam fel kedvesen.

- Aha. – bólintott ismét, majd rám sem nézve felállt és a kijárat felé indult. Meglepődve néztem utána. Most miért kapta fel így a vizet?

A kilincsért nyúlt, de nem nyitotta ki. Másodpercekig csak állt ott, majd visszanézett rám.

- Köszi még egyszer a szívességet. – utalt ezzel a Denise-es dologra, gondolom én. Épphogy befejezte, már nyitotta is az ajtót.

- Blair, várj már! – indultam el utána, lépteimet szaporáznom kellett, ha nem akartam, hogy rám zárja az ajtót. Idejében kislisszoltam, belöktem magam után, ezzel be is zártam (ugyanis az ajtó belülről bármikor nyitható, kívülről csak kártyával, így ahányszor bezárul, kívülről nem lesz nyitható), és még Blair kezét is sikerült elérnem. – Most tényleg megharagudtál, vagy csak én érzem úgy? – ezt a kérdést a „Miért haragudtál meg?” helyett kérdeztem, mert így hátha nem veszi fel annyira.

- Nem haragudtam meg, miért tettem volna? Csak mindig akkor kell elmenned valahova, mikor…ó, tudod mit? Semmi. Majd  beszélünk, Justin. Szia. – vette ki kezét az enyémből, és szinte futólépésben haladt a lift felé. Ezt a „Majd beszélünk, Justin”-t egyáltalán nem úgy gondolta, hogy tényleg beszélni is fogunk, láttam rajta.

Utánamentem volna, de nem volt már annyi időm. 10 perc. Tisztában voltam vele, hogy ha nem érek oda időben, anya elveszi valamimet. Még mindig nem szokott le erről a baromságról, pedig már éppen ideje lenne, mégiscsak nemsokára 18 leszek…

Idegesített, hogy vajon miért haragudott most meg. Tényleg nem csináltam semmit. És most ezen fogok gondolkodni. Szuper.

22. Közös tinipillanatok

Sziasztok! :)

Ismét bocsánatkéréssel kell kezdenem, ugyanis megint elhúzódott 1 hétre a 2 rész közötti időszak. a Következő várakozási idő már rövidebb lesz, mert a rész félig kész van, a kommentek számától fog függni, hogy milyen hamar hozom. :)

Megragadnám akkor már az alkalmat, hogy megköszönjem az 5 érkezett kommentet is, melyre sajnálatos módon nem válaszoltam, mert valahogy megint elmaradt. Most igyekszem majd megtenni ezt is:))

Nem is tudom mit mondjak a részről...talán kicsit tovább tarthatott volna a beszélgetés...mármint többet leírhattam volna belőle. Ti mit gondoltok?

Szerintem most nem is írok semmi mást, néha rövid előszónak is lennie kell:)

Tehát komik ellenében jön a következő rész:)

Szeretlek titeket.♥

Kellemes Olvasást.♥

- Den, egy sztárnál nem úgy működik a dolog, hogy gondol egyet és elmegy akárhová. Biztos engedélyt kell kérnie az anyukájától. – bölcs gondolatokkal próbáltam nyugtatni Denise kedélyállapotát, persze a bölcstől messze állt…

- Pattie nagyon kedves. Biztos elengedte őt. 20 perce várunk. Tehát van valami más a dologban. – szomorúan hajába túrt és hátravetette magát az ágyra. – Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – motyogott magában, de a kamera minőségének köszönhetően hallottam.

- Legutóbb tőlem is kért fél órát. De időben ott volt. Denise, csak lazíts. Ha most nem jön, majd jön holnap. – vontam vállat és belekortyoltam kakaómba.

- De már beleéltem magam. – nyöszörgött. – Tiszta jó már neked. Irigy vagyok rád, te nő. – ült fel, hogy a szemembe nézhessen.

- Miért? – nevettem fel, de csak képletesen tettem fel a kérdést. Tudtam a választ. És nem is kellett megvárnom, míg válaszol, ugyanis kopogtak. – Ó, azt hiszem, megjött. – pillantottam az ajtó irányába.

Gyorsan leraktam a kakaós poharamat az éjjeliszekrényre és anélkül, hogy ügyet vetettem volna Denise reakciójára, leszálltam az ágyról és az ajtóhoz mentem. A biztonság kedvéért azért kikukucskáltam a nézőkén, és miután Justin viccesen eltorzult fejét láttam, ezen a gondolatomon mosolyogva kinyitottam az ajtót.

- Pucér csajok, vagy azért nincs ennyire durva? – vigyorodott el „vicces” kérdésén.

- Gyere be, te tökfej. – forgattam meg a szemem, majd egy mosollyal javítottam a helyzeten.

- Komolyan kérdeztem. – mialatt bejött és én bezártam az ajtót, végig engem stírölt.

- Én meg komolyan mondtam, hogy tökfej. – próbáltam komoly maradni, de a végén sajnos elvigyorodtam.

- Oké, legyen neked karácsony. – sóhajtott fel. – Szóval semmi pucér lány? – próbálkozott azért harmadjára is.

Ezennel már csak megforgattam a szemem és állammal az ágyon fekvő laptopom felé intettem. Odasandított, majd kérdőn rám szegezte tekintetét. Közelebb léptem hozzá és suttogni kezdtem – csak azért, hogy Cassie és Denise még véletlenül se halljon semmit.

- A legjobb barátnőim, Denise és Cassie ül a kamera másik oldalán. Az egyikük, Denise, jelenleg fel van fogva a haja, óriási Belieber. Szerettem volna feldobni kicsit a hangulatát, így gondoltam, ha már ilyen jó viszonyban vagyunk… - köszörültem meg a torkom. - …akkor ki is használhatnám a helyzetet. Emellett bűntudatom is van, hogy ő imád téged, és még sosem látott testközelből, én pedig…nos…tudod… - félénken hátrébb hajoltam, úgy folytattam. - …a nap bármely percében találkozhatok veled. Meg kell tenned értem, jó? Vess be mindent, amit csak lehet. Tényleg szeretném, ha elégedett lenne. Vagyis ha én látnám rajta, hogy boldog, akkor én lennék elégedett. Ő már azzal is meg lenne elégedve, ha egy pillanatra megjelennél a képernyőn.

- Ez kedves tőled. – mosolyodott el. – Tudod mit? Ezt nem veszem részemről szívességnek. Rajongó, így szívesen boldogítom pár percig. – a végére persze elviccelte a dolgot, de szerencsére láttam rajta, hogy komolyan beszél.

- Jól van. – vettem mély levegőt, majd gyorsan kifújtam. – Köszönöm. – ejtettem ki lassan. Könnyebb volt kimondani most, mint előző alkalmakkor, de még mindig nehezemre esett úgy beszélni, hogy a szemébe nézek.

Mosolyogva bólintott, majd az ágyhoz sétáltunk, ő leült, szembe a géppel és a monitoron megjelenő kis ablakban, melyben ő látszik, igazgatni kezdte a haját. Úgy tett, mintha nem látná a másik kis ablakban ékeskedő két barátnőm. Denise viszont a szájához kapta mindkét kezét és erősen próbálkozott nem elsikítania magát, láttam rajta.

- Mit gondolsz, Blair, mennyire vagyok nőcsábász? Képes lennék meghódítani egy barna hajú lányt, akinek jelen pillanatban fel van fogva a haja? – beletúrt hajába, majd közelebb hajolt a kamerához, még mindig tükörként használva.

- Talán arra a lányra célzol? – huppantam le mellé, és mutató ujjam a kamera felé irányítottam. Denise majd’ kicsattant a boldogságtól, arcán akkora vigyor húzódott, hogy a szája a füléig ért. Jó volt így látni.

- Talán. – gondolkodott el sejtelmesen. – Ismered? – fordult felém.

- Talán. – vigyorodtam el. Justin felnevetett, majd normális pózba vágta magát és a képernyő felé fordult. – Szia, Denise! – integetett. – És persze Cassie. – csodálkoztam, hogy emlékszik a nevükre.

- Úristen, hallottad? – majdhogynem felsikított Denise, szegény Cassie meg csak mosolygott és bólogatott.

- Mizujs, lányok? Remélem jól vagytok.

- Ennél jobban hidd el, nem lehetnék. – a szívére kapta a kezét és megállíthatatlanul vigyorgott, s vigyorgott.

- Ennek örülök. – Justin félénken mosolygott. – Milyen volt a torontoi koncert? – meglepődtem, hogy éppen erről kérdez.

- Kifejezetten tetszett a OLLG-s rész. – úgy látszik, megjött Den hangja. Képes volt elmondani normális hangnemben egy egész mondatot, ami haladás.

- Szóval te vagy Denise, a nagy Belieber? – ez a kérdés határozottan jobban illett ide.

- Igen, én, és…úristen….el se  hiszem, hogy tényleg te vagy. – majdnem ismét felsikított, de mély levegőt véve visszafogta magát és próbált megkomolyodni, több kevesebb sikerrel.

- Nem olyan hihetetlen, mint gondolod. Kérdezd csak Blairt. – sunyin mosolyogva szeme sarkából rám pillantott.

- Így van. – bólogattam. – Látod, Den drágám? Nem csípem a gyerek búráját, mégis elviselem.

- Nem erre gondoltam. – nevetett fel. – Nyugodtan hidd el, hogy én vagyok, nem muszáj sikítozni, mert nincs abban semmi különös, hogy itt vagyok. – kedvesen célozgatott.

- Nekem van. – harapott ajkába olvadozva az én kis dili barátnőm. – Mikor jössz megint koncertre? A Meet&Greeten most tuti látni foglak testközelből is, bármi történjen. Na és mikor jön az új lemez? – újabb kérdést akart feltenni, de Justin felnevetett és válaszba kezdett.

- Koncert nélkül is láthatsz, hiszen jó kapcsolataid vannak.

- Most rám utalsz? – kérdeztem „felháborodottan”.

- Hát…ja, rád. – vigyorodott el.

- Cassie, menj és kérdezd meg anyát, hogy mehetünk-e New Yorkba. – fordult Denise az eddig halálos csendben ülő Cassie-hez.

- Denise, nyugi. – nézett unottan húgára. Halkan még veszekedtek egy sort, amin mi csak mosolyogtunk, de végül folytatódott a párbeszéd.

- A lemezről annyit árulok csak el, hogy éppen ma fejeztük be a 6. dal szövegének írását. De twitteren mindent megtudsz majd. Ja, és majd visszakövetlek. És ha már itt tartunk, légyszi erről a beszélgetésről senki semmit ne posztoljon sehová. Maradjon négyünk között. – kacsintott a csajokra, majd kérlelve felém fordult. Mindannyian rögtön rávágtunk egy rendbent.

- Justin, húzd fel a pólód. – „nyögött be” Denise egy meglehetősen furcsa kérést. Huh, ez érdekes helyzet. Kissé még én is zavarba jöttem, ahogy Justin is, és a kamerában látszólag Cassie is. Egyedül Den nem talált semmi kivetnivalót a kérésében.

- Annyira hülye vagy. – Cass suttogni próbált, de tisztán hallottuk. Felnevettem. – Justin, ügyet se vess a húgomra, ilyenkor vannak fura megnyilvánulásai.

- Szerintem aranyos. – mondta Justin mosolyogva, és most először megfigyeltem valamit. Bevetett egy bizonyos Justinos mosolyt és tekintetet, ami oldalról megfigyelve kitűnően látszott, hogy egy amolyan csábító-nézés. Nem tudnám megfogalmazni, hogy miből látszódott, egyszerűen csak feltűnt. A hatást pedig el is érte, ugyanis Denise megkövülten, őrülten vigyorogva és egyben olvadozva bámulta a kamerát. – A pólófelhúzást egy másik alkalomra tartogassuk, rendben? – egyértelműen, mégis kedvesen utasította vissza a kérést. Kezdtem értékelni a viselkedését. Ezt sem igazán tudom, hogy pontosan miért. Volt benne valami, ami tetszett. Talán…hogy ilyen kedves.

Legalább egy fél órát beszélgettünk négyesben, Cassie és én – a nagy „Bieber-utálók” is egész jól elszórakozgattunk és a végére egészen oldott volt a hangulat. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy legalább ennyivel is kárpótolni tudtam Deniset. És persze Justinnak is hálás voltam, hogy ilyen sok időt szánt az „akciómra”.

- Utálom, hogy ezt kell mondanom, de a beszélgetésnek azt hiszem vége. – mondta Cassie, mire Denise felsóhajtott.

- Miért? – csodálkoztam el.

- Az uncsink átjön hozzánk aludni és 8 órára volt megbeszélve. Ha jól hallottam, éppen most csengettek. Szóval Justin, ha titokban akarod tartani a beszélgetést, akkor jobb, ha nem lát semmit. – magyarázta el röviden Cass.

- Igen, ha nem baj, akkor jobban szeretném, ha köztünk maradna. De Denise, ne aggódj, hogy most vége, mert amint mondtam, jó kapcsolataid vannak. – mosolygott a kamerába Justin, alig hittem a szememnek, hogy mindezt komolyan mondja. Az arcáról olvastam le, hogy pedig de.

- Köszönöm szépen, Justin, hogy megtetted ezt értem. Imádlak! – dobott puszit barátnőm. – És téged is szeretlek, édeském. – integetett nekem is.

- Jó bulit nektek estére, amint tudunk, feltétlenül beszélnünk kell majd megint, rendben? – kértem őket.

- Természetesen. – bólintottak azonnal rá.

- Sziasztok, lányok. – intett nekik Justin, a csajok is visszaköszöntek, én is köszöntem, majd megbontották a kapcsolatot.

Pár pillanatig tétlenül ültem az üres képernyővel szemben, Justin sem mozdult. Majd odanyúltam a kis padhoz és ujjammal az egeret az x-re irányítottam és végleg kiléptem a programból. Nagyot sóhajtottam, mire a mellettem ülő fiú rám nézett, mosoly futott át arcán, majd visszakomolyodott.

- Nagyon aranyos lányok. – értékelte röviden.

- Sokat jelentett Denisenek. Tényleg szeret téged. Helyette is köszönöm, hogy feljöttél. – tagoltan, halkan beszéltem, mintha zavarban lennék, pedig nem voltam.

- Már mondtam, nem nagy dolog. Rajongó és ismerősöm ismerőse egyben. Két nyomós ok, amiért nem mondhattam nemet.

- Megtehetted volna, hogy nem jössz fel. – emlékeztettem.

- Azon vagyok, hogy feloldjam az irántam érzett negatív érzéseidet, nem azon, hogy még jobban magamra haragítsalak. – nevetett fel. Arrébb rakta a gépet és lassacskán felállt az ágyról.

- Tényleg azért tetted, hogy ne kelts rossz benyomást? – bámultam rá értetlenül és meglepődötten.

- És azért, mert olyan szépen kértél. – mondta mosolyogva. Ezen csak megforgattam a szemem, de végül én is elmosolyodtam. – És azért, amit az előbb mondtam. Nos…ugyebár azt mondtam, hogy ezt nem veszem szívességnek, így csak egy dologgal tartozol. De időközben eszembe jutott, hogy kettővel. – hátát a falnak támasztotta, így le kellett néznie rám. Korántsem tetszett nekem ez a póz, alsóbbrendűnek éreztem magam, így hát felálltam.

- Mégpedig? – fontam karba a kezem.

- Emlékszel a liftes ügyre? – szemembe nézett, úgy ért kezeimhez és vette szét őket. Két karom erőtlenül ereszkedett testem mellé, kérdőn néztem rá, szemével olyasmit jelzett: „Nem szeretem ezt a testhelyzetet beszélgetés közben”, így megértettem, hogy miért tette az előbbit.

- Igen. – bólintottam szavára.

- Nem rémlik valami? Tudod, mikor záródott az ajtó… - próbált rámutatni a lényegre.

- Igen, tudom. „Ölelés, vagy valami?” – utánoztam mély hangját. – Erre gondolsz?

- Pontosan. – dugta zsebre önelégülten a kezeit, arcán kaján mosoly futott végig.

- És azt is szeretnéd behajtatni?

- Természetesen. – bólintott.

- Esetleg legközelebb, mert most sürgős dolgom akadt. – hazudtam kibúvóként. De aztán eszembe jutott, hogy ha azt mondom, hogy zongorázni megyek, akkor kedvesen kikerülhetem, amit meg kell tennem és hazudnom sem kell.

- Mindig fontos dolgod akad, és amúgy is átlátható a helyzet. Értem én, Blair, nem kell hazudnod, mert még a végén meg leszel büntetve. – végig mosolyogva beszélt, egyáltalán nem látszott megsértettnek. Mondata végén az ég felé nézett, ezzel jelezve, hogy az a valaki, aki megbüntetne, az Isten.

Ahogy szemeit kémleltem, miközben tiszta lélekkel beszélt hozzám, egy pillanatra átértékeltem a helyzetet. Mintha felfedeztem volna benne a „normál” Justint. A nem sztárt, hanem a köznapi embert. Aki kedves és barátságos. És jószívű. Megbízható. Magyarán egy olyan ember, akit elképzelnék egy barátnak. Aki mellett igenis mernék az az ember lenni, aki nem tud mindig tökéletesen megjelenni. Aki mellett mernék az az énem lenni, aki az ikrek mellett vagyok. Az a bolondos lány.

De sajnos ez a gondolat olyan gyorsan elrepült, ahogy jött. Pedig igazán jó gondolat volt. Kellemes és meghitt. Talán még tetszett is. És talán azért repült el ilyen hamar, mert nem tudtam elfogadni. Nem próbáltam elfogadni. Csak továbbléptem rajta azt mondván: „ez lehetetlen.” És mi van, ha mégsem? Pattie is mondhatta volna ezt, de nem tette. Igen. Pattie-t kell követnem, mert nagy dolog volt, amit velem szemben tett. Nem ítélt el, ellentétben velem, aki első pillanattól kezdve elítélem a velem szemben álló fiút.

Hosszas gondolatmenetem alig került 5 másodpercbe, hogy leperegjen elmémben. És ezen felül még arra is volt ideje, hogy kiterveljen egy tervnek nem nevezhető ötletet.

- Mi dolgod van most? – ajkamat rágva vártam válaszát.

- Vár a pizsamám. – rántott vállat kuncogva.

- Meddig bír még rád várni?

- Türelmes teremtmény.

- Olyannyira, hogy nem bánná, ha még egy óráig nélkülöznie kellene téged? – sejthette, hogy mit akarok, bár ha nem is tette, én akkor is belepirultam.

- Igen, annyira. – bólintott, majd gyanakodva méregetni kezdett.

- Lenne kedved mesélni magadról még többet? – nagyot nyeltem, mikor a lényeghez jutottam. Elmosolyodott. Igen, azzal a mosolyával, ami akkor terül el arcán, mikor sikerül neki valami. Most sikerült elérnie, hogy valójában megkértem, lógjunk együtt. Büszke voltam magamra. Ez nagy haladás magamhoz képest.

- Ha neked is magadról. – ajka megremegett a mosoly elfojtásának próbálkozásától.

- Kössük össze a kellemeset a hasznossal. – ajánlottam. – Menjünk a zongoraterembe, így mesélhetsz, én pedig ledolgozhatom a tartozásom.

- Indulhatunk. – kicsit meghajolt, kezével illedelmesen az ajtó felé mutatott.

Magamhoz vettem a terem és a szobám kártyáját, valamint a telefonom, és a cipőm felhúzása után el is indultam kifelé.

Megtartottam neki az ajtót, miután pedig mindketten elhagytuk a menedékem, bezártam azt.

- Az illedelmes meghívás után kaphatok választ, hogy meddig tudsz maradni? – indultam el a lift felé, hamar utolért.

- Ma már nem lesz semmi. Ha nem hívnak, hogy azonnali bevetés van, akkor akár egész éjszaka, amit azért mellőzzünk, több okból is. – nevetett fel.

- Egyetértek. Egy órára gondoltam, egyébként. – megnyomtam a lift hívógombját. Csendben vártuk, hogy megjöjjön, majd beszálltunk.

- Most pedig fecsegj úgy, mint egy plázacica, hogy tereld el a figyelmem. – vett mély levegőt, miután bezárult az ajtó.

- Mi? – fordultam felé értetlenül.

- Klausztrofóbiás vagyok, tényleg szükséges lenne, hogy ne jöjjön rám a hányinger. Szóval, ha megtennéd…

- Tényleg klausztrofóbiád van? Miket meg nem tud az ember! – nevettem fel. – Nekem nincs semmi fóbiám. Bár meg kell hagyni, a pókoktól meglehetősen undorodom. – mosolyogva valami „hmm…” féleséget dörmögött, mintha elgondolkodott volna. – Oké, miről beszéljek? Van egyáltalán ennek értelme? Csak kibírsz 6 emeletnyi liftezést. 10 másodperc sem kell, hogy leérjünk. Meg amúgy is, tegnap semmi bajod nem volt.

- Tegnap nem voltam tömegbe. De ma dedikálás volt, ami azzal jár, hogy bármerre fordulok, embert látok, ráadásul olyat, aki értem sikítozik. Mialatt áthaladtam a tömegen, csupán négyszer verték le rólam a sapkát és körülbelül minden második lány végighúzta a karomon a körmét. Pedig 6 biztonsági vett körül. Szóval az ilyen esetek után előjön bennem ez a dolog. De már nincs is probléma, mert kiszállhatok. – a lift csipogott, az ajtaja kinyílt, Justin szélsebesen hagyta el a kis teret.

Kint bevárt, majd együtt indultunk el a megfelelő folyosó felé. A hallban szétnézve oldalt megpillantottam egy tükröt, melyben mindketten tökéletesen látszottunk a talpunktól a fejünkig. Egy dolog nagyon feltűnt.

- Justin, húzd fel a gatyád. – pillantottam le az említett tárgyra, majd fel a szemébe.

- Egy idő után te is megszokod majd, hogy erre a parancsra sosem reagálok. – mosolygott.

- Te úgy általában semmire sem reagálsz, mész a magad feje után.

- Legalább annyi szabadságom legyen, hogy eldönthessem, felhúzom-e a nadrágomat, vagy sem.

- Hát jó. – hagytam rá nagyot sóhajtva, bár még mindig nem értettem egyet azzal, hogy mutogassa a fenekét. Oké, ez így nem teljesen igaz, mert a pólónak köszönhetően csak kis része látszott az alsójának, na de akkor is…

- Fura, hogy veled lógok. – meredt el a semmibe elgondolkodva.

- Nekem mondod? – nem is tudom, milyen fejet vágtam hozzá. Elmosolyodtam, de közben fel is sóhajtottam, na meg persze volt egy sunyi fintor is a dologban.

- Tudom, neked még furább. Csak arra kérlek, próbálj ne feszült lenni, mert utálom, ha nem jó a hangulat és olyankor általában elkezdek őrültségeket csinálni, hogy javítsam. Anya emiatt néha totál kivan. – nevetett fel.

- Nem látszik rajtad, hogy 18 vagy. – néztem rá, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

- Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. – büszkén kihúzta magát.

- Mióta vagy klausztrofóbiás? – nem volt ebben semmi hátsó szándék, egyszerűen csak meglepődtem, hogy neki van ilyen.

- 7 éves korom óta, körülbelül. De pontosan nem tudom. Az egész ott kezdődött, hogy bújócskát játszottunk a haverokkal, Ryannel és Chazzel, én pedig bebújtam a szekrénybe. Anya viszont tudta, hogy szeretek oda bújni, így bezárta az ajtaját, csak azt nem tudta, hogy én már ott vagyok. Sokáig ott voltam, de a fiúk nem találtak meg, így kimentek az udvarra, mert azt hitték, hogy nem vagyok a házban. Anya pedig átszaladt a szomszédba, így teljesen egyedül maradtam. A ruhák közt, sötétben, bezárva. 10 percen keresztül kiabáltam, végül Ry talált meg. Azóta félek a bezártságtól.

Története megbabonázott. Talán nem is maga a történet, hanem ahogy elmesélte a történetet. Átélte, látszott rajta, hogy visszaemlékezett, hogy minden egyes szava igaz, nem kitaláció.

Valójában csodáltam, hogy ezt elmondta. Hiszen ki vagyok én? Csak én. Mégis megbízott bennem. Legalábbis úgy véltem, hiszen akkor nem mondta volna el. Én pedig igazán nagyra értékeltem ezt. De...mi folyik itt? Az elmúlt alig negyed órában folyamatosan csak nagyra értékelem és meglátok benne valami jót. Fura dolog, nem kicsit.

- Blair… - legyezett mosolyogva a szemem előtt.

- Hmm? – rezzentem össze. – Ja, itt vagyunk? – meglepődötten észleltem, hogy már meg is érkeztünk.

Mosollyal bólintott, én pedig a kártya után kutattam a zsebemben.

- Jó a kártyám, nem? – vigyorodtam el hangulatoldásképpen. Végighúztam az érzékelőn a plasztik tárgyat, majd visszacsúsztattam farzsebembe és benyitottam az ajtón.

- Nem is tudom, kitől van. – zárta be maga mögött a bejáratot, szintén elvigyorodott, akárcsak én.

17. Táncóra és zongoraterem – és egy kis kompromisszumkötés

Hali, lányok!:)

Bár még nem jött össze a 10 komi, de már a közelében van, így nem akartam tovább húzni az időt, hátha megjön a kedvetek attól, hogy hamarabb jön most a rész. :) A kövi is már félig megvan, szóval ha gyorsan írtok véleményt, gyorsabban jön az is:)

Az előzőekhez írtakat nagyon szeretném megköszönni!:))♥ Aranyosak vagytok! Remélem a továbbiakban is itt lesztek.

Nem húznám most az időt. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek erről a részről. :)

Kellemes Olvasást Mindenkinek.♥

A nap a szokásos monoton hangulatban telt. Annyi kivétel volt, hogy most leszaladtam a közeli boltba. Vettem egy kis gyümölcsöt, mert így olcsóbb, mintha a hotelben rendelnék. Megtehetném, csak hát én eléggé híres vagyok a spórolásról…

Az újságok között kutatva beleakadtam egy olyanba, melynek a címlapján Justin virított, s azon gondolkodtam, hogy drága barátnőm, Denise, már tuti nagyban bújja a lapbelsőt.

Visszasiettem a szobámba, felkaptam magamra egy laza szerelést, és siettem is a fotózásra, mert így is késében voltam. Mára nekem az elegáns vonal jutott, ami egyenlő volt azzal, hogy órákon át magas sarkúban kellett ülnöm, állnom, ugrálnom, meg mi egyebet. Nagyon várom már, hogy a sportos vonal következzen.

Fáradtan hagytam el az öltözőmet, és mindenek felett mezítláb! Most még csak a laza balerinám sem volt kényelmes, jobban esett mezítelen lábbal járkálnom a folyosó padlószőnyegén.

- Blair! – szólt utánam egy ismerős hang. Brooklyn volt az, a drága Justin-fan csaj…

- Szia. – mosolyogtam rá, de belül reméltem, hogy most nem akar leállni trécselni, mert múltkor is miatta késtem az edzésről. Bár most nem lesz a boszi.

- Szia. Figyu, lehetne egy személyes kérdésem? – kissé lihegett a rövid futástól.

- Személyes? Mire gondolsz? – gyanakvóan néztem rá.

- Tudod, megesküdnék, hogy tegnap Justin Bieber hangját hallottam a folyosón…és a tiedet… - óvatos volt, s minden arcmozdulatomat figyelte, így igyekeztem a legjobban elrejteni ledöbbentségemet.

- Justin Bieber a szállodában van? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, próbáltam meglepődött lenni.

- Mondom, tegnap mintha titeket hallottalak volna beszélni. Ismered őt? – kíváncsi tekintete alig várta a válaszom.

- Brook, hogyan ismerném? – nevettem fel. – Már csak azért sem beszélhettem vele, mert utálom a kölyköt. – már csak az a kérdés, hogy ez igaz, vagy nem. Még mindig utálom őt? – Ez butaság, és ha nem haragszol, akkor most megyek is, mert nem akarok késni az edzésről. – már indultam is, de utánam szólt.

- Figyelj, biztos vagy benne? – szeméből kiolvastam, hogy ő ezt teljesen komolyan állítja.

- Csak emlékszem, hogy beszéltem-e vele, vagy nem. – már nem tudtam vele olyan kedves lenni, mint az előbb. – Bocsáss meg, mennem kell. – összezavarodtam tekintetétől, de végül nagy léptekben elértem a liftet.

Az ajtó bezáródása után levettem a maszkom, így arcomra kiült a rémület. Láttam a lift tükrében. Ha ez a csaj rájön, hogy személyesen ismerem Justint, biztos, hogy rossz vége lesz. És nem csak azért, mert nem fog leszállni rólam, hogy szervezzek neki találkozókat meg miegyebeket Justinnal, hanem mert ki tudja, mire képes. Lehet akár paparazzik közelébe is juttat információkat.

Jaj, Blair! Nem gondolj egyből rosszra! De hát most mire gondolhatnék? Biztos nem fogja annyiban hagyni a dolgot. És ha kérdez, akkor mit válaszoljak?

Sietősen trappoltam a szobám felé, gyorsan lehúztam a kártyát, és be is rontottam a szobába. A felsőt magamon hagytam, csak a nadrágot cseréltem le egy lazábbra, amiben mozogni is tudok. Végig azon gondolkodtam, vajon mit kéne válaszolnom az esetleges kérdéseire. Én tényleg nem akarom, hogy megtudja a mi kis „viszonyunkat”.

Végül arra jutottam, hogy mivel egyedül nem jutok semmire, így majd más segít nekem, hogy jussak valamire. Kikerestem Justin számát a telefonomban, és már hívtam is. Nem érdekelt most, hogy én képes vagyok ilyet tenni, ugyanis jobban foglalkoztatott a Brooklynos ügy.

5 csörgés után sem vette fel, így megszólalt a sípszó, ami az üzenetrögzítőt jelentette.

- Öhm…szia, Justin. Blair…vagyok. Ööö…nos…hjaj. – sóhajtottam fel. Ennél gázabb és kínosabb szöveget még nem is mondtam. Szép… - Hívj fel, ha ráérsz! - hadartam el, majd idegesen kinyomtam. Mi a francért érzem magam zavartan, ha hozzá kell beszélnem?

Az órára pillantottam, a szívbaj pedig majdnem elkapott annak láttán. Alig volt 10 percem. Felkaptam az éjjeliszekrényemre készített ásványvizet, amit még délelőtt vettem direkt erre az alkalomra, hogy még egyszer ne forduljon elő ájulás.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és a lépcsőház felé rohantam. Minek kell ilyen közel rakni egymáshoz a fotózást és az edzést? Sosincs időm elkészülni. Kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat, és bár egyszer majdnem orra estem, azért folytattam a szélsebességgel haladást.

Másodjára már könnyebb volt odatalálnom, de még szerintem így is késtem. Mindjárt meglátjuk.

- Sziasztok. – toppantam be mosolyogva az ajtón. Már mindenki beállt a helyére, Ben pedig éppen a magnót állítgatta. Elkéstem. – Sajnálom, hogy ismét késtem. – félve zártam be az ajtót, és simultam neki a falnak.

- Még csak két óránk volt, és az előzőn nem késtél. – nevetett fel Ben. Úgy látszik, ő kevésbé kerít nagy feneket a pár perces késéseknek. Egyébként meg igaza is van, az a késés a boszorkány óráján történt. – Állj be, még csak most kezdjük. – fordult hátra mosolyogva, majd elindította a zenét és ő is beállt a helyére.

Leraktam a falhoz a vizem, és beálltam a második sor legszélére, ahol az én helyem van. Most figyeltem csak meg, hogy Ben egy extraszűk kék atlétát viselt, ami rendesen rávilágított tökéletes izmaira. Tiszta álompasi, én mondom. Aztán elkezdtük a bemelegítő táncot.

Az óra végén következett a levezető mozgás, amik egyszerűbb táncmozdulatokból álltak. Az már igazán nem volt nehéz. Kellemesen elfáradva kaptam fel a vizem, és kortyoltam bele. Már csak egy kicsi maradt az alján, amiért büszke vagyok magamra.

- Nagyon jól nyomjátok, hölgyeim. Ha ez így marad, jó eredményeink lesznek. – mosolyogva nézett végig rajtunk, a végén pedig rám kacsintott. Huh…még a szívem is megállt egy pillanatra. Szerencsére senki nem vette észre, mert nem szegeződtek rám tekintetek. – Akkor nemsokára találkozunk. – ezzel a mondattal ért véget az óra, ugyanis mindenki oszlani kezdett.

Gondolkodtam, hogy menjek-e oda Benhez azzal az indokkal, hogy elnézést kérjek a késésért, de még túl korainak találtam. Úgy értem, ha rám kacsintott immár másodjára, akkor csak benne lenne egy kis flörtbe. Lehet hülyén hangzik, de én szeretek ilyen random pasikkal szemezgetni, meg ilyenek. Tiszta izgalmas.

Végül inkább csak intettem neki, ő visszaköszönt, majd elhagytam a termet. Brooklyn mögöttem jött ki, de szerencsémre nem hozta fel a témát.

Lehajtott fejjel indultam el a visszafelé vezető úton, ám hirtelen két láb jelent meg előttem. Időm sem volt megtorpanni, olyan váratlanul ért, így belesétáltam az illetőbe. Amint felnéztem rá, automatikusan kezdtem volna a bocsánatkérést, ám a személy láttán a legkisebb gondommá vált az.

- Basszus. – suttogtam, és annyira gyorsan akartam eltűntetni őt mások szeme elől, hogy azt tettem, ami a szemem és a kezem közelében volt. Így hát a fején lévő kapucniról lelógó két madzagot összehúztam, így sikerült arcát befednem.

- Blair. – próbált ellenkezni.

- Shhh! – jelentőségteljes pillantást lövelltem szemébe, ami a kapucni helytelen záródása miatt kilátszott.

A mellettem elhaladók furán néztek rám és az általam takargatott fiúra. Brooklyn is így tett, ám nem vettem észre, hogy felismerte volna Justint. Miután körbenéztem, az egyik ajtón a „Női mosdó” feliratot láttam. Tökéletes.

- Gyere. – felkarjánál fogva húztam magammal a kiválasztott hely felé. Szerintem nem tudta, hova viszem, azért nem szólt. Más egyébként biztos.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor bezártam a mosdó ajtaját.

- Annyira hülye vagy, Justin! – húztam szét arcánál a kapucnit, és mérgesen néztem rá.

- Most megint miért? – tárta szét karját.

- Komolyan azt akarod, hogy mindenki felismerjen?

- Egy tizenakárhány fős csapattal meg tudok birkózni egyedül is. Volt már annál sokkal rosszabb.

- Jaj, annyira dili vagy. – nyöszörögve temettem arcom a tenyerembe.

- Figyelj, én csak azért kerestelek meg, mert üzenetet hagytál, hogy hívjalak vissza. Próbáltam is, de nem vetted fel. Aztán eszembe jutott, hogy 3-tól táncórád van, szóval idejöttem, mert amúgy is ide kellett jönnöm.

- Oké, tudom, és köszi, de… - á, ez így nem lesz jó. Ő még semmit nem tud. Feleslegesen is kezdenék el magyarázkodni.

- Figyelj. Én most semmit nem értek, hogy őszinte legyek. – rázta meg a fejét tehetetlenül.

- Elmondom. De nem itt. – az ajtóhoz mentem, és kikukucskáltam, hogy üres-e a terep. Az volt. – Menjünk a szobámba.

- Nem kell olyan messzire menni. Valójában a zongoraterembe indultam, az pedig itt van 2 szobával arrébb.

- Tökéletes, menjünk. – vágtam rá, és kirontottam az ajtón. Bezárta, és elindultunk.

- Te komolyan bevittél a női vécébe? – egy oktávval fentebbi hangjától még majdnem megijedtem. Leragadt az ajtó előtt, én viszont már meg is találtam a zongoratermet.

- Gyere már! – forgattam meg a szemem, s az ajtó előtt toporogva vártam, hogy hozza a kártyát, mivel valószínűleg van neki.

- Annyira nem volt vészes a helyzet, hogy a női vécébe vigyél. – morgott halkan, miközben a kártyát kereste.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem, mire rám kapta tekintetét. Gúnyolódásképp rám nyújtotta nyelvét, mire én játékosan – és egyáltalán nem erősen! – „pofon vágtam”. Ez persze eléggé túlzás, mivel ezt úgy kellene mondanom: meglegyintettem.

- Testi bántalmazásért feljelentelek. – derekamnál fogva szó szerint belökött a hirtelen kinyílt ajtón, majd ő is bejött.

- Ne húzz velem ujjat, Justin Bieber! – fenyegettem komolyan, utalva előző tetteire.

- Eszemben sincs. Tudod, hogy imádom a búrád. – feldobta a kártyát, majd elkapta, ezzel mutatva, hogy ő milyen nagy macsó, majd pedig mellettem elhaladva vállát direkt az enyémnek ütötte. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, durván a keze után nyúltam, és visszafordítottam.

- Ne játszd itt nekem a nagyfiút, rendben? – eszem ágában sem volt felemelni a hangom, jobban szeretem halkan lerendezni az ilyeneket. Az eddigi pasijaim szerint így amúgy is félelmetesebb vagyok. – Nekem egy fiú vagy, nem Justin Bieber.

- Erre már rájöttem és hidd el, nem bánom. – kaján mosoly öntötte el arcát, ami csak még jobban felidegesített. Szabad kezével hirtelen megcsikizte a hasam, amire eléggé érzékeny vagyok, így meglazult szorításomból kihúzta a karját.

Fújtatva bámultam utána, ahogy leül a zongorához, és próbálgatni kezdi a hangokat. Annyira egy nagyképű barom! Legalábbis most az volt. Egyébként nem mindig az. De most igenis az volt.

- Meddig akarsz tőlem 2 méterre, karba tett kézzel, mérgesen nézve ott állni? – nem tudtam honnan tudja ezt, pedig háttal volt nekem. Pontosan így álltam.

- Ameddig kedvem tartja.

- Kezdj bele a történetbe, mert gyakorolnom kell. – fordult felém.

- Carin szerint csodagyerek vagy, akkor minek neked gyakorlás? – kérdeztem cinikusan.

- Nem hagyhatnánk a kötekedést? Tedd le magad valahová és mondj el mindent.

Előhúztam a zongora mögé helyezett pótszéket, és a hangszer mellé helyeztem. Pont úgy ültem, hogy kezeim elérték a magasabb hangokat, így végigsimítottam rajtuk, majd nyomogatni kezdtem őket.

- Azért nem akartam, hogy felismerjenek, mert akkor minden bizonnyal az lenne a téma, hogy vajon ismerjük-e egymást és ha igen, akkor honnan. Ez még a kisebbik baj lenne, csak az a gáz, hogy van a csoportban egy belieber. – fintorodtam el.

- Az, akit beajánlottál nekem lelki társként?

- Igen. – bólintottam kárörvendően mosolyogva. – Szóval…valójában el kell ismernem, igazad volt tegnap azzal kapcsolatban, hogy a beszélgetésünk nem folyosótéma volt. Már az is sok volt, amit ott beszéltünk, ugyanis tudod mit kérdezett ma tőlem ez a bizonyos belieber, akit egyébként Brooklyn Light-nak hívnak?

- Ötletem sincs. – gondolkodott el csücsörítve.

- Azt, hogy lehet-e egy személyes kérdése. És aztán azt mondta, hogy tegnap úgy hallotta, mintha te meg én beszélgettünk volna. – még most is ledöbbentett a csaj jó szimata.

- És ez rossz?

- Nekem igen. Nem akarom, hogy bárki rájöjjön, hogy mi közelebbről ismerjük egymást.

- Értem én…túl ciki, mi? – harapott ajkába.

- Nem azért. Hanem mert nem akarok újságpletyka lenni. Ha cikinek tartanám, akkor most sem ülnék itt, drágám. – forgattam meg a szemem.

- És azért hívtál fel, hogy ezt elmondd, vagy van még valami más is?

- Azért, hogy…

- Mellesleg megjegyzem… - vágott közbe - …nagyon cukinak tartom, hogy alig bírtál beszélni az üzenetrögzítőbe. – vigyorodott el. Erre csak gúnyosan kinyújtottam a nyelvem. – Akkor most én vágjalak pofon? – persze, ha én gúnyolódom, neki is kell…

- Az nem pofonvágás volt. Ne akard érezni az milyen. Na mindegy. – legyintettem, ő meg csak megforgatta a szemét. – Tehát azért hívtalak, hogy segítséget kérjek.

- Állok rendelkezésedre.

- Mit mondjak a csajnak, ha kérdez felőled…vagy felőlünk…?

- Nekem mindig azt mondják: vagy mindent mondj el, vagy mindent tagadj. Így nem fogsz belekavarodni, hogy miben hazudtál és miben nem.

- Rendben, akkor mindent tagadok. – döntöttem el azonnal.

- Egy gyors volt. – nevetett fel.

- Köszi a segítséget.

- Máskor is. – mosolyodott el kedvesen. Szemöldökeim összeugrottak ezen a gesztusán, de végül csak bólintottam amolyan „köszimajdfelhasználom” jelzésként. – Tudsz zongorázni? – simított végig a billentyűkön.

- Tudok. – felálltam, és visszaraktam a széket a helyére, ugyanis indulni készültem.

- Játssz valamit!

- Nem. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Miért? – vonta össze szemöldökét.

- Nem érdemelted még ki, hogy hallj egy ilyen művészt. – mutattam végig magamon, mire arcán egyszerre jelent meg a meglepődöttség és az a bizonyos kaján vigyor is.

- Mióta tanulsz?

- 4 évesen ültem először zongorához. Aztán kijártam a zenesulit. 3 éve magamtól tanulok mindent, már nem járok tanárhoz.

- Én is korán kezdtem a zenélést. – ujjait ismét végighúzta a billentyűkön, ám most úgy, hogy meg is szólaljanak. Gyönyörűen megcsinálta a húzást, a legmélyebb hangtól a legmagasabbig mindegyik hallatszott.

- Legalább egy közös van bennünk. – rántottam vállat. – Kik juthatnak be ide?

- Akiknek van kártyájuk.

- És a kártyával rendelkezők nem adhatják oda kölcsönbe a kártyát valakinek? – haraptam ajkamba félénken.

- Szeretnél zongorázni, ugye? – mosolyodott el.

- Már régen játszottam. – vontam vállat.

A következő pillanatban felállt, és eltávolodott a széktől.

- Csüccs! – mutatott a bőrszékre, majd a zongorára támaszkodott.

- Már mondtam, hogy előtted nem játszom. – sóhajtottam fel. – De nem azért, amit mondtam, az csak hülyeség volt…

- Szeretnélek hallani. – nézett rám csillogó szemekkel.

- De nem fogsz. – túrtam hajamba, majd lehajtottam a fejem, ám szemeim a zongorabillentyűkön hagytam.

- Miért?

- Mert csak…

- Játsszak előbb én? Én sem vagyok profi, tuti hibáznék. Attól félsz? Hogy hibázol?

- Is… - ajkamat már teljesen szétharapdáltam.

- Na, gyerünk, Blair! Játssz valamit. Mindegy, hogy lassú, vagy gyors.

- Neeem, nem akarok. – állítottam. Pedig ha tudná, hogy mennyire akarok! Régen játszottam már, és hiányzik.

- Tudod mit? Egyezzünk meg valamiben. – indult el felém, mire én félénken a zongorához simultam.

- Nem egyezkedem veled. – szögeztem le határozottan, legalábbis igyekeztem az lenni.

- Ne légy abban olyan biztos. – mosolyodott el.

- Maradj ott. – parancsoltam rá, mikor már csak 1 méterre volt tőlem. – Nincs most kedvem játszani.

- Én nem játszom. Kompromisszumot ajánlok, ami mindkettőnknek előnyös lehet.

- Viszlát, Justin. – indultam el az ajtó felé, ugyanis nem akartam vele semmiféle fogadalmat kötni, amihez tartanom kellene magam. Ha megszegem, az csak rosszabb lenne, mint az egész idő összevéve, mialatt élvezhetném a hasznom.

- 2 percet várj. – kapta el a kezem. Tekintetünk összeütközött, én rögtön elfordultam.

- 1 perc. – húztam ki a kezem az övéből, majd karba fonva vártam azt a bizonyos kompromisszumot.

- Egyezzünk meg abban, hogy szerzek neked kártyát, feltéve, ha mindig szólsz nekem, mielőtt idejössz.

- Tessék? – hangom most nekem csúszott fel egy oktávval magasabbra.

- Nem lenne jogod a kártyához. Ennyit megérdemlek. – vonta fel egyik szemöldökét.

- Arról ne számoljak be, hogy hányszor megyek vécére? – kérdeztem cinikusan.

- Nem azért kell beszámolnod, hogy mikor jössz ide, mert követni akarom a napod minden percét. Csak biztonsági okokból. – szemében most nem volt semmiféle érzelem, komolyan gondolta.

Percek telhettek el, míg rágódtam a válaszon. Készségesen tűrte, hogy gondolkodom, ami nem volt nagyon nehéz számára, mert mindvégig bámult. Ha nem nézett volna ilyen erősen, tuti hamarabb meg lett volna a válasz.

- Szerezz kártyát. – mondtam ki végül halkan.

- Kompromisszum elfogadva?

- Elfogadva. – bólintottam, de szememmel jeleztem neki, hogy nem szívesen teszem, csak a kártya miatt.

- Keress majd meg, ha szeretnéd. – kacsintott rám, majd vigyorogva leült a zongorához. Azt hittem, felrobbanok.

- Ó, olyan egy zsarolós, köcsög barom vagy. – löktem meg a vállánál, majd sarkon fordultam, és az ajtó felé igyekeztem.

- Meg fogod még köszönni azt a kártyát. – szólt utánam.

Nem is méltattam válaszra, csak bevágtam az ajtót, és belül dühöngve indultam el a szobámhoz vezető úton.