21. 'Mit szólsz hozzá...?'

Sziasztok, kedves olvasóim! :))♥
Ezermillió bocsánatkérés, hogy ilyen sok ideig nem jelentkeztem. A következőt viszont elvileg hamarabb fogom tudni hozni, mert a fele már meg van írva:)
Elmondhatatlanul köszönöm mindenkinek, hogy az előző részhez annyi csodálatos komment érkezett, tényleg el sem hiszem, hogy kaptam ilyeneket:) Felemelő érzés, hogy szeretitek, amit írok. Ezért cserébe tényleg próbálom a következő részt hamarabb hozni és talán egy kicsit hosszabbra fogalmazni. ;) Szeretlek titeket!♥
Nem tudom, hogy jutott eszembe, de utánanéztem a statisztikának, amit közzé is teszek:
Oldalmegjelenítések száma ma  45
Oldalmegjelenítések száma tegnap  84
Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban  2 137
Oldalmegjelenítési előzmények (összes)  10 728
Nagyon meglepődtem, hogy az összlátogatottság már 10.000 felett van.

Na, és akkor térjünk rá a részre:
Nem tudom mennyire számítottatok erre, és nem tudom, mennyire tetszik nektek. Remélem sikerült elfogadhatóra megírnom:) Ha van valami, amit ti máshogy csináltatok volna, akkor írjátok meg, hátha legközelebb hasznát veszem:)
Igazából nem tudom eldönteni, hogy legyen meg még köztük az ellentét, vagy kezdjenek el összemelegedni. Oké, tudom, ti a másodikat szeretnétek:DD De bennem vannak még kételyek. De igyekszem őket eloszlatni. :))
2 fontos dologról kell még megemlékeznem: az egyik, hogy remélem mindenki látta már a Boyfriendet! Én IMÁDOM!! de nagyon. :$
A másik pedig, hogy a blog megkapta az első díját! A sok komment után ez csak még megtisztelőbb dolog, ráadásként jön még az, hogy alig nem is tartunk még olyan elől:) A díjat nagyon köszönöm JustBetsynek! :))

És akkor most jöjjön a - remélem - várva várt rész:)
Kellemes Olvasást mindenkinek!♥

Egy újabb napnak nézünk elébe. Ma szombat van. Holnap telik le az egy hét. Egy hete itt vagyok. És jövő héten megy el Justin, hiszen azt mondta nekem, hogy 2 hétig lesz itt. De ez nem is tudom, miért jutott eszembe…van ebben valami fontos? Nem, nincs.

Nekem még 5 hetem van hátra. 5 hét New Yorkban… Bevallom, jobbnak gondoltam ezt az egészet. Én úgy számítottam, hogy majd bejárom az egész várost és ilyenek, de ehelyett egyik program követi a másikat, kemény munka van. Ebben a pillanatban viszont úgy határozok: Én igenis fel fogom fedezni New Yorkot!

Egyszer vagyok itt, az istenért! Talán leszek még, de a jövőben semmi sem biztos. Úgyhogy meg kell ragadni minden alkalmat.

Ezen viszont nem volt sok időm gondolkodni, mert készülnöm kellett. Ma készítik el rólunk azt a képsorozatot, amit felhasználnak majd az 1 hetes ittlétünk és szorgos munkánk ajándéka és egyben kitüntetéseként. Elviekben holnap meg is kapjuk a kész naptárat. Annyira nem izgulok, készült már naptár rólam, amit az emberek meg is vehettek, szóval ebben nincs semmi újdonság.

Tegnap este megmosott hajam igencsak szép formában száradt meg, így úgy gondoltam, kiengedve hagyom. A nap nagy részében felfogom, mert a fotózásokra készített hajaim legtöbbször úsznak a hajlakktól meg néha a csillámportól. Egyszerűbb, ha nem kell folyamatosan sepergetnem ide-oda. De most friss volt és üde, így hát élvezni tudtam, ahogy hosszú hajam a hátam közepét simogatja.

Ahogy az elmúlt napokban is, sminket ismét nem raktam fel, mert a sminkesem úgyis lemosná, mondván, hogy neki natúr bőr kell.

Reggeli után belebújtam a bokacsizmámba, összeszedtem egy táskába minden szükséges kelléket, és kelletlenül bár, de elindultam a fotózásra. Időközben azt is megjegyeztem, hogy egy okkal több van, amiért sétálgatni mehetnék a városba: új ruhákat és kiegészítőket kell beszereznem.

~*~

- Mi újság, Blair? – lépett mellém Brooklyn. Jaj, ne, már csak ez hiányzott…!

- Á, teljesen össze vagyok zavarodva. Annyi programom van…neked is? – jobb ötletnek találtam a sajnálkozást, mint a „nincs semmi különös” választ, mert akkor lefogadom, hogy kitért volna Justinra.

- Nekem is, de szerencsére követhető. Meg…végülis ezért jöttünk, nem? – nevetett fel.

- Végülis de. – éltem szavaival mosolyogva.

- Neked lesz még ma fotózás?

- Nem. Csak egy van naponta. Neked nem?

- Nekem ma kettő van, holnap pedig egy sincs. – vigyorgott.

- Ó, de jó neked. – biggyesztettem le ajkaim. – Nem kell vasárnap is csinálnod ezt a felhajtást. Imádok modellkedni, de órákat tölteni a sminkes-és fodrászszékben már nem.

- Azt én sem nagyon szeretem.

Egy mosollyal nyugtáztam szavait, s csendben sétáltunk tovább. Csak azt nem értettem, ő miért jön velem…?

- Figyelj…. – kezdett bele, de megállt. Majd újra mély levegőt vett. – Nincs kedved eljönni velem holnap a közeli plázába?

- Nagyon megharagudnál, ha nemet mondanék? – gondolkodnom sem kellett ezen. Semmi kedvem nem volt éppen vele vásárolni. Egyébként jó fej csaj, de csak lenne. Ugyanis mindig attól kell félnem, hogy a következő pillanatban Justinról fog kérdezni és így egyáltalán nem lehet elengedni magam a vele folytatott beszélgetések során. – Tudod, nekem van holnap fotózásom, meg szeretnék egy kicsit beszélgetni az otthoniakkal is. Úgy értem, Skype. Meg rendbe rakom a szobám, mert sikerült tegnap rendesen feltúrnom. – nevettem fel kínosan. Utóbbi csak apró hazugság volt, az első kettő valós ok. Tényleg beszélgetést terveztem a családommal, na meg persze drága barátnőimmel.

- Ó, értem. – sóhajtott szomorúan. – Akkor majd legközelebb. – mosolyodott el halványan. Nekem rögtön bűntudatom támadt, de nyugtatott a tény, hogy most nem rosszindulatból cselekedtem, csupán elővigyázatosságból. Még a hotelben tudnék is menekülni előle, de egy plázából nem tudok elszökni hirtelen, ha nem kívánt téma kerül szóba…

Mosollyal bólintottam, majd elköszöntem tőle, ugyanis a lifthez értünk. Ő a lépcsőházat vette igénybe. Ahogy utánanéztem, még erősebben rám tört a lelkiismeretem. Úgy értem a lelkiismeret furdalásom. Talán mennem kellett volna.

De végül nem szóltam utána. Jobb, ha még várok egy kicsit. Ha a közeljövőben is kérdezgetni fog Justinról, akkor végleg leteszek arról, hogy szorosabb barátságba kerüljek vele. De ha nem, akkor megpróbálhatjuk.

A lifttel gyorsan felértem, a szobám pedig már alig 20 lépésre volt onnan. Örömmel nyugtáztam, hogy így délután 3 óra felé végül ismét sikeresen túléltem a hajlakkot. Hajgumim után nyúltam, de mikor az összefogásra került a sor, mégsem tettem meg. Szerettem volna kicsit érezni hosszú hajam lobogását.

Küldtem anyának, Geraldinenak, és Denisenek egy-egy SMS-t, hogy ráérnének-e estefelé egy kis Skype-ra. A válaszok hamar érkeztek vissza: Geraldine és az ikrek ráérnek, anyáék nem, de holnap igen. Szuper!

Bőröndömben lapuló laptoptartó táskámat kivettem, az ágyra fektettem, és mióta megérkeztem, most először végre beüzemeltem a gépem. Bedugtam a töltőt, hogy véletlenül se merüljön le idő előtt, és míg vártam, hogy életre keljen, az órarendes táblázatot tanulmányoztam. Holnap mindössze egy fotózásom lesz, de szólt Lena, hogy holnap tart Misha egy rövid konferenciát, amin értékeli az elmúlt egy hetes teljesítményünket, és valami másról is szó lesz, de azt nem mondta meg.

A gépem feléledt, ujjlenyomattal beléptem – azaz végighúztam az ujjbegyem a kis érzékelőn, és megjegyzem, ez a megoldás nekem jobban bejön, mint a jelszavas, mert ezt valójában lehetetlen feltörni – és rögtön az internethez csatlakoztam. Eddig csak telefonról Twittereztem és Facebookoztam, de gépről könnyebb. Mindkettőbe beléptem. Lesokkoltam az adatok láttán. Facebookon jött 154 üzenetem, 194 ember ismerősnek jelölt, ezen felül 701 értesítésem volt. Ez hogy a fészkes fenébe történhetett, úgy őszintén? Lehetetlen!! Ráadásul 2 nap alatt? Mert tegnap nem léptem fel se ide, se Twitterre. Twitteren hasonló helyzet volt, csak még „rosszabb”: a követőim száma megnőtt 49.602-re. Na ez az, ami már tényleg lehetetlen.

Rengeteg ’direct message’ érkezett, s kíváncsiságból belenéztem párba. A legtöbbje arról kérdezett, hogy mi közöm van Justinhoz és hogy milyen érzés a kanadai OLLG-nek lenni. Az olvasás közben valójában majdnem sokkot kaptam. Ez nem történhet velem.

Következő utam Justin adatlapjára vezetett, ahonnan a választ és okot vártam a követőim számának hirtelen megnövekedésére. A tweetek között böngészve ráakadtam egyre, amelyet tegnap írt, s tartalmazta a felhasználónevem.

rosszat cselekszem egy jó ügy érdekében. emlékezz, @BlairyC, hogy még tartozol nekem!

Milyen kedves…vagy inkább kedvesen ironikus. Gondolkodás nélkül fogtam bele a válasz írásába. Nem hagyhatom szó nélkül.

a tegnapot vehetjük a tartozás megadásaként. tehát kvittek vagyunk, nem kérek több említést a tweetjeidben.

Reméltem veszi a lapot, hogy nem akarok egy olyan személy adatlapján megjelenni, akinek több, mint 20 millió követője van. Az pedig, hogy kissé durva voltam, szerintem érthető. Úgysem fog megsértődni, és bár nevet nem említettem, úgyis fogja tudni, hogy neki címzem.

Nem is vetettem több ügyet arra, hogy talán válaszol-e, vagy nem, helyette inkább visszakövettem pár tíz embert.

~*~

- Ó, hívnak az ikrek. – jelentettem be szomorúan Geralnek. – Sajnálom, nővérkém, mennem kell.

- Rendben, éppen jól jön, mert nekem is. – nevetett fel. – Jövő héten lehet New Yorkba megyek, szóval ha van kedved és időd, akkor találkozhatunk majd. Bár lehet, hogy amúgy is fogunk, mert Mishával beszélnem kell. Kifutós fellépésem lesz.

- Hmm, az nem rossz. – kacsintottam bele a kamerába. – Majd megbeszéljük a dolgot, még addig van idő.

- Persze. Majd kereslek. Puszillak.

- Szióka! – dobtam puszit, majd kikapcsoltam a kamerát, és felvettem a kapcsolatot az ikrekkel. Amint megjelent a képernyő, megpillantottam drága barátnőim idióta pózait.

- Buon giorno, la nostra amica bella! (Jó reggelt a mi szép barátnőnknek!) – mondták kórusban, vigyorogva.

- Kicsit messze vagyunk már a reggeltől, nem gondoljátok? – nevettem fel boldogan. Hiányoztak már, és örültem, hogy végre így láthatom őket.

- Nem változtál semmit, Blairy. Jaj, úgy hiányzol! – vette magához a szót Denise.

- Nekem is ti, csajok, higgyétek el! – szomorúan, mégis mosolyogva kémleltem a képernyő túloldalán lévő két dilis csajszimat. – Hogy ityeg? – kérdeztem játékosan.

- Hiányzol az egész osztálynak. Sőt, az egész sulinak! – ezennel Cassie beszélt.

- Ó, azt erősen kétlem. – nevettem.

- Rick teljesen magába zuhant, mióta megtudta, hogy már nem jössz vissza egy jó ideig.

- Nem érdekel Rick. – vontam vállat könnyedén, a szívem mélyén viszont igenis megremegtem. Jaj, de na…csak nem szenved. Vagy…ó, nem! Hagyjuk Ricket.

- Ismét szóváltásba keveredtél Twitteren a pasimmal. – vigyorgott Denise.

- Ó, szóval jártok? – kérdeztem sunyin, kacéran.

- Ah, jó lenne. – sóhajtott. – Tényleg, mi van veletek?

- Nincs olyan, hogy mi. Ő van, meg én. És az van, hogy tegnap este elbeszélgettünk egy kicsit. – vallottam be szerényen.

- Blair, addig nem mozdulsz a gép elől, míg el nem mondasz mindent.

A parancs hallatán satuba vágtam magam, és Denise „kedves” kérésére belekezdtem a mesélésbe.

~*~

- Szóval ennyi. – sóhajtottam fel örömömben, hogy így negyed óra folyamatos beszélés után végre megpihenhetek.

- Csináltál már róla félmeztelen képet? Emlékszel, megkértelek!

- Denise, ez most komoly? – nyöszörögtem fel. – Legalább az előző beszédemre reagálj már valamit, ne rögtön másra térj rá. – a végén azért elmosolyodtam, nehogy megsértődjön.

- Jól van, oké, bocsi. – horgasztotta le orrát. – Csak…na, azért mégis Justinról van szó. Ismersz, hogy olyankor nem bírok magammal.

- Persze, tudom, drága. – bűntudatom támadt, hogy megsértettem, ha nem is túlságosan, de mégis megtettem. – Tudod mit? Így 7 óra után már biztos itt van a hotelben. Felhívom, és ha ide tud jönni, akkor beszélsz vele. Mit szólsz hozzá? – ajánlottam kedvesen. Ő viszont lesokkolt.

- Uramisten, ez komoly? – tátotta el a száját. – Te jó ég, szent szűz Mária, persze, hogy benne vagyok. – elvigyorodott, kezeivel őrült módjára kezdett kalimpálni a levegőben.

- Akkor shh! – tettem mutatóujjam ajkaimra, majd kikerestem Justint a telefonomból és tárcsázni kezdtem. 4 csörgés után még mindig semmi.

- Nem veszi fel? – ment el Denise kedve.

- Nyugi, fel fogja. – és amint ezt kimondtam, meg is történt.

- Üdvözlöm, Chuck Norris a vonalban. Kivel beszélek? – szólt bele kedvesen, de hangja elárulta, hogy vigyorog.

- Ha maga Chuck Norris, akkor gondolom már azt is tudja, hogy miért hívom. – ugyanazzal a hanggal válaszoltam.

- Persze, hogy tudom. Annyira hiányolja nélkülözhetetlen személyem, hogy azt szeretné, ha felkereshetne engem.

- Oké, nem tudom honnan jön neked ez a duma, de inkább elmondom, amit akarok, mert mégsem vagy annyira Chuck, mint ahogy azt te szeretnéd. – sunyin elmosolyodtam válaszomon. – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy nem tudnál-e feljönni a szobámba. – tértem rá egyből.

- Tessék? Miért? – nem kicsit meglepődött.

- Egy szívességet szeretnék kérni tőled.

- Még az előző szívességemet sem háláltad meg. És megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, a tegnapival koránt sincs megadva a tartozás.

- Szóval nézed az adatlapom. Most lebuktál. – vigyorodtam el győzedelmesen. Nem jött válasz. – Nyertem. – haraptam ajkamba.

- Oké. Mit kell tennem? – sóhajtott fel megadóan.

- Csak gyere fel. De siess, mert már tűkön ül az a bizonyos személy. – Denise láttán elmosolyodtam. Szegény már a körmeit rágta.

- Személy? Mi, ott van az a Brooklyn? Mert akkor nem megyek.

- Nem, nem róla van szó. Csak, kérlek, siess…és készítsd elő a legdögösebb formád. – tettem hozzá kacéran, közben vigyorogva Denisere kacsintottam, aki máris olvadozásba kezdett.

- Uh, woow…gőzöm sincs, mi lehet ott, de oké. – nevetett fel. – És ne felejtsd el, már kettővel tartozol. – alighogy kimondta, lerakta a telefont, így nem tudtam reagálni.

- Jön. – vigyorogtam bele a kamerába. Denise akkorát sikított, hogy még az én fülem is belefájdult. Cassie ráüvöltött, hogy lehet ekkora hülye, sőt szegényt még meg is bökte, de Dent látszólag semmi nem érdekelte jelenleg. – Csak annyit kérek, Denise drágám, hogy ne sikoltozz, amikor itt van, és kezeld őt a lehető legnormálisabban. Hidd el, sokkal jobban be fogsz neki jönni, ha nem isteníted őt.

- Rendben, úgy lesz. Ha te mondod, megteszem. – megköszörülte a torkát és próbált komoly lenni. – De most még hagy sikítozzak, jó? – kérdezte boldogan, de választ nem várva ismét kicsattant önmagából. Cassievel összemosolyogtunk, ezután pedig csak vártuk, hogy megjöjjön a várva várt személy.