18. "Csajeste"

Hali, csajook! :))

Megint sűrű elnézések közepette kell az első sort megírnom. Igen, tudom, régen volt már rész, de mostanában nagyonnagyon és még annál is jobban összejöttek a dolgok, ez pedig a következő héten is folytatódni fog. Ráadásképp ez a hétvége csupán egy napos volt, mert mi szombaton is mentünk suliba...:/

A lényeg nem is ez, hanem az, hogy most már megjöttem a résszel! :DD Igazából annyira sok minden nem történik benne, valójában Justin-mentes, de Justin helyett egy "új" személy érkezik, aki valójában mindig is ott volt, csak nem szerepelt. :) Az elkövetkezendőkben viszont nagy szerepe lesz, ezért már be kellett őt hoznom:) Ja, és egy elég fontos dolog azért még történik. Lehet nem is jösztök rá, de majd úgyis kiderül. :)

A kommentekért nagyon hálás vagyok, és bár megint nem jött össze a 10, azért én mégis reménykedem, hogy hamarosan többen is kedvet kapnak a kommentezéshez. :)

Ennyi lenne mostanra, remélem tetszeni fog a rész.

Kellemes Olvasást.♥

Útközben irányt változtattam. Az ajtóm előtt elhaladva Cariné felé igyekeztem. Zsebre dugott kézzel lépdeltem, szememmel követtem egyszer bal, majd jobb oldalt felbukkanó lábamat. Justinon gondolkodtam. Végre helyreraktuk a dolgokat tegnap, lecsillapodtak az érzelmeim, most pedig megint felhúzott. Miért kell neki alkut kötnie velem? Úgy őszintén? Bár ez a haragom kevésbé sem volt olyan indulatos, mint a tegnapi, aminek örültem.

Megszokottan kopogtam be az ajtón, és köszöntem mosolyogva az ajtót kinyitó Carinnek.

- Mizu, drágám? – huppant le mellém az ágyra, a körömlakkos üvegéért nyúlt.

- Te komolyan megint körmöt festesz? Mikor Bieber jött, akkor is azzal szenvedtél. – nevettem fel.

- Justin. – javított nyomatékosan, mire megvontam a vállam. – És igen, mert annyi körömlakkom van, hogy tengert lehetne vele rekeszteni, szóval valahogy el kell használnom őket. Apropó, neked nincs kedved segíteni nekem a pocséklásban?

- Körömlakkot sosem pocséklunk! Meg úgy általában semmit. – most én szóltam rá úgy, mint az előbb ő rám. – De ha megengeded, akkor segítek fogyasztani őket. – vigyorodtam el végül. Felcsillant a szeme.

- Abban a dobozban vannak, válogass kedvedre. Ha valamelyik tetszik, neked is adom. – a bőröndjén fekvő elég tágasnak látszó dobozkára mutatott, én pedig megindultam felé. Felvettem és az asztalra raktam. Kinyitása után elakadt a szavam is. Rögtön kiszúrtam belőlük egy jópárat, ami nagyon jól nézett ki.

A nagy válogatás közepette nem is hallottam, hogy kopognak, csak annyit láttam, hogy Carin az ajtó felé rohan. Nem is foglalkoztam ezzel többet, jobban lefoglaltak a körömlakkok. Kiválasztottam egy csillogó sötétes-szürkés kéket, egy korallszínűt, egy halvány rózsaszínt, és egy pirosat. Aztán hozzácsaptam még egy nagyon szép nem is tudom megfogalmazni milyen színűt, ugyanis minél több oldalról néztem, annál több színnek láttam. Nem tudom, hogy…

- Blair?! – az éles hang hallatán elejtettem a szép körömlakkot, szerencsére semmi baja nem lett. Fejem automatikusan fordult a hang felé.

- Anne? – a meglepődöttség nem kicsit végigfutott rajtam. – Te még itt?

- Igazából jöttem Carinhez elköszönni, aztán mentem volna hozzád, mer beszélnivalónk van. De ha már itt vagy, akkor elmondom, hogy…

- Mit? – ezen elmosolyodott.

- …hogy sajnos egy ideig nem tudom vállalni a tanításod. – ez még jobban meglepett.

- Miért, mi történt?

- Semmi rossz nem történt. Csupán annyi, hogy Selenának Ausztráliába kell mennie, és nem szeretné, hogy huzamosabb ideig hanyagolja a tanulást.

- Ó, értem. – bólintottam. – De akkor velem mi lesz? Elvégre ki van fizetve a taníttatásom, nemde? – nem akartam tapintatlan lenni, de ezt jogomban állt megkérdezni.

- De, de, ez így van. De ne aggódj, megoldottam a problémát. – mosolyodott el. – Találtam neked egy szuper tanárt. A szüleiddel már beszéltem, ők beleegyeztek az ideiglenes váltásba.

- És ki lenne az illető?

- Jenny Sadric. – ez a név nem igazán mondott nekem valami sokat.

- És ő kicsoda?

- Hamarosan megtudod. Holnap lesz vele órád, ha jól tudom délelőtt 9-től 1-ig.

- 4 óra hossza? – azt hiszem elsápadtam.

- Nem lesz az olyan vészes. – nyugtatón elmosolyodott. – Remekül tud olaszul is, tehát azt sem kell hanyagolnod. A nyelv ugyebár az egyik legfontosabb a matek és irodalom mellett.

- Ez egy jó hír. Mármint, hogy folytathatom az olaszt. – mosolyodtam el.

- Viszont ne haragudjatok, de nekem most mennem kell. Selenáék már várnak odalent. Szia, Carin! – fordult az említett felé, és megölelte. – Szia, Blair! Sajnálom, hogy nem taníthatlak egy időre, de igyekszem visszajönni hamar. – kedvesen széttárta karjait, én pedig megöleltem.

- Szia, Anne. – váltam el mosolyogva. – Ha rossz lesz a tanár, szidni foglak. – játékosan megfenyegettem, de a végén mindhárman elnevettük magunkat.

Anne elment, Carinnel pedig belevágtunk a körömlakkozásba.

- Mit gondolsz Selenáról? – hirtelen érhette a kérdésem, mivel nagy szemekkel bámult rám. – Mi az?

- Ja, semmi. – rázta meg a fejét. – Hogy mit gondolok? Nagyon szép, kedves és jófej.

- Igen, erre számítottam. – sóhajtottam fel.

- Komolyan őt sem bírod? – csóválta meg a fejét mosolyogva, s folytatta körme festését.

- Szép, meg minden, de szerintem kissé kényes. Meg nem tudom…nem szimpi. – vontam vállat.

- Nem is ismered. – vádolt meg.

- Elég annyi belőle, amit az újságokban olvasok.

- Az újságoknak fogalmuk sincs, hogy milyen egy celeb személyisége. Higgy nekem. Tapasztalatból tudom. Justin sem olyan, mint gondoltad. Vagy igen?

- Nem, nem olyan. Rosszabb. – jelentettem ki határozottan.

- Jaj, ugyan már, Blair! Csak azt ne mondd, hogy Justin nem jó arc. – mosollyal igyekezte feljavítani dorgáló hangnemét.

- Zsarol. Engem. Zsarol… - meg kellett ismételnem, hogy biztos felfogja, amit mondtam. – Meg amúgy is…nem jó arc. – használtam szavait.

- Velem jófej. Mindenkivel az. Biztos, hogy veled is. – valójában tényleg az volt velem is, ha jobban belegondolok. Csupán én állítottam be őt egy seggfejnek. De ezt nem vagyok hajlandó bevallani. Így inkább nem válaszoltam. Valószínűleg láthatott rajtam valamit, mert ismét megcsóválta a fejét.

- Carin, megyek telefonálok egyet, oké?

- Persze, nyugodtan.

- Elvihetem a körömlakkot? Estefelé ígérem visszahozom.

- Persze, már mondtam, neked is adom. – nevetett fel.

- Jaj, dehogy. Ez nagyon szép.

- Na, akkor meg főleg neked adom.

- Komolyan? – vontam fel szemöldököm.

- Persze. Vidd nyugodtan.

- Ó, akkor nagyon szépen köszönöm. – hálásan nyomtam puszit az arcára. – Azért este majd átjövök dumálni. Persze, ha nem gond…

- Jaj, Blair, dehogy! – mosolygott. – Áthívom majd Pattie-t is, persze ha nem gond.

- Ő ki?

- Justin anyukája.

- Ó. – forgattam meg a szemem.

- Pattie nagyon kedves, életvidám csajszi. Ha megismered, imádni fogod! – olyan nagy lelkesedéssel beszélt róla, hogy elhittem, talán nem tőle örökölte Justin a tulajdonságait…

- Hát akkor jó. Csajbuli. – vigyorodtam el.

- Az ám! – helyeselt nevetve.

- Még egyszer köszi a lakkot. Akkor majd jövök. Puszillak. – dobtam neki egy puszit az ajtóban állva, amit leutánzott. Mosolyogva hagytam el a szobát és mentem az enyémbe.

~*~

- Igen, Denise, de nyugodj már le! – csitítottam nevetve.

- Ó, add már meg légyszi a számát. – rukkolt elő egy „fenomenális” ötlettel.

- Tessék? Hogy adhatnám meg, te kis bolond?

- Miért, nem szabad? – láttam lelki szemeim előtt legörbített ajkait.

- Akármennyire is nem érdekel, azért mégsem akarom, hogy megbízhatatlannak gondoljon.

- Ja, ez mondjuk igaz. – megkönnyebbülés volt ezt hallani. Hátha már nem fog nyaggatni ezzel a Justin - témával. – Akkor majd ha egyszer élőben beszéltek, akkor hívj fel, és majd odaadod neki a telefonod, én pedig beszélek vele, jó? – hangja annyi lelkes és reménykedő volt, nem bírtam nemet mondani.

- Rendben, szivi. – mosolyogtam bolondosságán és őrületes rajongásán.

- Kérd majd meg, hogy vegye le a pólóját és csinálj róla képet, amit majd átküldesz nekem. Jaj, Blairy, még mindig nem hiszem el, hogy személyes kapcsolatban állsz JUSTIN BIEBERREL!!!! – a végén akkorát sikított, hogy a telefont egy méterre kellett tartanom a fülemtől, de még úgyis hallottam a hangját.

- Én ugyan nem kérem meg. – tiltakoztam, miután visszaemeltem a telefont a fülemhez.

- Akkor majd én megkérem.

- Oké. – hagytam rá.

- Mondd meg neki, hogy kövessen vissza twitteren, hogy tudjak neki ’direct message’-t írni.

- Feltétlenül.

- Ennyire ne lelkesedj. – dorgált.

- Tudod, hogy engem nem érdekel… - legalábbis az, hogy mi történik vele.

- Rendben, oké, felfogtam. Lekattanok a témáról. – sóhajtott fel. – De azért azt komolyan gondoltam, amit mondtam. – figyelmeztetett.

- Oké, én is fogtam. – nevettem fel. – Denise, drágám, ne haragudj, de le kellene tennem a telefont.

- Okézsoké, nem akarlak feltartani. Sok dolgod van egyébként? – jól esett, hogy tényleg csak kíváncsiságból kérdezi.

- Még most csak fotózások, edzések, táncórák és a sulit helyettesítő magánórák vannak. Hát igen…”csak”… - nevettem fel saját szavamon.

- Jó lehet neked, de azért nehéz is.

- Ez igaz. – bólogattam.

- Képzeld, tudod ki érdeklődött ma felőled?

- Ne csigázz!

- Rick O’Brien!! – majdnem szótagolta a szavakat a hatás fokozása érdekében.

- Hogy meghaltam-e már? – forgattam meg szemeim.

- Azt kérdezte, hogy visszajössz-e még a suliba. Mikor mondtam, hogy nem valószínű, akkor kérdezte, hogy miért. Én pedig elmondtam neki, hogy éppen New Yorkban vagy a modellkedés miatt. Ugye nem gond? – végére hangja elhalkult, félve kérdezte.

- Nem. Egyáltalán nem érdekel már az a kölyök.

- Akkor jó. – hallhatólag megkönnyebbült.

- Viszont most már tényleg megyek, mert Carin vár.

- Oké, és bocsi, hogy feltartottalak.

- Sosem tartasz fel, szívem. – mosolyogtam el a cipőm húzása közben.

- Sok sikert a továbbiakhoz. Cassie is puszil még egyszer. – igen, vele már beszéltem, és el is köszönt.

- Én is puszilom őt, szeretlek titeket. Hiányoztok, nem is kicsit. – arcvonásaim akaratlanul is szomorúvá váltak.

- Nekünk is te, de inkább örüljünk, hogy jó helyen vagy. – öntött belém lelket. Igen, látszik, hogy ő az örökös lelkizősöm, aki mindig próbál lelkesíteni.

- Remélem lesz haszna. – nevettem fel.

- Tuti. Na, akkor majd beszélünk. Csók, drága!

- Puszkó! – köszöntem mosolyogva, majd leraktam a telefont.

Gyors léptekben indultam Carinhez, ugyanis már 8 óra körül járt, nem akartam sokáig kint maradni. AZ odáig vezető úton azon gondolkodtam, vajon miért érdeklődött irántam Rick. Tudja, hogy én már teljesen letettem róla. Utálom őt. Kész.

Kivertem őt a fejemből, s tiszta gondolatokkal kopogtam az ajtón. Reméltem, hogy nem lesz kínos ez a rövidke idő, amit együtt töltök majd nem szívlelt „barátom” édesanyjával. És azt is reméltem, hogy nem lesz velem lenéző, vagy valami hasonló. Lenne oka, persze, de azért mégis reménykedtem.

- Jaj, csajszi, jó hogy jössz. Pattie már majdnem elment. – megkönnyebbülést sóhajokat kiadva invitált be.

- Bocsi a várakoztatásért, csak elhúzódott a telefonbeszélgetésem. – sűrű mentségek közepette siettem be az ajtón, s vettem le a cipőm.

Mikor felegyenesedtem, egy csodaszép fiatal, mosolygó nővel találtam szembe magam. Bizonyára ő lehetett Pattie, Justin édesanyja. A kisugárzása rögtön megtetszett.

- Szia, Blair. Pattie Mallette vagyok. – nyújtotta felém a kezét mosolyogva.

- Blair Collins. – mutatkoztam be vidáman, megráztam a kezét. Nagyon szimpatikusnak tűnt.

- Blair, tehát ő Pattie, Justin édesanyja. Pattie, ő pedig Blair, az egyik régi jó barátnőm tehetséges pici lánya. – Carin átvette a bemutató szerepet. Elmosolyodtam engem leíró megfogalmazását.

- Ha nem lenne gond, akkor kérném, hogy tegezz, rendben? Nem igazán viselem jól a Ms Mallette megszólítást így 36 évesen. Túl öreggé tesz. – nevetett fel Pattie.

- Ahogy szeretnéd. – bólintottam én is nevetve. – És köszönöm.

- Úgy látom, Blair, hogy Pattie jobban bejön, mint Justin. – vigyorgott Carin.

- Carin… - böktem oldalba, szemeimben én magam is láttam, ahogy a boldogság átvált szikrázó villámokká, melyek egyenesen felé haladnak.

- Ne aggódj, tudom, hogy mit gondolsz a fiamról. – nyugtató mosolyt küldött felém. – Én azért mégis szeretnélek megismerni, mielőtt véleményezni kezdek rólad, persze csak ha nem gond. – túláradó kedvessége egyenesen meghökkentett.

- Nem, egyáltalán nem. – mást nem tudtam kinyögni, annyira meglepő volt, ahogy bánt velem.

- Csináljuk a szokásosat? – vigyorodott el Carin.

- Mi a szokásos? – nevettem fel kínosan.

- Videóüziii! – mint valami cukorkának örvendő kislány, úgy kezdett ugrálni.

- Neeee, Carin, most ne. – Pattie nyöszörögve döntötte hátra a fejét, látszott rajta, hogy semmi kedve. – Nincs most ahhoz energiám.

- Jól van. B terv. – mondta könnyedén. Persze, nem is Carin lenne, ha nem lenne tele ötletekkel… - vesézzük ki és értékeljük a Men’s Vogue pasimodelljeit. – kapta fel az éjjeliszekrényről az említett újságot, és az orrunk alá dugta.

- Oké. – vágtuk rá egyszerre Pattievel. Összenéztünk, majd elnevettük magunkat, Carin pedig azon nevetett, ahogy mi nevetünk.

Az este jónak ígérkezett, és őszintén reméltem, hogy Pattie tényleg olyan személyiség, mint ahogy ezen rövid idő alatt megismerhettem.