23. Zongoratermi történések

A cím.....káosz. :DDD Vicces és szánalmas is egyben. De ez pattant ki a fejemből:D
Sajnálom, hogy megint így elhúzódott a következő rész felrakása, de valamiért nem voltam megelégedve vele. De jobb lett volna, ha felrakom 3 napja, mert nagyjából semmit nem változtattam rajta azóta sem. Na mindegy...
Az elmúlt részhez érkezett kommentok közül kiemelném poppy kommentjének egy részletét:
ui.: Kedves 20 [már 21:)] rendszeres olvasó! Legyetek szívesek felülkerekedni a lustaságotokon és írni 1 komit. Nem nagy fáradtság. Tényleg nem. Köszönöm :)
Hát ez rettenetesen jól esett♥ és egyben egyet is értek vele:D Mármint...egy részt én legalább 3 óráig írok, és egy 5 perces komment dobása szerintem ahhoz képest semmi. Nem akarok nyafogni, rábízom mindenkire, hogy gondolkodik erről:)
Szerintem én most nem is fűznék hozzá semmi mást. Ja, még egy dolog!
Nagyon szépen köszönöm Mesinek, hogy segített a zene kiválasztásában:)) Még nem értitek, de majd a rész elolvasása után fogjátok:)
Kellemes Olvasást.♥

A zongorához sétáltam, leültem a kellemesen kemény székre és eltöprengtem a billentyűket bámulva. Ez az eltöprengés leginkább abból állt, hogy az engem körülvevő zajokra próbáltam összepontosítani. Igyekeztem eldönteni, hogy mit csinál a magam mögött hagyott fiú; utánam jön, vagy amint bejött, ki is fordult. Bosszantó volt, hogy nem észleltem semmit. Még csak szuszogást sem. De nem akartam feladni. Én már megtettem a nehezét, hiszen miattam vagyunk itt. Azt akartam, hogy a beszélgetést ő kezdje, mivel az ő érdeke, hogy megismerjem, nemde?

Ujjaimat lágyan végighúztam a fehér billentyűkön és próbáltam úgy tenni, mintha egy otthonos környezetben lennék, kicsit sem feszült állapotban. Az utóbbiban kevésbé voltam sikeres. Sajnos még mindig nem tudom elengedni magam, mikor egy légtérben vagyok vele. Vagy nem is az a baj. A baj inkább az, hogy egy légtérben vagyok vele kettesben. Nincs itt senki, akitől elvárhatnám, hogy kihúzzon a kínos pillanatokból. Nekem kell egyedül megoldani a helyzetet.

- Oké. – pattantam fel a helyemről. Szavam a gondolatomra volt válasz, de egyben elővezette az elkövetkezendő kimondott gondolataimat is. Megfordultam, valahogy éreztem, hogy az ajtónál áll. Keresztbe font karral és lábbal, sunyin mosolyogva. Utálom ezt. Ezt az egész helyzetet. – Ha már egyszer idejöttünk, legyen értelme. Nem akarok kimaradni a semmiért. Beszélsz, vagy mehetek? – határozottan tártam elé két választási lehetőséget, nem állt módomban ettől eltérő választ elfogadni.

- Csak vártam, hogy mikor kérsz meg. Elvégre te akartál beszélgetni, vagy rosszul emlékszem? – elrugaszkodott az ajtótól és laza testjárással felém közeledett. Másfél méterrel előttem végre megállt, ami bár kevés volt, de roppant örültem neki, mert már megijedtem, hogy még tovább akarja csökkenteni a távot.

- Attól még a sarkadra állhatsz. – ezt a választ jobbnak találtam, mint egyetérteni vele.

- Ha megtettem volna, az lett volna a baj. Mindegy, mit csinálok, neked az baj. – komoly volt, mosolya is eltűnt, de szemében láttam, hogy bár tisztában van mindezzel, mégsem sértődött meg érte.

- Felejtsük el. – javasoltam.

- Amint alulmaradsz, felejtsük el? – folytatta a kötekedést.

- Veled nem lehet komolyan beszélni. – feladván a küldetésemet egy sóhajjal az ajtó felé indultam. A baj csak az volt, hogy míg én megtettem a köztünk elterülő másfél méternyi távot, neki volt ideje kapcsolni, így semmi esélyem nem volt a távozásra.

- Ne add fel ilyen könnyen. – állt be elém, épphogy nem sétáltam bele. Dühödten néztem fel rá. – Mindig addig kell kiállni magadért, míg el nem fogadják az akaratod.

- Átmegyünk lelkizésbe?

- Egy tanács miért lelkizés? Ezek szerint én minden percben lelkizek, csak mert ellátnak tanácsokkal? Nem. – képletes kérdésére meg is adta a választ, amelyre én nem is tudtam volna mit mondani.

- Volt már bajom abból, hogy túlságosan kiálltam magamért. – magyaráztam ki magam.

- Akkor ülj le, és meséld el. Azért vagyunk itt, nem? – vonta fel szemöldökét, szemei megcsillantak. Újra sikerült elmerülnöm a barnaságban, csakúgy, mint a koncerten. Akkor történt először és talán azóta sem volt ilyen mély.

- Tudod mit? Igazad van. – léptem hátra egyet és egy nagyon rövid szemezés után leültem a zongoraszékre. Kedvesen elmosolyodott, majd becserkészte a zongora túloldalán lévő pótszéket, és leült elém, persze meghagyva a szükséges távolságot.

- Akkor? Hallgatlak. – szólalt meg halkan hosszas némaságom után.

- És mit meséljek?

- Mesélj arról, hogy milyen volt az életed, mielőtt idejöttél. – persze, jobb témát nem is találhatott volna. Miért is ne pont a legnehezebbe vágjunk bele?

- Az életem eléggé érdekes. Kissé érthetetlen, és én sem mindig tudom, hogy mi miért történt.

- Miért érzem azt, hogy ez az én életemre is tökéletesen jellemző? – elcsodálkozott, akárcsak én. A végén apró mosollyal mutatta, hogy inkább érdekesnek találja, mintsem kellemetlennek.

- Nem egyszer volt olyan, hogy mások irányítottak. Egészen kicsi korom óta modellkedem, az apukám annál a cégnél dolgozott, ahol legtöbbször készültek rólam képek, anya szintén nagy szerepet töltött be az irányításokban. Mindig kontroll alatt voltam, és mindig volt valaki, aki figyeljen rám. Nem jó, ha nincs senkid, de az sem jó, ha mindig van valaki az oldaladon. – gyorsabban jöttek a szavak, mint vártam. Máris belemélyültem az emlékekbe, de innen tovább nem tudtam folytatni, mert olyan részhez értünk, amit nem biztos, hogy szeretnék vele megosztani.

- Nekem pont, hogy alig volt valakim. A szüleim elváltak… - ekkor nagyot nyeltem. - …a nagyszüleimnek kellett néha kisegíteniük anyagilag, házunk is sok volt. Volt olyan év, mikor nem is mondhattam igazán, hogy „hazamegyek”, mert folyamatosan váltogattuk a lakhelyünket. És valójában ennyim volt: az anyukám, a nagyszüleim, meg a hangszereim.

Megdöbbentő volt ezt hallani. Párat pislognom kellett, mire felfogtam. Hogy ő komolyan szegény volt?? Ez most vicc? Bár...nem látszott rajta, hogy bármely szavát viccnek szánta volna. De ő szegény?

- Ez igaz? – kérdeztem meg elképedve.

- Hazudnék? – sóhajtott fel mosolyogva.

- De…ez hihetetlen. Sosem gondoltam volna, hogy pont te voltál szegény. – ráztam a fejem még mindig szenvedve a kábulattól.

- Kérdezd meg Deniset, majd ő biztosít, ha nekem nem hiszed el. A rajongóim tudják a történetem.

- Tőled akarom hallani. – csúszott ki a számon. Meglepődtem, de már nem akartam visszaszívni.

- Legközelebb elmondom. Ne pocsékoljuk az én unalmas élettörténetemre az időt. – kuncogott fel. – Folytatod a tiéd? – noszogatott izgatottan. Lehajtottam a fejem, időt próbáltam nyerni a gondolkodásra, így hajam végével kezdtem játszadozni. Gondolatom témája az volt, hogy elmondjam-e, vagy sem. De végülis ő elmondta, mi történhet, ha én is elmondom? Így hát felpillantottam rá, hogy beszédbe kezdjek, éppen jókor, mert pont ő is meg akart szólalni, de gondolom csak a szokásos „ha nem akarod, nem kell” témát lökte volna.

- Mikor 12 éves voltam, a dolgok rosszra fordultak. Még mindig emlékszem, milyen érzés depressziósnak lenni. Szóval az történt, hogy a szüleim folyton csak veszekedtek, mindig találtak egymásban valami kivetnivalót, és ez addig fajult, hogy egy nap bejelentették: „Beadtuk a válópert.” – idéztem szó szerint édesanyám hangját.

- Tudom milyen érzés az egyik szülő nélkül felnőni.

- Nekem mégsem kellett megtapasztalnom. – mosolyogtam. – Nem váltak el. 5 nappal később meggondolták magukat és mielőtt továbbkerült volna a papír, visszavonták. De az a pár nap nekem elég volt. És igazából azért vonták vissza, mert látták, ahogy szenvedek. Így úgy döntöttek, hogy megpróbálják továbbra is együtt. Megtanulták kezelni a másik hibáját – újra – és több időt szakítottak egymásra. Egy jó dolog volt az egészben: rajtuk keresztül megtanultam, hogy mit ne tegyek, ha kapcsolatom van. – nem törtek rám semmiféle sírógörcsök, vagy valami egyebek, mert nekem ez a visszaemlékezés szerencsére már alig fáj. Csupán rossz emlékként lappang bennem.

- Akkor te szerencsés voltál. – sóvárgó tekintettel nézett rám, de emellett volt még valami, ami megdöbbentett. Irigység. Igen. Irigyelt. És ez jól esett. Hogy egy ekkora világsztárnak nincs meg valami, ami nekem megvan. Először jó érzés volt, de aztán belegondoltam, hogy neki milyen rossz lehetett apa nélkül felnőni, és rögtön másképp láttam a helyzetet.

- Mondhatni. – bólintottam rá, és vártam, hogy mondjon még valamit, mert nem szándékoztam elmondani életem azon részét, mikor a „kettős énemmel” éltem együtt, legalábbis egyelőre nem. Láthatólag ő is rám várt, így ismét csend állt be közénk. Egyszerre mosolyodtunk el, végül ő szólalt meg.

- És hogy kerültél ide? Úgy értem, hogy talált rád a Vogue?

- Az ügynökségnél, ahol modellkedtem, volt és még mindig van is egy nagyon jó barátom, Joel, és őt kereste fel valójában a Vogue. Joel pedig meg van húzatva velem, fogalmam sincs miért, de nagyon szerette volna, ha én nyerem el a megtiszteltetést, hogy kiválasztanak. És meg is történt. A fotózáson találkoztam Carinnel, és mint kiderült, anya egyik régi nagyon jó ismerőse. Ez már csak egy pont volt az i-n, hiszen ezelőtt sok olyan dolog történt, ami nagy változást hozott az életembe.

- Mint például? – kérdezte azonnal.

- Komolyan érdekel az unalmas élettörténetem? – használtam szavait mosolyogva.

- Igen. – bólintott határozottan.

- Mint például az, hogy magántanuló lettem és Selena Gomez tanára lett az én magántanárom, hogy OLLG lettem egy Justin Bieber koncerten, hogy a nagy Justin Bieber nekem írt Twitteren, hogy beszélő viszonyban vagyok Justin Bieberrel, és nem legutolsó sorban beindult a modellkarrierem. „Csupán” ennyi. – vigyorodtam el a végén.

- Milyen gyakori szereplő lett ez a Justin Bieber az életedben. – tettetett meglepődöttséget, majd elmosolyodott.

- Meglehetősen… - helyeseltem bólogatva.

- Bánod? – szegezte egyenesen a szemembe a kérdést.

- Erre a kérdésre még nem tudok válaszolni. – ez félig igaz volt, de félig csak kibúvó az igazi válasz alól.

- Én tudom, hogy nem fogod megbánni. – kacsintott rám, mire nagyot néztem, de a végén nevetésben törtünk ki.

- Ooooké. – húztam el a szót, majd ajkamba harapva fojtottam el a nevetést.

- Beszéljünk valami vidámról. Hány pasid volt eddig?

Nem tudtam, hogy ezt most viccnek szánja, vagy komolyan kérdezi.

- Ez olyan vidám téma? – néztem értetlenül, majd felkuncogtam. – Egyébként 3.

- 17 éves vagy, ugye?

- Nem, 15.

- 15?? – kitágult szemmel meredt rám.

- Valójában 3 hónapja töltöttek a 17-et. – vontam vállat egyszerűen, majd elnevettem magam. – Ha láttad volna magad! – erre gondolva még jobban nevetni kezdtem.

- Komolyan megijedtem. Ne csinálj ilyet! – vágta be a durcit, ami abból állt, hogy keresztbe fonta a kezét mellkasánál és lehajtotta a fejét, úgy nézett fel rám. Oké, bevallom, ebben a pózban nagyon cuki volt. Khm….hogy mi?? Blair, te tényleg ezt gondoltad? Hmm…mikre nem vagyok én képes mostanában…!

- Te is csináltál már velem ilyet. – rántottam vállat. – Egyébként miért kérdezted?

- Csak hogy bemérjem, mennyire vagy pasifaló. – vigyorodott el.

- Mondja ezt egy nőfaló. – forgattam a szemem.

- Mi? Én nem is vagyok az. – elképedve nézett rám.

- Te is tudod, hogy de. Hány barátnőd is volt eddig?

- Hmm…nézzük csak. – ujján kezdett számolni. Mikor már a 8.-at nyitotta fel, rendesen meglepődtem. Felpillantott rám, elvigyorodott. – 3. – mondta végül. Most ő nevetett arckifejezésemen, mire én csak egy fintort vágtam. – Vagyis ha úgy nézzük, 3 és fél. – komoly lett, elnézett a távolba.

- Miért, kentaurokkal is randizol? – kérdeztem cinikusan.

- Jaj, nem úgy értem. – nézett rám. – Az a fél…nos…

- Az a fél Selena. – mondtam ki. Azonnal meglepődtem. Ez valójában a gondolatomban született meg, nem szándékoztam kimondani, de a megdöbbentségtől, amit gondolatom okozott, nem tudtam kontrollálni magam.

- Eltaláltad. – mondta halkan, fejét lehajtotta.

- Szóval akkor jártok. – jelentettem ki könnyedén.

- Ez a gond. Ő nem akarja, én meg…hát…

- Te meg akarod. Értem én. – fejeztem be helyette. – A rajongók biztos örülnének.

- Nem, nagyon nem. – fintorgott. – De, figyelj, hagyjuk inkább ezt az egészet. Én gondom, még véletlenül sem akarlak terhelni. – sunyi mosollyal próbálta elrejteni az érzéseit. Igenis láttam rajta, hogy szívesen kibeszélné magát, sőt azt is láttam, hogy fáj neki ez a dolog. Persze, megértem, Selena Gomez nem csúnya csaj. - Már ha ilyen szépen elhelyezkedtél a zongora előtt, ideje, hogy játssz is rajta. – váratlanul ért kérése, én már el is felejtettem, hogy még azzal is tartozom.

- Justin, nagyon muszáj? – görbítettem le a szám, nyűgösen döntöttem oldalra a fejem.

- Semmi sem muszáj, de örülnék neki. – mosolygott kedvesen. – Carin mondta, hogy neki már játszottál. Mit is?

- It will rain. Ismered?

- Bruno Mars?

- Igen. – bólintottam.

- Az én számaim közül tudsz valamit?

- Hogy tudnék? – mosolyodtam el kínosan.

- Ja, tényleg. Oké, kapcsoltam. – most pedig ő. - Akkor játssz akármit. Lassú, gyors, bármi.

- Nem, Justin, nem szeretnék. – hajtottam le szégyenlősen a fejem. Vártam, hogy erősködni kezd, de nem történt semmi. A pillanatok gyors telte után sem. Így kénytelen voltam felnézni rá. Mikor megtettem, elmosolyodott, de nem akárhogy! Mosolyában keveredett a sunyiság, a cukiság és a félénkség is, ehhez kapcsolódott az oldalra döntött fej és az ajkait harapó fogak. Újabb olyan arckifejezés, amire azt mondom: igen, ez tetszik.

- Lassút. – mondtam halkan, mire arcmimikája rögtön boldog mosolyt formált, amire én csak megforgattam a szemem és a zongorához fordultam. Lábammal megkerestem a pedált, ujjaimmal a kezdőhangokat. Épp mikor lenyomtam volna a billentyűket, meggondoltam magam a dalt illetően. Nem, az nem ide illik. Inkább játszom azt.

Megkerestem az újonnan kigondolt dalomnak a kezdőbillentyűit, majd nagy levegőt vettem, megpróbáltam a lehető legjobban kizárni a tényt, hogy Justin Bieber ül mellettem, és úgy fogtam fel az egészet, mintha magamnak játszanék.

Az első hangok eljátszása után rápillantottam, a reakcióját várva. Meglepődött, de egyben kíváncsi is volt. A billentyűket kémlelte, mikor pedig felnézett rám, én néztem vissza a fehér és fekete mozgó testekre.

A refrén első eljátszása után jött az összekötő dallam. Átadtam magam a zenének. Úgy ahogy sikerült megfeledkeznem a mellettem ülő, engem vizslató fiúról. Megnyugtató volt ilyen sok kihagyás után végre újra játszani. Aztán mikor újra jött a refrén, a zongora hangja mellett énekhangot is meghallottam. Csukott szemem magától nyitódott ki és fordult a hang irányába. Justin felől jött. Ő énekelte a refrént.

Belehibáztam. De gyorsan javítottam. De hogyhogy hibáztam? Ebben a dalban még sosem sikerült hibát ejtenem, ha mégis, az is maximum egy félrenyomás volt, de most egy teljes akkorddal tértem el az eredetitől. Nagyot nyelve koncentráltam rá a billentyűkre, nem pedig az ő hangjára. Egy pillanatra begörnyedtem, hogy megelőzzek egy újabb hibát, és ezúttal sikerrel jártam.

Végigvittem a dalt, az utolsó refrént már nem énekelte. Érzékeltem, ahogy ritmusra mozgatja a lábát, kezével combján dobol, sőt szemem sarkából még azt is láttam, hogy felsőtestével is átérzi a zenét. Örömmel töltött el, hogy nem csak engem jár át a zene által adott energia, mikor játszom, hiszen ez azt jelenti, hogy ha nem is mindent, de valamit jól csináltam.

Az utolsó, halk hangok befejezte után megvártam, míg kicseng a legeslegutolsó is, majd kezemet levettem a billentyűről, kicsivel később pedig lábamat a pedálról. Mély levegőt vettem és felé fordultam.

Pár pillanatig csak néztük egymást, majd mosolyogva, elismerően megtapsolt. Ezen csak felkuncogtam, és zavartan lehajtottam a fejem.

- Nem szükséges, de köszönöm. – mondtam, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor vettem csak észre, hogy szívem hevesen ver az izgalomtól. Tényleg izgultam volna?

- Jobban játszol, mint gondoltam, Blair. Nagyon durva, ahogy bele tudod élni magad. És komolyan…tényleg profin csináltad. – sorolta hitetlenkedve.

- Közel sincs a profihoz, Justin. – ellenkeztem. – Mindenesetre köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Játssz még valamit. – csúszott előrébb a széken, mohón nézett rám.

- Mi? Dehogy. – ráztam a fejem erősen ellenkezve, kínosan elnevettem magam.

- Kérlek, Blair. – harapott ajkába szomorúan. Mi van, ez a gyerek nem érti, ha azt mondom, hogy nem? – Légyszi, Sharon. – lebiggyesztett ajka kaján mosolyra húzódott.

- Ezt ne. – vágtam rá azonnal.

- Shar? – folytatta pimaszul.

- Drew. – vágtam vissza.

- Játssz. – ismét kérlelőre fogta. Átsuhant egy gondolat az agyamon.

- Rendben. Játszok. – vigyorodtam el ezennel én kajánul. Tudok egy dalt, ami tuti bejönne neki.

Visszafordultam Szerelmemhez, ismét megkerestem a kezdőhangokat, és mosolyogva kezdtem el játszani a fejemben kigondolt dalt.

Az első pár másodperc után vigyorogva fordultam Justin felé, aki még egy pár pillanatig gondolkodott a semmibe nézve, majd mikor megcsillant a szeme és vigyorogva felém fordult, tudtam, hogy rájött a dalra.

- Oh, yeah. – kezdett bele valami hülye mozgásba.

Játszottam tovább a dalt, s csak egy mosollyal nyugtáztam a viselkedését. Aztán elérkeztem a várva várt részhez.

- I’m sexy and I know it! – énekelte hangosan, és még hülyébb táncba kezdett, mint ami az előbbi volt. Szinte megijedtem a látványtól, a nevetés rögtön kitört belőlem. Az ujjaim is néha-néha megremegtek, de ettől függetlenül sikeresen játszottam tovább. Úgy nézhettem ki, mint aki részegen ült zongorához.

Justin fergeteges tánca :D

- Tü-tü-tü-tü-tü-tü-tü… - „énekelt” és mozgott a zenére. Rosszallóan megcsóváltam a fejem, s egy mosollyal nyugtáztam, hogy mennyire bejön neki ez a dal. – Figyu, mindjárt jön. – utalt ezzel a várva várt mondatra. – Mondd te is. – hangjából éreztem, hogy vigyorog.

Bólintottam, és csak játszottam. Nagyon beleéltem magam. Majdnem el is felejtettem, hogy mit kell tennem, de a darab szerencsére a fejemben van, így felkészületlenül bár, de sikerült „énekelnem” a legjobb részt.

- I’m sexy and I know it. – mondtuk egyszerre, a vigyor mindkettőnk arcát elöntötte. Testemen végigfutott az energia, amit a billentyűk érzete adott, így szinte erőlködés nélkül nyomtam jobban a billiket, mikor szükséges volt.

A befejező, utolsó hangokat jó erősen játszottam, ujjaim hirtelen vettem le a billentyűzetről, ezzel tökéletes véget adva a darabnak.

- Ez kétségbeejtően jó volt. – vigyorgott a zongora végéből. Úristen, komolyan eltáncolt addig? – Girl look at that body, girl look at that body, girl look at that body, I work out. – folyatta az éneklést, és ezúttal hozzáadta azt a bizonyos „shuffling”-es mozdulatot is.

- Átalakíthatnánk a dalszöveget „We’re sexy and we know it”-ra. – vigyorodtam el játékosan.

- Haláli vagy, komolyan mondom. – elismerően nézett rám, majd mellém sétált, közben kezét a magasba emelte. Reflexszerűen csaptam tenyerébe, mire mindketten elégedetten mosolyodtunk el.

- És most te játszol. – jelentettem be, s felálltam a székről.

- Én? – fagyott arcára a mosoly.

- Talán nem szabad hallanom, hogy milyen csodabogárul játszol? – vontam fel szemöldököm pimaszul.

- Fogadjunk Carintől loptad ezt a szót.

- Ő így jellemzett téged. – vontam vállat. – Most bebizonyíthatod első lépésként, hogy zongorából milyen profi vagy.

A történet Justin szemszögéből:

Rémisztően pontosan kezdett el csörögni a telefonom. Ez mentett meg. Mintha csak egy filmben lettünk volna és mintha így kellett volna lennie. Mintha meg kellett volna akadályoznia valaminek, hogy játsszak.

- Egy pillanat. – mondtam Blairnek, mire bólintott, én pedig felvettem a telefont. – Mondd, Scoo.

- Nem tudom, hol a fenében vagy, de 10 perced van, hogy vissza gyere. Édesanyád a körmét rágja, hogy mi van veled testőr nélkül.

- A zong…

- Nem érdekel. Majd itt elmondod. 10 perc. – mondta mérgesen.

- Rendben. – mondtam megadón, de magamban dühöngtem. Scooter lecsapta a telefont, én pedig felsóhajtva vettem el fülemtől. – Utálom ezt. – vágtam a zsebembe a készüléket.

- Menned kell. – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne. Bár lehet az volt.

- Sajnos igen. – bólintottam.

- Értem. – bólintott ő is aprót, s elnézett az ablak felé. Úgy láttam rajta, kissé mintha megsértődött volna.

- Nem én vagyok a hibás. – próbáltam mentegetőzni. – Legközelebb játszom neked, jó? – ajánlottam fel kedvesen.

- Aha. – bólintott ismét, majd rám sem nézve felállt és a kijárat felé indult. Meglepődve néztem utána. Most miért kapta fel így a vizet?

A kilincsért nyúlt, de nem nyitotta ki. Másodpercekig csak állt ott, majd visszanézett rám.

- Köszi még egyszer a szívességet. – utalt ezzel a Denise-es dologra, gondolom én. Épphogy befejezte, már nyitotta is az ajtót.

- Blair, várj már! – indultam el utána, lépteimet szaporáznom kellett, ha nem akartam, hogy rám zárja az ajtót. Idejében kislisszoltam, belöktem magam után, ezzel be is zártam (ugyanis az ajtó belülről bármikor nyitható, kívülről csak kártyával, így ahányszor bezárul, kívülről nem lesz nyitható), és még Blair kezét is sikerült elérnem. – Most tényleg megharagudtál, vagy csak én érzem úgy? – ezt a kérdést a „Miért haragudtál meg?” helyett kérdeztem, mert így hátha nem veszi fel annyira.

- Nem haragudtam meg, miért tettem volna? Csak mindig akkor kell elmenned valahova, mikor…ó, tudod mit? Semmi. Majd  beszélünk, Justin. Szia. – vette ki kezét az enyémből, és szinte futólépésben haladt a lift felé. Ezt a „Majd beszélünk, Justin”-t egyáltalán nem úgy gondolta, hogy tényleg beszélni is fogunk, láttam rajta.

Utánamentem volna, de nem volt már annyi időm. 10 perc. Tisztában voltam vele, hogy ha nem érek oda időben, anya elveszi valamimet. Még mindig nem szokott le erről a baromságról, pedig már éppen ideje lenne, mégiscsak nemsokára 18 leszek…

Idegesített, hogy vajon miért haragudott most meg. Tényleg nem csináltam semmit. És most ezen fogok gondolkodni. Szuper.

20. Az első vitamentes beszélgetés

Csajoooooooooook. :)♥

Remélem meglepődtök, hogy ilyen hamar jelentkezem. Ráadásul éppen Húsvétkor. Apropó, ezúton is szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni! Ha valaki várja a locsolkodókat, akkor neki sok locsolódót is kívánok! :D (én személy szerint nagyon nem várom)

A részhez: Óriási kéréssel fordulok hozzátok! Ez a rész a 20., ami szép szám, de emellett már olyasféle dolgok is történnek benne. Nem mondok semmit, de...na, majd kiderül. Ami fontos még, hogy a rész maga Word szerkesztőben számolva 7 oldal!!! Tehát... Nagyon Szépen Megkérlek Titeket, Hogy Ha Olvassátok A Részt, KOMMENTELJETEK!! Nagyon sokat jelentene nekem, hiszen van 20 rendszeres olvasóm, amit szintén nagyon köszönök, és mégis átlagban olyan 5 érkezik. Remélem, hogy ez a rész meghozza a kommenteléshez a kedveteket. És remélem, hogy tetszeni fog. :)

Puszillak Titeket.♥

Kellemes Olvasást.♥

Lépteim sietősek voltak, de úgy éreztem, mégsem haladok semmit. A lépcsőház valóságos nyelő gödörnek tűnt, amiben előrehaladva csak még jobban eltűnök. 2 perc 48 másodpercem maradt, hogy odaérjek a boszorkány órájára. Ha kések, végem van. Próbáltam nem szitkozódni, de egyszerűen nem ment. Idegesített, hogy folyamatosan mindenről elkések, pedig világéletemben mindig mindenhová időben odaértem. Az órarendemnek köszönhetően viszont ez újonnan lehetetlenné vált.

Az út felét épphogy elhagytam, letelt az időm. Már nem volt visszaút, elkéstem. A folyosó üres volt, így őrült rohanásba kezdtem. Nem volt ennél jobb ötletem.

Berontottam az ajtón, lihegve és fáradtan. Rögtön a tanár alakját kerestem, amit nem volt nehéz megtalálni, mivel a csoporttal szemben egyedül állt.

- Elnézést a késésért, Mrs Whitemarie. – ugyanazt a szöveget nyomtam, mint legutóbb, de ez volt jelenleg a legkisebb gondom.

- Ismét. – tette csípőre a kezét, megvárta, míg bezárom az ajtót és a helyemre megyek. – Szabadna tudnom, hogy mi az oka a folyamatos késéseknek?

- Sajnos rettentően rossz órarendem van, egymást érik a programok, így alig van időm egyik után a másikra felkészülni és odaérni. – illedelmesen próbáltam beszélni, megválogattam a szavaim, hogy elhiggye, amit mondok.

- Beszélj, kérlek, az órarend összeállítójával, mert én nem fogom eltűrni, hogy folyamatosan késs az órámról.

- Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt, de nem vagyok benne biztos, hogy megoldható az órarend-változtatás.

- Nekem nem számít, az én órámról ne késs, rendben? – az utolsó szót valójában nem akarta kimondani, csak illedelemből rakta oda.

- Persze. – a hang alig jött ki a torkomon, szívem hevesen vert. Boszorkány? Nem! Egyenesen a sátán! Féltem-e tőle? Igen!

Másnap, 19:43

A közös magánóránk óta semmiféle kapcsolatba nem kerültünk. Úgy értem, sem telefonon, sem személyesen nem beszéltünk. Még csak látni se láttam. Mintha felszívódott volna. Normál esetben talán még örültem is volna neki, de most nem, mivel tőle tudnék kártyát kapni. Ha viszont így megsemmisül, akkor esélyem sincs a plasztik apróság megszerzésére.

Valójában egyetlen dolognak tulajdonítottam „eltűnését”: szavainak.

„Keress majd meg, ha szeretnéd.”

Igen, pontosan ezt mondta. És ahogy most rájöttem, komolyan gondolta.

Szerintem már 2 napja nem találkoztunk volna, ha nincs a közös óránk. Tényleg nem fogja egykönnyen ideadni a kártyát. Azt akarja, hogy alázkodjak meg és én magam keressem fel őt. Mit ne mondjak, rendesen megnehezíti a dolgom. Ha tényleg felkeresem őt, akkor veszítek a méltóságomból. Ha viszont nem teszem, akkor ugrott a kártyám, ebben biztos vagyok.

De talán nem kellene tovább várfalat húznom magam köré. Mi értelme annak, hogy utálom őt? Valójában ha jobban belegondolok, egyetlen értelmes okot sem tudok adni azon kívül, hogy „nem szimpi”. Ha abba is belegondolok, én is sok ember szemében vagyok nem szimpi. És valójában minden ember nem szimpi bizonyos emberek szemében. Nekem pedig itt a lehetőség, hogy megismerjem őt – egy sztárt – közelebbről. Mi van, ha talán mégsem olyan, mint gondolom? Hiszen csak az újságokból ismerem őt. Az újságok pedig legtöbbször egyenlők a pletykával. Azok nem adnak képet egy személyről.

Alapjában véve nem is tudom, hogy miért utálom. Azt hiszem igaza volt egyszer: a Baby miatt. Mostanában egyetlen számát sem hallottam. Leragadtam a Babynél, mint a legtöbb más utáló. Ideje lenne szétnéznem a palettán. Lehet még jó hangja is van a kölyöknek.

Ó, és hát persze! Ott van Pattie. Számomra máris egy példaképpé vált. Ismer, tudja, hogy nem szeretem a fiát, mégis ő inkább meg akar ismerni, mielőtt ítélkezni kezd felettem. Úgy gondolom, rá kellene jönnöm, hogy nekem is ezt kellene csinálni. Megismerni egy embert, mielőtt véleményt alkotok róla. Mert igen, a nagy Justin Bieber is csak egy ember. És még lehet kedves is.

Markomban szenvedő szuperszonikusan okos telefonomon kioldottam a billentyűzárat, majd a képernyőn futtatgatva ujjaimat sorba haladtam az opciókon, mígnem eljutottam a névjegyzékben egy bizonyos névig: Justin.

Mély levegőt véve próbáltam bátorságot és vakmerőséget gyömöszölni magamba. Ugyan már, Blair! Csak egy fiú, nem egy tyrannosaurus…

Egy fontos, eldöntendő kérdés: Most akkor normálisan fogalmazzak, vagy maradjak annál a bizonyos túlságosan kedves kifejezőképességemnél, amely segítségével gúnyolódó hatást keltek?

Az első mellett döntöttem. Úgy határoztam, ezúttal kulturáltan fogok viselkedni.

Justin, ha a szállodában vagy, kérlek mondd meg, hogy pontosan hol. köszönöm.

Ujjaim szélsebesen gépelték be a szöveget, csupán az utolsó szónál akadtak meg. Még mindig csodálkozom magamon, hogy ilyenre képes vagyok.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, gondolkodás nélkül elküldtem. Ha hezitálni kezdek, akkor tuti az lenne a vége, hogy kitörlöm az egészet és hagynám a fenébe.

Ölembe fektettem a telót, lentebb csúsztam a kanapén, hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem és vártam a rezgést.

Egy perc…két perc…három perc…négy…tuti nem fog írni. Arcom pírben úszott. Igen, megalázva éreztem magam.

Hasizmomig hatolt a hirtelen engem ért rezgés. Őrült módjára törtem fel az akadályozó billentyűzárat, majd rögtön megnyitottam az érkező SMS-t, melynek adataiban szereplő feladó szó után ’Justin’ állt.

a hotelben vagyok, próbán. fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál. már a birtokomban van a kártya, gondolom az érdekel.

Nem is tudom, milyen választ vártam, de határozottan nem ilyet. Ennyire egyértelmű lenne, hogy a kártya érdekel? Hát jó, akkor tegyünk ellene!

gondolkodtam. ha van időd, beszélhetnénk egy kicsit. de csak ha ráérsz. semmi kedvem kapni azért, hogy feltartalak.

Olyan volt, mintha nem is én írnám. Szerintem egy másik, kedvesebb lélek beszélt belőlem.

Ezúttal hamarabb jött a válasz.

már azonnal szeretnéd kezdeni, vagy ráér egy fél óra múlva?:D csak azért, mert  jelenleg nem Bieber-illatot, hanem Bieber-szagot éreznél…

Ezen akaratlanul is elvigyorodtam. Értettem, mire gondol. Próbán van, természetes, hogy leizzad.

fél óra múlva a lépcsőházban.

Ebből kiderült minden, felesleges lett volna többet írnom.

Tehát még volt fél órám, hasznosan szerettem volna tölteni. Többek között megvacsoráztam, ami egészen pontosan egy kakaót és egy müzlit jelentett. Kicsit rendbe szedtem magam, hogy azért mégse karikás szemekkel jelenjek meg előtte. A hajamat változatlanul laza kontyba fogtam össze, és ezzel végeztem is, hiszen még rajtam volt a mai napi ruhám. Zsebre vágtam az ajtókártyát, na meg a telót, majd bevettem egy rágót, és csak azért, hogy büszke lehessek magamra, elindultam. Volt még 10 percem, 2 perc alatt a lépcsőházban vagyok, így végre egyszer nem fogok elkésni. Zsír.

Gondolkodtam, hogy vajon mit kellene neki mondanom. „Szia, Justin, örülök, hogy látlak, adhatod a kártyát.” vagy „Megvan a kártya? Ó köszi. Szia.” És társaik, de végül lemondtam minden lehetőségről. Már elhatároztam, hogy beszélgetni fogok vele. Megpróbálom megismerni. Pattie fog inspirálni. Igyekszem vele úgy viselkedni, mint ahogy Pattie velem.

Benyitottam a lépcsőházba és elindultam a lefelé vezető lépcsőn. Azt mondta: „fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál”. És mégis ki a fene emlékszik, hogy melyik emeleten ájultam el?

Két lépcsőforduló közt ismerősnek tűnt a hely. Mintha abba a sarokba álltam volna be. Akkor itt történt volna az eset? Hangokat hallottam. Talán ő az. Az órámra pillantottam, 5 perc volt még a fél óra leteltéig. Lehetséges, hogy ő az. Füleltem, hátha megakad a hang valahol, és tudnám, hogy jó helyen vagyok-e, vagy ha nem, akkor merre menjek. A lépcső tetején lekanyarodott egy alak. Igen, ő volt.

Lehajtott fejjel ugrált le a lépcsőfokokon, ujjaival haját rendezgette. Az utolsó fokok elérte előtt felpillantott, személyem láttán elmosolyodott.

- Helló. – éppen elhagyta az utolsó fokot, nadrágját fentebb rántotta, pólóját pedig lentebb.

- Szia. – mosollyal próbáltam megakadályozni, hogy fagyos hangulat üljön ki arcomra, csak reméltem, hogy nem volt mű a mosoly.

- Bocsi a félóráért, de…

- Semmi baj, megértem.

- Rég láttalak. – csibészes mosolyt küldött felém.

- Jól van, ne hánytorgasd fel.

- Mit? Hogy azt hitted, nem tartom be a szavam, és majd megkereslek, mert hiányolni foglak? Jaj, drága, ugye te sem gondoltad, hogy ennyire esedezem érted? – büszkén zsebre vágta a kezét, arcán elégedett mosoly ült.

- Csak azért kerestelek meg, mert ha véletlenül hamarabb kellene elmenned, akkor ugrott volna a kártyám. – ez sportszerű válasz volt, hozzám képest pedig különösen megfontolt és intelligens.

- Tehát mégiscsak a kártyára mész, beszélgetni nem is akarsz, ugye?

- Ezúttal rosszul gondolod. Én is szavatartó ember vagyok, s amint mondtam, beszélgetni akarok. Meg akarlak ismerni. – saját számból hallani a szavakat sokkal furcsább és rémesebb volt, mint a gondolataimban.

- Tényleg? – meglepődött, de örömteli mosoly öntötte el arcát.

- A kártya ellenében. – ravasz mosolyra húzódtak ajkaim.

- Hjaj. – sóhajtott fel, farzsebébe nyúlt. Előhúzott egy apró tárgyat, majd elém tartotta a levegőbe. Érte nyúltam, de éppen mielőtt elvehettem volna, visszahúzta. – Ha valaki benyit, mikor te ott vagy, akkor azt mondod, hogy Scooter Braun jogosított fel a kártyára. Engem nem említesz. Ha kérdezni akar mást, akkor azt mondod, hogy kérdezze Scootert, mert te semmit nem tudsz a részletektől. Értettük?

- Amúgy sem tudok semmit a részletekről. – vontam vállat. – Igen, értettem. – tenyeremet az ég felé fordítottam, ezzel próbáltam noszogatni őt.

- Nem volt könnyű megszereznem, úgyhogy még lógsz nekem, tudod. – félve belehelyezte a kis plasztikkártyát a tenyerembe.

- Tudom. – mondhattam volna mást? – A kártyát pedig… - ujjaim közé fogtam, s mielőtt elraktam volna, a levegőbe emeltem. - …köszönöm. – majd a zsebembe csúsztattam.

- Semmiség. – legyintett, majd elindult a lefelé vezető lépcsőhöz. Automatikusan követtem.

- Most akkor nagy dolog, vagy semmiség? – utolérve felvettem a ritmusát, szökdelve szeltem a fokokat, akárcsak ő.

- Nagy dolog volt megszerezni, semmiség odaadni. – mosolyogva pillantott rám, játékosan elkapta az egyik rendezetlenül kihullott, levegőben süvítő tincsem és a fülem mögé rakta. Ez szokatlan mozdulat volt tőle.

- Értem. – néztem magam elé, ugrálásomat lassacskán sétára váltottam. – Hova is megyünk most?

- Hát én vécére, te nem tudom. – komolyan vonta meg a vállát, mire felvont szemöldökkel megtorpantam. – Dehogy! – nézett hátra vigyorogva. – Ki a parkba.

- A parkba? – ismét felugrott szemöldököm. – Ősz van, Justin. Tudod, hideg. – néztem rá hülyén.

- Kifejezetten jó idő van. Jössz, vagy nem? Én megyek. – mondta, de nem úgy látszott, mintha tényleg egyedül akarna menni. Talán nem akarta, de szemében látszott a reménykedés.

- Jobb helyet nem is találhattál volna. – dörmögve indultam el, s előtte elsuhanva egyenesen kirontottam a lépcsőházból.

- Örülök, hogy örülsz.

- Én is. – forgattam meg a szemem. – Na, menj előttem, mert én nem tudom, merre kell. – mutattam magam elé.

Bólintott, majd felvette a kapucniját és elindult. Nem tudom, hogy ő az „előttem”et hogy értette, de tuti nem az általam ismert jelentése szerint cselekedett, ugyanis mellettem jött.

Hátsó kijáraton hagytuk el a hotelt, ahol valójában csak vészesetekben lehetne kimenni, Justint viszont ez nem különösebben foglalkoztatta.

- Mielőtt véleményt alkotnál rólam, hogy szabályt szegek… - ezzel pont arra utalt - …nekem ki szabad itt jönnöm. Legtöbbször itt hagyom el a hotelt, mert a kocsi itt vár rám. – mutatott a hotel egyik eldugott egyszemélyes parkolóhelyére.

- Ha nem mondod, tényleg rossz véleményt alkotok. – ezen már csak vigyorogni tudtam.

Mosolyogva megforgatta a szemét, majd haladt tovább. A sötétbe, a szabad levegőre kiérve meleg testemet azonnal lehűtötte a hideg idő, kifújt leheletem és orromon távozó levegőm füstként látszott körülöttem. Összefontam karjaim, hogy melegítsem magam, közben szemmel tartottam a mellettem haladó fiút, hogy mikor merre kell mennem.

- Azt mondtad, nincs hideg. – vádoltam mérgesen.

- Miért, fázol? – nézett rám meglepődve.
- Még nem, csak rosszul esik a hideg.

- Szólj, ha fázol, és visszamegyünk.

Bólintottam, s elnéztem a távolba, hogy látok-e valami parkot. Igen, láttam, jó 20 méterre lehetett tőlünk, tehát szerencsére közel volt.

- A hotelben nincs valami jó hely, ahol lehetett volna beszélgetni? Pont egy zsúfolt park? Nem félsz a fotósoktól?

- Majdnem minden este kijöttem ide, mióta itt vagyok. Egyszer sem kaptak még le.

- Miért?

- Miért jövök ki? – bólintottam. – Egész nap rohanok meg stresszelek, rossz levegőjű termekben tartózkodom, ilyenkor jó egy kis friss levegő. Na, persze már amennyire New York levegője lehet friss… - nevetett.

- Nem nehéz? – bármennyire jó volt összehúzódva melegedni, most kimozdultam vermemből és felnéztem rá.

- Néha. – vállat vonva maga elé bámult. – Állj meg. – elém tartotta kezét, hasammal neki is mentem. Még szerencse, hogy ott volt, szépen kisétáltam volna a kocsi elé. A jármű elhaladta után fejével intett, átszaladtunk az úton, ezután rögtön a parkba kerültünk. Lábam alatt éreztem az egyenletesen eloszlatott beton eltűnését és az ahelyett felbukkanó kavicsokat.

- Néha? – firtattam a témát.

- Bonyolult megfogalmazni. – húzta el a száját. – Imádom, amit csinálok, de néha sok. Úgy értem, növő félben vagyok, szerencsére már a vége felé járok, úgy értem a mutálás meg növés, és bár sajnos vagy szerencsére, nem is tudom, de eléggé hiperaktív vagyok és ez még mindig tart, és ez az, ami segít, hogy ne legyek komolyan fáradt a nap végén, szóval inkább szerencsére, de mivel már több éve folyamatosan csak nyomom a melót, aminek hangsúlyozom, örülök, mert ismétlem, imádom, amit csinálok, de néha már azt mondom, csak egy normális napom hagy legyen.! – beszéde egyáltalán nem volt összefüggő, mindent próbált egyszerre elmondani, és ebből adódott, hogy egyetlen mondatba belezsúfolt minden információt, aminek emésztése nekem több másodpercbe került.

Éppen jól jött, hogy lassítani kezdett. Egy pad mellé értünk, ami egy fa alatt állt, így jól beárnyékolta a helyet. Körülöttünk egy lélek sem volt, mindenki a park másik felén tartózkodott. Leült a pad szélére, én pedig a másik szélére. Mégsem volt feltűnő távolság köztünk, mert a karfa és háttámla nélküli, natúr pad összvissz volt talán vagy egy méter.

- Ha lehetséges lenne, hogy megtarts minden jelenlegi tulajdonodat, és úgy térhess vissza a régi életedbe, úgy értem…tehát…a hírneved megmarad, a pénzed megmarad, a kocsid, a házaid, a rajongóid, mindened megmaradna, egyszerűen csak azt mondanák, hogy mindenki úgy fog viselkedni veled, mint mikor kicsi voltál, akkor mit választanál? A régi vagy a mostani életed?

- A mostanit. – vágta rá. – Az olyan lenne, mintha elmenekülnék a kihívás elől és cserbenhagynék mindenkit, aki szeret. Ha már egyszer ráléptem erre az útra, akkor fejezzem is be. Nem léphetek csak úgy le.

- Szereted a rajongóid? – automatikusan jött a kérdés.

- Nélkülük még mindig Stradfordban csücsülnék. Sokkal tartozom nekik, időbe fog telni, hogy mindent megháláljak, de igyekszem. Nagyon szeretem őket, a második családomként bánok velük. Tényleg elszomorít, mikor olyanokat olvasok, mint például: „Justin, kérlek imádkozz a nagypapámért, éppen tegnap halt meg. sokat jelentene”. Vallásosságom révén ilyenkor tényleg mindig elmondok egy imát és csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz velük. A rajongóm nagy részével sajnos még sosem találkoztam, mégis közel érzem őket magamhoz. Nevess nyugodtan, ez akkor sem fog változni. – szavait cseppet sem találtam nevetségesnek. Inkább megdöbbentőnek. Vagy legalábbis megdöbbentett. Az, hogy mennyire őszintén beszélt. És milyen tisztelettel. Hittem neki. Minden egyes szavát elhittem, és ez a fura érzés hihetetlen módon örömmel töltött el. Jó volt végre hinni benne.

- Szépnek találom, nem nevetségesnek. – halkan, majdnem suttogva válaszoltam.

- Köszönöm. – mosolyodott le kedvesen, s bár az árnyékban ült, a hold fénye miatt mégsem tudta elrejteni szemeit. – Először beszélgettünk normálisan, és még 5 percnél is tovább tartott. – nevetett fel, ami kizökkentett mélázásomból. Megköszörültem a torkom, próbáltam feléledni szavaiból. Mosolyogva bólogattam, helyeslést mutatva.

- De ez is csak miattam történt. – vágtam fel vigyorogva.

- Vicces vagy. – öltötte rám a nyelvét, majd belecsípett derekamba.

- Au? – nevettem fel.

- Mi az, cicus lettél?

- Az nyauzik, de mindegy.

- Ja, tényleg. – kínosan felnevetett.

- Láttál már cicát?

- Csak kutyusom volt, bocsi. – döntötte oldalra a fejét mosolyogva.

- Hogy hívták?

- Sam, Sammy, mikor hogy szólítottam.

- És most hol van? Apukádnál? Tényleg, ő hogyhogy nincs veled? – ez eddig még fel sem tűnt.

- Két kellemetlen téma egyszerre. – hajtotta le a fejét.

- Tényleg? Ó, sajnálom, nem akartam. – halkultam el.

- Semmi baj, nem tudhatod. – rázta meg a fejét, majd nagyot sóhajtva rám nézett. – Először is, apu. A szüleim elváltak a születésem után nem sokkal. Erről ma már nem különösebben nehéz beszélnem, mert elvannak egymással és aput is egyre többször látom. De akkor nagyon nehéz volt. Valójában nélküle nőttem fel.

- Nagyon sajnálom, Justin. – a szemében megjelenő fájdalom a szívemig hatolt. Bele sem merek gondolni, milyen az, ha valaki apa nélkül nő fel. Mosolyogva, hálásan rám nézett, majd folytatta.

- Sammy 3 éve meghalt. A nagyszüleim vigyáztak rá, miután beindult a karrierem. Több hónap után mikor végre hazamehettem Stradfordba, tiszta boldog voltam, hogy végre láthatom őt, és nagyi közölte, hogy meghalt. Egy egész napot végigsírtam miatta. – hangulata szomorú lett, amit megértettem.

- Az én kutyusom is meghalt tavaly. – nem is hezitáltam, hogy kimondjam-e, vagy nem, mert tudtam, hogy hasonlóképp érez, mint én.

- Hogy hívták?

- Suzy.

- Suzy, Sammy, még hasonlít is. – kuncogott.

- Valójában azért lett Suzy, mert S betűs nevet akartam neki adni, mert nekem is s betűs.

- A Blair-ben hol van s betű? – vágott értetlen fejet, majd elnevette magát.

- A második nevemre gondoltam.

- Jaa. Olyan nekem is van.

- Komolyan? – ezen leesett az állam. Még sosem hallottam a második nevét. Vagy ha már igen, nagy valószínűséggel nem figyeltem fel rá. – Micsoda?

- Drew. De nem szeretem.

- Nem szereted? Ó, ezt nem kellett volna mondanod. – ajkamba harapva próbáltam nem hagyni ajkaimnak, hogy vigyort formáljanak.

- Azzal tényleg fel lehet húzni, ha direkt Drew-nak hívsz, szóval ne próbálkozz. – próbált fenyegető lenni, de szegénynek nem sikerült. – Neked mi a második neved?

- Sharon. Én kedvelem, de amikor csak lehet, nem használom.

- Akkor te sem szereted. Háháá. – dörzsölte a tenyerét cselszövőn.

- Mondom „én kedvelem”. – ismételtem meg magam.

- „De amikor csak lehet, nem használom”. – most pedig ő ismételt meg engem. Megforgattam a szemem, mire elégedett mosoly terült el arcán. – Blair Sharon Collins. Hmm…pedig egész jó.

- Köszi. – vontam vállat tehetetlenül mosolyogva. – Nekem a Justin Drew Bieber jobban bejön. Jobb a hangzása. És most ne szállj el magadról. – hunyorogva emeltem szeme elé mutató ujjam.

- Csak egyféleképpen tudnék, de köztudott, hogy az árnyékunk sosem hagy el. – jött az értelmetlen, de közben nagyon is értelmes válasz.

- Jól van, tőled pont ilyen választ vártam. – valami ’-.-’-hez hasonló fejet vághattam.

- Egyébként hogy más szögből is vizsgáljuk a dolgot…én próbálok a lehető legjobban önmagam maradni. Főleg Anya, illetve a csapatom segít nekem ebben.

- Csak támogatni tudom őket. Szerintem kicsit feladatuk is, hogy megakadályozzák, hogy elszállj magadtól. Bár azt be kell vallanom, én világéletemben egy egoista baromnak tartottalak. – az előbbi pár vicces perc hangulatára ezen a mondaton is csak vigyorogtam.

- Jól van, tőled pont ilyen jellemzést vártam. – használta előbbi szavaim.

- Nem fogom azt mondani, hogy kedveltelek, ha közbe mégse. Örülj, hogy nem hazudok.

- Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelsz. De én sosem adok fel semmit. – célzón elmosolyodott.

- Úgy érted…meg akarod magad kedveltetni velem?

- Nem akarom. Csak próbálkozom. Adom önmagam és ha bejön a személyiségem, úgyis megkedvelsz. Ezért kérlek, hogy legalább próbálj megismerni. Tudod, sosem „harcoltam” még ennyit egy utálómmal. – nevetve vakarta meg a tarkóját.

- És én még mindig nem értem, hogy velem miért teszed. – komolyan mondtam, mert komolyan is gondoltam.

- Blair, kérlek… - forgatta a szemét. – Legalább 2 hétig egy hotelben leszünk, a menedzserem csajának a barátnője vagy, közös a magántanárunk, te vagy a kanada OLLG-m, mi kell még?

- Modell leszek. – emlékeztettem egy fontos momentumra.

- Na ja. – mosolyogva helyeselt.

- Egyébként…hát jó. Legyen. Ha most ennyire jól ment, talán máskor is menni fog. Megpróbálok normális lenni. Megismerni téged. Aztán majd alkotok véleményt. De ha most nem megyünk vissza, én idefagyok a padhoz és akkor minden most elhatározott tervemnek lőttek. – éreztem, hogy kezdem nem érezni a lábujjaim, a kezem viszont viszonylag meleg volt, mert összeszorított combom közt pihent.

- Mondtam, hogy szólj, ha fázol, nem? – azonnal felpattant, és levette magáról a dzsekit.

- Nem tudom, mit akarsz azzal, de vedd vissza.

Szó nélkül terítette rám a meleg kabátot, amely nem csak hőt, illatot is árasztott magából, de nem is akármilyet! Olyan Bieber-illata volt, hogy az eddigi folyamatosan jelenlévő fűillatot is elnyomta. Arról pedig már szót sem ejtek, hogy milyen finom volt…

- Iszkiri befelé. – intett a fejével, s ő már el is indult.

- Ezt nem gondolhattad komolyan. – a kabátra utaltam.

- Siessünk, mert megfagysz. – mosolygott rám hátra, majd bevárt, és elindultunk a visszafelé úton.

Gyorsabban elrepült a visszafelé út, mint a kifelé, nem tudom miért. Az viszont biztos, hogy már kevésbé éreztem feszülten magam a társaságában. Jó, eddig sem paráztam, de sosem beszélgettem vele szívesen. A vége felé viszont már azt kell, hogy mondjam, különösen érdekelt, amit mondott. Fura érzés, meg kell még szoknom.

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem voltak ott fotósok? – rögtön letámadtam kérdésemmel, amint bezárta az ajtót.

- Nem vagyok benne biztos. De eddig még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy ne vegyem őket észre, mikor a közelemben vannak. Ma sem történt, szóval nyugi, nem leszel pletykaalap. – bökött oldalba mellettem elhaladva.

És igen. Ezek is furák még számomra. A bökdösődése, a csipkelődése. Azelőtt is csinálta, de akkor felvettem. Most azért furcsa, mert nem veszem fel, csak mosolygok rajta. Meglehetősen érdekes, hogy mennyit változhat egy ember nézőpontja egyetlen beszélgetés után. És most még nem is beszéltünk sokat.

Követtem őt a liftig, amelybe beszállva megnyomta az 5-ös és 6-os gombot is.

- Hanyas a szobád? – akármennyire is sztár, ezt jogom van tudni. Ő tudja az enyémet, ráadásul vagyunk már annyira beszélő viszonyban.

- Azt tudom, hogy a tied a 610-es, de várj…elfelejtettem az enyém. – ijedt arca egyszerre megdöbbentett és engem is megijesztett. – Öcsém, ha most látnád az arcod. – röhögött fel. Most pedig egyszerre megnyugodtam és el is öntött a harag.

- Ó, te…hülye! – mellkasánál fogva erősen megtoltam, de aligha mozdult arrébb egy lábfejnyit.

- Egyébként 508, szóval valahol alattad vagyok, legalábbis félig. Ha jól tudom, úgy vannak a szobák emeletenként elhelyezve, hogy például az 5.-en lévő két szoba felett a 6.-on egy szoba van a két szoba felett. Na, remélem érted. – nevetett fel.

- Aha, azt hiszem. – gondolkodtam el. A lift aprót csengett. Mikor elkezdett kinyitódni az ajtó, beállt közéjük, hogy ne záródjanak vissza. Felvont szemöldökkel néztem tevékenységét.

- Felkísérjelek, vagy nem félsz egyedül felmenni? – ismét megjelent arcán a csibészes, pimasz mosoly. Felzselézett tincsei közül egy éppen kirúgta magából a tartást és fáradtan előreomlott.

- Egyrészt nem félek, másrészt mindjárt szétesik a hajad, szóval menj és kezdj vele valamit. – mosolyogtam.

- Mi az, hogy szétesik a hajam? – vágott rémült arcot.

- Nem fog eljönni a világvége. – forgattam a szemem. – Na, menj. Feltartunk másokat. Biztos sokan szeretnék használni a liftet.

- Holnap mész zongorázni?

- Talán. Nem tudom. Az órarendemtől függ. Na, sipirc. – mindkét kezemmel hasának támaszkodtam – ami, megjegyzem, kifejezetten erős volt – és kinyomtam a két ajtó közül, majd pedig megnyomtam a bezáró gombot.

- Ölelés, vagy valami? – széttárt karokkal állt az ajtó előtt, amely nem az ölelés hiánya, mintsem a számonkérés miatt volt.

- Legközelebb. Szia. – intettem neki vigyorogva, mielőtt végleg összezárult volna a lift két fémajtaja.