12. Az első nap - és máris kezdődik a bonyodalom

Íííííí.....tudomtudom....most szégyellnem kellene magam. :$ Nagyon rég volt már rész, amit nagyonnagyon sajnálok, csajok, de rengeteg minden összejött, és azt sem tudtam, mikor melyiket csináljam, hogy mindennel kész legyek. De végül sikerült összeállítanom egy elfogadható részt.

És akkor most ha nem haragszotok, nem beszélnék sokat. A másik blogomra is most raktam fel a részt, ott is igyekeztem időt spórolni a kevés előszóval. :D

Remélem tetszik. Nagyon szépen kérnélek titeket, hogy írjatok véleményt, ha rossz, ha jó, akkor is. Mert így nem tudom, hogy min kell javítanom. :) És talán hamarabb is lenne rész, ha inspiráltok a kommentekkel. :))

Na, most ennyi lenne.

Kellemes Olvasást Mindenkinek!♥

Lena belekezdett volna a beszédbe, de kopogtak. Sietősen az ajtómhoz mentem, és kikukucskáltam. Elmosolyodtam a személy láttán.

- Szia, Carin. – tártam ki előtte az ajtót mosollyal az arcomon.

- Szia, drága. – ölelt meg. – Szia, másik drága. – tette ugyanezt Lenával. Becsuktam az ajtót, és visszahuppantam az ágyra.

- Eléggé királylányos? – nézett körbe a szobán Carin.

- Sőt, mi több, egyenesen királyi. – nevettem fel.

- Egymás közelében van a szobánk. – kacsintott rám.

- Te is itt leszel? – esett le az állam. Nem is mondták, hogy Carin is velünk tart.

- Így a legegyszerűbb nekem. – vont vállat, ennyivel elintézve a dolgot.

- Mihez kapcsolódva? – futottak össze szemöldökeim.

- Majd elmondom. – terelt tovább.

- Hát jó. – mondtam zavartan. Szívem szerint viszont kérdezősködtem volna még egy keveset.

- Szerintem menjünk a tárgyalóterembe. – szólalt meg Lena.

- A hova? – vágtam hülye fejet. Tárgyalóterem?

- Valójában megbeszélésekre szolgál, de mi egyszerűen csak tárgyalóteremnek hívjuk az ilyeneket. – magyarázta kedvesen.

- Ó, értem. – bólintottam aprót mindentudó fejet vágva hozzá.

- Nem látnám. – nevetett fel. – Gyere, megmutatom inkább a magyarázás helyett.

- Én is megyek. – mondta Carin.

- Megfelelően vagyok öltözve a tárgyalóteremhez? – kérdeztem poénosan.

- Biztosíthatlak, hogy igen. – mosolygott rám Lena.

Lementünk egészen a földszintre, majd valami eldugott ajtón bementünk, ott még tovább mentünk lefele – már lassan olyan érzésem volt, mintha valami földbe ásott kivégzőterembe vinnének – de aztán liftbe szálltunk, és felmentünk a másodikra. Hát ennek nem tudom mennyi értelme volt, de ők biztos jobban értik ezt.

A liftből kiszállva elég nagy meglepetés ért. Az én szobám emeletéhez képest ez teljesen más volt. Nem voltak folyosók, sem semmi egyéb eltérítő cuccok. Csak egy nagy, kör alakú tér, kismillió ajtóval. A közelebbieken lévő kiírásokat el tudtam olvasni. Volt táncterem, énekterem, kis-és nagyelőadó, igazgatói szoba, meg minden egyéb.

- Ez a hotel direkt ilyen célokra van kifejlesztve? – kérdezősködtem a számunkra szükséges  ajtó felé vezető úton.

- Pár nap után, ha majd eleget kóborolsz a folyosókon és az emberek közt az egész épületben, akkor rájössz, hogy igen. Szóval az értéktárgyaidat nem igen kell féltened, mert a legjobb testőrök végeznek 24 órás munkát. Valahogy meg kell védeniük Brad Pittet.

Lena egy huzamra többet is elárult, mint amennyit én szerettem volna. Ez kisebb galibát okozott a fejemben. Ha jól hallottam, Brad Pittet mondott. Ha Brad Pitt itt tartózkodik, vagy járt már itt, vagy hozzá hasonlók az itteni vendégek, akkor az már nem kis probléma. Hanem egészen nagy. Mondjuk úgy, hogy óriási. Ugyanis nekem semmi keresnivalóm ilyesfajta emberek közelében. Korántsem érdemlem meg.

- Csendben vagy. – zökkentett ki Carin hangja mélázásomból.

- Csak…gondolkodtam. – ráztam meg kicsit a fejem a gondolataim elsöprése érdekében.

Lena kopogás után benyitott a sok ajtó egyikén, Carin és én pedig követtük.

- Sziasztok! – Lena otthonosan szambázott a terem végébe a már számomra is ismerős nőhöz.

- Te jártál már itt? – súgtam Carinnek.

- Nem. – mosolygott rám. Egy szájhúzás után visszanéztem a tömegre, akik a legalább 10 méter hosszú asztal körül ültek.

Az egész terem a bézs és a barna árnyalatokkal voltak keverve. A bútorok kellemesen sötét barnák voltak, a kárpitok pedig szép bézs színűek. A hatalmas ovális asztal pár árnyalattal halványabb barna volt, a terem végében díszelgő, egész falat elfoglaló ablakon beáradó fény pedig mindezt csak szebbé tette.

Ahol mi álltunk, ott volt a kivetítő, előtte egy kisebb katedra. Senki nem állt még rajta, ebből szűrtem le, hogy az előadás, vagy bármi is legyen az, még nem kezdődött meg.

3 szék kivételével mindegyik foglalt volt. Lena éppen akkor üdvözölte öleléssel Mishát, aki az asztal végén, a főhelyen ült. Bal oldalán egy öltönybe öltözött férfi, majd pedig sorba következtek a többiek. Voltak, akik jól öltözött férfiak voltak, és olyanok is, akik velem egykorúak, nálam idősebbek és egészen 40 körüli lányok, illetve nők. Mindannyian nagyon szépek voltak, még az idősebbek is. Volt egy sejtésem, hogy kik ők.

Misha mosolyogva igyekezett felénk.

- Blair, nyugodtan ülj le bárhová. – mutatott az üres székekre.

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza, bár kezdtem kissé feszültnek érezni magam. Félénken foglaltam el egy olyan 20 év körüli lány mellett a helyem, s onnan vizslattam tovább az embereket.

Carin nem ült le, csak Lena. Misha oldalán a katedrára mentek. Most fedeztem csak fel, hogy mikrofon is van a teremben, ami azért elég durva. Ezek szerint nem félvállról vett dolgokat rendeznek itt. Most mégsem használta, bizonyára elég hangos lesz a saját hangja is.

- Most, hogy mindenki megérkezett, és Blair is sikeresen ideért a reptérről… - a szívem majd’ megállt, mikor mosolyogva kiejtette a nevem. - …szeretném röviden összefoglalni jövőbeli terveinket, hogy mindenkiben tisztázódjon, ha esetleg belegabalyodott volna a szálakba.

A beszéde, a környezet, a légkör, mind-mind teljesen hivatalossá tette az egésznek a stílusát, és úgy éreztem magam, mintha valami konferencián lennék, ahol irtó fontos személy vagyok. Pedig ez nem egészen így van…

- Az elmúlt bő 3 hónapot azzal a kissé megterhelő feladattal töltöttük, hogy megfelelő személyeket keressünk a Vogue magazin címlapjaira, és egyben megtaláljuk a megfelelő embert Carin Morris parfümjének bemutató reklámozására. – ekkor Carinre mutatott, aki a katedra bal oldalán állt. – Amerika különböző pontjairól szedtünk össze benneteket, hogy a kalandot itt, New Yorkban kezdhessük együtt. Mindenféle korosztályból válogattunk, mert ugyebár a különböző kollekciók bemutatásához szükség van a korra. – mosolyodott el. – Tehát…mint a Vogue magazin jelenlegi főigazgatója, szeretném, ha kezdetét venné az utazásunk, amiért itt vagyunk. – csapta össze halkan tenyereit, ami mindenkiből izgatottságot váltott ki. Nem is a kezeinek a zaja, hanem az utolsó mondata. Az nagyon ott volt.

Érzékeltem, hogy tapsolni kezdenek. Mire reagáltam, rajtam kívül már mindenki vigyorogva ütögette össze a kezét. Elmosolyodtam, és én is azt tettem, amit ők.

Hajdani feszültségem most izgatottságba vágott át. Izgatott voltam a jövő iránt, hogy mit tartogat számomra, hogy mi fog velem történni, hogy mi fog a magazinnal történni, és persze azért is, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Bírni fogom a sok strapát? Mert gondolom nem gyerekjáték lesz ez az egész. Én pedig még sosem voltam ilyen helyzetben. Még mindig várom a választ arra a kérdésemre, hogy hogyan is választottak engem. Nem győzöm hangoztatni, hogy vannak nálam sokkal profibbak is.

- Még annyit mondanék, hogy a még jobb közösség kialakítása érdekében a csajok trécselhetnek majd egymással a szabadidejükben. – mutatott rám, és 2 korombeli másik lányra. Egymásra néztünk, és abban a pillanatban mindegyikünk arcára kiült az a bizonyos „kényszer-mosoly”. Mikor nem tudsz szívből mosolyogni, és csak azért teszed, hogy ne tűnj bunkónak. – A szobátok majdnem egymás mellett van. Na, akkor ennyi lenne. – nevetett fel bohókásan.

Miután Misha lejött a katedráról, elkezdett oszlani a tömeg. A „fontosabb” emberek felálltak, és elhagyták a termet, vagy éppen vizet csapoltak abból a bizonyos valamiből, ami az irodák egyik fontos eleme.

Nekem viszont kérdésem volt, így megpróbáltam a lehető leghamarabb Misha közelébe férkőzni. Jó 5 percig dumált valami öltönyös hapsival, aki aztán lelépett, így végre én következtem.

- Misha, lenne egy kérdésem.

- Mondd nyugodtan. – mosolygott.

- Lesz valami még ma, vagy esetleg holnap, amiről tudnom kell? – reméltem veszi, hogy a munkáról beszélek.

- Ma már nem lesz semmi, Blair. – mondta kedvesen. – A beosztásokat és a programokat pedig megtalálod a szobádban. Mindenhova vittem egy táblázatot, hogy ne kelljen külön minden nap szólnom a programokról.

- Ó, az jó. Hát…akkor köszönöm szépen. – viszonoztam törhetetlen mosolyát, de sajnos még mindig nem tudtam teljesen feloldódni a jelenlétében.

- Igazán nincs mit. Ha elfogadod az ajánlatom, ma este korán feküdj le. Ha jól emlékszem, holnap elég korán kezdesz.

- Rendben, úgy lesz. – bólintottam. Egy kicsit megijedtem. – Viszlát, Misha! – intettem, majd hátrálni kezdtem.

- Szia! – köszönt ő is, majd a következő „pácienshez” fordult.

Valójában gőzöm nem volt, hogy Carin és Lena hova tűnhetett, pedig most igenis nagy hasznukat vettem volna. Kissé féltem attól, hogyan fogok visszatalálni a szobámhoz.

Próbáltam idefele jövet memorizálni az utat, ám a visszafele gondolkodás megnehezítette a dolgom. Nagy koncentrálások árán sikerült mégis eljutnom a hallba. A kanapékon elszórtan ültek az emberek, bőröndökkel az oldalukon. Valószínűleg most fogják elhagyni a hotelt. Nekem az még odébb van…

A lift felé igyekezve mákom volt, hogy két férfi nagy bőröndökkel volt, így a beszállás nehezebben ment nekik, tehát volt időm odaérni. Éppen be akarták zárni, mikor az ajtók közé tettem a lábam, így az pont az ellenkezőjét csinálta.

- Elnézést, bejöhetek? – magam sem tudom, miért kérdeztem meg, hiszen ugyanannyi jogom van a lifthez, mint nekik. A kisugárzásuk viszont azt sugallta, jobb, ha ezt teszem. Az egyik férfi vaskos volt, kis sörhassal, ám kigyúrt izmokkal, és öltönyben. A másik személyt inkább fiúnak néztem, mintsem férfinak. Korombelinek saccoltam. Talán pár évvel idősebbnek. Mindenesetre ezt nem tudtam kideríteni, mert sapkát húzott a fejébe, arra egy kapucnit, sőt még napszemüveg is volt rajta. Biztos az eső ellen kellett…jaj, sosem értem az ilyen embereket…

Az idősebb dörmögött valami igen-féleséget, de szíve szerint kitette volna a szűröm, láttam rajta. Megilletődötten léptem be a liftbe, és nyomtam meg az én szintem gombját, a hatost. Hátat fordítottam a két idegennek, és a lábammal dobolva próbáltam levezetni a feszültségemet. Utálok összezárva lenni nem kívánt személyekkel.

Végig hallottam halk susmogásukat, bár semmit nem értettem belőlük. Aztán csipogott a lift, én pedig automatikusan készültem a kiszállásra. Még szerencse, hogy egy pillantást vetettem előtte a szintjelzőre, így az 5-ös szám láttán bent maradtam. A két másik személy viszont kikerült, és olyan gyorsan kiszáguldott a liftből, mintha valami vírusos beteg lennék, akitől halálos betegséget kaphatnak el. Pedig azt hiszem annyira azért tisztán tartom magam, hogy ne ezt lehessen leszűrni.

Arra viszont esküdni tudnék, hogy a szívem is majd’ megállt, mikor rápillantottam a mellettem elrohanó fiú beárnyékolt arcára. Semmit nem láttam belőle, csak a száját. És én magam majdnem letaglóztam azon, hogy úgy nézett ki, mint Justin Bieber szája. Anyám, komolyan kihagyott a szívem vagy kettőt. Megnyugodni viszont nem tudtam, ugyanis jobban megfigyelve a járását, míg az ajtó be nem zárult, arra jöttem rá, hogy még a járása is hasonlít. Ó, te jó ég, gyorsan felejtsem el! Hogy süllyedhettem idáig? Ennyire megszállott lettem volna azzal a gyerekkel, hogy egy egyszerű fiúban is őt látom? Ez már több a kelleténél.

Észre sem vettem, hogy újra csipog a lift, ezennel már az én szintemen. Sokkos állapotban sétáltam az ajtómig, nyitottam azt ki, és vágódtam le az ágyra. Összekulcsoltam az ujjaim, tarkómra helyeztem, és így könyököltem combomra. Kellett ez a kis lazítás. Felment a pulzusom amiatt a tudat miatt, hogy képes voltam beképzelni magamnak Justin Biebert.

Megcsörrent a szobatelefon. Újabb szívroham. Az éjjeliszekrényhez sétáltam, és felvettem.

- Igen?

- Jó napot, Ms Collins! – köszönt bele egy kedves hang. – Carin Morris üzenetet hagyott számára, amiben azt kéri, hogy keresse meg őt a 619-es szobában.

- Rendben. Köszönöm, hogy szólt.

- Kérem. Viszhall!

Lehet bunkó voltam, de nem köszöntem vissza. Leraktam a telefont, és elővettem az enyémet. Kikerestem anya számát. 4 csörgés után vette csak fel. Akkor már tuti, hogy elfoglalt…

- Szia, drágám! – hangja boldog volt.

- Szia, anya! Ne haragudj, hogy zavarlak.

- Ugyan, dehogy. Na, mesélj! Mi történt eddig?

- Megérkeztem, a hotel az úgy, ahogy van luxus, már volt egy megbeszélés is, most pedig éppen Carin keresésére megyek. – és amint ezt mondtam, ki is léptem az ajtón.

- Egy szállodában vagytok?

- Öö…igazából ezt még én sem tudom.

- Nagyon örülök, ha minden jól ment eddig. – tudtam, hogy ez már elköszönést jelent.

- Igen, remélem a továbbiakban is jól fog menni a dolog.

- Szeretünk és mindannyian nagyon hiányolunk. Az ikrek is.

- Nekem is hiányoztok! – húztam el a szám, és az ajtószámozásokat kezdtem tanulmányozni. Megállapítottam, hogy merre kell mennem, és útnak is indultam.

- Kincsem, ne haragudj, de le kell tennem. Amint tudunk, hívunk, és te is hívj, ha tudsz.

- Rendben. – mosolyogtam. – Puszi mindenkinek.

- Átadom. Szia. Szeretlek.

- Szia. – de már csak a csipogó telefonba beszéltem. Ez az egyik hátránya anya munkájának…

Nem is kellett sokat mennem, megtaláltam a 619-est. Kopogtam. Szerencsére Carin nyitott ajtót, tehát jó helyen járok.

- Örülök, hogy idetaláltál. – mosolyodott el, és otthagyva engem, visszament. Gondoltam bemehetek. Becsuktam az ajtót, és körülnéztem. Az ő szobája is elképesztő volt, de az enyém még annál is jobb. Bár ha nem is úgy lenne, akkor is azt mondanám, hiszen nem tudom kicserélni.

Akkor vettem csak észre, hogy Carin éppen nagy munkában van. A körmeit festi barnára. És azon is megakadt a szemem, hogy volt 4(!) bőrönd a szobájában.

- Ez komolyan mind a tiéd? – esett le az állam. Érdeklődve nézett fel rám, és tekintetem követése után, mikor rájött, hogy miről beszélek, felnevetett.

- Nem. Egy az enyém, egy Anne-é és egy Selenáé.

- Várj…mi? – formált O alakot a szám. – Anne, a tanárom, és Selena Gomez? – ismét lesokkoltam.

- Meglepetés! – jött ki a fürdőszobából Anne.

- Anne, te jó Isten, hogyhogy itt? – makogtam.

- Ma itt alszunk Selenával. – mutatott maga mögé, jelezve, hogy az említett a fürdőben van.

- Jövök!- hallottam a hangját, de még nem láttam. Aztán kilépett az ajtón, nőies kecsességgel, lobogó hajjal, tökéletességgel. A szívem kettéhasadt szépségének látványa miatt. – Szóval Blair? – mosolygott rám.

- I-igen. – nyögtem ki.

- Szia. Selena Gomez. – nyújtotta a kezét.

- Blair Collins. – ráztam meg döbbenten. Kissé nehezen fogta fel az agyam az előbbi pillanatokban történteket.

- Örülök, hogy látlak. Már kíváncsi voltam a tanárom másik tanítványára. – kedvesnek látszott. Ennek ellenére szeretetem éppúgy nem jött meg iránta, ahogy a másik sztárocska iránt sem.

Erre csak vágtam egy kényszermosolyt, majd Annere néztem, aztán Carinre, végül Selenára, majd ezt megismételtem. Zavaromat Carin törte meg.

- Ha minden igaz hamarosan érkezik a hiányzó láncszem. – csavarta be a körömlakkos üveget.

- Kicsoda? – érdeklődtem.

Már szinte ijesztővé vált a dolog, hogy mindig akkor kopognak, mikor a legjobb része jönne a dolognak. Most is ez történt. Kopogtak.

- Hát, mindjárt kiderül. – pattant fel Carin, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és bejöttek a „vendégek”.

Minden eddigi sokkot, amit az elmúlt fél órában kaphattam, ez felülmúlt. Nem. Nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Pedig a ruhája ugyanaz volt. Szürke nadrág, kék pulcsi, fekete Vans. Már ettől megijedtem. Mielőtt még letisztázódhatott volna bennem az egész ügy, felnéztem szemébe. És akkor már biztos voltam mindenben.

Hogy a liftben őt láttam, vele találkoztam, és most újra látom. Hogy az az ismeretlen, és ez az ismerős ugyanaz. Teljesen egy, és ugyanaz.

Amint felnézett, és meglátott, elmosolyodott. Komolyan ilyen hamar felismert volna? Léptei kimértek voltak, és lassúak, ám elég gyorsak ahhoz, hogy a szívemet is hevesebb dobogásra bírják.

Kezét kihúzta zsebéből, mosolya kicsi vigyorrá alakult, szeme megcsillant. Vészesen közeledett.

Szívem tempója hirtelen megtorpant, mikor rájöttem a valóságra. Nem ismert fel. Egyáltalán nem. Selenához igyekezett olyan sebességgel, hogy megölelje.

Ez fájt. Nem tudom, miért, de érzem, hogy fáj. Szépen elnézett mellettem, majd elsétált mellettem. Anélkül, hogy felismert volna. Pedig pulcsija ütközött az enyémmel. És mégsem.

- Jó újra látni. – szorongatta meg a fiú a dúsgazdag dívát. Ő csak kacéran elmosolyodott.

Szememet nem bírtam leszakítani róla. Most mintha más lett volna, mint a koncerten. Nem tudom, miben. Azt sem tudom, hogy külsőleg, vagy belsőleg. Egyszerűen csak úgy éreztem, most más. Vagy lehet ez csak azért van, mert nem vett észre, és én ezt felvettem, ezért próbálok valami kiutat keresni?

Körbenéztem a szobában. Anne azt a két bizonyos személyt nézte, Carin és egy férfi pedig éppen nagy ölelkezésben voltak. Átfutott a gondolat az agyamon, hogy talán ez a férfi Scooter. Velem szemben pedig az a férfi állt, aki a liftben volt Justinnal. Rá azt tippeltem, hogy a testőre.

Mindenki mosolygott, a sztárpár vigyorogva hülyéskedett, így legjobbnak láttam kihasználni az alkalmat, hogy az ajtó közelében állok.

Sikerült sikeresen megszöknöm előlük és az idilli pillanat elől.

11. Irány New York!

Nem is tudom, hogy kezdjek bele. Nagyon szégyellem magam, hogy ez az első rész az új évben, de vegyünk figyelembe, hogy az elmúlt év utolsó napján is hoztam részt.! :DD

Na tehát...elkezdtem beindítani a történetet. Oké, tudom, már egyszer beindítottam. :D Na, de értitek...most jön a tárgyalás. Akkor mondom így.:D

Huh, még annyi, hogy nagyon szépen köszönöm nektek a kommenteket!

Most ennyi lenne, ha nem haragudnátok, mert holnap koránkelés van.:S

Kellemes Olvasást.♥

Bőröndömbe olyan cuccok is kerültek, amik eddig nem voltak a szekrényem tartozékai. Ennek egyetlen oka van: Geraldine. A pakolás közepén meglepett engem egy jókora táskával, ami tele volt a legújabb trendet követő ruhákkal. Nagyon hálás voltam érte, amiért feltuningolta a ruháimat.

Valójában én még annyira nem fogtam fel az egészet, hogy eddig abba sem gondoltam bele, hogy mi lesz majd ott. De most ennek is eljött az ideje.

Még semmit nem tudok arról, hogy hol fogok megszállni, vagy hova kell mennem, esetleg ki fog várni a reptéren. A témának ebből a részéből egy kukkot nem tudok. Annyi tuti, hogy Toronto-ból New York-ba megyek. Bár azt nem értem, hogy ilyen rövid távra hogy megy repülő, mert mire felszáll, jóformán jöhet is le. De megkaptam a repülőjegyem(!), így hát nincs mit tennem, azzal megyek. A rajta lévő feliratot nem egészen értettem, ugyanis az adatokból nem derül ki, hogy honnan indul a gép.

Amikor ott leszek, vajon hogy fognak működni a dolgok? Reggel-este fotózás? Vagy laza lesz az egész? És vajon lesznek még rajtam kívül? Tuti lesznek. És az is tuti, hogy milliószor profibbak lesznek. Nem is értem, hogy választhattak engem. Természetesen nagyon örülök, viszont az már kevésbé kellemes élmény, hogy itt kell hagynom a családom.

~*~

Reggel nem anyának kellett keltenie, magamtól is idő előtt észhez tértem. Az idő viszont egyértelműen nem az én pártomat fogta. Esett. Tiszta volt az ég, de jóformán ez már nem is simán esett, hanem szakadt. Néha dörgött is, bár csak apróbbakat. Szeretem az ilyen időjárást, na de nem pont ma.

Az eső kiváltotta belőlem azt a hatást, hogy sírnom kell. Hiszen mégiscsak itt hagyom a családom, a városom, Kanadát, a barátaim, és a szobám. Sajnos a tanulással nem lesz gond, mert Anne meg tudja oldani, hogy New Yorkba is szolgáltassa nekem az órákat. Bár előreláthatólag jóval kevesebb lesz. Szerencsére…

Alaposan rendbe szedtem magam a fogmosással, fésülködéssel, és minden egyéb fontos tennivalóval, majd felöltözésre kényszerültem. Nagyokat sóhajtva vettem fel az egyszerű csőfarmerom, a fehér pólóm, és a hópehely mintázatú, meleg mellénykémet. Belebújtam egy fekete bokacsizmába, végül pedig egy fekete nyaklánc-fülbevaló ékszer szettel próbáltam magam feldobni. Felkerült ezután a sminkem, és a kedvenc parfümöm illata. Mindezt, amit még most használtam, beraktam a bőröndömbe. Újabb sóhajtás hagyta el a szám, mikor a zipzár a végéhez ért. Kezembe fogtam a repülőjegyem, s hosszasan tanulmányozni kezdtem. Valójában nem azt tettem, csak bámultam rá. Egy papír, ami az életem egy új részét jelképezi. Lehet, hogy egy apró döntés volt az, amikor elfogadtam Joel ajánlatát, de mégis teljesen megváltoztatja az életem. És ez csak egy kis döntés volt.

Tekintetem a zongorámra vándorolt, melyet fájó szívvel itt kell hagynom. Nagyon ajánlom nekik, hogy az én szobámba legyen külön zongora! Persze, nem lesz.

Leültem a székre, mire az nyikorogva válaszolt. Sosem nyikorgott még. Ő sem akar elhagyni engem. Elmosolyodtam, majd ujjaim a billentyűkön kezdtem futtatni. Nem gondolkodtam, mit fogok játszani, tudtam. Már régen játszottam, és még annál is régebb óta tudom, de még most is jól megy. Mondhatni, hibátlanul. Kétszer is eljátszottam.

Aztán eljött a 7 óra, így fogtam a bőröndöm, meg a kistáskám, és lecipekedtem velük. Anya és apa kávézott, Geraldine épp felém közeledett.

- Jól hallottam, hogy Yiruma? – suttogott mosolyogva, miközben átvette a táskát.

- Igen. – mosolyodtam el.

- Reméljük azért indítják a géped az eső ellenére. – állt fel apa, és a konyhába ment.

- Szerintem ezen a kis távon nem jelent sok gondot a víz. – vontam vállat.

- Kicsim, csináltam neked szendvicseket, hogy bármikor tudj enni.

- Köszi, anya. – mosolyodtam el. – Joel nem hívott?

- Jaj, jó, hogy mondod! – rakta le a kávéját, és egy papírt vett a kezébe. – Ezt olvasd el. – nyújtotta felém, mire én elvettem, és leültem a kanapéra.

Anya kézírása volt, és valószínűleg jegyzetelt, mert csak szavakat, illetve rövidebb mondatokat írt le.

reptéren vár Lena

Carin ott lesz

délután 3-kor találkozó

The Roosevelt Hotel

- The Roosevelt Hotel? Még művelődök is. – vigyorodtam el. – Egyébként milyen találkozó?

- Fogalmam sincs, Joel nem említette. – rázta meg anya a fejét. Aztán elolvastam az utolsó feljegyzést.

magángép

- Magángép? Ez mire utal? – vontam fel a szemöldököm.

- Magángéppel mész. – mosolygott anya.

- Ez komoly? – esett le az állam. – Húha. – haraptam ajkamba.

- Lassan indulnunk kellesz a reptérre. – jött vissza apa.

- Részemről mehetünk. – vontam vállat még mindig döbbenten.

- Nem látok rajtad túl sok izgatottságot. – mosolygott anya kedvesen.

- Csak az idő teszi. – mondtam egyszerűen, ám nem egészen így volt. Nem akartam itt hagyni mindent és mindenkit, ráadásul féltem is az ottléttől. Tök király, New York, meg minden, de akkor is. Egyedül leszek. Vagyis nem, de senki nem lesz ott, hogy vigyázzon rám. Minden felelősség rám hárul. Nehéz lesz.

- Akkor hát…induljunk. – állt fel.

~*~

A reptéren érve anya meglehetősen otthonosan mozgott a folyosókon. Ennek egyrészt a munkája az oka, hiszen nem egyszer repült már, másrészt viszont ő tudta, hogy honnan indul a magángépem. Arra is rákérdeztem, hogy minek kell akkor a repülőjegy. A válasz teljesen logikus volt: hogy bizonyítani tudtam, én vagyok a várt személy. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem találtam rajta semmilyen nyomát annak, hogy hanyas kapunál szállok be.

A szívem hevesebb dobogásba kezdett, mikor befordultunk az utolsó folyosóra, amely végeláthatatlannak tűnt. A bal oldal teljesen üvegből állt, így ráláttunk a hatalmas gépekre. „Üvegdobozokban” ültek az útlevél- meg a minden egyebet vizsgálók. A harmadik ilyen doboz neve az volt: „Utazás magángéppel”.

- Azt hiszem, ott kell kimennem. – mutattam rá.

- Így van. – bólintott anya.

A folyosó szinte teljesen kihalt volt, mivel csak a 7-es kapunál állt sor, ott is csak kevesen. Érthető, mivel innen a hivatalosabb járatok indulnak. Üzletemberek, hírességek helye ez, mert általában ők utaznak nagygéppel, valamint első osztályon. Illetve persze magángéppel, amely akkor indul a reptérről, ha nincs a közelben lehetősége a le-és felszállásra.

Így történt tehát, hogy ismerős hangot hallottam a nevemet szólítani. Reménykedve fordultam hátra: tényleg ők voltak.

- Ó, csajok! – mosolyodtam el meghatódva, s magamhoz szorítottam a két, imádnivaló kis ikreimet. – Mégis eljöttetek. – suttogtam.

- Jó utat szerettünk volna kívánni. – mondta Denise.

- És persze még egyszer, utoljára megszorongatni. – nevetett fel szipogva Cassie.

- Hiányozni fogtok, nagyon. – váltam el tőlük, s könnyes szemekkel pillantottam hol egyikre, hol másikra.

- Hívj olyan gyakran, ahogy csak tudsz. – kért Den, de egyben rám is parancsolt.

- Úgy lesz. – bólogattam serényen, és egy-egy puszit adtam mindkettejüknek. Majd ők s visszaadták.

- Na, köszönj el a családodtól is. – tolt el Cassie. Rosszul esett, de mikor láttam, hogy csak azért tette, mert el akart fordulni, hogy ne lássam sírni, elmosolyodtam.

- Rendben. – egyeztem bele. Mélyet sóhajtva szüleim, és harmadik testvérem felé fordultam, aki valójában az igazi, és egyetlen. – Nem akarok sírni. – szeltem át a köztünk lévő távolságot, és egyszerre mindhármójukat magamhoz öleltem. Arcomat igyekeztem nem feléjük fordítani, hogy nemet tudjak mondani a könnyeknek.

- Tudjuk, hogy nagyon ügyes leszel, kicsim. – suttogott anya.

- Te is olyan profi leszel, mint Geral. – most apa.

- Nemsokára már a két profi testvérként leszünk híresek. – Geral hangjában nem volt túl sok fájdalom, amit teljesen megértek. Ő már hozzászokott a búcsúzáshoz, és az elválás sem nehéz neki. Majdnem minden nap ezt csinálja…

- Sikerüljön akárhogy is, megteszek majd mindent. És legalább ott leszek New Yorkban. – próbáltam elviccelni, de mosolyom alatt éreztem a könnyeket. – Megyek, jó? – váltam el szipogva.

- Nagyon szeretünk, kincsem. – ölelt meg anya, és egy „anyai útravaló puszit” adott, amit viszonoztam, csak nem anyaiul és nem útravalóul.

- Csak óvatosan a pasikkal! – nézett rám apa szigorúan. Normálisan most felvenném, de csak elmosolyodtam. – És nagyon vigyázz magadra. – váltott át mosolygássá. Ő is megölelt, és hosszan megpuszilt.

- Majd hívlak titeket, hogy mi a helyzet odaát. – mondtam neki, de egyben a többi családtagomnak is szántam.

- Én csak annyit mondok, Blair: Fel a fejjel! Én is hasonlóan indultam, te is oda fogsz jutni, ahova én. – kacsintott rám, majd jól megszorongatott.

- Remélem… - motyogtam.

Hátrafordultam még az ikrekhez, majd végignéztem még egyszer a családomon. Végül úgy döntöttem, jobb, ha gyorsan eliszkolok a könnyek elől. Táskámat a vállamra raktam, a bőröndöm pedig elvileg már a gépben van.

- Találkozunk 3 hét múlva. – mosolyogtam rájuk, s persze, hogy éppen most gördült le egy könnycsepp. Integettem Cassienek és Denisenek, akik mindketten sírtak, s azt se tudták, hogy próbálják ezt takarni. Jó volt látni, hogy a családomon kívül vannak olyan emberek, akik annyira közel érzik magukat hozzám, mint én hozzájuk. És ennyire együtt éreznek velem.

Családomnak is hasonlóan integettem, majd megköszörültem a torkom, és a dobozban ülő hapsi felé indultam.

- Jó napot! – mosolyogtam rá.

- New York? – kérdezte kedvesen.

- Igen. – bólintottam. Kérésére megmutattam neki minden személyi iratom.

- Köszönöm. Jó utat! – mosolygott, majd megnyomta a gombot, ami kinyitotta nekem az ajtót.

Nagyot nyelve hátranéztem a családomra, amibe beletartozott Cas és Den is. Mosolyogva integettem nekik, ők szintúgy, de mindannyian tudtuk, hogy belül úgyis sírunk.

Magam mögött hagyva az életem, most átléptem az ajtót, ami egy új életbe visz. Élhetem az álmom, hogy modell lehetek. Persze ezért sok mindent fel kellett adnom, de minden kezdet nehéz, nem igaz?

A már beizzított gép felé haladva olyan érzésem volt, mintha örvénybe kerültem volna. A fülem majd’ szétszakadt, a felém áramló levegő pedig majdnem elrepített.

Szerencsére mikor már félúton jártam, egy férfi megjelent mellettem, és a felkaromnál fogja gyengéden, de elég erősen húzott, hogy nekem kevesebbet kelljen erőlködnöm. Mikor beültem a gépbe, ő is beült, és a kezembe adott egy fülhallgatót. Ő is felvett egyet. A számhoz igazította a beszélőkét, és beállított még valamit, majd meg is hallottam a hangját.
- Blair Collins, ugye? – mosolygott rám.

- Igen. – bólintottam. Bezárta az ajtót, majd jelzett a pilótának.

A repülő elindult, én pedig még tudtam integetni az ablakban álló családomnak. Nem tudom, hogy ők láttak-e, de én szerencsére láttam őket. De aztán eltűntek. Nagy levegőt véve hátradőltem, és az ölembe helyeztem a táskám.

- Elnézést, a bőröndöm itt van? – fordultam a férfi felé nyugtalanul.

- Természetesen. – bólintott. – Én Mark vagyok, a pilóta pedig Samuel. Nyugodtan tegezz minket.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Én Bla…Ja, már tudja...vagyis…tudod. – javítottam magam. Mosolyogva bólintott.

- Blair, repültél már valaha helikopterrel? – ez Samuel volt.

- Nem, még soha.

- Nem félsz?

- Nem, egyáltalán nem. – ráztam meg a fejem, s kibámultam az ablakon. Nagyon szép volt innen New York.

~*~

20 perc múlva földet ért a gép, helyesebben a helikopter. Mark még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy leállt volna a propeller, így ismét hangzavarban és erős széllökésekkel küszködve kellett az épületbe menekülnünk.

- Hozom a bőröndöd. – mondta Mark félúton, majd visszafordult. Én mentem tovább, egyenesen be az épületbe. Szintén egy férfi volt ott.

- Jó napot! Blair Collins? – nem igaz! Mindenki tudja a nevem?

- Igen. – bólintottam. Aztán megláttam a kezében lévő listát, melynek Érkező utasok volt a neve. Akkor érthető, hogy honnan tudja a nevem…

Mark betoppant, maga után húzva a bőröndöm.

- Köszönöm. – vettem át tőle mosolyogva. Bólintott, igyekezett is vissza a géphez.

- Lena a hallban várja Önt. – mutatott el a kijárat irányába a hapsi.

- Köszönöm. – mondtam újra, majd cuccaimmal együtt elindultam.

Mikor kiléptem az ajtón, rengeteg emberrel találtam szembe magam. Azonnal elfogott a rémület. Hogy fogom én itt megtalálni Lena-t? Még nem is ismerem olyan régóta, hogy rögtön felismerjem, ha meglátom.

Serényen kutattam a tömegben, s miután vagy háromszor végignéztem, negyedjére megpillantottam őt. Éppen felém közeledett. Megkönnyebbülve mosolyodtam el, és igyekeztem felé.

- Szia, Blair! – köszöntött boldogan, egy öleléssel. – Milyen volt az utad? – támadott le kérdésével még azelőtt, hogy én köszönhettem volna.

- Jó volt, köszi. Sosem repültem még helikopterrel. – viszonoztam izgatottságát mosollyal.

- Akkor mehetünk a hotelba?

- Természetesen. – bólintottam.

Fejével intett, hogy kövessem, én pedig így tettem. Végigbeszéltünk az utat a halltól kivezető folyosókon keresztül New York utcájáig, majd a fekete autóba beülve egészen a hotelig folytattuk. Ekkor már nehezebb volt koncentrálnom, mert jobban lekötött az, amit láttam. Bár kétségkívül Lena nagyon kedves, és barátságos volt, szívesebben utasítottam volna el a kérdéseit csak azért, hogy elmerülhessek ebben a világban. Bár Toronto sem semmi, a new yprki épületek még magasabbak, és még lenyűgözőbbek. Különösen tetszettek azok, amelyeknek az egész mindensége üvegből volt. Mégsem láthattunk be, mert vagy olyan magasan voltak, hogy emberi szem már nem látja, hogy mit csinálnak odabent, vagy pedig azért ne, mert sötétített volt. Vagy éppen azért, mert a fények rájuk világítottak. Mondanom sem kell, most az ok éppen az volt, hogy a sűrű esőzuhatagon keresztül még csak azt sem láttad, hogy mi van az utca végén. Ja, persze mert az utcák több száz méter hosszúak voltak.

Minden négyzetcentiméteren tartózkodott ember, és az eső ellenére különösen boldogok voltak, és láthatólag az sem nagyon zavarta őket, ha elázik a hajuk. Pedig volt csákójuk, és mégsem vették fel.

- Tetszik az outfited. – kezdett el beszélni újra.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Carin ott lesz a szállodában. – vetett fel új témát.

- Tényleg? Hogyhogy? – fordultam felé kíváncsian.

- Megérkeztünk. – szólt hátra a sofőr.

- Köszi, Martin. – mondta Lena. – Gyere, majd megtudod. – intett, és kiszállt. Ugyanígy tettem. Szerencsére a hotel forgóajtaja két méterre, ha volt tőlünk, így nem volt nehéz nem megázni.

A hotelbe lépve viszont elállt a lélegzetem. Csodálatos volt.

- Én most komolyan itt fogok szállásozni? – tátottam el a szám.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk. – mosolygott rám, s a recepciós pulthoz ment. Csodálkozva követtem. – Szia, Samy. Ő lesz a 610-es szoba tulajdonosa. – mutatott rám.

- Jó napot. – köszöntem illedelmesen.

- A kulcsod. – tolta elém mosolyogva.

- Kulcsom? – döbbentem le újra.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illó módon kell eltartanunk. – ismételte meg magát.

- De akkor is…saját szoba?! – kérdeztem kétségbeesetten, belül viszont annál izgatottabb voltam. Valójában minden pillanatban egyre jobban akartam ezt az egészet.

- Amíg jössz velünk a 4 városba, mindig saját szobád lesz, és ingyenesen kapod, tehát semmiért nem kellesz fizetned. Ha majd saját utakra térsz, úgy, mint a testvéred, akkor értelemszerűen drasztikusan változni fog a helyzet. De azon még ne aggódj. Egyelőre ezen tört a fejed. – mosolygott.

Sokkoltan bólintottam.

- Menjünk fel a szobádba. – adta a kezembe a kulcsot.

Belegondolni is eszméletlen volt, hogy egy ilyen méregdrága, csúcs szuper helyen nekem saját szobám legyen. Tök fasza…vagyis…khm…de jó!

Fellifteztünk a 6.-ra, ahol egyetlen folyosó volt, rajta végig szobák. Kilépve a liftből felfedeztem, hogy azért az egynél kicsit több folyosó van. De az én szobám pont az elsőn volt, és teljesen jó helyen. Nem volt elzárt helyen, de nem is volt egykönnyen meglátható.

Már előre féltem, hogy mennyire lesz puccos, és csicsás, így a kulcsot vonakodva fordítottam el, de mikor beléptem, és megpillantottam, sokkal jobban letaglóztam, mint mikor először beléptem a hotelbe. A hall sem volt semmi, de ez a szoba egyszerűen elképesztő.

- Lena, ez nem jár nekem. – suttogtam, s hangom úgy hangzott, mintha legalábbis lenne mit megbánnom. Mert igen, bűntudatom volt. Mit csinálok én itt? Egy ilyen előkelő hotelben, egy ilye szobába én? Nem értem…

- Azt mondom, szokj hozzá. – válaszolt egyszerűen.

Ámuldozva jártam végig a szobát, és a fürdőszobát. Egy porszem sem volt sehol. Minden csillogott. Csodálatos volt.

- El sem hiszem. – léptem ki a fürdőből. Lena teljes nyugodtsággal ült a kanapén.

- Majd megmuta…

Kezdett volna bele, de kopogtak.

10. Carin és Chuck Norris

Drágáim, most nem beszélnék. :')
Ezzel a résszel Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!!!♥

A fotózás után úgy döntött anya, hogy meghívja magunkhoz Carint. Ő úgy gondolta, hogy majd kettesben szépen elcsevegnek, de én úgy terveztem, hogy én fogok vele kettesben beszélni. Remélem Carin is felém fog hajazni…

- Hmm…tetszik a ház. – szállt ki mosolyogva a kocsiból. – Jó fekvésű. És ez a szimmetriát hanyagoló stílus is bejön.

- Most jársz először nálunk. – mosolygott anya is.

- Hát igen…a telefonon többet beszélünk, mint élőben. – nevetett fel.

Carint máris szeretem. A hazafelé úton rengeteget nevettünk vele, nagyon kedves csajszi.

A házba érve jó 5 percbe telt, mire megszabadultunk a téli cuccoktól. Aztán megmutogattuk Carinnek a ház minden szegletét. Az én szobámtól teljesen el volt ájulva, amire egyszerűen csak vágtam egy büszke fejet. Szinte könyörgött, hogy játsszak neki valamit a zongorán.

- A Common Denominator-t nem tudod?

- Az mi? – vágtam hülye fejet.

- Justin egyik száma.

- Akkor nem. – ráztam meg a fejem.

- Nekem az a kedvencem. – mosolygott.

- Hát…ha a kedvenced, akkor majd megtanulom.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei.

- Majd meglátjuk. – nevettem fel. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék egy Justin Bieber dalt megtanulni. – Mit szólnál ehhez? – gondoltam ki egy kedvenc darabomat.

Ujjaimat a billentyűkre helyeztem, lábamat pedig a pedálra, s belekezdtem a talán egyik legszebb dalba, amit tudok.

- Bruno Mars? – kérdezte Carin meghatódva az első dallamok után.

- It will rain. – mosolyodtam el, majd elmerültem a dalban, és csak játszottam.

A közepe felé éreztem, hogy talán mégsem ez volt a legjobb választás. Ezt Rick mutatta először. És nem tudok mit tenni…az emlékek előjöttek. Ezért nem hibáztathatom magam, de nem is lehetek büszke magamra. Nem szabadna még mindig így meghatnia, ha egyszer már elküldtem a fenébe. De akkor is…a pasim volt 6 és fél hónapig. Igaz, hogy sikerült ezalatt háromszor megcsalnia, de szerettük egymást. Ő is szeretett, tudom.

Örültem, hogy végig tudtam játszani az egészet.

- Hány éve zongorázol? Őstehetség vagy. – pislogott nagyokat a hitetlenségtől.

- Csak 6 éve. És sajnos attól még messze állok. – mosolyogtam.

- Más hangszeren is tudsz játszani?

- Gitáron. De csak egy nagyon, nagyon, nagyon picit. – mutattam mutató-és hüvelyujjammal pár millit.

- Képzeld el, Justin tud…

- Carin. – vágtam közbe kelletlenül.

- Bocsi. – nézett rám sajnálkozva.

- Tényleg akkora csodagyerek, vagy mindaz, amit elmondtál, kicsit túlozva van? – kérdeztem kedvesen, nehogy sértésnek vegye.

- Csodagyerek. – mosolygott.

- Hát jó… - sóhajtottam fel, majd térdemre támaszkodva felálltam.

- Miért nem csíped? – kérdezte komolyan. Egy pillanatig tétovázva néztem rá, majd a kanapéra mutattam. Leültünk, én pedig nagyot sóhajtva belekezdtem.

- Az egyik legjobb barátnőm, Denise, óriási Belieber. Javíts, ha rosszul mondom. – nevettem fel.

- Jól mondtad. – vigyorgott.

- Ő volt az, akit elkísértem a koncertre. És ő volt az, aki először megmutatta a Baby-t. Nem tudom, nekem valahogy nem jött be ez a hajrázogatás, meg maga a gyerek sem. Na és a hangja sem. – fintorogtam. – Már akkor tudtam, hogy nem fogom a számait hallgatni. De Denise annyiszor hallgatta a közelemben a Baby-t és mindig azt, ami éppen megjelent, hogy egy idő után sok lett belőle, így ha meghallottam a hangját, rögtön éreztem azt a bizonyos irritációt. Azt sem értettem, és még mindig nem értem, hogy mire fel ez a nagy „semmiből a mindenbe” duma, amit Twitteren nyomnak. Meg a Never Say Never, meg ki a fene tudja, mi egyebek.

- Justin tényleg a semmiből jött. Egyedül élt az anyukájával. Szegények voltak.

- Tényleg? – ugrott fel meglepődöttségemben a szemöldököm. – Nem…nem gazdagok?

- Nem. – mosolygott. – Néha ételre is alig telt.

- Hát ez…én azt hittem, hogy valami újgazdag gyerek volt.

- Sokan azt hiszik. Ezért utálják. Mert nem tudják, hogy mennyi mindent tett azért, hogy ott tartson, ahol most. Ezt mind magának köszönheti. Meg persze Scooternek, és az anyukájának. De nem a Disneynek.

- Ez meglepő. – csücsörítettem elgondolkodva. – És ki az a Scooter?

- A menedzsere. És a barátom.

- Mármint…fiúbarát?

- Igen. Vagyis…a vőlegényem. – nevetett fel.

- Oké, oké. Várj. – tartottam magam elé a kezem. – Szóval Scooter menyasszonya vagy, aki mellesleg Justin közvetlen menedzsere. Jaj, te jó ég! Mi jön még? – hajtottam hátra a fejem.

- Ezt hogy érted?

- Tudod…sok minden fura történt mostanában. Elmentem egy Justin Bieber koncertre, ami önmagában lehidaló. Az OLLG-je voltam. Aztán találkozok a menedzsere csajával, aki nem legutolsó sorban a családunk barátja. Ráadásul a magántanárom Selena Gomez tanára is. – soroltam, s így összefoglalva triplán rémesnek tűnt, mint ahogy külön-külön tűnnek.

- És ez miért baj? Más lány erről csak álmodozik.

- Nem akarok belekerülni semmiféle pletykába sem Justinnal, sem senkivel kapcsolatban. Tudom, hogy mennyi minden terjeng Justinról. És ha bármi közöm adódna hozzá…nem. Én nem akarok médiahír lenni.

- Ha modell leszel, akkor is beszélni fog rólad a média.

- De akkor úgy beszélnének rólam, mint Blair Collinsról. Ha viszont Justinnal kerülök kapcsolatba, akkor úgy, mint Justin Bieber ismerőse, vagy barátja, vagy nem tudom. És a kettő közt nem kis különbség van.

- Geraldine tudna mesélni arról, hogy hányszor állították már be ennek meg annak. Ha bekerülsz a hírességek közé, előbb-utóbb úgyis ki fognak találni rólad pletykákat. – láttam rajta, hogy kissé felhúzta magát az indokomon.

- Nem tudnám elképzelni, hogy én az életben valaha is megszeressem Justin Biebert. Lehetetlennek tűnik. – vontam vállat mosolyogva.

- Csak tűnik. De nem az.

- Nem tudom, Carin. – hajtottam le a fejem.

- Bocsi, csörgök. Mindjárt jövök. – erre csak bólintottam.

Miután kiment a szobámból, a telefonom után nyúltam. Tárcsáztam Cassiet, mert ő előrébb volt a névjegyzékben.

- Szia, Blairy. – szólt bele vidáman. – Hogy sikerült a fotózás? – tért rá egyből, amin felkuncogtam.

- Mindenkinek tetszettek a képek. 2 nap múlva kerülnek bele a következő számba. A novemberibe. – ekkor feltűnt, hogy két nap múlva máris november lesz? Jól elment az idő.

- Tuti sikered lesz. – mondta izgatottan.

- Majd kiderül… - mosolyogtam halványan. Valamiért most nem voltam annyira izgatott efelől. Sokkal inkább törtem a fejem azokon, amit Carin mondott.

- Történt valami? – persze, hogy rögtön megérzi, ha nem a szokásosan viselkedem.

- Nem, semmi. – ráztam a fejem. – Csak…gondolkodom valamin.

- Meg is jöttem. – toppant be Carin.

- Cassie, mondd meg Denisenek, hogy puszilom. Most le kell tennem. Szeretlek titeket. – hadartam, majd a válasza után leraktam.

- Bocsi, nem akartam semmibe közbevágni. – ült le.

- Semmi. – mosolyogtam rá. - Kivel beszéltél? Szabad tudnom? – kérdeztem óvatoskodva.

- Persze, lehet. Justinnal.

- Milyen véletlen. – forgattam a szemem mosolyogva.

- Nem tudta, hol maradok ilyen sokáig. Scoonak be kéne segíteni a munkában.

- Scooter? – tippeltem.

- Aha. Scoo. Vagy Scott. Mikor hogy. – vont vállat.

- Akkor menned kell? – húztam a szám.

- Attól tartok. – mosolygott ő is szomorúan. – Megadod a telefonszámod? Beszélhetünk majd, ha van kedved.

- Persze. – vidultam fel. Elővette a telefonját, én pedig bediktáltam neki. – Majd felhívlak, és elmented. Ha nem gond. Csak most sietni…

- Persze, persze. – bólogattam.

- Lesz jó pár óra, mire Washingtonba érek… - nyafogott.

Lekísértem a nappaliba. Mindannyian egy öleléssel búcsúztunk tőle, amit ő készségesen viszonzott. Tényleg nagyon megkedveltem.

- Akkor majd hívlak, Blair. – mosolygott rám. – Köszönöm szépen, hogy meghívtatok, és bocsáss meg, Kathleen, hogy csak annyi időnk volt beszélgetni, amennyit hazafelé töltöttünk a kocsiban. – nézett sajnálkozón anyára.

- Semmi gond. Marad a telefon. – nevetett fel anya.

- Remélem mostantól többször fogunk személyesen is találkozni.

- Az jó lenne.

- Na, hát akkor…sziasztok. – mosolygott még egyszer mindenkire. – Üdvözlöm Briant is.

- Átadjuk. – mondta anya.

Majd Carin eltűnt.

3 nappal később

1 csörgés…2 csörgés…3 csö…felvették.

- Befutottál, ugye? – sikították a csajok.

- Az igazság az, hogy…- vártam, hogy fokozzam a hangulatot. – BE!! – ordítottam végül, és őrült módjára, vigyorogva, ugrálásba kezdtem.

- Oh, yeahh. – sikítgattak, és ahogy kivettem a zajokból, ők is a viháncolás közepette voltak. – És most mi jön?

- Elsőként megyek New Yorkba. – a vigyorom megszüntethetetlenül ékeskedett arcomon. – És tudjátok mi a legborzasztóbb? Hogy holnap indulok. – szinte remegtem az izgatottságtól.

- Te jóságos ég! – ámuldoztak egyszerre. – De...várj. – folytatta Den. – Akkor…most itt hagysz minket? – kérdezte rémülten.

- Dehogyis. Lélekben mindig itt lesztek velem. – mosolyogtam.

- De…most komolyan elmész? És mikor jössz vissza? – ezúttal Cassie aggodalmaskodott.

- Hát…azt valójában én sem tudom. Elvileg 3 hétig leszünk New Yorkban. De hogy azután hazajövök, vagy nem, azt nem tudom.

- Hiányozni fogsz, Blairy. – szomorkodott Den,

- Nyugi, csajok, manapság már nem probléma a távolság. – bíztattam őket.

- Ez igaz.

- Átjösztök segíteni pakolni? – kérdeztem félénken.

- Persze. – vágták rá. – Máris ott vagyunk.

Azzal a beszélgetés már meg is szakadt.

- Ez a két bőrönd elég lesz, nem? – jött be anya egy óriási, és egy kisebb bőrönddel küszködve.

- Várj, segítek. – siettem mellé. – Igen, elég lesz. Köszi. – hálálkodtam. Nagy nehezen sikerült az ágyamra cipelni őket. Kicipzáraztam, és előkészítettem a bepakolásra. – És most jön a neheze. – léptem a szekrényem elé, s kinyitottam. Hogy fogok én ennyi mindenből választani?!

Éppen nagyban gondolkodtam, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt.

- Tessék? – szóltam bele kedvesen.

- Jó napot! Chuck Norris vagyok, és arról szeretnék magával beszélni, hogy érdemes-e iPhone-t vásárolni a eBay-ről. – dumált bele valami irtó mély hang. Totál beparáztam, hogy mit akarhat tőlem. Chuck Norris, aha…

- Sajnálom…de…én nem… - kerestem a szavakat meglepődöttségemben.

- Szia, Blair. – nevetet fel egy ismerős hang. De nem tudtam hova rakni, hogy ki lehet ő. De csak még jobban megijedtem, hogy a nevemet is tudja. – Remélem nem paráztál be. – ez nem bizonyult valami bűnbánónak. – Justin vagyok, egyébként, ha nem jöttél volna rá. – ó, hát persze. Hogy nem ismertem fel a hangját?!

- Justin? – öntött el egyszerre a düh és a megdöbbentség. – Honnan tudod a számom? – kérdeztem gyanakvóan.

- Carin telója. Gondoltam, kicsit megviccellek mindkettőtöket. – kuncogott.

- Marha vicces vagy, komolyan. – forgattam meg a szemem.

- Ne már, Carin. – szólt rá „valakire”. – Hagyd!

- Ott van Carin? Add! – kértem.

- Mit hallanak füleim! Modellkedünk a Voguenak? – hangjából simán leszűrtem, hogy vigyorog.

- Biztos, hogy ez Carin száma? – tereltem a témát.

- Tuti. Egyébként hogy van az én drága kanadai OLLG-m? – hangja most szenvtelen volt.

- Azt akarod, hogy még jobban utáljalak? – próbáltam bedobni egy megfelelő dumát.

- Adom Carint. – vágta rá. Ezen csak megforgattam a szemem. Gyorsan feladja…

- Szia, Blair. – hallottam meg azt a hangot, amit akartam. – Bocsi Justin helyett is.

- Szia, Carin. – mosolyogtam. – Ugyan, mindig is tudtam, hogy dili. – legyintettem vigyorogva.

- Mondd neki, hogy ezt meg sem hallottam. – jött a háttérzaj. Ezen akaratlanul is felnevettem.

- Kiröhögött, drágám. Úgy látszik, nem jött be a Chuck Norrisos trükköd. – először azt hittem, hozzám beszél. De aztán rájöttem, hogy a „csodagyerekhez”. – Szóval ez lenne a számom. Ments el.

- Persze, úgy lesz.

- Le is rakom, mert túlteng a kölyökben az energia. Nagyon nem bír magával. – hangja szakadozott az erőlködéstől. Szerintem Justin piszkálta, és megpróbált védekezni ellene.

- Akkor majd beszélünk. Szia, Carin.

- Szia, Blair. – köszönt, majd lerakta. Gyorsan elmentettem a számát.

- Te elhiszed, hogy Justin Bieber felhívott Carin telefonjáról, és be akarta adni, hogy ő Chuck Norris? – fordultam anya felé.

- El. Geral mesélte, hogy őt is ugratta Chuckos szöveggel. – nevetett fel anya.

- Már kiráz a hideg ettől a gyerektől. – borzongtam meg látszólagosan.

- Vendégeket hoztam. – jött be Geral vigyorogva. Mögötte pedig bejött Cassie és Denise.

- Sziasztok, csajok. – mosolyogtam rájuk, és a szokásos puszival, illetve öleléssel köszöntöttük egymást. – Denise, ha egy perccel hamarabb jösztök, tudtál volna beszélni Justinnal.

- Micsoda? – taglózott le. – Viccelsz?

- Nem. Képzeld, azzal próbált beetetni, hogy ő Chuck Norris. – röhögtem el magam.

- Ó, ne már. Nem lehet visszahívni? – nézett rám bizakodón.

- Carin telójáról hívott. De próbáld meg. – nyomtam a kezébe a fehér, imádnivaló iPhone-t.

Kivette a kezemből, és azonnal nyomogatni kezdte.

Azért durva, hogy gondolok egyet, és felhívom Justin Biebert. Vagyis nem őt, hanem valakin keresztül őt. Én…egy torontoi lány…

- Foglalt. – tette le csalódottan a telefont.

- Nyugi, csak lesz még alkalmunk. – mosolyogtam rá. – Na, kezdhetjük a pakolást? – dörzsöltem össze a tenyerem.

- Már vagyunk öten csajok. Még jó hogy! – vigyorgott Geral. – Szupi cuccokat válogatunk neked össze, csajos. – elhaladva mellettem egy puszit nyomott arcomra, majd beállt a szekrényembe.

Ezzel pedig elkezdtük a csomagolást az útra, amely talán meg fogja változtatni az életem. Talán csak kicsit, talán teljes mértékben. De mindenképpen változni fog. A kérdés, hogy mennyit, és milyen irányba.

Az összes bizalmam ebben van. Remélem nem kellesz csalódnom.-nek hívnak."tterem. és nem "eltekertem az oldal tetejére, és az üres mezőbe írni kezdtem azt, ami abban a pillanatban eszembe j

9. Rejtett ismeretség

Jó estét mindenkinek! :DD

Végre meghoztam a részt. Sajnos nincs sok időm most beszélni.:/ Annyit szeretnék mindenképpen mondani, hogy ebben a részben remélem kisebb meglepetést tudok nektek okozni. Sokat agyaltam, hogy hogyan is hozzam majd megint össze két kis főszereplőnket, és egyszer elalvás előtt ez pattant ki az agyamból. Nekem eléggé bejön, remélem nektek is.:) Főleg azért, mert sikerült elkerülnöm ezt az "első találkozáskor add már meg a telószámod, majd hívlak" sablont, és az utána következőket...

Kérhetnék véleményt, hogy nektek mennyire jött be? :))

Most kicsit hanyagoltam a részletezést, mert nagyon bele akartam tenni több dolgot is.:)

De remélem tetszik nektek.

Kellemes Olvasást.♥

- Drágám, kelj fel! – rázogatott valaki.

- Miért? – nyöszörögtem.

- Van itt valaki, akinek szerintem örülni fogsz.

- Kicsoda? – keltem fel nyűgösen, ásítozva.

- Gyere, nézd meg. A nappaliban van.

- Előbb rendbe szedem magam.

- Nem kell. Nem idegen.

- Oké. Mindjárt megyek. – próbáltam lerázni szegényt. Hátha tovább aludhatok.

- Most. – rázott meg megint, mivel vissza akartam aludni.

- Oké, oké. – forgattam meg a szemem, s ezennel felültem. Végignézte, ahogy kikelek az ágyból, és felveszem a köntösöm.

Lecsoszogtunk – lecsoszogtam – a lépcsőn, nyomomban anyával. Nagyban dörzsölgettem a szemem, ezért volt az, hogy mikor megláttam az illetőt a kanapén ülni, először el sem hittem, hogy tényleg ott van.

- Geraldine? – kérdeztem megilletődötten. Pislogtam párat, hátha eltűnik, mert csak egy látomás, de apa is ott volt mellette, tehát nagy valószínűséggel nem. – Komolyan?? – sikítottam fel, s őrült módjára felé rohantam.

- Szia, szívem. – ölelt magához nevetve, s ugrálva kezdtünk körbeforogni. – Oké, oké, elég lesz. A magas sarkúm nem bírja. - nevetett fel egy idő után.

- Hogy a fenébe kerülsz te ide? – toltam el magamtól a vállánál fogva, de azon pillanatban vissza is rántottam, és még egyszer megöleltem. Jaj, hogy hiányzott már!

- Nem szeretném kihagyni a tesóm első Vogue magazinos fotózását. – kócolta össze az amúgy is kócos hajam. Még nem volt időm elvégezni a reggeli teendőket…

- Tessék? – hajoltam el összevont szemöldökkel. – Hát te honnan…? – ugrott fel ezután a szemöldököm.

- Tegnapelőtt hívott anya.

- De…én még nem is mondtam nektek. – néztem az említettre, és apára.

- Joel minket is hívott. – mondta, mintha mi sem lenne egyértelműebb.

- Tényleg? – lepődtem meg ismét.

- Mikor lesz a fotózás?

- Nem biztos, hogy engem fognak választani. – céloztam arra, hogy nem értem, miért jött egy ilyen csekélységért haza.

- Ahogy anya elmondta Joel szavait, szerintem eléggé várható, hogy téged.

- De hogyhogy hazajöttél? Már majdnem 3 éve, hogy elmentél, és azóta alig hívtál. – húztam el a szám.

- Tudom, hogy mennyit jelent egy Vogue fotózás. És részese szeretnék lenni az enyém után a tiednek. – kacsintott rám. – Mellesleg lehet, hogy egyszerre leszünk benne a következő számban, ha téged választanak.

- Annak viszont eléggé kicsi az esélye.

- Ne így állj hozzá az álmodhoz. Ahogy Justin Bieber mondaná, soha ne mondd, hogy soha. – vigyorgott. Ezen kissé leesett az állam…

- Te…most….komolyan Justin Biebertől idéztél? Mi van itt…mindenkit elkap ez a mánia?! – háborodtam fel.

- Aranyos kis kölyök. – vont vállat mosolyogva.

- Csak nem találkoztál már vele? – forgattam meg a szemem.

- Egyik fotózáson futottunk össze. Egyébként meg…csiripelte a net, hogy ki volt a kanadai OLLG. – bökött meg játékosan.

Na ezen meg aztán duplán leesett az állam.

- Kanadai OLLG? – hangom több mint egy oktávot csúszott fentebb. – Hol olvastad ezt?

- Justin Twitterén.

- Huh. – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem már el is terjedt. Egyébként büszke vagyok magamra. Tudattam vele a backstageben, hogy utálom őt. – vigyorogtam.

- Ne mááár. – ámuldozott. – És mégis ilyen kedvesen írt vissza?

- Hát figyelj…azt mondta, hogy attól, hogy én utálom, neki még nincs oka engem utálni.

- Mindent el kellesz mondanod, ami a koncerten történt. – nézett rám parancsolóan.

- Igenis, főnök. – tisztelegtem nevetve. – Örülök, hogy itt vagy, Geral. – váltottam át komollyá, persze mosolyom megmaradt.

- Én is nagyon. – ölelt meg.

- Akkor reggelizhetünk? – szólt közbe anya kedvesen.

- Persze. – ugrott fel apa, mire mindannyian nevetni kezdtünk.

~*~

Elmeséltem Geraldinenak is mindent, ami a színpadon, és a színpad mögött történt. Az ő reakciói kicsit másak voltak, mivel ő már tudta, milyen hírességekkel találkozni. Csak hogy egy példát mondjak, van már közös fotósorozata Ashley Tisdale-lel. Ahhoz képest, hogy Geral még csak 19 éves, sok mindent elért már. És bár elég keveset látjuk egymást, emiatt nem is a legbizalmasabb a kapcsolatunk, mégis egy a példaképeim közül.

Szerencsére a tegnap estét együtt tölthettük, s elszórakoztunk néhány igazi csajos, tesós dologgal. Ha jobban belegondolok, Cassievel és Deniseszel sem szoktunk nagyon eltérő dolgokat csinálni, és ennek a magyarázata az, hogy úgy kezeljük egymást, mint nem vérszerinti testvérek. Ám előző este megtapasztalhattam, milyen így 16 – és fél – évesen az igazi tesóddal hülyülni. Bevallom, az elején fura volt, hogy egy ikerpár helyett egyetlen emberrel csinálom ezeket a dolgokat.

Pár perccel ezelőtt csörgött Joel, hogy döntöttek a magazinszerkesztők, s – felfoghatatlan számomra, hogy – én lettem a kiválasztott. Tényleg nem értem. Annyi sok más profibb modell van. És mégis én…

Persze ne értsétek félre, nagyon boldog vagyok most. Azt sem tudok, mit gondoljak, milyen lesz.

- Szerintem ez és ez jó lesz. Ők majd úgyis felöltöztetnek. – nyomott a kezembe egy olajzöld vastag garbót, és egy itt-ott szakadásos farmert. Egy egyszerű fekete csizma, fekete kabát, és barna sapka felvétele után indultunk is a fotózása. Semmi smink, semmi giccs. Normálisnak és alkalmasnak szeretnék látszani a feladatra. Na meg minek is sminkelnék, mikor azt majd ők fogják végezni.

Úton Toronto másik oldala felé – mivel mi a legészakiabb oldalán lakunk, a stúdió pedig délen van – Geral ellátott néhány jó tanáccsal. Kettőnkön kívül anya volt még a kocsiban, ugyanis apa nem tudott jönni, mert dolgoznia kell. Azért röhej, hogy fél órával hamarabb megy oda dolgozni, mint ahova én megyek most fotózásra.

- Izgulsz? – mosolygott rám a visszapillantóból anya.

- Kicsit. – néztem ki az ablakon. Láttam Toronto nyüzsgő életének pár pillanatát; ahogy egy néni kutyát sétáltat, egy bácsi szájharmonikázik, egy lány pedig egy könyvet olvas, melynek ráláttam a borítójára. Justin Bieber volt rajta. Istenem, már valaki ilyenre is képes, hogy egy könyvet Justinnal fedjen be…mert azt nem nagyon hiszem, hogy az ő saját könyve lenne…na, persze, még író is. Haha.

Mikor befordultunk az ismerős sarkon, s megpillantottam a Chantal Models Agency feliratot egy jókora tízemeletes házon, némiképp rám jött a pánik. Bár, ha úgy nézzük, ez kismiska volt ahhoz képest, ami a drágaságos Justin koncertjén árasztott el.

- Deja vu érzésem van. – szólalt meg izgatottan anya, miközben a bejárat felé meneteltünk. – Geralt is hasonlóképpen hoztam még anno.

- Remélem a sikerem is akkora lesz. – nyeltem nagyot.

- Nyugi. 16 vagy. Ha ez nem sikerül, még előtted áll jó pár év, hogy újrapróbáld. – bíztatott tesókám.

- De én menni akarok Európába. – morcoskodtam.

- Hát oké. – nevetett fel.

A recepcióstól megkérdeztük, hogy pontosan hova is várnak. A liftben töltött perceket, és a lifttől a 826-os szobáig vezető utat izgatottan tettem meg. Bár ez még mindig nem volt semmi a koncertes érzéshez képest. Bár szerintem olyat soha többet nem is fogok érezni…

- Kicsim…- állt meg az ajtó előtt anya. – Tudom, hogy mennyire szeretnéd ezt, és ezért nagyon, nagyon fogok szurkolni érted, és azt kívánom, hogy sikerüljön neked ez az egész. – simogatta meg az arcom.

- Köszönöm szépen, anya. – öleltem meg mosolyogva.

- Én is szurkolni fogok neked, de én már tudom, hogy úgyis sikerül, édes. – szorított magához Geral, miután anya elengedett.

- Úr…is…ten. – nyögdécseltem nagy nehezen. – Kösz, Geral. – kapkodtam levegő után, mikor elengedett.

Hálásan rájuk mosolyogtam, majd kopogtatás után benyitottam.

- Jó napot. – köszöntem illedelmesen a 2 férfinak és 3 nőnek, akiket először megpillantottam.

- Blair Collins? – mosolyodott el az egyik nő.

- Így van. – bólintottam szintén mosolyogva, majd bementem, nyomomban anyával és Gerrel.

- Nagyon pontosan érkezett. – fogott velem kezet.

- Igyekeztem. – ráztam meg.

- Misha Mariotte vagyok, a Vogue főigazgatója. – ennek hallatán kissé lehidaltam, de mosolyomat tartottam. – Ők a kollégáim.

Egyesével kezet ráztam mindegyikkel. A nevük; Gabe Dalton, Gary Foster, Maria Gablings, és Lena Jonith. Oké, azt hiszem elég lesz egyenlőre a keresztnevüket megjegyeznem…

- Szia, csajszi. – jelent meg a függöny mögött Joel.

- JoJo. – vigyorodtam el, úgy vártam, hogy mellém érjen, majd megöleltem.

- Ők lennének az álmaid megtestesítői. – mutatott végig az előbb megismert embereken.

- Remélem igazad van.

- Én is. – kacsintott rám. – Akkor át is adlak nekik. – tolt meg egy kicsit.

- Kezdhetjük a tesztfotózást? – mosolygott…öhm…azt hiszem Gabe.

- Persze. – bólintottam magabiztosan. Legalábbis próbáltam az lenni.

- Geraldine? – állt fel hirtelen Lena, s hitetlenkedve nézett a mögöttem nem messze álló testvéremre.

- Tádáá. – nevetett fel Geral, majd mosolyogva megölelték egymást.

- Hogy kerülsz ide?

- Elkísértem a testvéremet az első Vogue fotózására.

- A tesód? – lepődött meg ezúttal Gary.

- Máris előnyben vagy. – nézett rám vigyorogva Maria.

- De jó nekem. – viszonoztam lelkesedését.

Ezután elkezdődött a sminkelésem és öltöztetésem. Majd pedig a fotózás.

A ruhám nagyon tetszett. Egyszerű volt, mégis elegáns. A fotó hátteréhez pedig különösen illik.

~*~

- Nagyon ügyes voltál. Tényleg igazi kis modellalkat vagy. – veregette meg a vállam Gabe.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Szerinted hogy fog tetszeni az olvasóknak?

- Szerintem nagyon be fog nekik jönni. Főleg, hogy ki sem retusálunk téged, mert felesleges. Csodaszép bőröd van.

- Igazán? – vontam fel a szemöldököm.

- Nézzük meg. – kacsintott rám, majd belehuppant a forgószékbe, begörnyedt a laptop elé, s ujjai szélsebesen kezdtek nyomogatni ide-oda. Látszott rajta, hogy profi a dologban. – Emberek! – szólt a szoba másik végébe, mire mindenki felénk pillantott, majd rövid időn belül körénk is gyűltek.

Épp belekezdtünk a képek nézegetésébe, mikor nyitódott az ajtó, s valaki lihegve belépett rajta. Egy számomra ismeretlen nő volt.

- Srácok, nagyon sajnálom, hogy késtem. Kis gondja adódott Scooternek, és segítenem kellett neki. És a forgalom sem volt a leggyorsabb Washingtonban… - elkezdte kapkodni magáról a kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt, és miegyebet. Majd miután rendbe szedte magát, és körülnézett, meglepődött.

Legelőször akkor, mikor Geraldinera nézett. Majd még jobban, mikor anyára. És a legjobban akkor, mikor rám.

- Ti mit kerestek itt?

- Carin, te hogy kerülsz ide? – kérdezte anya ugyanolyan meglepődötten.

- A fotózásra jöttem. Úgy értem, a modellkereső fotózásra.

- Ti ismeritek egymást? – lépett közbe Misha. Na, erre én is kíváncsi lennék.

- Persze. – s mintha észbekapott volna, anyához sietett, és megölelte. – Szia, Geral. – tette ugyanezt nővéremmel is. – És az ifjú hölgy. – fordult felém mosolyogva. – Nincs kicsit hideg ehhez a ruhához? – nézett végig rajtam kedvesen, majd megölelt.

- Csak a fotózási ruhám.

- Fotózási? Miért, fotóznak?

- Ő a kiválasztott modell, Carin. – szólt közbe újra Misha. Ennek hallatán Carin szemei kitágultak, s anyára meredt.

- Én sem igazán értem. – nézett hol rám, hol Carinre, hol Mishára zavarodottan.

- Hát én sem nagyon. – mondta Misha. – Az van, hogy ez a fotózás Cariné. Mármint most fog megjelenni a parfümje, és ahhoz kell egy modell, akivel ezt fotózzuk, és bekerül az újságba.  Joelt kértük fel erre a feladatra, mármint hogy segítsen profikat válogatni, mert ez a modellügynökség nagyon híres, ráadásul nincs messze New Yorktól. De azt nem vágom, hogy ti honnan ismeritek egymást. – nevetett fel kínosan.

- Misha…Kathleen, Geral, és Blair, valamint az édesapjuk régi ismerőseim. – ez most engem lepett meg. De akkor én miért nem ismerem?

- Blair nem igazán ismeri Carint, mert legtöbbször…na jó, mindig, csak telefonálok vele, így ők személyesen még igazából most találkoznak először. – vette át a szót anya. Áh, már érthető.

- De akkor én hogy jövök a képbe, ha a Vogue magazinhoz fotóznak? A parfümöd nem ahhoz kapcsolódik. – vetettem fel egy problémát.

- Megkértem a szerkesztőséget, hogy a parfüm népszerűsítése érdekében az újságba is kerüljön bele. – adta a választ. Igen, ez logikus. – De azon kívül rengeteg más helyen is meg fog jelenni.

- Mint például? – ráncoltam a homlokom. Elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet-e ez.

- Blair, lehetne egy kérdésem? Most, hogy jobban megnézlek, mintha jól emlékeznék.

- Emlékezni? Mire?

- Nem te…nos…nem te voltál véletlenül…Justin…legutóbbi kanadai koncertjén az OLLG? – bökte ki nagy nehezen. A Justin nevet pedig különös gonddal és figyelemmel.

- A „kanadai OLLG”? – forgattam meg a szemem. – De.

- Szóval akkor te vagy az a twitteres @BlairyC.

- Pontosan. – bólintottam. – De…hogy vág ide Justin? – ezt a részét nem értettem.

- Tudod, én…Justin bandájában vagyok. Scooternek segítek a munkákban, és persze ott, ahova éppen bedobnak.

- Ez komoly? – lepett meg a dolog. A család egyik ismerőse Justinnak dolgozik? Hát ez…fantasztikusabb már nem is lehetne…

- Te jó ég, mik derülnek itt ki. – fogta a homlokát Misha.

- Nekem mondod? – hüledeztem.

- Justin mesélt rólad. – mosolygott rám Carin.

- Na ne. Micsodát? Várj. Gyere. – érzelmek hada söpört rajtam keresztül, végül megragadtam a karját, és kihúztam a szobából a folyosóra. – Mondj el mindent. – kértem izgatottan. Én sem értettem, miért érdekel ennyire a rólam alkotott véleménye.

- Annyit mondott csak, hogy kissé más volt az akkori OLLG-je. Kicsit faggatni kezdtem, s akkor elmondott pár egyéb információt. Például, hogy elájultál. Aztán kiderült, hogy egy utálója vagy. De azért nem irtózol tőle. Még meg is ölelt. – vigyorgott. – De végeredményben úgy összegezte, hogy szép csaj vagy. – most még jobban vigyorgott. – És most, hogy látlak, ebben nincs ellenvetésem.

- Húha. – motyogtam.

- Te komolyan híres vagy, és még nem találkoztál vele?

- Nem vagyok híres, és már találkoztam vele. – cáfoltam meg mindkettőt,ám kissé elábrándoztam előbbi rövidke „meséjén”.

- Oké, a koncertet leszámítva.

- Mondd, szerinted is jófej?

- Abszolút. Imádom, mikor annyit röhögünk. – nevetett fel. Azt szűrtem le a viselkedéséből, hogy eléggé nyitott, életvidám és kedves csaj. A beszéd pedig nem esik nehezére. - A következő fotózásra elhozhatom magammal.

- Tessék? Jaj, dehogyis!

- Tényleg nem szereted? – ráncolta a szemöldökét.

- Hazudtam volna neki?

- Ja, nem, csak fura, hogy mégis érdekelt, hogy mit gondol rólad. – mosolygott sunyin.

- Carin. – forgattam meg a szemem nevetve. – Csak kíváncsi voltam. – vontam vállat.

- Menjünk vissza. Nézzük meg a képeket. Aztán majd még beszélünk. – kacsintott rám, majd kézen ragadott, így mentünk vissza a többiekhez.

8. Twitter-ügy

Sziasztok!

Tegnap este vagy 11-ig ültem gépnél, hogy megalkossak egy elfogadható részt. :) Most éppen nem mentünk senkihez a családtagok közül, így időm is van felrakni. :)

Az előző "Justin-mentes" részhez képest ez most Justinosabb rész lett, de az még időbe telik majd, hogy személyesen is megjelenjen. De! Legalább már kiötlöttem a módját, hogy hozzam őket megint össze, mármint csak találkozás szempontjából. :DD És ennek a "tervnek" el is kezdtem a kidolgozását ebben a részben.

Viszonylag hosszú lett, de nincs benne semmi olyan nagyobb dolog. igazából nem tudom, milyen a hangulata, mert én nevetve írtam és olvastam vissza a jó részét. Nagyon  jó kedvem volt, mikor írtam, és hát mikor visszaolvastam, akkor eszembe jutottak a dolgok, és hát akkor is nevettem. Így tényleg nem tudom, hogy milyen. :DD

Na, nem is beszélek többet.

Kellemes Olvasást Mindenkinek! :)

Ui.: Mivel nincsenek olyan viszonyban még, hogy bármit is tudnék velük csinálni így karácsony alkalmával, ezért vegyük úgy, hogy most ez a kis dolog a karácsonyi ajándék tőlem. :D Majd a történetbeli karácsonykor több minden fog történni. :)

Anyáékat is beavattam a koncerten történtekbe, s először azt hitték, hogy az egészet kitaláltam. Úgyhogy végül az autogramkártyákat vetettem be annak bizonyítékául, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz.

Sosem gondoltam volna, hogy olyanokat fogok csinálni manapság, amiket életemben nem gondoltam volna, hogy fogok. Többek közt meghallgattam a karácsonyi lemezéről pár új számot. A Christmas Love egész jó. Meg az a Christmas Eve is, amit a koncerten énekelt nekem. Jaj, még mindig olyan furcsa még csak gondolatban is kimondani. Meg a Fa La La, és a Mistletoe, ó és az All I Want Is You is egész elfogadható. A szövegük legalábbis.

- Blair, sikerült lefordítani? – csapkodott valaki előttem a kezével. Kissé megijedtem. – Min gondolkodtál? – sóhajtott fel megadóan Anne.

- Jaj, annyira sajnálom, Anne, csak… - kezdtem kétségbeesett magyarázatba, de igazából nem tudtam az okát annak, hogy miért kalandoztam el Justinon. Érted, Justinon…

- Már csak fél óra van hátra. – bíztatott. Volt már fél óra matekóra, aztán fél óra angol, majd fél óra történelem. Most pedig olasz. Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Anne angolul, olaszul, spanyolul, franciául és németül is tud.

- Nem, nem az a baj. – hajtottam le a fejem, s most igazán jól jött, hogy kiengedett hajam a szemembe omlott.

- Tartsunk pár perc szünetet, vagy legyünk gyorsan túl rajta?

- Fura, hogy akiről azt gondoltad volna, hogy az életbe nem fogod megszeretni, most hirtelen mégis elkezdted kedvelni. – mondtam ki hangosan a gondolataim. – Neked volt már ilyen? – néztem fel rá.

- Hmm…azt hiszem igen. – mosolyodott el rövid tanakodás után. Az elmúlt másfél órában egyébként úgy megismertük egymás, mintha napokat töltöttünk volna együtt. Anne nagyon jófej, szigorú, de mégis szinte nevetve telt el ez a másfél óra. Onnantól kezdett kicsit slamposodni, amikor fáradni kezdtem a matektól, és a gondolataim kalandozni kezdtek, így nem fogtam a vicceket. – Jól tippelem, vagy jól tippelem, hogy Justin Bieber az a személy, akiről névtelenül beszélsz most?

Hát igen, talán kicsit túl jól is megismert…

- Csak az a fura, hogy olyan gyorsan kezdett el változni a véleményem. Esküszöm, tegnapelőtt még tényleg utáltam. Ha most találkoznék vele, talán még rá is köszönnék. – vigyorogtam.

- Azta. – nevetett fel. – Nagy teljesítmény. Szerintem még mindig nem a szíved csücske. – váltott mosollyá.

- Te találkoztál már vele?

Erre arcán a mosoly kicsit megingott, de ügyelt rá, hogy ne legyen feltűnő. Hát, mégis az volt.

- Mi az?

- Csak nem tudom, hogy beszélhetek-e erről. – vonta meg a vállát szomorúan.

- Hát, oké. – tettem én is ugyanúgy. – Megbízható vagyok, efelől biztosítlak. De persze ha nem szabad elmondani, akkor nem. – mosolyogtam rá. Erre felsóhajtott.

- De ne mondd el senkinek. – figyelmeztetet, mire bólintottam. – Pár hónappal ezelőtt elég gyakran láttam Justint, mivel Selena és ő…hát hogy is mondjam…kavartak. – ingatta a fejét jobbra-balra.

- Jellemző…két dúsgazdag poronty… - de ekkor megdermedtem. Ezt nagyon nem kellett volna, Blair.

Még a szusz is belém fagyott, ahogy szemeztem Anne-nel, és vártam, hogy mit fog reagálni. Lesütöttem a szemem, és felkészültem a legrosszabbra. Ilyen szégyent, komolyan…

- Te tényleg nem csíped őket, ugye? – kérdezte baráti hangnemben. Erre csodálkozva néztem fel rá. – Ne aggódj, megértem, ha nem a kedvenceid. Nem lehet mindenkit szeretni, nemde? – mosolygott.

- De azért mégis… - vontam vállat.

- Szerintem Justin is, és Selena is nagyon jófej. Egyikük sincs elszállva magától. És mindketten nagyon tehetségesek.

- Akkor valószínűleg csak az én fülemet bántja a hangjuk. – vontam vállat.

- Bármit mondhatsz rájuk, de két dolgot nem. Az egyik, hogy nincs jó hangjuk, a másik pedig hogy Justin nem helyes, Selena pedig nem szép. Ezenkívül bármit állíthatsz róluk.

- Folytassuk a fordítást. – kerültem ki egyszerűen a kissé kínossá vált témát. Ne kezdjünk el arról papolni, hogy Justin helyes-e, vagy nem… - Szóval az úgy van, hogy Accanto alla poltrona c’é un tavolo.

- E dietro la poltrona?

- Dietro la poltrona ci sono due sedie. – válaszoltam monoton hangon.

- Oké, ennyi képleírás elég volt.

- Grazie! – hálálkodtam vigyorogva.

- Di niente. Ma adesso dobbiamo continuare la lezione con…

- Kitalálom. – szakítottam félbe, mielőtt folytathatta volna. – Beszéd.

- Kezdheted is. – dőlt hátra a székben kényelmesen.

Én pedig beszélni kezdtem a mára kapott témáról.

~*~

A kíváncsiság manója szinte már lyukat vájt az oldalamba. Folyamatosan arra akart rávenni, hogy nyissam meg azt az átkozott twittert, és életemben először keressek rá Justin lapjára. Tényleg nem tudom mi történt velem azóta, de rengeteget gondolok rá. Elég ijesztő.

Megérintettem a laptop padját, az oldal pedig már töltött is befelé. Vonakodva bár, de beírtam a keresőbe, hogy @justinbieber, de egyébként gőzöm nem volt róla, hogy mi a  felhasználóneve.  Legnagyobb meglepetésemre a találatok között megjelent a név, mellette a kis fehér pipával. Akkor tuti ő az.

Én magam sem hittem el, hogy komolyan ezt csinálom. Én, aki világéletében utálta a kiskölyköt. Most meg itt nézegetem a twitterét. Szerintem nem vagyok normális, vagy nem is tudom…

A tweetjeit elnézve nem kicsit meglepődtem. Egy csomó fanját retweetelte, és sokszor mondott köszönetet nekik. Ez tényleg meglepő. Más celebeknél nem észleltem még ilyesfajta…hogy is fejezzem ki…jaj, most komolyan ki kéne mondanom, hogy hálát? Úristen, miket csinálok én, komolyan…

A szívem hirtelen megállt egy pillanatra, mikor megláttam az egyik tweetben az OLLG szót. Tegnap írta.

„azon gondolkodom, vajon van-e twittere a kanadai OLLG-mnek.”

Most ezzel tényleg rám akart célozni? Kanadai OLLG? Hát ez…rohadtjó. Szóval már kanadai OLLG vagyok. Még nem is Blair, vagy valami. Chh, komolyan. Pedig tudja a nevem. Jó, mondjuk azt be kell vallani, hogy ha a nevemet írta volna, akkor még dühösebb lettem volna.

Hirtelen ötlettől vezérelve feltekertem az oldal tetejére, és az üres mezőbe írni kezdtem azt, ami abban a pillanatban eszembe jutott.

„@justinbieber igen, van twitterem. és nem „kanadai OLLG”-nek hívnak.”

Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit írok, el is küldtem. Abban biztos voltam, hogy nem fogja megkapni, viszont az eszembe jutott, hogy mi van, ha mások látni fogják, és bekövetnek? Nekem egyáltalán nincs szükségem belieber követőkre…

Ezután megnéztem az üzeneteimet, a nekem küldött tweeteket, és mindent, amit általában is szoktam. Pár másodperce írt Denise.

„te komolyan írtál Justin Biebernek? oO”

Óh, szuper. Még aztán hamar észrevette. Gyorsan gépelni kezdtem a választ.

„igen, és remélem veszi a lapot, hogy nem vagyok kanadai OLLG”

Válaszoltam úgy, mintha félvállról venném a dolgot, ám ez nem így volt. Bár tudtam, hogy Justin nem fogja észrevenni, amit írtam neki, valamiért titkon mégis szerettem volna. Pár perc múlva jött a válasz.

„abban biztos lehetsz, hogy el fog hozzá jutni. csak azért mondom, mert lefogadom, hogy azt gondolod, hogy nem fog. pedig el fog.”

Ezen leesett az állam. Dehogyis fog. Hogy venne már észre, mikor nem is követ, én sem követem, ráadásul van vagy 10 millió követője. Hogy a fenébe szúrna már ki pont engem? Bár ha belegondolunk, abban is biztos voltam, hogy sem Denise, sem én nem leszek OLLG a koncerten…

„miért vagy ennyire biztos?”

Reméltem, hogy erre a kérdésemre majd bővebben kifejti, hogyan is vehetne észre Justin.

„a belieberök majd RT-nek, és megírják Justinnak, hogy te vagy az. lehet, hogy a trendek közé is bekerül majd a neved. és ezt azért fogják csinálni, hogy hátha ezáltal majd őket is észreveszi Justin.”

Hát ez gáz. Nagyon nagy gáz. Lehetetlen, hogy megtörténjen. Nem, nem akarom. Jaj, ha ez megtörténne…Nem. Nem fog megtörténni. Ó, a fenébe, ezt jól elrendeztem!

Most pánikolni kezdtem…

Kisebb szívbaj jött rám, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan felvettem.

- Igen?

- Szia, Blairy. Joel vagyok. – hangja vidám volt, mint mindig.

- Szia, JoJo. – köszöntem vigyorogva.

- Na, végre egyszer jó kedved van.

- Nem jobban, mint máskor. – vontam vállat.

- Gondolom van ötleted, hogy miért hívlak.

- Nem ötletem van. Tudom, miért hívsz.

- Figyelj, Blair. Ez a fotózás tényleg nem kismiska. Maga a Vogue magazin szerkesztősége kért fel minket, hogy találjunk egy profi modellt. – hangjában volt valami kérlelés.

- A Vogue magazin? – haraptam ajkamba. Régi vágyam, hogy a kedvenc magazinom oldalairól tekintsek vissza magamra.

- Így van. Egy szobával arrébb vannak, és éppen az általam ajánlott modellekről készült képeket nézegetik. Te is köztünk vagy.

- Na ne. – esett le az állam. – Joel, ez komoly?

- Mondd, hogy elvállalod, ha téged választanak.

- Úgysem engem fognak.

- Meg fogom győzni őket, hogy téged válasszanak. – ez fenyegetésnek hatott.

- Joel, vannak nálam sokkal profibbak.

- Blair… - sóhajtott fel. – Megértem, ha a kisebb fotózásokat nem vállalod el, de ez a Vogue, könyörgöm. Csinálnak rólad pár tesztfotót, ami bekerül a következő havi újságba, és ha tetszik az olvasóknak, akkor felkérnek majd, hogy menj velük New Yorkba, Los Angelesbe, Londonba, és Párizsba.

- Tessék??? – vigyorodtam el. – Ne csináld, Joel. Komolyan? – nagyon izgatott lettem. Úristen…LA, London, NYC, Párizs…álmaim városai.

- És ez még csak a kezdet lenne. Nagyon sokra vihetnéd ezzel. De ha csak megpróbálod. – tudtam, hogy mosolyog.

- Rendben. Elvállalom, ha kiválasztanának. – mondtam azonnal.

- Köszönöm, csajos. – hálálkodott.

- Bár nem hinném, hogy engem fognak…

- Pedig nekem van egy olyan érzésem, hogy igen.

Valami zajt hallottam a háttérből.

- Itt vannak. Majd beszélünk. – azzal már le is csapta.

Húh…ez durva. Komolyan megtörténhetne? Bejárni a kontinenseket, modellkedni, és emellett ki tudja milyen lehetőségek… Jaj, Joel, kellett neked így felcsigázni!

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Körülbelül 10 perccel ezelőtt volt vagy 1200 követőm, most pedig 2508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de üzenetében, amit válaszként írt, ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 1000 új Bieber-rajongót követőnek…

Ma, 20:46

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Délután volt vagy 1200 követőm, most pedig 3508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 2000 új Bieber-rajongót követőnek…

- Komolyan nem hiszem el. – az államat folyamatosan be kellett zárogatnom, mert mindig visszaesett. A fejemet fogtam hitetlenségemben.

- Most mondjam azt, hogy én megmondtam…? – vigyorgott Den a kamerában.

- De Denise, ez képtelenség… - tártam szét a karom, bár nem láthatta, mert az már nem fér bele a webkamba.

- Blair, én megmondtam. Nézd meg, ott van a trendek közt a neved. Justin követ. A követőid száma is megháromszorozódott. Folyamatosan írnak neked. Bocs, ezt az utolsót talán kihagytam.

- De, basszus…nem lehetséges. – álltam ki magam mellett. – Hogy a fenébe tudna már észrevenni?

- Blair, nem fogom még egyszer elecsetelni. – forgatta a szemét.

- Rohadt szerencsés vagy, te csaj. – Cassie a tükörképem is lehetett volna. Én is úgy néztem ki, mint ő, csak még megdöbbentebb.

Tehát Justin észrevett. Behalok, komolyan. És retweetelt, válaszolt, követett. Ez már sok(k).

A válasza…egyszerre röhögök rajta, és égőnek is gondolom.

„meglepő, hogy írtál nekem. nem gondoltam volna, hogy valaha is fogsz. lol. tudod, hogy bírlak, te kis kanadai OLLG.”

Na, most erre mit kellene reagálnom? Egy, azért is úgy hívott, pedig a tudtára adtam, hogy ne tegye. Kettő, bír…? Szuper, és ezt az egész világ tudtára kell adni? Szép lesz majd, ha kiderül, hogy én viszont nem bírom… És három…hát…az nincs.

- Blair! – szóltak a mikrofonba erőteljesen.

- Mi az? – néztem rájuk meglepődve.

- Hanyadik fellegfokon jársz már?

- Nem vagyok a fellegekben. – nyújtottam rájuk a nyelvem.

- Válaszolj Justinnak. – buzdított Cassie.

- Drágám, az nem fog megtörténni.

- Írj neki személyes üzit.

- Ja, majd válaszol is. – forgattam a szemem.

Ekkor jelzett, hogy újabb tweet érkezett Justintól. Kíváncsian rákattintottam.

„érdekes show volt. tetszett. és képzeljétek, életmentő lett belőlem a backstageben!!”

Ó, még a végén odarohanok meg vissza.

- Csajszi, nézd már mit írt most. – röhögött Den.

- Olvastam. – püfögtem.

- Írj már neki. Légyszi, légyszi, Blairy! – jóformán könyörgött Cassie.

Újabb tweet érkezett.

„örülök, hogy megtaláltam @BlairyC-t, a kanadai OLLG-met. tényleg, srácok, hogy tetszett a koncert Kanadában?”

Azt hittem felrobbanok. Milyen kedves, hogy így emlegeti ezt a hülye „kanadai OLLG” baromságot. Tisztelet…

- Lányok, lehetne egy kérdésem? – óvatoskodtam.

- Mondd. – vigyorogtak mindketten.

- Nos…szóval… - dadogtam. Nem tudtam, hogy mit fognak reagálni erre. És igazából én sem tudtam, hogy jut ilyen eszembe. Egyáltalán minek gondolkodok én ilyenen?– Szerintetek miért említ ennyit a tweetjeiben? – kérdeztem félénken. Remélem értik, mire gondoltam.

- Ez egyszerű. Én már megmondtam neked, hogy abban a pillanatban, mikor meglátott, beléd zúgott. Ennyire egyszerű. – mondta Denise komolyan.

- Értelmes választ várok. – néztem vissza rá unottan.

- Örülnöd kéne, hogy ilyen nagy népszerűséged van. – vigyorgott Cassie.

De engem zavar a tudat, hogy ennyiszer említett. Nem tudom, hogy más OLLG-kel hogy viselkedik, mindenesetre én úgy érzem, mintha úgy kezelne engem, mint egy friss ismerőst, akivel jó haverságot kötött. De nem. Én nem vagyok a haverja. Én nem is szeretem őt.

- Mondtam már, hogy hívott Joel? – én sem tudom, hogy jutott ez eszembe.

- Nem. Na mi történt?

- A Vogue magazin tőlük kérte, hogy találjanak egy jó modellt. Joel megkérdezett, hogy ha engem választanának, akkor elvállalnám-e. De nem tudom, miért választanának engem…

- Komolyan a Vogue magazin? – kérdezték meglepődve.

- Tuti, hogy téged fognak. Érzem. – vigyorgott Denise.

- Ó, menj már! Profi modellt keresnek. Tuti, hogy nem én leszek.

- Pedig te pont annyira vagy profi, amennyire ők akarják a modellt, hogy profi legyen. – kacsintott rám Cassie.

- Kicsim, lefekvés. – nyitott be anya. Az ijedtségtől ugrottam egy kisebbet. – Holnap korán kell kelned. Jó éjt!

És mielőtt kérdezhettem volna, kiment. Hát, ez érdekes volt.

- Mi történt? – kérdezték egyszerre.

- Anya berontott és közölte, hogy lefekvés. Mi a fene üthetett bele?! – gondolkodtam el.

- Majd feltétlenül hívj, hogy téged választottak-e, vagy nem! Ja, és mielőtt lemész, még írj Justinnak.

- Denise… - nyöszörögtem. – Már… - a képernyőre pillantottam. - …5 perce nem írt. Tuti lement. – kerestem kifogást.

- Ó, dehogyis! Még negyed óráig itt lesz.

- Dehogy lesz. – legyintettem. – Na, jó éjt, csajok! Majd értesítelek titeket. És bocsi, Denise. Ígérem, megkérem majd őt, hogy kövessen be téged. – kacsintottam rá. Szeme felcsillant. Valahogy éreztem, hogy ez hiányzik neki. – Szeretlek titeket. – küldtem puszit, majd kiléptem minden futó programból, és kikapcsoltam a laptopot. Bebújtam az ágyba, kényelmesen elhelyezkedtem, alváshoz készen.

Ám terveim nem jöttek be. Gondolataim nem voltak még elég álmosak, így most is élénken dolgoztak. Jelenleg azon törték a fejüket, hogy vajon milyen lenne újra találkozni vele? Felismerne? Á, nem. Nem hiszem. Miért is emlékezne rám? Na és vajon akkor is elkápráztatna gyönyörű barna szeme, mint a múltkor?

Ó, Blair, hát miket mondasz te! Elkápráztat? Gyönyörű szem? Hát...hú. Azért tudtommal egy olyanról nem így beszélünk, akit utálunk.

Vagy talán a segítőkészsége, a hálám, amiért „megmentett”, és a szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy már ne utáljam? Érdekes kérdés, és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…