12. Az első nap - és máris kezdődik a bonyodalom

Íííííí.....tudomtudom....most szégyellnem kellene magam. :$ Nagyon rég volt már rész, amit nagyonnagyon sajnálok, csajok, de rengeteg minden összejött, és azt sem tudtam, mikor melyiket csináljam, hogy mindennel kész legyek. De végül sikerült összeállítanom egy elfogadható részt.

És akkor most ha nem haragszotok, nem beszélnék sokat. A másik blogomra is most raktam fel a részt, ott is igyekeztem időt spórolni a kevés előszóval. :D

Remélem tetszik. Nagyon szépen kérnélek titeket, hogy írjatok véleményt, ha rossz, ha jó, akkor is. Mert így nem tudom, hogy min kell javítanom. :) És talán hamarabb is lenne rész, ha inspiráltok a kommentekkel. :))

Na, most ennyi lenne.

Kellemes Olvasást Mindenkinek!♥

Lena belekezdett volna a beszédbe, de kopogtak. Sietősen az ajtómhoz mentem, és kikukucskáltam. Elmosolyodtam a személy láttán.

- Szia, Carin. – tártam ki előtte az ajtót mosollyal az arcomon.

- Szia, drága. – ölelt meg. – Szia, másik drága. – tette ugyanezt Lenával. Becsuktam az ajtót, és visszahuppantam az ágyra.

- Eléggé királylányos? – nézett körbe a szobán Carin.

- Sőt, mi több, egyenesen királyi. – nevettem fel.

- Egymás közelében van a szobánk. – kacsintott rám.

- Te is itt leszel? – esett le az állam. Nem is mondták, hogy Carin is velünk tart.

- Így a legegyszerűbb nekem. – vont vállat, ennyivel elintézve a dolgot.

- Mihez kapcsolódva? – futottak össze szemöldökeim.

- Majd elmondom. – terelt tovább.

- Hát jó. – mondtam zavartan. Szívem szerint viszont kérdezősködtem volna még egy keveset.

- Szerintem menjünk a tárgyalóterembe. – szólalt meg Lena.

- A hova? – vágtam hülye fejet. Tárgyalóterem?

- Valójában megbeszélésekre szolgál, de mi egyszerűen csak tárgyalóteremnek hívjuk az ilyeneket. – magyarázta kedvesen.

- Ó, értem. – bólintottam aprót mindentudó fejet vágva hozzá.

- Nem látnám. – nevetett fel. – Gyere, megmutatom inkább a magyarázás helyett.

- Én is megyek. – mondta Carin.

- Megfelelően vagyok öltözve a tárgyalóteremhez? – kérdeztem poénosan.

- Biztosíthatlak, hogy igen. – mosolygott rám Lena.

Lementünk egészen a földszintre, majd valami eldugott ajtón bementünk, ott még tovább mentünk lefele – már lassan olyan érzésem volt, mintha valami földbe ásott kivégzőterembe vinnének – de aztán liftbe szálltunk, és felmentünk a másodikra. Hát ennek nem tudom mennyi értelme volt, de ők biztos jobban értik ezt.

A liftből kiszállva elég nagy meglepetés ért. Az én szobám emeletéhez képest ez teljesen más volt. Nem voltak folyosók, sem semmi egyéb eltérítő cuccok. Csak egy nagy, kör alakú tér, kismillió ajtóval. A közelebbieken lévő kiírásokat el tudtam olvasni. Volt táncterem, énekterem, kis-és nagyelőadó, igazgatói szoba, meg minden egyéb.

- Ez a hotel direkt ilyen célokra van kifejlesztve? – kérdezősködtem a számunkra szükséges  ajtó felé vezető úton.

- Pár nap után, ha majd eleget kóborolsz a folyosókon és az emberek közt az egész épületben, akkor rájössz, hogy igen. Szóval az értéktárgyaidat nem igen kell féltened, mert a legjobb testőrök végeznek 24 órás munkát. Valahogy meg kell védeniük Brad Pittet.

Lena egy huzamra többet is elárult, mint amennyit én szerettem volna. Ez kisebb galibát okozott a fejemben. Ha jól hallottam, Brad Pittet mondott. Ha Brad Pitt itt tartózkodik, vagy járt már itt, vagy hozzá hasonlók az itteni vendégek, akkor az már nem kis probléma. Hanem egészen nagy. Mondjuk úgy, hogy óriási. Ugyanis nekem semmi keresnivalóm ilyesfajta emberek közelében. Korántsem érdemlem meg.

- Csendben vagy. – zökkentett ki Carin hangja mélázásomból.

- Csak…gondolkodtam. – ráztam meg kicsit a fejem a gondolataim elsöprése érdekében.

Lena kopogás után benyitott a sok ajtó egyikén, Carin és én pedig követtük.

- Sziasztok! – Lena otthonosan szambázott a terem végébe a már számomra is ismerős nőhöz.

- Te jártál már itt? – súgtam Carinnek.

- Nem. – mosolygott rám. Egy szájhúzás után visszanéztem a tömegre, akik a legalább 10 méter hosszú asztal körül ültek.

Az egész terem a bézs és a barna árnyalatokkal voltak keverve. A bútorok kellemesen sötét barnák voltak, a kárpitok pedig szép bézs színűek. A hatalmas ovális asztal pár árnyalattal halványabb barna volt, a terem végében díszelgő, egész falat elfoglaló ablakon beáradó fény pedig mindezt csak szebbé tette.

Ahol mi álltunk, ott volt a kivetítő, előtte egy kisebb katedra. Senki nem állt még rajta, ebből szűrtem le, hogy az előadás, vagy bármi is legyen az, még nem kezdődött meg.

3 szék kivételével mindegyik foglalt volt. Lena éppen akkor üdvözölte öleléssel Mishát, aki az asztal végén, a főhelyen ült. Bal oldalán egy öltönybe öltözött férfi, majd pedig sorba következtek a többiek. Voltak, akik jól öltözött férfiak voltak, és olyanok is, akik velem egykorúak, nálam idősebbek és egészen 40 körüli lányok, illetve nők. Mindannyian nagyon szépek voltak, még az idősebbek is. Volt egy sejtésem, hogy kik ők.

Misha mosolyogva igyekezett felénk.

- Blair, nyugodtan ülj le bárhová. – mutatott az üres székekre.

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza, bár kezdtem kissé feszültnek érezni magam. Félénken foglaltam el egy olyan 20 év körüli lány mellett a helyem, s onnan vizslattam tovább az embereket.

Carin nem ült le, csak Lena. Misha oldalán a katedrára mentek. Most fedeztem csak fel, hogy mikrofon is van a teremben, ami azért elég durva. Ezek szerint nem félvállról vett dolgokat rendeznek itt. Most mégsem használta, bizonyára elég hangos lesz a saját hangja is.

- Most, hogy mindenki megérkezett, és Blair is sikeresen ideért a reptérről… - a szívem majd’ megállt, mikor mosolyogva kiejtette a nevem. - …szeretném röviden összefoglalni jövőbeli terveinket, hogy mindenkiben tisztázódjon, ha esetleg belegabalyodott volna a szálakba.

A beszéde, a környezet, a légkör, mind-mind teljesen hivatalossá tette az egésznek a stílusát, és úgy éreztem magam, mintha valami konferencián lennék, ahol irtó fontos személy vagyok. Pedig ez nem egészen így van…

- Az elmúlt bő 3 hónapot azzal a kissé megterhelő feladattal töltöttük, hogy megfelelő személyeket keressünk a Vogue magazin címlapjaira, és egyben megtaláljuk a megfelelő embert Carin Morris parfümjének bemutató reklámozására. – ekkor Carinre mutatott, aki a katedra bal oldalán állt. – Amerika különböző pontjairól szedtünk össze benneteket, hogy a kalandot itt, New Yorkban kezdhessük együtt. Mindenféle korosztályból válogattunk, mert ugyebár a különböző kollekciók bemutatásához szükség van a korra. – mosolyodott el. – Tehát…mint a Vogue magazin jelenlegi főigazgatója, szeretném, ha kezdetét venné az utazásunk, amiért itt vagyunk. – csapta össze halkan tenyereit, ami mindenkiből izgatottságot váltott ki. Nem is a kezeinek a zaja, hanem az utolsó mondata. Az nagyon ott volt.

Érzékeltem, hogy tapsolni kezdenek. Mire reagáltam, rajtam kívül már mindenki vigyorogva ütögette össze a kezét. Elmosolyodtam, és én is azt tettem, amit ők.

Hajdani feszültségem most izgatottságba vágott át. Izgatott voltam a jövő iránt, hogy mit tartogat számomra, hogy mi fog velem történni, hogy mi fog a magazinnal történni, és persze azért is, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Bírni fogom a sok strapát? Mert gondolom nem gyerekjáték lesz ez az egész. Én pedig még sosem voltam ilyen helyzetben. Még mindig várom a választ arra a kérdésemre, hogy hogyan is választottak engem. Nem győzöm hangoztatni, hogy vannak nálam sokkal profibbak is.

- Még annyit mondanék, hogy a még jobb közösség kialakítása érdekében a csajok trécselhetnek majd egymással a szabadidejükben. – mutatott rám, és 2 korombeli másik lányra. Egymásra néztünk, és abban a pillanatban mindegyikünk arcára kiült az a bizonyos „kényszer-mosoly”. Mikor nem tudsz szívből mosolyogni, és csak azért teszed, hogy ne tűnj bunkónak. – A szobátok majdnem egymás mellett van. Na, akkor ennyi lenne. – nevetett fel bohókásan.

Miután Misha lejött a katedráról, elkezdett oszlani a tömeg. A „fontosabb” emberek felálltak, és elhagyták a termet, vagy éppen vizet csapoltak abból a bizonyos valamiből, ami az irodák egyik fontos eleme.

Nekem viszont kérdésem volt, így megpróbáltam a lehető leghamarabb Misha közelébe férkőzni. Jó 5 percig dumált valami öltönyös hapsival, aki aztán lelépett, így végre én következtem.

- Misha, lenne egy kérdésem.

- Mondd nyugodtan. – mosolygott.

- Lesz valami még ma, vagy esetleg holnap, amiről tudnom kell? – reméltem veszi, hogy a munkáról beszélek.

- Ma már nem lesz semmi, Blair. – mondta kedvesen. – A beosztásokat és a programokat pedig megtalálod a szobádban. Mindenhova vittem egy táblázatot, hogy ne kelljen külön minden nap szólnom a programokról.

- Ó, az jó. Hát…akkor köszönöm szépen. – viszonoztam törhetetlen mosolyát, de sajnos még mindig nem tudtam teljesen feloldódni a jelenlétében.

- Igazán nincs mit. Ha elfogadod az ajánlatom, ma este korán feküdj le. Ha jól emlékszem, holnap elég korán kezdesz.

- Rendben, úgy lesz. – bólintottam. Egy kicsit megijedtem. – Viszlát, Misha! – intettem, majd hátrálni kezdtem.

- Szia! – köszönt ő is, majd a következő „pácienshez” fordult.

Valójában gőzöm nem volt, hogy Carin és Lena hova tűnhetett, pedig most igenis nagy hasznukat vettem volna. Kissé féltem attól, hogyan fogok visszatalálni a szobámhoz.

Próbáltam idefele jövet memorizálni az utat, ám a visszafele gondolkodás megnehezítette a dolgom. Nagy koncentrálások árán sikerült mégis eljutnom a hallba. A kanapékon elszórtan ültek az emberek, bőröndökkel az oldalukon. Valószínűleg most fogják elhagyni a hotelt. Nekem az még odébb van…

A lift felé igyekezve mákom volt, hogy két férfi nagy bőröndökkel volt, így a beszállás nehezebben ment nekik, tehát volt időm odaérni. Éppen be akarták zárni, mikor az ajtók közé tettem a lábam, így az pont az ellenkezőjét csinálta.

- Elnézést, bejöhetek? – magam sem tudom, miért kérdeztem meg, hiszen ugyanannyi jogom van a lifthez, mint nekik. A kisugárzásuk viszont azt sugallta, jobb, ha ezt teszem. Az egyik férfi vaskos volt, kis sörhassal, ám kigyúrt izmokkal, és öltönyben. A másik személyt inkább fiúnak néztem, mintsem férfinak. Korombelinek saccoltam. Talán pár évvel idősebbnek. Mindenesetre ezt nem tudtam kideríteni, mert sapkát húzott a fejébe, arra egy kapucnit, sőt még napszemüveg is volt rajta. Biztos az eső ellen kellett…jaj, sosem értem az ilyen embereket…

Az idősebb dörmögött valami igen-féleséget, de szíve szerint kitette volna a szűröm, láttam rajta. Megilletődötten léptem be a liftbe, és nyomtam meg az én szintem gombját, a hatost. Hátat fordítottam a két idegennek, és a lábammal dobolva próbáltam levezetni a feszültségemet. Utálok összezárva lenni nem kívánt személyekkel.

Végig hallottam halk susmogásukat, bár semmit nem értettem belőlük. Aztán csipogott a lift, én pedig automatikusan készültem a kiszállásra. Még szerencse, hogy egy pillantást vetettem előtte a szintjelzőre, így az 5-ös szám láttán bent maradtam. A két másik személy viszont kikerült, és olyan gyorsan kiszáguldott a liftből, mintha valami vírusos beteg lennék, akitől halálos betegséget kaphatnak el. Pedig azt hiszem annyira azért tisztán tartom magam, hogy ne ezt lehessen leszűrni.

Arra viszont esküdni tudnék, hogy a szívem is majd’ megállt, mikor rápillantottam a mellettem elrohanó fiú beárnyékolt arcára. Semmit nem láttam belőle, csak a száját. És én magam majdnem letaglóztam azon, hogy úgy nézett ki, mint Justin Bieber szája. Anyám, komolyan kihagyott a szívem vagy kettőt. Megnyugodni viszont nem tudtam, ugyanis jobban megfigyelve a járását, míg az ajtó be nem zárult, arra jöttem rá, hogy még a járása is hasonlít. Ó, te jó ég, gyorsan felejtsem el! Hogy süllyedhettem idáig? Ennyire megszállott lettem volna azzal a gyerekkel, hogy egy egyszerű fiúban is őt látom? Ez már több a kelleténél.

Észre sem vettem, hogy újra csipog a lift, ezennel már az én szintemen. Sokkos állapotban sétáltam az ajtómig, nyitottam azt ki, és vágódtam le az ágyra. Összekulcsoltam az ujjaim, tarkómra helyeztem, és így könyököltem combomra. Kellett ez a kis lazítás. Felment a pulzusom amiatt a tudat miatt, hogy képes voltam beképzelni magamnak Justin Biebert.

Megcsörrent a szobatelefon. Újabb szívroham. Az éjjeliszekrényhez sétáltam, és felvettem.

- Igen?

- Jó napot, Ms Collins! – köszönt bele egy kedves hang. – Carin Morris üzenetet hagyott számára, amiben azt kéri, hogy keresse meg őt a 619-es szobában.

- Rendben. Köszönöm, hogy szólt.

- Kérem. Viszhall!

Lehet bunkó voltam, de nem köszöntem vissza. Leraktam a telefont, és elővettem az enyémet. Kikerestem anya számát. 4 csörgés után vette csak fel. Akkor már tuti, hogy elfoglalt…

- Szia, drágám! – hangja boldog volt.

- Szia, anya! Ne haragudj, hogy zavarlak.

- Ugyan, dehogy. Na, mesélj! Mi történt eddig?

- Megérkeztem, a hotel az úgy, ahogy van luxus, már volt egy megbeszélés is, most pedig éppen Carin keresésére megyek. – és amint ezt mondtam, ki is léptem az ajtón.

- Egy szállodában vagytok?

- Öö…igazából ezt még én sem tudom.

- Nagyon örülök, ha minden jól ment eddig. – tudtam, hogy ez már elköszönést jelent.

- Igen, remélem a továbbiakban is jól fog menni a dolog.

- Szeretünk és mindannyian nagyon hiányolunk. Az ikrek is.

- Nekem is hiányoztok! – húztam el a szám, és az ajtószámozásokat kezdtem tanulmányozni. Megállapítottam, hogy merre kell mennem, és útnak is indultam.

- Kincsem, ne haragudj, de le kell tennem. Amint tudunk, hívunk, és te is hívj, ha tudsz.

- Rendben. – mosolyogtam. – Puszi mindenkinek.

- Átadom. Szia. Szeretlek.

- Szia. – de már csak a csipogó telefonba beszéltem. Ez az egyik hátránya anya munkájának…

Nem is kellett sokat mennem, megtaláltam a 619-est. Kopogtam. Szerencsére Carin nyitott ajtót, tehát jó helyen járok.

- Örülök, hogy idetaláltál. – mosolyodott el, és otthagyva engem, visszament. Gondoltam bemehetek. Becsuktam az ajtót, és körülnéztem. Az ő szobája is elképesztő volt, de az enyém még annál is jobb. Bár ha nem is úgy lenne, akkor is azt mondanám, hiszen nem tudom kicserélni.

Akkor vettem csak észre, hogy Carin éppen nagy munkában van. A körmeit festi barnára. És azon is megakadt a szemem, hogy volt 4(!) bőrönd a szobájában.

- Ez komolyan mind a tiéd? – esett le az állam. Érdeklődve nézett fel rám, és tekintetem követése után, mikor rájött, hogy miről beszélek, felnevetett.

- Nem. Egy az enyém, egy Anne-é és egy Selenáé.

- Várj…mi? – formált O alakot a szám. – Anne, a tanárom, és Selena Gomez? – ismét lesokkoltam.

- Meglepetés! – jött ki a fürdőszobából Anne.

- Anne, te jó Isten, hogyhogy itt? – makogtam.

- Ma itt alszunk Selenával. – mutatott maga mögé, jelezve, hogy az említett a fürdőben van.

- Jövök!- hallottam a hangját, de még nem láttam. Aztán kilépett az ajtón, nőies kecsességgel, lobogó hajjal, tökéletességgel. A szívem kettéhasadt szépségének látványa miatt. – Szóval Blair? – mosolygott rám.

- I-igen. – nyögtem ki.

- Szia. Selena Gomez. – nyújtotta a kezét.

- Blair Collins. – ráztam meg döbbenten. Kissé nehezen fogta fel az agyam az előbbi pillanatokban történteket.

- Örülök, hogy látlak. Már kíváncsi voltam a tanárom másik tanítványára. – kedvesnek látszott. Ennek ellenére szeretetem éppúgy nem jött meg iránta, ahogy a másik sztárocska iránt sem.

Erre csak vágtam egy kényszermosolyt, majd Annere néztem, aztán Carinre, végül Selenára, majd ezt megismételtem. Zavaromat Carin törte meg.

- Ha minden igaz hamarosan érkezik a hiányzó láncszem. – csavarta be a körömlakkos üveget.

- Kicsoda? – érdeklődtem.

Már szinte ijesztővé vált a dolog, hogy mindig akkor kopognak, mikor a legjobb része jönne a dolognak. Most is ez történt. Kopogtak.

- Hát, mindjárt kiderül. – pattant fel Carin, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és bejöttek a „vendégek”.

Minden eddigi sokkot, amit az elmúlt fél órában kaphattam, ez felülmúlt. Nem. Nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Pedig a ruhája ugyanaz volt. Szürke nadrág, kék pulcsi, fekete Vans. Már ettől megijedtem. Mielőtt még letisztázódhatott volna bennem az egész ügy, felnéztem szemébe. És akkor már biztos voltam mindenben.

Hogy a liftben őt láttam, vele találkoztam, és most újra látom. Hogy az az ismeretlen, és ez az ismerős ugyanaz. Teljesen egy, és ugyanaz.

Amint felnézett, és meglátott, elmosolyodott. Komolyan ilyen hamar felismert volna? Léptei kimértek voltak, és lassúak, ám elég gyorsak ahhoz, hogy a szívemet is hevesebb dobogásra bírják.

Kezét kihúzta zsebéből, mosolya kicsi vigyorrá alakult, szeme megcsillant. Vészesen közeledett.

Szívem tempója hirtelen megtorpant, mikor rájöttem a valóságra. Nem ismert fel. Egyáltalán nem. Selenához igyekezett olyan sebességgel, hogy megölelje.

Ez fájt. Nem tudom, miért, de érzem, hogy fáj. Szépen elnézett mellettem, majd elsétált mellettem. Anélkül, hogy felismert volna. Pedig pulcsija ütközött az enyémmel. És mégsem.

- Jó újra látni. – szorongatta meg a fiú a dúsgazdag dívát. Ő csak kacéran elmosolyodott.

Szememet nem bírtam leszakítani róla. Most mintha más lett volna, mint a koncerten. Nem tudom, miben. Azt sem tudom, hogy külsőleg, vagy belsőleg. Egyszerűen csak úgy éreztem, most más. Vagy lehet ez csak azért van, mert nem vett észre, és én ezt felvettem, ezért próbálok valami kiutat keresni?

Körbenéztem a szobában. Anne azt a két bizonyos személyt nézte, Carin és egy férfi pedig éppen nagy ölelkezésben voltak. Átfutott a gondolat az agyamon, hogy talán ez a férfi Scooter. Velem szemben pedig az a férfi állt, aki a liftben volt Justinnal. Rá azt tippeltem, hogy a testőre.

Mindenki mosolygott, a sztárpár vigyorogva hülyéskedett, így legjobbnak láttam kihasználni az alkalmat, hogy az ajtó közelében állok.

Sikerült sikeresen megszöknöm előlük és az idilli pillanat elől.