11. Irány New York!

Nem is tudom, hogy kezdjek bele. Nagyon szégyellem magam, hogy ez az első rész az új évben, de vegyünk figyelembe, hogy az elmúlt év utolsó napján is hoztam részt.! :DD

Na tehát...elkezdtem beindítani a történetet. Oké, tudom, már egyszer beindítottam. :D Na, de értitek...most jön a tárgyalás. Akkor mondom így.:D

Huh, még annyi, hogy nagyon szépen köszönöm nektek a kommenteket!

Most ennyi lenne, ha nem haragudnátok, mert holnap koránkelés van.:S

Kellemes Olvasást.♥

Bőröndömbe olyan cuccok is kerültek, amik eddig nem voltak a szekrényem tartozékai. Ennek egyetlen oka van: Geraldine. A pakolás közepén meglepett engem egy jókora táskával, ami tele volt a legújabb trendet követő ruhákkal. Nagyon hálás voltam érte, amiért feltuningolta a ruháimat.

Valójában én még annyira nem fogtam fel az egészet, hogy eddig abba sem gondoltam bele, hogy mi lesz majd ott. De most ennek is eljött az ideje.

Még semmit nem tudok arról, hogy hol fogok megszállni, vagy hova kell mennem, esetleg ki fog várni a reptéren. A témának ebből a részéből egy kukkot nem tudok. Annyi tuti, hogy Toronto-ból New York-ba megyek. Bár azt nem értem, hogy ilyen rövid távra hogy megy repülő, mert mire felszáll, jóformán jöhet is le. De megkaptam a repülőjegyem(!), így hát nincs mit tennem, azzal megyek. A rajta lévő feliratot nem egészen értettem, ugyanis az adatokból nem derül ki, hogy honnan indul a gép.

Amikor ott leszek, vajon hogy fognak működni a dolgok? Reggel-este fotózás? Vagy laza lesz az egész? És vajon lesznek még rajtam kívül? Tuti lesznek. És az is tuti, hogy milliószor profibbak lesznek. Nem is értem, hogy választhattak engem. Természetesen nagyon örülök, viszont az már kevésbé kellemes élmény, hogy itt kell hagynom a családom.

~*~

Reggel nem anyának kellett keltenie, magamtól is idő előtt észhez tértem. Az idő viszont egyértelműen nem az én pártomat fogta. Esett. Tiszta volt az ég, de jóformán ez már nem is simán esett, hanem szakadt. Néha dörgött is, bár csak apróbbakat. Szeretem az ilyen időjárást, na de nem pont ma.

Az eső kiváltotta belőlem azt a hatást, hogy sírnom kell. Hiszen mégiscsak itt hagyom a családom, a városom, Kanadát, a barátaim, és a szobám. Sajnos a tanulással nem lesz gond, mert Anne meg tudja oldani, hogy New Yorkba is szolgáltassa nekem az órákat. Bár előreláthatólag jóval kevesebb lesz. Szerencsére…

Alaposan rendbe szedtem magam a fogmosással, fésülködéssel, és minden egyéb fontos tennivalóval, majd felöltözésre kényszerültem. Nagyokat sóhajtva vettem fel az egyszerű csőfarmerom, a fehér pólóm, és a hópehely mintázatú, meleg mellénykémet. Belebújtam egy fekete bokacsizmába, végül pedig egy fekete nyaklánc-fülbevaló ékszer szettel próbáltam magam feldobni. Felkerült ezután a sminkem, és a kedvenc parfümöm illata. Mindezt, amit még most használtam, beraktam a bőröndömbe. Újabb sóhajtás hagyta el a szám, mikor a zipzár a végéhez ért. Kezembe fogtam a repülőjegyem, s hosszasan tanulmányozni kezdtem. Valójában nem azt tettem, csak bámultam rá. Egy papír, ami az életem egy új részét jelképezi. Lehet, hogy egy apró döntés volt az, amikor elfogadtam Joel ajánlatát, de mégis teljesen megváltoztatja az életem. És ez csak egy kis döntés volt.

Tekintetem a zongorámra vándorolt, melyet fájó szívvel itt kell hagynom. Nagyon ajánlom nekik, hogy az én szobámba legyen külön zongora! Persze, nem lesz.

Leültem a székre, mire az nyikorogva válaszolt. Sosem nyikorgott még. Ő sem akar elhagyni engem. Elmosolyodtam, majd ujjaim a billentyűkön kezdtem futtatni. Nem gondolkodtam, mit fogok játszani, tudtam. Már régen játszottam, és még annál is régebb óta tudom, de még most is jól megy. Mondhatni, hibátlanul. Kétszer is eljátszottam.

Aztán eljött a 7 óra, így fogtam a bőröndöm, meg a kistáskám, és lecipekedtem velük. Anya és apa kávézott, Geraldine épp felém közeledett.

- Jól hallottam, hogy Yiruma? – suttogott mosolyogva, miközben átvette a táskát.

- Igen. – mosolyodtam el.

- Reméljük azért indítják a géped az eső ellenére. – állt fel apa, és a konyhába ment.

- Szerintem ezen a kis távon nem jelent sok gondot a víz. – vontam vállat.

- Kicsim, csináltam neked szendvicseket, hogy bármikor tudj enni.

- Köszi, anya. – mosolyodtam el. – Joel nem hívott?

- Jaj, jó, hogy mondod! – rakta le a kávéját, és egy papírt vett a kezébe. – Ezt olvasd el. – nyújtotta felém, mire én elvettem, és leültem a kanapéra.

Anya kézírása volt, és valószínűleg jegyzetelt, mert csak szavakat, illetve rövidebb mondatokat írt le.

reptéren vár Lena

Carin ott lesz

délután 3-kor találkozó

The Roosevelt Hotel

- The Roosevelt Hotel? Még művelődök is. – vigyorodtam el. – Egyébként milyen találkozó?

- Fogalmam sincs, Joel nem említette. – rázta meg anya a fejét. Aztán elolvastam az utolsó feljegyzést.

magángép

- Magángép? Ez mire utal? – vontam fel a szemöldököm.

- Magángéppel mész. – mosolygott anya.

- Ez komoly? – esett le az állam. – Húha. – haraptam ajkamba.

- Lassan indulnunk kellesz a reptérre. – jött vissza apa.

- Részemről mehetünk. – vontam vállat még mindig döbbenten.

- Nem látok rajtad túl sok izgatottságot. – mosolygott anya kedvesen.

- Csak az idő teszi. – mondtam egyszerűen, ám nem egészen így volt. Nem akartam itt hagyni mindent és mindenkit, ráadásul féltem is az ottléttől. Tök király, New York, meg minden, de akkor is. Egyedül leszek. Vagyis nem, de senki nem lesz ott, hogy vigyázzon rám. Minden felelősség rám hárul. Nehéz lesz.

- Akkor hát…induljunk. – állt fel.

~*~

A reptéren érve anya meglehetősen otthonosan mozgott a folyosókon. Ennek egyrészt a munkája az oka, hiszen nem egyszer repült már, másrészt viszont ő tudta, hogy honnan indul a magángépem. Arra is rákérdeztem, hogy minek kell akkor a repülőjegy. A válasz teljesen logikus volt: hogy bizonyítani tudtam, én vagyok a várt személy. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem találtam rajta semmilyen nyomát annak, hogy hanyas kapunál szállok be.

A szívem hevesebb dobogásba kezdett, mikor befordultunk az utolsó folyosóra, amely végeláthatatlannak tűnt. A bal oldal teljesen üvegből állt, így ráláttunk a hatalmas gépekre. „Üvegdobozokban” ültek az útlevél- meg a minden egyebet vizsgálók. A harmadik ilyen doboz neve az volt: „Utazás magángéppel”.

- Azt hiszem, ott kell kimennem. – mutattam rá.

- Így van. – bólintott anya.

A folyosó szinte teljesen kihalt volt, mivel csak a 7-es kapunál állt sor, ott is csak kevesen. Érthető, mivel innen a hivatalosabb járatok indulnak. Üzletemberek, hírességek helye ez, mert általában ők utaznak nagygéppel, valamint első osztályon. Illetve persze magángéppel, amely akkor indul a reptérről, ha nincs a közelben lehetősége a le-és felszállásra.

Így történt tehát, hogy ismerős hangot hallottam a nevemet szólítani. Reménykedve fordultam hátra: tényleg ők voltak.

- Ó, csajok! – mosolyodtam el meghatódva, s magamhoz szorítottam a két, imádnivaló kis ikreimet. – Mégis eljöttetek. – suttogtam.

- Jó utat szerettünk volna kívánni. – mondta Denise.

- És persze még egyszer, utoljára megszorongatni. – nevetett fel szipogva Cassie.

- Hiányozni fogtok, nagyon. – váltam el tőlük, s könnyes szemekkel pillantottam hol egyikre, hol másikra.

- Hívj olyan gyakran, ahogy csak tudsz. – kért Den, de egyben rám is parancsolt.

- Úgy lesz. – bólogattam serényen, és egy-egy puszit adtam mindkettejüknek. Majd ők s visszaadták.

- Na, köszönj el a családodtól is. – tolt el Cassie. Rosszul esett, de mikor láttam, hogy csak azért tette, mert el akart fordulni, hogy ne lássam sírni, elmosolyodtam.

- Rendben. – egyeztem bele. Mélyet sóhajtva szüleim, és harmadik testvérem felé fordultam, aki valójában az igazi, és egyetlen. – Nem akarok sírni. – szeltem át a köztünk lévő távolságot, és egyszerre mindhármójukat magamhoz öleltem. Arcomat igyekeztem nem feléjük fordítani, hogy nemet tudjak mondani a könnyeknek.

- Tudjuk, hogy nagyon ügyes leszel, kicsim. – suttogott anya.

- Te is olyan profi leszel, mint Geral. – most apa.

- Nemsokára már a két profi testvérként leszünk híresek. – Geral hangjában nem volt túl sok fájdalom, amit teljesen megértek. Ő már hozzászokott a búcsúzáshoz, és az elválás sem nehéz neki. Majdnem minden nap ezt csinálja…

- Sikerüljön akárhogy is, megteszek majd mindent. És legalább ott leszek New Yorkban. – próbáltam elviccelni, de mosolyom alatt éreztem a könnyeket. – Megyek, jó? – váltam el szipogva.

- Nagyon szeretünk, kincsem. – ölelt meg anya, és egy „anyai útravaló puszit” adott, amit viszonoztam, csak nem anyaiul és nem útravalóul.

- Csak óvatosan a pasikkal! – nézett rám apa szigorúan. Normálisan most felvenném, de csak elmosolyodtam. – És nagyon vigyázz magadra. – váltott át mosolygássá. Ő is megölelt, és hosszan megpuszilt.

- Majd hívlak titeket, hogy mi a helyzet odaát. – mondtam neki, de egyben a többi családtagomnak is szántam.

- Én csak annyit mondok, Blair: Fel a fejjel! Én is hasonlóan indultam, te is oda fogsz jutni, ahova én. – kacsintott rám, majd jól megszorongatott.

- Remélem… - motyogtam.

Hátrafordultam még az ikrekhez, majd végignéztem még egyszer a családomon. Végül úgy döntöttem, jobb, ha gyorsan eliszkolok a könnyek elől. Táskámat a vállamra raktam, a bőröndöm pedig elvileg már a gépben van.

- Találkozunk 3 hét múlva. – mosolyogtam rájuk, s persze, hogy éppen most gördült le egy könnycsepp. Integettem Cassienek és Denisenek, akik mindketten sírtak, s azt se tudták, hogy próbálják ezt takarni. Jó volt látni, hogy a családomon kívül vannak olyan emberek, akik annyira közel érzik magukat hozzám, mint én hozzájuk. És ennyire együtt éreznek velem.

Családomnak is hasonlóan integettem, majd megköszörültem a torkom, és a dobozban ülő hapsi felé indultam.

- Jó napot! – mosolyogtam rá.

- New York? – kérdezte kedvesen.

- Igen. – bólintottam. Kérésére megmutattam neki minden személyi iratom.

- Köszönöm. Jó utat! – mosolygott, majd megnyomta a gombot, ami kinyitotta nekem az ajtót.

Nagyot nyelve hátranéztem a családomra, amibe beletartozott Cas és Den is. Mosolyogva integettem nekik, ők szintúgy, de mindannyian tudtuk, hogy belül úgyis sírunk.

Magam mögött hagyva az életem, most átléptem az ajtót, ami egy új életbe visz. Élhetem az álmom, hogy modell lehetek. Persze ezért sok mindent fel kellett adnom, de minden kezdet nehéz, nem igaz?

A már beizzított gép felé haladva olyan érzésem volt, mintha örvénybe kerültem volna. A fülem majd’ szétszakadt, a felém áramló levegő pedig majdnem elrepített.

Szerencsére mikor már félúton jártam, egy férfi megjelent mellettem, és a felkaromnál fogja gyengéden, de elég erősen húzott, hogy nekem kevesebbet kelljen erőlködnöm. Mikor beültem a gépbe, ő is beült, és a kezembe adott egy fülhallgatót. Ő is felvett egyet. A számhoz igazította a beszélőkét, és beállított még valamit, majd meg is hallottam a hangját.
- Blair Collins, ugye? – mosolygott rám.

- Igen. – bólintottam. Bezárta az ajtót, majd jelzett a pilótának.

A repülő elindult, én pedig még tudtam integetni az ablakban álló családomnak. Nem tudom, hogy ők láttak-e, de én szerencsére láttam őket. De aztán eltűntek. Nagy levegőt véve hátradőltem, és az ölembe helyeztem a táskám.

- Elnézést, a bőröndöm itt van? – fordultam a férfi felé nyugtalanul.

- Természetesen. – bólintott. – Én Mark vagyok, a pilóta pedig Samuel. Nyugodtan tegezz minket.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Én Bla…Ja, már tudja...vagyis…tudod. – javítottam magam. Mosolyogva bólintott.

- Blair, repültél már valaha helikopterrel? – ez Samuel volt.

- Nem, még soha.

- Nem félsz?

- Nem, egyáltalán nem. – ráztam meg a fejem, s kibámultam az ablakon. Nagyon szép volt innen New York.

~*~

20 perc múlva földet ért a gép, helyesebben a helikopter. Mark még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy leállt volna a propeller, így ismét hangzavarban és erős széllökésekkel küszködve kellett az épületbe menekülnünk.

- Hozom a bőröndöd. – mondta Mark félúton, majd visszafordult. Én mentem tovább, egyenesen be az épületbe. Szintén egy férfi volt ott.

- Jó napot! Blair Collins? – nem igaz! Mindenki tudja a nevem?

- Igen. – bólintottam. Aztán megláttam a kezében lévő listát, melynek Érkező utasok volt a neve. Akkor érthető, hogy honnan tudja a nevem…

Mark betoppant, maga után húzva a bőröndöm.

- Köszönöm. – vettem át tőle mosolyogva. Bólintott, igyekezett is vissza a géphez.

- Lena a hallban várja Önt. – mutatott el a kijárat irányába a hapsi.

- Köszönöm. – mondtam újra, majd cuccaimmal együtt elindultam.

Mikor kiléptem az ajtón, rengeteg emberrel találtam szembe magam. Azonnal elfogott a rémület. Hogy fogom én itt megtalálni Lena-t? Még nem is ismerem olyan régóta, hogy rögtön felismerjem, ha meglátom.

Serényen kutattam a tömegben, s miután vagy háromszor végignéztem, negyedjére megpillantottam őt. Éppen felém közeledett. Megkönnyebbülve mosolyodtam el, és igyekeztem felé.

- Szia, Blair! – köszöntött boldogan, egy öleléssel. – Milyen volt az utad? – támadott le kérdésével még azelőtt, hogy én köszönhettem volna.

- Jó volt, köszi. Sosem repültem még helikopterrel. – viszonoztam izgatottságát mosollyal.

- Akkor mehetünk a hotelba?

- Természetesen. – bólintottam.

Fejével intett, hogy kövessem, én pedig így tettem. Végigbeszéltünk az utat a halltól kivezető folyosókon keresztül New York utcájáig, majd a fekete autóba beülve egészen a hotelig folytattuk. Ekkor már nehezebb volt koncentrálnom, mert jobban lekötött az, amit láttam. Bár kétségkívül Lena nagyon kedves, és barátságos volt, szívesebben utasítottam volna el a kérdéseit csak azért, hogy elmerülhessek ebben a világban. Bár Toronto sem semmi, a new yprki épületek még magasabbak, és még lenyűgözőbbek. Különösen tetszettek azok, amelyeknek az egész mindensége üvegből volt. Mégsem láthattunk be, mert vagy olyan magasan voltak, hogy emberi szem már nem látja, hogy mit csinálnak odabent, vagy pedig azért ne, mert sötétített volt. Vagy éppen azért, mert a fények rájuk világítottak. Mondanom sem kell, most az ok éppen az volt, hogy a sűrű esőzuhatagon keresztül még csak azt sem láttad, hogy mi van az utca végén. Ja, persze mert az utcák több száz méter hosszúak voltak.

Minden négyzetcentiméteren tartózkodott ember, és az eső ellenére különösen boldogok voltak, és láthatólag az sem nagyon zavarta őket, ha elázik a hajuk. Pedig volt csákójuk, és mégsem vették fel.

- Tetszik az outfited. – kezdett el beszélni újra.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Carin ott lesz a szállodában. – vetett fel új témát.

- Tényleg? Hogyhogy? – fordultam felé kíváncsian.

- Megérkeztünk. – szólt hátra a sofőr.

- Köszi, Martin. – mondta Lena. – Gyere, majd megtudod. – intett, és kiszállt. Ugyanígy tettem. Szerencsére a hotel forgóajtaja két méterre, ha volt tőlünk, így nem volt nehéz nem megázni.

A hotelbe lépve viszont elállt a lélegzetem. Csodálatos volt.

- Én most komolyan itt fogok szállásozni? – tátottam el a szám.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk. – mosolygott rám, s a recepciós pulthoz ment. Csodálkozva követtem. – Szia, Samy. Ő lesz a 610-es szoba tulajdonosa. – mutatott rám.

- Jó napot. – köszöntem illedelmesen.

- A kulcsod. – tolta elém mosolyogva.

- Kulcsom? – döbbentem le újra.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illó módon kell eltartanunk. – ismételte meg magát.

- De akkor is…saját szoba?! – kérdeztem kétségbeesetten, belül viszont annál izgatottabb voltam. Valójában minden pillanatban egyre jobban akartam ezt az egészet.

- Amíg jössz velünk a 4 városba, mindig saját szobád lesz, és ingyenesen kapod, tehát semmiért nem kellesz fizetned. Ha majd saját utakra térsz, úgy, mint a testvéred, akkor értelemszerűen drasztikusan változni fog a helyzet. De azon még ne aggódj. Egyelőre ezen tört a fejed. – mosolygott.

Sokkoltan bólintottam.

- Menjünk fel a szobádba. – adta a kezembe a kulcsot.

Belegondolni is eszméletlen volt, hogy egy ilyen méregdrága, csúcs szuper helyen nekem saját szobám legyen. Tök fasza…vagyis…khm…de jó!

Fellifteztünk a 6.-ra, ahol egyetlen folyosó volt, rajta végig szobák. Kilépve a liftből felfedeztem, hogy azért az egynél kicsit több folyosó van. De az én szobám pont az elsőn volt, és teljesen jó helyen. Nem volt elzárt helyen, de nem is volt egykönnyen meglátható.

Már előre féltem, hogy mennyire lesz puccos, és csicsás, így a kulcsot vonakodva fordítottam el, de mikor beléptem, és megpillantottam, sokkal jobban letaglóztam, mint mikor először beléptem a hotelbe. A hall sem volt semmi, de ez a szoba egyszerűen elképesztő.

- Lena, ez nem jár nekem. – suttogtam, s hangom úgy hangzott, mintha legalábbis lenne mit megbánnom. Mert igen, bűntudatom volt. Mit csinálok én itt? Egy ilyen előkelő hotelben, egy ilye szobába én? Nem értem…

- Azt mondom, szokj hozzá. – válaszolt egyszerűen.

Ámuldozva jártam végig a szobát, és a fürdőszobát. Egy porszem sem volt sehol. Minden csillogott. Csodálatos volt.

- El sem hiszem. – léptem ki a fürdőből. Lena teljes nyugodtsággal ült a kanapén.

- Majd megmuta…

Kezdett volna bele, de kopogtak.