10. Carin és Chuck Norris

Drágáim, most nem beszélnék. :')
Ezzel a résszel Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!!!♥

A fotózás után úgy döntött anya, hogy meghívja magunkhoz Carint. Ő úgy gondolta, hogy majd kettesben szépen elcsevegnek, de én úgy terveztem, hogy én fogok vele kettesben beszélni. Remélem Carin is felém fog hajazni…

- Hmm…tetszik a ház. – szállt ki mosolyogva a kocsiból. – Jó fekvésű. És ez a szimmetriát hanyagoló stílus is bejön.

- Most jársz először nálunk. – mosolygott anya is.

- Hát igen…a telefonon többet beszélünk, mint élőben. – nevetett fel.

Carint máris szeretem. A hazafelé úton rengeteget nevettünk vele, nagyon kedves csajszi.

A házba érve jó 5 percbe telt, mire megszabadultunk a téli cuccoktól. Aztán megmutogattuk Carinnek a ház minden szegletét. Az én szobámtól teljesen el volt ájulva, amire egyszerűen csak vágtam egy büszke fejet. Szinte könyörgött, hogy játsszak neki valamit a zongorán.

- A Common Denominator-t nem tudod?

- Az mi? – vágtam hülye fejet.

- Justin egyik száma.

- Akkor nem. – ráztam meg a fejem.

- Nekem az a kedvencem. – mosolygott.

- Hát…ha a kedvenced, akkor majd megtanulom.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei.

- Majd meglátjuk. – nevettem fel. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék egy Justin Bieber dalt megtanulni. – Mit szólnál ehhez? – gondoltam ki egy kedvenc darabomat.

Ujjaimat a billentyűkre helyeztem, lábamat pedig a pedálra, s belekezdtem a talán egyik legszebb dalba, amit tudok.

- Bruno Mars? – kérdezte Carin meghatódva az első dallamok után.

- It will rain. – mosolyodtam el, majd elmerültem a dalban, és csak játszottam.

A közepe felé éreztem, hogy talán mégsem ez volt a legjobb választás. Ezt Rick mutatta először. És nem tudok mit tenni…az emlékek előjöttek. Ezért nem hibáztathatom magam, de nem is lehetek büszke magamra. Nem szabadna még mindig így meghatnia, ha egyszer már elküldtem a fenébe. De akkor is…a pasim volt 6 és fél hónapig. Igaz, hogy sikerült ezalatt háromszor megcsalnia, de szerettük egymást. Ő is szeretett, tudom.

Örültem, hogy végig tudtam játszani az egészet.

- Hány éve zongorázol? Őstehetség vagy. – pislogott nagyokat a hitetlenségtől.

- Csak 6 éve. És sajnos attól még messze állok. – mosolyogtam.

- Más hangszeren is tudsz játszani?

- Gitáron. De csak egy nagyon, nagyon, nagyon picit. – mutattam mutató-és hüvelyujjammal pár millit.

- Képzeld el, Justin tud…

- Carin. – vágtam közbe kelletlenül.

- Bocsi. – nézett rám sajnálkozva.

- Tényleg akkora csodagyerek, vagy mindaz, amit elmondtál, kicsit túlozva van? – kérdeztem kedvesen, nehogy sértésnek vegye.

- Csodagyerek. – mosolygott.

- Hát jó… - sóhajtottam fel, majd térdemre támaszkodva felálltam.

- Miért nem csíped? – kérdezte komolyan. Egy pillanatig tétovázva néztem rá, majd a kanapéra mutattam. Leültünk, én pedig nagyot sóhajtva belekezdtem.

- Az egyik legjobb barátnőm, Denise, óriási Belieber. Javíts, ha rosszul mondom. – nevettem fel.

- Jól mondtad. – vigyorgott.

- Ő volt az, akit elkísértem a koncertre. És ő volt az, aki először megmutatta a Baby-t. Nem tudom, nekem valahogy nem jött be ez a hajrázogatás, meg maga a gyerek sem. Na és a hangja sem. – fintorogtam. – Már akkor tudtam, hogy nem fogom a számait hallgatni. De Denise annyiszor hallgatta a közelemben a Baby-t és mindig azt, ami éppen megjelent, hogy egy idő után sok lett belőle, így ha meghallottam a hangját, rögtön éreztem azt a bizonyos irritációt. Azt sem értettem, és még mindig nem értem, hogy mire fel ez a nagy „semmiből a mindenbe” duma, amit Twitteren nyomnak. Meg a Never Say Never, meg ki a fene tudja, mi egyebek.

- Justin tényleg a semmiből jött. Egyedül élt az anyukájával. Szegények voltak.

- Tényleg? – ugrott fel meglepődöttségemben a szemöldököm. – Nem…nem gazdagok?

- Nem. – mosolygott. – Néha ételre is alig telt.

- Hát ez…én azt hittem, hogy valami újgazdag gyerek volt.

- Sokan azt hiszik. Ezért utálják. Mert nem tudják, hogy mennyi mindent tett azért, hogy ott tartson, ahol most. Ezt mind magának köszönheti. Meg persze Scooternek, és az anyukájának. De nem a Disneynek.

- Ez meglepő. – csücsörítettem elgondolkodva. – És ki az a Scooter?

- A menedzsere. És a barátom.

- Mármint…fiúbarát?

- Igen. Vagyis…a vőlegényem. – nevetett fel.

- Oké, oké. Várj. – tartottam magam elé a kezem. – Szóval Scooter menyasszonya vagy, aki mellesleg Justin közvetlen menedzsere. Jaj, te jó ég! Mi jön még? – hajtottam hátra a fejem.

- Ezt hogy érted?

- Tudod…sok minden fura történt mostanában. Elmentem egy Justin Bieber koncertre, ami önmagában lehidaló. Az OLLG-je voltam. Aztán találkozok a menedzsere csajával, aki nem legutolsó sorban a családunk barátja. Ráadásul a magántanárom Selena Gomez tanára is. – soroltam, s így összefoglalva triplán rémesnek tűnt, mint ahogy külön-külön tűnnek.

- És ez miért baj? Más lány erről csak álmodozik.

- Nem akarok belekerülni semmiféle pletykába sem Justinnal, sem senkivel kapcsolatban. Tudom, hogy mennyi minden terjeng Justinról. És ha bármi közöm adódna hozzá…nem. Én nem akarok médiahír lenni.

- Ha modell leszel, akkor is beszélni fog rólad a média.

- De akkor úgy beszélnének rólam, mint Blair Collinsról. Ha viszont Justinnal kerülök kapcsolatba, akkor úgy, mint Justin Bieber ismerőse, vagy barátja, vagy nem tudom. És a kettő közt nem kis különbség van.

- Geraldine tudna mesélni arról, hogy hányszor állították már be ennek meg annak. Ha bekerülsz a hírességek közé, előbb-utóbb úgyis ki fognak találni rólad pletykákat. – láttam rajta, hogy kissé felhúzta magát az indokomon.

- Nem tudnám elképzelni, hogy én az életben valaha is megszeressem Justin Biebert. Lehetetlennek tűnik. – vontam vállat mosolyogva.

- Csak tűnik. De nem az.

- Nem tudom, Carin. – hajtottam le a fejem.

- Bocsi, csörgök. Mindjárt jövök. – erre csak bólintottam.

Miután kiment a szobámból, a telefonom után nyúltam. Tárcsáztam Cassiet, mert ő előrébb volt a névjegyzékben.

- Szia, Blairy. – szólt bele vidáman. – Hogy sikerült a fotózás? – tért rá egyből, amin felkuncogtam.

- Mindenkinek tetszettek a képek. 2 nap múlva kerülnek bele a következő számba. A novemberibe. – ekkor feltűnt, hogy két nap múlva máris november lesz? Jól elment az idő.

- Tuti sikered lesz. – mondta izgatottan.

- Majd kiderül… - mosolyogtam halványan. Valamiért most nem voltam annyira izgatott efelől. Sokkal inkább törtem a fejem azokon, amit Carin mondott.

- Történt valami? – persze, hogy rögtön megérzi, ha nem a szokásosan viselkedem.

- Nem, semmi. – ráztam a fejem. – Csak…gondolkodom valamin.

- Meg is jöttem. – toppant be Carin.

- Cassie, mondd meg Denisenek, hogy puszilom. Most le kell tennem. Szeretlek titeket. – hadartam, majd a válasza után leraktam.

- Bocsi, nem akartam semmibe közbevágni. – ült le.

- Semmi. – mosolyogtam rá. - Kivel beszéltél? Szabad tudnom? – kérdeztem óvatoskodva.

- Persze, lehet. Justinnal.

- Milyen véletlen. – forgattam a szemem mosolyogva.

- Nem tudta, hol maradok ilyen sokáig. Scoonak be kéne segíteni a munkában.

- Scooter? – tippeltem.

- Aha. Scoo. Vagy Scott. Mikor hogy. – vont vállat.

- Akkor menned kell? – húztam a szám.

- Attól tartok. – mosolygott ő is szomorúan. – Megadod a telefonszámod? Beszélhetünk majd, ha van kedved.

- Persze. – vidultam fel. Elővette a telefonját, én pedig bediktáltam neki. – Majd felhívlak, és elmented. Ha nem gond. Csak most sietni…

- Persze, persze. – bólogattam.

- Lesz jó pár óra, mire Washingtonba érek… - nyafogott.

Lekísértem a nappaliba. Mindannyian egy öleléssel búcsúztunk tőle, amit ő készségesen viszonzott. Tényleg nagyon megkedveltem.

- Akkor majd hívlak, Blair. – mosolygott rám. – Köszönöm szépen, hogy meghívtatok, és bocsáss meg, Kathleen, hogy csak annyi időnk volt beszélgetni, amennyit hazafelé töltöttünk a kocsiban. – nézett sajnálkozón anyára.

- Semmi gond. Marad a telefon. – nevetett fel anya.

- Remélem mostantól többször fogunk személyesen is találkozni.

- Az jó lenne.

- Na, hát akkor…sziasztok. – mosolygott még egyszer mindenkire. – Üdvözlöm Briant is.

- Átadjuk. – mondta anya.

Majd Carin eltűnt.

3 nappal később

1 csörgés…2 csörgés…3 csö…felvették.

- Befutottál, ugye? – sikították a csajok.

- Az igazság az, hogy…- vártam, hogy fokozzam a hangulatot. – BE!! – ordítottam végül, és őrült módjára, vigyorogva, ugrálásba kezdtem.

- Oh, yeahh. – sikítgattak, és ahogy kivettem a zajokból, ők is a viháncolás közepette voltak. – És most mi jön?

- Elsőként megyek New Yorkba. – a vigyorom megszüntethetetlenül ékeskedett arcomon. – És tudjátok mi a legborzasztóbb? Hogy holnap indulok. – szinte remegtem az izgatottságtól.

- Te jóságos ég! – ámuldoztak egyszerre. – De...várj. – folytatta Den. – Akkor…most itt hagysz minket? – kérdezte rémülten.

- Dehogyis. Lélekben mindig itt lesztek velem. – mosolyogtam.

- De…most komolyan elmész? És mikor jössz vissza? – ezúttal Cassie aggodalmaskodott.

- Hát…azt valójában én sem tudom. Elvileg 3 hétig leszünk New Yorkban. De hogy azután hazajövök, vagy nem, azt nem tudom.

- Hiányozni fogsz, Blairy. – szomorkodott Den,

- Nyugi, csajok, manapság már nem probléma a távolság. – bíztattam őket.

- Ez igaz.

- Átjösztök segíteni pakolni? – kérdeztem félénken.

- Persze. – vágták rá. – Máris ott vagyunk.

Azzal a beszélgetés már meg is szakadt.

- Ez a két bőrönd elég lesz, nem? – jött be anya egy óriási, és egy kisebb bőrönddel küszködve.

- Várj, segítek. – siettem mellé. – Igen, elég lesz. Köszi. – hálálkodtam. Nagy nehezen sikerült az ágyamra cipelni őket. Kicipzáraztam, és előkészítettem a bepakolásra. – És most jön a neheze. – léptem a szekrényem elé, s kinyitottam. Hogy fogok én ennyi mindenből választani?!

Éppen nagyban gondolkodtam, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt.

- Tessék? – szóltam bele kedvesen.

- Jó napot! Chuck Norris vagyok, és arról szeretnék magával beszélni, hogy érdemes-e iPhone-t vásárolni a eBay-ről. – dumált bele valami irtó mély hang. Totál beparáztam, hogy mit akarhat tőlem. Chuck Norris, aha…

- Sajnálom…de…én nem… - kerestem a szavakat meglepődöttségemben.

- Szia, Blair. – nevetet fel egy ismerős hang. De nem tudtam hova rakni, hogy ki lehet ő. De csak még jobban megijedtem, hogy a nevemet is tudja. – Remélem nem paráztál be. – ez nem bizonyult valami bűnbánónak. – Justin vagyok, egyébként, ha nem jöttél volna rá. – ó, hát persze. Hogy nem ismertem fel a hangját?!

- Justin? – öntött el egyszerre a düh és a megdöbbentség. – Honnan tudod a számom? – kérdeztem gyanakvóan.

- Carin telója. Gondoltam, kicsit megviccellek mindkettőtöket. – kuncogott.

- Marha vicces vagy, komolyan. – forgattam meg a szemem.

- Ne már, Carin. – szólt rá „valakire”. – Hagyd!

- Ott van Carin? Add! – kértem.

- Mit hallanak füleim! Modellkedünk a Voguenak? – hangjából simán leszűrtem, hogy vigyorog.

- Biztos, hogy ez Carin száma? – tereltem a témát.

- Tuti. Egyébként hogy van az én drága kanadai OLLG-m? – hangja most szenvtelen volt.

- Azt akarod, hogy még jobban utáljalak? – próbáltam bedobni egy megfelelő dumát.

- Adom Carint. – vágta rá. Ezen csak megforgattam a szemem. Gyorsan feladja…

- Szia, Blair. – hallottam meg azt a hangot, amit akartam. – Bocsi Justin helyett is.

- Szia, Carin. – mosolyogtam. – Ugyan, mindig is tudtam, hogy dili. – legyintettem vigyorogva.

- Mondd neki, hogy ezt meg sem hallottam. – jött a háttérzaj. Ezen akaratlanul is felnevettem.

- Kiröhögött, drágám. Úgy látszik, nem jött be a Chuck Norrisos trükköd. – először azt hittem, hozzám beszél. De aztán rájöttem, hogy a „csodagyerekhez”. – Szóval ez lenne a számom. Ments el.

- Persze, úgy lesz.

- Le is rakom, mert túlteng a kölyökben az energia. Nagyon nem bír magával. – hangja szakadozott az erőlködéstől. Szerintem Justin piszkálta, és megpróbált védekezni ellene.

- Akkor majd beszélünk. Szia, Carin.

- Szia, Blair. – köszönt, majd lerakta. Gyorsan elmentettem a számát.

- Te elhiszed, hogy Justin Bieber felhívott Carin telefonjáról, és be akarta adni, hogy ő Chuck Norris? – fordultam anya felé.

- El. Geral mesélte, hogy őt is ugratta Chuckos szöveggel. – nevetett fel anya.

- Már kiráz a hideg ettől a gyerektől. – borzongtam meg látszólagosan.

- Vendégeket hoztam. – jött be Geral vigyorogva. Mögötte pedig bejött Cassie és Denise.

- Sziasztok, csajok. – mosolyogtam rájuk, és a szokásos puszival, illetve öleléssel köszöntöttük egymást. – Denise, ha egy perccel hamarabb jösztök, tudtál volna beszélni Justinnal.

- Micsoda? – taglózott le. – Viccelsz?

- Nem. Képzeld, azzal próbált beetetni, hogy ő Chuck Norris. – röhögtem el magam.

- Ó, ne már. Nem lehet visszahívni? – nézett rám bizakodón.

- Carin telójáról hívott. De próbáld meg. – nyomtam a kezébe a fehér, imádnivaló iPhone-t.

Kivette a kezemből, és azonnal nyomogatni kezdte.

Azért durva, hogy gondolok egyet, és felhívom Justin Biebert. Vagyis nem őt, hanem valakin keresztül őt. Én…egy torontoi lány…

- Foglalt. – tette le csalódottan a telefont.

- Nyugi, csak lesz még alkalmunk. – mosolyogtam rá. – Na, kezdhetjük a pakolást? – dörzsöltem össze a tenyerem.

- Már vagyunk öten csajok. Még jó hogy! – vigyorgott Geral. – Szupi cuccokat válogatunk neked össze, csajos. – elhaladva mellettem egy puszit nyomott arcomra, majd beállt a szekrényembe.

Ezzel pedig elkezdtük a csomagolást az útra, amely talán meg fogja változtatni az életem. Talán csak kicsit, talán teljes mértékben. De mindenképpen változni fog. A kérdés, hogy mennyit, és milyen irányba.

Az összes bizalmam ebben van. Remélem nem kellesz csalódnom.-nek hívnak."tterem. és nem "eltekertem az oldal tetejére, és az üres mezőbe írni kezdtem azt, ami abban a pillanatban eszembe j