8. Twitter-ügy

Sziasztok!

Tegnap este vagy 11-ig ültem gépnél, hogy megalkossak egy elfogadható részt. :) Most éppen nem mentünk senkihez a családtagok közül, így időm is van felrakni. :)

Az előző "Justin-mentes" részhez képest ez most Justinosabb rész lett, de az még időbe telik majd, hogy személyesen is megjelenjen. De! Legalább már kiötlöttem a módját, hogy hozzam őket megint össze, mármint csak találkozás szempontjából. :DD És ennek a "tervnek" el is kezdtem a kidolgozását ebben a részben.

Viszonylag hosszú lett, de nincs benne semmi olyan nagyobb dolog. igazából nem tudom, milyen a hangulata, mert én nevetve írtam és olvastam vissza a jó részét. Nagyon  jó kedvem volt, mikor írtam, és hát mikor visszaolvastam, akkor eszembe jutottak a dolgok, és hát akkor is nevettem. Így tényleg nem tudom, hogy milyen. :DD

Na, nem is beszélek többet.

Kellemes Olvasást Mindenkinek! :)

Ui.: Mivel nincsenek olyan viszonyban még, hogy bármit is tudnék velük csinálni így karácsony alkalmával, ezért vegyük úgy, hogy most ez a kis dolog a karácsonyi ajándék tőlem. :D Majd a történetbeli karácsonykor több minden fog történni. :)

Anyáékat is beavattam a koncerten történtekbe, s először azt hitték, hogy az egészet kitaláltam. Úgyhogy végül az autogramkártyákat vetettem be annak bizonyítékául, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz.

Sosem gondoltam volna, hogy olyanokat fogok csinálni manapság, amiket életemben nem gondoltam volna, hogy fogok. Többek közt meghallgattam a karácsonyi lemezéről pár új számot. A Christmas Love egész jó. Meg az a Christmas Eve is, amit a koncerten énekelt nekem. Jaj, még mindig olyan furcsa még csak gondolatban is kimondani. Meg a Fa La La, és a Mistletoe, ó és az All I Want Is You is egész elfogadható. A szövegük legalábbis.

- Blair, sikerült lefordítani? – csapkodott valaki előttem a kezével. Kissé megijedtem. – Min gondolkodtál? – sóhajtott fel megadóan Anne.

- Jaj, annyira sajnálom, Anne, csak… - kezdtem kétségbeesett magyarázatba, de igazából nem tudtam az okát annak, hogy miért kalandoztam el Justinon. Érted, Justinon…

- Már csak fél óra van hátra. – bíztatott. Volt már fél óra matekóra, aztán fél óra angol, majd fél óra történelem. Most pedig olasz. Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Anne angolul, olaszul, spanyolul, franciául és németül is tud.

- Nem, nem az a baj. – hajtottam le a fejem, s most igazán jól jött, hogy kiengedett hajam a szemembe omlott.

- Tartsunk pár perc szünetet, vagy legyünk gyorsan túl rajta?

- Fura, hogy akiről azt gondoltad volna, hogy az életbe nem fogod megszeretni, most hirtelen mégis elkezdted kedvelni. – mondtam ki hangosan a gondolataim. – Neked volt már ilyen? – néztem fel rá.

- Hmm…azt hiszem igen. – mosolyodott el rövid tanakodás után. Az elmúlt másfél órában egyébként úgy megismertük egymás, mintha napokat töltöttünk volna együtt. Anne nagyon jófej, szigorú, de mégis szinte nevetve telt el ez a másfél óra. Onnantól kezdett kicsit slamposodni, amikor fáradni kezdtem a matektól, és a gondolataim kalandozni kezdtek, így nem fogtam a vicceket. – Jól tippelem, vagy jól tippelem, hogy Justin Bieber az a személy, akiről névtelenül beszélsz most?

Hát igen, talán kicsit túl jól is megismert…

- Csak az a fura, hogy olyan gyorsan kezdett el változni a véleményem. Esküszöm, tegnapelőtt még tényleg utáltam. Ha most találkoznék vele, talán még rá is köszönnék. – vigyorogtam.

- Azta. – nevetett fel. – Nagy teljesítmény. Szerintem még mindig nem a szíved csücske. – váltott mosollyá.

- Te találkoztál már vele?

Erre arcán a mosoly kicsit megingott, de ügyelt rá, hogy ne legyen feltűnő. Hát, mégis az volt.

- Mi az?

- Csak nem tudom, hogy beszélhetek-e erről. – vonta meg a vállát szomorúan.

- Hát, oké. – tettem én is ugyanúgy. – Megbízható vagyok, efelől biztosítlak. De persze ha nem szabad elmondani, akkor nem. – mosolyogtam rá. Erre felsóhajtott.

- De ne mondd el senkinek. – figyelmeztetet, mire bólintottam. – Pár hónappal ezelőtt elég gyakran láttam Justint, mivel Selena és ő…hát hogy is mondjam…kavartak. – ingatta a fejét jobbra-balra.

- Jellemző…két dúsgazdag poronty… - de ekkor megdermedtem. Ezt nagyon nem kellett volna, Blair.

Még a szusz is belém fagyott, ahogy szemeztem Anne-nel, és vártam, hogy mit fog reagálni. Lesütöttem a szemem, és felkészültem a legrosszabbra. Ilyen szégyent, komolyan…

- Te tényleg nem csíped őket, ugye? – kérdezte baráti hangnemben. Erre csodálkozva néztem fel rá. – Ne aggódj, megértem, ha nem a kedvenceid. Nem lehet mindenkit szeretni, nemde? – mosolygott.

- De azért mégis… - vontam vállat.

- Szerintem Justin is, és Selena is nagyon jófej. Egyikük sincs elszállva magától. És mindketten nagyon tehetségesek.

- Akkor valószínűleg csak az én fülemet bántja a hangjuk. – vontam vállat.

- Bármit mondhatsz rájuk, de két dolgot nem. Az egyik, hogy nincs jó hangjuk, a másik pedig hogy Justin nem helyes, Selena pedig nem szép. Ezenkívül bármit állíthatsz róluk.

- Folytassuk a fordítást. – kerültem ki egyszerűen a kissé kínossá vált témát. Ne kezdjünk el arról papolni, hogy Justin helyes-e, vagy nem… - Szóval az úgy van, hogy Accanto alla poltrona c’é un tavolo.

- E dietro la poltrona?

- Dietro la poltrona ci sono due sedie. – válaszoltam monoton hangon.

- Oké, ennyi képleírás elég volt.

- Grazie! – hálálkodtam vigyorogva.

- Di niente. Ma adesso dobbiamo continuare la lezione con…

- Kitalálom. – szakítottam félbe, mielőtt folytathatta volna. – Beszéd.

- Kezdheted is. – dőlt hátra a székben kényelmesen.

Én pedig beszélni kezdtem a mára kapott témáról.

~*~

A kíváncsiság manója szinte már lyukat vájt az oldalamba. Folyamatosan arra akart rávenni, hogy nyissam meg azt az átkozott twittert, és életemben először keressek rá Justin lapjára. Tényleg nem tudom mi történt velem azóta, de rengeteget gondolok rá. Elég ijesztő.

Megérintettem a laptop padját, az oldal pedig már töltött is befelé. Vonakodva bár, de beírtam a keresőbe, hogy @justinbieber, de egyébként gőzöm nem volt róla, hogy mi a  felhasználóneve.  Legnagyobb meglepetésemre a találatok között megjelent a név, mellette a kis fehér pipával. Akkor tuti ő az.

Én magam sem hittem el, hogy komolyan ezt csinálom. Én, aki világéletében utálta a kiskölyköt. Most meg itt nézegetem a twitterét. Szerintem nem vagyok normális, vagy nem is tudom…

A tweetjeit elnézve nem kicsit meglepődtem. Egy csomó fanját retweetelte, és sokszor mondott köszönetet nekik. Ez tényleg meglepő. Más celebeknél nem észleltem még ilyesfajta…hogy is fejezzem ki…jaj, most komolyan ki kéne mondanom, hogy hálát? Úristen, miket csinálok én, komolyan…

A szívem hirtelen megállt egy pillanatra, mikor megláttam az egyik tweetben az OLLG szót. Tegnap írta.

„azon gondolkodom, vajon van-e twittere a kanadai OLLG-mnek.”

Most ezzel tényleg rám akart célozni? Kanadai OLLG? Hát ez…rohadtjó. Szóval már kanadai OLLG vagyok. Még nem is Blair, vagy valami. Chh, komolyan. Pedig tudja a nevem. Jó, mondjuk azt be kell vallani, hogy ha a nevemet írta volna, akkor még dühösebb lettem volna.

Hirtelen ötlettől vezérelve feltekertem az oldal tetejére, és az üres mezőbe írni kezdtem azt, ami abban a pillanatban eszembe jutott.

„@justinbieber igen, van twitterem. és nem „kanadai OLLG”-nek hívnak.”

Mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit írok, el is küldtem. Abban biztos voltam, hogy nem fogja megkapni, viszont az eszembe jutott, hogy mi van, ha mások látni fogják, és bekövetnek? Nekem egyáltalán nincs szükségem belieber követőkre…

Ezután megnéztem az üzeneteimet, a nekem küldött tweeteket, és mindent, amit általában is szoktam. Pár másodperce írt Denise.

„te komolyan írtál Justin Biebernek? oO”

Óh, szuper. Még aztán hamar észrevette. Gyorsan gépelni kezdtem a választ.

„igen, és remélem veszi a lapot, hogy nem vagyok kanadai OLLG”

Válaszoltam úgy, mintha félvállról venném a dolgot, ám ez nem így volt. Bár tudtam, hogy Justin nem fogja észrevenni, amit írtam neki, valamiért titkon mégis szerettem volna. Pár perc múlva jött a válasz.

„abban biztos lehetsz, hogy el fog hozzá jutni. csak azért mondom, mert lefogadom, hogy azt gondolod, hogy nem fog. pedig el fog.”

Ezen leesett az állam. Dehogyis fog. Hogy venne már észre, mikor nem is követ, én sem követem, ráadásul van vagy 10 millió követője. Hogy a fenébe szúrna már ki pont engem? Bár ha belegondolunk, abban is biztos voltam, hogy sem Denise, sem én nem leszek OLLG a koncerten…

„miért vagy ennyire biztos?”

Reméltem, hogy erre a kérdésemre majd bővebben kifejti, hogyan is vehetne észre Justin.

„a belieberök majd RT-nek, és megírják Justinnak, hogy te vagy az. lehet, hogy a trendek közé is bekerül majd a neved. és ezt azért fogják csinálni, hogy hátha ezáltal majd őket is észreveszi Justin.”

Hát ez gáz. Nagyon nagy gáz. Lehetetlen, hogy megtörténjen. Nem, nem akarom. Jaj, ha ez megtörténne…Nem. Nem fog megtörténni. Ó, a fenébe, ezt jól elrendeztem!

Most pánikolni kezdtem…

Kisebb szívbaj jött rám, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan felvettem.

- Igen?

- Szia, Blairy. Joel vagyok. – hangja vidám volt, mint mindig.

- Szia, JoJo. – köszöntem vigyorogva.

- Na, végre egyszer jó kedved van.

- Nem jobban, mint máskor. – vontam vállat.

- Gondolom van ötleted, hogy miért hívlak.

- Nem ötletem van. Tudom, miért hívsz.

- Figyelj, Blair. Ez a fotózás tényleg nem kismiska. Maga a Vogue magazin szerkesztősége kért fel minket, hogy találjunk egy profi modellt. – hangjában volt valami kérlelés.

- A Vogue magazin? – haraptam ajkamba. Régi vágyam, hogy a kedvenc magazinom oldalairól tekintsek vissza magamra.

- Így van. Egy szobával arrébb vannak, és éppen az általam ajánlott modellekről készült képeket nézegetik. Te is köztünk vagy.

- Na ne. – esett le az állam. – Joel, ez komoly?

- Mondd, hogy elvállalod, ha téged választanak.

- Úgysem engem fognak.

- Meg fogom győzni őket, hogy téged válasszanak. – ez fenyegetésnek hatott.

- Joel, vannak nálam sokkal profibbak.

- Blair… - sóhajtott fel. – Megértem, ha a kisebb fotózásokat nem vállalod el, de ez a Vogue, könyörgöm. Csinálnak rólad pár tesztfotót, ami bekerül a következő havi újságba, és ha tetszik az olvasóknak, akkor felkérnek majd, hogy menj velük New Yorkba, Los Angelesbe, Londonba, és Párizsba.

- Tessék??? – vigyorodtam el. – Ne csináld, Joel. Komolyan? – nagyon izgatott lettem. Úristen…LA, London, NYC, Párizs…álmaim városai.

- És ez még csak a kezdet lenne. Nagyon sokra vihetnéd ezzel. De ha csak megpróbálod. – tudtam, hogy mosolyog.

- Rendben. Elvállalom, ha kiválasztanának. – mondtam azonnal.

- Köszönöm, csajos. – hálálkodott.

- Bár nem hinném, hogy engem fognak…

- Pedig nekem van egy olyan érzésem, hogy igen.

Valami zajt hallottam a háttérből.

- Itt vannak. Majd beszélünk. – azzal már le is csapta.

Húh…ez durva. Komolyan megtörténhetne? Bejárni a kontinenseket, modellkedni, és emellett ki tudja milyen lehetőségek… Jaj, Joel, kellett neked így felcsigázni!

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Körülbelül 10 perccel ezelőtt volt vagy 1200 követőm, most pedig 2508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de üzenetében, amit válaszként írt, ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 1000 új Bieber-rajongót követőnek…

Ma, 20:46

Teljesen lesokkoltam az adatokon. Délután volt vagy 1200 követőm, most pedig 3508 lett. Hát az meg hogy??

Közöltem Denisszel is a tényt, ám a várt reakciója elmarat. Azt vártam, hogy majd ő is teljesen meglepődik, de ennek nyomát sem mutatta. Csupán közölte, hogy ő megmondta. Na, hát köszi.

Elmagyarázta, hogy ez az egész dolog úgy történt, hogy a Belieberök – időközben azt is megtudtam, hogy így hívják a Bieber-rajongókat – látták a válaszom Justin tweetjére, és mivel eléggé hihető a szöveg, amit írtam, így bekövettek. Persze, én pedig repesek az örömtől, hogy kaptam több, mint 2000 új Bieber-rajongót követőnek…

- Komolyan nem hiszem el. – az államat folyamatosan be kellett zárogatnom, mert mindig visszaesett. A fejemet fogtam hitetlenségemben.

- Most mondjam azt, hogy én megmondtam…? – vigyorgott Den a kamerában.

- De Denise, ez képtelenség… - tártam szét a karom, bár nem láthatta, mert az már nem fér bele a webkamba.

- Blair, én megmondtam. Nézd meg, ott van a trendek közt a neved. Justin követ. A követőid száma is megháromszorozódott. Folyamatosan írnak neked. Bocs, ezt az utolsót talán kihagytam.

- De, basszus…nem lehetséges. – álltam ki magam mellett. – Hogy a fenébe tudna már észrevenni?

- Blair, nem fogom még egyszer elecsetelni. – forgatta a szemét.

- Rohadt szerencsés vagy, te csaj. – Cassie a tükörképem is lehetett volna. Én is úgy néztem ki, mint ő, csak még megdöbbentebb.

Tehát Justin észrevett. Behalok, komolyan. És retweetelt, válaszolt, követett. Ez már sok(k).

A válasza…egyszerre röhögök rajta, és égőnek is gondolom.

„meglepő, hogy írtál nekem. nem gondoltam volna, hogy valaha is fogsz. lol. tudod, hogy bírlak, te kis kanadai OLLG.”

Na, most erre mit kellene reagálnom? Egy, azért is úgy hívott, pedig a tudtára adtam, hogy ne tegye. Kettő, bír…? Szuper, és ezt az egész világ tudtára kell adni? Szép lesz majd, ha kiderül, hogy én viszont nem bírom… És három…hát…az nincs.

- Blair! – szóltak a mikrofonba erőteljesen.

- Mi az? – néztem rájuk meglepődve.

- Hanyadik fellegfokon jársz már?

- Nem vagyok a fellegekben. – nyújtottam rájuk a nyelvem.

- Válaszolj Justinnak. – buzdított Cassie.

- Drágám, az nem fog megtörténni.

- Írj neki személyes üzit.

- Ja, majd válaszol is. – forgattam a szemem.

Ekkor jelzett, hogy újabb tweet érkezett Justintól. Kíváncsian rákattintottam.

„érdekes show volt. tetszett. és képzeljétek, életmentő lett belőlem a backstageben!!”

Ó, még a végén odarohanok meg vissza.

- Csajszi, nézd már mit írt most. – röhögött Den.

- Olvastam. – püfögtem.

- Írj már neki. Légyszi, légyszi, Blairy! – jóformán könyörgött Cassie.

Újabb tweet érkezett.

„örülök, hogy megtaláltam @BlairyC-t, a kanadai OLLG-met. tényleg, srácok, hogy tetszett a koncert Kanadában?”

Azt hittem felrobbanok. Milyen kedves, hogy így emlegeti ezt a hülye „kanadai OLLG” baromságot. Tisztelet…

- Lányok, lehetne egy kérdésem? – óvatoskodtam.

- Mondd. – vigyorogtak mindketten.

- Nos…szóval… - dadogtam. Nem tudtam, hogy mit fognak reagálni erre. És igazából én sem tudtam, hogy jut ilyen eszembe. Egyáltalán minek gondolkodok én ilyenen?– Szerintetek miért említ ennyit a tweetjeiben? – kérdeztem félénken. Remélem értik, mire gondoltam.

- Ez egyszerű. Én már megmondtam neked, hogy abban a pillanatban, mikor meglátott, beléd zúgott. Ennyire egyszerű. – mondta Denise komolyan.

- Értelmes választ várok. – néztem vissza rá unottan.

- Örülnöd kéne, hogy ilyen nagy népszerűséged van. – vigyorgott Cassie.

De engem zavar a tudat, hogy ennyiszer említett. Nem tudom, hogy más OLLG-kel hogy viselkedik, mindenesetre én úgy érzem, mintha úgy kezelne engem, mint egy friss ismerőst, akivel jó haverságot kötött. De nem. Én nem vagyok a haverja. Én nem is szeretem őt.

- Mondtam már, hogy hívott Joel? – én sem tudom, hogy jutott ez eszembe.

- Nem. Na mi történt?

- A Vogue magazin tőlük kérte, hogy találjanak egy jó modellt. Joel megkérdezett, hogy ha engem választanának, akkor elvállalnám-e. De nem tudom, miért választanának engem…

- Komolyan a Vogue magazin? – kérdezték meglepődve.

- Tuti, hogy téged fognak. Érzem. – vigyorgott Denise.

- Ó, menj már! Profi modellt keresnek. Tuti, hogy nem én leszek.

- Pedig te pont annyira vagy profi, amennyire ők akarják a modellt, hogy profi legyen. – kacsintott rám Cassie.

- Kicsim, lefekvés. – nyitott be anya. Az ijedtségtől ugrottam egy kisebbet. – Holnap korán kell kelned. Jó éjt!

És mielőtt kérdezhettem volna, kiment. Hát, ez érdekes volt.

- Mi történt? – kérdezték egyszerre.

- Anya berontott és közölte, hogy lefekvés. Mi a fene üthetett bele?! – gondolkodtam el.

- Majd feltétlenül hívj, hogy téged választottak-e, vagy nem! Ja, és mielőtt lemész, még írj Justinnak.

- Denise… - nyöszörögtem. – Már… - a képernyőre pillantottam. - …5 perce nem írt. Tuti lement. – kerestem kifogást.

- Ó, dehogyis! Még negyed óráig itt lesz.

- Dehogy lesz. – legyintettem. – Na, jó éjt, csajok! Majd értesítelek titeket. És bocsi, Denise. Ígérem, megkérem majd őt, hogy kövessen be téged. – kacsintottam rá. Szeme felcsillant. Valahogy éreztem, hogy ez hiányzik neki. – Szeretlek titeket. – küldtem puszit, majd kiléptem minden futó programból, és kikapcsoltam a laptopot. Bebújtam az ágyba, kényelmesen elhelyezkedtem, alváshoz készen.

Ám terveim nem jöttek be. Gondolataim nem voltak még elég álmosak, így most is élénken dolgoztak. Jelenleg azon törték a fejüket, hogy vajon milyen lenne újra találkozni vele? Felismerne? Á, nem. Nem hiszem. Miért is emlékezne rám? Na és vajon akkor is elkápráztatna gyönyörű barna szeme, mint a múltkor?

Ó, Blair, hát miket mondasz te! Elkápráztat? Gyönyörű szem? Hát...hú. Azért tudtommal egy olyanról nem így beszélünk, akit utálunk.

Vagy talán a segítőkészsége, a hálám, amiért „megmentett”, és a szemének a különös varázsa elég lenne ahhoz, hogy megszeressem annyira, hogy már ne utáljam? Érdekes kérdés, és be kell vallanom, kíváncsi lennék a válaszra…