16. Beszéljük meg a dolgokat!

Sziasztok, lányok!

Nagyon köszönöm az előzőekhez írt kommenteket! :) Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy 10 komment után jön a következő rész? Ugyanis mostantól szeretném a beindítás után úgy igazán beindítani. :)) Remélem értitek. Szóval akkor 10 komi? :)

Remélem tetszeni nektek ez a rész, mivel van benne Justin szemszög is, ahogy kértétek. :)

Mostanra ennyi lenne az előszó.

Kellemes Olvasást! ♡

A történet Justin szemszögéből:

Idegesen trappoltam lefelé az ismerős lépcsőfokokon. Scooter biztos le fogja szedni a fejem, és ráadásul még meg is érdemlem. Ha ennyire hülye vagyok, akkor vállaljam a felelősséget is. Miért is gondoltam, hogy majd ő más lesz? Aki utál, az utálni is fog. Csak azt nem értem, hogy miért kezelnek az emberek nem emberként. Mintha én a Marsról jöttem volna. Pedig csak Kanadából. A Földről. Ember vagyok. Ugyanolyan, mint a másik 7 milliárd. Akkor miért nem lehet engem is megismerni, mielőtt valaki utálni kezd. Igen, tudom, a Baby-s időszakban magas volt a hangom, mert későn érő vagyok, így a mutálás is később ért el. De könyörgöm, ezért kell utálni?

Scooter totál ideg lesz. Talán igaza volt. Mégsem kellett volna időt pazarolni Blairre. Most meg még meg is várattam őt a hidegben, tehát duplán mérges lesz. Aztán majd beszámol a „hőstettem” miatti késésemről anyának, a telefonom pedig ugrott egy hétre. Francba már mindennel!

A lépcsőházból kirontva egyenesen Kennybe ütköztem. A hasáról ismertem meg.

- Scoo? – kérdeztem úgy, mintha nem is történt volna meg a fél óra késés.

- A haját tépi, hogy hol a picsában vagy, ember.

- Majd elmondom, hol voltam, csak menjünk. – kikerültem, és lendületemet tartva kirohantam a szállodából.

~*~

Ahogy sejtettem. Scooter kiakadt. De a telefonom és a MacBookom, sőt még a laptopom is megmaradt. Carin viszont felhívott, hogy segítségre van szüksége, szóval egy gyors koncert után átöltöztem, most pedig a liftben dekkolok.

A pityegés után nyílt az ajtó, én pedig ki is surrantam köztük. A folyosóra lépve szívem azonnal a 610-es szobához vitt volna, eszemmel viszont próbáltam a 619-es szobához kormányozni a lábam. Lépteim maguktól lassultak le azelőtt bizonyos szoba elhaladása előtt, nekem kellett őket gyorsításra sarkallni. Carin szobájához érve kopogáshoz emeltem az ujjaim, de éppen nevetést hallottam, így nem érintettem meg az ajtót.

- Na és végül elmondod, hogy miért jöttél? – Carin hangja volt. Fülem az ajtónak tapasztottam, s szinte éhezve vártam, hogy megszólaljon a másik fél. Reménykedtem egy hangban.

- Szeretnék tőled kérdezni valamit. – megkönnyebbülve haraptam ajkamba, s hunytam le a szemem. Nekifeszültem az ajtónak, hogy a lehető legélesebben halljam beszélgetésüket.

- Hát rajta!

- Már régóta akarom megkérdezni, de csak most jutottam el ide. Szóval hogyhogy itt vagy?

- Hát…Scooterről már meséltem neked. Tudod, a vőlegényem. – nem jött válasz, gondolom bólintott. – Ő Justin menedzsere, és hát eléggé el van havazva a sok munkával. Amikor ilyen van, én szoktam neki segíteni. Szóval most is segítenem kell neki, különben szegény már a bolondok házában csücsülne. De közbejött a parfümömhöz való fotózás, meg a design tervezése, így nem maradhattam le erről sem, pláne hogy te is itt vagy. Mivel Justinnak is a közelben lesznek most dolgai, így jött az ötlet, hogy akkor én ide jövök, és idejön az egész crew is, amibe Justin, Scooter, Kenny, Pattie, aki Justin anyukája és még pár ember van benne. De csak a felsoroltak vannak itt. Ők csak körülbelül 2 hétig maradnak itt, szóval nem tudom utána hogy fogom megoldani a „kettős életet”. – nevetett fel Car.

- Én pedig nem tudom, hogy fogom kibírni azt a 6 hetet, amit itt kell tölteni. – sóhajtott fel Blair.

- Merthogy? – Carin hangja meglepődött volt.

- Hát, egyrészt mert messze vagyok a családomtól. Meg hát van még sok másik ok is, de azok kevésbé lényegesek.

- Na és mi van Justinnal? – úgy van, Carin, ezt a kérdést én is támogatom!

- Találkoztam vele. – érzelemmentes, tömör választ adott. Ezzel nem jutottam előbbre.

- És?

- Mi és?

- Még mindig azt gondolod róla? – micsodát?

- Azt hiszem. – nem mondanám, hogy örültem ennek a válasznak, de elfogadható volt számomra. Bizonytalan volt, tehát némiképp változott a véleménye. Mivel biztos vagyok benne, hogy rosszat gondolt rólam, így talán van már valami, ami miatt talált jó dolgokat is bennem? Ó, Carin, miért nem mondtad, hogy mit gondolt rólam? Most nem tudom, hogy mit kéne hinnem.

A legjobb lenne, ha bekopognék, mert mégsem szép dolog kihallgatni egy beszélgetést. Valójában, egyenesen udvariatlanság. Szóval megtettem. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó.

- Szia, drága. – mosolygott rám Car.

- Szia, Carin. Jöttem segíteni. – úgy tettem, mintha semmit nem hallottam volna a beszélgetésükből.

- Carin, ne engedd be, kérlek! – a hátulról érkező hang suttogó volt, biztos nem szerette volna, hogy meghalljam.

- Ki van itt? – vontam össze szemöldököm, s megpróbáltam bemenni, de az ajtó tartva maradt Carin kezei által.

- Öhm…egy barátnőm, aki éppen öltözik, szóval félmeztelenül van. – ha úgy nézzük, akkor félig igaz volt, mert Blair tényleg a barátnője.

- Mostanra biztos felvette a szükséges cuccot. – ismét megpróbáltam bemenni, de Carin visszatolt.

- Maradj itt, Justin. – suttogta.

- Mi az, komolyan az ő pártján állsz? – fakadtam ki, amivel, azt hiszem, teljesen elárultam, hogy hallgatóztam, és tudom, hogy ki van bent. Carin meglepett arca is ezt tükrözte. Ha már így van, akkor folytathatom is akár, így legalább Blair is megtudja az álláspontom. – Szerény véleményem szerint, ami tudom, hogy neki semmit nem számít, de ez mindegy is, mert akkor is igaz, hogy ha nem akar látni, az csak azért van, mert nem mer a szemembe nézni, ami egyértelműen gyávaságot mutat. Én pedig nem igazán láttam még, hogy ő valamiben is szerény lett volna, mert mindig kimondja azokat a szavakat, amelyekkel a legjobban meg tudja sérteni az embert. Szóval értékelném, ha elém állna és ugyanúgy vállalná az ő tettének felelősségét, mint ahogy én vállaltam azt, hogy Scooter elé állok, aki totál ideg volt az eltűnésem miatt, ami teljesen véletlenül ki miatt is volt? Ja, és még annyi, hogy…

- Fogd be, Justin. – jelent meg Carin mögött az emlegetett személy. Cseppet sem volt ideges, arca teljesen nyugodt volt, ám ez volt az, ami miatt azonnal bűntudatom támadt. – Köszönöm Carin, hogy megpróbáltad elküldeni és segíteni nekem abban, hogy ne vesszünk újra össze, de amint látod nem sikerült, szóval muszáj lesz. – befurakodott Carin elé, elindult kifelé, ezzel együtt én hátráltam, majd az ajtó bezárult és Carin eltűnt.

- Csak azt ne mondd, hogy azért volt, mert nem akarsz megint összeveszni.

- De, Justin. Pontosan azért. – félelmetes volt, hogy mennyire nyugodtan beszélt. – És felháborítónak tartom azt, hogy így beszélsz rólam, miközben semmi jogod nem lenne hozzá. Ha ennyire kiborítottalak, akkor miért töröd magad azon, hogy még mindig velem foglalkozz? Miért nem felejtesz el, ahogy mondtad? Nem? Nem ezt mondtad?

- Miért, te komolyan képes vagy elfelejteni olyan dolgot, ami úgy nagyjából fél nappal ezelőtt sem történt? Ráadásul azt mondtam, ha már itt járunk, hogy a szobádat fogom elfelejteni, nem azt, amit mondtál. – védtem meg magam, szerintem jogosan.

- Ha jól emlékszem, te próbáltál viszonyt kialakítani köztünk. Láttad, hogy nagyon nem vagyok oda érted, meg a zenédért, meg akármidért, akkor minek nyomultál annyira? Én tudtodra adtam, hogy nem bírlak, tehát gondolhattad, hogy nem akarok semmiféle hozzád fűződő baráti kapcsolatot kialakítani. Ha lelki társra vágysz, akkor ismerek egy csajt, aki Belieber és ő is egy tag a modellek közül. Szíves örömest bemutatlak neki, csak hagyj engem a francba és ne veszekedj meg kötekedj velem alaptalanul.

- Blair, még mindig nem értetted meg, hogy miért volt jó, hogy te utálsz engem? – ráztam meg a fejem lemondóan.

- Én már eleve azt nem értem, hogy miért jó az egy embernek, ha utálják. – vont vállat.

- Nem mindegy, hogy milyen ember utál, és hogy te milyen rangban vagy.

Összevont szemöldökének láttán tudtam, hogy nem érti miért mondtam ezt és hogy ez valójában mit takar.

- Szeretnéd, hogy elmagyarázzam? – ajánlottam fel hátsó szándék nélkül. Nem válaszolt. De láttam rajta, hogy igent akar mondani, csupán túl makacs ahhoz. Én viszont szerettem volna, ha megérti, így másképp közelítettem meg a dolgot. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő kérdésemre válaszolni fog. – Képes vagy végighallgatni engem közbeszólás nélkül, értelmesen?

- Igen. – jött a válasz. Persze, jól gondoltam.

- Rendben. – bólintottam. – Akkor menjünk valahova, mert ez nem folyosótéma.

- Miért nem tudod itt elmondani?

- Ne aggódj, nem azért akarok bezárkózni veled egy helyiségbe, hogy megerőszakoljalak. – hangomból egyértelműen érződött a cinizmus. – Csak el akarom magyarázni a kérdésedre a választ. És az nem folyosótéma, ahogy már mondtam.

Fújtatott egyet. Majd nagy nehezen, de szólásra nyitotta a száját.

- A szobám jó lesz? – nyelve alig akarta elengedni a szavakat, láttam rajta.

- Ha neked jó, nekem is.

- Menjünk.

Elindult, én pedig követtem. Sajnos többször is hátralesett rám, így nem volt igazán időm végignézni rajta. Az rögtön feltűnik mindenkinek, hogy igazi modelles, hosszú, ám csinos lábai vannak. Az alakjára ugyanez a jelző vonatkozik. Haragszok rá, vagy nem, akkor is be kell vallani, hogy jó csaj.

Lehúzta a kártyáját a falra helyezett szerkentyűben, így az ajtó kinyitódott. Igyekeztem udvariasan viselkedni, így gesztusból nem mentem be, hanem az ajtóban állva megvártam, hogy behívjon.

Végignéztem, ahogy bemegy és lepakol az ágyra, majd pedig értetlenül rám néz.

- Vámpírosat játszol? – mosolyodott el. (megj.: a Vámpírnaplókban ugyanis a vámpírok csak behívás után léphetik át a küszöböt, ha esetleg valaki nem nézi a filmet. :) – vivacious)

- Nem… - kezdtem volna, de közbevágott.

- Lehetnél mondjuk…Ian Somerhalder. – harapott ajkába. Mivel erre nem tudtam mit mondani, kitartóan álldogáltam a küszöb előtt. – Gyere be.

Bementem, bezártam az ajtót, és szinte már otthonosan mozogva sétáltam el az ablakig, a peremnek támasztottam a hátam, kezeimet pedig zsebre dugtam.

- Ha értelmesen akarunk beszélgetni, akkor ülj le. – bökött állával az ágyra, amelyen ő is ült.

A történet Blair szemszögéből:

Először bár vonakodva, a végén határozottan ült le velem szembe. Törökülésbe fontam a lábam, hátamat a támlának döntöttem, és kíváncsi tekintetekkel jeleztem érdeklődésemet a válasza iránt.

- Tehát a téma az volt, hogy miért jó nekem az, ha utálsz.

- És erre várom a választ. – helyeseltem.

- Egyébként ezt már elmondtam neked, nem? – vonta fel szemöldökét.

- Ha el is mondtad, csak felületesen. Bő, értelmes, kerek választ kérek. – szögeztem le.

- Hát jó. – sóhajtott fel. – Azt tudnod kell, hogy az én rajongóim őrültek. Úgy értem, bármit megtennének, hogy találkozhassanak velem. És ez a bármi néha ártalmas számomra. Értem én, hogy szeretnek és szeretnének látni, találkozni vagy képet csinálni velem, de nekik azt kell megérteniük, hogy nem tudok mindenhol ott lenni és mindenkivel több órás beszélgetéseket folytatni. Legszívesebben megtenném, de egy ember sem képes arra, hogy több millió darabra szakadjon. Be kell vallanom, volt már olyan is, hogy egyenesen féltem a rajongóimtól. Olyan dolgokat tesznek páran, amiket nem kéne.

Jó volt látni, hogy belemerült a gondolataiba, amiből azt szűrtem le, hogy komolyan beszél. Így hát én is komolyan vettem minden szavát.

- A rajongóim többségével valójában lehetetlen értelmes beszélgetést folytatni. Általában egyfolytában sírnak, vigyorognak, vagy éppen még sikítoznak is, beszélni viszont ilyenkor nem tudnak. Nem tartom magam olyan nagy valakinek, hogy el kellene ájulni tőlem. Ha Michael Jacksonról lenne szó, akkor azt mondom persze, ez helyén van. De mikor rólam, egy kanadai gyerekről…igen, tudom, híres lettem, és sokak szerint legendák hírnevével vetekszem, de én nem így gondolom, és ez szerintem egészséges. Az embernek kell lennie egy bizonyos önkicsinylésének ahhoz, hogy ne váljon egy egoista barommá. Szóval én próbálok normálisan viselkedni a rajongóimmal, de ők mást nem látnak bennem, csak hogy jó pasi vagyok és milyen jó lenne, ha a pasijuk lennék. És itt leszögezem, ez a „jó pasi” dolog nem az én véleményem! – mosolyodott el.

Teljesen meglepődtem azon, hogy minden egyes szavát szinte iszom. Őszinte volt hozzám, és nem félt kimondani semmit. Csak mondta és mondta, ami eszébe jutott.

- Tehát ebből az egész regényből az a lényeges, hogy a rajongókkal valójában nem lehet ember-ember viszonyban beszélgetni, mert ők azt hiszik, hogy az olyan beszélgetések alkalmával ember - Justin Bieber viszony van. De ott vannak az utálók. Ugyebár ők nem lennének képesek sikítozni értem, meg elolvadni, vagy valami. Velük lehetne ember-ember viszonyban beszélni, ha nem köpnének szembe, amikor előttük állok.

- Micsoda? – nevettem fel.

- Komolyan volt már olyan, hogy majdnem leköptek.

- Az durva. Én olyat nem tudnék csinálni. – még a hideg is kirázott. Azért mégiscsak ember ő is…

- Ki is mondtad a kulcsmondatot. – mosolyodott el elégedetten. – Mondjam tovább, vagy megértetted a történetet?

- Milyen kulcsmondat? – zavarodtam össze.

- „Én olyat nem tudnék csinálni.” – utánzott. A felismerés villámcsapásként ért. Ez…komoly? Úr-is-ten! Ez nagyon durva. Hát akkor erről beszélt? – Látom rájöttél. – mosolygott, valószínűleg arckifejezésemen.

- Ja, az hiszem. – motyogtam elgondolkodva.

- Láttam benned a koncerten valamit, ami különbözővé tett. Nem tudtalak sem a rajongók, de az utálók közé sem sorolni. Az egyikhez túl goromba, a másikhoz pedig túl kedves voltál. Mikor az öltözőmben hagytalak, valamiért tudtam, hogy semmi nem fog eltűnni onnan, mert…mert nem tudom. Valahogy bíztam benned. És sajnáltam is, hogy többet nem találkozunk, mert akkor biztos voltam benne, hogy nem fogunk. Aztán mikor Carin mesélt rólad, tisztára megörültem, hogy van esély még rá, hogy szerezzek egy ismerőst, aki megbízható, amellett pedig jófej és ha úgy tartja kedvem, akkor felhívhatom és dumálhatunk értelmetlen témákról, tudod, amikről valójában nem lehet beszélni, de ha unja magát az ember, akkor a semmiről is rengeteget tud mesélni – nevetett fel.

- Ez így van. – értettem egyet mosolyogva.

Valójában nevetni lett volna kedvem, ugyanis eléggé vicces, hogy mennyire igaza van. De mégsem tudtam, mert belül fojtogatott valami. Talán a bűntudat. Nagyon félreismertem őt. És ennek az oka az, hogy nem tudtam a közeledésének igazi okát. Utolsó mondatai mintha könnyeket fakasztottak volna bennem, csak éppen nem jöttek ki, mintsem inkább a lelkemben adták ki érzelmeiket.

- Eléggé bő, értelmes és kerek válasz? – mintha megkönnyebbült volna most, pedig a beszéde alatt sem látszott úgy, hogy szorong.

- Eléggé, és… - a határon voltam, hogy kimondom azt a szót, de végül nem tettem. De aztán rájöttem, hogy megérdemli. – Köszönöm. – szívből jött, és komolyan gondoltam.

- Én köszönöm, hogy meghallgattál. Valójában azt hittem, hogy az első mondatom után ki fogsz dobni, vagy ha nem is, akkor minden mondatomhoz kommentálsz majd valami „szépet”. – rántott vállat mosolyogva.

- Értelmes beszélgetést akartam, nem? Abba nem fér bele a bunkóság. – ezúttal én vontam meg a vállam egy mosoly kíséretében.

- Akkor megkérdezhetem, hogy mit gondolsz most rólam? – ajkába harapott, ami tiszta aranyos volt.

- Egyelőre azt, hogy értékelem a beszámolódat. Tudom, ez valójában nem rólad szól, de nem tudom azt mondani, hogy kedvellek. – lehajtottam a fejem, hiszen nem kicsit zavarba jöttem. Kiöntötte nekem szívét-lelkét, én pedig még mindig semmi…hogy is mondjam…érzést nem mutatok felé. – De már jobban kedvellek, mint negyed órával ezelőtt. – ezt azért jó volt kimondani.

- Akkor szerintem hagyjuk. Elmondtam, amit akartam, te most már tudod az egész történetet, innentől már csak rajtad áll a dolog. Én csak örülnék egy barátnak, az a te döntésed, hogy te mennyire fogadod ezt el. – nagyot sóhajtva felállt, s tétlenül állt meg előttem.

- Mész is?

- Nem hiszem, hogy örülnél a társaságomnak. – beszélgetésünk óta először jelent meg az arcán pimasz mosoly. Ez már nagy szó tőle, hogy ilyen sokáig bírta.

- Ha folyamatosan elmész egy beszélgetés után, akkor hogy ismerjelek meg?

- Meg akarsz? – arcán nem kicsit jelent meg a meglepődés.

- Hát ha már 2 hétig egy szállodában leszünk, ráadásul a menedzsered csaja az én barátnőm, akkor töltsük hasznosan az időt. – valójában nem ez az ok, amit szerintem ő is tud. És a valódi okot is tudja.

- Tehát szeretnél megismerni. Már megérte ez a hosszú beszéd. – mosolyodott el.

- Végülis utáltalak meg kedveltelek is már, szóval valamerre csak fordul majd a viszonyunk. – mosolyától nekem is mosolyogni támadt kedvem. Ilyen még nem igazán volt.

- Akkor keresek neked egy időpontot a naptáramban, amikor összeülhetünk egy beszélgetésre. – vette elő a telefonját, és pötyögtetni kezdett. Leesett állal néztem őt és a telefont. Felpillantott rám, elvigyorodott.

- Ez teljes mértékben vicc volt. – egyszerre volt komoly és nem komoly a hangja. Látszólag jól mulatott rajtam.

- Látom nagyon elbíztad magad. – fontam össze durcisan a karom.

- Jaj, csak oldani próbáltam ezt a nyomott hangulatot. – szem forgatva rakta el a telefont.

- Oké, értem én. – mosolyodtam el.

- Akkor most mi lesz? – állt tétlenül még mindig ugyanott.

- Nem akarlak lerázni, vagy valami, de ha jól emlékszem, Carinnek segítened kell. – tényleg nem akartam, mert nagyon belejöttem ebbe a „meg akarom ismerni” szituba.

- Ja, igaz is. – helyeselt. – Neked holnap hogy lesz a fotózás?

- Uh, gőzöm sincs. Mindjárt megnézem. – pattantam fel az ágyról, és a szekrényemről levettem a táblázatot. – 11-től lesz a fotózás, délután 3-tól pedig egy táncóra. Várj, táncóra? Akkor nem lesz órám a boszorkánnyal? – ajkaim vigyorra húzódtak.

- Akkor nem kellesz felcipelnem téged a lépcsőházból? – mosolyából tudtam, hogy nem rossz szándékkal mondja, így hát poénként fogtam fel, nem pedig sértésként, ahogy ezelőtt tettem volna.

- Nem valószínű. Bár ki tudja… A táncoktató pasi nagyon helyes. – pilláim alól lestem fel rá, hogy lássam a reakcióját. Egy szemforgatás volt.

- Lehet meglátogatok majd egy órát, hogy párbajra hívjam a lovagod. Tuti jobban nyomom. – mosolya miatt ismét nem egoizmust fedeztem fel a hangjában, vagy éppen nem azt akartam. Valamiért most máshogy tekintettem rá. Nem a rosszat kerestem benne, hanem érző emberként kezeltem.

- Benre fogok szavazni, előre mondom. – raktam vissza a papírtömböt a szekrényre, majd mosolyogva felé fordultam.

- Szóval Ben. – bólogatott.

- Ben. – bólintottam.

- Szólj majd neki óra elején, hogy jól izzítsa be az izmait. – kacsintott rám.

- Feltétlenül. – forgattam meg a szemem.

- Holnap megkereslek majd, ha nem bánod.

- Rendben. – jobban hangzott, mint a „nem bánom”

- Gondold végig ma este, hogy akkor most tényleg meg akarsz-e ismerni, mert nem szeretnék több vitát.

- Vitát én sem.

- Akkor jó. – mosolyodott el. – Akkor holnap. Akkor szia. – intett.

- Akkor oké. Akkor szia. Nem tudom, mire kell az akkor, de akkor legyen. – elnevettem magam értelmetlen önmagammal folytatott párbeszédemen.

- Akkor már ha így akkorozunk, akkor egy ölelés? – tárta szét kicsit a karjait. – Mondd, ha nem. Nem kötelező.

- Már csak azért is de. – halvány mosollyal az arcomon léptem elé, kezeimet pedig nyaka köré fontam.

- Megy ez neked. – suttogta fülembe kedvesen.

- Ne bízz el semmit. – hangosabban mondtam, de még az is halk volt a normál hangerőhöz képest.

Elhúzódtam, ő pedig elengedett.

- Na, menj! – köszörültem meg a torkom. Nem meglepő, hogy zavarba jöttem ettől az öleléstől. Annyira még nem vagyok oda érte, hogy megszokott dologként tegyen ezt meg…

- Holnap kereslek. – mondta még, majd hátrálni kezdett, végül pedig eltűnt az ajtó mögött.

15. Deja vu

Hali, csajok! :)
Hoztam a következő részt. Bár nem a leghosszabb, de most csak ennyire futotta. Jövőhéten külföldre utazom kedden és pénteken jövök csak, így nem tudom, hogy a sulipótolás mellett lesz-e időm hétvégén részt írni, de nagyon igyekszem.!
A kommentekért nagyon hálás vagyok, és örülök, hogy írtok. :) Azt remélem, hogy ehhez a részhez összejön megint a 10 komment, vagy esetleg még több. :))
Írjátok majd meg, hogy bevált-e a sejtésetek.!:)
És akkor most búcsúzom egy időre, Madrid után jelentkezem!
Kellemes Olvasást!♥
Ui.: a kép szerintem ideillik, de ha lesz még ilyen alkalom, akkor berakom majd még egyszer, mert bár egyszerű, de nagyon jól ki tudja fejezni a jelentését. :) Aki esetleg nem tudná, a hug azt jelenti: ölelés. :)

- Blair! – halk kiáltása hasonlított egy hanghoz, amit már hallottam ezelőtt nem is olyan régen. Vártam a földhöz csapódást, de nem jött. Valami megakadályozta. És tudom, hogy mi – azaz ki. Justin. Justin keze. – Te jó isten, mi a…? – hangja egyenesen fülembe szólt, és furcsálltam, hogy korántsem idegesített, sőt mi több jó is volt hallani, hogy van itt valaki, így van esélyem a túlélésre.

Lassan leereszkedtem a földre, ám a landolás után a kezek továbbra sem tűntek el. Helyesebben az egyik nem tűnt el. A másik sem ment messzire, csupán tarkómat fogta, hogy ne essen oldalra a fejem.

- Hallasz, Blair? – aggódott és ideges volt. Engem viszont az idegesített, hogy hallok mindent, tudatában vagyok mindennek, megszólalni viszont nem tudtam. Azt akartam mondani: „Igen, hagyj békén.” De nem ment.

Nem próbálkozott újra, helyette az égbe emelt; avagy egyszerűen csak az ölébe vett. Gyors, mégis meglehetősen könnyed léptekkel szelte a lépcsőfokokat; onnan tudtam, hogy lépcsőn megyünk, hogy minden egyes lépés után megemelkedtem, lesüllyedtem. Jobban, mintha egy sík terepen sétálnánk. Egy idő után megint letett.

- Kulcs. Hol a kulcs? – magának beszélt. Bár megszólalni nem tudtam, agyammal mégis megpróbálkoztam a testrészeimet irányítani. Parancsoltam magamnak, hogy nyúljak a zsebembe. – Ott van? – kérdezte, és kezemet eltaszítva ő nyúlt bele a bal zsebembe. Tehát sikerült volna megmozdítanom a kezem? – Most már hallasz, ugye? – egy kézsimítással jelezte, hogy ezúttal hozzám beszélt.

A zár kattant, én pedig újra lebegni kezdtem. Miután bementünk, az ajtó bezárult, gondolom a lábával oldotta meg a problémát. Céltudatosan tudhatta, hogy merre megy, mivel egy röpke pillanatra sem lassította lépteit. Mikor legközelebb földet értem, csalódnom kellett. Arra számítottam, hogy a puha ágyba rak, de ehelyett valami hideg, kemény izére fektetett.

Ennél már csak az volt rosszabb, mikor az arcomat telibe találta ezernyi kis vízcsepp. Nem tudom, mit tükrözhetett az arcom, de az biztos, hogy volt rajta valami, mivel megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A csap megint megnyitódott, nem sokkal később pedig elnyitotta az ajkaim, és folyadékot juttatott a számba. Mohón nyeltem le, és vártam, hogy még többet adjon. Mintha csak levegőért imádkoztam volna egy tengerben. Megkaptam hőn áhított tápanyagomat.

Köhögve fordultam oldalamra. Majd pedig nehezen bár, de felültem, amiben nagy segítségemre volt Justin. Hátamat nekidöntötte valaminek, ami kemény és puha is volt egyben, ám meleg is, így nem tudtam, mi lehet az. Biztos nem a fal.

- Na, hogy érzed magad? – érdeklődött mögülem.

- Jól. – sóhajtottam fel, s kényelmesen elhelyezkedve teljes testsúlyommal nekidőltem annak a valaminek.

- Mi történt?

Először nem jöttek a szavak a nyelvemre, de aztán szerencsére rezegni kezdtek a hangszálaim. Lassú, halk beszédbe kezdtem.

- Fitnesz, meg táncóránk volt. A fitnesztanár egy igazi rémség. – én csak az igazat mondtam. Hátam mögött megrázkódott valami. Félig hátrafordulva próbáltam rájönni, hogy valójában mi is az, ami ülve tart, és kisebb sokk ért, mikor egy mellkasba ütköztem. – Ó, te jó ég! – elborzadva másztam ki Justin karjai közül. Ugyanis mint kiderült, az ő mellkasán „feküdtem”. A rázkódás pedig a nevetésétől volt. Még a fájdalom, ami a fejembe nyilallt sem fájt annyira, mint a tudat, hogy ilyen hosszú ideig képes voltam nyugodtan üldögélni az ölében. Mert igen, nekem ez hosszú idő.

- Mi az? – tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Miért nem…miért nem mondtam, hogy…hogy az…öledben…ülök? – dadogásom egy szakmájából kiöregedett rapperéhez hasonlított. – Justin! – ártatlanságomat felváltotta a düh.

- Úgy látom a beszéd még nem igazán megy. – kaján mosollyal díjazta, hogy sikerült megint felhúznia az agyam. – Egyébként mi a gond?

- Hogy voltál képes csak így simán… - dühöngve kerestem a szavakat, de mivel nem jött szó a nyelvemre, a kereséshez pedig lusta voltam, félbehagytam a mondatot.

- Szóval elég jól vagy ahhoz, hogy megint kezdd az utálatod kimutatását? Örülök neki. – arca komoly volt. Ugyanolyan komolyan álltam tekintetét.

- Ha kérhetem, akkor ne tegyél olyanokat, amiket tudod, hogy nem szeretnék. – minden szót kimérten ejtettem.

- Persze. Akkor legközelebb majd otthagylak, ahol éppen összeesel, jó? – felháborodva állt fel.

- Nem arra gondoltam. – próbáltam megvédeni magamat és őt is egy vitából. Nem volt most ahhoz energiám.

- Blair… - forgatta a szemét. – Ezt már sokszor mondtad.

- Mert valahogy tudatnom kell veled, hogy félreértelmezed a dolgokat.

- Mit lehet azon félreértelmezni, hogy még egy ilyen eset után sem vagy képes értelmesen viselkedni? – arcáról lerítt minden negatív érzelme. Egy szót sem mondva, fogta magát és kiment.

Hátrahajtott fejjel felsóhajtottam, majd nyöszörögve elnyúltam a padlón. Most muszáj volt felkapnia a vizet? És most hova ment? Csak ki a fürdőből, vagy teljesen elment?

Elszánva magam felkapartam a testrészeim, és lassan vánszorogva kimeneteltem a szobába. Az ágyon ülve pillantottam meg őt. Amint ő is meglátott, a segítségemre sietett.

- Köszi, nem… - kezdtem azonnal, de elakadt bennem a szó. – Köszönöm. – lenyelve gorombaságom, ám tartva határozottságom elfogadtam a kezét, amit segítően nyújtott felém.

- Nagyon nehéz megtenni? – gúnyolódott. Megvártam, míg az ágyhoz érünk, és lefektet, majd visszavágóba kezdtem.

- Igen, kifejezetten nehéz. – néztem fel rá.

- Azt hiszem, mennem kell. – fogát csikorgatta mérgében. Vállat rántottam. – Komolyan? Ez sem érdekel?

- Biztosan sürgős, mert neked mindig sürgős dolgaid vannak.

- Igen, például az, hogy úton-útfélen összeszedjek egy bizonyos személyt, aki csak úgy fogja magát, és kifekszik.

- Ez nem így történt. – ellenkeztem.

- Hanem hogy? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Már mondtam. A fitnesztanár kemény volt, én pedig nem ittam előtte eleget. Meg amúgy is hajlamos vagyok az ájulásra, anyától örököltem.

- De ha tudod, akkor miért nem iszol többet?

- Honnan tudtam volna, hogy egy idióta a tanár? – nevettem fel cinikusan.

- Általánosságban beszélek. – forgatta meg a szemét.

- Figyelj. Justin. – raktam hozzá kedvesen. – Igazán nincs szükségem arra, hogy tanácsot adj. Ha majd szükségem lesz rá, ígérem, hogy megkereslek, oké? Vagy majd megkeresek egy szakorvost. De…

- Már az is baj, ha próbálok odafigyelni másokra? – lehetetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Én nem azt mondtam…. – előrébb dőltem.

- Vissza. – két vállamnál fogva visszatolt. – Most mondd. – először meglepődtem, majd kapcsoltam és folytattam.

- …hogy baj, csak nekem nincs szükségem rá. Csak annyit akarok ebből kihozni, hogy neked nem kell gondomat viselned. Elájultam? Majd felállok. Vagy majd segít valaki. De nem pont egy világsztárnak kellene.

- Mi a különbség köztem és egy másik ember között?

- Komolyan? – mosolyodtam el ezen a hülye kérdésen. – Szerinted mi?

- Szerintem semmi.

- Akkor nagyot tévedsz.

- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy én esetleg direkt járok utánad, és figyellek, vagy bármi, hát te tévedsz. Most azért kerültem oda a lépcsőházba, mert mindkét lift tele volt, nekem pedig sietnem kellett, mert valójában lent várnak. Tehát egyáltalán ne gondold, hogy én direkt csinálom ezt. – arcán tükröződött a fájdalom, ami az én szavaim miatt került oda, és a harag is, amit ő maga váltott ki legbelül.

- Akkor menj. Nem értem, miért rám pazarolod az időd.

- Nem pazarolok. Csak segítek egy lányon. Baj?

- Justin… - erőt vettem magamon, és felálltam.

- Tedd vissza a segged. – mutatott az ágyra.

- …miért…

- Blair. – közelebb lépett, én ellentmondást nem tűrően leültetett.

- …miért… - próbálkoztam újra, de közbevágott.

- Akkor mostantól ígérem, hogy nem foglalkozok veled, oké? Elfelejtem ezt a szobát, és kész. Pedig nem tenném, csak te késztetsz rá. – erre felugrottak a szemöldökeim. – Igen, te. Meg sem próbálsz megismerni. Fogadjunk, hogy ha megkérdezném, hogy miért utálsz, akkor azt mondanád, hogy mert lányos a hangom. És nem az fáj, hogy így viselkedsz, hanem hogy oktalanul viselkedsz így. Pedig én azt hittem, hogy kissé különbözöl a többiektől, legalábbis a koncerten történtekből ez jött át. De köszi, szép csalódás volt. – szavai és arca elöntöttek bűntudattal. – Még egyszer bocsáss meg, hogy felcipeltelek, és aggódtam érted. Többször ilyen nem lesz. Viszlát! – megfeszült állkapoccsal mondta az utóbbi mondatokat. Nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban.

Újabb olyasmit mondott el, amit én eddig nem tudtam. Megint kikelt magából az én viselkedésem miatt. És bármennyire is fáj, be kell vallanom, hogy jogosan tette, mert igaza van.

Becsapódott az ajtó, ami olyan érzést keltett, mintha a lelkiismeretem szólalt volna meg. A hideg is kirázott ettől a dologtól.

Deja vu érzésem volt, mégpedig elég erőteljes. Jóformán ugyanaz történt, mint tegnap. Vitázva bár, de megvoltunk egy darabig, aztán kiakadt, és elment. Annyi különbség van a kettő között, hogy tegnap utána szóltam, ma már nem.

Talán újra át kellene gondolnom ezt az egészet. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha nem is olyan, amilyennek a tévén keresztül megismertem? Ha egészen más, és talán még nekem is tetszene a személyisége? Á, nem, az kizárt. Vagy mégsem…?

Boldog szülinapot! :)

Különösebb beszéddel nem készültem, szerintem mindenki tudja, miket éreznek most a Belieberek. :)

Félig örülök, hogy felnőtt a mi kis drágánk, félig viszont visszasírom azokat az időket, amikor a klipjeiben ugrándozva énekelt, minden pillanatban a következő őrültségén gondolkodott és Selena-mentes volt. Azóta "csöppet' változott a helyzet, de hála a mi aranyszívű példaképünknek, a mai napra witteren is kissé visszatért a régi énjéhez, és őrült módra retweetelte a rajongókat.

Bár én nem voltam köztük, de ettől nem fogok jobban letörni, inkább azon izgulok, hogy milyen lesz a március 26-án megjelenő kisalbum, a Boyfriend. Hallottátok már? Akkor jó! :D

Tehát a hosszú regény elkerülése érdekében csak annyit mondok:

Happy Birthday, Kidrauhl! ♥ :)

(elnézést, hogy mindkét blogomon az a beszéd van, de el vagyok havazva pár dologgal, így inkább nem töröm azon a fejem, hogyan alakítsam át másmilyenné. :))

14. Edzések

Sziasztok drága Olvasóim ! :)


Mérhetetlenül jól esett / esik, hogy összejött az a bizonyos 10 komment, legalábbis emlékezetem szerint. :) És eléggé csúnya dolog tőlem, hogy lassan egy hónapja nincsen rész. De most itt van, és ezentúl belehúzok, hogy megpróbáljam ezt a blogot is olyan ismertté tenni, mint a másik blogomat. Remélem ebben számíthatok rátok. :)
A következő rész már félig megvan, tehát ha nem szűkölködtök a kommentekkel, akkor talán még az elkövetkezendő héten is jöhet az a bizonyos rész. Tehát hajrá, lányok! :)
Ennyi lenne mostanra. Remélem várjátok a következő részt, mivel ez éppen úgy fejeződött be, hogy kérdéses a vége. :)

Kellemes Olvasást.❤

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Utálom ezt a hangot hallani, annak ellenére, hogy az egyik kedvenc zeném szólal meg ilyenkor.

Úgy döntöttem, elkerülöm a szenvedést. Így a lassú kikecmergés helyett gyorsan lerántottam a takarót, és kiugrottam az ágyból. Kisebb szédülés követte ezt a tettem, de hamar megtaláltam az egyensúlyt. Utam a fürdőszobába vezetett, ahol nekikezdtem hajam bogozásának. Percek alatt rendbe szedtem, ezután pedig alaposan megmostam a fogam. Semmi egyebet nem csináltam magammal, mivel úgyis a szakmaisok végzik majd el a dolgokat.

A bőröndömből kikaptam egy egyszerű csőfarmert, valamint egy inget. Éppen ekkor csengettek.

Sietve indultam az ajtó felé.

- Jó napot, Ms Collins. – köszöntött kedvesen a pincér.

- Jó napot. – mosolyogtam, szemeim felcsillantak a fincsi kaják láttán. Betolta a pincér a gurulós asztalt. – Nagyon szépen köszönöm.

- Ha végzett, hívja ugyanazt a számot, amit tegnap, és jövünk a felszolgálóasztalért.

- Rendben. – bólintottam.

- Jó étvágyat a reggelihez! – elmosolyodott, majd kiment.

- Na, együnk. – dörzsöltem össze a tenyerem, s lehuppantam az ágyra. Onnan tökéletesen elértem a keskeny vasasztalt, mely bézs színű terítővel volt fedve.

Kényelmes megoldás ez számomra, hogy lehet reggelit rendelni. Így sokkal egyszerűbb, még ha belekerül egy-két dollárba is, de legalább nem kell még hamarabb felkelnem, hogy legyen időm lemenni, enni, meg még vissza is jönni.

Elfogyasztottam a pirítóst, és a tojást, majd letelefonáltam az étterembe. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruháimat, s mire felhúztam a csizmám, csengettek is. Ismét ajtót nyitottam, a pincér pedig elvitte az asztalt. Nem sokkal később én is elhagytam a szobámat, de előtte még feljegyeztem egy papírra pár dolgot, többek között azt is, hogy ne felejtsek el beszélni Carinnel.

~*~

A fotózás egész gyorsan elment. Nagyon jó fotóst fogtam ki. Egyrészt nagyon jól dolgozott, másrészt pedig eléggé vicces alak volt, így a nevetős és vigyorgós képeknél nem volt nehéz 32 fogas mosolyt villantanom. 3 kollekcióban is pózoltam, nekem az egyik személyes kedvencem egy királykék koktélruha volt. Irtó jól nézett ki.

A munka befejeztével viszont le kellett vennem, sajnos. Az öltőzőből egyszerre léptem ki egy velem egyidős lánnyal, akit már látásból ismerek. Ő is „közénk való”.

- Szia. – köszöntem oda neki.

- Szia. Végeztél te is? – jött felém.

- Igen. Jó is, mert a lábam már kezdett fájni a 8 centis magas sarkútól. – nevettem fel.

- Én holnap fogom az elegáns vonalat képviselni. Szerintem te pedig a sportosat, mert nekem ma volt az.

- Már alig várom. – mosolyogtam.

- Brooklyn Light. – nyújtotta a kezét.

- Blair Collins. – ráztam meg. – Honnan jöttél?

- Denver.

- Hú, az elég messze van. – nevettem fel.

- Valamit valamiért. – nevetett velem. - És te?

- Toronto. Kanadai vagyok. – válaszoltam egy mosollyal.

- Jó neked. – húzta el a száját.

- Miért? Amerikainak is jó lenni, nem?

- De, persze. Csak tudod, van egy dolog, ami miatt kanadai akarok lenni.

- Szabad tudnom? – kérdeztem kedvesen.

- Azért, mert Justin Bieber is az. – a szívem egy pillanatra megtorpant. Nagyot nyeltem neve hallatán.

- Ó, értem. – bólogattam mosolyogva, és csak remélni tudtam, hogy nem vett semmit észre rajtam. – Rajongó vagy?

- Belieber. – nevetett fel.

- Az én legjobb barátnőm is az.

- Már háromszor is voltam koncerten, de egyszer sem láthattam őt 50 méternél közelebbről. – mesélte úgy, mintha valami égbekiáltó fájdalom lenne ez. Számomra ez felüdülés lenne, ha távol maradhatnék tőle. Ám elfogott a bűntudat. Más, aki ennyire szereti, nem is tud a közelébe jutni, én pedig, aki utálom, szinte bármikor bekopoghatnék az ajtaján, ha olyan kedvem lenne. De ilyen sem mostanában lesz…

- Én egyszer voltam, de akkor is csak azért, mert a barátnőmet kísértem el. Egyébként nem bírom a gyereket. – kuncogtam.

- Pedig komolyan mondom, nagyon hasonlítasz az egyik OLLG-jére. – döntötte oldalra a fejét, és úgy fixírozott.

- Az micsoda? – próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám. Nagyon nem akarok semmiféle kapcsolatban állni Belieberökkel. Ha félre tudjuk tenni ezt a témát, amikor egymással vagyunk, akkor bírom a csajt, és nincs vele gond, de ha nem fog menni, akkor inkább nagy ívben elkerülöm.

- Hosszú történet. – legyintett mosolyogva.

- Majd egyszer elmondod. – zártam le ennyivel. – Most viszont megyek, mert 10-től táncóra. Neked is?

- Nekem is. Szerintem mindenkinek.

- Hát akkor…ott találkozunk. – mosolyogtam.

- Így van. – bólintott ő is mosolyogva. – Szia. – intett félénken, én is köszöntem, majd elindultunk az ellenkező irányba.

A szobámba érve ijedten vettem észre, hogy már csak negyed órám van. Pillanatok alatt vedlettem át valami laza cuccba, ami egészen pontosan egy melegítőnadrágból és egy egyszerű pólóból állt. Aztán sietve indultam a táncterem keresésére. Úgy sejtettem, hogy valahol ott lesz, ahol a „tárgyalóterem” van. Ám annak megtalálása sem volt könnyű.

Rövides bolyongálások után eljutottam abba a kis köraulába, ahonnan az ajtók nyílnak. Bevallom, elfogadtam volna egy kiskutyust az oldalamra, aki mindig követ, és nem hagy egyedül lenni. Mert igencsak kellemetlen érzés volt a tudat, hogy senkire sem támaszkodhatsz. Otthon ott volt nekem Cassie és Denise, akikkel a kínos pillanatokból is kihúztuk magunkat egyetlen nevetéssel. De ha én elkezdek magamba nevetni, azt hiszem meglehetősen furcsán néznének rám.

Kettőt kopogtam a Táncterem feliratú ajtón, majd benyitottam.

- Nézzenek oda! – tette csípőre a kezét a tanár. Szúrós tekintete miatt belém nyilallt a félelem. – 12 perc. – nézett órájára.

- Elnézést a késésért… - automatikusan jött a magyarázat, pedig nem is voltam benne biztos, hogy késtem. Bár hosszas kószálásom után nem lenne meglepő a késés.

- Hol voltál? – kért számon. Becsusszantam az ajtón, és bezártam magam mögött.

- Nemrég ért véget a fotózásom, és alig volt időm átöltözni. Aztán pedig itt-ott eltévedtem idefelé jövet.

- Állj be. – bökött morcosan állával a többiek felé. Mélyet szippantottam a körülöttem felengedett levegőből, majd fejemet lehajtva beálltam a második sorba, legszélre.

- Rendben, lányok, kezdjük egy kis beszélgetéssel. Ez azt jelenti, hogy én beszélek, ti pedig leültök és hallgattok. – erre mindenki leereszkedett a földre, én maradtam egyedül állva.

Azonnal levágtam magam a padlóra, nem foglalkozva annak keménységével. Félénken pillantottam fel a tanárra, aki kissé mérgesen nézett vissza rám. Most komolyan kipécézett magának engem, és minden mozdulatomért ilyen pillantásokat fogok kapni? Bár, ha belegondolok, lehet jó is, hogy csak pillantásokat, és nem egyebeket…

- Tehát. Az újonnan érkezők számára még egyszer elmondanám, hogy Gaby Whitemarie-nek hívnak. Én leszek itt tartózkodásotok ideje alatt a fitnesztanárotok. Gondolom felvetődött bennetek a kérdés, hogy miért kellenek ilyen órák, mikor ti modellkedni jöttetek ide. Nos, a válasz azt hiszem logikus. Mivel modellek vagytok, így nem mindegy milyen az alakotok. Azon fogunk dolgozni, hogy karcsúvá tegyünk titeket anélkül, hogy egy szál béllé lefogyasztanánk benneteket. Ezt pedig sok-sok erősítéssel, illetve tánccal fogjuk elősegíteni. – papolt. Eközben volt időm végignézni a társaságon. Azok voltak itt, akik a „tárgyalóteremben” is, de voltak teljesen újak, számomra ismeretlenek is. – Kezdjünk is neki. Vegyen mindenki 2 darab, 1 kilós, rózsaszín súlyzót a polcról. – utasított.

Percek alatt megtettük, amit kért. Velünk szemben állt, teljes fittséggel, kidolgozott hasizmokkal – amik a top rövidsége miatt teljesen kilátszottak – és feszes combokkal. Megnézném, hogy járja a tangót ezekkel a merev testrészekkel.

A bemelegítés abból állt, hogy bicepszre, tricepszre, hasra, fenékre, combra és hátra gyúrtunk. Azt hittem, hogy majd a súlyzóemelgetéssel szépen elleszünk, izzadás nélkül átvészelem, de ennek a nőnek olyan gyakorlatsora volt, hogy az utolsó mozdulatsort már remegő porcikákkal végeztem el. Számon éreztem az erőteljes kiszáradásomat.

- Akkor ennyi volt mára. – állt fel lihegés nélkül. Csupán a homloka volt enyhén nedves, de semmi több.

Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem én voltam az egyedüli, aki kezét-lábát elengedve kifeküdt a földön. Nagyon jó érzés volt.

Ám pár perc múlva nagy pofon ért, mikor egy újabb tanár jött be, aki Gabyt váltotta. Aztán mintha a pofon helye begyógyult volna a látvány miatt. Egy eléggé jó vágású, sármos pasi jött be, kezében egy magnóval.

- Blair, szia. – csúszott mellém vigyorogva Brooklyn. – Elfáradtál?

- Nem kicsit. – nevettem fel kínosan. – Ő minek jött be? – szememmel a férfi felé böktem.

- Nem tudom, de nem rossz pasi. – harapott ajkába.

- Nekem mondod? – vigyorodtam el.

- Sziasztok, csajok. – fordult felénk mosolyogva, miután sikeresen bedugta a magnót a konnektorba. Egyöntetűen hangzott fel a válasz. – Brenton Curtis vagyok, a tánctanárotok. – mosolya sokkal megnyerőbb volt számomra, mint az előző banya murcis arca. – Az egyszerűség kedvéért Ben.

Jobban megnézve őt arra jöttem rá, hogy irtóhelyes pasi. Kék szemei vannak, barna tüsis haja, kidolgozott teste, ami tánc közben csak még jobban nézhet ki. El tudtam volna képzelni egy kifutón.

- Egy gyors felmérés. Ki szeret táncolni? – mosolyogva nézett végig a tömegen.

Határozottan nyújtottam fel a kezem, ezzel beindítva a többieket is; sorban emelkedtek fel a kezek.

- Te voltál az első. – mutatott rám. Megremegett a gyomrom. – Hogy hívnak?

- Blair. – mosollyal próbáltam álcázni félénkségem.

- Igyekszem megjegyezni a neveket. Előre is elnézést kérek, ha nem fog menni. – ez félig nekem szólt, félig pedig mindenkinek. – Akkor kezdjük is.

Több, mint fél órát táncoltunk, de korántsem volt annyira fárasztó, mint a boszorkány 20 perce. Csakis azért éreztem magam fáradtnak, mert az előző órán kifulladtam. És ez sajnos kihatott erre az órára is, ugyanis nem bírtam olyan könnyen az ütemeket, mint általában. A végén már nehezemre esett a fejkörzések végrehajtása, valójában eléggé szédültem a folyadékhiánytól.

- Rendben, hölgyeim, mára ennyi. – kapcsolta ki a magnót Ben. – Jó vagy, csajszi. – kacsintott rám. Hmm? Ez nekem szólt.

- Öhm…köszönöm. – ismét mosolyom mögé bújtam.

- A többiek is szuperek voltak, és ha így folytatjuk, akkor biztos lesz a szép alak. – bíztatott minket. – A következő óránk, bevallom, gőzöm sincs mikor lesz, de itt leszek, és remélem ti is. Hát akkor, ennyi. – csapta össze kezét zárásképpen, mire mindenki fellélegezve rohamozta meg az ajtót.

Utolsó előttiként hagytam el a termet, ám szívem szerint még maradtam volna egy beszélgetés erejéig ott. Na mindegy. Jó pasi, persze, de azért egy húszas pasi nem kéne nekem… Merthogy 25 éves már tuti van.

A teremből kilépve egy pillanatra összefolyt előttem a világ. Emiatt eléggé megijedtem, főleg amikor ezt egy kisebb részeges mozdulat is követte, azaz egyensúlyvesztés. Ó, szuper. Megint előjön a folyadékhiány káros hatása?

A tömeg elkezdett feloszlani, és örültem neki, hogy most senki nem akart megállni egy bájcsevejre. Talán máskor, de nem most. Valamivel könnyebben találtam rá a visszafelé vezető útra, de ezt az is elősegítette, hogy nagyon vissza akartam jutni a szobámba.

Minden flottul ment egészen addig, mígnem megpillantottam a liftet. A gondolat, hogy nekem abban a dobozban kellene kibírnom 6 emeletnyi „utazást”, felforgatta a gyomrom. Jött a hányinger. Azonnal 90°-os fordulatot vettem, és a lépcsőházban indultam el. Két emelet után rájöttem, hogy ez sem volt a legjobb választás. A szervezetem így is kimerült, erre már csak hab volt ez a sok lépcsőfok. Nagy nehézségek árán már elértem a 4. lépcsőfordulót is, és éppen fordultam volna az 5.-re, mikor úgy megszédültem, hogy nem találtam a korlátot.

Okosan próbáltam gondolkodni, már amennyire tudtam, így hagytam a korlátot, és a falat tapogattam ki. Mély levegőt véve támasztottam neki a hátam, tenyeremet homlokomra szorítottam. Percekig állhattam így, s hálát adtam most a fentieknek, hogy nem küldött erre egy lelket sem.

De elszóltam magam. Fentről lépteket hallottam közeledni. Megszólalt valami zene, aztán elhallgatott, és valaki beszélni kezdett. Talán telefonál. A hang nem volt ismeretlen, de nem tudtam beazonosítani. Mégis jobbnak láttam kerülni a feltűnést, így beálltam a sarokba, és próbáltam úgy tenni, mintha várnék valakit, vagy nem is tudom. Egyszerűen csak védekeztem.

A közeledő hang egyre ismerősebbnek tűnt, léptei szaporasága pontosan megegyeztek az én rosszulléti skálámmal. Egyre szaporábban lépkedett, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Mélyeket lélegeztem, ám gyorsan is, így nem megfelelően jutott tüdőm az oxigénhez.

A hang immáron közelről szólt. Nagyon ismerős volt, de nem ugrott be arc a fejemben.

De ez a hang a következő pillanatban megszűnt, a léptekkel együtt. Szívem hevesen vert egyrészt a kevéske izgalomtól, másrészt viszont rosszullétem miatt. Úgy éreztem, menten összeesek. Így hát homlokomat a hideg falnak nyomtam, s mély lélegzetet vettem.

- Elnézést. – alig két méterről jutott hozzám a hang. Remegő testem jelezte, hogy nem bírja. Vagy leülök és iszok, vagy legyen képszakadás. Mit sem törődve az aggódó hanggal, tovább küzdöttem a lábon állásért.

Hallottam, hogy közelebb lép, és rövid idő után kifújja a levegőjét.

- Blair. – hangjában egyszerre volt jelen a felismerés, az aggodalom, és a kíváncsiság is. – Te mit csinálsz itt? – nevetett fel.

Érzékeltem, ahogy mellém lép, és felkaromnál fogva maga felé fordít, ám gyengéd érintése ebben a pillanatban túlságosan erős volt. A fordulattól összezavarodott a fejem, a fal elment tőlem, így testrészeim feladták a szolgálatot. Lábam összecsuklott.

13. Utálsz vagy nem...

Na. Végre elértem ide is. :DD
Azt hittem sosem fog elkészülni a rész. És még mára is úgy lettem kész, hogy tegnap 11-ig írtam, ma pedig 7-kor keltem, hogy be tudjam fejezni.
Nagyon sajnálom, csajok, hogy ilyen nagy kihagyásokkal tudok csak írni, de egyszerűen alig van időm. Itt egy témazáró, ott egy cetli, vagy felelés, mellette angol, olasz és matekversenyre készülök, meg a különórák, és így tovább. Tehát nagyon ritka, mikor unatkozom. :)
Na, de inkább a részről beszélek. Hát...eléggé nagy érzelmi ingadozások vannak benne, de ez volt a célom. :DD És még egy darabig ez a lesz.
Nagyon szépen köszönöm a kommenteket.!!♥:) Viszont szeretném, ha kicsit többet kapnék.:$ Nem sokkal, csak egy kicsivel.*-* Szóval azt mondom: 10 komment után jön a következő rész. Nem akarok ilyeneket kikötni, és ez is csak remélhetőleg egy kivételes alkalom, de a több komment jobban inspirál a következő rész hamarabb megírásához. Szóval 10 jó hosszú komi, oksii?*-* :DD
Most pedig befejezem a dumát.(:

Kellemes Olvasást.♥

Dühösen vágtattam át a szobámba, s az ajtót is úgy becsaptam, hogy szerintem a folyosó másik végén is hallották.

Mit is képzeltem, fel fog ismerni? Persze. Hogyisne. Majd ha piros hó esik. Vagy még akkor sem. És én naiv még azt kezdtem hinni, hogy nem is olyan rosszfej, mint amilyennek gondoltam. Mert ugyebár a koncert óta változott egyet s mást a véleményem… De most visszaváltozott, sőt még jobban utálom őt, mint anno. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e egyáltalán, de még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy milyen szépen elsétált mellettem. Jó, oké, nem vagyok én senkije, de azért a tweetjeiből kiszedve nem azt gondolja, hogy egy idegen vagyok számára.

Mindegy is. Feleslegesen idegeskedem. Annyira felhúztam magam, hogy még csak azt sem vettem észre, hogy valami nedves folyt a szám sarkába. Mielőtt belegondolhattam volna, hogy milyen nagy marhaságot követtem el, gyorsan letöröltem a bizonyítékot. Mert igen, az már tényleg csak butaság, hogy sí…nem. Nem mondom ki.

Kezeim közé vettem a dohányzóasztalra helyezett óriási köteg papírt, és annak érdekében, hogy lehűtsem magam, az első oldal olvasgatásába kezdtem. Jó 5 perc múlva rá is jöttem, hogy mit olvasok. A beosztásom. Akkor most kezdhetem elölről, mert semmire nem koncentráltam az utóbbi percekben.

A papíron az állt, hogy holnap reggel 8-kor lesz egy fotózás. A szemem majd’ kiesett. Nem akartam elhinni. Ha tényleg akkor lesz, az csak egyet jelent. 6 órakor ébresztő. Már előre belegondoltam sanyarú sorsomba, ami egy nyögéssorozatot váltott ki belőlem. De vigasz volt számomra az, hogy utána déltől szabad vagyok. 10-ig tart a fotózás, aztán 10-től 11-ig táncóra(?!), aztán ebéd. Ezután üres mezők vannak, tehát gondolom azt jelenti, hogy nincs programom. De azt nem értettem, hogy a táncóra miért lesz, de örültem neki. Szeretek táncolni. Más kérdés, hogy tudok-e…

Megremegett a szemem előtt a papír, mikor két halk kopogás ütötte meg a fülem. Mint utólag rájöttem, az ijedtségtől megremegett a kezem. Ledobtam magam mellé az ágyra a papírtömböt, és az ajtóhoz mentem. Kikukucskáltam a nézőkén, de nem volt ott senki. Na most akkor mi van? Féljek, hogy valaki nem kívánt személy, vagy inkább húzzam fel magam azon, hogy szórakoznak velem?

Időm sem volt gondolkodni, újat kopogtak, ezúttal hang is társult hozzá.

- Szobaszerviz. – mondta egy vékonyka hang. Szobaszerviz ilyenkor?

Óvatosan kinyitottam az ajtót, felkészülve valami fegyveres banditára. Nem éppen úgy volt öltözve, de igenis fegyvere volt az ajtóban álló személynek.

- Blair Collinst keresem. Megmondaná, hol találom? – mosolygott rám halványan. Igen, erről beszéltem. A mosolya volt a fegyvere. És hogy miért? Mert rögtön megváltozott a véleményem arról, hogy „még jobban utálom, mint azelőtt”.

- Menjen le a földszintre, aztán a recepció mellett elhaladva menjen ki a nagy forgóajtón, aztán át a parkon, meg még utána egyenesen addig, amíg ellát. Remélem segítettem. Viszlát. – zártam az orrára az ajtót, ám a zár nem akart bekattanni. Jobban nyomtam, de az ő izmai valahogy erősebbek voltak, így az ajtó felém indult meg, mintsem hogy bekattanjon.

Szinte ugorva léptem hátra egyet, hogy ne kerüljön a lábam az ajtó alá. Elképedve néztem, ahogy hívatlan vendégként besétál, és ellenkezésemre nem reagálva bezárja az ajtót. Felsóhajtott, és nagy nehezen felém fordult.

A  meglepődöttségtől tágra nyílt szemeimet összeszűkítettem, s kérdőn vontam fel a szemöldököm, a hatás kedvéért pedig karba fontam a kezem. Reméltem veszi, hogy ez egy amolyan számon kérő póz.

- Sajnálom. – vágott bele a közepébe azonnal. – De tudtam, hogy úgysem fogsz beengedni, ha nem jövök magamtól. – mentegetőzött.

- Ami azt illeti, jól gondoltad. Elég udvariatlan vagy, hogy mégis megtetted. – vágtam oda flegmán.

- Nem fogok többször bocsánatot kérni, az tuti. Azért jöttem, hogy…

- Ja, igen, bocsi, te Justin Bieber vagy. Boruljak le a lábad elé?

- Köszi, nem igénylem. – mondta sunyin. Ezen csak megforgattam a szemem, majd ellökve az útból kitártam az ajtót, kezemmel kifelé mutattam. – Most jöttem. – tárta szét karját meglepődve.

- Mehetsz is. – bólintottam érzelemmentesen.

- Megpróbálnál legalább csak…

- Nem. – vágtam közbe. – Nem tudom, hogy mit, de nem. Maximum annyit próbálhatok ki, hogy kell egy fiút pofonnal kiirtani nem kívánt helyekről. – talán ezúttal elszaladt velem a ló, de fikarcnyi kedvem sem volt jópofizni vele a Selena Gomezes megnyilvánulása után.

- Tanítottak neked jó modort valaha is? – vágott vissza durván. Meghökkenve bámultam bele szemeibe, melyek még mindig ugyanolyan szépek voltak, mint a koncerten. Ez viszont rosszul esett. De így legalább felfogtam, hogy neki is annyira rosszul estek szavaim, mint nekem az övéi.

Megadva magam, ám fapofával álcázva ezt, egy mozdulattal halkan becsaptam az ajtót, melynek lendülete éppen akkora volt, hogy hang nélkül bezáródott.

- Rendben. Mit akarsz? – fontam össze kezeimet.

- Carin mondta, hogy te is a hotelben vagy. – mosolygott, ám ez a mosoly nem a mondata miatt volt, hanem előbbi sikere miatt. Láttam rajta.

- Ja, vagy negyed órája jöttél el mellettem. – ajkamat harapdálva néztem fel a plafonra.

- Én? Mikor? – döbbent meg. Én viszont még jobban megdöbbentem. Még csak nem is emlékszik?

- Justin. A pulóvereddel súroltad az enyémet. – csippentettem össze felkaromnál az anyagot. – Csak annyira igyekeztél Miss Pontpontpont-hoz, hogy észre sem vettél. – hadartam felháborodva.

- Miss Pontpontpont? – vigyorodott el.

- Selena Gomez. – forgattam a szemem.

-  Tudom. – ezúttal ő forgatta meg. – Tehát ha jól értelmezem, márpedig igen, akkor te erőteljes Bieber és Gomez utáló vagy.

- Most mondjam megint a szemedbe?

- Igen. – mondta határozottan. Nem éppen erre a válaszra számítottam. – Tudod mit? Pontosan azt akarom. – felbátorodva, és pillanatok alatt termett előttem, ami nem kicsit zavarba hozott. – Hagy halljam. – sürgetett, ám ez kevésbé sem idegesített annyira, mint az, hogy tekintetét az enyémbe fúrja, mint ahogy az erős ásó a gyenge földbe váj. Pillanatokig csak szemeztem vele, mert nem tudtam, mit reagáljak. Valójában nem is gondolkodtam, mert teljesen lefoglaltak a szemei. Még ha nem is szeretem a kölyköt, azt be kell vallani, hogy a szemével rendesen tud hódítani.

- Utállak. – mondtam ki végül szemrebbenés nélkül. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam, és elöntött a bűntudat. De aztán jött a megkönnyebbülés, hogy igenis most már el fogja hinni, hogy nem a kedvencem, és lekattan rólam. – És idegesítő, hogy folyton a nyakamon vagy. – folytattam gondolatmenetemet.

- Köszönöm. Ezt a választ akartam hallani. – mosolyodott el.

- Hmm? – ráncoltam homlokom.

- Tudtad, hogy 2 hétig egy szállodában leszünk? – halmozott el újabb témával. Idő kellett, hogy felfogjam a váltást, aztán arra is, hogy rájöjjek, ez egy kérdés volt, tehát választ vár.

- Roppantul örülök neki. – vágtam fancsali képet. – És miért is?

- Majd Carin elmondja.

- Remélem a legalsón vagy, jó messze tőlem. – fintorogtam.

- Ha a legalsón lennék, akkor hogy tudnálak felpofozgatni, ha elájulsz, mint a koncerten? – tért el a témától.

- Nincs szükségem segítségre, pláne nem a tiédre. Kösz. – biggyesztettem még a végére.

- Szóval semmit nem számít, hogy egy életmentőhöz méltóan raktalak fel a földről az ágyra. Köszi. – fonta karba a kezét, s összeszűkített szemekkel meredt az enyémbe.

- Jaj, életmentő. – forgattam meg a szemem. – Tudod, hogy hálás vagyok, amiért magamhoz térítettél. De nem fogok a lábad elé borulni. – mondtam halkan, s ujjaimat idegesen kezdtem tördelni. Nem szeretek erről beszélni, mert ilyenkor mindig bűntudatot érzek, hogy az utálatom miatt nem tudom neki meghálálni ezt.

- Semmi ilyet nem kértem. Szóval most már meghallgatnál?

- Téged? Kérlek szépen, már vagy 10 perce csak téged hallgatlak. – mondtam unottan.

- Az azért túlzás. Én úgy fogalmaznék, hogy az elmúlt 10 percben undokoskodtál, kötekedtél, veszekedtél velem és kinyilvánítottad irántam érzett leírhatatlan utálatod. Nyugi, fogtam mindent.

- Örülök neki.

- Az elkövetkezendő 10 percben is folytatni akarod, vagy abbahagyod a szúrós megjegyzéseid, amik kezdenek lassacskán idegesítővé válni?

- Én úgy fogalmaznék, hogy elpazaroltam 10 percet az életemből. Szóval ott az ajtó, szia. – mutattam a hátam mögé.

- Nem gondoltam, amikor ott hagytalak az öltözőmben, hogy ha egyszer még valaha is találkozunk, ennyire utálni fogsz. Én bírlak. – vont vállat.

- Én már megmondtam neked egy párszor az igazat, a szemedbe is. Szóval nem én vagyok a hibás a téves képzeleteid miatt. – tettem magam elé a kezem, védekezésemet mutatva.

- Csak tudod, fura volt, hogy utálsz, de közbe jófej is tudsz lenni velem, mert azért te sem tagadhatod, hogy olyan is tudtál lenni… - mosolygott rám. - …és ráadásul annak ellenére, hogy nagyon nem bírsz, nem akarsz nekem rosszat. Egyszerűen csak vérig sebezel a szavaiddal, de sebaj. – utolsó szavainál elvigyorodott.

- Milyen költői valaki. – döntöttem oldalra a fejem. – Na, mindegy. Akkor most is rendes leszek veled, mondjuk úgy fél percig, szóval gyorsan mondd, ha akarsz valamit. Óra indul.

- Semmit nem akarok végülis. Csak azért jöttem, hogy megnézzelek. – mosolygott kedvesen.

- Miért pazarolod rám az időd? – ebben a kérdésben egyszerre hallatszott az undokosságom és az igazi kíváncsiságom is.

- Te úgy gondolod, hogy pazarlom? – lepődött meg.

- Csak nem értem, hogy miért teszel úgy, mintha már legalább ötödjére találkoznánk.

- Ennek a magyarázata nem fér bele az általad megszabott fél perces időkorlátba. – sunyiságával próbálta takarni, hogy ez csak egy kifogás volt, mert valójában nem akarja elmondani.

- Meghosszabbítva. Na, hagy halljam. – noszogattam.

- Kissé kényelmetlen az ajtóban ácsorogni. – harapott ajkába.

- Jaj. – forgattam meg a szemem. – Akkor üljünk le. – sétáltam el mellette, és levetődtem az ágyamra. Ő sokkal kimértebben tette meg ugyanezt. Pár pillanatra elgondolkodott, majd rám nézett.

- Igen, tudom. Furcsállod ezt az egészet, és őszintén szólva én is. -  kezdett bele. Egyetértően bólogattam. – Vicces tudni, hogy utálsz. – mosolygott maga elé. – De ennek az az előnye, hogy nem ugrálsz körbe. Kissé fárasztóvá vált mára a sok nyalizó rajongó, akik valójában csak a kinézetem miatt szeretnek és a pasijuknak akarnak. Ők csak emiatt „szeretnek”. De ott vannak az igazi rajongóim, azaz a Belieber-ök, akikkel lehet normálisan beszélgetni, még ha a szívroham kerülgeti is őket és minden második szavuk az „úristen”. – nevetett fel. – De akkor is, legalább velük tudok beszélgetni, és nem csak arra hajtanak, hogy próbáljanak a szám közelébe férkőzni. – fintorodott el. Elgondolkodtatott ezzel a beszédével. Volt benne igazság. – És visszatérve a helyzethez, én igenis örülök, hogy utálsz. Sőt, tudod mit? Én nem is nevezném ezt utálatnak. Mert akkor nem ülnél itt velem szemben és hallgatnád ezt a szánalmas dumámat. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy nem éppen kedvelsz. És ez nekem kihívás, márpedig köztudott, hogy én imádom a kihívásokat. – elvigyorodott, egyenesen a képembe, amit pofátlanságnak véltem. Aztán csak elmosolyodtam gyerekesen cuki arckifejezésén.

- És miért vagyok kihívás? – firtattam továbbra is, bár értettem. Csupán megerősítésként akartam hallani a szavait.

- Szerintem tudod. Ha pedig nem, akkor találd ki. – kacsintott rám.

- Szóval akkor… - ugrott be egy jelenet a fejemben, ami nem is olyan rég történt. – Mégiscsak te voltál az a fiú, akivel egy liftben jöttem fel. Aki olyan bunkón kirohant a liftből. – céloztam a lényegre.

- Mikor is? – vágott gondolkodó arcot.

- Jaj, hát nemrég. Komolyan ilyen rövid a memóriád? – bosszankodtam.

- Dehogy. -  nevetett fel. – Emlékszem. És bocsi azért is. De nem lehettem biztos, hogy te vagy.

Erre csak elfintorodtam, amin felkuncogott.

- És te tényleg olyan csodagyerek vagy, amilyennek Carin beállított? – jutott egy másik téma eszembe.

- Mit értesz csodagyerek alatt?

- Nem tudom. Carin ezt mondta. Mert hogy tudsz játszani hangszereken, meg jó hangod van, meg nincs olyan dolog, amit te ne tudnál megoldani, meg ilyenek… - soroltam a szememet forgatva, ezzel jelezve, hogy szerintem ezek kissé el vannak túlozva.

- Erről nem tudok nyilatkozni. – vont vállat mosolyogva.

Mosolyán elidőztem egy darabig, s azt vettem észre, hogy egyre csak nő. Ez arra késztetett, hogy szemébe nézzek, hátha abból megkapom ennek a magyarázatát. Mérhetetlen zavarba jöttem, mikor felismertem a tényt, hogy igenis megbámultam őt, nem is kicsit. És ezt szemei is mutatták. Látszólag ezen mulatott olyan jól. Megköszörültem a torkom, s egyik lábamat átlendítettem a másikon, csak amiatt, hogy el tudjak fordulni szemeitől.

- És akkor ez lenne a magyarázat, hogy miért viselkedsz velem így? – kérdeztem tőle, ezúttal már csak a földet fixíroztam.

- Hát…aha.

- Hát oké. – vontam vállat. – Nem éppen kielégítő választ kaptam, de talán nem is jól fogalmaztam meg a kérdést.

- Akkor gondolkodj holnapig, mert most mennem kell. – állt fel az ágyról a telefonképernyőjét bámulva. – Nagy valószínűséggel holnap is találkozni fogunk. – kaján vigyorral tekintett fel rám egy pillanatra, majd buzgón pötyögtetni kezdett.

- Ja. Nagy örömömre… - morogtam.

- Rendben. Ha úgy akarod, én azt is el tudom játszani, hogy nem ismerlek. Nekem teljesen mindegy. – megállt a telefonja babrálásával és felnézett rám. Szemében némi megbántottságot láttam, és talán meg is sértődött.

Számat nyitottam a válaszra, de nem jött ki hang. Nem tudtam mit mondjak. Ha azt mondom oké, akkor tuti megharagszik rám. Ha pedig tiltakozom, akkor azt hinné még a végén, hogy kezdem neki beadni a derekam és elszállt az utálatom. Igazából egyiket sem akarom, de a másodikat még inkább nem.

- Köszi a bő választ. – nézett rám undokon. Még mindig nem szóltam semmit. – Oké. Legyen. Igazán köszönöm, hogy ennyire tiszteled, hogy elmondtam neked, amit gondolod. Ami azért elég nagy dolog. - vágta hozzám a szavakat nem túl kedves modorban.

- Én tisztelem. – ellenkeztem.

- Egyáltalán nem. De ha belegondolok, mindegy is, mit csinálok, mert a te véleményed akkor sem fog változni. További jó ittlétet, Blair. – zárta le ennyivel, majd nagy sebességgel indult el az ajtó irányába.

- Justin! – pattantam fel az ágyról, és mielőtt gondolkodhattam volna, már kicsúszott a neve a számon. Basszus…jobb lett volna maradok a seggemen. Legnagyobb meglepetésemre viszont megállt, és megfordult.

- Igen? Mit szeretnél még a fejemhez vágni? – kérdezte csúfondárosan mosolyogva.

- Honnan tudod, hogy nem változik a véleményem? – igazából még jó is, hogy megállítottam, mert erre tényleg kíváncsi vagyok.

- Már mondtam. Tök mindegy, mit csinálok, te ugyanúgy utálsz. – még mindig mérges volt.

Rosszul esett, ahogy bánt velem. Nem szoktam meg, hogy ennyire lekezelően beszél hozzám. Azon gondolkodtam, vajon neki is ennyire rossz, amikor én beszélek vele úgy? Vagy csak én vagyok ilyen érzékeny?

- Te is mondtad. Nem utállak. – hangom halk volt. Arcán átfutott a meglepődöttség, majd a megkönnyebbülés, végül pedig sajnálat. Utóbbit öntötte szavakba.

- Blair… - sóhajtott fel. Elhúzta a száját, és szomorúan nézett rám. – Neked is most kell rám hoznod a bűntudatot, mikor már várnak rám? – dorgált mosolyogva.

- Nem állt szándékomban. – mondtam értetlenül, ugyanis nem tudtam, hogy miért is hoztam volna rá bűntudatot. Semmit nem tettem.

- Írd be a számod. – jött vissza hozzám, s elém tartotta piros iPhone-ját.

- Minek? Az éjszaka közepén akarod rám hozni a frászt?

- Nem. Hogy fel tudjalak hívni. – mondta értetlenül, mintha ez egy teljesen normális dolog lenne, és nem érti, hogy számomra miért nem az.

- Nem hiszem el, hogy ilyenekre veszem rá magam. – sóhajtottam fel megadóan, és bepötyögtem a számot.

- Ja, azt én sem értem, hogy miért nem tudod végre eldönteni, hogy most akkor utálsz vagy nem. – sértegetőzött tovább.

- Az ilyen megnyilvánulásaiddal csak lefelé növeled az irántad táplált szimpátiámat. Úgyhogy, drágám, csak óvatosan. – nyomtam a kezébe a telefonját egy mosollyal, amit direkt műre csináltam. – És most menj, nehogy lemaradj arról a fontos valamiről.

- Kérésed számomra parancs, csillagvirágom. – borzolta össze a hajam, mire mérgesen felhorkantam. – Majd dumálunk. – vigyorodott el arckifejezésemen, aztán eltűnt.

- Neked is szia. – kiabáltam még utána, és szerintem hallotta is, mert az ajtó csak eztán záródott be.

Hát ez a beszélgetés fura volt. Sőt mi több, egyenesen érdekes.

Az érzelmi kavalkádok és zűrzavarok közepette huppantam le az ágyamra, és kezdtem bele gondolatmenetembe, aminek végeredményéül meg akarom tudni, hogy akkor most utálom vagy nem – ahogy ő is mondta.

12. Az első nap - és máris kezdődik a bonyodalom

Íííííí.....tudomtudom....most szégyellnem kellene magam. :$ Nagyon rég volt már rész, amit nagyonnagyon sajnálok, csajok, de rengeteg minden összejött, és azt sem tudtam, mikor melyiket csináljam, hogy mindennel kész legyek. De végül sikerült összeállítanom egy elfogadható részt.

És akkor most ha nem haragszotok, nem beszélnék sokat. A másik blogomra is most raktam fel a részt, ott is igyekeztem időt spórolni a kevés előszóval. :D

Remélem tetszik. Nagyon szépen kérnélek titeket, hogy írjatok véleményt, ha rossz, ha jó, akkor is. Mert így nem tudom, hogy min kell javítanom. :) És talán hamarabb is lenne rész, ha inspiráltok a kommentekkel. :))

Na, most ennyi lenne.

Kellemes Olvasást Mindenkinek!♥

Lena belekezdett volna a beszédbe, de kopogtak. Sietősen az ajtómhoz mentem, és kikukucskáltam. Elmosolyodtam a személy láttán.

- Szia, Carin. – tártam ki előtte az ajtót mosollyal az arcomon.

- Szia, drága. – ölelt meg. – Szia, másik drága. – tette ugyanezt Lenával. Becsuktam az ajtót, és visszahuppantam az ágyra.

- Eléggé királylányos? – nézett körbe a szobán Carin.

- Sőt, mi több, egyenesen királyi. – nevettem fel.

- Egymás közelében van a szobánk. – kacsintott rám.

- Te is itt leszel? – esett le az állam. Nem is mondták, hogy Carin is velünk tart.

- Így a legegyszerűbb nekem. – vont vállat, ennyivel elintézve a dolgot.

- Mihez kapcsolódva? – futottak össze szemöldökeim.

- Majd elmondom. – terelt tovább.

- Hát jó. – mondtam zavartan. Szívem szerint viszont kérdezősködtem volna még egy keveset.

- Szerintem menjünk a tárgyalóterembe. – szólalt meg Lena.

- A hova? – vágtam hülye fejet. Tárgyalóterem?

- Valójában megbeszélésekre szolgál, de mi egyszerűen csak tárgyalóteremnek hívjuk az ilyeneket. – magyarázta kedvesen.

- Ó, értem. – bólintottam aprót mindentudó fejet vágva hozzá.

- Nem látnám. – nevetett fel. – Gyere, megmutatom inkább a magyarázás helyett.

- Én is megyek. – mondta Carin.

- Megfelelően vagyok öltözve a tárgyalóteremhez? – kérdeztem poénosan.

- Biztosíthatlak, hogy igen. – mosolygott rám Lena.

Lementünk egészen a földszintre, majd valami eldugott ajtón bementünk, ott még tovább mentünk lefele – már lassan olyan érzésem volt, mintha valami földbe ásott kivégzőterembe vinnének – de aztán liftbe szálltunk, és felmentünk a másodikra. Hát ennek nem tudom mennyi értelme volt, de ők biztos jobban értik ezt.

A liftből kiszállva elég nagy meglepetés ért. Az én szobám emeletéhez képest ez teljesen más volt. Nem voltak folyosók, sem semmi egyéb eltérítő cuccok. Csak egy nagy, kör alakú tér, kismillió ajtóval. A közelebbieken lévő kiírásokat el tudtam olvasni. Volt táncterem, énekterem, kis-és nagyelőadó, igazgatói szoba, meg minden egyéb.

- Ez a hotel direkt ilyen célokra van kifejlesztve? – kérdezősködtem a számunkra szükséges  ajtó felé vezető úton.

- Pár nap után, ha majd eleget kóborolsz a folyosókon és az emberek közt az egész épületben, akkor rájössz, hogy igen. Szóval az értéktárgyaidat nem igen kell féltened, mert a legjobb testőrök végeznek 24 órás munkát. Valahogy meg kell védeniük Brad Pittet.

Lena egy huzamra többet is elárult, mint amennyit én szerettem volna. Ez kisebb galibát okozott a fejemben. Ha jól hallottam, Brad Pittet mondott. Ha Brad Pitt itt tartózkodik, vagy járt már itt, vagy hozzá hasonlók az itteni vendégek, akkor az már nem kis probléma. Hanem egészen nagy. Mondjuk úgy, hogy óriási. Ugyanis nekem semmi keresnivalóm ilyesfajta emberek közelében. Korántsem érdemlem meg.

- Csendben vagy. – zökkentett ki Carin hangja mélázásomból.

- Csak…gondolkodtam. – ráztam meg kicsit a fejem a gondolataim elsöprése érdekében.

Lena kopogás után benyitott a sok ajtó egyikén, Carin és én pedig követtük.

- Sziasztok! – Lena otthonosan szambázott a terem végébe a már számomra is ismerős nőhöz.

- Te jártál már itt? – súgtam Carinnek.

- Nem. – mosolygott rám. Egy szájhúzás után visszanéztem a tömegre, akik a legalább 10 méter hosszú asztal körül ültek.

Az egész terem a bézs és a barna árnyalatokkal voltak keverve. A bútorok kellemesen sötét barnák voltak, a kárpitok pedig szép bézs színűek. A hatalmas ovális asztal pár árnyalattal halványabb barna volt, a terem végében díszelgő, egész falat elfoglaló ablakon beáradó fény pedig mindezt csak szebbé tette.

Ahol mi álltunk, ott volt a kivetítő, előtte egy kisebb katedra. Senki nem állt még rajta, ebből szűrtem le, hogy az előadás, vagy bármi is legyen az, még nem kezdődött meg.

3 szék kivételével mindegyik foglalt volt. Lena éppen akkor üdvözölte öleléssel Mishát, aki az asztal végén, a főhelyen ült. Bal oldalán egy öltönybe öltözött férfi, majd pedig sorba következtek a többiek. Voltak, akik jól öltözött férfiak voltak, és olyanok is, akik velem egykorúak, nálam idősebbek és egészen 40 körüli lányok, illetve nők. Mindannyian nagyon szépek voltak, még az idősebbek is. Volt egy sejtésem, hogy kik ők.

Misha mosolyogva igyekezett felénk.

- Blair, nyugodtan ülj le bárhová. – mutatott az üres székekre.

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza, bár kezdtem kissé feszültnek érezni magam. Félénken foglaltam el egy olyan 20 év körüli lány mellett a helyem, s onnan vizslattam tovább az embereket.

Carin nem ült le, csak Lena. Misha oldalán a katedrára mentek. Most fedeztem csak fel, hogy mikrofon is van a teremben, ami azért elég durva. Ezek szerint nem félvállról vett dolgokat rendeznek itt. Most mégsem használta, bizonyára elég hangos lesz a saját hangja is.

- Most, hogy mindenki megérkezett, és Blair is sikeresen ideért a reptérről… - a szívem majd’ megállt, mikor mosolyogva kiejtette a nevem. - …szeretném röviden összefoglalni jövőbeli terveinket, hogy mindenkiben tisztázódjon, ha esetleg belegabalyodott volna a szálakba.

A beszéde, a környezet, a légkör, mind-mind teljesen hivatalossá tette az egésznek a stílusát, és úgy éreztem magam, mintha valami konferencián lennék, ahol irtó fontos személy vagyok. Pedig ez nem egészen így van…

- Az elmúlt bő 3 hónapot azzal a kissé megterhelő feladattal töltöttük, hogy megfelelő személyeket keressünk a Vogue magazin címlapjaira, és egyben megtaláljuk a megfelelő embert Carin Morris parfümjének bemutató reklámozására. – ekkor Carinre mutatott, aki a katedra bal oldalán állt. – Amerika különböző pontjairól szedtünk össze benneteket, hogy a kalandot itt, New Yorkban kezdhessük együtt. Mindenféle korosztályból válogattunk, mert ugyebár a különböző kollekciók bemutatásához szükség van a korra. – mosolyodott el. – Tehát…mint a Vogue magazin jelenlegi főigazgatója, szeretném, ha kezdetét venné az utazásunk, amiért itt vagyunk. – csapta össze halkan tenyereit, ami mindenkiből izgatottságot váltott ki. Nem is a kezeinek a zaja, hanem az utolsó mondata. Az nagyon ott volt.

Érzékeltem, hogy tapsolni kezdenek. Mire reagáltam, rajtam kívül már mindenki vigyorogva ütögette össze a kezét. Elmosolyodtam, és én is azt tettem, amit ők.

Hajdani feszültségem most izgatottságba vágott át. Izgatott voltam a jövő iránt, hogy mit tartogat számomra, hogy mi fog velem történni, hogy mi fog a magazinnal történni, és persze azért is, hogy vajon milyen lesz ez az egész. Bírni fogom a sok strapát? Mert gondolom nem gyerekjáték lesz ez az egész. Én pedig még sosem voltam ilyen helyzetben. Még mindig várom a választ arra a kérdésemre, hogy hogyan is választottak engem. Nem győzöm hangoztatni, hogy vannak nálam sokkal profibbak is.

- Még annyit mondanék, hogy a még jobb közösség kialakítása érdekében a csajok trécselhetnek majd egymással a szabadidejükben. – mutatott rám, és 2 korombeli másik lányra. Egymásra néztünk, és abban a pillanatban mindegyikünk arcára kiült az a bizonyos „kényszer-mosoly”. Mikor nem tudsz szívből mosolyogni, és csak azért teszed, hogy ne tűnj bunkónak. – A szobátok majdnem egymás mellett van. Na, akkor ennyi lenne. – nevetett fel bohókásan.

Miután Misha lejött a katedráról, elkezdett oszlani a tömeg. A „fontosabb” emberek felálltak, és elhagyták a termet, vagy éppen vizet csapoltak abból a bizonyos valamiből, ami az irodák egyik fontos eleme.

Nekem viszont kérdésem volt, így megpróbáltam a lehető leghamarabb Misha közelébe férkőzni. Jó 5 percig dumált valami öltönyös hapsival, aki aztán lelépett, így végre én következtem.

- Misha, lenne egy kérdésem.

- Mondd nyugodtan. – mosolygott.

- Lesz valami még ma, vagy esetleg holnap, amiről tudnom kell? – reméltem veszi, hogy a munkáról beszélek.

- Ma már nem lesz semmi, Blair. – mondta kedvesen. – A beosztásokat és a programokat pedig megtalálod a szobádban. Mindenhova vittem egy táblázatot, hogy ne kelljen külön minden nap szólnom a programokról.

- Ó, az jó. Hát…akkor köszönöm szépen. – viszonoztam törhetetlen mosolyát, de sajnos még mindig nem tudtam teljesen feloldódni a jelenlétében.

- Igazán nincs mit. Ha elfogadod az ajánlatom, ma este korán feküdj le. Ha jól emlékszem, holnap elég korán kezdesz.

- Rendben, úgy lesz. – bólintottam. Egy kicsit megijedtem. – Viszlát, Misha! – intettem, majd hátrálni kezdtem.

- Szia! – köszönt ő is, majd a következő „pácienshez” fordult.

Valójában gőzöm nem volt, hogy Carin és Lena hova tűnhetett, pedig most igenis nagy hasznukat vettem volna. Kissé féltem attól, hogyan fogok visszatalálni a szobámhoz.

Próbáltam idefele jövet memorizálni az utat, ám a visszafele gondolkodás megnehezítette a dolgom. Nagy koncentrálások árán sikerült mégis eljutnom a hallba. A kanapékon elszórtan ültek az emberek, bőröndökkel az oldalukon. Valószínűleg most fogják elhagyni a hotelt. Nekem az még odébb van…

A lift felé igyekezve mákom volt, hogy két férfi nagy bőröndökkel volt, így a beszállás nehezebben ment nekik, tehát volt időm odaérni. Éppen be akarták zárni, mikor az ajtók közé tettem a lábam, így az pont az ellenkezőjét csinálta.

- Elnézést, bejöhetek? – magam sem tudom, miért kérdeztem meg, hiszen ugyanannyi jogom van a lifthez, mint nekik. A kisugárzásuk viszont azt sugallta, jobb, ha ezt teszem. Az egyik férfi vaskos volt, kis sörhassal, ám kigyúrt izmokkal, és öltönyben. A másik személyt inkább fiúnak néztem, mintsem férfinak. Korombelinek saccoltam. Talán pár évvel idősebbnek. Mindenesetre ezt nem tudtam kideríteni, mert sapkát húzott a fejébe, arra egy kapucnit, sőt még napszemüveg is volt rajta. Biztos az eső ellen kellett…jaj, sosem értem az ilyen embereket…

Az idősebb dörmögött valami igen-féleséget, de szíve szerint kitette volna a szűröm, láttam rajta. Megilletődötten léptem be a liftbe, és nyomtam meg az én szintem gombját, a hatost. Hátat fordítottam a két idegennek, és a lábammal dobolva próbáltam levezetni a feszültségemet. Utálok összezárva lenni nem kívánt személyekkel.

Végig hallottam halk susmogásukat, bár semmit nem értettem belőlük. Aztán csipogott a lift, én pedig automatikusan készültem a kiszállásra. Még szerencse, hogy egy pillantást vetettem előtte a szintjelzőre, így az 5-ös szám láttán bent maradtam. A két másik személy viszont kikerült, és olyan gyorsan kiszáguldott a liftből, mintha valami vírusos beteg lennék, akitől halálos betegséget kaphatnak el. Pedig azt hiszem annyira azért tisztán tartom magam, hogy ne ezt lehessen leszűrni.

Arra viszont esküdni tudnék, hogy a szívem is majd’ megállt, mikor rápillantottam a mellettem elrohanó fiú beárnyékolt arcára. Semmit nem láttam belőle, csak a száját. És én magam majdnem letaglóztam azon, hogy úgy nézett ki, mint Justin Bieber szája. Anyám, komolyan kihagyott a szívem vagy kettőt. Megnyugodni viszont nem tudtam, ugyanis jobban megfigyelve a járását, míg az ajtó be nem zárult, arra jöttem rá, hogy még a járása is hasonlít. Ó, te jó ég, gyorsan felejtsem el! Hogy süllyedhettem idáig? Ennyire megszállott lettem volna azzal a gyerekkel, hogy egy egyszerű fiúban is őt látom? Ez már több a kelleténél.

Észre sem vettem, hogy újra csipog a lift, ezennel már az én szintemen. Sokkos állapotban sétáltam az ajtómig, nyitottam azt ki, és vágódtam le az ágyra. Összekulcsoltam az ujjaim, tarkómra helyeztem, és így könyököltem combomra. Kellett ez a kis lazítás. Felment a pulzusom amiatt a tudat miatt, hogy képes voltam beképzelni magamnak Justin Biebert.

Megcsörrent a szobatelefon. Újabb szívroham. Az éjjeliszekrényhez sétáltam, és felvettem.

- Igen?

- Jó napot, Ms Collins! – köszönt bele egy kedves hang. – Carin Morris üzenetet hagyott számára, amiben azt kéri, hogy keresse meg őt a 619-es szobában.

- Rendben. Köszönöm, hogy szólt.

- Kérem. Viszhall!

Lehet bunkó voltam, de nem köszöntem vissza. Leraktam a telefont, és elővettem az enyémet. Kikerestem anya számát. 4 csörgés után vette csak fel. Akkor már tuti, hogy elfoglalt…

- Szia, drágám! – hangja boldog volt.

- Szia, anya! Ne haragudj, hogy zavarlak.

- Ugyan, dehogy. Na, mesélj! Mi történt eddig?

- Megérkeztem, a hotel az úgy, ahogy van luxus, már volt egy megbeszélés is, most pedig éppen Carin keresésére megyek. – és amint ezt mondtam, ki is léptem az ajtón.

- Egy szállodában vagytok?

- Öö…igazából ezt még én sem tudom.

- Nagyon örülök, ha minden jól ment eddig. – tudtam, hogy ez már elköszönést jelent.

- Igen, remélem a továbbiakban is jól fog menni a dolog.

- Szeretünk és mindannyian nagyon hiányolunk. Az ikrek is.

- Nekem is hiányoztok! – húztam el a szám, és az ajtószámozásokat kezdtem tanulmányozni. Megállapítottam, hogy merre kell mennem, és útnak is indultam.

- Kincsem, ne haragudj, de le kell tennem. Amint tudunk, hívunk, és te is hívj, ha tudsz.

- Rendben. – mosolyogtam. – Puszi mindenkinek.

- Átadom. Szia. Szeretlek.

- Szia. – de már csak a csipogó telefonba beszéltem. Ez az egyik hátránya anya munkájának…

Nem is kellett sokat mennem, megtaláltam a 619-est. Kopogtam. Szerencsére Carin nyitott ajtót, tehát jó helyen járok.

- Örülök, hogy idetaláltál. – mosolyodott el, és otthagyva engem, visszament. Gondoltam bemehetek. Becsuktam az ajtót, és körülnéztem. Az ő szobája is elképesztő volt, de az enyém még annál is jobb. Bár ha nem is úgy lenne, akkor is azt mondanám, hiszen nem tudom kicserélni.

Akkor vettem csak észre, hogy Carin éppen nagy munkában van. A körmeit festi barnára. És azon is megakadt a szemem, hogy volt 4(!) bőrönd a szobájában.

- Ez komolyan mind a tiéd? – esett le az állam. Érdeklődve nézett fel rám, és tekintetem követése után, mikor rájött, hogy miről beszélek, felnevetett.

- Nem. Egy az enyém, egy Anne-é és egy Selenáé.

- Várj…mi? – formált O alakot a szám. – Anne, a tanárom, és Selena Gomez? – ismét lesokkoltam.

- Meglepetés! – jött ki a fürdőszobából Anne.

- Anne, te jó Isten, hogyhogy itt? – makogtam.

- Ma itt alszunk Selenával. – mutatott maga mögé, jelezve, hogy az említett a fürdőben van.

- Jövök!- hallottam a hangját, de még nem láttam. Aztán kilépett az ajtón, nőies kecsességgel, lobogó hajjal, tökéletességgel. A szívem kettéhasadt szépségének látványa miatt. – Szóval Blair? – mosolygott rám.

- I-igen. – nyögtem ki.

- Szia. Selena Gomez. – nyújtotta a kezét.

- Blair Collins. – ráztam meg döbbenten. Kissé nehezen fogta fel az agyam az előbbi pillanatokban történteket.

- Örülök, hogy látlak. Már kíváncsi voltam a tanárom másik tanítványára. – kedvesnek látszott. Ennek ellenére szeretetem éppúgy nem jött meg iránta, ahogy a másik sztárocska iránt sem.

Erre csak vágtam egy kényszermosolyt, majd Annere néztem, aztán Carinre, végül Selenára, majd ezt megismételtem. Zavaromat Carin törte meg.

- Ha minden igaz hamarosan érkezik a hiányzó láncszem. – csavarta be a körömlakkos üveget.

- Kicsoda? – érdeklődtem.

Már szinte ijesztővé vált a dolog, hogy mindig akkor kopognak, mikor a legjobb része jönne a dolognak. Most is ez történt. Kopogtak.

- Hát, mindjárt kiderül. – pattant fel Carin, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és bejöttek a „vendégek”.

Minden eddigi sokkot, amit az elmúlt fél órában kaphattam, ez felülmúlt. Nem. Nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Pedig a ruhája ugyanaz volt. Szürke nadrág, kék pulcsi, fekete Vans. Már ettől megijedtem. Mielőtt még letisztázódhatott volna bennem az egész ügy, felnéztem szemébe. És akkor már biztos voltam mindenben.

Hogy a liftben őt láttam, vele találkoztam, és most újra látom. Hogy az az ismeretlen, és ez az ismerős ugyanaz. Teljesen egy, és ugyanaz.

Amint felnézett, és meglátott, elmosolyodott. Komolyan ilyen hamar felismert volna? Léptei kimértek voltak, és lassúak, ám elég gyorsak ahhoz, hogy a szívemet is hevesebb dobogásra bírják.

Kezét kihúzta zsebéből, mosolya kicsi vigyorrá alakult, szeme megcsillant. Vészesen közeledett.

Szívem tempója hirtelen megtorpant, mikor rájöttem a valóságra. Nem ismert fel. Egyáltalán nem. Selenához igyekezett olyan sebességgel, hogy megölelje.

Ez fájt. Nem tudom, miért, de érzem, hogy fáj. Szépen elnézett mellettem, majd elsétált mellettem. Anélkül, hogy felismert volna. Pedig pulcsija ütközött az enyémmel. És mégsem.

- Jó újra látni. – szorongatta meg a fiú a dúsgazdag dívát. Ő csak kacéran elmosolyodott.

Szememet nem bírtam leszakítani róla. Most mintha más lett volna, mint a koncerten. Nem tudom, miben. Azt sem tudom, hogy külsőleg, vagy belsőleg. Egyszerűen csak úgy éreztem, most más. Vagy lehet ez csak azért van, mert nem vett észre, és én ezt felvettem, ezért próbálok valami kiutat keresni?

Körbenéztem a szobában. Anne azt a két bizonyos személyt nézte, Carin és egy férfi pedig éppen nagy ölelkezésben voltak. Átfutott a gondolat az agyamon, hogy talán ez a férfi Scooter. Velem szemben pedig az a férfi állt, aki a liftben volt Justinnal. Rá azt tippeltem, hogy a testőre.

Mindenki mosolygott, a sztárpár vigyorogva hülyéskedett, így legjobbnak láttam kihasználni az alkalmat, hogy az ajtó közelében állok.

Sikerült sikeresen megszöknöm előlük és az idilli pillanat elől.

11. Irány New York!

Nem is tudom, hogy kezdjek bele. Nagyon szégyellem magam, hogy ez az első rész az új évben, de vegyünk figyelembe, hogy az elmúlt év utolsó napján is hoztam részt.! :DD

Na tehát...elkezdtem beindítani a történetet. Oké, tudom, már egyszer beindítottam. :D Na, de értitek...most jön a tárgyalás. Akkor mondom így.:D

Huh, még annyi, hogy nagyon szépen köszönöm nektek a kommenteket!

Most ennyi lenne, ha nem haragudnátok, mert holnap koránkelés van.:S

Kellemes Olvasást.♥

Bőröndömbe olyan cuccok is kerültek, amik eddig nem voltak a szekrényem tartozékai. Ennek egyetlen oka van: Geraldine. A pakolás közepén meglepett engem egy jókora táskával, ami tele volt a legújabb trendet követő ruhákkal. Nagyon hálás voltam érte, amiért feltuningolta a ruháimat.

Valójában én még annyira nem fogtam fel az egészet, hogy eddig abba sem gondoltam bele, hogy mi lesz majd ott. De most ennek is eljött az ideje.

Még semmit nem tudok arról, hogy hol fogok megszállni, vagy hova kell mennem, esetleg ki fog várni a reptéren. A témának ebből a részéből egy kukkot nem tudok. Annyi tuti, hogy Toronto-ból New York-ba megyek. Bár azt nem értem, hogy ilyen rövid távra hogy megy repülő, mert mire felszáll, jóformán jöhet is le. De megkaptam a repülőjegyem(!), így hát nincs mit tennem, azzal megyek. A rajta lévő feliratot nem egészen értettem, ugyanis az adatokból nem derül ki, hogy honnan indul a gép.

Amikor ott leszek, vajon hogy fognak működni a dolgok? Reggel-este fotózás? Vagy laza lesz az egész? És vajon lesznek még rajtam kívül? Tuti lesznek. És az is tuti, hogy milliószor profibbak lesznek. Nem is értem, hogy választhattak engem. Természetesen nagyon örülök, viszont az már kevésbé kellemes élmény, hogy itt kell hagynom a családom.

~*~

Reggel nem anyának kellett keltenie, magamtól is idő előtt észhez tértem. Az idő viszont egyértelműen nem az én pártomat fogta. Esett. Tiszta volt az ég, de jóformán ez már nem is simán esett, hanem szakadt. Néha dörgött is, bár csak apróbbakat. Szeretem az ilyen időjárást, na de nem pont ma.

Az eső kiváltotta belőlem azt a hatást, hogy sírnom kell. Hiszen mégiscsak itt hagyom a családom, a városom, Kanadát, a barátaim, és a szobám. Sajnos a tanulással nem lesz gond, mert Anne meg tudja oldani, hogy New Yorkba is szolgáltassa nekem az órákat. Bár előreláthatólag jóval kevesebb lesz. Szerencsére…

Alaposan rendbe szedtem magam a fogmosással, fésülködéssel, és minden egyéb fontos tennivalóval, majd felöltözésre kényszerültem. Nagyokat sóhajtva vettem fel az egyszerű csőfarmerom, a fehér pólóm, és a hópehely mintázatú, meleg mellénykémet. Belebújtam egy fekete bokacsizmába, végül pedig egy fekete nyaklánc-fülbevaló ékszer szettel próbáltam magam feldobni. Felkerült ezután a sminkem, és a kedvenc parfümöm illata. Mindezt, amit még most használtam, beraktam a bőröndömbe. Újabb sóhajtás hagyta el a szám, mikor a zipzár a végéhez ért. Kezembe fogtam a repülőjegyem, s hosszasan tanulmányozni kezdtem. Valójában nem azt tettem, csak bámultam rá. Egy papír, ami az életem egy új részét jelképezi. Lehet, hogy egy apró döntés volt az, amikor elfogadtam Joel ajánlatát, de mégis teljesen megváltoztatja az életem. És ez csak egy kis döntés volt.

Tekintetem a zongorámra vándorolt, melyet fájó szívvel itt kell hagynom. Nagyon ajánlom nekik, hogy az én szobámba legyen külön zongora! Persze, nem lesz.

Leültem a székre, mire az nyikorogva válaszolt. Sosem nyikorgott még. Ő sem akar elhagyni engem. Elmosolyodtam, majd ujjaim a billentyűkön kezdtem futtatni. Nem gondolkodtam, mit fogok játszani, tudtam. Már régen játszottam, és még annál is régebb óta tudom, de még most is jól megy. Mondhatni, hibátlanul. Kétszer is eljátszottam.

Aztán eljött a 7 óra, így fogtam a bőröndöm, meg a kistáskám, és lecipekedtem velük. Anya és apa kávézott, Geraldine épp felém közeledett.

- Jól hallottam, hogy Yiruma? – suttogott mosolyogva, miközben átvette a táskát.

- Igen. – mosolyodtam el.

- Reméljük azért indítják a géped az eső ellenére. – állt fel apa, és a konyhába ment.

- Szerintem ezen a kis távon nem jelent sok gondot a víz. – vontam vállat.

- Kicsim, csináltam neked szendvicseket, hogy bármikor tudj enni.

- Köszi, anya. – mosolyodtam el. – Joel nem hívott?

- Jaj, jó, hogy mondod! – rakta le a kávéját, és egy papírt vett a kezébe. – Ezt olvasd el. – nyújtotta felém, mire én elvettem, és leültem a kanapéra.

Anya kézírása volt, és valószínűleg jegyzetelt, mert csak szavakat, illetve rövidebb mondatokat írt le.

reptéren vár Lena

Carin ott lesz

délután 3-kor találkozó

The Roosevelt Hotel

- The Roosevelt Hotel? Még művelődök is. – vigyorodtam el. – Egyébként milyen találkozó?

- Fogalmam sincs, Joel nem említette. – rázta meg anya a fejét. Aztán elolvastam az utolsó feljegyzést.

magángép

- Magángép? Ez mire utal? – vontam fel a szemöldököm.

- Magángéppel mész. – mosolygott anya.

- Ez komoly? – esett le az állam. – Húha. – haraptam ajkamba.

- Lassan indulnunk kellesz a reptérre. – jött vissza apa.

- Részemről mehetünk. – vontam vállat még mindig döbbenten.

- Nem látok rajtad túl sok izgatottságot. – mosolygott anya kedvesen.

- Csak az idő teszi. – mondtam egyszerűen, ám nem egészen így volt. Nem akartam itt hagyni mindent és mindenkit, ráadásul féltem is az ottléttől. Tök király, New York, meg minden, de akkor is. Egyedül leszek. Vagyis nem, de senki nem lesz ott, hogy vigyázzon rám. Minden felelősség rám hárul. Nehéz lesz.

- Akkor hát…induljunk. – állt fel.

~*~

A reptéren érve anya meglehetősen otthonosan mozgott a folyosókon. Ennek egyrészt a munkája az oka, hiszen nem egyszer repült már, másrészt viszont ő tudta, hogy honnan indul a magángépem. Arra is rákérdeztem, hogy minek kell akkor a repülőjegy. A válasz teljesen logikus volt: hogy bizonyítani tudtam, én vagyok a várt személy. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem találtam rajta semmilyen nyomát annak, hogy hanyas kapunál szállok be.

A szívem hevesebb dobogásba kezdett, mikor befordultunk az utolsó folyosóra, amely végeláthatatlannak tűnt. A bal oldal teljesen üvegből állt, így ráláttunk a hatalmas gépekre. „Üvegdobozokban” ültek az útlevél- meg a minden egyebet vizsgálók. A harmadik ilyen doboz neve az volt: „Utazás magángéppel”.

- Azt hiszem, ott kell kimennem. – mutattam rá.

- Így van. – bólintott anya.

A folyosó szinte teljesen kihalt volt, mivel csak a 7-es kapunál állt sor, ott is csak kevesen. Érthető, mivel innen a hivatalosabb járatok indulnak. Üzletemberek, hírességek helye ez, mert általában ők utaznak nagygéppel, valamint első osztályon. Illetve persze magángéppel, amely akkor indul a reptérről, ha nincs a közelben lehetősége a le-és felszállásra.

Így történt tehát, hogy ismerős hangot hallottam a nevemet szólítani. Reménykedve fordultam hátra: tényleg ők voltak.

- Ó, csajok! – mosolyodtam el meghatódva, s magamhoz szorítottam a két, imádnivaló kis ikreimet. – Mégis eljöttetek. – suttogtam.

- Jó utat szerettünk volna kívánni. – mondta Denise.

- És persze még egyszer, utoljára megszorongatni. – nevetett fel szipogva Cassie.

- Hiányozni fogtok, nagyon. – váltam el tőlük, s könnyes szemekkel pillantottam hol egyikre, hol másikra.

- Hívj olyan gyakran, ahogy csak tudsz. – kért Den, de egyben rám is parancsolt.

- Úgy lesz. – bólogattam serényen, és egy-egy puszit adtam mindkettejüknek. Majd ők s visszaadták.

- Na, köszönj el a családodtól is. – tolt el Cassie. Rosszul esett, de mikor láttam, hogy csak azért tette, mert el akart fordulni, hogy ne lássam sírni, elmosolyodtam.

- Rendben. – egyeztem bele. Mélyet sóhajtva szüleim, és harmadik testvérem felé fordultam, aki valójában az igazi, és egyetlen. – Nem akarok sírni. – szeltem át a köztünk lévő távolságot, és egyszerre mindhármójukat magamhoz öleltem. Arcomat igyekeztem nem feléjük fordítani, hogy nemet tudjak mondani a könnyeknek.

- Tudjuk, hogy nagyon ügyes leszel, kicsim. – suttogott anya.

- Te is olyan profi leszel, mint Geral. – most apa.

- Nemsokára már a két profi testvérként leszünk híresek. – Geral hangjában nem volt túl sok fájdalom, amit teljesen megértek. Ő már hozzászokott a búcsúzáshoz, és az elválás sem nehéz neki. Majdnem minden nap ezt csinálja…

- Sikerüljön akárhogy is, megteszek majd mindent. És legalább ott leszek New Yorkban. – próbáltam elviccelni, de mosolyom alatt éreztem a könnyeket. – Megyek, jó? – váltam el szipogva.

- Nagyon szeretünk, kincsem. – ölelt meg anya, és egy „anyai útravaló puszit” adott, amit viszonoztam, csak nem anyaiul és nem útravalóul.

- Csak óvatosan a pasikkal! – nézett rám apa szigorúan. Normálisan most felvenném, de csak elmosolyodtam. – És nagyon vigyázz magadra. – váltott át mosolygássá. Ő is megölelt, és hosszan megpuszilt.

- Majd hívlak titeket, hogy mi a helyzet odaát. – mondtam neki, de egyben a többi családtagomnak is szántam.

- Én csak annyit mondok, Blair: Fel a fejjel! Én is hasonlóan indultam, te is oda fogsz jutni, ahova én. – kacsintott rám, majd jól megszorongatott.

- Remélem… - motyogtam.

Hátrafordultam még az ikrekhez, majd végignéztem még egyszer a családomon. Végül úgy döntöttem, jobb, ha gyorsan eliszkolok a könnyek elől. Táskámat a vállamra raktam, a bőröndöm pedig elvileg már a gépben van.

- Találkozunk 3 hét múlva. – mosolyogtam rájuk, s persze, hogy éppen most gördült le egy könnycsepp. Integettem Cassienek és Denisenek, akik mindketten sírtak, s azt se tudták, hogy próbálják ezt takarni. Jó volt látni, hogy a családomon kívül vannak olyan emberek, akik annyira közel érzik magukat hozzám, mint én hozzájuk. És ennyire együtt éreznek velem.

Családomnak is hasonlóan integettem, majd megköszörültem a torkom, és a dobozban ülő hapsi felé indultam.

- Jó napot! – mosolyogtam rá.

- New York? – kérdezte kedvesen.

- Igen. – bólintottam. Kérésére megmutattam neki minden személyi iratom.

- Köszönöm. Jó utat! – mosolygott, majd megnyomta a gombot, ami kinyitotta nekem az ajtót.

Nagyot nyelve hátranéztem a családomra, amibe beletartozott Cas és Den is. Mosolyogva integettem nekik, ők szintúgy, de mindannyian tudtuk, hogy belül úgyis sírunk.

Magam mögött hagyva az életem, most átléptem az ajtót, ami egy új életbe visz. Élhetem az álmom, hogy modell lehetek. Persze ezért sok mindent fel kellett adnom, de minden kezdet nehéz, nem igaz?

A már beizzított gép felé haladva olyan érzésem volt, mintha örvénybe kerültem volna. A fülem majd’ szétszakadt, a felém áramló levegő pedig majdnem elrepített.

Szerencsére mikor már félúton jártam, egy férfi megjelent mellettem, és a felkaromnál fogja gyengéden, de elég erősen húzott, hogy nekem kevesebbet kelljen erőlködnöm. Mikor beültem a gépbe, ő is beült, és a kezembe adott egy fülhallgatót. Ő is felvett egyet. A számhoz igazította a beszélőkét, és beállított még valamit, majd meg is hallottam a hangját.
- Blair Collins, ugye? – mosolygott rám.

- Igen. – bólintottam. Bezárta az ajtót, majd jelzett a pilótának.

A repülő elindult, én pedig még tudtam integetni az ablakban álló családomnak. Nem tudom, hogy ők láttak-e, de én szerencsére láttam őket. De aztán eltűntek. Nagy levegőt véve hátradőltem, és az ölembe helyeztem a táskám.

- Elnézést, a bőröndöm itt van? – fordultam a férfi felé nyugtalanul.

- Természetesen. – bólintott. – Én Mark vagyok, a pilóta pedig Samuel. Nyugodtan tegezz minket.

- Köszönöm. – mosolyogtam. – Én Bla…Ja, már tudja...vagyis…tudod. – javítottam magam. Mosolyogva bólintott.

- Blair, repültél már valaha helikopterrel? – ez Samuel volt.

- Nem, még soha.

- Nem félsz?

- Nem, egyáltalán nem. – ráztam meg a fejem, s kibámultam az ablakon. Nagyon szép volt innen New York.

~*~

20 perc múlva földet ért a gép, helyesebben a helikopter. Mark még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy leállt volna a propeller, így ismét hangzavarban és erős széllökésekkel küszködve kellett az épületbe menekülnünk.

- Hozom a bőröndöd. – mondta Mark félúton, majd visszafordult. Én mentem tovább, egyenesen be az épületbe. Szintén egy férfi volt ott.

- Jó napot! Blair Collins? – nem igaz! Mindenki tudja a nevem?

- Igen. – bólintottam. Aztán megláttam a kezében lévő listát, melynek Érkező utasok volt a neve. Akkor érthető, hogy honnan tudja a nevem…

Mark betoppant, maga után húzva a bőröndöm.

- Köszönöm. – vettem át tőle mosolyogva. Bólintott, igyekezett is vissza a géphez.

- Lena a hallban várja Önt. – mutatott el a kijárat irányába a hapsi.

- Köszönöm. – mondtam újra, majd cuccaimmal együtt elindultam.

Mikor kiléptem az ajtón, rengeteg emberrel találtam szembe magam. Azonnal elfogott a rémület. Hogy fogom én itt megtalálni Lena-t? Még nem is ismerem olyan régóta, hogy rögtön felismerjem, ha meglátom.

Serényen kutattam a tömegben, s miután vagy háromszor végignéztem, negyedjére megpillantottam őt. Éppen felém közeledett. Megkönnyebbülve mosolyodtam el, és igyekeztem felé.

- Szia, Blair! – köszöntött boldogan, egy öleléssel. – Milyen volt az utad? – támadott le kérdésével még azelőtt, hogy én köszönhettem volna.

- Jó volt, köszi. Sosem repültem még helikopterrel. – viszonoztam izgatottságát mosollyal.

- Akkor mehetünk a hotelba?

- Természetesen. – bólintottam.

Fejével intett, hogy kövessem, én pedig így tettem. Végigbeszéltünk az utat a halltól kivezető folyosókon keresztül New York utcájáig, majd a fekete autóba beülve egészen a hotelig folytattuk. Ekkor már nehezebb volt koncentrálnom, mert jobban lekötött az, amit láttam. Bár kétségkívül Lena nagyon kedves, és barátságos volt, szívesebben utasítottam volna el a kérdéseit csak azért, hogy elmerülhessek ebben a világban. Bár Toronto sem semmi, a new yprki épületek még magasabbak, és még lenyűgözőbbek. Különösen tetszettek azok, amelyeknek az egész mindensége üvegből volt. Mégsem láthattunk be, mert vagy olyan magasan voltak, hogy emberi szem már nem látja, hogy mit csinálnak odabent, vagy pedig azért ne, mert sötétített volt. Vagy éppen azért, mert a fények rájuk világítottak. Mondanom sem kell, most az ok éppen az volt, hogy a sűrű esőzuhatagon keresztül még csak azt sem láttad, hogy mi van az utca végén. Ja, persze mert az utcák több száz méter hosszúak voltak.

Minden négyzetcentiméteren tartózkodott ember, és az eső ellenére különösen boldogok voltak, és láthatólag az sem nagyon zavarta őket, ha elázik a hajuk. Pedig volt csákójuk, és mégsem vették fel.

- Tetszik az outfited. – kezdett el beszélni újra.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Carin ott lesz a szállodában. – vetett fel új témát.

- Tényleg? Hogyhogy? – fordultam felé kíváncsian.

- Megérkeztünk. – szólt hátra a sofőr.

- Köszi, Martin. – mondta Lena. – Gyere, majd megtudod. – intett, és kiszállt. Ugyanígy tettem. Szerencsére a hotel forgóajtaja két méterre, ha volt tőlünk, így nem volt nehéz nem megázni.

A hotelbe lépve viszont elállt a lélegzetem. Csodálatos volt.

- Én most komolyan itt fogok szállásozni? – tátottam el a szám.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illő módon kell eltartanunk. – mosolygott rám, s a recepciós pulthoz ment. Csodálkozva követtem. – Szia, Samy. Ő lesz a 610-es szoba tulajdonosa. – mutatott rám.

- Jó napot. – köszöntem illedelmesen.

- A kulcsod. – tolta elém mosolyogva.

- Kulcsom? – döbbentem le újra.

- Egy Vogue modellt Vogue-hoz illó módon kell eltartanunk. – ismételte meg magát.

- De akkor is…saját szoba?! – kérdeztem kétségbeesetten, belül viszont annál izgatottabb voltam. Valójában minden pillanatban egyre jobban akartam ezt az egészet.

- Amíg jössz velünk a 4 városba, mindig saját szobád lesz, és ingyenesen kapod, tehát semmiért nem kellesz fizetned. Ha majd saját utakra térsz, úgy, mint a testvéred, akkor értelemszerűen drasztikusan változni fog a helyzet. De azon még ne aggódj. Egyelőre ezen tört a fejed. – mosolygott.

Sokkoltan bólintottam.

- Menjünk fel a szobádba. – adta a kezembe a kulcsot.

Belegondolni is eszméletlen volt, hogy egy ilyen méregdrága, csúcs szuper helyen nekem saját szobám legyen. Tök fasza…vagyis…khm…de jó!

Fellifteztünk a 6.-ra, ahol egyetlen folyosó volt, rajta végig szobák. Kilépve a liftből felfedeztem, hogy azért az egynél kicsit több folyosó van. De az én szobám pont az elsőn volt, és teljesen jó helyen. Nem volt elzárt helyen, de nem is volt egykönnyen meglátható.

Már előre féltem, hogy mennyire lesz puccos, és csicsás, így a kulcsot vonakodva fordítottam el, de mikor beléptem, és megpillantottam, sokkal jobban letaglóztam, mint mikor először beléptem a hotelbe. A hall sem volt semmi, de ez a szoba egyszerűen elképesztő.

- Lena, ez nem jár nekem. – suttogtam, s hangom úgy hangzott, mintha legalábbis lenne mit megbánnom. Mert igen, bűntudatom volt. Mit csinálok én itt? Egy ilyen előkelő hotelben, egy ilye szobába én? Nem értem…

- Azt mondom, szokj hozzá. – válaszolt egyszerűen.

Ámuldozva jártam végig a szobát, és a fürdőszobát. Egy porszem sem volt sehol. Minden csillogott. Csodálatos volt.

- El sem hiszem. – léptem ki a fürdőből. Lena teljes nyugodtsággal ült a kanapén.

- Majd megmuta…

Kezdett volna bele, de kopogtak.