15. Deja vu

Hali, csajok! :)
Hoztam a következő részt. Bár nem a leghosszabb, de most csak ennyire futotta. Jövőhéten külföldre utazom kedden és pénteken jövök csak, így nem tudom, hogy a sulipótolás mellett lesz-e időm hétvégén részt írni, de nagyon igyekszem.!
A kommentekért nagyon hálás vagyok, és örülök, hogy írtok. :) Azt remélem, hogy ehhez a részhez összejön megint a 10 komment, vagy esetleg még több. :))
Írjátok majd meg, hogy bevált-e a sejtésetek.!:)
És akkor most búcsúzom egy időre, Madrid után jelentkezem!
Kellemes Olvasást!♥
Ui.: a kép szerintem ideillik, de ha lesz még ilyen alkalom, akkor berakom majd még egyszer, mert bár egyszerű, de nagyon jól ki tudja fejezni a jelentését. :) Aki esetleg nem tudná, a hug azt jelenti: ölelés. :)

- Blair! – halk kiáltása hasonlított egy hanghoz, amit már hallottam ezelőtt nem is olyan régen. Vártam a földhöz csapódást, de nem jött. Valami megakadályozta. És tudom, hogy mi – azaz ki. Justin. Justin keze. – Te jó isten, mi a…? – hangja egyenesen fülembe szólt, és furcsálltam, hogy korántsem idegesített, sőt mi több jó is volt hallani, hogy van itt valaki, így van esélyem a túlélésre.

Lassan leereszkedtem a földre, ám a landolás után a kezek továbbra sem tűntek el. Helyesebben az egyik nem tűnt el. A másik sem ment messzire, csupán tarkómat fogta, hogy ne essen oldalra a fejem.

- Hallasz, Blair? – aggódott és ideges volt. Engem viszont az idegesített, hogy hallok mindent, tudatában vagyok mindennek, megszólalni viszont nem tudtam. Azt akartam mondani: „Igen, hagyj békén.” De nem ment.

Nem próbálkozott újra, helyette az égbe emelt; avagy egyszerűen csak az ölébe vett. Gyors, mégis meglehetősen könnyed léptekkel szelte a lépcsőfokokat; onnan tudtam, hogy lépcsőn megyünk, hogy minden egyes lépés után megemelkedtem, lesüllyedtem. Jobban, mintha egy sík terepen sétálnánk. Egy idő után megint letett.

- Kulcs. Hol a kulcs? – magának beszélt. Bár megszólalni nem tudtam, agyammal mégis megpróbálkoztam a testrészeimet irányítani. Parancsoltam magamnak, hogy nyúljak a zsebembe. – Ott van? – kérdezte, és kezemet eltaszítva ő nyúlt bele a bal zsebembe. Tehát sikerült volna megmozdítanom a kezem? – Most már hallasz, ugye? – egy kézsimítással jelezte, hogy ezúttal hozzám beszélt.

A zár kattant, én pedig újra lebegni kezdtem. Miután bementünk, az ajtó bezárult, gondolom a lábával oldotta meg a problémát. Céltudatosan tudhatta, hogy merre megy, mivel egy röpke pillanatra sem lassította lépteit. Mikor legközelebb földet értem, csalódnom kellett. Arra számítottam, hogy a puha ágyba rak, de ehelyett valami hideg, kemény izére fektetett.

Ennél már csak az volt rosszabb, mikor az arcomat telibe találta ezernyi kis vízcsepp. Nem tudom, mit tükrözhetett az arcom, de az biztos, hogy volt rajta valami, mivel megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A csap megint megnyitódott, nem sokkal később pedig elnyitotta az ajkaim, és folyadékot juttatott a számba. Mohón nyeltem le, és vártam, hogy még többet adjon. Mintha csak levegőért imádkoztam volna egy tengerben. Megkaptam hőn áhított tápanyagomat.

Köhögve fordultam oldalamra. Majd pedig nehezen bár, de felültem, amiben nagy segítségemre volt Justin. Hátamat nekidöntötte valaminek, ami kemény és puha is volt egyben, ám meleg is, így nem tudtam, mi lehet az. Biztos nem a fal.

- Na, hogy érzed magad? – érdeklődött mögülem.

- Jól. – sóhajtottam fel, s kényelmesen elhelyezkedve teljes testsúlyommal nekidőltem annak a valaminek.

- Mi történt?

Először nem jöttek a szavak a nyelvemre, de aztán szerencsére rezegni kezdtek a hangszálaim. Lassú, halk beszédbe kezdtem.

- Fitnesz, meg táncóránk volt. A fitnesztanár egy igazi rémség. – én csak az igazat mondtam. Hátam mögött megrázkódott valami. Félig hátrafordulva próbáltam rájönni, hogy valójában mi is az, ami ülve tart, és kisebb sokk ért, mikor egy mellkasba ütköztem. – Ó, te jó ég! – elborzadva másztam ki Justin karjai közül. Ugyanis mint kiderült, az ő mellkasán „feküdtem”. A rázkódás pedig a nevetésétől volt. Még a fájdalom, ami a fejembe nyilallt sem fájt annyira, mint a tudat, hogy ilyen hosszú ideig képes voltam nyugodtan üldögélni az ölében. Mert igen, nekem ez hosszú idő.

- Mi az? – tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Miért nem…miért nem mondtam, hogy…hogy az…öledben…ülök? – dadogásom egy szakmájából kiöregedett rapperéhez hasonlított. – Justin! – ártatlanságomat felváltotta a düh.

- Úgy látom a beszéd még nem igazán megy. – kaján mosollyal díjazta, hogy sikerült megint felhúznia az agyam. – Egyébként mi a gond?

- Hogy voltál képes csak így simán… - dühöngve kerestem a szavakat, de mivel nem jött szó a nyelvemre, a kereséshez pedig lusta voltam, félbehagytam a mondatot.

- Szóval elég jól vagy ahhoz, hogy megint kezdd az utálatod kimutatását? Örülök neki. – arca komoly volt. Ugyanolyan komolyan álltam tekintetét.

- Ha kérhetem, akkor ne tegyél olyanokat, amiket tudod, hogy nem szeretnék. – minden szót kimérten ejtettem.

- Persze. Akkor legközelebb majd otthagylak, ahol éppen összeesel, jó? – felháborodva állt fel.

- Nem arra gondoltam. – próbáltam megvédeni magamat és őt is egy vitából. Nem volt most ahhoz energiám.

- Blair… - forgatta a szemét. – Ezt már sokszor mondtad.

- Mert valahogy tudatnom kell veled, hogy félreértelmezed a dolgokat.

- Mit lehet azon félreértelmezni, hogy még egy ilyen eset után sem vagy képes értelmesen viselkedni? – arcáról lerítt minden negatív érzelme. Egy szót sem mondva, fogta magát és kiment.

Hátrahajtott fejjel felsóhajtottam, majd nyöszörögve elnyúltam a padlón. Most muszáj volt felkapnia a vizet? És most hova ment? Csak ki a fürdőből, vagy teljesen elment?

Elszánva magam felkapartam a testrészeim, és lassan vánszorogva kimeneteltem a szobába. Az ágyon ülve pillantottam meg őt. Amint ő is meglátott, a segítségemre sietett.

- Köszi, nem… - kezdtem azonnal, de elakadt bennem a szó. – Köszönöm. – lenyelve gorombaságom, ám tartva határozottságom elfogadtam a kezét, amit segítően nyújtott felém.

- Nagyon nehéz megtenni? – gúnyolódott. Megvártam, míg az ágyhoz érünk, és lefektet, majd visszavágóba kezdtem.

- Igen, kifejezetten nehéz. – néztem fel rá.

- Azt hiszem, mennem kell. – fogát csikorgatta mérgében. Vállat rántottam. – Komolyan? Ez sem érdekel?

- Biztosan sürgős, mert neked mindig sürgős dolgaid vannak.

- Igen, például az, hogy úton-útfélen összeszedjek egy bizonyos személyt, aki csak úgy fogja magát, és kifekszik.

- Ez nem így történt. – ellenkeztem.

- Hanem hogy? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Már mondtam. A fitnesztanár kemény volt, én pedig nem ittam előtte eleget. Meg amúgy is hajlamos vagyok az ájulásra, anyától örököltem.

- De ha tudod, akkor miért nem iszol többet?

- Honnan tudtam volna, hogy egy idióta a tanár? – nevettem fel cinikusan.

- Általánosságban beszélek. – forgatta meg a szemét.

- Figyelj. Justin. – raktam hozzá kedvesen. – Igazán nincs szükségem arra, hogy tanácsot adj. Ha majd szükségem lesz rá, ígérem, hogy megkereslek, oké? Vagy majd megkeresek egy szakorvost. De…

- Már az is baj, ha próbálok odafigyelni másokra? – lehetetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Én nem azt mondtam…. – előrébb dőltem.

- Vissza. – két vállamnál fogva visszatolt. – Most mondd. – először meglepődtem, majd kapcsoltam és folytattam.

- …hogy baj, csak nekem nincs szükségem rá. Csak annyit akarok ebből kihozni, hogy neked nem kell gondomat viselned. Elájultam? Majd felállok. Vagy majd segít valaki. De nem pont egy világsztárnak kellene.

- Mi a különbség köztem és egy másik ember között?

- Komolyan? – mosolyodtam el ezen a hülye kérdésen. – Szerinted mi?

- Szerintem semmi.

- Akkor nagyot tévedsz.

- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy én esetleg direkt járok utánad, és figyellek, vagy bármi, hát te tévedsz. Most azért kerültem oda a lépcsőházba, mert mindkét lift tele volt, nekem pedig sietnem kellett, mert valójában lent várnak. Tehát egyáltalán ne gondold, hogy én direkt csinálom ezt. – arcán tükröződött a fájdalom, ami az én szavaim miatt került oda, és a harag is, amit ő maga váltott ki legbelül.

- Akkor menj. Nem értem, miért rám pazarolod az időd.

- Nem pazarolok. Csak segítek egy lányon. Baj?

- Justin… - erőt vettem magamon, és felálltam.

- Tedd vissza a segged. – mutatott az ágyra.

- …miért…

- Blair. – közelebb lépett, én ellentmondást nem tűrően leültetett.

- …miért… - próbálkoztam újra, de közbevágott.

- Akkor mostantól ígérem, hogy nem foglalkozok veled, oké? Elfelejtem ezt a szobát, és kész. Pedig nem tenném, csak te késztetsz rá. – erre felugrottak a szemöldökeim. – Igen, te. Meg sem próbálsz megismerni. Fogadjunk, hogy ha megkérdezném, hogy miért utálsz, akkor azt mondanád, hogy mert lányos a hangom. És nem az fáj, hogy így viselkedsz, hanem hogy oktalanul viselkedsz így. Pedig én azt hittem, hogy kissé különbözöl a többiektől, legalábbis a koncerten történtekből ez jött át. De köszi, szép csalódás volt. – szavai és arca elöntöttek bűntudattal. – Még egyszer bocsáss meg, hogy felcipeltelek, és aggódtam érted. Többször ilyen nem lesz. Viszlát! – megfeszült állkapoccsal mondta az utóbbi mondatokat. Nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban.

Újabb olyasmit mondott el, amit én eddig nem tudtam. Megint kikelt magából az én viselkedésem miatt. És bármennyire is fáj, be kell vallanom, hogy jogosan tette, mert igaza van.

Becsapódott az ajtó, ami olyan érzést keltett, mintha a lelkiismeretem szólalt volna meg. A hideg is kirázott ettől a dologtól.

Deja vu érzésem volt, mégpedig elég erőteljes. Jóformán ugyanaz történt, mint tegnap. Vitázva bár, de megvoltunk egy darabig, aztán kiakadt, és elment. Annyi különbség van a kettő között, hogy tegnap utána szóltam, ma már nem.

Talán újra át kellene gondolnom ezt az egészet. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha nem is olyan, amilyennek a tévén keresztül megismertem? Ha egészen más, és talán még nekem is tetszene a személyisége? Á, nem, az kizárt. Vagy mégsem…?