14. Edzések

Sziasztok drága Olvasóim ! :)


Mérhetetlenül jól esett / esik, hogy összejött az a bizonyos 10 komment, legalábbis emlékezetem szerint. :) És eléggé csúnya dolog tőlem, hogy lassan egy hónapja nincsen rész. De most itt van, és ezentúl belehúzok, hogy megpróbáljam ezt a blogot is olyan ismertté tenni, mint a másik blogomat. Remélem ebben számíthatok rátok. :)
A következő rész már félig megvan, tehát ha nem szűkölködtök a kommentekkel, akkor talán még az elkövetkezendő héten is jöhet az a bizonyos rész. Tehát hajrá, lányok! :)
Ennyi lenne mostanra. Remélem várjátok a következő részt, mivel ez éppen úgy fejeződött be, hogy kérdéses a vége. :)

Kellemes Olvasást.❤

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Utálom ezt a hangot hallani, annak ellenére, hogy az egyik kedvenc zeném szólal meg ilyenkor.

Úgy döntöttem, elkerülöm a szenvedést. Így a lassú kikecmergés helyett gyorsan lerántottam a takarót, és kiugrottam az ágyból. Kisebb szédülés követte ezt a tettem, de hamar megtaláltam az egyensúlyt. Utam a fürdőszobába vezetett, ahol nekikezdtem hajam bogozásának. Percek alatt rendbe szedtem, ezután pedig alaposan megmostam a fogam. Semmi egyebet nem csináltam magammal, mivel úgyis a szakmaisok végzik majd el a dolgokat.

A bőröndömből kikaptam egy egyszerű csőfarmert, valamint egy inget. Éppen ekkor csengettek.

Sietve indultam az ajtó felé.

- Jó napot, Ms Collins. – köszöntött kedvesen a pincér.

- Jó napot. – mosolyogtam, szemeim felcsillantak a fincsi kaják láttán. Betolta a pincér a gurulós asztalt. – Nagyon szépen köszönöm.

- Ha végzett, hívja ugyanazt a számot, amit tegnap, és jövünk a felszolgálóasztalért.

- Rendben. – bólintottam.

- Jó étvágyat a reggelihez! – elmosolyodott, majd kiment.

- Na, együnk. – dörzsöltem össze a tenyerem, s lehuppantam az ágyra. Onnan tökéletesen elértem a keskeny vasasztalt, mely bézs színű terítővel volt fedve.

Kényelmes megoldás ez számomra, hogy lehet reggelit rendelni. Így sokkal egyszerűbb, még ha belekerül egy-két dollárba is, de legalább nem kell még hamarabb felkelnem, hogy legyen időm lemenni, enni, meg még vissza is jönni.

Elfogyasztottam a pirítóst, és a tojást, majd letelefonáltam az étterembe. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruháimat, s mire felhúztam a csizmám, csengettek is. Ismét ajtót nyitottam, a pincér pedig elvitte az asztalt. Nem sokkal később én is elhagytam a szobámat, de előtte még feljegyeztem egy papírra pár dolgot, többek között azt is, hogy ne felejtsek el beszélni Carinnel.

~*~

A fotózás egész gyorsan elment. Nagyon jó fotóst fogtam ki. Egyrészt nagyon jól dolgozott, másrészt pedig eléggé vicces alak volt, így a nevetős és vigyorgós képeknél nem volt nehéz 32 fogas mosolyt villantanom. 3 kollekcióban is pózoltam, nekem az egyik személyes kedvencem egy királykék koktélruha volt. Irtó jól nézett ki.

A munka befejeztével viszont le kellett vennem, sajnos. Az öltőzőből egyszerre léptem ki egy velem egyidős lánnyal, akit már látásból ismerek. Ő is „közénk való”.

- Szia. – köszöntem oda neki.

- Szia. Végeztél te is? – jött felém.

- Igen. Jó is, mert a lábam már kezdett fájni a 8 centis magas sarkútól. – nevettem fel.

- Én holnap fogom az elegáns vonalat képviselni. Szerintem te pedig a sportosat, mert nekem ma volt az.

- Már alig várom. – mosolyogtam.

- Brooklyn Light. – nyújtotta a kezét.

- Blair Collins. – ráztam meg. – Honnan jöttél?

- Denver.

- Hú, az elég messze van. – nevettem fel.

- Valamit valamiért. – nevetett velem. - És te?

- Toronto. Kanadai vagyok. – válaszoltam egy mosollyal.

- Jó neked. – húzta el a száját.

- Miért? Amerikainak is jó lenni, nem?

- De, persze. Csak tudod, van egy dolog, ami miatt kanadai akarok lenni.

- Szabad tudnom? – kérdeztem kedvesen.

- Azért, mert Justin Bieber is az. – a szívem egy pillanatra megtorpant. Nagyot nyeltem neve hallatán.

- Ó, értem. – bólogattam mosolyogva, és csak remélni tudtam, hogy nem vett semmit észre rajtam. – Rajongó vagy?

- Belieber. – nevetett fel.

- Az én legjobb barátnőm is az.

- Már háromszor is voltam koncerten, de egyszer sem láthattam őt 50 méternél közelebbről. – mesélte úgy, mintha valami égbekiáltó fájdalom lenne ez. Számomra ez felüdülés lenne, ha távol maradhatnék tőle. Ám elfogott a bűntudat. Más, aki ennyire szereti, nem is tud a közelébe jutni, én pedig, aki utálom, szinte bármikor bekopoghatnék az ajtaján, ha olyan kedvem lenne. De ilyen sem mostanában lesz…

- Én egyszer voltam, de akkor is csak azért, mert a barátnőmet kísértem el. Egyébként nem bírom a gyereket. – kuncogtam.

- Pedig komolyan mondom, nagyon hasonlítasz az egyik OLLG-jére. – döntötte oldalra a fejét, és úgy fixírozott.

- Az micsoda? – próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám. Nagyon nem akarok semmiféle kapcsolatban állni Belieberökkel. Ha félre tudjuk tenni ezt a témát, amikor egymással vagyunk, akkor bírom a csajt, és nincs vele gond, de ha nem fog menni, akkor inkább nagy ívben elkerülöm.

- Hosszú történet. – legyintett mosolyogva.

- Majd egyszer elmondod. – zártam le ennyivel. – Most viszont megyek, mert 10-től táncóra. Neked is?

- Nekem is. Szerintem mindenkinek.

- Hát akkor…ott találkozunk. – mosolyogtam.

- Így van. – bólintott ő is mosolyogva. – Szia. – intett félénken, én is köszöntem, majd elindultunk az ellenkező irányba.

A szobámba érve ijedten vettem észre, hogy már csak negyed órám van. Pillanatok alatt vedlettem át valami laza cuccba, ami egészen pontosan egy melegítőnadrágból és egy egyszerű pólóból állt. Aztán sietve indultam a táncterem keresésére. Úgy sejtettem, hogy valahol ott lesz, ahol a „tárgyalóterem” van. Ám annak megtalálása sem volt könnyű.

Rövides bolyongálások után eljutottam abba a kis köraulába, ahonnan az ajtók nyílnak. Bevallom, elfogadtam volna egy kiskutyust az oldalamra, aki mindig követ, és nem hagy egyedül lenni. Mert igencsak kellemetlen érzés volt a tudat, hogy senkire sem támaszkodhatsz. Otthon ott volt nekem Cassie és Denise, akikkel a kínos pillanatokból is kihúztuk magunkat egyetlen nevetéssel. De ha én elkezdek magamba nevetni, azt hiszem meglehetősen furcsán néznének rám.

Kettőt kopogtam a Táncterem feliratú ajtón, majd benyitottam.

- Nézzenek oda! – tette csípőre a kezét a tanár. Szúrós tekintete miatt belém nyilallt a félelem. – 12 perc. – nézett órájára.

- Elnézést a késésért… - automatikusan jött a magyarázat, pedig nem is voltam benne biztos, hogy késtem. Bár hosszas kószálásom után nem lenne meglepő a késés.

- Hol voltál? – kért számon. Becsusszantam az ajtón, és bezártam magam mögött.

- Nemrég ért véget a fotózásom, és alig volt időm átöltözni. Aztán pedig itt-ott eltévedtem idefelé jövet.

- Állj be. – bökött morcosan állával a többiek felé. Mélyet szippantottam a körülöttem felengedett levegőből, majd fejemet lehajtva beálltam a második sorba, legszélre.

- Rendben, lányok, kezdjük egy kis beszélgetéssel. Ez azt jelenti, hogy én beszélek, ti pedig leültök és hallgattok. – erre mindenki leereszkedett a földre, én maradtam egyedül állva.

Azonnal levágtam magam a padlóra, nem foglalkozva annak keménységével. Félénken pillantottam fel a tanárra, aki kissé mérgesen nézett vissza rám. Most komolyan kipécézett magának engem, és minden mozdulatomért ilyen pillantásokat fogok kapni? Bár, ha belegondolok, lehet jó is, hogy csak pillantásokat, és nem egyebeket…

- Tehát. Az újonnan érkezők számára még egyszer elmondanám, hogy Gaby Whitemarie-nek hívnak. Én leszek itt tartózkodásotok ideje alatt a fitnesztanárotok. Gondolom felvetődött bennetek a kérdés, hogy miért kellenek ilyen órák, mikor ti modellkedni jöttetek ide. Nos, a válasz azt hiszem logikus. Mivel modellek vagytok, így nem mindegy milyen az alakotok. Azon fogunk dolgozni, hogy karcsúvá tegyünk titeket anélkül, hogy egy szál béllé lefogyasztanánk benneteket. Ezt pedig sok-sok erősítéssel, illetve tánccal fogjuk elősegíteni. – papolt. Eközben volt időm végignézni a társaságon. Azok voltak itt, akik a „tárgyalóteremben” is, de voltak teljesen újak, számomra ismeretlenek is. – Kezdjünk is neki. Vegyen mindenki 2 darab, 1 kilós, rózsaszín súlyzót a polcról. – utasított.

Percek alatt megtettük, amit kért. Velünk szemben állt, teljes fittséggel, kidolgozott hasizmokkal – amik a top rövidsége miatt teljesen kilátszottak – és feszes combokkal. Megnézném, hogy járja a tangót ezekkel a merev testrészekkel.

A bemelegítés abból állt, hogy bicepszre, tricepszre, hasra, fenékre, combra és hátra gyúrtunk. Azt hittem, hogy majd a súlyzóemelgetéssel szépen elleszünk, izzadás nélkül átvészelem, de ennek a nőnek olyan gyakorlatsora volt, hogy az utolsó mozdulatsort már remegő porcikákkal végeztem el. Számon éreztem az erőteljes kiszáradásomat.

- Akkor ennyi volt mára. – állt fel lihegés nélkül. Csupán a homloka volt enyhén nedves, de semmi több.

Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem én voltam az egyedüli, aki kezét-lábát elengedve kifeküdt a földön. Nagyon jó érzés volt.

Ám pár perc múlva nagy pofon ért, mikor egy újabb tanár jött be, aki Gabyt váltotta. Aztán mintha a pofon helye begyógyult volna a látvány miatt. Egy eléggé jó vágású, sármos pasi jött be, kezében egy magnóval.

- Blair, szia. – csúszott mellém vigyorogva Brooklyn. – Elfáradtál?

- Nem kicsit. – nevettem fel kínosan. – Ő minek jött be? – szememmel a férfi felé böktem.

- Nem tudom, de nem rossz pasi. – harapott ajkába.

- Nekem mondod? – vigyorodtam el.

- Sziasztok, csajok. – fordult felénk mosolyogva, miután sikeresen bedugta a magnót a konnektorba. Egyöntetűen hangzott fel a válasz. – Brenton Curtis vagyok, a tánctanárotok. – mosolya sokkal megnyerőbb volt számomra, mint az előző banya murcis arca. – Az egyszerűség kedvéért Ben.

Jobban megnézve őt arra jöttem rá, hogy irtóhelyes pasi. Kék szemei vannak, barna tüsis haja, kidolgozott teste, ami tánc közben csak még jobban nézhet ki. El tudtam volna képzelni egy kifutón.

- Egy gyors felmérés. Ki szeret táncolni? – mosolyogva nézett végig a tömegen.

Határozottan nyújtottam fel a kezem, ezzel beindítva a többieket is; sorban emelkedtek fel a kezek.

- Te voltál az első. – mutatott rám. Megremegett a gyomrom. – Hogy hívnak?

- Blair. – mosollyal próbáltam álcázni félénkségem.

- Igyekszem megjegyezni a neveket. Előre is elnézést kérek, ha nem fog menni. – ez félig nekem szólt, félig pedig mindenkinek. – Akkor kezdjük is.

Több, mint fél órát táncoltunk, de korántsem volt annyira fárasztó, mint a boszorkány 20 perce. Csakis azért éreztem magam fáradtnak, mert az előző órán kifulladtam. És ez sajnos kihatott erre az órára is, ugyanis nem bírtam olyan könnyen az ütemeket, mint általában. A végén már nehezemre esett a fejkörzések végrehajtása, valójában eléggé szédültem a folyadékhiánytól.

- Rendben, hölgyeim, mára ennyi. – kapcsolta ki a magnót Ben. – Jó vagy, csajszi. – kacsintott rám. Hmm? Ez nekem szólt.

- Öhm…köszönöm. – ismét mosolyom mögé bújtam.

- A többiek is szuperek voltak, és ha így folytatjuk, akkor biztos lesz a szép alak. – bíztatott minket. – A következő óránk, bevallom, gőzöm sincs mikor lesz, de itt leszek, és remélem ti is. Hát akkor, ennyi. – csapta össze kezét zárásképpen, mire mindenki fellélegezve rohamozta meg az ajtót.

Utolsó előttiként hagytam el a termet, ám szívem szerint még maradtam volna egy beszélgetés erejéig ott. Na mindegy. Jó pasi, persze, de azért egy húszas pasi nem kéne nekem… Merthogy 25 éves már tuti van.

A teremből kilépve egy pillanatra összefolyt előttem a világ. Emiatt eléggé megijedtem, főleg amikor ezt egy kisebb részeges mozdulat is követte, azaz egyensúlyvesztés. Ó, szuper. Megint előjön a folyadékhiány káros hatása?

A tömeg elkezdett feloszlani, és örültem neki, hogy most senki nem akart megállni egy bájcsevejre. Talán máskor, de nem most. Valamivel könnyebben találtam rá a visszafelé vezető útra, de ezt az is elősegítette, hogy nagyon vissza akartam jutni a szobámba.

Minden flottul ment egészen addig, mígnem megpillantottam a liftet. A gondolat, hogy nekem abban a dobozban kellene kibírnom 6 emeletnyi „utazást”, felforgatta a gyomrom. Jött a hányinger. Azonnal 90°-os fordulatot vettem, és a lépcsőházban indultam el. Két emelet után rájöttem, hogy ez sem volt a legjobb választás. A szervezetem így is kimerült, erre már csak hab volt ez a sok lépcsőfok. Nagy nehézségek árán már elértem a 4. lépcsőfordulót is, és éppen fordultam volna az 5.-re, mikor úgy megszédültem, hogy nem találtam a korlátot.

Okosan próbáltam gondolkodni, már amennyire tudtam, így hagytam a korlátot, és a falat tapogattam ki. Mély levegőt véve támasztottam neki a hátam, tenyeremet homlokomra szorítottam. Percekig állhattam így, s hálát adtam most a fentieknek, hogy nem küldött erre egy lelket sem.

De elszóltam magam. Fentről lépteket hallottam közeledni. Megszólalt valami zene, aztán elhallgatott, és valaki beszélni kezdett. Talán telefonál. A hang nem volt ismeretlen, de nem tudtam beazonosítani. Mégis jobbnak láttam kerülni a feltűnést, így beálltam a sarokba, és próbáltam úgy tenni, mintha várnék valakit, vagy nem is tudom. Egyszerűen csak védekeztem.

A közeledő hang egyre ismerősebbnek tűnt, léptei szaporasága pontosan megegyeztek az én rosszulléti skálámmal. Egyre szaporábban lépkedett, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Mélyeket lélegeztem, ám gyorsan is, így nem megfelelően jutott tüdőm az oxigénhez.

A hang immáron közelről szólt. Nagyon ismerős volt, de nem ugrott be arc a fejemben.

De ez a hang a következő pillanatban megszűnt, a léptekkel együtt. Szívem hevesen vert egyrészt a kevéske izgalomtól, másrészt viszont rosszullétem miatt. Úgy éreztem, menten összeesek. Így hát homlokomat a hideg falnak nyomtam, s mély lélegzetet vettem.

- Elnézést. – alig két méterről jutott hozzám a hang. Remegő testem jelezte, hogy nem bírja. Vagy leülök és iszok, vagy legyen képszakadás. Mit sem törődve az aggódó hanggal, tovább küzdöttem a lábon állásért.

Hallottam, hogy közelebb lép, és rövid idő után kifújja a levegőjét.

- Blair. – hangjában egyszerre volt jelen a felismerés, az aggodalom, és a kíváncsiság is. – Te mit csinálsz itt? – nevetett fel.

Érzékeltem, ahogy mellém lép, és felkaromnál fogva maga felé fordít, ám gyengéd érintése ebben a pillanatban túlságosan erős volt. A fordulattól összezavarodott a fejem, a fal elment tőlem, így testrészeim feladták a szolgálatot. Lábam összecsuklott.