27. Edzés

Ééés....a nyári szünet első része megérkezett. :)
Azt hittem nem fogom túlélni ezt a tanévet. 9. osztály, új közösség, új tanárok és mi egyéb. De elérkezett a vége is és már tudom, hogy nem bántam meg, hogy ezt a sulit választottam. A bizonyítványom kitűnő lett, amire büszke vagyok, hiszen az ország 5. legjobb sulijának tartják azt a gimnáziumot, ahova én járok:)
Na de nem is fecsegek az iskoláról. Lezártuk, ennyi. :D Vagyis még nem, mert jövőhéten lesz évzáró, de már nem kell suliba járni:)
A rész már tegnapelőtt majdnem kész volt, de végül mégsem tudtam befejezni, így mára maradt. Egy óra múlva megyek a barátnőmhöz, de még úgy gondoltam, felrakom.
Az előző részhez még cska annyit szólok hozzá: köszönöm mindenkinek a kommentet! :)
És akkor erről a részről pedig annyit: nekem a vége a kedvencem. :) Most sikerült összehoznom úgy, hoyg Blair egyszerre "dolgozzon", de közben történjenek az események közbe és Justin közt is. Na, de erről nem mondok többet:)
Várom a véleményeket! :)
És kellemes olvasást mindenkinek.♥ :)

A történet Justin szemszögéből

- Megjöttem. – vágtam be az ajtót mosolyogva, mire mindenki rám nézett. Kibújtam a cipőmből és egyből az ágy felé indultam.

- Kisfiam, én a „2 perc és megyek” alatt nem egy fél órát gondoltam. – kezdett anya letolásba.

- „Kisfiam”…. – dörmögtem, de hogy ne vegye rossz néven, kedvesen megpaskoltam az arcát, mikor elhaladtam mellette. – Dolgom akadt. – ültem le Scooter mellé.

- Amibe kötelességed lenne beavatni minket. – nézett rám szigorúan menedzserem is.

- Tegnap is lógtál. – folytatta anya.

- Fáradt vagyok. – vágtam magam hátra.

- Remélem jól szórakoztál. – hallottam Carin hangját is, mire rápillantottam. Furán, kajánul mosolygott. Elfogott a gyanakvás.

- Ezt…hogy érted? – emeltem meg felsőtestem, alkarommal megtámasztottam magam, s hunyorogva méregettem.

- Sehogy. – hajtotta le a fejét, ezúttal vigyorogva.

- Carin?! – ültem fel azonnal. – Komolyan te….? – tátottam el a szám, amint rájöttem.

- Shh! – intett le azonnal.

- Mi? Miről beszéltek? – kérdezősködött azonnal anya.

- Ó, Carin…én meg már azt hittem, hogy magától jött be…erre te küldted? – biggyesztettem le ajkaim.

- Megtehette volna, hogy nem megy be. De ezek szerint bement. – kacsintott rám.

- Carin, tényleg olyan gyerekes vagy, mint a kölyök? – csipkelődött menyasszonyával Scooter.

- Drágám, ezzel a dumával nem fogod belőlem kihúzni. – mosolygott Carin a szemét rebegtetve.

- Na, jól van, emberek, beszélgessetek nyugodtan, de én most azonnal lefekszem aludni. – másztam négykézláb az ágy közepére, Scoot kicsit arrébb rugdostam, hogy elférjek, a takaró alatt levettem a pólóm és mivel melegítőnadrág volt rajtam, el is titulálhattam magam pizsamába öltözöttnek.

A történet Blair szemszögéből

Az erkélyen, kakaómat szürcsölgetve köszöntöttem a szerdát. Holnapután lesz a divatbemutató, aztán még 2 nehéz, munkával teli hét és megyek haza. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy eddig itt volt Carin és Justin, mert Carinnel volt pár kellemes estém, Justinnal pedig még ha több negatívum is, mint pozitívum, de legalább kevésbé monoton hangulatban teltek a napjaim. Viszont ha elmennem, meglehetősen uncsi lesz.

Tegnap beszéltem anyáékkal. Apa nagyon jó kedvében volt, így az én fáradtságomat is energiával töltötte fel. Anya is elemében volt, így történt, hogy alkalmanként ők nevettek én meg csak mosolyogva bambultam rájuk üveges szemekkel a fáradtságtól. Kivételesen nagymami és nagypapi is ott voltak nálunk, így velük is váltottam pár szót, de sajnos éppen indulniuk kellett, mikor nekem sikerült fellépnem a netre. De legalább láttam őket. Okos találmány ez a Skype.

Aztán jött a kellemetlenebbik része. Facebookon egyszer csak felbukkant a képernyő sarkában a chat ablak és meglepődve láttam, hogy az egyik osztálytársam az. Vagyis aki még osztálytársam volt, mikor suliba jártam. Már eleve ez meglepő volt számomra, mikor viszont közölte, hogy szeretne velem megosztani egy kellemesnek korántsem mondható hírt, megijedtem. Mi történhetett vajon, míg nem voltam ott? – valami ilyesmit gondoltam. Aztán pedig elmesélte, hogy közlekedési balesetben meghalt a bátyja. A családja – aki mellesleg már csak az édesanyja volt a bátyja után – összeomlott. Az anyukája pedig gyorsan munka után keresett, hogy ne menjenek csődbe, hiszen a bátyja volt az, aki a pénzt kereste. Európában vannak spanyol rokonai és végül hozzájuk költöznek ideiglenesen, hogy megoldódjanak a problémák. A költözés sem probléma, hiszen nincs Torontóban senkijük, csak egymásnak vannak. Borzalmasan megérintett ez a történet, a képernyőt bámulva sírtam tegnap este. Nem voltam szoros barátságban a lánnyal – akit Leilának hívnak – de minden nap váltottam vele pár szót. Kedves és barátságos lány. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet neki ez az egész helyzet.

Nagyot sóhajtva leginkább figyelemelterelésképpen felléptem Twitterre. Ja, igen, azt megjegyzem, még csak 6 óra múlt pár perccel. Nem bírok aludni, gőzöm nincs miért.

A követőim száma ismét drasztikusan megnőtt. Körülnéztem köztük, aztán küldtem pár posztot az eddigi ittlétemmel és a jelenlegi érzéseimmel kapcsolatos. Feltöltöttem egy képet is a kakaómról és a cuki bocis poharamról, amit viccként csináltam. Percek alatt rögtön retweetelték is pártízen. Aztán – csak kíváncsiságból – megnéztem Justin fiókját is. Még most is meglep a neve mellett szereplő „Follows you”, azaz követ téged felirat. Végignéztem pár tweetjén, s az is meglep még mindig, hogy milyen sok rajongónak válaszol, követi vagy éppen retweeteli őket. Megütötte a szemem egy 9 órája írt poszt is, aminek szövegében talán jogosan, talán nem, de felfedeztem magam.

sose lepődj meg, ha egy nő mást gondol az egyik pillanatban, mint előtte 5 másodperccel. #anőkérthetetlenek

Ezt többféleképpen is értelmezhetem, ha magamra irányítom a dolgot. A ’mást gondol’ dologról rögtön az jutott eszembe, mikor tegnap egyik pillanatban még odavoltam a kosarazásért, a másikban már minden kedvem elszállt. Az ’a nők érthetetlenek’ kijelentés több dolgot juttatott eszembe. Először is visszautal a tegnapira. Másodszor viszont – kicsivel hosszasabb komplikálás után rájöttem – ez a dolog utalhat magára az egész helyzetre, ami köztünk van. Sokszor csináltam már érthetetlen dolgokat. Például utáltam őt kezdetben, de nem igazán volt rá okom. De nem is kell ennyire visszanyúlni: elég csak a random ölelésekre és a puszira gondolni.

A történet Justin szemszögéből:

Korán reggel van és Twitteren máris ott van a nevem a trendek között. Jól indul a napom. Vagy legalábbis mosoly van az arcomon.

Visszakövettem pár rajongót, válaszolgattam is, a „dm”-eket is csekkoltam és retweeteltem is. Azon voltam, hogy kilépjek, de eszembe jutott még egy dolog. A keresőbe beírtam a számomra szükséges felhasználónevet, aminek segítségével rögtön meg is találtam a keresett adatlapot.

Kivételesen most a képeket néztem meg elsőként. Megnevettetett a legutoljára posztolt kép: egy bocis pohár kakaóval tele. Kétségem sem volt, hogy ő fotózta: könnyen felismertem a poharat fogó kezét. És mintha egy erkélyen lett volna.

Aztán visszatértem a posztokhoz. Mosolyogva olvastam az első tweetet, amiben éppen panaszkodik a kellemetlen estéje miatt. A második tweet Denisenek és Cassienek volt címezve. A harmadik tweet…a harmadik tweet….várjunk. Ó, te jó ég! Nem, ez lehetetlen.

- Haver, te is azt látod, amit én? – toltam Ryan orra elé a készüléket, s rámutattam a kiemelt posztra. Hunyorogva méregette a képernyőt, majd unottan eldünnyögött egy „ja” féleséget. – Jesszus. – meredtem el. - Jesszus, jesszus, jesszus! – lebegtettem a levegőbe a kezem vigyorogva, mint ahogy a lányok szokták. Lehet gáz volt (sőt tuti), de most jobban lefoglalt a tény, amit a neten láttam. – Az adatlapomat nézi. – markoltam Ryan alkarjába fülig érő szájjal. – Ezt nem hiszem el. – vágtam magam hátra, lesüppedtem az ülésben, s ajkamba haraptam, hogy próbáljam csillapítani félreérthető vigyorom.

- Kölyök, ez eléggé félreérthető. – hallottam Ryan gúnyos, egyben vigyorgó hangját. Remek. Nem megmondtam?!

- Blair megnézte az adatlapom és retweetelt. Hát nem érted? – ültem fel hevesen, kicsattanó örömmel. – Ez azt jelenti… - kezdtem el magyarázni, mielőtt válaszolt volna. - …hogy hiába is mutatja, hogy nem érdeklem, mégis érdeklem. Különben nem nézné, hogy miket írok ki, sőt mi több, nem retweetelné. De megtette. Megtette! – rázogattam a vállát bolondul vigyorogva.

- Kölyök, ott van Selena. Őt ne keverd bele. – Ryan komoly arccal mondott szavai azonnal arcomra fagyasztották a vigyort.

- Hogy mi? – ereszkedtek ajkaim alapállásba, szemem kitágult a meglepettségtől. – Hogy érted?

- Bejön neked, nem? – vonta fel egyik szemöldökét cselesen.

- Selenával kavarok, Ry. – jelentettem ki határozottan. Ám egy pillanatra elgondolkodtatott a kérdése. Igen, Blair nagyon szép, ezt mindenki látja. Arcilag és alakilag is. De számomra nem a belső szépségét mutatja. Vagy legalábbis nem azt akarja, de már volt rá pár alkalom, hogy mégis megtette. És tudom, hogy ő nem olyan utálkozó, mint amilyen néha. Szerintem ő tipikusan az a fajta, aki ha utál valakit, tényleg kimutatja, ugyanakkor szeretni is tényleg szívből tud. – Blairrel csak próbáltam megszerettetni magam. Tudod, meséltem ezt. A koncertes…hogy túl kedves volt, hogy utáló legyen, de túl durva, hogy rajongó. És mikor kiderült, hogy 2 hétig egy emeletnyi különbség lesz köztünk…ki kellett használnom. Nehezebb volt, mint gondoltam, mert makacs. De amint látod, sikerült. – mosolyodtam el. – Vagyis még nem egészen, de haladok afelé. És ki tudja, lehet lesz egy plusz barátom. Ha pedig nem, akkor sincs para, mert ő is híres lesz és meg fogja tudni, milyen lehet az én helyemben, így nem fog semmit mondani a történtekről. Ahogy eddig megismertem, van annyira jószívű, hogy nem tenne rosszat nekem. – regéltem.

- Milyen bölcs lettél, Justin. – fordult hátra Scooter. Egyszerre volt komoly, de közben a vigyor is szét akart terülni az arcán, így nem igazán tudtam eldönteni, hogy ezt most milyen érdelemben gondolja.

- A lényeg, hogy most is bevált a Never say never mottóm. – dőltem hátra elégedetten.

A történet Blair szemszögéből:

Fotózással kezdtem. Aztán speciális órát adtak Kailának és nekem a holnaputáni divatbemutató miatt. Felvilágosítottak minket, hogy vázlatosan hogyan néz majd ki a vonulás. Végig a színpadon, aztán a feléig vissza, ott 180°fordulat, csípőlibbentés, majd visszafordulni és levonulni. Elvileg lesz egy közös vonulás is, de mivel a színpadnak lesz egy óriási kör alakú része, csak annyi lesz, hogy félkörben beállunk, majd mindenki átmegy a vele szemben lévő ponthoz, mintha a középső ember képletesen végigsétálna a kör átmérőjén, a többiek pedig vele párhuzamosan. A legszélső embereknek lesz csak szívás, hiszen nekik nem kell majd megmozdulni. Tanítottak nekünk különféle pózolási módokat is és többek közt azt is, hogyan lehet elkápráztatni a közönséget. Mosoly, pillantás, integetés. Engem még meg is dicsértek, hogy egészen jó kisugárzással rendelkezem.

Sikerült túlélnem egy edzést a boszorkával. De ezzel még nincs vége a testi mozgásnak, ugyanis Ben vár egy teremmel arrébb, hogy Kaila és az én izmaimat kicsit jobban megmozgassa és formázzunk még annyit, amennyit csak lehet, hogy megfelelőek legyünk egy ilyen neves bemutatóra. Ben szerint nem lenne élet-halál kérdése az edzés, de egy kis erősítés sosem árt.

Kailával elslattyogtunk az ajtóig, amin kopogás nélkül benyitottunk. A látvány egyszerűen letaglózott. Két szint volt. A földszinten az egyik sarokban volt egy balett terem részlet, ugyanis a falon padlótól tetőig tartó tükör volt és fel volt szerelve az a bizonyos kapaszkodórúd is. A másik sarokban aerobic órát lehetett tartani. A terem végében pedig különböző kondi gépek voltak. Az emeletre nem igazán láttam fel, de még ott is folytatódott a kondi gépek sorozata.

Tátott szájjal bámultam a helyiséget, mikor megállt előttem Ben vigyorogva.

- Csak nem meglepődtetek? – cikázott a tekintete köztünk.

- Ami azt illeti… - kezdtem bele, de befejezés helyett újra körülnéztem.

- …nagyon is. – végzett a mondattal Kaila.

- Drága cuccok vannak itt, a helyiség óriási, szóval minden megadatott egy kellemes izzasztásra. – dörzsölte össze a tenyerét sunyin.

- Ben, ne kínozz. – nyöszörögtem.

- Csak combra, fenékre és hasra dolgozunk, rendben? – ajánlotta.

- De garantáld, hogy nem lesz izomlázunk.

- Nekem nem lesz. – vont vállat nevetve, amin mosolyogva forgattam meg a szemem.

Ben egyenesen az aerobic részleghez vezetett. Egy meglehetősen mély szekrényből kiszedtünk egy-egy hatalmas aerobic labdát.

El is kezdtük a tornát. Ben bemutatta az első feladatgyakorlatot, mi pedig utána csináltuk. Nagy koncentrálások közepette voltam, hiszen egy egyensúlyi gyakorlatot végeztünk, mikor kinyílt az ajtó és egy olyan személy bukkant fel, akire álmomban sem számítottam volna.

Hirtelen egyensúlyomat elvesztve legurultam a lasztiról, ráadásul valami hülye nyikorgó hangot is adott ki közben, ugyanis a hasam nedves volt az előző órai edzéstől és csak egy tornatop volt rajtam, ami még a köldökömig sem ér le, ezáltal a csupasz bőröm végighúzódott a gumilabdán.

- Blair? – hallottam a nevem. Zavartan felálltam a földről, s a fiú felé fordultam, aki az előbb nevemen szólított.

- Szia, Dominic. – igazítottam meg a ruháim. – Te itt? – próbáltam úgy tenni, mintha ez az előző cseppet sem lenne ciki.

- Muszáj edzeni. – mosolygott rám. Szintén mosolyogva bólintottam, ezzel egyetértést sugallva.

- Nic, ne tereld el a csajaim figyelmét, jó? – szólt közbe Ben humorosan. – Éppen órát szeretnék tartani. – tette hozzá, hogy szépítsen a megfogalmazáson.

Kailára néztem, hogy vajon ő is ugyanúgy el van-e kápráztatva. Igen, el volt. Visszatéztem Domini…vagyis Nicre, aki legnagyobb örömömre éppen a testem valamely pontját fürkészte. Ez mérhetetlenül jól esett. Azt hiszem, halványan el is pirultam.

- A gépeknél leszek. – mutatott a gépek felé, miközben Benre nézett, de mikor elindult, egy utolsó, mosolygó pillantást még vetett rám. Ismét zavarba jöttem.

- Jól van, Csipkerózsika, folytassuk az órát. – szólt közbe Ben vigyorogva.

- Csipkerózsika? Miért pont Csipkerózsika? – ráncoltam a homlokom, s leültem a labdára. Ben felkunkogott, majd nagyot sóhajtva, de még mindig mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem tudtam megállni, hogy ne tekintgessek rá. Annyira vonzó volt. Az arca nagyon megfogott. Babaarcú, mégis férfias. A teste szintúgy lenyűgöző. Atlétát viselt, ami jól kiadta felsőtestének kidolgozott alakját. Tekintetünk nem egyszer találkozott, s bár minden alkalommal azonnal elkaptam a pillantásom, örömmel töltött el, hogy a következő alkalommal ismét rám nézett.

A sarokba lerakott, egy üveg vizem mellett megszólalt a telefonom. De aztán kiderült, hogy csak SMS.

- Megnézhetem? – néztem Benre. Mosolyogva bólintott. Gyorsan a készülékhez siettem, s megnyitottam az üzenetet, de előtte még feltűnt valami érdekes: a feladó Justin volt.

szóval ő Dominic.

Ez volt mind, ami a levélben állt. De megrémisztett. Itt van? Látja Dominicot? Vagy mire érti ezt?

- Baj van? – kérdezte Kaila. Rápillantottam, s automatikusan ráztam meg a fejem. Körbevizslattam az alsó szintet, majd az emeletet is, de nem láttam Justint, sem az ő bandájából valakit. Akkor miért mondja, hogy „szóval ő az”? Ez nekem úgy jön le, hogy most, ebben a pillanatban tudta meg. Vagy esetleg Carin mutatott volna neki képet?

Ismét kaptam egy üzenetet.

 nem látsz? :)

Szóval itt van. Kissé dühösen csaptam a kezem a combomhoz, ehhez pedig egy szemforgatás járult. Igen, jól látja, hogy nem látom.

- Blair, folytathatjuk az órát? – nyaggatott ráadásul Ben is.

- Ben, tarthatnánk 5 perc pihenőt? Kis…problémám akadt. – próbáltam olyan kifejezést találni, amivel még jobban rávehetem a szünetre.

- Még csak most kezdtük el az órát. – nézett rám rosszallón.

- Jó, rendben. – sóhajtottam fel. Leraktam a telefonom az eredeti helyére, s még mindig a helyiséget pásztázva ültem le a labdámra.

- Te valakit nagyon keresel. – gyanakodó pillantást mért rám Ben.

- Csak nem Dominicot? – bökött meg Kaila vigyorogva.

- Nem, nem őt. – ráztam a fejem. Ha tudnák, hogy én kit keresek…!

Folytattuk az órát. Felüléseztünk. Először labdán, aztán talajon. 4x8-at csináltunk, amit fél perces pihenők után még kétszer ismételtünk.

Éppen ráláttam a velünk szemben lévő sarokban a balett teremhez hasonlító részlegre, így azt is láttam, hogy pár fiú és lány odamegy. Először nem láttam ebben semmi különöset, hiszen attól, hogy ott van egy balett korlát, még tudnak más koreográfiákat is gyakorolni a tükör előtt. Ám mikor megpillantottam a csapat egyik tagját, egyszerre mosolyodtam el és jöttem zavarba.

Justin rám pillantott, tényleg csak egy futó pillantás erejéig, majd 3 fiúval és 3 lánnyal az oldalán beállt a tükör elé, nekem oldalasan. Aztán egy fiú és egy lány mégiscsak kiállt, így öten méregették saját magukat a tükörben. Justin elfordult, de amint később rájöttem, csak azért, hogy a másik falon lévő tükörbe nézzen, ami velem szemben volt. Tekintete ismét megtalálta az enyém, de olyan gyorsan el is kapta azt, mint ahogy rám nézett.

- Blair! 5…6…7…gyerünk! – noszogatott edzőm.

- Ben, akkor most tarthatunk 5 perces szünetet? – próbálkoztam be.

- Mi van ma veled, Törpilla? Sosem vonakodtál még ennyire az edzéstől.

- Nem, most sem vonakodom, csak… - de nem tudtam, hogyan magyarázzam meg. Mondjam ki kerek perec, hogy ki az oka kérésemnek? Úgyis látnák, hogy kihez megyek oda, ha odamegyek. – Látjátok ki van ott? – mutattam a táncoló emberek felé. Mindketten odasandítottak, s hunyorogva kerestek valaki olyat, akire gondolhatok.

- Justin….Bieber? – esett le Kaila álla. Szerencsére nemhogy nem mondta hangosan, hanem még suttogott is.

- Honnan ismered? – kérdezte Ben azonnal. Neki úgy látszik nem nagy szám.

- Hosszú történet. – mondtam egyszerűen. – Azért szeretném az 5 perces szünetet, hogy oda tudjak menni hozzá, különben meg fog sértődni. – forgattam a szemem. Előre láttam, hogy milyen gonoszul csipkelődne, ha nem mennék oda.

- 5 perc. De aztán elmondod, hogy honnan ismered és hogyhogy ilyen jóban vagytok. – mondta Ben szigorúan.

- És nekem is. – harapott ajkába Kaila.

- 5 perc és itt vagyok. – pattantam fel.

Magabiztosan indultam el feléjük, de alig tettem három lépést, elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet ez? Odamenni Justin Bieberhöz nyilvánosan? Ráadásul a csapata előtt? És ami még lényegesebb: Dominic előtt? Hiszen ő is lát. A terem másik végében edz.

Lábaim nem futamodtak meg az agyammal ellentétben. Továbbra is tartották a menetet. Ahogy közeledtek, tekintetem megállt egy ismerős arcnál: Moshe volt az. Megijesztett, ahogy méregetett. Szerintem tudta, hogy semmi rossz szándékom nincs, de mivel még alig ismer és neki Justint kell védenie, készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban ugorhasson. Eleresztettem egy mosolyt, hátha azzal kicsit megbékítem. Aztán úgy helyezkedtem, hogy láthassam Justint és ő is engem, de mégse legyek útban. Erősen koncentrálva méregette magát a tükörben, miközben valami profi táncot nyomott. A kötött mozdulatoktól és testére simuló pólója miatt szépen kirajzolódott felkarján a kezdetlegesen kidolgozott izma. Ahogy teltek a másodpercek, én pedig néztek a koreográfiát, könnyen megállapíthattam, hogy nagyon jó táncos. Olyan könnyedén mozgott és olyan szabadon, hogy akár Chris Brown utódja is lehetne. Azért még kell gyúrnia, hogy őt behozhassa, de ha csak magát Justint nézzük, tényleg nagyon jól nyomta.

- Itt hiányzik valami. – állt meg az egyik táncos. Mindannyian felhagytak a tánccal, s egymásra néztek. Kezdtem azt hinni, Justin nem vesz észre. Itt állok, mint egy szerencsétlen és ő rám sem hederít. Talán mégis rossz ötlet volt idejönni.

- Találj ki valamit, haver. – mondta Justin, majd felkapott egy ásványvizes üveget a padról, mire a táncosok szétszéledtek.

Lehajtott fejjel a tükör széléhez slattyogott, alig fél méterre tőlem, nekidőlt és belekortyolt vizébe.

- Szia neked is. – néztem fel rá. Megállt a kortyolásban, majd elvette szájától az üveget és rám nézett.

- Ó, szia, észre sem vettelek eddig. – mosolygott rám.

- Igazán? – vontam fel egyik szemöldököm, majd megforgattam a szemem. Ő ezen csak felnevetett.

- Azt hittem, nem fogsz idejönni. – váltott komolyabbra. – Túl sok a szemtanú, te pedig nem akarod, hogy bármiféle közöd legyen Bieberhöz.

- Gondoltam, inkább nem leszek bunkó. 5 percre elengedett az edzőm. – pillantottam hátra Benre, aki éppen minket méregetett.

- Szóval ő Ben. Fogjuk rá. – mozgatta meg kezét a levegőben, ezzel jellemezve Ben külsejét. – Ő pedig ott Dominic. – döntötte jobbra a fejét vigyorogva, hogy mutassa az irányt.

- Piszokhelyes és nagyon cuki. – haraptam ajkamba mosolyogva.

- Hmm… - gondolkodott el csücsörítve, majd inkább még egyszer beleivott az üvegbe, aztán becsavarta.

- Jól nyomod. – böktem arra a helyre, ahol az előbb táncolt. Őt sem hagyom már akkor ki a bókból.

- Te is. – mosolyodott el. Összezavarodva méregettem, ugyanis nem értettem, mire mondja. Aztán félénken végignézett rajtam, majd halkan megköszörülve a torkát visszanézett szemembe.

- Oh. – hajtottam le a fejem kuncogva. – Nos…erre nem tudom, mit mondjak. – néztem fel rá nagy levegőt véve.

- Éppen megdicsértelek. Egy köszönöm jár. – fonta össze karját, miközben legörbítette szája sarkát, ezzel sértődöttséget mutatva.

- Akkor köszönöm. – forgattam meg a szemem mosolyogva.

- Nem írtál a vásárlással kapcsolatosan. – vetette szememre.

- Ja, igen. Sajnálom, csak tegnap este…hát…nem éppen kellemes hírt kaptam és…nos…

- Sírtál? – találgatott. Nagyot nyelve bólintottam. – Majd elmondhatod, ha akarod. – mosolygott rám kedvesen. Ismét bólintottam, s megeresztettem egy mosolyt. – Este 7-től szerintem szabad vagyok. – dőlt neki vállával a tükörnek.

- Biztos vagy benne, hogy vállalsz egy fuvart és vásárlást egy ilyen csajjal? – nevettem fel.

- Ilyen milyen? – mosolygott.

- Ilyen…hát…nem tudom. Én külön műfaj vagyok a vásárlásban. Nem vagyok könnyű eset. – nevettem fel zavartan. Mivel fel volt kötve a hajam, így nem tudtam beletúrni, helyette kilazult tincseimet simítottam fülem mögé.

- Te semmiben nem vagy könnyű eset. Már hozzászoktam. – vigyorodott el.

- Helyes. – bólintottam. Láthatólag nem ezt várta, hanem tiltakozást, de ezzel csak én kerültem magasabbra.

- Akkor 7 után, ha elkészültél, gyere a szobámhoz. Persze, csak ha neked jó.

- Jó. – bólintottam mosolyogva. – Most viszont megyek, mert Ben szerintem már kezd ideges lenni. – forgattam meg a szemem. – Jó gyakorlást nektek. – utaltam a táncra.

- Neked pedig jó edzést. – mosolygott. Ellökte magát a tükörtől, de nem mozdult előlem. Úgy láttam, ő is azon gondolkodik, amin én: hogyan köszönjünk el. Az örökös kérdés. Amit ismét én oldottam meg. Határozottan, mégis gyengéden fontam át egy pillanat erejéig a nyakát, míg ő szokásosan derekamat húzta magához. Elválásom után rámosolyogtam, majd két lépés hátrálás után megfordultam és visszasiettem az én reszortomra.

- Nekem itt valami bűzlik. – nézett Ben ugyanolyan gyanakvóan, mint mikor elmentem.

- Justinnal? – foglaltam el a helyem.

- Nem. Veletek. – utolsó szava meglepett.

- Még csak barátok sem vagyunk. Nem kell semminek bűzlenie, Ben. – ráztam a fejem ellenkezőn. Gondolkodva pásztázott, s végül annyiban hagyta a dolgot. – Ja, és Kaila… - fordultam felé. - Erről kérlek senkinek egy szót se!

- Rendben. – bólintott azonnal, mosolyogva.

14. Edzések

Sziasztok drága Olvasóim ! :)


Mérhetetlenül jól esett / esik, hogy összejött az a bizonyos 10 komment, legalábbis emlékezetem szerint. :) És eléggé csúnya dolog tőlem, hogy lassan egy hónapja nincsen rész. De most itt van, és ezentúl belehúzok, hogy megpróbáljam ezt a blogot is olyan ismertté tenni, mint a másik blogomat. Remélem ebben számíthatok rátok. :)
A következő rész már félig megvan, tehát ha nem szűkölködtök a kommentekkel, akkor talán még az elkövetkezendő héten is jöhet az a bizonyos rész. Tehát hajrá, lányok! :)
Ennyi lenne mostanra. Remélem várjátok a következő részt, mivel ez éppen úgy fejeződött be, hogy kérdéses a vége. :)

Kellemes Olvasást.❤

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Utálom ezt a hangot hallani, annak ellenére, hogy az egyik kedvenc zeném szólal meg ilyenkor.

Úgy döntöttem, elkerülöm a szenvedést. Így a lassú kikecmergés helyett gyorsan lerántottam a takarót, és kiugrottam az ágyból. Kisebb szédülés követte ezt a tettem, de hamar megtaláltam az egyensúlyt. Utam a fürdőszobába vezetett, ahol nekikezdtem hajam bogozásának. Percek alatt rendbe szedtem, ezután pedig alaposan megmostam a fogam. Semmi egyebet nem csináltam magammal, mivel úgyis a szakmaisok végzik majd el a dolgokat.

A bőröndömből kikaptam egy egyszerű csőfarmert, valamint egy inget. Éppen ekkor csengettek.

Sietve indultam az ajtó felé.

- Jó napot, Ms Collins. – köszöntött kedvesen a pincér.

- Jó napot. – mosolyogtam, szemeim felcsillantak a fincsi kaják láttán. Betolta a pincér a gurulós asztalt. – Nagyon szépen köszönöm.

- Ha végzett, hívja ugyanazt a számot, amit tegnap, és jövünk a felszolgálóasztalért.

- Rendben. – bólintottam.

- Jó étvágyat a reggelihez! – elmosolyodott, majd kiment.

- Na, együnk. – dörzsöltem össze a tenyerem, s lehuppantam az ágyra. Onnan tökéletesen elértem a keskeny vasasztalt, mely bézs színű terítővel volt fedve.

Kényelmes megoldás ez számomra, hogy lehet reggelit rendelni. Így sokkal egyszerűbb, még ha belekerül egy-két dollárba is, de legalább nem kell még hamarabb felkelnem, hogy legyen időm lemenni, enni, meg még vissza is jönni.

Elfogyasztottam a pirítóst, és a tojást, majd letelefonáltam az étterembe. Gyorsan magamra kapkodtam a kikészített ruháimat, s mire felhúztam a csizmám, csengettek is. Ismét ajtót nyitottam, a pincér pedig elvitte az asztalt. Nem sokkal később én is elhagytam a szobámat, de előtte még feljegyeztem egy papírra pár dolgot, többek között azt is, hogy ne felejtsek el beszélni Carinnel.

~*~

A fotózás egész gyorsan elment. Nagyon jó fotóst fogtam ki. Egyrészt nagyon jól dolgozott, másrészt pedig eléggé vicces alak volt, így a nevetős és vigyorgós képeknél nem volt nehéz 32 fogas mosolyt villantanom. 3 kollekcióban is pózoltam, nekem az egyik személyes kedvencem egy királykék koktélruha volt. Irtó jól nézett ki.

A munka befejeztével viszont le kellett vennem, sajnos. Az öltőzőből egyszerre léptem ki egy velem egyidős lánnyal, akit már látásból ismerek. Ő is „közénk való”.

- Szia. – köszöntem oda neki.

- Szia. Végeztél te is? – jött felém.

- Igen. Jó is, mert a lábam már kezdett fájni a 8 centis magas sarkútól. – nevettem fel.

- Én holnap fogom az elegáns vonalat képviselni. Szerintem te pedig a sportosat, mert nekem ma volt az.

- Már alig várom. – mosolyogtam.

- Brooklyn Light. – nyújtotta a kezét.

- Blair Collins. – ráztam meg. – Honnan jöttél?

- Denver.

- Hú, az elég messze van. – nevettem fel.

- Valamit valamiért. – nevetett velem. - És te?

- Toronto. Kanadai vagyok. – válaszoltam egy mosollyal.

- Jó neked. – húzta el a száját.

- Miért? Amerikainak is jó lenni, nem?

- De, persze. Csak tudod, van egy dolog, ami miatt kanadai akarok lenni.

- Szabad tudnom? – kérdeztem kedvesen.

- Azért, mert Justin Bieber is az. – a szívem egy pillanatra megtorpant. Nagyot nyeltem neve hallatán.

- Ó, értem. – bólogattam mosolyogva, és csak remélni tudtam, hogy nem vett semmit észre rajtam. – Rajongó vagy?

- Belieber. – nevetett fel.

- Az én legjobb barátnőm is az.

- Már háromszor is voltam koncerten, de egyszer sem láthattam őt 50 méternél közelebbről. – mesélte úgy, mintha valami égbekiáltó fájdalom lenne ez. Számomra ez felüdülés lenne, ha távol maradhatnék tőle. Ám elfogott a bűntudat. Más, aki ennyire szereti, nem is tud a közelébe jutni, én pedig, aki utálom, szinte bármikor bekopoghatnék az ajtaján, ha olyan kedvem lenne. De ilyen sem mostanában lesz…

- Én egyszer voltam, de akkor is csak azért, mert a barátnőmet kísértem el. Egyébként nem bírom a gyereket. – kuncogtam.

- Pedig komolyan mondom, nagyon hasonlítasz az egyik OLLG-jére. – döntötte oldalra a fejét, és úgy fixírozott.

- Az micsoda? – próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám. Nagyon nem akarok semmiféle kapcsolatban állni Belieberökkel. Ha félre tudjuk tenni ezt a témát, amikor egymással vagyunk, akkor bírom a csajt, és nincs vele gond, de ha nem fog menni, akkor inkább nagy ívben elkerülöm.

- Hosszú történet. – legyintett mosolyogva.

- Majd egyszer elmondod. – zártam le ennyivel. – Most viszont megyek, mert 10-től táncóra. Neked is?

- Nekem is. Szerintem mindenkinek.

- Hát akkor…ott találkozunk. – mosolyogtam.

- Így van. – bólintott ő is mosolyogva. – Szia. – intett félénken, én is köszöntem, majd elindultunk az ellenkező irányba.

A szobámba érve ijedten vettem észre, hogy már csak negyed órám van. Pillanatok alatt vedlettem át valami laza cuccba, ami egészen pontosan egy melegítőnadrágból és egy egyszerű pólóból állt. Aztán sietve indultam a táncterem keresésére. Úgy sejtettem, hogy valahol ott lesz, ahol a „tárgyalóterem” van. Ám annak megtalálása sem volt könnyű.

Rövides bolyongálások után eljutottam abba a kis köraulába, ahonnan az ajtók nyílnak. Bevallom, elfogadtam volna egy kiskutyust az oldalamra, aki mindig követ, és nem hagy egyedül lenni. Mert igencsak kellemetlen érzés volt a tudat, hogy senkire sem támaszkodhatsz. Otthon ott volt nekem Cassie és Denise, akikkel a kínos pillanatokból is kihúztuk magunkat egyetlen nevetéssel. De ha én elkezdek magamba nevetni, azt hiszem meglehetősen furcsán néznének rám.

Kettőt kopogtam a Táncterem feliratú ajtón, majd benyitottam.

- Nézzenek oda! – tette csípőre a kezét a tanár. Szúrós tekintete miatt belém nyilallt a félelem. – 12 perc. – nézett órájára.

- Elnézést a késésért… - automatikusan jött a magyarázat, pedig nem is voltam benne biztos, hogy késtem. Bár hosszas kószálásom után nem lenne meglepő a késés.

- Hol voltál? – kért számon. Becsusszantam az ajtón, és bezártam magam mögött.

- Nemrég ért véget a fotózásom, és alig volt időm átöltözni. Aztán pedig itt-ott eltévedtem idefelé jövet.

- Állj be. – bökött morcosan állával a többiek felé. Mélyet szippantottam a körülöttem felengedett levegőből, majd fejemet lehajtva beálltam a második sorba, legszélre.

- Rendben, lányok, kezdjük egy kis beszélgetéssel. Ez azt jelenti, hogy én beszélek, ti pedig leültök és hallgattok. – erre mindenki leereszkedett a földre, én maradtam egyedül állva.

Azonnal levágtam magam a padlóra, nem foglalkozva annak keménységével. Félénken pillantottam fel a tanárra, aki kissé mérgesen nézett vissza rám. Most komolyan kipécézett magának engem, és minden mozdulatomért ilyen pillantásokat fogok kapni? Bár, ha belegondolok, lehet jó is, hogy csak pillantásokat, és nem egyebeket…

- Tehát. Az újonnan érkezők számára még egyszer elmondanám, hogy Gaby Whitemarie-nek hívnak. Én leszek itt tartózkodásotok ideje alatt a fitnesztanárotok. Gondolom felvetődött bennetek a kérdés, hogy miért kellenek ilyen órák, mikor ti modellkedni jöttetek ide. Nos, a válasz azt hiszem logikus. Mivel modellek vagytok, így nem mindegy milyen az alakotok. Azon fogunk dolgozni, hogy karcsúvá tegyünk titeket anélkül, hogy egy szál béllé lefogyasztanánk benneteket. Ezt pedig sok-sok erősítéssel, illetve tánccal fogjuk elősegíteni. – papolt. Eközben volt időm végignézni a társaságon. Azok voltak itt, akik a „tárgyalóteremben” is, de voltak teljesen újak, számomra ismeretlenek is. – Kezdjünk is neki. Vegyen mindenki 2 darab, 1 kilós, rózsaszín súlyzót a polcról. – utasított.

Percek alatt megtettük, amit kért. Velünk szemben állt, teljes fittséggel, kidolgozott hasizmokkal – amik a top rövidsége miatt teljesen kilátszottak – és feszes combokkal. Megnézném, hogy járja a tangót ezekkel a merev testrészekkel.

A bemelegítés abból állt, hogy bicepszre, tricepszre, hasra, fenékre, combra és hátra gyúrtunk. Azt hittem, hogy majd a súlyzóemelgetéssel szépen elleszünk, izzadás nélkül átvészelem, de ennek a nőnek olyan gyakorlatsora volt, hogy az utolsó mozdulatsort már remegő porcikákkal végeztem el. Számon éreztem az erőteljes kiszáradásomat.

- Akkor ennyi volt mára. – állt fel lihegés nélkül. Csupán a homloka volt enyhén nedves, de semmi több.

Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem én voltam az egyedüli, aki kezét-lábát elengedve kifeküdt a földön. Nagyon jó érzés volt.

Ám pár perc múlva nagy pofon ért, mikor egy újabb tanár jött be, aki Gabyt váltotta. Aztán mintha a pofon helye begyógyult volna a látvány miatt. Egy eléggé jó vágású, sármos pasi jött be, kezében egy magnóval.

- Blair, szia. – csúszott mellém vigyorogva Brooklyn. – Elfáradtál?

- Nem kicsit. – nevettem fel kínosan. – Ő minek jött be? – szememmel a férfi felé böktem.

- Nem tudom, de nem rossz pasi. – harapott ajkába.

- Nekem mondod? – vigyorodtam el.

- Sziasztok, csajok. – fordult felénk mosolyogva, miután sikeresen bedugta a magnót a konnektorba. Egyöntetűen hangzott fel a válasz. – Brenton Curtis vagyok, a tánctanárotok. – mosolya sokkal megnyerőbb volt számomra, mint az előző banya murcis arca. – Az egyszerűség kedvéért Ben.

Jobban megnézve őt arra jöttem rá, hogy irtóhelyes pasi. Kék szemei vannak, barna tüsis haja, kidolgozott teste, ami tánc közben csak még jobban nézhet ki. El tudtam volna képzelni egy kifutón.

- Egy gyors felmérés. Ki szeret táncolni? – mosolyogva nézett végig a tömegen.

Határozottan nyújtottam fel a kezem, ezzel beindítva a többieket is; sorban emelkedtek fel a kezek.

- Te voltál az első. – mutatott rám. Megremegett a gyomrom. – Hogy hívnak?

- Blair. – mosollyal próbáltam álcázni félénkségem.

- Igyekszem megjegyezni a neveket. Előre is elnézést kérek, ha nem fog menni. – ez félig nekem szólt, félig pedig mindenkinek. – Akkor kezdjük is.

Több, mint fél órát táncoltunk, de korántsem volt annyira fárasztó, mint a boszorkány 20 perce. Csakis azért éreztem magam fáradtnak, mert az előző órán kifulladtam. És ez sajnos kihatott erre az órára is, ugyanis nem bírtam olyan könnyen az ütemeket, mint általában. A végén már nehezemre esett a fejkörzések végrehajtása, valójában eléggé szédültem a folyadékhiánytól.

- Rendben, hölgyeim, mára ennyi. – kapcsolta ki a magnót Ben. – Jó vagy, csajszi. – kacsintott rám. Hmm? Ez nekem szólt.

- Öhm…köszönöm. – ismét mosolyom mögé bújtam.

- A többiek is szuperek voltak, és ha így folytatjuk, akkor biztos lesz a szép alak. – bíztatott minket. – A következő óránk, bevallom, gőzöm sincs mikor lesz, de itt leszek, és remélem ti is. Hát akkor, ennyi. – csapta össze kezét zárásképpen, mire mindenki fellélegezve rohamozta meg az ajtót.

Utolsó előttiként hagytam el a termet, ám szívem szerint még maradtam volna egy beszélgetés erejéig ott. Na mindegy. Jó pasi, persze, de azért egy húszas pasi nem kéne nekem… Merthogy 25 éves már tuti van.

A teremből kilépve egy pillanatra összefolyt előttem a világ. Emiatt eléggé megijedtem, főleg amikor ezt egy kisebb részeges mozdulat is követte, azaz egyensúlyvesztés. Ó, szuper. Megint előjön a folyadékhiány káros hatása?

A tömeg elkezdett feloszlani, és örültem neki, hogy most senki nem akart megállni egy bájcsevejre. Talán máskor, de nem most. Valamivel könnyebben találtam rá a visszafelé vezető útra, de ezt az is elősegítette, hogy nagyon vissza akartam jutni a szobámba.

Minden flottul ment egészen addig, mígnem megpillantottam a liftet. A gondolat, hogy nekem abban a dobozban kellene kibírnom 6 emeletnyi „utazást”, felforgatta a gyomrom. Jött a hányinger. Azonnal 90°-os fordulatot vettem, és a lépcsőházban indultam el. Két emelet után rájöttem, hogy ez sem volt a legjobb választás. A szervezetem így is kimerült, erre már csak hab volt ez a sok lépcsőfok. Nagy nehézségek árán már elértem a 4. lépcsőfordulót is, és éppen fordultam volna az 5.-re, mikor úgy megszédültem, hogy nem találtam a korlátot.

Okosan próbáltam gondolkodni, már amennyire tudtam, így hagytam a korlátot, és a falat tapogattam ki. Mély levegőt véve támasztottam neki a hátam, tenyeremet homlokomra szorítottam. Percekig állhattam így, s hálát adtam most a fentieknek, hogy nem küldött erre egy lelket sem.

De elszóltam magam. Fentről lépteket hallottam közeledni. Megszólalt valami zene, aztán elhallgatott, és valaki beszélni kezdett. Talán telefonál. A hang nem volt ismeretlen, de nem tudtam beazonosítani. Mégis jobbnak láttam kerülni a feltűnést, így beálltam a sarokba, és próbáltam úgy tenni, mintha várnék valakit, vagy nem is tudom. Egyszerűen csak védekeztem.

A közeledő hang egyre ismerősebbnek tűnt, léptei szaporasága pontosan megegyeztek az én rosszulléti skálámmal. Egyre szaporábban lépkedett, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Mélyeket lélegeztem, ám gyorsan is, így nem megfelelően jutott tüdőm az oxigénhez.

A hang immáron közelről szólt. Nagyon ismerős volt, de nem ugrott be arc a fejemben.

De ez a hang a következő pillanatban megszűnt, a léptekkel együtt. Szívem hevesen vert egyrészt a kevéske izgalomtól, másrészt viszont rosszullétem miatt. Úgy éreztem, menten összeesek. Így hát homlokomat a hideg falnak nyomtam, s mély lélegzetet vettem.

- Elnézést. – alig két méterről jutott hozzám a hang. Remegő testem jelezte, hogy nem bírja. Vagy leülök és iszok, vagy legyen képszakadás. Mit sem törődve az aggódó hanggal, tovább küzdöttem a lábon állásért.

Hallottam, hogy közelebb lép, és rövid idő után kifújja a levegőjét.

- Blair. – hangjában egyszerre volt jelen a felismerés, az aggodalom, és a kíváncsiság is. – Te mit csinálsz itt? – nevetett fel.

Érzékeltem, ahogy mellém lép, és felkaromnál fogva maga felé fordít, ám gyengéd érintése ebben a pillanatban túlságosan erős volt. A fordulattól összezavarodott a fejem, a fal elment tőlem, így testrészeim feladták a szolgálatot. Lábam összecsuklott.