26. Az a bizonyos fiúmodell...beszélgetés a kosárpályán Vele

Halihóóóó, emberkék! ♥:)
Gyorsan el is mondanám, hogy a címen ne nevessetek, tudom, hogy borzalmas:D De nem jutott eszembe semmi jó összefoglaló.
És akkor örömmel bejelentem, hogy a fényévekkel korábbi jelentkezésem óta ismét itt vagyok:) A suliban sok témazárót kikaptunk, írtunk is még 1-2 dologból, közben osztálykirándulás is volt, magándolgokat is el kellett rendeznem, egyszóval sok minden összejött, ez a magyarázata a hosszas kimaradásomnak.
Kicsit ismét szomorkodtam, hogy kevesebb komment jött a vártnál, de azt hiszem elfogadom, hogy ennyi lesz:D és továbbra is reménykedem, hogy mégsem:)
Túl sok mindent nem akarok most írni, csak még annyit, hogy ezt a részt tegnap 11-ig írtam, a szemem már égett, hogy nyitva kell tartanom, de befejeztem. Ennek viszont az volt az "ára", hogy a saját érzésem kihatott a részre és a szereplők is meglehetősen fáradtak voltak:D de aztán rájöttem, hogy ezt még jóra is fordíthatom, úgyhogy ma úgy döntöttem, hogy nem írom meg újra vidámra:)
Ui.: Poppy-tól és JennyferBokortól ezúton is elnézést kérek, hogy pont nektek nem tudtam válaszolni. most bepótolom majd! :))
És akkor...
Kellemes Olvasást.♥

Érdekes volt félálomban lebegni. Az agyam egyik fele még álmodott, a másik fele már pontosan tudta, hogy mindjárt megszólal a csörgőórám, de még nem billentem át egyik oldalra sem. Nem szeretem ezt az állapotot. De pillanatokkal később meg is szabadultam ettől, hiszen kedves iPhone-om megrezgett az éjjeliszekrényen, s mielőtt elkezdődhetett volna a zene, ki is nyomtam. Átfordultam a másik oldalamra, ami nem volt jó ötlet. Eszembe jutott, hogy ugyanígy fordultam oda egy reggel Rickhez. Kirázott a hideg az emléktől. Még mindig nem felejtettem el őt és nem is fogom. De hogy jutott ez most eszembe…?!

A napot rögtön Jenny magánórájával kezdem. Aztán jön egy csodás edzés Bennel. És a nap zárásaként, hullafáradtan még egy fotózásra kell mennem.

Gabonapelyhet választottam reggelire, aminek elfogyasztása után fogat mostam, felöltöztem, megcsináltam a hajam és felraktam egy alapsminket. Közben azon gondolkodtam, hogy mennyire unalmas itt az élet. Folyamatosan csak fotózás, amit persze élvezek, de ezen kívül csak edzés van, meg tanulás. És ha ezt nézzük, akkor jó, hogy van Justin, mert vele néha kimozdulok meg hülyülök. Apropó, a tegnap…ötletem sincs, hogy mitévőnek kellene lennem ezzel kapcsolatban. Igen, arra rájöttem, hogy igaza van és jogosan próbálja megszerettetni magát velem és próbál barátkozni, de nekem ez még mindig furcsa. Geraldinenak könnyebb lenne, mert neki már volt dolga hírességekkel, de én eddig még csak a saját testvéremmel találkoztam, aki híres volt.

Elindultam az órára. A lépcsőházat választottam most. A nagy, fehér ajtó eléggé nehezen nyílt, de pont jött egy férfi és átvette tőlem a nehezét. Szerencsére ellentétes irányba mentünk tovább, meg ő amúgy is sietett. Végül lefordultam jobbra, s megérkeztem arra a csendes folyosóra, ahol Jenny szobája található. Épphogy lefordultam, a folyosó végén megpillantottam 3 férfit. Éppen nagyban nevettek, de közben nagyon siettek. Gyors léptekben haladtam az 5 ajtóval arrébb található terem felé, s mikor már egész közel voltam, a három ember közül az egyik – aki eddig alig volt látható a másik két ember takarása miatt – hátrafordult az egyik férfihez és rávigyorgott.

Figyelmetlenségem miatt az ajtókártyám kiesett a kezemből, így le kellett hajolnom érte, de mozgásommal felkeltettem magamra a figyelmet, ugyanis mikor felegyenesedtem, a vigyorgó férfi – fiú – rám nézett. Meglepődöttségem miatt lépteim lelassultak, de szaporáztam őket. Vigyorát kedves mosolyra váltotta, tekintetét rajtam tartotta. Félénken integettem neki, mire boldogan visszaintett.

Végre elértem az ajtóhoz. Leszegett fejjel kopogtam, s az ajtó nyitódását vártam.

- Szia, Blair. – jelent meg előttem Jenny mosolyogva.

- Jó reggelt! – mosolyogtam vissza. Hátrébb lépett, hogy bemehessek. Utolsó pillantásként oldalra néztem, hogy ott van-e még a fiú. A liftben állt, mosolyogva és engem nézett, de a liftajtó hirtelen bezárult, így megszakadt a kép, én pedig beléptem az ajtón.

~*~

Ben kikapcsolta a magnót, mire az egész csoport fellélegzett. Ez mindig azt jelenti, vége az órának. Ez különösen fárasztó óra volt. Új elemeket talált ki, és mivel már alapból volt egy kis izomlázam, nehezebben ment a végrehajtása. De hogy most milyen izomlázam lesz még csak…!

Ben elmondta a szokásos szövegét, de én ezalatt megint csak a felsőtestét bámultam. Oké, néha azért figyeltem a szövegre is…vagy legalábbis úgy látszott, főleg mikor a szép szemét bámultam.

A csoport egy emberként kezdett kiözönleni a teremből, így úgy döntöttem, hátramaradok, hogy ne nyomjanak össze.

- Szia, Ben! – köszöntem oda mosolyogva.

- Jó voltál ma is, Blair. – kacsintott rám, amitől mosolyom még nagyobb lett.

Oldalról közelítettem meg az ajtót, így csak remélni tudtam, hogy mikor lefordulok, nem ütközök bele senkibe.

- Au! – jött automatikusan a hang a kisebb fájdalomhoz, amit az ajtó okozott.

- Ó, bocsáss meg! – kapott utánam egy kar, hogy ha el akarnék esni, ne tegyem. Meglepődve néztem fel a kar tulajdonosára, s egyszerre 2 dolog jutott eszembe: elsőként az, hogy nem is egy ajtónak, hanem egy embernek mentem neki; másodszor pedig, hogy ez az ember egy piszkosul helyes fiú.

- Semmi…gond. – nyeltem le a torkomat zavaró gombócot. A fiú elmosolyodott, s elengedte a kezem. Lepillantottam az általa előbb fogott testrészemre, majd visszanéztem rá. Még mindig ugyanolyan észbontóan helyes volt.

- Te is modell vagy? – kérdezte kedvesen.

- Igen. – bólintottam. Azt hiszem, kicsit el voltam varázsolva. Ez a pasi tényleg irtózatosan helyes. Bár azt nem értettem, hogy mire volt ez a kérdés. Én még sosem láttam őt a modellek soraiban.

- Akkor még fogunk találkozni.

- Igen? – mosolyodtam el. – Hogyhogy?

- Én is…

- Dominic! – erre felkapta a fejét. Dominicnak hívják. De édes.

- Legközelebb elmondom. – nevetett fel. – Még egyszer bocsi az előbbiért. – célzott az „ütközetre”.

- Én bocsi, nem figyeltem. – túrtam idegesen mosolyogva a hajamba.

Rám mosolygott, majd arrébb állt, én pedig elmentem mellette. Ajkamba harapva állapítottam meg, hogy szívem őrülten dobog. Visszanéztem, hátha még ott áll, de már bement.

~*~

Pózolgattam…pózolgattam…és ismét csak pózolgattam. Ez a fotózás borzasztó egyhangú volt. Gabe-nek elment a hangja, mert beteg, így semmi viccet nem mondott. Ráadásul szőrmekabátban fotóztak legalább negyed óráig és ez elég volt arra, hogy megsüljek.

Alig vártam, hogy elhagyjam az öltözőt. Ez a fotózás maga volt a kínzás. Semmi érdekes nem történt.

Szokásos monotonsággal ballagtam fel a 6. emeletre. A karórám 6 órát mutatott. Eszembe jutottak Justin szavai. „…de 7-re visszaérek.” Egy óra múlva máris 7. Nagyon gyorsan elrepült ez a nap.

- Blair! – ütötte meg egy hátam mögül érkező hang a fülemet. Összerezzenve fordultam az ismerős dallam felé.

- Szia. – mosolyodtam el. – Rég láttalak.

- Nem kerestél. – ölelt meg mosolyogva.

- Sok dolgom volt. – húztam el a szám.

- Na persze, fogd erre.

- Sajnálom, Carin. Tényleg. Jelenleg is hulla fáradt vagyok. – nevettem fel erőtlenül.

- Ugyan, semmi. – simogatta meg az arcom. – Annak viszont nem örülök, hogy fáradt vagy, mert most akartam javasolni, hogy menj le a kosárterembe. – arcom rémültté vált.

- Mit akarsz te velem ott csináltatni?

- Menj le. – kacsintott rám. Meglepődötten néztem rá, de nem fejtette ki bővebben. – Most pedig megnézem, hogy Scooter a szobájában van-e már.

- Már visszajöttek Justinék? – kaptam el a kezét, mikor el akart menni mellettem.

- Ezt akarom megnézni. – mosolygott rám. Mindentudó pillantással elengedtem, majd adtam egy puszit arcára. Ő is visszaadta, majd a lift felé indult. Tehetetlenül azon gondolkodtam, most akkor bemenjek a 3 ajtóval arrébb lévő szobámba, vagy egyből menjek le a kosárterembe – megjegyzem, nem tudom miért.

Vállat rántva a lift felé slattyogtam, ami már rég elment Carinnel, így újra hívtam. Mégis jobb, mint lépcsőzni.

A recepciónál ismét a barna hajú csaj állt, akinek érzelemmentesen bólintottam köszönésképpen. Nem volt nehéz újra megtalálni a kosárpályát. Most is csodálkoztam, hogy miért nincs ott valami biztonsági, vagy valaki, hiszen ha nem mehet be akárki, mint például én, és mégis erre járok, mint például most, akkor hogy akadályozzák meg? Érdekes.

Gondolkodás nélkül benyitottam, az ajtó még csak meg sem nyikorgott. Nagyon menő hotel, hogy még egy tornaterem ajtó is zsírosan mozog. Bekukkantottam anélkül, hogy számítanék valamire. El nem tudtam képzelni, hogy Carin miért küldhetett le.

Amit viszont láttam, arra határozottan nem gondoltam.

A túlsó kosárpalánk közelében állt egy ismerős férfialak, kezét éppen dobásra lendítette, de a labda nem talált célba. Éppen elé pattant a palánkról visszapattant labda, így mozdulás nélkül dobhatott újra. Ismét félrecélzott. Felsóhajtva hátrahajtotta a fejét, majd vonszolva magát a palánk alatt halkan, folyamatosan pattogó labdáért ment. Visszaállt a helyére és újra dobott. Bezártam az ajtót és halkan, szinte zajmentesen lépdeltem felé. Én sem tudom, milyen okból, de ha már egyszer lejöttem, legyen értelme.

Újra dobott, de nem ment be.

- Ez rohadtul nem fair. – morogta halkan. Nocsak, meg van lepődve, hogy valami nem jön össze neki?

Megragadta a labdát, a 3 pontos vonalhoz lépett és dobott. „Csont nélkül” bement. A felezővonalnál jártam, mikor a labda visszapattant hozzá.

- Dobhatok? – kérdeztem halkan, de még így is meghallotta. Mikor hátrafordult és meglátott, mintha valami csodát látna, úgy meglepődött. – Ezt vehetem igennek? – léptem elé, kezéből kiütöttem a labdát, ami a földre esett, s mikor felpattant, elkaptam.

- Mit csinálsz itt, Blair? – vonta össze szemöldökét. Meg volt lepődve, rosszallta is, hogy itt vagyok, de közben azt is láttam rajta, hogy örül.

- Kosarazok. – emeltem meg a labdát, majd hasamhoz szorítottam, kezeimet lazán összekulcsoltam körülötte. Homloka nedves volt, még így is láttam. De ez cseppet sem volt rossz dolog, ugyanis pár első hajszálát átitatta, így azok rendezetlenül hullottak előre.

- Rosszul tudom, vagy tényleg húzós napod volt?

- Jól tudod.

- És még mindig kosarazni akarsz? – mosolyodott el. – Áruld el, miért vagy itt.

- Kosarazok. – hajthatatlan maradtam. Nem akartam megmondani, hogy Carin miatt vagyok itt, mert akkor le fogja őt támadni és kifaggatja.

- Akkor egyedül kell kosaraznod, mert én menni készültem. – sóhajtott fel.

- Fáradt vagy. – jelentettem ki nyugodtan.

- 1 óra alvás mellett milyen legyek? – nevetett fel.

- Kicsit többet kéne aludnod.

- Ha találsz még üres percet az órarendemben, azt teljes szívemből meghálálnám, hidd el. – vette ki kezemből a labdát. – Itt mi történt? – fogta meg felkarom, s végigsimított egy ponton. Felvont szemöldökkel odapillantottam. Egy csodálatos zöldes-lilás folt volt ott.

- Ezt én is kérdezhetném. – kuncogtam.

- Vigyázz magadra. – nézett fel rám.

- Senki nem halt még bele egy ilyenbe. – vontam vállat. Most jöttem csak rá, hogy sokkal másabb a légkör, mikor nyugodtak vagyunk. Mindketten elfáradtunk a mai naptól, így sem veszekedni, sem viccelődni sem nagyon bírunk. És emiatt teljesen más a hangulat. De nem rossz értelemben.

- Voltál vásárolni? – hátrébb lépett, a labdát felém pattintotta, amit sikeresen elkaptam. A 3 pontos vonalon kívülre álltam, bemértem a célpontot és dobtam. Belement.

- Nem. – fordultam Justin felé. – Te viszont azt mondtad, hogy csak 7-re érsz vissza. Még nincs 7.

- 5 dugó helyett csak kettőbe keveredtünk bele. – mosolyodott el.

- Ó, vagy úgy. – haraptam ajkamba. A felém guruló labdára néztem. – Nincs kedvem kosarazni. – húztam el a szám.

- Ennyit a nagy lelkesedésről. – csóválta meg a fejét kuncogva. Megmarkolta pólója alját és felhúzta, hogy megtörölhesse a homlokát. Reagálni sem volt időm, tekintetem automatikusan terelődött hasára. És be kell valljam, meglepett a látvány. Jobban ki van dolgozva, mint gondoltam. És hát…meglehetősen jól nézett ki. Eszembe juttatta Dominicot. De közben arra is felfigyeltem, hogy zöld boxer van rajta, aminek a fele simán kilátszott nadrágja alól, amit mellesleg majdnem elhagyott, mint mindig. Visszahúzta pólóját, s egy félénk mosolyt villantott rám.

- Érdekel a történet, hogy szó szerint belesétáltam ma egy irtózatosan helyes, Dominic nevezetű fiúmodellbe? – mondtam izgatottan.

- Köszönöm a kérdést, de el is mondtad a választ. – nevetett fel. – Beleszerettél?

- Milyen kérdés ez? Ez a dolog nem csak úgy megy. – nevettem most én.

- Tudom. Csak jól hangzott. – vont vállat mosolyogva. – Kíváncsi lennék a pasi kinézetére. Érdekel, hogyan néz ki egy általad irtózatosan helyesnek ítélt fiú.

- Majd lopok képet. Gabe ki szokott rakni jól sikerült képeket a táblájára. – kacsintottam rá.

- Szuper. – sóhajtott fel, majd hogy javítsa félreérthető sóhaját, elmosolyodott. Mintha nem örült volna annak, hogy ilyennek tituláltam el Dominicot. – Holnap mi dolgod lesz?

- A szokásos. Fotózás, edzés…ja, és egy megbeszélésem lesz Mishával.

- Fél 8-tól fel tudom ajánlani, hogy elfuvarozlak egy nagyon menő helyre. – mosolygott sunyin.

- Milyen helyre gondolsz? – hunyorogtam rá rosszallón.

- Valójában egy sima áruházra. Csak mert ha jól tudom, vásárolni szeretnél. – szeme tényleg arról árulkodott, hogy ennyiről van szó.

- Biztos jó ötletnek tartod, hogy veled menjek vásárolni? – gondolkodtam el.

- Nekem valójában mindegy, hogy meglátnak-e, vagy sem, mert semmi letagadnivaló nincs köztünk, már ha érted, mire gondolok.

- De nekem sajnos nem mindegy… - hajtottam le a fejem. – Mennyi az esélye, hogy meglátnának?

- Esélyeket latolgatni a celebvilágban lehetetlen. – húzta mosolyra ajkait.

- Átgondolom, és felhívlak vagy írok majd, jó? – mosolyogtam vissza.

- Ma? – csillant fel a szeme.

- Ma. – bólintottam kuncogva.

Boldogan elmosolyodott, nem mondott semmit. Nekem sem volt ötletem egy újabb témához, ennek ellenére nem volt kínos a csend köztünk.

- Sajnálom, hogy nem vagyok most formámban a humort illetően, de fáradt és álmos is vagyok egyszerre. Egyetlen órát aludtam éjszaka. – mentegetőzött erősen, amin csak elmosolyodtam.

- Ha formában lennék, nevetnék azon, hogy milyen fáradt vagy. Ebből is látszik, hogy én sem vagyok valami éber. – vontam vállat.

- Az biztos, hogy rendesen kifiguráznál. – bökte meg a hasam nevetve.

- Ennyire magától értetődő? – csaptam kezére vigyorogva. – Nem, amúgy nem vagyok olyan. – váltottam mosolyra.

- Ha akarsz, akkor tényleg nem. – ezt egyértelműen bóknak vettem.

- Kértem egy kis gondolkodási időt… - vettem mély levegőt félve. Pár pillanatig értetlenül nézett rám, de aztán rájött, hogy mire gondolok.

- Átgondoltad a dolgokat? – mosolyodott el kedvesen.

- Nem. Képtelen vagyok átgondolni. – csóváltam a fejem szomorúan. – A legnagyobb bajom talán az, hogy nem akarom bevallani magamnak, hogy igazad van, ha igazad van… - pásztáztam a földet. A ilyen pillanatokban sosem merek a szemébe nézni.

- Normál esetben ördögi kacajjal röhögnék a képedbe, de most maradok egy ’remélem majd rájössz’-nél. – kacagott fel.

- Hmm…azért ez is eléggé nagyképű volt, Justin. – néztem rá összeszorított szemekkel, de végül csak elmosolyodtam.

- Felkísérlek a szobádba. – intett a fejével, s elindult a kijárat felé.

- Ennyi volt? – utaltam a kosarazásra.

- Csillagom, akkor most akarsz kosarazni, vagy nem? – fordult vissza nevetve.

- Azt hiszem…nem. – ráztam meg a fejem, s én is elindultam. Értetlenkedve bámult, de én csak elhaladtam mellette. Közben elkaptam a kezét és húztam magammal egy darabig, de mikor már magától is tartotta velem a lépést, elengedtem. Éreztem, hogy néz, és tudtam is, hogy miért. Félénken felnéztem rá, mire elmosolyodott. – Most az egyszer bevallom, hogy az én szándékom miatt történt. – értettem ezalatt a kézfogást.

- Tetszik a mostani viselkedésed, talán máskor is gyakorolhatnád. – harapott ajkába.

- Jól van, ne gúnyolódj. – nyomta könyököm a bordájába, persze csak finoman.

- Ha nem lennék fáradt, most profin eljátszanám, hogy haldoklom a pitiáner próbálkozásod miatt, de még arra is lusta vagyok, hogy egyáltalán ügyet vessek gyengélkedésedre. – szavait kedvesen mondta, de folyamatosan azon volt, nehogy elnevesse magát fantasztikus vicce miatt.

- Borzasztóan humoros vagy, Drew. – haladtam tovább felhúzott orral.

- Sharon. – kötekedett újra.

- Holnap visszakapod. – fenyegettem meg a mutató ujjammal.

Utunk a 6. emeletig csendben telt.

- Ismét Carinhez mész? – léptem ki a liftből.

- Nem. Csak elkísérlek az ajtódig. – ez meglepett. De nem kezdtem ellenkezésbe, inkább továbbhaladtam, ő pedig követett.

- Aludd ki magad rendesen. – aggódó hangja arra késztetett, nézzek rá. Szegény alig bírta nyitva tartani a szemét, de azért mosolygott. Az én állapotom az övéhez képest szinte semmi volt.

- Szerintem neked nagyobb szükség lenne az alvásra, de helyette kosarazol és engem kísérgetsz. – néztem rá rosszallóan, de persze nem bántásnak szántam.

- A rajongóim még várnak Twitteren. – lassított le, ugyanis az ajtómhoz értünk.

- Tényleg képes vagy még gép elé ülni, mikor lassan már állva elalszol? – nevettem fel halkan, farzsebemből kikerestem az ajtókártyámat.

- Majd írok neked is. – kacsintott rám, miközben elvigyorodott. Ezen csak megforgattam a szemem.

- Nem ragaszkodom hozzá. Ahhoz viszont igen, hogy tényleg menj, mert a végén még a menedzsered engem szidna le, amiért feltartottalak a pihenésben. Majd írok SMS-t a holnapival kapcsolatban, jó? – döntöttem oldalra a fejem, hogy szemembe lógó tincsem kikerüljön az útból.

- Rendben. – bólintott, s elnyomott egy ásítást, amin csak elmosolyodtam.

- Jó éjt! – mondtam egyenesen szemébe, majd mély levegőt véve elhatároztam a következő mozdulatomat. Alig kellett fél lépést tennem, rögtön előtte álltam. Gyengéden, de félve átöleltem anélkül, hogy megfordult volna a fejemben, talán mégsem kellett volna ezt tennem. Ez azt hiszem már egyértelmű haladás nálam.

- Neked is. – simogatta meg kicsit a derekam, csak hogy ne legyen olyan kínos a pillanat. Igen, attól függetlenül, hogy nem bántam meg, azért meglehetősen kínos volt, ahogy neki is. Gyorsan el is váltam, s egy mosollyal elléptem tőle. Lehúztam az érzékelőn a kártyámat, mire ki is nyílt az ajtó. Még utoljára hátrafordultam egy integetés erejéig, de aztán véglegesen eltűntem az ajtó mögött.