55. 'Érti a kölyök a dolgát...'

Normál esetben most az ágyamban szunyókálnék, de ma van 10.30. És mi van akkor? Na?
Hát a BLOG 1 ÉVES SZÜLINAPJA!
Én gondolatban felraktam magamra a sapit és fújom azt a bizonyos ördögnyelvet, amit mi csak fújókának hívunk :)
Szeretném megragadni egyúttal az alkalmat arra is, hogy megköszönjem az 55 rendszeres olvasót. Egyszerűen hihetetlen, hogy ahol még valaha egy "0" éktelenkedett, most egy 55-ös van ott. Eláruljak egy titkot? Nekem a célom olyan 20 rendszeres olvasó elérése volt. Na de 50?! Álmodni sem mertem róla, és mire észbe kaptam, már át is léptem. És kinek köszönhetem mindezt? Nektek!
Ha már nálatok járunk, el kell, hogy mondjam, nélkületek ez a blog már rég nem létezne, ez természetes. A ti véleményetek vitte tovább az íráshoz való kedvem és bár néha - az utóbbi időben többször - nem válaszoltam a kommentekre, azt tudnotok kell, hogy magamban mindig elküldök nektek egy hatalmas köszönetet!!
És amit még tudnotok kell: EZ A FEJEZET AZ EDDIG VALAHA ÍRT RÉSZEK LEGHOSSZABBJA! Beleszámítva a "valaha írt részek" közé a másik blogomat is. Soha az életben nem írtam még ilyen hosszú részt ;) Ez egészen pontosan 10,5 oldal lett, karakterszámban ne kérdezzétek :DD
És akkor már csak egy kérés: így a szülinap alkalmából kaphatnék egy picivel több véleményt az átlagnál? Ígérem, most minden egyes kommentre válaszolni fogok!
Zárásképp pedig: Boldog szülinapot EHFAR! :)

- El sem hiszem, hogy itt vagytok!

Annyira jó volt látni Justin arcán az örömöt, a vigyort, az elégedettséget, ami a percek teltével sem csillapult.

- Pedig nem vagyok láthatatlan. – a kiscsaj játékos komolysággal illegette magát Justin előtt, amin akármennyire is nem akartam, hangosan nevettem.

- Annyira édes. – ajkamba harapva vigyorogtam, de Jazzy látszólag már hozzá van szokva a milliónyi bókhoz, amit nyilvánvalóan a bátyjától kap.

- Tudom, királykisasszonyom. Túl nagy a szád ahhoz, hogy láthatatlanná válj. – Justin meglepő válasszal rukkolt elő, ami valószínűleg csak nekem volt újdonság, a többiek semmi kivetnivalót nem találtak a két mondat kapcsolatában. Én viszont újra nevettem azon, ahogy egyik pillanatban még a „királykisasszonya”, a másikban pedig már nagyszájúnak nyilvánítja. Haláliak.

- Justin, én is itt vagyok. – a szöszi Jaxon hisztisen mászott Justin háta mögé a kanapéra, hogy a nyakát átkarolva felhívja magára a figyelmet. Hogy ez nekem soha nem jutott eszembe..! Jó, azért kicsit érdekes lenne, ha én is ezt a módszert alkalmaznám.

- Kisapám, hát azt hiszed elfelejtenélek? – Jus nevetve szedte le magáról a tökmagot, de valahogy úgy, hogy fejjel lefelé lógjon az ölében. Szegény gyerek csak visított, én meg csak bámultam, hogy van ennyi bátorsága így megfogni egy gyereket. – Remélem vigyáztál Jazmyn Bieberre, te szőkeherceg, mert tudod ám, hogy ha lecsapja a kezemről valami fickó, akkor rajtad fogom számon kérni. – vigyorogva ültette az ölébe, Jaxo pedig csak nevetett.

- Pedig a suliban van egy aranyos fiú. – Jazzy úgy csücsörített, mintha nem éppen most jelentette volna ki, hogy pasi vadászatot tartott a suliban. Ez újra megnevettetett.

- Hogy mondod?! – Justin eltátotta a száját, persze tudtam, hogy csak a vicc kedvéért.

- Dominic. Úgy hívják. – teljes hidegvérrel osztott meg újabb információt, amire viszont a szobában ketten is mereven reagáltak.

Igen, ő és én. Nos, Dominic kicsit egészen mást jelent Justinnak, mint Jazzy „kiszemeltje”. Ahogy nekem is. Mióta otthagytam a Vogue-ot, eszembe sem jutott Dominic, de így visszagondolva még mindig értem, miért figyeltem fel rá. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy ő Justin nyomdokaiban sincs.

- Justin mérges. – Jaxo nevetve mutatott Justinra, aki ekkor észbe kapott és egy mosolyt festett az arcára. Lopva viszont rám nézett, mire egy ’felejtsd el’ jelentéssel bíró pillantást küldtem felé. Észrevétlenül bólintott, figyelmét aztán Jaxonnak szentelte.

~*~

- Ki tanított meg erre? – elképedve néztem fürge ujjait a kütyün száguldozni. Justin MacBookját engem meghazudtoló módon kezelte. Mindig tudta, mit merre talál, sosem kért segítséget semmihez.

- Justin vett nekem is egyet. Jaxo-nak is, de apa neki még nem engedi, hogy használja. Nekem már igen. – édesen vigyorgott, miközben elképzeltem magam előtt a jelenetet, ahogy Jeremy engedélyezi a használatát Jazzy számára, erre Jaxon hisztizni kezd, Jazzy pedig csak vigyorog rajta. Ilyenek ezek a tesók, főleg ha két Bieberről van szó. Nagyon tudják ölni egymást, az már világos.

Vizes haja lassacskán teljesen helyrejött kezeim alatt, de nem hagytam fel a fésüléssel. Jazzynek tetszik, és én sem bánom, hogy csinálnom kell. Teljesen megbabonázott a csaj.

Mély gondolataimba merülve eszembe jutott még egy kérdés az előző témához kapcsolódva.

- És mindig csak játszol rajta? – kérdésem hallatán felsóhajtott, aztán bólintott egyet.

- Apa nem engedi, hogy használjam azt a bigyót, amit Justin. – nem egészen értettem, mire gondol a „bigyó” alatt, de mielőtt kérdezhettem volna, folytatta. – Szerinte még kicsi vagyok. Szerintem meg nem is. Jó, írni meg olvasni még csak kicsit tudok, de Justin oldalán mindig van valami kép és azok olyan viccesek. Apa meg szokta mutatni, de csak az ő oldaláról. Mindig megkérdezem, hogy kik azok, akik azt írják Justinnak, hogy szeretik őt és mindig azt hiszem, hogy olyan sok barátnője van, aztán apa elmondja, hogy ők csak a rajongói. – akármennyire is bántotta a fülem a „rajongók” szó, nem tudtam nem nevetni. Rájöttem, hogy a Twitterről beszél, de a vicces az egészben az volt, ahogy beszélt róla. Azon az édes gyereknyelven, amikor még nem tud minden szót tökéletesen kifejezni. Zabálnivaló.

- Szóval azt mondod, hogy Justinnak sok a barátnője? Nem gondolod, hogy ez rossz dolog? – ajkamba haraptam, s most örültem, hogy nem látja az arcom. Ám keresztbevágta a számításaim és felém fordult, így a fésű kisiklott hajából. Felvonta egyik szemöldökét, amit kérdő pillantással viszonoztam.

- Tudom, hogy te vagy a barátnője. – teljesen komolyan beszélt, mintha nem is egy 5 éves kislány, hanem egy érett nő ülne velem szemben. Ez a csaj pontosan olyan különleges, mint a bátyja. – Justin azt mondta, hogy hívjalak Blairnek. És azt is mondta, hogy csodálatos vagy.

- Oh, igazán? – elmosolyodtam. – Nos, igen, engem Blairnek hívnak. Téged pedig Jazzynek, ha nem tévedek. – még csak most jöttem rá, hogy sem neki, sem Jaxonnak nem mutatkoztam be. Jeremynek természetesen igen, és persze a két tökmagnak is köszöntem, de egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy lenne jelentősége nekik is bemutatkoznom, hiszen a kisgyerekek nagyjából abban a percben elfelejtik egy ismeretlen nevét, amint az elárulja.

- Igen. – elvigyorodott, kivillantva tökéletes tejfogait. – Ha Justin barátnője vagy, az azt jelenti, hogy szereted őt? – látszólag furán hangzott neki a dolog, ami érthető.

- Igen. – elmosolyodtam. – Nagyon szerencsés vagy, hogy olyan bátyád lehet, mint Justin. Elképesztő fiú, nem? – ajkamba haraptam, mosolyogva vártam a válaszát.

- Hát néha meg szokott csikizni, amit nem szeretek, de aztán mindig azt mondja, hogy szeret, úgyhogy nem haragszom rá. – felnevettem élménybeszámolóján, az ő arcára is mosoly rajzolódott, ahogy nézett engem nevetni.

- Igaza van Justinnak. – úgy mondta, mintha csak magával szeretné megosztani ezt az információt, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

- Justinnak nagyjából mindig igaza van, de most miben is? – kedvesen mosolyogtam, nehogy azt higgye, hogy egy bandita vagyok, aki kínzással akar kihúzni belőle valamit. Azért reménykedtem, hogy sikerült nem ilyen benyomást keltenem, de ki tudja, mit gondolnak rólam a kicsik.

- Hát hogy szép vagy. Vagyis csodálatos, igen, ő úgy mondta. – úgy látszott, komolyan gondolja, amitől rögtön sikerült elpirulnom. A gondolat, hogy Justin ilyet mondott Jazzynek, aki mellesleg szintén erről bizonyosodott meg, mérhetetlenül jólesett. A gyerekek általában kimondják, mit gondolnak, akár jó, akár rossz.

- Hidd el nekem, nálam te sokkal szebb vagy. Nem véletlenül hív Justin is királykisasszonynak. – mosolyogva megsimogattam az arcát, felkuncogott.

- És téged hogy hív? – nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, mikor fájdalmasan ütött mellkasba a felismerés, hogy Justin engem nem hív sehogy. Vagy talán az édesem ide tartozik? Nem, ezt minden második pasi elmondja a barátnőjének. Sweetheart? Ezer éve nem hallottam a szájából. Egyetlen dolog maradt már csak.

- Blair. – apró mosolyra húztam a szám, de még ez is erőfeszítésembe telt. Eddig ezt észre sem vettem, de Jazzy felnyitotta a szemem. Most viszont azt kívánom, bár ne tette volna. Azt hiszem jobban fáj, mint kellene. Justinnak én egyszerűen csak egy Blair vagyok.

Jazzy erre nem mondott semmit, fordított esetben én sem nagyon tudtam volna. Mosolyogva kisepertem egy szemébe lógó hajtincsét, aztán megsimogattam az arcát, nehogy véletlenül azzal az okos fejecskéjével kiszimatoljon valamit, amit nem kellene.

- Nem vagy még álmos? Mindjárt 10 óra.

- Egy kicsit. – és éppen ekkor elkapta őt egy ásítás.

- Maradj csak itt nyugodtan, ha szeretnél, én majd alszok máshol. – mosolyogva kihajtottam a takarót, de ő megrázta a fejét.

- Justin majd átvisz apához. – épp’ rá akartam bólintani, mikor eszembe jutott, hogy hol is van Jeremy. A másik buszban. Úgy volt, hogy majd ha a gyerekek álmosak, akkor megállunk és átmennek, de mivel Jaxo kisebb, így biztosan hamarabb elfárad, de eddig Justin még nem jött át, hogy megnézze Jazzyt, úgyhogy valószínűleg Jaxo nem álmos. Ha viszont így van, akkor kétszer kellene megállni, ami viszont megelőzhető, ha Jazzy itt marad.

- Szerintem Jaxo már elaludt, hiszen ő kicsi és nem bír sokáig fent lenni. Biztosan Justinnal alszik. Te pedig aludhatnál itt. Képzeld, még éjjeli fényt is tudok neked csinálni, ha félsz a sötétben. – rákacsintottam, amin felnevetett.

- Rendben, akkor….várj, és te hol fogsz aludni?

- Azzal nem lesz gond. – elmosolyodtam, bólintott. Újra megemeltem a takarót, ő pedig bemászott alá. – Jó éjt, Jazzy. – apró puszit nyomtam homlokára, elmosolyodott.

- Neked is. – befészkelte magát a párnámba, nyakig felhúzta a takarót. Lekapcsoltam a villanyt, de ahogy ígértem, bedugtam a konnektorba azt a kis lámpát, ami tökéletes volt a nem létező szörnyek elijesztésére.

- Jó így, vagy inkább húzzam ki?

- Jó így. – suttogta.

- Rendben. Nem zárom be teljesen az ajtót, úgyhogy ha valami gond van, odakint megtalálsz, vagy ha akarod, menj Justinhoz. – az ajtóban állva szemeztem vele, ágyamban egy törpének tűnt hozzám képest. Bólintása után elsuttogtam egy utolsó jó éjt kívánságot, aztán behúztam magam után az ajtót annyira, hogy maradjon vagy 10 centi rés.

Na és akkor most találjak ki valamit, nekem mi lesz az ágyam. Jazzyhez úgy beszéltem, mintha már tudnám, hogy hol fogok aludni, de persze az csak azért volt, hogy ne aggódjon az alvás miatt. Justin szobája felé néztem, be volt zárva és semmi fény nem jött ki. Valószínűleg jól tippeltem, hogy már alszik Jaxonnal. A nappali üres volt, a srácok is már a szobájukban voltak, nyilvánvalóan kidőlve.

A kanapé. Az tökéletes lesz. Már csak takaró és párna kellene. Ezt pedig találni biztos nem fogok.

Hatalmas szerencsémre Justin egyik pulcsija a fotelbe volt dobva, ami megteszi takarónak. A párnám a kanapé karfája lesz, ami még mindig jobb, mint a semmi.

Bevackoltam magam egy kényelmes pózba, s örömmel nyugtáztam, hogy a kanapé puhább, mint azt reméltem. Justin pulcsija hő szempontjából kevésbé olyan jól funkcionált, mint illat szempontjából, de legalább a lábujjaim nem fáztak. Nyugodtan hunytam le a szemem, aztán eszembe jutott a Jazzyvel történt párbeszédem alatti egyik belső gondolatom részlete.

Justinnak én egyszerűen csak egy Blair vagyok.

Nem attól függ valakinek a szerelme, hogy hány kedves szóval lát el, ezt jól tudom. De…valahol belül mégis bánt a dolog.

Amúgy sem túlságosan mély álmomat szöszmötölés zavarta meg. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a zajokat aztán érintések is követték. Érzékeltem, hogy homlokom ráncba fut és mormogok, de lusta voltam kinyitni a szemem. És mi van, ha Jazzy az?

Rögtön nyugtalan lettem, sűrűn pislogva próbáltam életet lehelni magamba, de egy erős kéz gyengéden visszatartott a további mozdulatoktól.

- Csak én vagyok, Blair. Justin. – suttogó hangja azonnal visszaküldött gondtalan állapotomba. Hallottam a saját hangom, mondani akartam neki valamit, de biztosan nem sikerült. – Shh, semmi baj. Aludj tovább. – meleg ujjai arcomra simultak, jóleső sóhaj hagyta el a szám. Éreztem, hogy mozgolódik, az ágy is besüppedt mellettem, de nem igazán állt össze a fejemben a kép. Lassacskán eltűnt lábamról a meleget adó pulóver, de helyette egy egész testemet betakaró valami simult rám. – Miért nem szóltál, hogy Jazzy elaludt? Nem szabadna itt lenned, édesem. – suttogta fülembe. Éreztem, hogy karjai körém fonódnak, s a kanapé karfája helyett mostantól a mellkasa jelentette a párnámat, ami ezerszer jobb volt.

- Az ágyamban van.. – nagy nehezen megosztottam vele a legfontosabb információt, de több nem ment, pedig egy egész regényt akartam neki mondani.

- Tudom. Tudom, hogy kitúrt téged.

- Nem...

- Jól van, aludj csak. – hajamba túrt, nyakába rejtettem az arcom.

Mélyet szippantva az illatából ismét ellazítottam magam, hogy kérésének eleget téve visszazuhanhassak álmaimba. Elterveztem, hogy majd inkább holnap mondom el neki azt a regénynyi szöveget.

- Szeretlek. – súgta a fülembe, ujjbegyét végighúzta ajkamon. – Szeretlek, te pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm..

~*~

Azt hiszem, még sosem keltem arra, hogy valaki a nyakamba bújva árasztja el a bőröm forró puszikkal.

- Justin? – hangom nem volt több suttogásnál, de meghallott.

- Igen, még mindig én vagyok. – éreztem, hogy elmosolyodik. Elhajolt nyakamtól, balra fordultam, de nem egészen ott feküdt, ahol vártam. Úgy emlékszem, én voltam az ő mellkasán…most pedig ő fekszik az enyémen.

- Jazzy..

- Alszik. – mosolyogva közbevágott.

- Jaxon?

- Ő is. Mint a bunda. – rögtön megnyugodtam, hogy mindketten rendben vannak. – És te?

- Én?

- Te. Miért vagy itt? Az ágyadban kellene aludnod, nem egy szűk kanapén. – hüvelykujját végigsimította járomcsontomon, majd fülem mögé tűrte pár hajtincsem.

- Ez a kanapé mindaddig nem volt szűk, míg te nem jöttél ide.

- Ohó, tehát zavarok? Én kérek elnézést. – felkacagott, szememet forgatva elmosolyodtam.

- Csak azt mondom, neked Jaxo mellett lenne a helyed.

- Neked pedig Jazzy mellett.

- De én nem vagyok a nővére, mint ahogy te Jaxo bátyja, úgyhogy nem aludhatok mellette. – mutattam rá a lényegre.

- Biztos vagyok benne, hogy Jaz máris imád téged.

- Nem..

- Dehogynem. Akkor nem élvezte volna annyira, ahogy a haját fésülöd és ahogy nevetni lát és...

- Tessék?! – hangom egy oktávval magasabbra szökött, gyomromba pillangók gyűltek. – Te…leskelődtél utánunk? – arca megkövült, valószínűleg még csak most jött rá, hogy mit mondott az előbb.

- Tessék?! – utánzott le, csupán két oktávval mélyebben, szemöldökét összevonta. – Hogy én? Ugyan már, Bl..

- Te leskelődtél. – fújtatva jelentettem ki. – Lehetetlen vagy. – mindkét kezemmel meglöktem mellkasát, aztán összefontam mellem alatt a kezeim.

- Ne már, hogy most mérges vagy. – fentebb tornászta magát, alkarján megtámaszkodott, így ha akartam volna sem tudtam volna megszökni előle, úgy felém tornyosult.

- Kihallgattad a beszélgetésünk, hát hogyne volnék mérges? – ajkamba haraptam, hogy a hangos szavakat halkabbra vegyem, amire már nem volt szükség, mert közbevágott.

- Nem kihallgattam, csak hallgattam. Hallgattam, ahogy a húgom és a barátnőm úgy beszélget, mintha ezer éve legjobb barátok lennének. – elmosolyodott, összeszorítottam az állkapcsom. Ellen kell állnom. De hogy haragudhatnék rá a szavai, a mosolya, a pillantása után? Egyszerű: sehogy. Felsóhajtottam.

- Akkor sem kellett volna.

- Te is tudod, hogy nem haragszol. – mosolya még nagyobb lett, megforgattam a szemem. – Szeretlek. – motyogta. A szívem meglódult, ismét ajkamba haraptam. Eszembe jutott valami még tegnap estéről. Szeretlek, te pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm..

Vajon tényleg ezt mondta, vagy valami egészen mást, vagy egyáltalán nem mondott semmit és csak én képzeltem oda?

- Justin.. – félve kezdtem bele, kíváncsian állta a tekintetem. – Tegnap.. mielőtt elaludtam… mondtál valamit? – felpillantottam rá, ajka megrándult az elfojtott mosolytól.

- Azt mondtam, aludj.

- És…ez volt az utolsó? – látta rajtam, hogy várom a válaszát, ezért még többet várt, mint amúgy tette volna. Csak nézte a szemem, nézte.. és nézte.. aztán elnyitotta az ajkait.

- Azt mondtam.. szeretlek te pótolhatatlan, elképesztő, csodálatos hercegnőm. – suttogta.

Szemében viszontláttam felcsillanni a saját szemeim, amitől rögtön elkaptam róla a tekintetem, s mosolyogva ajkamba haraptam, ahogy éreztem pirulásom mértékének folyamatosan növekedését.

- Nézz rám. – kérte halkan. Megráztam a fejem, ami neki elég volt ahhoz, hogy ujjai közé zárja az állam és maga felé fordítson. – Nézz rám, hercegnőm. – megszólítása meglepett, hiszen a megszokott „nézz rám, Blair” formulát vártam, helyette ezt kaptam. Egészen pontosan azt, amit hiányoltam. Hogy „ne hívjon semminek”, hanem Jazzyhez hasonlóan én is kapjak valamit. Nem lehet véletlen, hogy pont most teszi ezt. És igen, nem nehéz kitalálni, hogy honnan ered a dolog.

- Ezt a részt is hallottad, ugye? – felsóhajtottam, ránéztem.

- Sajnálom, hogy eddig nem...kényeztettelek. – elmosolyodott a szóhasználatán. – Csak olyan sokáig hívtalak Blairnek, hogy ez állt a számra és teljesen természetesnek vettem..

- Justin, én ezt egyáltalán nem akartam felróni neked. Hívj úgy, ahogy akarsz. De komolyan. Nem tesz semmit, hogy Blair vagyok vagy a hercegnőd. – utolsó szavamnál mosolyogva fintorogtam egyet, az én számból elég esetlenül hangzott.

- Értettem, bébi. – ajkába harapott, nehogy túlságosan elvigyorodjon.

- Hirtelen megszállt az ihlet, vagy mi? – nevetve hajába túrtam, ennek ösztönzésére lassan felém kerekedett, lábam közé furakodott, s kaján mosollyal az arcán nézett le rám. Nagyot nyeltem, félénken pillantottam fel pilláim alól, tarkójánál hajába markolva húztam ajkamhoz.

- Ja. Asszem.. – meglepődöttségében ennyit mondott, nyelvét átfuttatta ajkain.

Felső ajkára apró puszit nyomtam, rögtön viszonozta is. Jobb kezével derekamba markolt, hüvelykujját bordáimon zongoráztatta. Mosolyogva vettem fogaim közé az alsó ajkát, amire aztán még egy puszit nyomtam. Nem várt többet, birtokba vette felső ajkam, s először lágyan, majd egyre hevesebben csókolt. Nyelve az enyémet simogatta, keze oldalamon cikázott fel-le, csípőmet akaratlanul is fentebb toltam, mire felnyögött. Nyelve elszabadult az enyémtől, majd ajka is, de mielőtt megijedhettem volna, újra viszontéreztem államon. Ekkor jöttem csak rá, mennyire zihálok. Haladt nyakam felé, apró puszikkal lepte el, s teljesen lesokkoltam magamon, hogy a kellemes bizsergésen kívül egyáltalán semmit nem érzek abból, amit valaha éreztem. Elmosolyodtam, hihetetlen jó érzés volt gondtalanul élvezni ajkait a nyakamon.

- Szeretlek. – ajkam a füléhez súroltam, megfeszült a háta, de pillanatokon belül ki is engedett. A puszikat párszor felváltotta egy-egy harapás, s az egyik ilyen alkalommal éreztem, hogy megpecsételi a bőröm.

- Bazdmeg! – a mély, mégis hangos hangtól a szívem kihagyott egy ütemet, Justint talán egy kicsit túl nagy erővel toltam el magamtól. – Komolyan, srácok? A nappali kellős közepén? – fentebb tornásztam magam, zihálva túrtam hajamba. Justin is hátrafordult, de a lábam már nem volt mellette, így nem fogta őt semmi, a szűk hely miatt pedig szegény a szemünk láttára zúgott le a földre, magával rántva magunkról a takarót is.

- Uramisten! – tenyeremet a számra nyomtam, nehogy további bajt okozzak a túl hangosra sikeredett felkiáltásommal.

- Jesszus! – Ry eltakarta a szemét, az ujjai közül lesett csak ki. – Jaj, köszönöm Istenem! Srácok, ha nem lett volna rajtatok ruha, akkor az most nagyon, nagyon kínos lenne. – humortalanul felnevetett, Justin feltápászkodott a földről a fenekét fogva.

- Erre rohadtul nem számítottam. – nem tudtam, hogy az esésre, a fenékfájásra, Ry megjelenésére, vagy Ry szavaira utalt. Akárhogy is legyen, mindegyik eset kellemetlen.

- Jól vagy? – aggódva néztem fel rá.

- Az most a legkisebb probléma. Van egy annál kicsit nagyobb. – jelentőségteljesen, meglehetősen mérgesen nézett Ryanre.

- Haver, azt akarod mondani, hogy megzavartam valamit? Ha esetleg a szobában csinálnátok, akkor azt mondom oké, de a nappali kanapéján..?! Hogy fogok én most oda leülni?

- Good, még véletlenül sem csináltuk. – jól kihangsúlyozta a szót, hogy leessen Ryan számára is.

- Majdnem felfaltad, a csaj meg majdnem elélvezett.

- Blairnek hívják és rohadtul fogd be a pofád, oké? – szavaival ellentétben az előbb még dühösebb volt, mint most, így meg is lepődtem, vajon honnan ered ez a beszéd.

- Oké, oké, de ha egyszer azt láttam?

- De nem láthattad, mert nem úgy volt!

- Miért pont itt vagytok egyáltalán? Van szobátok, még választási lehetőségetek is, hogy melyik legyen, erre kiköltöztök ide egy szál takaróval? Ember, hogy mik vannak…! – Ry tovább hitetlenkedett.

- Ryan.. – magyarázni kezdtem volna, de Justin megszakított.

- Képzeld, Jaxonnal aludtam a szobában. Felkeltem, mert a kölyök pofán rúgott álmában és gondoltam mivel bealudtam és nem tudtam, mi van Jazzyvel, meg kéne néztem. Átmentem Blair szobájába, mivel vele láttam utoljára, de csak Jazzy volt ott. Blair ágyában aludt és még mindig alszik is, Blair viszont ennek velejárójaként nem tudott a saját ágyában aludni és inkább kijött ide, csak hogy Jazzy ott lehessen. És mikor megláttam…szóval… - úgy láttam, ezt a részét inkább átugorná, és így is tette. – Úgy éreztem, itt kell lennem vele és így is tettem. Ezért aludtunk itt. Amit pedig láttál, csupán pár rohadt másodperce tartott, úgyhogy rohadtul megnyugtatlak, hogy rohadtul nem történt semmi. – a hajába túrt, hogy levezesse idegességét. Minden igaz volt, amit mondott, kivéve egyetlen apró rész: az a „pár másodperc” volt az pár hosszú perc is.

- Hát…ha te mondod. – és itt annyiban is hagyta a dolgot.

- Szuper, akkor…- felugrottam, Ry és Justin közé álltam. - …elfelejthetnénk? – hol az egyikre, hol a másikra néztem, de ők ketten csak egymással szemeztek.

- Naná. – Ry végül felsóhajtott, megadva magát.

- Jófiú. – Justin mereven bólintott, aztán elvigyorodott. – Akkor jó reggelt, haver. – pacsira tartotta a kezét, Ry elfogadta és egy vállbokszba húzta. Mindkét szemöldököm az egekbe ugrott, kérdőn néztem mindkettőjükre.

- Most rohadtul vicceltek velem? – a hangom legalább olyan magasan volt a meglepődöttségi szinten, mint a szemöldököm. – Ennyi volt? Meg van oldva a probléma? Hát ez fasza, de akkor most megtaníthatnátok nekem is, hogyan kell figyelmen kívül hagyni az érzéseimet.

- Miről beszélsz, szöszi? – Ry felnevetett, mintha kínaiul beszéltem volna.

- Én értem.. De nyugodj meg, ezt te nem tudod megtenni. Ez amolyan férfi praktika. – büszkén elvigyorodott.

- Fantasztikus. Tehát a férfiaknak nincsenek is igazi érzéseik, ha ilyen könnyen át tudnak lépni rajtuk. – összefontam a karom, most az én fordulóm volt büszkének lenni frappáns válaszomra.

- Ha nem lennének, akkor én sem tudnálak szeretni téged. – mutatott rá a lényegre mosolyogva.

- Ezek után honnan tudjam, hogy tényleg szeretsz? – felvontam egyik szemöldököm.

- Mondjuk mert az előbb a kanapén élveztél el…miattam? – arcomba hajolt, biztosra menve, hogy hallottam. Aztán felnevetett, Ryanre nézett, akitől a dumát lopta, s lepacsiztak.

Az én gyomrom viszont fájdalmasan csavarodott össze, s az nem is elég jó kifejezés, hogy úgy éreztem, mellkason vágott. Viccnek szánta, de legalább annyira rossz vicc volt, mint a tegnapi rajongós „vicc”. Tudja, hogy semmi ilyen nem történt, az előbb ettől védett meg Ryan előtt és most csak így szimplán hozzám vágja. Teljesen megfosztott a méltóságomtól, a szívemben okozott károkról már nem is beszélve..

- Milyen egy undorító, mocskos barom vagy. – fojtott hangon köptem felé a szavakat, s láttam rajta, még csak most gondolt bele abba, hogy mit mondott. Előre tudom, hogy ez lesz az első kifogás.. „sajnálom, Blair, nem gondolkodtam”, de nem érdekel.

Vállammal arrébbtaszítottam, de elkapta a csuklóm, nem engedve továbbmenni.

- Nem, Blair, én nem úgy…

- Hogy lehetsz ekkora seggfej? – vágtam hozzá újra.

- Kérlek, ez csak egy ártatlan poén volt..

- Hát ha neked ez vicces volt, csak gratulálni tudok. – arca egy pillanatra elhomályosult, míg le nem töröltem a könnyeim.

- Szépségem, kérlek szépen ne.. – tenyerébe fogta az arcom, de belé fojtottam a szót.

- Ne érj hozzám! – üvöltöttem, amire egyáltalán nem számítottam. - Csak…engedj el. – mintha nem is pár pillanattal ezelőtti önmagam lettem volna, most már suttogtam.

- Blair, nyugodj meg, semmi olyat nem mondott, ami miatt szégyellned kellene magad. Vettem a kölyök szar poénját. – Ry mosolyogva próbálta enyhíteni fájdalmam, amit ez az előttem álló idióta okozott.

- Attól még mindig egy barom marad. – azért is Justinra néztem, s reméltem, hogy tekintetem égeti az övét.

- Egy hatalmas barom. Pontosan az vagyok. Tudom. – suttogta. – Csak…maradj itt, kérlek. – arcomat simogatta, ezúttal nem sepertem el magamtól a kezét.

- Mivel Amerika nem egy csettintésre van, így igen, itt kell maradnom.

- Tudod, hogy értem.. – reménykedve nézett a szemembe, bármiféle jelét keresve annak, hogy megbocsátok. Hüvelykujja szemem alól letörölte a könnyeim, s egy idő után éreztem, hogy azzal, ha tartom vele a szemkontaktust, csak én járok rosszabbul. Az ő pillantása rám bizonyára jobban hat, mint az enyém rá, én pedig erre fogtam gyengeségem, amit kiváltott belőlem. De nem, nem fogok leadni a magam köré húzott falamból. Tudja meg, hogy igenis hülyeséget csinált, aminek vannak következményei. – Elhiszed, ha azt mondom, szeretlek? – homlokát az enyémnek döntötte, ajka centikre volt az enyémtől.

- Ezek után elég nehezen.

- És ha ezt elfelejted, akkor elhiszed, ugye?

- Nem tudom elfelejteni. – mondtam egyszerűen.

- És.. ha elfelejtetem? – suttogta, ajka minden egyes pillanattal egyre közelebb került. Sűrűn vettem a levegőt, s csupán másodperceim maradtak hátra, hogy eldöntsem, vajon melyik út a helyes: engedjek és béküljünk ki, vagy tartsam távol, hogy érezze az én fájdalmam.

S ekkor megcsókolt. Gyorsan, hogy időm se legyen gondolkodni. Nyilvánvalóan tudta, hogy ezen töröm a fejem, ő pedig ezt gyönyörűen ki is használta. Hajamba túrt, átkarolta a derekam, bevetett mindent, hogy ne tudjak menekülni. Hosszú, gyengéd csókot lehelt ajkamra, pontosan olyat, ami elég lenne – és elég is volt – a megbocsájtásomhoz.

- Szeretlek, én gyönyörű hercegnőm. – mosolyogva vált el, mellkasára vont. Végleg megadtam magam, karomat dereka köré fontam, s az eddig benn tartott levegőm, amiről nem is tudtam, hogy idebent van, kiengedtem.

- Hát…mit ne mondjak, érti a kölyök a dolgát. – Ry mögöttünk állva kuncogott, a szememet forgatva elhúzódtam Justintól.

- Naa, gyere vissza! – mohón visszahúzott, nyakam gödröcskéjébe hosszú puszit nyomott. Végre most először elmosolyodtam, bár apró volt, de legalább mosolynak nevezhető.

- Csak.. legközelebb ne legyél ilyen bunkó, jó? – motyogtam.

- Soha többé. Megígérem. – szorított ölelésén, ezt egyáltalán nem bántam. Percekig állhattunk így, de egyikünk sem bánta, maximum Ry, de őt meg ki a fene érdekli?! :)

- Justin? – egy vékonyka hang szólt mögülünk, mosolyogva fordultam felé.

- Oh, hát felkeltél, bogárkám? – egyik kezével elengedte a derekam, s Jazzy felé nyúlt, aki kilépett az ajtó árnyékából és Justinhoz futott. El akartam lépni, de Justin nem hagyta. Megoldotta, hogy egyszerre ketten is osztozhassunk rajta és mindketten megfelelő mennyiségű szeretetet kapjunk.

- Justiiiin! – a szobája felől sikítást hallottunk, s bele telt egy percbe, mire rájöttem, hogy Jaxon sír.

- Jézusom. Justin, menj már. – ellöktem magamtól az ajtó irányába, a kérése nélkül is gondjaimba vettem Jazt. – Jól aludtál, kiskirálynő? – mosolyogva felkaptam az ölembe, próbáltam mutatni, hogy nincs semmi baj, Jaxo valószínűleg csak megijedt, hogy egyedül találta magát.

- Igen. – félénken bólintott, megkapaszkodott a nyakamban. Justin nem sokkal később újra megjelent, ezúttal már Jaxonnal a kezében.

- Minden rendben? – támadtam le azonnal.

- Persze, csak a tökmag egyedül találta magát. – használta pontosan ugyanazokat a szavakat, melyeket én is a gondolataimban. – Nincs semmi gond, ugye öcsi? – rámosolygott a szöszi csávóra, akinek szemei pirosak voltak a sírástól, de azért bólintott. – Akkor most megismerkedsz a nővéred legújabb barátnőjével. – vigyorogva léptek elénk, Justin rám mutatott. – Tudod, Blair. Így hívják, emlékszel? – Jaxo bólintott, elmosolyodtam.

- Szóval a híres, neves Jaxon Bieber.. – megsimogattam az arcát, érintésemtől először megrémült, aztán piros ajkai halvány mosolyra húzódtak. Justin észrevétlenül a fülemhez hajolt, hogy azt suttogja:

- Imád téged. – apró puszit nyomott fülem tövébe, aztán elhajolt és ajkába harapva rám nézett. Mosolyogva megforgattam a szemem, figyelmem Jaxonnak szenteltem. Vajon mit szoktak ilyenkor egy kisgyerektől kérdezni? Vagy mit kellene mondanom? Nem vagyok otthon ebben a szerepben.

- Mondd csak, te még nem kezdtél el dobolni, mint ahogy a bátyád tette ennyi évesen? – Justinra pillantottam, aki az ölében egyre mosolygósabb Jaxont nézte. Jaxo is Justint kémlelte, aztán felém fordult és válaszként megrázta a fejét.

A kissrác teljes ellentéte az én ölemben fészkelődő csajnak. Jazzy egy dumagép, Jaxo pedig maga az ártatlanság. Ki gondolná, hogy így osztották ki nekik a lapokat?!

- Ó, most látom csak, milyen édes pizsid van neked. – végigsimítottam a felsőjén ékeskedő baglyon, nagy szemekkel kémlelte az arcom. Mosolyogva viszonoztam a pillantását, de egy idő után inkább kérdővé vált a tekintetem. Csak nézett és el sem szakította rólam a tekintetét. Nem akart mondani semmit, tényleg csak nézett, mintha valami nyalóka vagy cukorka lennék. A legviccesebb pedig az, hogy én sem bírtam nem őt nézni. Olyan gyönyörű mélybarna szemei voltak! Akárcsak a Justiné, csak egy fokkal kevésbé csillogóbbak. Justin szeme számomra mindent visz, ezt be kell vallanom.

Jaxon végül megszakította a szemkontaktusunk, s Justin füléhez hajolt. Összevontam a szemöldököm, vajon miről sutyorog ez a két Bieber-pasi.

Egy biztos: Justin valami óriásit hallhatott. A szeme úgy csillant fel, mintha a nap ragyogna benne, az ajka hatalmas vigyorra húzódott.

- Nem viccelsz, Jaxon? – öccsére nézett, hitetlenkedett a szavaival kapcsolatban. Jaxo viszont megrázta a fejét, Jus mosolya még nagyobb lett. – Mondd el Blairnek is. – vágta rá azonnal. Jaxon elpirult, hevesen rázta a fejét, s végül úgy gondolta, Justin nyakában biztonságosabb lenne.

- Jaj, egyem a szívét. Ne hozd őt ekkora nyomás alá. – a hátára simítottam a kezem, hogy tudtára adjam, nincs itt semmi, amitől félnie kéne. Azért Justinnal megosztottam egy jelentőségteljes pillantást, mosolyából ítélve értette, mire célzok.

- Nem fogja elmondani. Amikor ezt csinálja, sose mond semmit. – Jazzy Jaxora mutatott, Justin felnevetett.

- Én elmondhatom, Jax? – a választ nem hallottam, mert közvetlenül Justin fülébe beszélt, de a reakciójából ítélve a kissrác beleegyezett. – Szóval Blair, tudod mit mondott nekem ez a gazember? – elvigyorodott, s bár mindketten tudtuk, hogy Jaxon nem fog kibújni a nyakából, azért sejtettem, hogy jót mosolyog magában. – Azt mondta, hogy sokkal jobban tetszel neki, mint Selena.

A hasonlat.. hát hogy is mondjam.. eléggé megdöbbentett. Nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy álcázzam ezt Justin előtt és fenntartsam a mosolyom. Ez volt az első reakcióm.

A második reakcióként viszont a várva várt hatalmas mosoly terült el az arcomon. Komolyan azt mondta volna, hogy jobban bejövök neki, mint Selena? Mint Selena? Na, azért ez már valami. A csajt mindig is legyőzhetetlennek találtam bármilyen szempontból is. Erre itt jön a pasim két csepp tesója és teljesen megváltoztatják a véleményem. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, de hogy az egyik legnagyobb bóknak számít, az tuti. Milyen szívesen az orra alá dörgölném ezt most a kedves Selenának. Szegényt még mindig utá…vagyis, szívesen maradok tőle távol, maradjunk annyiban.

- Hé, Jaxon, nézz rám egy picit. – felkarját simogattam, hátha sikerül megtörnöm a jeget és kibújna a rejtekéből. Először csak kikukkantott, aztán megadta magát és félénken bár, de felém fordult. Elmosolyodtam, Justin alkarjában megtámaszkodva felágaskodtam és egy cuppanóst nyomtam az arcára. Gyermeki hangján felnevetett, elégedetten ereszkedtem vissza a talpamra.

- Héé, ilyet én miért nem kapok? – Justin nyafogva nézett rám, kuncogva forgattam meg a szemem.

- És én? – Jazzy szomorúan szólalt meg percek óta először, a szívem szakadt meg, amikor ránéztem.

- Ó, hát bocsáss meg, manó, hogy elfelejtettelek. Adhatok neked is egy puszit? – ajkamba harapva néztem rá, a legkedvesebb pillantásom elővéve. Jazzy elvigyorodott, arcát felém tolta. Felnevettem lelkességén, aztán neki is egy hatalmas puszit adtam az arcára.

- Na ez már duplán nem ér!! – Justin szinte már fortyogott mellettem, ismét csak mosolyogni tudtam reakcióján.

- Mit gondoltok, srácok, vajon megérdemli ez az óriásgyerek, hogy kapjon egy puszit? – szemem Jaz és Jaxo között cikázott, remélem mindketten értették, hogy Justinra gondolok.

Kérdésemre egy egyértelmű igen volt a válasz.

- Áh, nem jó veletek üzletelni. Majd ha kicsit nagyobbak lesztek, akkor megtudjátok milyen jó egy kicsit húzni a másikat. – rájuk kacsintottam, Justin felmordult mellettem.

- Milyen pozitív hatással vagy a testvéreimre.. – elfintorodott, könyökömet rosszallón az oldalába fúrtam, amin felnevetett. – Na, ide kérem a puszit. – arcára koppintott.

Ismét megkapaszkodtam benne, ezúttal vállában, és lábujjhegyre állva arcához hajoltam. Épp’ mikor ajkam hozzáérhetett volna, fejét elfordította és arca helyett az ajkunk találkozott. Azon nyomban elhúzódtam, vagyis csak próbáltam, de Justin a hajamba túrt és magánál tartott. Belemosolygott a „csókunkba”, de tekintettel léve a gyerekekre, rövidesen elengedett.

- Justin! – sziszegtem rá. - Muszáj volt előttük? – mérgesen néztem a szemébe, de mosolya tudatta velem, hogy egyáltalán nem haragudtam, sőt, be kell vallanom, igazán vicces volt az előbbi jelenet.

- Hé, láttad? Justin megcsókolta Blairt. – Jazzy Jaxon felé „suttogott”, Justin ezen felnevetett, én meg szépen elpirultam, miért is ne.

- Blair elpirult. – Jax sokkal kifinomultabban gyakorolta a suttogás technikáját Justin fülébe, de még az övé sem volt elég tökéletes ahhoz, hogy ne halljam. Ettől ha lehet, még vörösebb lettem, Justin meg persze csak nevetett.

- Jaj, hercegnőm. – ajkába harapott, nyakamat átkarolva magához vont. – Extraédes vagy, mikor elpirulsz. – kacéran súgta a fülembe, amit a két cseppség biztosan nem hallott, az viszont valószínűbb volt, hogy lassan már a szívverésem is hallhatóvá válik, olyan gyorsan dobog.

- Jon oda meg vissza lesz ettől az alapanyagtól. – a konyhapultnál álló Ry valószínűleg nem szándékozta ezt hangosan kimondani, de megtette, amire mindannyian felé fordultunk. Legnagyobb meglepettségemre egy kamerával a kezében iszogatta a teáját, a kütyüvel viszont az volt a gond, hogy egyenesen felénk volt állítva. Ha most azt mondja Ryan, hogy felvette ezt az egészet, akkor több leszek, mint dühös.

- Ry…ugye nem..? – összeszorítottam az állkapcsom, a pasi bocsánatkérő vigyorából rögtön kiderült a válasz. – Jézusom, tuti ez lett életem legszarabb felvétele. Legalább mondtad volna, és akkor nem viselkedek úgy, mint egy komplett idióta.

- Tessék? – Justin hevesen csattant fel. – Akkor lennél komplett idióta, ha nem magadat adnád. Lefogadom, hogy mindenki imádni fogja ezt az idilli felvételt. – elvigyorodott, nekem leesett az állam.

- Te láttad, hogy Ry veszi, és nem is szóltál?

- Nem, dehogyis láttam. De el tudom képzelni magunkat a képernyőn. Két édes csöppség, és két még nagyobb édes csöppség. – vigyorogva utalt ezzel a kicsikre és ránk.

- Helyesbítek: 3 édes csöppség és egy nagy egózsák. – felnevettem, de láthatólag neki nem tetszett az ötletem. Legörbítette az ajkát, amin még Jaxon is nevetett. – Látod, nem csak szerintem van így. – elvigyorodtam, ujjai hirtelen bordámba fúródtak és csikizni kezdett. – Justin, Jazzy az ölemben van! – figyelmeztettem, de nem igazán hatottam meg. Ő könnyedén egyensúlyozott Jaxonnal a kezében, de azt elfelejtette, hogy az én ölemben egy kétszer akkora gyerek volt, én pedig kétszer gyengébb voltam, mint ő. – Justin, ne! – akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam visszatartani a nevetésem. A testem viszont instabil volt a rázkódástól, így jobbnak láttam lentebb ereszkedni, nehogy Jazzynek baja essen. Így hát lehuppantam a földre, Jazzy épségben messzebb tudott lépni tőlem, én pedig megszabadultam Justintól…5 másodpercre.

Ő is lerakta Jaxont, és mit sem törődve ellenkezésemmel felém mászott, ujjait ismét hasamba fúrta.

- J-Justin, nn-ne! – nevetéstől fuldokolva próbáltam kihozni a legtöbbet a könyörgésemből, s csalódva nyugtáztam, hogy a jelenetet nem csak ő élvezi, hanem Jaxon, Jazzy és Ryan is. Fantasztikus.

- Mondd, hogy ’Justinnak mindig igaza van és hülye vagyok, amikor nem hallgatok rá és Justin egyszerűen tökéletes és annyira imádom őt, hogy…’

- Fogd be! – nevetve csaptam a mellkasára, ő is elvigyorodott.

- Mondd, hogy szeretsz. – állt elő újabb ötlettel, ami valószínűleg az eredeti terve volt. Megráztam a fejem, még erősebben csikolt.

- Mondd, Blair! – Jazzy ugrándozva szurkolt nekem, Jaxon pedig nevetve nézte, ahogy Justin lassan, de biztosan kínoz halálra.

- Nem hallom. – Justin felvonta a szemöldökét, az egész buszt az én nevetésem töltötte be, így nem csoda, hogy a beszéd is elég nehezen meg és eredetileg azt terveztem, hogy nem mondom ki, de minden porcikám fájt a túl sok nevetéstől, így egyetlen esélyem maradt: be kell adnom a derekam.

- Sze-szeretlek! – kiáltottam, nehogy aztán megismételtesse velem. Ujjai azonnal megálltak, az én nevetésem is úgy elhalkult, mintha elvágták volna. – Huh.. – kifújtam a levegőm, a hasamra simítva a kezem lélegeztem jó nagyokat. Végre oxigénhez jutottam. – Olyan szívtelen vagy. – csaptam a mellkasára.

- De te így is szeretsz. – 32-es vigyort villantott, szememet lehunyva próbáltam véget vetni zihálásomnak. Mikor kinyitottam, szemét centikre láttam az enyémtől, ajka hívogatón mosolygott.

- Ja. Pontosan így. Ilyen dilin, idiótán, gyerekesen, nevetségesen és… - kezem az arcára simítottam. - ..ilyen tökéletesen. – hangom egyetlen halk ritmussá foszlott, miután ajka váratlanul egybefonódott az enyémmel. Elmosolyodtam, hajába túrva visszacsókoltam. Csupán pár röpke másodpercig táncoltak az ajkaink, de a gyomromban ennyi idő alatt is felfordulást végeztek a pillangók.

- Szeretlek, hercegnőm. – apró puszit nyomott felső ajkamra.

- Szeretlek, Juju. – ajkamba haraptam, s hagytam magam elveszni csodálatos élénkbarna pillantásának tengerében.

-----------------------------------------------------------

Úgy váltakoztak ebben a részben az érzelmek, mint egy hullámvasút, nem gondoljátok? :D A rész különleges pozíciója miatt happy-re akartam csinálni, de egy kis vitát nem bírtam ki, hogy ne tegyek bele, hogy aztán végül azt is jóra fordítsam :)

A következő részre újabb fordulatot tervezek, s már alig várom, hogy megírhassam. Na de maradjunk még ennél a résznél és vitassuk meg, hogy nektek mi tetszett és mi nem. Írjatok le mindent, ami bennetek van! :))