51. Miért nem mondtátok el?

Jelentem: élek!
Október 2, jól kifogtam jelentkezésem dátumát.. a névnapom :D
Sajnálom, hogy ismét ennyit kellett várni a következő részig. Azért halkan megsúgom: nagyon nem vagyok vele megelégedve. Hétköznap egyáltalán nem tudok írni, hétvégén is mikor leülök, folyamatosan bűntudatom van, hogy tanulás helyett gépezek. Egyszerűen nem tudom úgy igazán beleélni magam a történetbe. Nem tudom elengedni magam, inkább így fogalmazok. Még akartam javítani ezen a részen, de közben már a következő fele is megvan és határozottan állítom: az jobb lett :) vagyis az én értékelésem szerint. De lehet csak azért, mert érzelgős lett.. mindegy, majd kiderül :D
Október 5-én és 8-án kérek mindenkitől egy nagy adag szurkolást (már ha nem pofátlanság ilyet kérni :'D), ugyanis angol felsőfokú nyelvvizsgára megyek. Nem valószínű, hogy gépezéssel fogom tölteni a hétvégét, de ha esetleg lesz esténként időm - mivel suliba nem megyek ezeken a napokon -, akkor megkísérlem befejezni és felrakni a következő részt. Ha nem megy, akkor majd a következő hét folyamán felrakom:)
Na és pár fontos, említésre méltó esemény: Október 29 - BELIEVE TURNÉ. Szegény felmenőim forogtak a sírjukban, mikor anya kijelentette, hogy nem mehetek Bécsbe, na de megoldottam: a szobámból tombolok minden koncertre :) Igaz eddig még csak kettő volt - valószínűleg jelenleg folyik Los Angelesben a harmadik:) - de jobb, mint a semmi. Archívumba is belekezdtem, ahová mappánként elmentem emléknek a koncertes képeket :) Hm...mi történt még? Rengeteg minden, persze eszembe se jut ilyenkor semmi.
Azt hiszem, zárom is soraim, ugyanis nekem már ágyban kellene lennem. Remélem hagytok nekem pár kommentet, legalább azok is ösztönöznének a következő rész felpörgetésére.
Addig is mindenkinek kellemes tanulást - ami sosem kellemes, főleg nem 10. osztályban - és sok jó jegyet kívánok! :)
Your Vivacious :)
P.s: a képen lévő nyakláncot ma kaptam a barátnőmtől a névnapomra. Justin van a medálon, ha esetleg nem lenne valaki számára egyértelmű :')
Puszi mindenkinek!

Szeme kettőnk közt cikázott, fejemben az óra kattogása visszhangzott. Mintha csak hárman lettünk volna a buszon, ami eleve lehetetlen, mert a buszt vezetnie kell valakinek, de mintha még most a kellemetlen buszzaj is csak valahol a hátsó szürkeállományomban zavarna.

- Bökd ki, mi a bajod, Scoo. – állt a sarkára Justin. Nem úgy látszott, hogy válaszolni akarna, többször is visszazárta elnyitott száját. Justin türelmetlenül mozgolódott mellettem, magában biztosan szidta Scooter összes felmenőjét.

- Miért nem mondtátok el? – szólalt meg váratlanul. Mintha tüdőn ütöttek volna, úgy szorult belém a levegő.

Rájött? Persze, ő Scooter. Miért ne jött volna rá? Teljesen egyértelmű, hogy ő bármire képes. De miért pont erre? Olyan jó volt, hogy senki nem tudott semmiről, erre jön ő és mindent megbolygat. Tuti nem hagyja szó nélkül. Az is biztos, hogy megtiltja még az egy légtérben való tartózkodásunkat is. Ahogy rám néz, parázslik a szeme. Aztán Justinra pillant és még jobban. Oldalra néznék, hogy megtudjam, Justin mit gondol, de merev maradok. Nem bírok moccanni, csak Scooterre bámulok.

- Nálatok van a fehér, mintás atléta, ami Justin ruhatárához tartozik. Ugye? – szavaitól összezavarodtam. Most akkor…ő nem is rólunk beszélt? Mármint…azt hittem rájött, hogy Justin meg én együtt vagyunk. Már készültem a kivégzésünkre. Erre csak egy nyavalyás atléta miatt volt ez az egész.

- Igen, nálam. – dühömben talán túl gorombán vágtam hozzá a szavakat, mégsem találtam fairnek, hogy így kitolt a kedélyeimmel.

- Szuper. – mosolyodott el. Még mérgesebb lettem, s bár igyekeztem palástolni, több kevesebb sikert értem el. Éreztem Justin pillantását az arcomon, muszáj voltam lenyelni feltörekvő szidásaim.

Úgy tűnt, végeztünk. Scooter hátradőlt a kanapén, Justin lazított merev tartásán, én meg csak fortyogtam a dühtől. Ideje volt elhagyni a szobát, egyikükkel sem foglalkozva felálltam a kanapéról.

- És azt miért nem mondtátok el, hogy együtt vagytok? – újabb villámcsapás. Most szórakozik velem?

- Kicsoda? Én meg a…

- Te és Justin, igen. – vágott szavamba.

- Tessék? – Justin felnevetett, ránéztem. Összeütközött tekintetünk, mindketten segítségért kiáltottunk a másik felé. – Ez őrültség, Scooter!

- Először is, mindketten lefagytatok a „Miért nem mondtátok el?” kérdésre, ami egyértelműen arra utal, hogy titkoltok valamit. Ez a titok pedig bizonyára az, amit én feltételeztem: hogy együtt vagytok. Amiből pedig erre következtettem, az a viselkedésetek. Határozottan egy párnak néztek ki. – győztesen vigyorgott, sikerült megfognia mindkettőnket. Gondolkodtam valami ellenérven, de minden egyes mozdulatunk az ő szava mellett szólt.

- El kellett volna mondanunk. – görnyedtem a kanapéra.

- Akkor most, hogy tudod…mit fogsz csinálni? Megszegtem az ígéretem, vállalom a büntit. – félve néztem Scoora, vajon mit reagál Justin szavaira.

- Miből gondolod, hogy haragszom? Egy hibátlanul csodás Blair plusz egy adonisz Justin és máris megvan a legédesebb álompár. – mosolyodott el kedvesen, ami igencsak meglepett. Biztos, hogy ő Scoo?

- Szóval…nem is haragszol? – csillogó szemekkel kapta fel a fejét jogosan ’adonisz’ jelzővel illetett barátom, a kétkedés megerősítéseként én is kíváncsian néztem rá.

- Nem én! – vigyorgott szélesen.

- Hát ez marhajó.. Hamarabb is közölhetted volna. – hangja cinikus volt, ugyanakkor erősen érződött a mélységes megkönnyebbülés, hogy nem fog nyárson megsülni, hogy aztán vadállat csali legyen.

- Természetesen ezt nem kell rögtön közölni a világgal. Jól elvagytok ti ketten is, igazam van? – határozott bólintás volt a válasz mindkettőnk részéről, ezzel le is zártuk a vitás kérdést, miszerint „mondjuk el, vagy ne mondjuk el”. Ne mondjuk el.

- Akkor találkozunk később. – azzal felállt, a konyhapultról kezébe kapta a teáscsészéjét és úgy a szobájába ment, mintha nem is az előbb jelentettük volna be, hogy Justin meg én együtt vagyunk. A többiek vajon már tudják? Biztosan megosztotta velük a teóriáját. Bár ki tudja, lehet mégsem. Nagyjából sosem tudom, hogy Scoo mit gondol.

Justinra néztem, kedvesen mosolygott. Combomra rakta a kezét tenyérrel felfelé, ujjai közé csúsztattam az enyém és a vállára dőltem. Innen nézve még véknyabb volt a teste, bár a nadrág mély ülepsége kicsit ellensúlyozta egyébként nádszál lábait. Zsebéből előkotorta a nemrég vásárolt iPhone-ját – mellesleg, máris egy újon gondolkodik – és a menüt megnyitva végigzongorázott a programokon, én meg csak néztem, ahogy percek alatt válaszol az üzeneteire, aztán ír Twitterre, kitöröl pár felesleges zenét a mappájából és még ellenőrzi is a Teendők című jegyzetlistáját. Aztán a képernyőn hirtelen ő jelent meg, mellette én, majd a kép eltűnt, s csak ekkor jöttem rá, hogy fotózott.

- Hé, ezt kitörlöd! – hasába csíptem, ami a kuncogástól megremegett.

- Miért tenném? Eszemben sincs! – bosszúsan felpillantottam rá, de szemei eloszlatták a dühöm és annyiban hagytam. – Kérsz teát? – váltott témát.

- Ezzel azt akartad kérdezni, „Csinálsz nekem teát?”. – vigyorából ítélve pontosan így gondolta. Sóhajtva beleegyeztem. Bár gőzöm nem volt, mi merre található, azért keresgélni kezdtem a konyhapultban, míg rá nem akadtam a filterekre. Kiválasztottam egy piros dobozosat.

- Ühm, ne azt, az hasonlít Usher dínópisi teájára. A lila dobozos jobb. – szúrós pillantást vetve rá áttértem az általa javasolt filterekre, kettőt kivettem és a szokásos módon eljárva elkészítettem két személy részére az illatából ítélve finomnak ígérkező teát. Az egyik csészét a kezébe adtam, a másikkal leültem mellé. Sziszegve tapogatta a porcelánt, mígnem megtalálta azt a helyet, ahol nem süti a kezét a forróság. – Köszönöm. – nézett rám, én még mindig előbbi produkcióján mosolyogtam. Mellkasomhoz húztam a térdem, lentebb süllyedtem a kanapén és belemerültem a tea fújásába. Vicces volt, ahogy a folyadék körkörösem menetel oldalra, miközben fújom. Úgy nézhettem ki, mint aki még soha nem ivott teát. – Hogy te milyen fotogén vagy..! – szava felriasztott, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy hozzám beszél. De mivel más nem volt itt, annyira pedig nem zakkant, hogy magában beszéljen, kivételesen csakis én lehettem a megszólított.

- Ezt nem egészen értem. – belekortyoltam a teámba, bár jobb lett volna előbb gondolkodnom, ugyanis még egy cseppnyit sem hűlt. Alig bírtam visszatartani, hogy ne köpjem ki. – Hogy az a…! – leheltem ki a levegőmet, miután leküzdöttem a torkomon.

- De buta vagy! – nevetett ki hangosan. Grimaszolva a kanapé széléhez húzódtam, bevackoltam magam a sarokba. Ám magányom nem sokáig tartott, Justin ugyanis poharát a kávézóasztalra rakta, közelebb mászott és fejét az ölembe hajtotta. Mosolyogva nézett fel rám, hatalmasakat pislogott, én pedig természetesen megenyhültem. Mi mást tettem volna?!

~*~

Carin öles léptekkel közeledett.

- Scooter téged keres. – adtam át az üzenetet, de a várt továbbhaladás helyett vállon ragadott és komolyan a szemembe nézett.

- Ígérd meg, hogy nem leszel mérges, de…meg kell mutassam. – értetlen arcom láttán kezembe nyomta Scoo iPad-jét, a képernyőn egy szöveghalom jelent meg, felette egy képpel. Justin és én.

- Ez mi? – felnéztem rá, pillantása sürgetve késztetett olvasásra. Az első sorban semmi különöset nem találtam, a másodikban viszont jött a feketeleves.

A világszerte híres dalos pacsirtánk bizonyára bensőséges kapcsolatot ápol Ms Colinsszal – legalábbis ez vehető ki a fiú fotósa által posztolt képből.

- Tessék?! – két oktávot ugrott a hangom, a kezem alatt porladni éreztem a készüléket, ami persze lehetetlen volt. – Ezt honnan szedték? – számon kérőn szóltam Carinhez, mintha ő lenne a hibás, ami persze nem igaz.

- Fredo feltöltötte a képet, ami Budapesten készült.. – sóhajtotta. – Nem is azzal van a gond. Hanem hogy ezt feltételezik..

- Talán mert jól feltételezik. – Justin lépett mellénk, motyogása közben is azt leste, néz-e minket valaki.

- Nem úgy értettem. Scooter már elmondta.. – apró mosolyt eresztett meg, meg sem lepődtem. – Hanem hogy nem szabadna ezt állítaniuk. Semmi bizonyítékuk arra, amit mondtak. Egyszerű barátokként is vághattatok volna olyan pózt.

- Egyetértek. Jogtalanul írták ezt a cikket. – támogattam Carin álláspontját.

- És akkor most mi lesz? – Justin normál hangerővel szólalt meg, de valami nem stimmelt vele. Mintha be lenne rekedve, vagy nem is tudom. Lehet csak a koncert miatt, sőt, elég valószínű.

- Semmi. A közeljövőben nem lesz olyan esemény, amiben erről tudnának kérdezni.

- Mennyi időt jelent ennek a közeljövőnek a lejárati ideje? – mintha gyanakodott volna, volt is miért.

- 2 nap.. – sokként ért. Legalább egy hétre gondoltam. 2 nap? Annyi idő alatt azt nem találom ki, hogy mit kezdjek egy reggel a hajammal, nemhogy azt, hogy mit mondjuk a világnak a kapcsolatunkról..

- Szuper.. – sóhajtott fel Justin.

- Nyomás vissza a buszba, majd ott megbeszéljük. Már nem sok van Horvátországig. – ennek viszont örültem, egyrészt mert már majd’ megfagytam idekint, másrészt hogy nemsokára megérkezünk a következő koncerthelyszínre, harmadrészt pedig hogy végre eltűnhetünk a sok benzinkutas dolgozó árgus szeme elől.

A lépcsőn szökdelve átsuhant agyamon egy gondolat, amitől bár én nem észleltem, de testem megdermedt. Justin emiatt jött nekem, ezzel nem is foglalkoztam. Elöntött a szégyen, hogy képes voltam ilyet tenni.

- Blair, menj. – aprót lökött rajtam, csípőm az egyensúlyhiány miatt a falnak vágódott. – Jézusom, Blair! Minden oké? – aggódó tekintete elhomályosult előttem, anya arca férkőzött be a gondolatomba. – Blair. Hallod?! – megrázta a vállam, a fejem kitisztult.

- Justin, én még nem beszéltem anyával.. – nagyot nyeltem, belebámultam a sötét éjszakába.

- Miről? Beszélj velem, itt vagyok. – tenyerébe fogta az arcom, mélyet lélegezve próbáltam magammal elhitetni, hogy nem szörnyűség, amit tettem.

- Nem mondtam el neki…kettőnket. – ajkamat legörbítve nyugtáztam, hogy mégis borzasztó vagyok. – Korábban még azt is elmondtam, ha egy fiúval csak úgy random szemeztem. Most pedig, csak mert messze vagyok tőle, azt sem mondom el, hogy Justin Bieber a pasim? – csak suttogásra futotta, ezért titokban örültem is, hiszen talán még a falnak is füle van.

- Ha az nyugtat, én sem mondtam el anyának, pedig ő aztán tényleg szó szerint egy légtérben van velem egész nap. – halványan mosolygott, félt, hogy nem válik be a módszere, pedig segített. Talán mégsem vagyok annyira szörnyű. Vagy ha mégis, legalább nem csak én.

- Most inkább mégis felhívnám, ha nem haragszol. – arcomon lévő kezére simítottam ujjaim, kérés nélkül elhúzta.

- Persze, menj csak. – mosolyogva hátrébbállt, kabátzsebemből előkotortam a telefonom és a szobánk felé sietve tárcsáztam őt. Fogalmam sem volt, hogy fogom elmondani, egyáltalán hogy fogok belekezdeni, de anya hangja kizökkentett mélázásomból.

- Kicsim, mi történt? Minden rendben? – hangja éber és riadt, egyszerre álmos és elnyűtt volt.

- Öö…szia. – zavartan „viszonoztam” köszönését. – Nincs semmi, csak..

- Blair, várj! – Justin berontott, megszakítva ezzel szavaim. – Ne hívd! Náluk még…

- Drágám, itt éjfél van. – hallhatólag elnyomott egy ásítást, így volt időm belegondolni abba, amit mondott. Persze, ők Amerikába vannak, én meg Európában. Hogy nem jutott eszembe?

- Jézusom, anya, ne haragudj, hogy felébresztettelek. – szabadkoztam hevesen. Justin elszontyolodott, hogy nem ért be időben, de egy mosollyal megnyugtattam, hogy a helyzet nem olyan vészes. Kizárt, hogy anya haragudna.

- Ugyan már, bármikor hívhatnál. De gyorsan nyugtass meg, ugye nincs baj?

- Nem, egyáltalán semmi. – ráztam a fejem. – Most feküdj vissza aludni, majd nekem ma, neked holnap beszélünk.

- Az kizárt. Biztosan nem véletlenül hívtál. Hagy halljam, miről van szó!

- Nem fontos, csak eszembe jutott valami, de azt amúgy sem ilyen körülmények között akarom megvitatni. Aludj csak nyugodtan, ne rágd magad ezen, majd megbeszéljük. – mosolyogva a farmerom gyűrődését piszkálgattam, Justin mellém lépett, kezét a combomra simította.

- Rendben. Akkor holnap. – valószínűleg hullafáradt lehet, csak azért egyezett bele ilyen hamar.

- Szép álmokat, anya! – kívántam mosolyogva, amit megköszönt, én pedig leraktam.

- Kicsit hamarabb is eszembe juthatott volna. – nevetett fel.

- Én egyáltalán nem gondoltam erre, tehát még mindig jobb utólag, mint sehogy. – kuncogva orrához nyomtam az enyém, játékosságomat apró csókkal hálálta meg.

- Srácok! Gyertek egy kicsit! – Scooter a nappaliból szólt, összenéztünk Justinnal. Vajon mi vagyunk ezek a „srácok”? Földi adoniszom vállat vont hangosan fel nem tett kérdésemre, fejével intett. Az ajtó résnyire volt hagyva, kicsusszantam, majd Justin is. Odakint viszont váratlan dolog fogadott.

Éreztem a nyelvemre tapadni valami papírdarabot. A meglepődött szájtátásom miatt még oda is berepült pár konfetti, amiből bőven jutott a hajamra, a pólómba, sőt még a szemembe is. Fél szemmel bár, de egy hatalmas tömeget láttam magam előtt, mindannyian vigyorogtak.

- Ez meg mi volt? – Justin feltette helyettem a kérdést, nevetve rázta a haját, hogy essenek ki az idegesítő kis darabkák.

- Olyan falnivalók vagytok, cuncikáim! – Carin a semmiből bukkant fel, már csak annyit éreztem, hogy magához ölel Justinnal együtt. Nevettem, bár semmit nem értettem.

- Mától hivatalosak vagytok, tökmagok. – Ry vigyorogva dugta be a fejét közénk, Carin lazított szorításán. Azt hiszem, kezdem kapizsgálni a dolog mivoltát.

- Bár rettentően megbántottál azzal, édes fiam, hogy egy szóval nem avattál be a dologba, azért megbocsátok és jaj, tényleg annyira édesek vagytok. – Pattie valószínűleg csak túlzott, azért jólesett, hogy végül nem Justin vadállat-csalis elmélete teljesült és legalább az itteniek elfogadják a dolgot, ha még anya reakcióját nem is tudom.

- Aha, és ezért kellett telelőni a fejem konfettivel? Anélkül is gratulálhattatok volna. – Justin nevetve elhúzódott Carintől, jelentőségteljes pillantást vetett a többiekre, akik jót szórakoztak ezen az egészen.

- Ry ötlete volt. – árulkodott Kenny.

- Rögtön gondoltam.. – forgatta a szemét Justin, Ryt jól vállba bokszolta.

- És hogy történt valójában ez az egész? – kíváncsiskodott Fredo.

- Mikor volt az első smaci? – kezdte Ryan is. Hát, na látod, ez egy nagyon jó kérdés. Körülbelül úgy kismilliószor csókolóztunk az „igazi” előtt, úgyhogy erre a kérdésre nem igen sokszor fogunk válaszolni, na nem mintha akarnánk.

- Az a mi dolgunk, kisapám. – Justin büszkén húzta fel az orrát, ami mindenkiből nevetést váltott ki. Nem gyakran látni őt nagyképűsködni, ez is persze csak viccből volt.

- Mama Jan joghurttortája a hűtőben vár, ha esetleg érdekel valakit. – Mama Jan tudta, mivel lehet elterelni a gondolatokat, hiszen a hasának senki nem mond nemet.

A torta fél óra alatt elkészíthető, a kedves énektanár a koncert alatt csinálta, innen jött az ötlet Ryannek a konfettik felől – derült ki mindez utólag. Azért meg kell mondjam, sokkal megkönnyítették a helyzetünk, így legalább megmenekültünk a kínos beavatásos pillanatoktól, helyette sok őrült, vicces dolgot csináltunk – amik nem mellesleg Jon gépében is meg lettek örökítve.