53. Csendkirály

Háháá, kicseleztem a sorsot, és itt vagyok. :DDDDDD
Na hát most egy jó kis viccet mondok nektek - ami nekem vicces, titeket lehet bosszantani fog: találtam egy elkallódott részt a dokumentumban, aminek létezéséről már meg is felejtkeztem :D Feltekertem, hogy megnézzem, hol tartok és akkor láttam, hogy opszi, ez nem olyan befejezésű, mint a legutóbbi rész itt a blogon. És akkor jöttem rá, hogy ezt már másfél hete megírtam és azóta ott is van. Remek, nem?
A következő részből is megvan már vagy 3 oldal, úgyhogy tekintsétek ezt a részt úgy, mint egy kisebb része a következőnek - mivel ez eleve nincs 4 oldal, amennyi általában szokott.
És akkor ho finito con parlare, most olvassatok! :)

Egy újabb nap. Ma nem lesz koncert, ami hogy őszinte legyek, pont jól jön. Justin tegnap este csúnyán köhögni kezdett, persze azt a bizonyos koreográfiát megtanította nekem. Aztán rögtön teáért futott, mert fájlalni kezdte a torkát. Ezután jött a köhögés, majd a gyulladás, ami elvileg mára már elmúlt.

Megérkezett továbbá a turnébuszunk, amivel eredetileg indultunk, így egy éjszaka leforgása alatt visszaállt minden a régi tempóba és beosztásokba. Mondhatnánk: a „kicsik” és a „nagyok” busza.

- Kérsz tejet, szöszi? – szólított meg Ry.

- Köszi, nem. – mosolyogtam rá a telefonom mögül. Éppen a TMZ egyik cikkét olvastam, amiben máris közzétették a tegnapi koncert eseményeit, beleértve a Never let you go alatti alakításunkat. Ügyesen rájöttek, hogy az előadással Justin üzenni akart, bár ebben nem biztosak. Persze, abban biztosan lennének, ha azt kellene terjeszteniük, hogy Justin szakított a barátnőjével, de ebben nem biztosak. Igen, ez a sajtó…

- Én kérek. – Justin kijött a fürdőből, pólóját éppen akkor húzta magára. Egy egyszerű melegítőnadrágot viselt, tekintve, hogy most pihenőnap van, így nem különösebben kell adnia magára. Persze ő még egy rongyos, ruhának nem nevezhető textildarabban is vonzó lenne, tehát azzal a kérdéssel, hogy mikor mit vesz fel, nem is kell foglalkozni.

- De nem kapsz. – Scoo bukkant fel a bejáratban, felszökdelt a lépcsőn és beviharzott hozzánk. – Tavaly is majdnem elhánytad magad koncert előtt. Ezen a turnén nem fog megismétlődni. – szigorúságának minden oka csupán az aggódásra vezethető vissza. – Hogy tetszik a kétbuszos megoldás? – elvigyorodott, mivel tudta, hogy mindenki örül neki.

- Fáj a fejem. – nyöszörögve lehuppant mellém, fejét az ölembe hajtotta.

- Micsoda?! – mindhárman hangosan csattantunk fel pár ártatlannak tűnő szaván, ami valójában igenis nagy jelentőséggel bír. – Justin, ugye csak viccelsz? Makkegészségesnek kell lenned! – végigsimítottam arcán, amelyet bár lehet csak én beszéltem be magamnak, nekem sápadtnak tűnt.

- A torkod fáj még, Justin? – Scoo kétségbeesetten ült le mellénk, nagy szemekkel pásztázta a combomon fekvő fiú arcát.

- Egyre jobban. Mikor nyelek, ilyen furán kapar, vagy nem is tudom mit csinál. – szomorúan görbítette le ajkait, arcát tenyerébe rejtve bújt hasamba. Scoo hirtelen felpattant.

- Blair, kérlek maradj vele. Ry, te pedig hívd fel a repülőgép-társaságot, hogy küldjék Dr. Both-ért a helikoptert. Angliában van, gyorsan ideér. Én pedig felhívom a dokit, hogy készüljön. – azzal eltűnt a buszról, utolsó szavát is csak nagyon fülelve hallottam meg.

- Kölyök, nehogy most betegedj le! – úgy szólt, mintha Justin ezt tudná irányítani, persze csak jóindulatból tette, közben már tárcsázta is az orvost. Scoot követve ő is átment a másik buszra.

- Justin.. – felfedtem arcát, csillogó szemekkel nézett rám. De most nem úgy csillogtak, mint általában. Határozottan a betegségre utaló csillogás látszott bennük. – Ne tedd ezt, hallod? Mondd, hogy minden rendben. Ugye így van? – félve öleltem magamhoz, nehezen nyelt majd rám nézett. S csak nézett. Nem tiltakozott, de nem is értett egyet. Persze, hogy nincs jól. Messziről kiált, hogy beteg. – Ó, Justin.. – ajkamba harapva felsóhajtottam, ujjai kezemre találtak és összekulcsolódtak az én ujjaimmal.

- Jól vagyok, csak a torkom fáj. Amúgy semmi. – a szemembe füllentett. Oké, csak meg akart nyugtatni, de ezt nem lehet titkolni. Justin beteg. Kész, pont.

- Felállok, feküdj le kényelmesen. – ajánlatom szerint akartam cselekedni, de visszahúzott.

- Ne! Nekem így jó. – lehunyta szemeit, apró mosollyal az arcán fészkelte be magát az ölembe. – Te bánod? Mert akkor kiszáll… - tenyeremmel betakartam száját, megdermedt alattam. Miután biztosra vettem, hogy nem fog megszólalni, továbbcsúsztattam arcára és gyengéden simogattam, amit békésen lehunyt szemekkel élvezett.

~*~

Dr. Both már legalább fél órája bent tartja Justint.

- Justin, nagyobbra! Jó, most jó. Kérek egy E hangot. Ez egy D volt. Próbáljuk a G-t. Oké, megvan. Kérek egy köhögést. Hogy fáj a torkod, kapar vagy ég? Hát ez szuper. Igen, azt jól tetted. A kisasszony is helyesen cselekedett. Na még egy utolsó sóhaj. Itt kérlek fogd meg. Lekapnád a pólód? Oké, a szív rendben van. Enyhe jelét látom a tüdőgyulladásnak, de ebből ma beveszel háromszor egyet és holnapra kutya bajod. De beveszed, értettük? Szuper, akkor öltözhetsz. Várj, még egy kérdés! Az éneklést leszámítva kiabáltál az elmúlt pár napban, vagy inkább lengén öltözködtél odakintre?

Jesszusom. A hideg is kirázott ettől a kérdéstől. Aznap éjszaka, mikor Budapesten tettünk hajnali „kirándulást”, én még pulóverben is majd' megfagytam, ő meg a fél utat pólóban tette meg. Ha csak belegondolok, hogy én vagyok a betegségének a hibása, a bűntudaton kívül hatalmas önmagam iránt érzett undor is elfog. Nekem kellene most a helyében lennem. Ez így nem fair.

Nyílt az ajtó, végre kijöttek. Nem bánkódom, hogy nem hallottam a válaszát, mert valójában sosem hallottam, hogy ő mit mond, mindig csak az orvos hangja hallatszott ki.

Szomorúan kullogott a doki nyomában, majd senkihez sem szólva bevonult a szobájába. Kérdőn néztem Carinre, majd Ryra, akik szintén tanácstalanul álltak az eset előtt. Hezitáltam, vajon örülne-e a társaságomnak, de a kíváncsiságom felülkerekedett bizonytalanságomon és kérdés nélkül a szobájába indultam. Kopogtam, de meg sem vártam a válaszát, hogy benyissak. A párnájába morgott valamit, bár felőlem engem is szidhatott volna, úgysem érteném.

- Justin, bejöhetek? – a sorrend kicsit nem volt helyénvaló, bár ez volt az utolsó, amivel foglalkoztam. Sokkal inkább megijesztett, hogy nem kaptam választ. – Justin, mi baj van? – leültem teste mellé az ágyra, félve simítottam kezem a hátára.

- Semmi. – azt hiszem, ezt mondta, de szavát alig értettem.

- A semmiért nem viselkedsz így. Mondd el, jó?

- Azt mondtam, semmi! – idegesen fordult a hátára, kicsúszva kezeim közül. Meglepetten néztem szemébe, mellkasom hirtelen összeszorult a fájdalomtól, amit mogorva szavai keltettek bennem. Sosem csinált még ilyet, vagy lehet mégis, de sosem fájt még ennyire. Én csak.. én csak jót akartam neki. Talán nem kellett volna tartanom vele a kontaktust, de mivel megtettem, láttam benne a bűntudatot. – Szívem, nem…én nem úgy értettem. Sajnálom! – arcomat kezébe zárta, hagytam magam. Hagytam, hogy beteg mellkasára vonjon és arcát hajamba rejtse. A fene sem foglalkozott azzal, hogy milyen az egészségi állapota, csupán azért hangsúlyoztam a betegségét, hogy legyen mire vélni előbbi viselkedését. – Nem akartam úgy viselkedni, csak a doki felhúzott. – összevontam szemöldököm az információ hallatán.

- Mivel? – súgtam esetlenül.

- A holnapi koncertet le kell mondani.. Ha meggyógyulok, akkor a holnaputániról lehet szó, de ahhoz nagyon energiatakarékos üzemmódban kell lennem, alias nuku duma. – rögtön tudtam, miért fáj ez neki. Utál csalódást okozni a rajongóinak, egy koncert lemondása pedig hatalmas tragédiával ér fel neki.

- Hátha már holnapra meggyógyulsz. Mennyire nagy a baj?

- Elvileg mintha tüdőgyulladásom is lenne, de azt holnapra kiheverem a gyógyszer mellett, a torkom viszont minden egyes kiejtett szó ellen tiltakozik.

- Akkor ideje lenne csendkirályt játszani. Holnapig egy szót sem! – komolyan néztem a szemébe, de ő csak mosolygott.

- Akkor még azt sem mondhatom, hogy szeretlek? – kezét farzsebembe csúsztatta, szeméből kisöpörtem a zseléhiánytól előrehulló hajszálait.

- Még azt sem. – orromat mosolyogva az övének nyomtam, felső ajkamra gyengéd puszit nyomott, szánk épphogy csak érintkezett.

- Most, hogy némaságra ítéltél, mesélj nekem.

- Mégis miről? – nevettem fel.

- Azelőttről. – értetlenül meredtem rá, ezt vajon hogy érthette. – Tavaly október. Rémlik valami? – tavaly október, persze. Akkor volt a koncert, amelyen kiérdemeltem a kanadai ollg nevet.

- El sem hiszem, hogy változhattam meg ennyire. – sóhajtva messzebb hajoltam, lesütött szemekkel ültem az ölében.

- Nem te változtál. Csak az érzéseid. – megsimogatta az arcom, felsandítottam mosolyára.

- Szükséges erről beszélnünk? Nem vagy a halálodon, hogy végigpörgessem előtted csodálatos pályafutásunkat, melynek eddigi 90%-ában próbáltam minél távolabb maradni tőled. – kimondva még durvábban hangzott, de kétségtelen, hogy ami megtörtént, az megtörtént és én vagyok érte a felelős.

- Akkor mesélj nekem a Vogue utáni időszakról, amikor nem beszéltünk. A pasid vagyok, tudnom kell róla. – rakott hozzá gyors magyarázatot arckifejezésem láttán. Az utolsó porcikám sem kívánt erről beszélni, főleg hogy azóta minden a feje tetejére állt és ellenkezőképp történik, mint akkor.

- Csak modellkedtem és kész. Nagyjából ez minden. – megvontam a vállam, látszólag neki ez a válasz korántsem volt kielégítő.

- Miért nem akarsz róla beszélni? Talán volt akkoriban valakid? Nem akarsz rá emlékezni? Esetleg elvette a szüzességed? – ő maga sem gondolta komolyan a szavait, de éreztem, hogy a pozitív válasz lehetőségét is megfontolta.

- Persze, egészen pontosan Dominic volt az. Tudod, a modell Dominic.. – egy pillanatra lesokkolt, tényleg elhitte. Én hülye meg elvigyorodtam, így persze leesett neki, hogy csak szórakoztam. – Ne beszéljünk a szüzességről, ha lehet. Inkább akkor arról a 4 hónapról, már ha tényleg némán kell tartanom téged.

- Csupa fül vagyok, édesem. – egyik hajtincsem ujjára csavarta, s ezt a 4 hónapos élettörténeti mesém alatt is folytatta.

Elmondtam neki a legfontosabb dolgokat. Hogy leraktam az érettségit mindenből, tehát elméletileg szabad vagyok, már az iskolát illetően. Meséltem neki Buffy kutyuskámról és hogy egy kisebb balesetet szenvedett a lába, de két hét után egészségesebb lett, mint valaha. Elmondtam, hogyan egyengettem a karrierem Troy segítségével. Meséltem neki a hazai ismerőseimről is, akik nagyrészt örülnek a sikeremnek, de akad egy-kettő, akik nem nézik jó szemmel a velem történő eseményeket. Sokan azt sem értik, hogy lettem abból a sulis tornacsukás kisdiákból egy címlapos magassarkús modell és a legrosszabb, hogy nem tudom azt mondani, eddig is az voltam, mivel nekik egy kitalált oldalamat mutattam. A „kettős személyiségemtől” már rég megszabadultam, nincs többé két Blair, csak én vagyok. A suliból sokan azért utáltak ki, mert kapcsolatba kerültem Justin Bieberrel és nem voltak képesek elfogadni a tényt, hogy nekem jobban bejött az élet. Nekem viszont nem volt időm sajnálni őket, na nem mintha akartam volna. Geraldine hazajött egy hónapra, anya és apa is otthoni munkára ment, így majdnem egy egész hónapot együtt töltött a család több év óta először. Anya azóta is többet van otthon, mint munkában, apa viszont ugyanúgy megy városról városra, de legalább az estéket együtt töltik. Geraldine az egy hónap letelte után eltűnt, másfél hónapja megint nem hallottam róla. Én pedig nem vagyok otthon, de legalább tartom a kapcsolatot anyáékkal.

Másfél óra eltelt a történeteimmel. Justin egyszer sem szólalt meg, az én torkom már kiszáradt a beszédtől, de legalább teljesítettem a küldetésem és Justinban tartottam a hangját.

- Még hogy semmi nem történt.. – csóválta a fejét.

- Veled azért biztosan érdekesebb dolgok történtek.

- Mindig eszembe jutottál. – suttogta hirtelen. Hajamba túrva homlokom az övéhez vonta, hüvelykujjával végigsimított alsó ajkamon. Lehunytam a szemem, ujjbegyeim arcához érintettem, ajkai akaratlanul is magukhoz vonzották az enyém. – Ne most! Beteg vagyok.. – szavaitól megdermedtem, a csalódott gondolat rögtön átfutott az agyamon, hogy nem akarja.

- Ez nem változtat semmin… - motyogtam magam elé, aztán megeresztettem egy mosolyt, nehogy rosszat gondoljon.

- Ha azt gondoltad, hogy nem akarom, hát értesítelek, hogy tévedsz. Csupán azt nem akarom, hogy elkapd, már ha el lehet kapni a torokfájást. – mosolyogva megsimogatta az arcom, sikerült megkönnyítenie az érzéseim.

- Azért hozzád bújhatok, vagy azt is megvonod előlem? – szavaimon elmosolyodott, karjait szélesre tárta. Fentebb csúsztam ölében, átöleltem a derekát, fejemet pedig mellkasára hajtottam. Mintha egy dalt hallgatnék, úgy hatott dobogó szíve a fülem alatt. Csodálatos volt. Igaz bordaropogtató gyorsasággal dübörgött, de legalább türközte az én szívem tempóját.

- Mit csinálnék, ha te nem lennél itt..?! – egyszerű közmondatnak hangozhatott, de sóhaja tette ezt költői kérdéssé. Olyanná, amin elmosolyodtam.

- Valószínűleg nem lennél beteg.. – sajnálatos volt, hogy miattam történik mindez, de jelen pillanatban nem tudtam nem mosolyogni a karjai közt.

- Vagy inkább egy szöszke kislány nem beszélne butaságokat, amik totálisan kiakasztanak. – hajamba kuncogott, én viszont csúnyán néztem fel rá.

- Kislány?! – ismételtem meg szavát cinikusan.

- Egy elbűvölő szépségű kislány. – motyogta ajkamba. Összeszorult a gyomrom a hangjától, szavainak jelentősége már csak hab volt a tortán. Egyszerre lenyűgöző és idegesítő, hogy néhány szavával mennyire tud befolyásolni.

Arcomba szökött a vérem, így jobbnak láttam visszabújni nyakába. Mosolyogva csukódtak le a szemeim, kulcscsontjára hosszú puszit nyomtam, aztán kikapcsoltam az agyam és élveztem, ahogy keze feltérképezi a porcikáim.