52. Never let you go

Hi, guys! :)

Kivételes eset, hogy ilyen rövid kihagyás után tudok részt hozni, ez is egyedül csakis a nyelvvizsgának és az amiatt való itthon tartózkodásomnak köszönhető.
Bevallom, szomorú vagyok az 51. rész véleményszáma miatt. Srácok, hiszitek vagy nem, rengeteget dolgozok egy részen. Igen, mindenkinek suli van, de míg ti leg"rosszabb" esetben 15 perc alatt elolvassátok a részt + 2 perc lenne a komizás, én addig 3-4 órát ülök rajta, ha nem is egyszerre, nem számolva bele az átolvasást, a képkeresést, amit berakok a fejezet elejére, és ennek a bevezetőszövegnek az írását. Ja és még annyi: borzasztóan örülök, hogy érdeklődést tanúsítván mindig írjátok, hogy "siess" illetve "kövit", de higgyétek el, ha tudok, úgyis hozok részt. ha megoldható lenne, jól esne a lelkemnek pár "igazi" vélemény, hogy esetleg mi tetszik, mi nem tetszik, satöbbi. :)
Oké, erről nem mondok többet. A mondanivalóját gondolom értettétek :)))
És akkor a rész: ahogy ígértem, sokkal érzelmesebb, mint az előző, s ha esetleg valakinek kicsattanóan jó kedve lenne, inkább ne olvassa! :D ha valaki semleges, akkor "rontsa el" a kedvét az elejére beszúrt videóval. Számomra nincs olyan alkalom, hogy ne sírnék rajta :') Ráadásul most még a törihez is kötődik.
Akkor hát.... kellemes olvasást!♥ :)

Őrület. Ennél jobb szót nem találok arra, ami itt van. A kocsiablakra orrok és tenyerek tapadnak, szinte már félelmetesnek hatnak a rajongók. Percenként 10 métert teszünk meg legjobb esetben. Nem is gondolják, hogy – bár ők nem látnak minket – mi látjuk őket, így mindenáron ki akarják harcolni, hogy Justin kiszálljon és szemtől szembe találkozhassanak vele. Ezt viszont most nem engedi az órarend, negyed óra múlva ugyanis a koncerthelyszínen kell lennünk. Egy óra múlva kezdődik, ilyenkor már javában ott lézengünk az állványok közt.

Mióta történt az a bizonyos incidens, szinte félek Justin mellett mutatkozni. Folyamatosan úgy érzem, ki vagyok utálva. Nem tudnak rólunk semmit, mégis gyűlölködnek. Pedig még csak azt sem mondtuk, hogy együtt lennénk. Alaptalanul állítanak mindent, még ha valójában igazuk is van, de akkor sem kellene olyanokat gondolniuk, amiket mi nem mondtunk. Én már el vagyok titulálva cafkának is. Ez a lány csak egy felkapott csontváz, nincs benne semmi különös, vagy Tuti lefizette Scoot, hogy velük mehessen, vagy Justint használja arra, hogy beindítsa a karrierjét. Szánalmas. Mindent kaptam már tűtől a repülőig. Pedig ők úgy tudják, Carinhez hasonlóan csak segítségként vagyok itt. És mégis utálnak. Csak mert korban illek Justinhoz és akkor már tuti, hogy nyomulok rá. Pedig semmit nem tudnak, ami előtte történt. Hogy Justint és mindig is Justinnak néztem, nem Justin Biebernek.

Érezhette, hogy eszembe jutottak az elhangzott szavak, ezért ölelt át. Másfél napja szerintem meg sem csókoltam. Mindig úgy éreztem, hasba rúgnak a rajongók, akik nincsenek is ott. Félelmetes.

Szigorú rendőrségi kísérettel száguldottunk végig az úton, amely az arénához vezetett. 100 méteres körzetben lezárták a hátsó bejáratot, hogy nyugodtan megérkezhessünk. München nem hazudtolta meg magát, gyönyörű a város. De most ezzel foglalkozni sem tudtunk, sebesen kellett az épületbe iramodnunk. A küszöböt átlépve biztonságban érezhettük magunkat, minden oldalról komolyan védik a nyílászárókat az egész backstage területén. Hamar megtaláltuk az öltözőnek kijelölt szobát, ahová ezúttal nekem is be kellett mennem. Ry és Carin tartott velünk, a többiek másfelé mentek.

- Justin, te velem jössz. Szöszi, téged Carin kezébe adlak egy időre, aztán majd téged is kezelésbe veszlek. – Ry az egyes számú ajtó felé tolta Justint, ránk nézve a kettesre mutatott, Carin bólintott, és kézen ragadva a számunkra kijelölt ajtó felé húzott. Szótlanul tűrtem, bár az okára irtó kíváncsi voltam.

~*~

Lábamra egy gyémántkövekkel díszített balerinacipőt erőltetett. Kidülledt szemem láttán elmosolyodott.

- Mindennek megadjuk a módját, még ha csak apró részletről is van szó. – kezdtem kétségbeesni. Mihez kellek én ilyen cuccban?

- Nem értelek, Ryan. Kérlek, mondd el, mit tervezel. – tudtam, hogy hiába, Ry semmit nem fog mondani. Jól sejtettem, egyszerűen csak felállt és elém tartott egy tükröt. Elkábultam. Ez lennék én? A hajam természetes, csupán egy ezüstös, gombnyi nagyságú pillangó tart egy loknit oldalt. Kreol bőrömön két árnyalattal világosabb alapozó tesz élettelenné, szemhéjamon fehér púder, ajkamon halványrózsaszín ajakfény. A ruhám már nem újdonság, egy nagyon halvány barackos rózsaszín árnyalatú, földig érő csoda, ami alól a cipőm ki sem látszik, de Ry ragaszkodott egy különlegességhez. Magamban végigmentem minden lehetőségen, aminek ez lehet az oka, a legvalószínűbbnek egy fotózást tartok, de ez is egy miértet vonz maga után, aminek viszont már nem találtam meg a válaszát.

- Már csak egy dolog hiányzik, de azt majd a helyszínen adom oda, mert ha meglátod, szerintem rögtön rájössz a tervemre. Na, most pedig menjünk, már csak két és fél percünk maradt.

- De hová megyünk? Ne kérj arra, hogy így közösségbe menjek. Kérlek Ry, olyan vaknak érzem magam. – jogosan nyafogtam, mégsem ellenkeztem, mikor kivezetett a szobából. Bíztam benne. Csak magamban nem.

Végigmentünk a folyosón, közvetlenül a színpadnál álltak a többiek. Azt hittem csak szólunk nekik, hogy elmegyünk valahova, de nem. Ry idehozott. És a feljáróhoz állított.

Minden leesett. Nem, azt már nem!

- Nem tudom miféle bábuként akartál engem használni, de hogy én arra a színpadra fel nem rakom a lábam, az is biztos! – határozottan és végtelenül mérgesen szögeztem le a mondanivalóm.

- Ne vágd keresztbe a tervem. Csak bízz bennem, jó? – hangját szakadozva hallottam, de szájáról mindent le tudtam olvasni. Bíznék én, de szerintem valamiért érthető, hogy most ez nem igazán megy. Belső zsebéből előhúzott egy…maszkot?! Igen, határozottan az volt. A ráerősített madzag segítségével óvatosan az arcomra rakta, hátul a hajammal takarta el a gumis részt. Nem akartam belegondolni, hogy mit akar velem, de az ötlet, hogy a színpadra küld fel, teljes letargiába hozott. A szívem úgy kalapált, mintha tízszer körbefutottam volna az arénát. Nem teheti ezt velem. Most nem, mikor minden egyes rajongó legszívesebben kést forgatna a mellkasomba. Idelent mindent hallani, így a fent megszólaló ismerős dallam is könnyedén a fülembe mászott. Never let you go.

Végem van.

- Most. Mássz be oda! – parancsolt rám. Annyira akartam tiltakozni, hogy végül engedelmeskedtem. A félelem, ami elfogott, mérhetetlen volt. Ott leszek rajongók tízezrei előtt, akik gyűlölnek engem. Ezt Ry sem gondolhatta komolyan. A többiek miért nem állítják meg? Ők is tudnak róla, mi? Micsoda szemétség!

Meginogtam, mikor elindultam felfelé. Elkapott a hányinger, szédültem, remegtem. Tudom, hogy Justin lesz odafent, de ő csak egy a harmincezerben. Ki ő, hogy megvédjen azon kívül, hogy Justin Bieber? És ő vajon tud róla? Ha igen, tuti kinyírom őt. Igazságtalan volt velem. Tudja, hogy nem akarnám, mégis belement.

Már láttam a padlót. Sűrű köd vett körül, de tudtam, hogy felértem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen kellemetlen körülmények között élhetem át élőben, amit egyszer már kipróbáltam próbán. A fejem kavargott, a hányingerem egyre erősödött. Lassan eloszlott a szürke felhő, a dobhártyám majd’ szétszakadt a hangzavartól és a szívem heves lüktetésétől. Egy pillanatra lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy nincs itt senki és a sikításokat is csak magnóról játsszák, de az utálat, amit az elmúlt két napban kaptam nem engedte, hogy mindezt elhiggyem.

- They say that hate has been sent, so let loose the talk of love. – mintha csak a jelenlegi helyzetemet énekelte volna meg. A színpad másik végén állt, úgy közeledett, mintha nem vette volna észre, hogy itt vagyok. Egyedül éreztem magam. Itt állok maszkban, kipúderezve. Biztosan egy bohócnak nézek ki. A tömegre néztem, értetlenül vizslattak. Mintha nagyobb szenzáció lennék, mint Justin. Nem tudtam levetkőzni az érzést, hogy ők azok, akik ki nem állhatnak engem. Ezért nem mertem a szemükbe nézni. Pislogtam, számon valami nedveset éreztem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj, de itt a bizonyíték, hogy mégis. Képtelen vagyok megbirkózni a helyzettel. Csak álltam ott, néztem ahogy Justin táncol, és azon gondolkodtam, vajon mennyire vagyok égő. Valami viszont segített elterelni a gondolataim: a dalszöveg. – It’s like an angel came by and took me to heaven. – szívszaggatóan gyönyörű volt a hangja, de csak ekkor vettem észre valamit. Bőrnadrágban, fehér ingben, fekete öltöny felsőben volt fehér kendővel a zsebében, kalappal a fején és maszkkal az arcán. – Cause when I stare in your eyes, it couldbn’t be better.

Nem számítottam rá, hogy rám néz. Mondhatnám, hogy csak a dalszöveg kívánta meg, de nem. Láttam a szemében, hogy nem. Közeledett, én viszont hátráltam. Nem akartam szítani a rajongók negatív érzéseit. Pocsékul éreztem magam, úgy nagyjából minden miatt. Egyetlen életben tartó erőm már csak Justin hangja volt. Akartam, hogy idejöjjön és megvédjen az egyelőre nem létező veszélytől, de akkor csak még mélyebbre ásnám magam a tömeg szemében. Akármennyire is hátráltam, elbújni mégsem tudtam a minden mozdulatomat követő fénycsóva miatt.

Megadtam magam. Láttam, hogy sietősebbre veszi, tudtam, hogy el fog érni, és bíztam benne, hogy tudja mit csinál. Nekem már amúgy is mindegy. Egyel kevesebb vagy több utáló már nem számít. Kézen fogott, a színpad közepére húzott. Megállt mellettem és velem együtt a tömegre nézett. Szorította a kezem, hogy tudjam, itt van. A mellkasom mégis vadul hullámzott a zihálásom miatt, amiben közrejátszott könnyeim elfojtása is. Lelépett a fél méterrel lentebb induló kifutóra, lelökte magáról a kalapot és a maszkot, majd felém nyúlt. Hagytam, hagy csináljon velem akármit, hiszen a végén úgyis akasztófán végzem. Lerakott, kezemet felemelte és megforgatott. Hirtelen megállított, derekamat magához húzta, mellkasát az enyémhez nyomva hátradöntött. Összeszorítottam a szám, hogy ne remegjen és bár normál esetben élveztem volna az egészet, itt nem ment. Úgy tettem, mintha csak egy táncos lennék, akinek ez a feladata, bár abban biztos voltam, hogy arcom az érzelmeim nyitott könyve.

- Take my hand, let’s just dance, watch my feet, follow me. – nem akartam, hogy folytassa. Tudom, melyik sor jön és tudom, hogy a közönség őrjöng. Még mindig nem jöttem rá, miért csinálja ezt. – Don’t be scared, girl I’m here, if you didn’t know, this is… - megcsuklott a hangja, mintha csak így kellett volna ennek lennie. Nem volt benne semmi színészi, még abban sem, mikor magához húzott. Magától jött az egész, s végre most először én is örültem ennek az egész színpados dolognak. Mintha levetkőztem volna a gátlásom egy rétegét, hogy engedtem neki ezzel az öleléssel. A sikítozásokba fújolások vegyültek, Justin pedig pontosan tudta, ha egy kicsit erősebben szorít, máris jobban fogom érezni magam. Elhajolt, arcán legnagyobb meglepődésemre egy hatalmas mosoly ült. Nem tudtam mire vélni, én ennek teljesen az ellentétét éreztem. Aztán a tömegre nézett és elkomorodott. Úgy éreztem, egy pillanatra rájöttem, mit akar ezzel az egész színpados dologgal, de mivel nem tudtam megfogalmazni, az ötletem el is szállt.

Karját átvetette a vállamon, visszafelé indult. Bár a dallam még ment, ő már nem énekelt. Hogy kezem ne legyen üresen, inkább szoknyámba markoltam és kicsit megemeltem, így legalább az elesés veszélyét is megelőzöm.

- Mi ez az egész, Justin? – felnéztem rá, bár választ nem várhattam, hiszen a mikrofon 2 centire volt a szájától. Visszavezetett a színpad közepére, közben felvette a földön hagyott kalapját és a fejébe nyomta, a maszkot otthagyta. Valamilyen taktika szerint beállított az általam nem ismert helyemre, ő pedig elém állt és váratlanul átölelt. Egyik kezével a nyakamat, másikkal a derekamat, mintha védelmeznie kellene, pedig csak a koreográfia volt. Szinte körém fonódott. Mozdulatlanul álltam a keze közt, megnyugtató volt látni a füst felbukkanását, amivel egyidejűleg mi is süllyedni kezdtünk. Ugyanúgy ziháltam, mint mikor feljöttem, s mint végig az egész színpadon tartózkodásom alatt, de legalább már nem éreztem magam egyedül.

Még nem értünk le, mikor félrehajtotta a mikrofonját, s ellenkezést nem tűrően megcsókolt. Mit gondolt, talán akarnék ellenkezni? A fejem így is zavaros volt, most a legkisebb problémámnak tartottam a lebukást.

- Köszönöm. Tökéletes voltál. – súgta a fülembe.

Válasz nélkül kellett hagynom, mert elértük a leszálláshoz megengedett magasságot, tehát a földet. Számítottam rá, hogy Ry lesz az első, akit meglátok.

- Erről beszéltem. Tökéletes volt! – óvatosan bár, de mohón szedte le rólam a maszkot, hogy hálájaként és elismeréseként óriási puszit nyomhasson arcomra.

- Ja, rajtam kívül mindenki élvezte. – nem akartam őt megbántani, csupán valahogy tudtára kellett adnom, az én szememben ez volt a legádázabb ötlete velem szemben.

- Blair, én…sajnálom. – megbánással nézett rám, egy mosollyal elrendeztem a dolgot, hogy elmenekülhessek minden elől. Egyedül Justin volt az, akit nem bántam, hogy mögöttem ólálkodik. Az ajtót is kevésbé hevesen csaptam be, hogy ha ide is követni akar, ne törjön be az orra.

Lerúgtam magamról a méregdrága cipőt, sírástól fojtogatva dőltem a kanapéra. Szó nélkül leült mellém, hajamat hátamra seperte, ujjait cirógatva húzgálta vállamon és fedetlen lapockámon. Sikerült erőt vennem magamon, hogy felnézzek rá.

- Mennyire haragszol, mondjuk egy tízes listán? – örülök, hogy már ennyire ismer, megkönnyíti a dolgom.

- Tizenegy. – suttogtam.

- Sajnálom, hogy nem kérdeztük meg, de nem bírtam nézni, ahogy szenvedsz.

- Ó, szóval hogy te voltál az értelmi szerző? – ugrott fel a szemöldököm. – Egyáltalán mi célotok volt ezzel?

- Valahogy el akartam mondani nekik, hogy te nem egy Selena, és nem is egy Jasmine vagy. Tudniuk kell bizonyos dolgokról, de közben azt is meg kell érteniük, hogy van egy határ, amin túl megtartom magamnak a részleteket. Valahogy jött egy ötlet Ryantől meg tőlem, hogy a koncert keretében tennénk, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy te is benne légy. Az ihletek fokozásával jutottunk el addig, hogy csinálunk egy showt. Hatásosabb lesz, mint bármilyen szó, higgy nekem. – igen, azt hiszem pontosan erre gondoltam, mikor nem tudtam megfogalmazni, hogy mire gondolok. – Én csak…nem bírtam, hogy ennyire bántanak. Ők a rajongóim, te a barátnőm vagy, az én dolgom, hogy egyensúlyt tartsak köztetek. Szeretem őket, de ezúttal túlléptek egy határt. Kissé sportszerűtlen módon bántam ma velük, de ha ez kell ahhoz, hogy téged ne bántsanak, akár többet is megtettem volna. – labilis érzelemvilágomra szavai túlságosan is hatottak, de érdekes módon nem tudtam könnyeket fakasztani. Egyszerűen csak éreztem, hogy folyamatosan összeforrnak a belső sebeim. Most jövök csak rá, hogy mit tett. Kitolt a rajongóival, hogy megpróbálja csitítani őket…értem. Bízhatok benne. Most már igazán így érzem. Mindig ott van, ahol szükség van rá, nekem pedig az érzékenységemet tekintve pont erre van szükségem. Egy megbízható társra. Justin pontosan ilyen.

- Köszi, Juju. – mosolyogva nyakába bújtam. Késleltetett ölelésviszonzásából következtettem arra, hogy meglephette a megszólítás, amely én sem tudom, honnan jutott eszembe.

- Juju.. – kuncogott hajamba. Megemelte az állam, elkapta a tekintetem. Nem kezdeményezett, így én hajoltam közelebb, de végül ő csapott le először az ajkamra. Nyelvét átfúrta az enyémhez, tenyerem alatt nyakán éreztem hevesen lüktető szívének ritmusát. Mintha még az is énekelne. Az egész fiú maga a zene.

El akartam hajolni, de mohón visszahúzott. Szívem felkúszott a torkomba, ahogy ujjai végigfutottak combomon. Mentolos lehelete bejárta a fejem, mintha közben ki is tisztította volna a rossz gondolatoktól. Aggódtam, hogy a pánt nélküli ruhácskám le fog majd csúszni rólam, de mit sem foglalkozva ezzel karjaimat nyaka köré fontam. Olyan jó volt érezni őt. Megnyugtatott.

- És most mennyire haragszol egy tízes skálán? – mosolygott rám.

- Még mindig tizenegy! – koppintottam orrára kuncogva.

- Hm.. ma este lesz min dolgoznom.. – ajkába harapva vigyorgott. Ha szóbeli célzása nem lett volna elég, keze bekúszott szoknyám alá és már combom közepénél járt, mikor sikerült észbe kapnom és megállítanom.

- Talán koreográfiát gyakorolsz? – gúnyos mosollyal felvontam a szemöldököm, ajkát megnyalva húzta mosolyra a száját.

- Csak segítek tökéletesíteni a nyelvednek az enyémmel való együttmozgás koreográfiáját. – nem bírtam ki, elnevettem magam. – Komolyan beszélek. – pókerarcot vágott, de nem vettem be. Legyintve elhúzódtam tőle, összeszedtem a ruháimat és a fülkébe mentem, hogy a csodaszép ruhát leváltsam a saját cuccaimra.