50. Szeretlek

HALIHÓÓÓ! :D

Jesszusom, sosem gondoltam volna, hogy végre odaírhatom a bejegyzés címéhez: "50". 50. RÉSZ! Nem hiszem el. Lassan egy éve, hogy írom és bár lassan, de biztosan jutottam el ide. Megvan félszáz fejezet:) Elképesztő. Kezdetben nem tudtam, mennyire leszek itt sikeres. Még most is igaz, hogy a másik blogom "híresebb" - a híres jelentését olyan értelemben véve -, de a kezdetekhez képest ez is híres lett. Az olvasók száma is megnőtt, a rendszeres olvasók is immáron 45-re bővültek - amit ezúton is köszönök!! - és a kommentelők száma is. Mindenki nagyon sokat jelent nekem. KÖSZÖNÖK MINDENT!

A suliról pár szó: eddig nincs sok jegyem, de ami van, az szerencsére ötös. Szeretném ezt megtartani, ami viszont sok tanulásra töltött idővel jár. És akkor a rosszabbik fele.. A mostani rész is rendesen elhúzódott, de higgyétek el, amikor csak megengedhettem magamnak, írtam. Előre tudtam, és tudom, hogy ti is, hogy ez lesz. Majd csak belerázódunk:) Én csak remélni tudom, hogy ezek a részek közt eltelt hetek nem fognak minket abban akadályozni, hogy együtt maradjunk, egy kisebb családként :)

A részről inkább csak annyit mondanék:

Kellemes Olvasást!

Pilláimon még gyenge fáradtság pihent, de már határozottan ébren voltam. Semmi kedvem nem volt bármit is csinálni, még a gyönyörű, rejtelmes Budapest sem vonzott, amiért tegnap megőrültem volna.

Semmit nem aludtam az este. Folyamatosan két dolgon kattogott az agyam.

Leszel a barátnőm?

Igen.

Hihetetlen. Az a tökéletes, aranytorkú, földi adonisz az enyém. Justin Bieber a barátom. Századjára elgondolva is végigfut a hideg a hátamon. Az estém fele azzal a gondolatokkal telt, hogy változhattam ennyit fél év alatt. Egész életemben nem történt velem ekkora pálfordulás. Aztán oda jutottam, hogy tisztázódott bennem: aki egyszer megismeri Justint, sosem felejti őt el. Nekem is csak ennyire volt szükségem, hogy megtörténjen, ami megtörtént.

Szemem alá vastagabb réteg korrektort vittem fel, hogy a lila karikák színe enyhüljön. Saját szemembe nézve még mindig láttam benne a meglepődöttséget, ami egy másik tegnapi esemény hatása.

Hibát követtem el, mikor megtiltottam. Egyrészt, csak a szakmai menedzsered vagyok, nem a magánéleti ügynököd. Rá kellett jönnöm, hogy 19 éves vagy. Nem az a 16 éves bögyörő, aki Usher után rohant. Részben magamtól, de részben Carin értette meg velem, hogy hülyeséget csinálok, úgyhogy igen, átverés volt az egész. Ekkor jött a sokk. Nem értettem semmit, de belül tudtam, ennél csak rosszabb jön. Szerettem volna helyrehozni, de nem állhattam eléd, hogy „rendben, akkor most visszavonom, amit rólatok mondtam”. Azt viszont tudtam, hogy ha valami olyat teszünk veled, amiről látszólag csak mi tudunk, neked rossz, Blair pedig nem tud róla, akkor a kis érzelgős drágaságomnak megesik majd rajtad a szíve. Tudtam, hogy csak össze kell valahogy terelnem titeket, mégpedig a távolságtartás eszközével. Minél többet nem tudtok csak ketten lenni, annál jobban keresitek majd egymást, én pedig ezt kihasználtam. Ezért lett két buszból egy, ezért volt az, hogy látszólag mindenki összeesküdött ellened, de mindez csak azért volt, hogy bepipulj, magad mellé rángasd azt az egy személyt, aki megért téged és ha ti egyszer egy szobába mentek a szemünk láttára, abban már van valami komoly.

Undorító. Undorodom magamtól, hogy ezek után még képesek voltunk elhallgatni, hogy mi időközben jobban egymásra találtunk, mint Scooter azt gondolná. Helyesebben, csak én voltam képes. Justin belekezdett volna a dumába, de leállítottam. Bánom is, de nem is.

- Szépségem, ugye nem azon rágod magad? – észrevétlenül jelent meg mögöttem, csak úgy a semmiből. Lehet tényleg igaza van, és úgy belefeledkeztem az emlékekbe, hogy még a füleim ajtaját is becsuktam.

- Nem, dehogy. – kedves mosolyt küldtem felé a tükörben, de inkább sikerült egy torz fintorgásnak. Hosszú puszit nyomott az arcomra, köszönetképp végigsimítottam mellkasán.

- A mai koncert előtt kipróbálhatod majd a színpadliftet, jó? – szavain felkuncogtam, elpirulva bólintottam. Carin bizonyára postásat játszott.. – Apropó, az atlétát tartsd meg. Számomra hasznavehetetlen volt. – hogy jutnak ezek eszébe? Semmi ilyen témáról nem beszélünk.

- Ma visszarakom majd a bőröndbe, úgyis megint én leszek a ruhahajtogató. Bízd csak rám. – gyors csókom után felálltam a székről, de gyerekjáték volt elállnia az utamat.

- Nekem nem elég hosszú, ráadásul ha az illatodat akarom, itt vagy te. Már nincs szükségem másra. – mosolya újra emlékeztetett, hogy Justin a fiúm. Ezt még szoknom kell egy darabig.

- Menjünk, mert csúszni fog a próba. – javasoltam zavartan, mire közelebb hajolt, és hosszan megcsókolt. Ajkát megnyalva bólintott, az ajtó kitárása után pedig elengedte a kezem.

- Mehetünk? – Ry mosolyogva állt a falnak támaszkodva, szinte biztosra vettem, hogy hallgatózni próbált. Hogy aztán sikerült-e, azt nem tudom.

A buszról egyenesen a hatalmas arénába mentünk, ahol szokásosan a backstageben kötöttünk ki. Még senki nem volt itt az igazgatón és a statisztákon, na és rajtunk kívül. Maga a koncert csak 2 és fél óra múlva kezdődik, de másfél órás próbát tartanak előtte, ami egyben az elkövetkezendő koncerten főpróbája is.

Justint elnyelte a munka, teljes szívvel adta oda magát a színpadnak. As long as you love me, Die in your arms, Beauty and a beat, All around the world, Be alright, mindent sorra énekelt.

- Blair, szeretnél te lenni a liftalany? – Scooter vigyorogva kiáltott fel nekem, a kezét nyújtotta. Segítségével leugrottam a színpadról, mosolyogva bólintottam. Justint már nem egyszer láttam elhelyezkedni a kis dobozszerűségben, így az ő beférkőző módszerét használva felguggoltam az emelvényre.

Elképzeltem, ahogy elindul a zene. Hogy a kivetítőn visszaszámolnak. Rajongók ezrei sikítoznak a nézőtéren. Köd vár odafent. A szívem a torkomban dobog. Megszólal a gitár. Lassan felállok. Átjár a zene, de komoly maradok és a nézőtérre szegezem a tekintetem.

De a barna szempár visszarántott a valóságba. Tökéletes pontossággal eltakarta a kilátást, pedig 2 méterre állt tőlem.

- Hol marad az éneklés? A rajongók elégedetlenek! – cinikus mosollyal, sürgetve kémlelt. Zavartan felkuncogtam, de nem tehettem mást, minthogy rögtön elhagyjam a színpadot. – Let the music blast.. – halkan szólt utánam, énekelve. Nagyon mérges lettem rá. Már túl jól tudja, hogy melyik számok a gyengéim. – Gyerünk, Blair! Mindenki szeretné hallani a hangod. Kis biztatást kérek odalent! – tudtam, hogy a nézőtér első soraiban ülő Carinnek, Pattienek, Fredonak, Rynak és Ryannak meg még ki tudja hány embernek szólt, amitől még biztosabb lettem, hogy ki fogom őt nyírni. Hangos tapsot hallottam, a szememet forgatva fordultam meg.

- Srácok, szerintem nem akartok megsüketülni. Az éneklés a te dolgod, Justin, nem az enyém. – elégedett mosollyal fordultam felé, láttam rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

- We gon’ do our dance.. – magamban tovább folytattam, egyszerűen imádom ezt a számot. De kizártnak tartottam, hogy én valaha megnyikkanjak előttük énekelve. – Ennél kicsit hangosabban, ha kérhetem.

- Justin, nem fogok énekelni. – határozottan utasítottam el, szemében láttam a csalódottságot, de nem várhatja el, hogy dalra fakadjak a repedt fazékhoz nagyon is hasonlító hangommal. Elsétáltam a színpad végéig, leugrottam róla és mosolyogva leültem Pattie és Ry közé.

- Most tutira haragszik rád. – a tüsis hajú udvari bolond rám vigyorgott, de én csak vállat rántottam. Ő nem tudja, hogy egy csókkal el lehet simítani az egészet.

Justin összekapta magát, újra mikrofonhoz állt, de hangja egy ideig sokkal keményebb volt, mint kellett volna, amit megbántottságának tudtam be.

Ezt a koncertet élveztem talán a legjobban. Gyorsan elrepült, aminek egy oka volt: végigszórakoztam az egészet. Sosem dúdoltam végig minden számot, most megtettem, sosem táncoltam még rájuk, most megtettem, sosem olvadoztam, most megtettem. Elgondolva hihetetlenebb a dolog, mint a valóságban. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a színpadon ugráló tökéletesség legyen a pasim, pedig így van. Míg a jegyre tízezreket költő lányok a sorokban sikítoznak egy pillantásáért, én ingyen csinálhatnék vele azt, amit akarok. Még mindig nem érzem fairnek a dolgot. De legalább már megértettem, hogyan képesek valakit ennyire imádni, ami határozott előrehaladás.

- Nagyon jól áll a fehér. Valójában…neked minden jól áll. – mosolygós arca a semmiből bukkant elő, mint az utóbbi alkalmakkor mindig. Tényleg ennyire mélyen elgondolkodom?

- Túl sokszor túlzol, Justin. – felültem az ágyon, hátamat a falnak döntöttem. Felért a létrán, félve pillantott le a földre. – Ennyitől még nem lehetsz tériszonyos. – nevetve azért eltakartam a szemét, hogy biztosra menjünk.

- Hazudós vagy. – elvette kezem a szeméről, legörbült ajkakkal nézett rám. Kérdőn felvontam a szemöldököm, vajon miért érdemeltem ki ezt a szépnek nem nevezhető jelzőt? – Nem túlzok. Komolyan gondoltam. – mosolyogva homlokon csókolt, végigsimított arcomon. – Gyönyörű vagy. – suttogta szenvedélyesen. A szívem kihagyott egy ütemet, elmosolyodtam.

- Köszönöm. – nyakába temettem az arcom, átkarolta a derekam.

- Darei tutto quello che ho per vederti felice. – meglepődhettem volna, hogy olaszul beszél, mégsem találtam benne semmi furcsát. Az igazságtartalmában viszont már igen.

- Ugyan miért adnád nekem mindened, csak hogy boldog lehessek? – összeráncolt homlokkal pillantottam fel rá, meleg hüvelykujjával végigsimított járomcsontomon.

- Mert szeretlek. – motyogta. Gyomrom görcsbe rándult hangjától, de ez csak kifogás volt arra, hogy bevalljam, valójában a szeretlek szó kavarta fel érzéseim. Úgy éreztem, végre van valami, ami tökéletesen kifejezi azt, amit én érzek iránta. Eddig nem jöttem rá, vagy csak nem vallottam be, hogy pontosan ezt érzem. Vagy talán csak nem gondoltam erre az alternatívára. Nem lehet megmagyarázni, hogy mik ennek az érzésnek a „tünetei”. Te belül tudod, de senki más. Én pedig tudom, hogy szeretem őt. Talán nem a szívem legmélyéből fakadóan, de az amúgy is korai lenne, azt hiszem. Annak viszont már ideje volt, hogy bevalljam magamnak is, hogy mit érzek.

- Én is szeretlek. – suttogtam zavartságtól lesütött szemekkel. Lángoltam belülről, a szívemet is valami folyamatosan gyorsította, az arcom pedig a rákhoz hasonlíthatott.

- Túl gyorsan váltál fontossá számomra. Most is úgy érzem, az életem egy darabját tartom a kezemben. – szorosabban ölelt, s bókjától bár csak még jobban zavarba jöttem, mégis felnéztem a szemébe. Imádom a szemeit. Ilyen különleges barnát még soha nem láttam.

- Justin…tudom, hogy udvariatlan kérdést fogok feltenni, de tudnom kell a választ.. – ajkamba harapva hezitáltam, de szemei követelték az azonnali választ. – Ugye nem csak játszol velem? – nehezen böktem ki, azonnal meg is bántam. Nem, ő nem játszik velem. Ennyire már ismerem.

- Ha játszani szeretnék, majd veszek egy Barbie-t. Blair kisasszony a barátnőm, akit szeretek. – mosolyogva fülem mögé tűrte a tincseim, hosszú puszit nyomott arcomra.

- Miért nem mondtad fél évvel ezelőtt, hogy ez fog történni? Biztosan nem viselkedtem volna olyan arcátlanul. – hangomban volt némi él, ami azt sugallta, megint megpróbálom rákenni a dolgot, de így legalább felidéztem a régi énem, ami mára már teljesen eltűnt. Nem csak az, aki Justinnal úgy viselkedett, hanem az a sulis lány is, aki csak egy egyszerű, tornacsukás stréber volt.

- Az pontosan szükséges volt ahhoz, hogy ma ez legyen, hidd el nekem. Semmi, de semmi nem történik véletlenül.

- Ha te mondod, Mr. Tökéletesség.. – orromat az övéhez dörgölve kuncogtam fel. Ügyesen elcsent egy puszit, aztán hagytam neki, hogy annál kicsit többet is alkothasson. Ajka egybefonódott az enyémmel, gyenge ujjaimmal hajába túrtam és teljesen kikapcsoltam az agyam.

Szeretem őt. Annyira egyszerű kimondani, de csak én tudom, mennyi minden után sikerült képesnek lennem erre. Így mindjárt apad a bűntudatom a rajongókkal kapcsolatban, de még mindig nem stimmel minden. Én túl sokat kapok, közülük viszont rengeteget semmit.

~*~

- Szépségem, ébresztő! – tudat alatt érzékeltem, hogy megcsókol, de túl lusta voltam kimászni az álmomból. – Kapd fel magadra ezeket, aztán sipirc kifelé a buszból. – valamit a kezem környékére helyezett, kénytelen voltam kinyitni a szemem.

- Miért? – nyöszörögtem erőtlenül.

- Majd megtudod, de siess, mert Scooter mérges lesz, ha sokat késel. – Scoo nevére rögtön könnyebb volt életet lehelnem magamba, nem szeretnék összetűzésbe keveredni vele. – Gyerünk, kicsim. – fejem alá nyúlt, kényszerített a felülésre. Engedelmeskedtem neki, bár nem igazán láttam, olyan sötét volt.

- Miért keltesz fel éjszaka? – nem igazán tudtam, mit beszélek, tekintve, hogy azt sem tudtam, hol vagyunk.

- Ez a fehér atléta megteszi melltartó helyett, de ha kényelmetlen lenne és vagy elég ügyes ahhoz, hogy kómásan felvedd, akkor felőlem oké, viszont ez a láthatólag lila francia bugyi, bár nem igazán vagyok tisztában a színekkel ebben a sötétben, na mindegy, szóval az is megteszi. Ebbe bújj bele szépen. – a nyakamba húzott valami felsőt, kidugtam rajta a kezeim.

Panaszkodni akartam, de eszembe jutott Scoo. Jobb, ha hagyom, hogy felöltöztessen, így háromszor annyi időt spórolunk, tehát Scooter is csak harmadannyira lesz mérges. Lerángatott az ágyról is, egy csókkal sikerült egészen felébresztenie, a hajamat rendbe rakta az ujjaival, és késznek is nyilvánított. Bele sem mertem nézni a tükörbe, így csak abban bízhattam, hogy Justin nem engedne kilépni a buszból undorító kinézettel.

- Hová megyünk? Justin, álmos vagyok. – elnyomtam egy ásítást, de a következőt nem tudtam. Hagytam, hogy rám erőltesse fehér cipőm, aztán a számba nyomjon egy rágót.

- A mentolos íze majd bejárja a fejed és felébreszt . Nekem sokszor beválik. – magyarázta utólag. Jó, csak te már hozzá vagy szokva a korán keléshez, én meg nem. Még most is hívogat az ágyam, pedig már a buszajtóban álltunk. – Meghoztam. – jelentette ki büszkén a többieknek, akik elszóródva álltak a busz oldalában.

- Hová megyünk? – fordultam feléjük nagyokat pislogva, hátha eltűnik a szememből egy kis álmosság. Azt hiszem meginogtam, Justin azért fogott erősebben a derekamnál.

- Elvileg sétát terveztünk, de ha te is velünk leszel, jövőre sem érünk vissza. – nevetett fel Justin, a többiek is szívesen csatlakoztak hozzá, mire én bevágtam a durcit, amit álmosan még könnyebben lehetett kivitelezni. – Csak viccelek. – súgta a fülembe.

- Akkor indulhatunk? Most még eléggé csendes a város, de nemsokára feljön a nap és a rejtőzködés is nehézkesebb lesz. – Scooter a kezébe vette az irányítást.

- Én még mindig nem tudom, hol vagyunk.

- Budapesten, Blair. – nevetett ki Ry is. Ettől viszont kicsit felcsigázódtam, Magyarország ugyanis mindig egy elég távoli és elérhetetlen helynek tűnt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljövök pont ide, de amennyit eddig láttam belőle, eléggé megfogott. Szebb, mint gondoltam.

Egy kívülálló utcán állt a busz, melynek végén jobbra fordulva közvetlenül egy hosszú utcára értünk. Ami először szemet szúrt, az a Duna másik partján álló óriási épület volt, csakis a Parlament lehetett. A sötét éjszakában gyönyörű kivilágítással rendelkezett, csakúgy, mint a város bármely főbb része.

Justin magára húzta a kapucniját, páran napszemüveggel próbáltak elrejtőzni. Kenny ment legelöl, Jon kamerával a kezében igyekezett venni minket és a tájat egyszerre.

- Egész jó ez a város. – állapította meg Ry.

- Selena azt mondta, neki nagyon tetszett. – Carin szavaira Justin elfintorodott, közülünk is csak Fredo reagált pár szóval.

Az utcán csak idősebbek, sietős léptekkel haladó üzletemberek voltak, de elvétve összeütköztünk pár olyannal is, aki jobban megbámult minket, de végül nem volt mersze megszólítani. Pedig Justin biztosan nem küldte volna el, ha autogramot szeretne, de ezek szerint ő nem igényelte ezt.

Budapest teljesen más, mint Amerika, ez tény. Mégis sikerült annyira elvarázsolnia, mint Franciaországnak vagy Olaszországnak. Volt benne valami egyedi, talán a légkör, de ez a valami teljesen megfogott. Olyan sokat sétáltunk a Duna-parton, hogy egy ideig még a didergésemről is elvonta a figyelmet a látvány.

- Ide álljatok be. Pontosan mögöttetek lesz a Parlament. Tökéletes háttér. – Jon előkészítette a fényképezőjét, de senki nem engedelmeskedett neki. Aztán Justin vette a fáradtságot, felült a vastag kőkorlátra, amit Jon le is fotózott. Szerinte tökéletes kép lett, de ha többen lennénk ott, még jobb lenne. Így hát mindannyian beálltunk Justin köré, én direkt szélre álltam, abban reménykedve, hogy hátha nem látszok majd a képen. – Oké, most mindenki álljon máshová. – jött az utasítás, de én nem mozdultam. A többiek szívesen pózoltak a kamerának, én viszont nem akartam elrontani a jelenlétemmel a képet.

- Hé, szöszi! Gyere csak ide! – Justin vigyorogva intett, ellenkezést mutatva megráztam a fejem. – Carin, told már ide, kérlek. – Carin rám nézett, időm sem volt ellenkezni. Vigyorogva állt mögém, hátamnál fogva Justinhoz taszított. Reméltem, hogy a vakuvillanás és Jon hangos nevetése nem azt jelenti, hogy lekapta a pillanatot, de ezzel már úgyis késő volt foglalkoznom. Justin magához húzott, lazán átdobta karját rajtam, fejét az enyémnek döntötte és óriási vigyorra húzta a száját. Közben Kenny a nyakába vette Ry-t, Scooter és Pattie felemelte Carint, Fredo, Ryan és Mama Jan pedig valami idióta fejet vágott. – Mosolyt kérek, szépségem. – épp idejében suttogta a fülembe, így még azelőtt elnevethettem magam, hogy Jon elkattintotta volna a kütyüt. Igazából attól sikerült nevetnem, hogy elképzeltem magunkat. Tuti hülyének nézne egy járókelő.

Miután örömmel nyugtáztuk, hogy kellőképp idióták voltunk, továbbindultunk. Ám most már nem előrefelé, hanem vissza a buszhoz.

- Én már amúgy is szétfagytam. – jegyeztem meg halkan Carinnek, aki ezen csak felkuncogott. Az út visszafelé mintha hosszabbnak tűnt volna, de lehet csak azért, mert egyre jobban fáztam.

- Meg akarod várni a hibernációdat? – a hang irányába nézve mosolygós arcával találtam szembe magam, kabátját rám terítette.

- Annyira nem fázom.. – megvontam a vállam, de szavamat meghazudtoló mohósággal bújtam bele az illatát árasztó puha kabátba.

- Hé, Blair, pózolnál nekem egyet a napfelkeltében? – Fredo mosolyogva lépett elém, fényképezőjét kezében szorongatta. A horizontra néztem, tényleg gyönyörű sugarakban ébredezett a nap, amit eddig észre sem vettem.

- Hát, ha nagyon szeretnéd.. – viszonoztam mosolyát, mire ő elvigyorodott. Megmutatta, hová álljak be, a pózt pedig rám bízta. Szinte elképzeltem magam előtt, hogy milyen lesz a fotó. Csinált egy egész alakosat, és egy olyat, amin kulcscsonttól felfelé látszok. Ha normális fényviszonyok lettek volna, szerintem még a pórusaim is láthatók lennének, úgy rám zummolt.

- Köszönöm, imádlak! – arcomba csípett, ami eszembe juttatta, hogy nemhogy alapozó, semmilyen fajta smink nincs rajtam. Jézusom, milyen lehetett vajon az a közeli kép?! Biztosan bányarém vagyok. Tuti kitöröltetem majd Fredoval. – Justin, rólad is akarok egy fotósorozatot, hogy legyen mit belerakni a könyvedbe. – boldogan trécselt Justinnal, aki hozzám hasonlóan örömmel fogadta el az ajánlatot.

Még azelőtt visszaértünk a buszhoz, hogy – Justin szavaival élve – hibernálódhattam volna. A nap már egész jó megvilágítást adott, de az óra még mindig csak 5:49-et mutatott. Fáradtan dőltünk el az ágyon, végtagjainkat pulcsink alá dugva melengettük. Szegény Justin teljesen átfagyott a kabátja nélkül, abszolút bűnösnek éreztem ezért magam. Kibújtam a bódító illatú hősugárzóból és Justinra terítettem. Hálásan rám mosolygott, pedig fordítva kellett volna lennie, hiszen önfeláldozása majdhogynem a fagyását okozta. Jó, azért hibernációról szó sincs, de igencsak csípős odakint az idő. Kézfejét arcomhoz nyomta, néma sikítás hagyta el a szám a hideg érzéstől, de ő csak elvigyorodott. Ujja aztán pólóm alá vándorolt, gerincem végigremegett az ezúttal hátamat érő kellemetlenségtől.

- Justin, hülye vagy?! – ellöktem magamtól, de a nevetés kitört belőlem, így korántsem vett komolyan.

- Talán?! – ajkába harapva vigyorgott, mosolygós szemforgatással dőltem hátra a kanapén.

A busz továbbindult, ezúttal nem tudtam, mi a célirány. Lassacskán mindenki szertefoszlott, csak Justin, Ryan és én maradtunk a nappaliban.

- Tudsz videojátékozni, Blair? – mosolyogva nézett rám Ryan.

- Nem, egy kicsit sem. – nevetve vallottam be, még tényleg nem játszottam egyszer sem.

- Szeretnéd kipróbálni? Justin is imádja. – rávigyorgott barátjára, aki helyeslésként visszakacsintott. Válaszomba azonban valaki belevágott.

- Köszi, Ryan, hogy önkéntes vállalkozásként bemész a szobába. – Scooter félreérthető, mégis konkrét célzást adott Ryannek, hogy „nyomás”.

- Mi? Miért?

- Váltanék pár szót Ms Collins és Mr. Bieber személyével. – hivatalosan megfogalmazásából rosszat sejtettem. Mi van már megint?