29. Divatbemutató - Part I.

Szióó mindenki.♥ :))
Most nem beszélnék sokat, mert így is szűkös az időm, és mire berakok minden képet, addigra meg fogok őszülni. :DD
Köszönöm szépen a kommenteket az előző részhez!:)♥
És itt vége is:D
Ui.: Elnézést a formai hibákért, mint pl. a fehér hátterű kiemelés, vagy a sorok közti hiány. Nem tudok velük mit kezdeni. Negyed óráig rendezgettem, csak mindig cvsak rosszabb lett. Már nem bírok idegekkel. :S :DDD nem, komolyan. nagyon felhúztam magam rajta, úgyhogy így maradt:DD
Kellemes Olvasást♥!

Elrepült a csütörtök. Én pedig félni kezdtem. Több okból is.

Holnap lesz a divatbemutató. Halvány lila sejtelmem sincs arról, hogy milyen lesz. Az biztos, hogy nagyszabású. Elvileg több tévécsatorna is ott lesz. A lábam remeg, már ha csak bele is gondolok. Ez lesz az első alkalom, hogy tévében szerepelek.

Aggodalmam másik fő oka Justin. Ezen a hétvégén elmegy. Ez könnyít is a helyzetemen, mivel a tanára vele megy, így felfüggesztjük a magánóráimat, amit azért bánok is, mert Jenny jó fej volt. Másrészről viszont nem örülök annak, hogy elmegy. Kezdem megkedvelni. Igen, jól mondom. Megkedveltem. Erre tegnap este jöttem rá igazán, miközben az ágyamban fekve gondolkodtam rajta. Tényleg nem lehet semmi kivetnivalóm vele kapcsolatban. Kedves, vicces, cuki pofákat tud vágni, jó a teste és helyes – erre a kettőre leginkább a vásárlás alatt döbbentem rá, de a kosarazáskor is szemezgettem már az izmaival. Denise és Cassie ilyenkor azt mondaná: álompasi. Denise Justin esetében is ezt mondaná, Cassie már nem, mindenesetre kivételesen most én is Den pártját fognám.

Szóval ha Justin elmegy, magamra maradok. Carin még 2 napig itt marad, aztán ő is elmegy. Akkor aztán végképp lőttek nekem. Justin volt az, akivel poénkodtam és aki legtöbbször naprakészen állt egy beszélgetésre vagy egy fuvarra. Nem, egyáltalán nem az fog hiányozni, hogy nem lesz ki hurcolja a fenekem a boltokba. Maga Justin fog hiányozni. A személyisége. Amit megismertem, és kiderült, hogy szerethető. Nem egy egós, nagyképű, öntelt sztár, aki csak a pénzre hajt. Segítőkész és figyelmes, emellett humora is van és ha nem éppen olyan szituációban vagytok, hogy a lány szívből utálja a fiút, akkor még a társasága is élvezhető.

Rendben, elég volt Justinból. Tegnap este óta túl sokat áradozom róla. Azt hiszem, ezt nevezik megnyerő személyiségnek. Egyszer ismerd meg, sosem fogod elfelejteni. Még mindig meglepődöm, hogy nekem ilyen gondolatok kavarognak a fejemben…

És megérkezett a péntek. Egészen pontosan fél óra múlva találkozunk a hallban, hogy indulhassunk. Megnehezíti az életünket ez a fránya idő. Elegánsan kell odamennünk, de még egy koktélruhát sem tudunk felvenni, mert lefagyasztja a lábunkat a szél. Mellesleg, nagyon havazásra állnak a felhők. Csak ne ma esne le az első hó…!

Egy krémszínű nadrágot és egy barna felsőt vettem fel. Ez megteszi majd arra a kis időre, míg a limuzintól a bejáratig sétálunk.

Délután 2 óra van. Este 8-kor kezdődik a bemutató. Maximum 3 órára odaérünk, 3 óra alatt elkészítenek minket, aztán elmagyarázzák a legfontosabb tudnivalókat és kezdődhet is.

A limuzinban zötykölődve eszembe jutott, hogy felhívhatnám anyát. Misha velem szemben ült, így illendőnek éreztem először engedélyt kérni a magánbeszélgetésemre. Persze megengedte, úgyhogy tárcsáztam anyát. Közölni akartam vele, hogy elméletileg benne leszek a tévében, de már tudott róla. Carinre gyanakodtam, s mint kiderült, tényleg ő mondta el. A pár percesre tervezett beszélgetésünk majdnem 10 percig tartott, így sikeresen lemaradtam pár fontos információról, amit Misha mondott. Annyit láttam csak, hogy Kaila nagyon meglepődik, de anyára figyeltem, úgyhogy le kellett gyűrnöm a kíváncsiságom.

- Megérkeztünk. – dörzsölte össze a tenyerét izgatottan jelenlegi „mentorunk”. – Nekem lesz most egy körülbelül egyórás megbeszélésem, aztán megkereslek titeket a szobátokban. Jó tanácsként fogadjátok meg: tegyétek azt, amit a stylistok mondanak. Ha szerencsétek van, akkor olyat fogtok ki, aki kevésbé lenéző veletek, s az olyanokkal még el is lehet beszélgetni. Csak természetesen, és adjátok magatokat. – kacsintott rám, majd Kaila kezét is bátorítón megszorította. – Akkor nyomás.

A sofőr kinyitotta a kocsiajtót, melyen először Gabe szállt ki, majd Lena, aztán Kaila, magam elé engedtem Mishát, így én voltam az utolsó.

Nem hittem a szememnek, mikor megpillantottam az óriási, elegánsan kivilágított épületet, melynek bejáratáig vörös szőnyeg vezetett. 2 létrán álló ember éppen most próbálgatta a világítást. Az erősséget, a színeket és a tónusokat állították be. A vörös lánccal összekapcsolt korlátokat éppen most igazították a vörös szőnyeg mellé. Egy másik munkás a jegyárakat akasztotta ki, míg egy másik táblán nevek voltak találhatók. Csak a legfelsőt láttam siettünkben, mely a következő volt: Leonardo DiCaprio.

A hideg rázott ki, mikor ezt elolvastam. Tudtam, hogy színvonalas lesz, de hogy ennyire, arra nem számítottam. Vörös szőnyeg, tévéadók, híres emberek…jobban kell majd teljesíteni, mint gondoltam.

Az épületbe érve még jobban megdöbbentem. Cipőm sarka kopogott a márványkövön, a csillogóra tisztított falban szinte láttam magam. Rögtön megjelent mellettünk egy öltönyös férfi, aki először valami kártyát adott Mishának.

- Lányok… - fordult felénk. – Most szétválunk. Ahogy mondtam, egy óra múlva megkereslek titeket. Csak ügyesen. – paskolta meg mindkettőnk arcát, majd Gabe-bel és Lenával az oldalán elment.

- Jöjjenek. – mosolyodott el az öltönyös pasi, aztán elindult, mi pedig követtük.

- Neked mondta Misha, hogy ennyire nagyszabású lesz? – súgtam Kailának.

- Én is ezt akartam kérdezni tőled. Nekem egy szóval sem említette. – rázta a fejét csodálkozón. Tudatlanul vállat rántottam, s beszálltunk a liftbe az öltönyös után. Az 1-es számot nyomta meg. Egy hosszú folyosóra érkeztünk.

- Kaila Tomphs? – cikázott tekintete kettőnk közt.

- Én vagyok. – mosolyodott el a mellettem álló lány.

- Ez lesz az Ön szobája. -  - nyitotta ki illedelmesen az ajtót. Kaila megköszönte, majd egy nekem címzett integetés után bement.

- Kizárásos alapon Ön Blair Collins. – fordult felém mosolyogva.

- Igen. – bólintottam mosolyát viszonozva.

- A következő szoba. – mutatott eggyel arrébb, majd akárcsak Kailának, nekem is kinyitotta.

- Köszönöm. – indultam befelé.

- Kérem. – hajolt meg visszafogottan, amin elmosolyodtam, majd bezártam magam után az ajtót.

Nem volt bent senki. Bizonyára késik az én stylistom. Fogadjunk kifogom a legrosszabbat. Mindig olyan szerencsétlen vagyok. Leültem a kanapéra, s jobbnak láttam nem nyúlni semmihez.

Alig vártam vagy 5 percet, kopogtak. A kilincs lenyomódott, majd megjelent az ajtóban egy szőke hajú férfi. Komor volt az arca, a levegő belém fagyott, aztán kedvesen elmosolyodott, engem pedig elöntött a remény, hogy talán mégsem olyan durva.

- Blair Collins? – csukta be az ajtót.

- Igen. – álltam fel, s tettem néhány félénk lépést felé.
- Troy Giles. – nyújtotta felém mosolyogva a kezét, amit határozottan, mégis gyengéden ráztam meg. – Hmm…. – pásztázta az arcom, majd észrevétlenül hátrébb lépett és végignézett rajtam tetőtől talpig.

- Hmm…? – nevettem fel.

- Azt hiszem…szerencsésen kifogtalak. – dörzsölgette 2 ujjával az álla vonalát.

- Oh…tényleg? – mosolyodtam el boldogan. Ezt vehetem egy bóknak, nem?

- Tudod, tegnapelőtt kiállították a résztvevők képét a nevükkel alatta. És ahogy végignéztem a soron, te valamiért kitűntél számomra a többi közül. Rajtad kívül még két életképes lányt találtam, és csak remélni tudtam, hogy hármatok közül valamelyik jut nekem.

- Van valami tétje, hogy melyik stylist kit készít?

- Igen. – bólintott. – Az est folyamán szavazni lehet a bemutatóban végigvonuló lányokra, és aki a legtöbb szavazatot kapja, annak a stylistja jutalomban részesül. – ezen csaknem leesett az állam. Misha nekünk miért nem mondott minderről semmit? – Nem a jutalom miatt szerettem volna szép lányt kapni, nehogy félreértsd. Egyszerűen csak mindketten híresebbé válhatunk, ha ügyesen dolgozunk. – kacsintott rám. Szimpatikus volt nekem ez a pasi. Kigyúrt volt és erős, mindeközben középmagas és kedves. A személyisége is megnyerő volt.

- Mindketten? Én is? – folytattam a kérdezősködést.

- Aha. – bólintott mosolyogva. – A nyertessel interjút is készítenek, ami bekerül majd a Vogue-ba, a Cosmopolitan-be, a Glamour-ba és pár tévéadó is leadja majd.

- Tessék? – szaladt ki a számon egy oktávval magasabban, mint általában.

- Úgy látom, Misha barátném ismét a „legyen minden meglepetés” taktikát választotta. – nevetett fel. Értetlenül álltam előtte, s lassan bár, de feldolgoztam, hogy miket mondott. Ez a bemutató sokkal komolyabb, mint én azt gondoltam. Minden Troy által elmondott információ megmagyarázza Leonardo nevét is a vendéglistán. – Na, csajos, akkor kezdjünk bele. – paskolta meg az arcom.

Egy falhoz lépett, megnyomott valami gombot, így a falba észrevétlenül elrejtett ajtó kinyílt, s máris láttam, hogy az a gardrób. Ruhát még alig láttam, de amit láttam, már abból is leszűrtem, hogy elegánsabbnál elegánsabb ruhák lesznek ott. Aztán egy asztalhoz lépett, ismét megnyomott egy gombot, mire kinyílt az asztallap és kiemelkedett belőle ezer meg ezer sminkkészlet. Egy szekrényen megjelentek körömlakkok ezrei. Egy harmadik gomb megnyomása után pedig a cipős részleg nyílt ki. Itt kicsit máshogy működnek a dolgok, mint otthon. „Csöppnyit” fejlettebbek.

- Válasszunk először ruhát. – intett fejével a gardrób felé.

Meg sem lepődtem a benti látványon. Minden csodálatos, rendezett, csillogó, elegáns.

- Mi szerint választunk ruhát? – kérdeztem izgatottan.

- Nos…ebben az évben az évszakoké lesz a főszerep. Színösszeállításban valami olyat kell kreálni, ami visszaadja az adott évszakot. A ruhahossz nem meghatározó, tehát ha téli, akkor is lehet rövid, ha nyári, akkor is lehet hosszú. Csak olyan érzetet keltsen, hogy ott vagyunk abban az évszakban. – mesélte mosolyogva.

- Mennyire vad ruhákat terveztél? – haraptam ajkamba.

- Tavaly megjártam a vadsággal. Idén a szolidságra teszem a voksom. – kacsintott rám. Mosolyogva bólintottam.

Legalább negyed óra volt, mire körbejártuk a szoba minden zugát. Megnéztünk minden ruhadarabot. Nadrágok, felsők, pólók, laza ruhák, elegáns ruhák… Összeválogattunk pár szettet a lazább viseletet képviselő ruhákból, ám végül úgy döntöttünk, nem nagyon illenének erre a divatbemutatóra.

Valami olyan kell, ami ütős, mégis visszafogott. Troy szerint egy egyszerű koktélruha is megtenné, mert szerinte az arcom az igazi fegyverünk, amit óriási bóknak vettem. Találtunk legalább 10 koktélruhát, amely képviselhetné az évszakokat. Sikerült lecsökkenteni őket ötre, ám a nyári közül nem tudtunk dönteni. Egy vörös és egy sárga volt versenyben, végül Troynak támadt egy nagyon jó ötlete. A vöröset választjuk, amit megvadítunk majd egy kis szintén vörös rúzzsal és egy vörös, esetleg fekete cipővel.

Őszi kollekció

Téli kollekció

Tavaszi kollekció

Nyári kollekció

A ruhával megvagyunk. Következik a haj. Csupán egy „hajdesignt” kell választanunk, de annak nagyon jónak kell lenni, mert egész idő alatt úgy lesz és emiatt ütősnek kell lennie. Troy már kész tervekkel állt elő. Készült rövid, félhosszú és hosszú hajú lányok számára is, esetemben a hosszú hajra van szükség. Voltak vadító és szerény ötletei is. Közösen jutottunk arra az egyezségre, hogy nem visszük ezt sem túlzásba. Sok kicsi sokra megy – ezt az elvet követtük. Troy továbbra is nagyon jó arc volt, mindig volt vicces kommentje mindenhez. Szerintem jó kijöttünk. Végül úgy döntöttünk, befonjuk a hajam és egy mindegyik ruhához illő pillangót tűzünk bele, ezzel is fokozva ártatlanságom – és ezzel még előnyre is tehetünk szert a huszonakárhány évesekkel szemben.

Már csak a smink maradt. A legegyszerűbb megoldást választottuk: barackszínű szemhéjpúder, amely mindenhez megy. Szemceruza, tus, spirál, és a szemem kész is mindegyik évszakhoz. Óriási mázlink van, hogy a sorrend az ősz, tél, tavasz, nyár lesz, mert mi a nyárra terveztük be a vörös rúzst, tehát nem fog belerondítani más évszakok összhatásába. A „pirosítóm” is barackszínű volt, ezzel inkább azt érve el, hogy színt adjunk a bőrömnek.

Háromnegyed 6 volt, és még nem választottunk cipőt. Az őszi és tavaszi kollekcióhoz már megvolt, a nyári és téli még nem. A téli, csillogó ruhámhoz végül egy nagyon magas sarkú fekete cipőt választottunk, míg a vörös ruhámhoz egy szintén vörös cipőt. A nyári kollekcióm szinte rikítani fog. Akár a nap.

Troy adott egy lapos talpú cipőd kölcsönbe, amiben járkálhatok azalatt, míg a villámmegbeszélés folyik. Kailával együtt mentünk le a színpad mögött backstagebe, ahova mindenkinek oda kell érni fél 7-re.

- Rájöttem, mi ez. – fordultam Kaila felé, aki kíváncsian nézett rám. – Egy stylistok és márkák közti verseny. Erre van ez a nagy felhajtás. Csupán mellékkellék ez a divatbemutatós cucc. Kell valami ürügy, hogy szépen legyen tálalva a dolog.

- Teljesen igazad van. – helyeselt bólogatva. – De én élvezem. – vigyorodott el.

- Nem mondtam, hogy én nem. – böktem meg mosolyogva.

- Hölgyeim, hölgyeim! – jelent meg a semmiből egy férfi, kezében egy köteg papírral. Mindenki rá kapta a tekintetét, a halk sutyorgások is megszűntek. – Először is, köszöntök mindenkit itt, a Mignon Fashion Studio-ban. Az én nevem Gary Bert. – köszöntött minket mosolyogva. – A stylistotokat már megismertétek, beavatta az először ittlévőket a dolgok menetébe, tehát mindenki mindent tud. – válaszolnék erre egy igennel, csak nem tudom, hogy én mindent tudok-e. – Már csak annyi a feladatunk, hogy negyed óra alatt villámgyorsan megismertessük veletek a színpadot. Úgyhogy nyomás felfelé. – intett, hogy kövessük, ő pedig elindult.

A színpad óriási volt. A kifutó legalább 10 méteres, maga a színpad pedig egy óriási kör. Mindannyian a színpad közepén gyűltünk össze. A teremben az utolsó simításokat végezték. Székrendezés a lépcsősen emelkedő nézőtéren, világításellenőrzés és próbavilágítások, hangpróba, díszletigazítás és miegyéb.

Gary elmondta nekünk a koreográfiát. Ősszel indulunk. Közepes gyorsaságú zene lesz aláadva, mesterséges szelet fognak csinálni, sárga és barna levelekkel díszítik majd a színpadot. Aztán következik a tél. A zene lelassul majd, műhó fog esni, karácsonyfa a színpadon, fúj majd a „szél”, vattadarabok helyettesítik majd a havat a színpadon. Aztán jön a tavasz, ekkor a zene ismét gyorsabb lesz, színes virágok a színpadon, színes lámpa-megvilágítások. És végül a nyár, amikor erős fények és gyors zene fogja feleleveníteni a nyarat. A strandlabdáktól és napozóeszközöktől most eltekintenek, mert elvileg a tavalyiban volt és lelombozta a ruhák eleganciáját. Na igen, én ennek csak örülök, hogy nem lesz, mert az én ruhám sem laza…

A koreográfia egyszerű: párosával végigvonulunk a kifutón, a színpad közepén megállunk, ismét végigmegy az egyik, aztán a másik, majd felsorakoznak a megbeszélt helyre. Mindössze 10 páros lesz, ami 20 embert jelent, minden páros maximum 2 percig vonul, 4 évszak van, és az évszakok közötti ruhaváltásra 5 perc van, ami annyit tesz, hogy a show körülbelül másfél órás lesz.

Amint lejöttünk a színpadról, a nézőket elkezdték beengedni. Én még fel sem fogtam, hogy mi fog történni. Egy helyiségben leszek például Leonardo DiCaprioval, aki előtt ráadásul még végig is vonulok. És ez még csak egy ember. Ki tudja, ki jön még…!

A backstageben számozott ajtók voltak. A Kailáé és az enyém a 3. volt, ami egyben azt is jelentette, hogy a 3. páros leszünk. Szerintem az egész jó. Troy engem, Kaila stylistja pedig Kailát készítette fel. Utolsó simítások voltak már csak szükségesek, mint például a kihullott tincsek fixálása és megbizonyosodás arról, hogy a többi nem fog kihullni, vagy éppen az egyenetlenül összeragadt spirál kijavítása, na és persze pár próbaséta a magas sarkú cipőkben.

Háromnegyed 8-kor kellett felsorakoznunk a backstageben. A páros egyik tagja a színpadra vezető két lépcső egyikéhez, a másik a másikhoz. Ahogy végignéztem gyorsan a többieken, elég vegyes a paletta. Valaki a méteres, kalapba szúrt tollakat és a ruhához csatolt uszályt részesítette előnyben, valaki maradt a laza, szakadt stílusnál, valaki pedig – például én – az egyszerű, de elegáns vonalat képviselte. Na igen, itt látszik meg a stylistok közti ízléskülönbség.

Gary köszöntötte a szinte aréna nagyságú teremben összegyűlteket. Aztán jött a két műsorvezető, aki felkonferálta a műsort és izgatott hangulatot teremtett.

- A mai esten az évszakoké lesz a főszerep. Mivel jelenleg az ősz és tél fordulóján vagyunk, jöjjenek hát az őszi hangulatot képviselő ruhák! – kiabálta a mikrofonba a nő.

Ekkor eszméltem csak fel, hogy miénk a pálya. Az első emberek már fel is léptek a dobogóra, várva a megfelelő pillanatot, hogy indulhassanak. Nem is tudom miért, de eddig nem izgultam. Most viszont a lábam remegni kezdett és a szívem a torkomban dobogott.

Elindult a zene.

28. Vásárlási kalandok

Szia mindenki!♥

Nagyon rövid lennék most, mert a szemeim már égnek a szenvedéstől, hogy nyitva tartom őket. Megjött a következő rész, amelyet szinte teljesen Justin & Blairnek áldoztam:) Remélem tetszeni fog. A kommenteket nagyon köszönöm és még mindig várom a komik számának növekedését.

És akkor itt le is zárom:D

Legyetek jók és hallgassatok sok Believe-et!

Kellemes Olvasást.♥

Próbáltam csinosan felöltözni, de közben arra is figyeltem, hogy könnyen levehető ruha legyen, hiszen ha felpróbálok egy ruhát, akkor nem kéne fél órát a próbafülkében töltenem. Egy közepes méretű táskát választottam, amibe belepakoltam a szükséges dolgaimat, aztán negyed 8 lévén száguldásba kezdtem lefelé. A lépcsőházat választottam lapos talpú csizmám ösztönzésére.

Megkerestem az 508-as számozású ajtót, s magabiztosan bekopogtam. Kicsit hülyén néz ki, hogy egy csaj jön a pasihoz, de Mr Bieber így óhajtotta.

Elfordult a kilincs, az ajtó pedig kinyílt, és megjelent előttem egy pólóval felső testét takargató fiú.

- Késtél. – vetette azonnal szememre.

- Akkor mindenesetre te kissé bolond vagy, hogy póló nélkül óhajtasz mínusz fokban kimenni. Vagy…ó, várjunk csak! Hogy még nem vagy kész? – gúnyolódtam mérsékelten.

Nagy levegőt véve, fogát csikorgatva próbálta elfogadni, hogy alulmaradt.

- Mindjárt elkészülök, addig gyere be. – tárta ki az ajtót.

- Megvárlak idekint, köszönöm. – fontam össze magam előtt a kezem, s el is mosolyodtam, hogy ne látsszon durvának az összhatás.

- Menj öltözni, fiam. – jelent meg Pattie, aki hátrébb tuszkolta Justint, így ő eltűnt, Pattie pedig mosolyogva megállt előttem. – Szia, Blair.

- Szia, Pattie. – tükröztem magamra a mosolyát. – Elnézést, ha zavarok. – fogalmam sincs, miért mondtam ezt, hiszen Justin kérésére jöttem ide, nem magamtól.

- Ne butáskodj, még véletlenül sem zavarsz. Biztos nem jössz be?

- Nem, köszönöm. – ráztam a fejem, s csak reménykedni tudtam, hogy ezt a visszautasítást nem veszi rossz néven. Valójában szívesen bementem volna, hiszen Justin Bieber szobájára mindenki kíváncsi, de akkor fél óra lett volna, mire kijövünk.

- Carin említette, hogy pénteken divatbemutatóra mész. Tuti jó lesz. – mondta izgatottan.

- Igazából kicsit félek tőle, de nagyon várom. – mosolyogtam oldalra döntött fejjel.

- Kész vagyok. – ért vissza Justin, éppen a kabátjába bújtatva a kezét. – Ó, bankkártya! – tűnt el ismét, majd nem sokkal később végre elhagyta a szobát.

- Biztos nem ke…? – kezdte Pattie, de Justin közbevágott.

- Nem, biztos nem kell Moshe. – rázta meg a fejét. – Majd jövök. – puszilta arcon édesanyját, majd mosolygós pillantással rám nézve a lift felé bökött, s elindult.

Intettem az éppen nekem köszönő Pattienk, s követtem a barna hajú fiút, ezernyi kérdéssel kavarogva a fejemben. Vajon hova megyünk? És mivel? Talán gyalog? Hogyhogy nem hozza a testőrét?

Feltettem volna mindet, de inkább csendben maradtam. A lifthívó gomb megnyomása után nem sokkal ki is nyílt az ajtó. A kis légtérben mintha nehezebben viseltem volna a közelségét. Többször is szólásra nyitottam a szám, de mindig magamba fojtottam a szót egy ajkamba harapással. Megkönnyebbülés volt látni a liftajtó nyitódását. Ám nem éppen oda érkeztünk, amit vártam volna.

Az elegáns hall helyett egy csendes, sötét, visszhangzó alagsorba találtam magam. Justin jó egy méterre járt már a lifttől, mikor kérdőn visszapillantott rám, én pedig zavartan utána siettem.

- Ez a parkolóház. Az 1A-ban vagyunk, itt parkolnak a kocsik és a motorok. Az 1B-ben vannak a buszok. Tudod, ha valaki turnéra indul… - magyarázta lelkesen, mialatt céltudatosan lépdeltünk valamerre.

- Tiszta rejtély ez a szálloda. – motyogtam elgondolkodva.

- Azért ismerem ennyire, mert már másodjára vagyok itt ilyen hosszú ideig. Ez nem csak egy szálloda. Ez luxusszálloda. Rendszerint szállásolnak itt el magazinfotózásokra invitáltakat, és alapjában véve megfordul itt színésztől kezdve az énekeseken át az apuci pici lányáig mindenki. – nyelvhasználata hirtelen fennkölt lett, mintha átvette volna a szálloda eleganciáját és ő is egy darab érték lenne, ami valójában jogos, de nekem jobban tetszik a laza, lökött Justin.

- Akkor én most nagy embernek számítok, hogy itt lehetek? – vontam le a következtetést.

- Szerintem az, hogy ki mennyit ér, nem azon dől el, hogy mennyire giccses hotelben alszik. – nem értettem hirtelen váltását. Az előbb még luxusszállodának hívta, most giccses hotelnek? Nem tudok rajta eligazodni. – De persze, aki ide berakja a lábát, egy kertvárosi ember szemében nagynak és dúsgazdagnak látszik, és rögtön elkönyvelik beképzeltnek, aki semmi mással nem törődik, csak hogy koncertekből és csupán a létezésével pénz szerezzen, amit elkölt feleslegesebbnél feleslegesebb dolgokra ahelyett, hogy alapítványoknak és rászorulóknak adományozna. – fintorodott el a végén. Azt hiszem, már értem, mire akart ezzel kilyukadni. Általánosságban beszélt az elején, de annyira felhúzta magát, hogy a végén magára összpontosította a figyelmet. Láttam rajta, hogy bántja az a fajta dolog, hogy sokan úgy ítélik el, hogy azt sem tudják, mit és miért csinál. Mélyen elszégyelltem magam, hogy én sajnos ebbe a kategóriába tartozom.

A közvetlenül felénk közeledő autó reflektorai kétszer felvillantak, ehhez pedig pityegés is társult. Rögtön tudtam, hogy az óriási, minden porszemtől megtisztított csodás fekete autó a Justiné. Engem megkerülve az anyósülés ajtajához sietett és kinyitotta azt, majd halvány mosollyal az arcán rám pillantott. Tényleg felajánlotta, hogy beülhetek ebbe a lenyűgöző autóba? Azt hiszem, életemben még csak egyszer, ha utazhattam ilyenben. Nekünk sincs rossz kocsink, na de ez…

Mielőtt beültem volna, feladatomnak éreztem, hogy visszatérjek még az előző témához.

- Aki elítél téged, az egyszerűen csak lusta, hogy utánanézzen mindannak, amit leraktál az asztalra. – talán úgy hatott, mintha általánosságban beszélnék, de nem. Én magamról beszéltem. Hiszen velem is ugyanez történt. Elítéltem őt, most pedig kezdek rájönni, hogy korántsem minden úgy van, ahogy én elgondoltam.

- Mégis én szenvedem el ennek hátrányát. – vont vállat. Szemébe nézve ajkamba haraptam, majd egy sóhajjal beletörődve, inkább beültem a kényelmes autóba. Rám zárta az ajtót, aztán megkerülte a kocsit és ő is beült.

Leszegett fejjel, sálam végével játszva gondolkodtam azon, ami az előbb elhangzott. Kicsit hamarabb is felvilágosíthatott volna ilyen téren. Bár akkor valószínűleg meg sem hallgattam volna, jobb esetben csak vállat vonva felnevettem volna és annyiban hagyom a dolgot.

- Blair, csak hogy tudd… - szólított meg halkan. – Nem azért mondtam ezeket a dolgokat, hogy rád vessem. Nem rád vonatkozott. Nem is tudom, miért mondtam. – nagyot sóhajtva hátrahajtotta a fejét, pár másodperc múlva mégis úgy döntött, inkább beindítja a kocsit, ami meglepően halkan bőgött fel. Sőt, erre nem is lehet ezt mondani. Szinte meg sem szólalt.

- De igazad van. – harapdáltam szám szélét.

- Felejtsük el. Felejtsük el ezt a ki mennyit ér és ki mennyire ítél el kit dolgot. Te Blair vagy, én Justin vagyok, te egy modell, én egy énekes, mindketten emberek vagyunk, hibázunk, mondunk felesleges dolgokat, de…ennek sincs semmi értelme. – rázta meg a fejét lehangoltan.

- Justin, kapcsolsz egy kis fűtést, légyszi? – próbáltam terelni a témát.

- Persze. – bólintott, majd beállította a hőfokot, a fújás erőségét, és azt, hogy hová fújjon.

Mosolyogva megköszöntem, ő pedig rükvercbe tette a kocsit, kitolatott, majd a kijárat felé vette az irányt.

- Mesélj, milyen napod volt. – pillantott rám mosolyogva, majd tekintetét visszaszegezte az útra.

- 2 edzés, fotózás, rohanás ide-oda…a szokásos. – vontam vállat. – De legalább láttam Dominicot. – vigyorodtam el. Nem mertem az arcára nézni, de sejtem, hogy elfintorodott. – És találkoztam Justin Bieberrel is. – tettem hozzá kedvesen.

- Justin Bieberre ne is pazarold az időd. Nincs olyan felsőteste, mint Dominicnak… - próbálta hangjából eltűntetni a szarkazmust, de egyértelműen nem sikerült. Hogy javítsa helyzetét, küldött felém egy mosolyt.

- A felsőtest nem minden. – hízelegtem kicsit. Hátha ettől jobb kedve lesz. Nagyobb lett a mosolya, szóval talán sikerült. – Na és neked milyen napod volt?

- Rádióztam, dedikáltam, meg edzésen voltam. Nagyjából ennyi. Ja, és ihletet kaptam egy új dalhoz. – vigyorodott el. Szerencsés helyzetben voltam, mert ő vezetett, így nem tudott rám nézni, én viszont mindvégig kémlelhettem őt. Pillanatok alatt is sikerült szemügyre vennem szemét, ajka és orra vonalát, állkapcsa vonulatát. És sikerült megállapítanom, hogy igenis jó pasi. Számomra is érdekes volt ez a megállapításom, de nem tudok ennek igazságtartalmával ellenkezni.

- Címe van? – utaltam a dalra.

- Még csak pár sorig jutottam. – görbítette le ajkát. – Oh, már tudom is, hova menjünk. – csillant fel a szeme, amin felnevettem. Aranyos volt.

Az út nagy részét csendben töltöttük, csak a halk volumenű rádió adott háttérzajt. Természetesen le kellett adniuk Justin egyik számát, ami a U Smile címet viselte. Nem gondoltam volna, de megragadt a fejemben a dallama, sőt még a „…cause whenever you smile, I smile…” rész is. Igazából az egész szöveg bejött. De azt megállapíthattam, hogy a dal már régi, ugyanis a hangja most sokkal mélyebb, mint a dalban. Megdöbbentő volt a különbséget hallani, mikor az utolsó, befejező sort ő is énekelte. Tényleg rengeteget változott a hangja.

Igyekeztem nem meglepődni, mikor egy óriási épület parkolójába hajtottunk be. Már kívülről is elegánsnak látszott, belülről viszont csak még szebb volt. Egyenesen a 2. emeletre mentünk fel lifttel, miután a kocsit biztonságos helyen hagytuk.

- Justin… - szóltam talán kicsit félő hangon. – Te itt hogy akarsz nem feltűnő lenni? – haraptam ajkamba.

- Csak reménykedni tudok, hogy túléljük. – nevetett fel, mire nekem kitágult a szemem. – Nyugi…olyan boltokba viszlek, ahová átlagemberek nem teszik be a lábukat, mert már a kirakatban lévő áraktól megijednek. – na hát ez egyáltalán nem volt nyugtató.

- Mert azt hiszed, hogy nekem van arra pénzem, hogy méregdrága ruhákból vásároljak annyit, amennyi nekem kell? Márpedig én sokat terveztem vásárolni…

- Egy szóval nem mondtam, hogy neked legyen rá pénzed. Elég, ha az én bankkártyám itt van. – villantott meg egy féloldalas mosolyt, amely bevallom, különösen tetszett.

- Álmodban sem fogsz helyettem fizetni. – tiltakoztam azonnal.

- Menjünk. – torpant meg, s mosolyogva egy üzlet felé bökött az állával. Odapillantottam, s amint megláttam a próbababákra húzott ruhákat, leesett az állam. Justin aprót lökött rajtam, de nem is kellett tovább nyüstölni, rögtön bementem. Illedelmesen köszöntem a pénztárosnak, ahogy Justin is, majd belevetettem magam a vállfákra akasztott ruhák csodálásába.

- Justin, ezek elképesztőek. – simítottam végig pár darab anyagán, amely különösen tetszett. – Legszívesebben most kimennék, hogy ne fájjon a szívem értük, de itt hagyni sem bírom őket. – haraptam ajkamba.

- Blair, annyit választasz, amennyit akarsz. – kacagott mellettem. – Komolyan gondoltam a fizetős dolgot, ha te még nem is. Szóval tied a pálya.

- Jó estét! Segíthetek valamiben? – bukkant fel mellettünk egy huszonéves eladó.

- Köszönjük, egyelőre még nincs gondunk. – utasította Justin vissza mosolyogva. Az eladó bólintott, majd Justin végigstírölése után elment.

- Te is láttad, hogy végignézett rajtad? – súgtam oda neki.

- És te látod, hogy a sarokban álló pasi hogy bámul téged? – suttogott vissza vigyorogva.

- Komolyan? – vontam fel szemöldököm, de nem mertem odanézni. Majd kicsit később, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy őt emlegettük.

A boltban csak mi voltunk. Illetve volt még egy nő, de ő nem sokkal a mi érkezésünk után kiment. Éppen annyira volt csak nagy üzlet, hogy Justint mindig láttuk egymással, de a ruhák annál szebbek voltak. Ő elment a férfi oldalra, én pedig a női oldalon próbáltam kiválasztani a temérdek ruha közül a 3 legjobbat. Igen, háromnál többet nem szándékoztam venni, mert ha még Justin is vesz legalább ennyit, rögtön elköltünk vagy negyedmilliót.

Kinéztem magamnak egy kockás inget, amely egy nagy masnival volt megvadítva. Nekem nagyon bejött és van is hozzá egy megfelelő fekete nadrágom a bőröndömben. A második darab egy átlátszó blúz volt, amit már nagyon régóta akarok. Mivel semmi olyan alsót nem találtam, amiben lett volna valami különleges, ami még a többi nadrágomban nincs, így arra jutottam, hogy nézek inkább még valami felsőt. A választásom egy szőrös mellényre esett, ami jól fog majd jönni a hideg, téli napokon.

- Hogy állsz? – hallottam a függöny túloldaláról Justin hangját.

- Mindjárt…kész…au… - nyögdécseltem idegesen, ugyanis a felső gombja beleakadt a hajamba és úgy rágubancolódott, hogy minden szálat szépen nekem kellett leszedni róla. - …vagyok. – mondtam végül megkönnyebbültem. Sosem történt még velem ilyen, és hát persze, hogy most kell. Gyorsan visszavettem a saját ruháimat és kilibbentem a fülkéből.

- Kezdtem azt hinni, hogy közbe kell majd lépnem. – vigyorgott rám.

- Ha kukucskáltál, mérges leszek rád. – fenyegettem morcosan, mire vigyorát mosolyra váltotta, s csak nézett rám, mire felvontam a szemöldököm, ő meg csak megrázta a fejét.

- Választasz még, vagy ez végleges?

- Végleges. Mehetünk. – bólintottam rá. – Ja, persze csak ha már te is kész vagy. – jutott eszembe.

- Nekem gyorsabban ment a választás. – nyugtatott meg.

A kasszához mentünk, ahol a csaj Justin kérésére mindent egybeütött, pedig direkt előre leszögeztem, hogy külön fizetünk. Könnyed lazasággal átnyújtotta a bankkártyáját, amiről a gép lezabálta a pénzt, majd az eladó egy táskába belepakolt mindent, de megkértem, hogy legyen szíves kettészedni, mire elfintorodott, de megtette, hogy Justinnál jó benyomást keltsen – gondolom én.

A második szintet teljesen körbejártunk, két bolt kivételével bementünk mindenhova. Vettem egy nadrágot, egy csizmát és borzalmasan édes kiegészítőket is.

 

- Szeretnél játszani? – szólalt meg halkan. Feje le volt hajtva, úgy lesett fel rám pillái alól. Ez már önmagában gyerekesen édes volt, de ráadásként még ajkaiba is harapott. Ez is tipikusan olyan Justinos mozdulat volt, ami igenis tetszett.

- Mire gondolsz? – kortyoltam bele forró csokimba, s a kényelmes ülésből feltápászkodva az asztalra könyököltem.

- Mondj olyan dolgot, amit még nem tudok rólad. Aztán mondok én. Aki hamarabb kifogy az ötletekből, az veszít. Na, mit szólsz? – kérdezte izgatottan. Hosszasan elgondolkodtam a játékszabályon, s végül arra jutottam, kárt nem tehet.

- Utálok ágyazni. – fintorodtam el. Először meglepődött, majd felnevetett. – Ne nevess. Tényleg nem szeretek. – hajtottam le a fejem kínosan mosolyogva.

- Én borzalmas vagyok a konyhában. – vont vállat még mindig nevetve.

- Szeretnék megtanulni gitározni. – ez nem tudom, hogy kapcsolódik a konyhához, de ez jutott eszembe.

- Hmm… - gondolkodott el csücsörítve. Felvont szemöldökkel jeleztem kíváncsiságom, de megint csak megrázta a fejét. – Én megöltem kiskoromban a kedvenc aranyhalam.

- Ó, szegény. Hát hogy tehetted ezt vele? – csóváltam rosszallón a fejem, a végén eleresztettem egy mosolyt.

- Azt hittem, fuldoklik. – görbítette le az ajkát, ami megnevettetett. – Ne nevess, tényleg. Kimentem a szobából, anya közben adott neki enni és mikor visszamentem, csak azt láttam, hogy össze-vissza ficánkol. Mint utólag megtudtam, csak a kaja után ment, de akkor azt hittem, hogy fuldoklik. A kis hálóval kifogtam és addig tartottam a víz fölött, míg meg nem állt egy helyben. Aztán visszaraktam a vízbe, de már nem úszott. – mesélte szomorúan. Látszott rajta, hogy sajnálja az esetet, persze nem érintette úgy meg, mint a kutyusa halála, de szerintem aranyos volt, hogy egy kis halacska után is aggódik, még mindig.

- Nekem sosem voltak ilyen állataim. Csak kutyusom volt, több is. – ismét beleittam a forró csokimba. Justin is ezt tette a tejeskávéjával. – Viszont ami kiskorom óta sem változott, az a hajam. – tekertem mosolyogva egy tincset az ujjam köré. – Egyszer megnövesztettem a hátam közepéig és azóta mindig ilyen hosszú. Csupán egyszer vágattam belőle 10 centit, de azt is elraktam. Ott lapul valamelyik fiókom alján.

- Szerencsés vagy, mert szép hajad van. Úgy értem… - nevetett fel kínosan.

- Értem én. És köszönöm. – mosolyogtam rá. – Én is szeretem. – vallottam be.

- Olyan…mézszőke. Sötét mézszőke. – kalandozott el tekintete hajamon, s mikor meg akartam szólalni, közbevágott. – Várj, jobbat tudok. Titokzatos mézszőke. – vetette be csábító hangját és tekintetét.

- Titokzatos mézszőke? Senki sem mondott még ilyet. – mosolyodtam el ajkamba harapva. Igazából tetszett ez a megfogalmazás.

- A zöld, de még inkább a barna szemű lányok jönnek be igazán. – folytatta játékunkat. Igen, ez még a játékhoz tartozott, de tekintetét annyira belevéste az enyémbe, hogy azt gondoltam, szabályosan flörtöl velem, hiszen nekem barna szemem van. Oké, azt el tudom hinni, hogy szereti megőrjíteni a csajokat, de tudja, hogy engem nem tud, akkor miért teszi ezt? Vagy….egyszerűen csak azért nem akarom, hogy ezt tegye, mert tetszett, hogy ezt csinálja? Nos, igen…be kell vallanom, igenis tetszett.

- Én még mindig a barna hajú pasikra bukom. – nevetéssel próbáltam elviccelni a helyzetet.

- Nekem a hajszín nem elsődleges, mert jobban szeretek a lány szemébe nézni, mintsem a haját bámulni. – vágott grimaszt, ahogy belegondolt, milyen lehet folyamatosan egy csaj haját nézni. Ahogy én is belegondoltam, elkapott a nevethetnék.

- Ez fordítva is igaz. – helyeseltem még mindig nevetve. – De én bármilyen szemszínű pasiba bele tudnék szeretni, mert minden színben van valami szép. Az viszont igaz, hogy a barna valamiért nekem is dominánsabb.

- Hmm… - gondolkodott el sunyin mosolyogva. Utálom, mikor ezt csinálja, mert fogalmam sincs, vajon mire gondolhat. – Barna szem, barna haj… - fogalmazta meg az ideálom.

- Te jössz a játékban. – böktem ki, de amúgy gőzöm nem volt, hogy ki következik.

- A hajról eszembe jutott egy történet. – mondta, mire kíváncsiságot tükrözve felvontam a szemöldököm. – Még általánosban történt. Volt az osztályban egy fiú, aki rákos volt, szegény. – ekkor rögtön elfogott a szomorúság. Borzalmas dolog a rák, amely milliók életét keseríti meg. - És egy nap azt vettük észre, hogy mintha folyamatosan kevesebb haja lenne, mint régebben. Persze akkor ezt még nem igazán értettük, hogy miért, de az osztály nagy része gúnyolódni kezdett vele. Először tűrte, majd voltak olyan napok, mikor elsírta magát, azt is csak csendben. Én sosem piszkáltam, de megvigasztalni sem mertem odamenni hozzá. Aztán eljött az a nap is, mikor már szinte kopasz volt, a többiek pedig egyre jobban kiközösítették. Tudtam, milyen érzés az, és egyszerűen undorodtam a többiektől, hogy ilyenre képesek. Szóval elhatároztam, hogy segítek neki valahogy. Leborotváltattam a hajam. – utolsó szavain meghökkentem. Leborotváltatta a haját? Tényleg képes volt rá? Csak hogy segítsen egy rákos kisfiúnak elfogadnia a helyzetét?

- Tényleg ezt tetted? – nem bírtam felfogni. Bágyadt mosollyal bólintott, amitől csak még meglepettebb lettem. – Ez nagyon kedves. – nyeltem nagyot, hogy eltűntessem a gombócot a torkomban. Azért jelent meg, mert borzasztó lelkifurdalásom támadt. Ismét rájöttem, hogy egy olyan embert ítéltem el mindvégig, aki valójában egy nagyon jószívű fiú. Sokat nőtt most a szememben.

- Mielőtt megfordulna a fejedben, nem azért mondtam el, hogy menőzzek, csak eszembe jutott a hajról. – látszott rajta, hogy tényleg így van. És az is, hogy szép emlékként gondol erre vissza, nem pedig egy kellemetlen dologként, amit meg kellene bánnia.

Jó negyed óráig beszélgettünk még erről-arról, aztán fizettünk – fizetett… - majd visszamentünk a parkolóházba.

- Justin… - félénken lehajtottam a fejem, majd felnéztem kíváncsi szemeibe. – Mennyire vagy engedékeny a kocsiddal kapcsolatban? – harapdáltam az ajkam. Szemöldöke összeszűkült, nem igazán értette, hogy mit akarok mondani. – Ha esetleg nem szeretnél az útra koncentrálni, mintsem inkább az anyósülésről élvezni az utat… - célozgattam félénken.

- Aaaah, Blair… - hajtotta hátra a fejét, majd felnevetett. – Tényleg van jogsid?

- Már fél éve. Profi sofőr vagyok. – húztam a szám 32 fogat villantó mosolyra.

- Hát nem tudom, hogy a kezedbe merjem-e adni a drágaságomat. – vakarta meg a tarkóját kínjában.

- Ó, köszi, hogy így leértékelsz. – böktem oldalba. Épp a kocsihoz értünk, ő pedig felnyitotta a zárat, amit pityegéssel jelzett az autó. Bepakoltuk a táskákat a csomagtartóba, majd miután lezárta, kétkedve álldogáltunk egyhelyben. Ő gondolkodott a kérésemen, én pedig kérő pillantásokat lövelltem felé.

- Talán mégsem kellett volna mondanom, hogy a barna szem a kedvencem. – forgatta meg a szemét, majd színészi profisággal eljátszva a szomorút, a kezembe adta a slusszkulcsot, mire elvigyorodtam, ő pedig az anyósülés felé csoszogott.

- Imádlak! – szóltam utána, majd vigyorogva a sofőr oldalához siettem. Hihetetlenül jó érzés volt beülni egy ilyen kocsi volánjához.

- Mielőtt hozzákezdenél bármiféle önmegsemmisítő lépéshez is, inkább elmondom, mi hogy működik. – fordult felém. Elmutogatott mindent. Azt is elmondta, hogy a kulcsot csak be kell dugni a lyukba és a kocsi már el is indul, persze csak miután gyújtást adunk. Bebiztosított a gáz és a fék elhelyezkedését illetően is, na és az is kiderült, hogy automata sebváltó van. A reflektorok fényerősségének és irányának beállítását is elmagyarázta, és szó esett a visszapillantó tükrök beállításáról is. Éppen az ülés állíthatóságát akarta taglalni, mikor nem bírtam tovább.

- Justin, akkor ülj ide és vezess, csak ne tarts nekem KRESZ-tanfolyamot, rendben? – markoltam a kormányba.

- Rendben. – bólintott rá, szerintem ezzel az „ülj ide és vezess” részre utalva.

- Nem épp erre számítottam. – húztam el a szám. – Akkor mehetünk? – sóhajtottam fel.

- Csak óvatosan, Blair. – vett mély levegőt, majd példámat követve bekötötte magát és hátradőlt.

Nagyon egyszerűen ment az elindulás. Könnyebben, mint gondoltam. Abban, hogy merre van a kijárat, egy kis segítséget kértem Justintól, aki jól szórakozva tájékozatlanságomon segített. Így 9 óra körül is elég forgalmas volt az út, de szerencsére egy kocsi sem került alánk. Justin folyamatos kommentjei néha már az őrületbe kergettek, de azért megértettem őt, hiszen nem egy egyszerű autóról van szó.

- Blair, fékezz. Fékezz. – suttogta ismét.

- Justin, fékezek. – forgattam meg a szemem.

- De jobban. – nyafogta.

Kivártam a lámpát, s mikor sárgára váltott, már indultam is.

- Zöldnél lehet csak indulni. – mondta ismét.

Már nem is reagáltam rá. Az orra alá dörgölhettem volna, hogy idefelé jövet ő már akkor elindult, mikor a piros lámpa melletti számoló 2-t mutatott, azaz még volt 2 másodperc, hogy váltson.

10 perc alatt visszaértünk a szállodához, a beparkolás pedig pont olyan jól ment, mint a ki.

- Még egy kicsit gurulj előrébb. – szólt közbe ismét a nagyokos. Megtettem, amit kért. – Huh. – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Azt ne mond, hogy rossz voltam. – néztem rá egyik szemöldökömet felvonva.

- Pár órát azért még venned kéne. – hagyta ennyiben.

- Benne vagyok. – vigyorodtam el poénból, amin csak a fejét csóválva felnevetett.

Kivettünk minden csomagot a kocsiból. Nekem volt 3, neki 4. Meglepő? Nem!

Justin hősiesen ismét elkísért egyenesen a szobámig, mit sem foglalkozva a 4 táskájával. Jobbnak láttam rögtön bevinnem mindent, majd miután megszabadultam „terheimtől” és kabátomtól, visszamentem az ajtóban álló Justinhoz.

- Szóval…nagyon szépen köszönöm. – hálálkodtam mosolyogva. – A fuvart is, és azt is, hogy elkísértél. És azt is, hogy megvettél nekem gyakorlatilag mindent. – nevettem fel kínosan. – De ezért még számolunk. Nem lett volna szabad hagynom. – hajtottam le a fejem.

- Milyen férfi lennék, ha hagytalak volna fizetni, mondd már meg?! – nevetett most ő. – Emiatt ne aggódj. – nyúlt óvatosan felkaromhoz, hogy aprót simítson rajta. Felpillantottam rá, mire mosolyogva elvette kezét. Összezavarodva bár, de én is elmosolyodtam.

- Köszönöm. – mondtam újból. – Tényleg.

- Non fa niente. (Nem tesz semmit). – kaptam egy nem várt választ, vagyis a nyelvet illetően. Elismerően bólintottam.

Hezitáltam az elköszönéskor. Már-már kínos lenne, ha ismét én kezdeményezném az ölelést. De az még kínosabb lenne, ha csak állnánk itt, aztán zavaromban egyszerűen csak bezárnám az ajtót.

De ez szerencsére nem történt meg, aminek érdekében Justin cselekedett. Gyakorlottan, tipikusan azzal a „hogyan őrjítsük meg a lányokat” mozdulattal vont magához, miközben ő is közelebb lépett. Időm sem volt felemelni a kezem, ezáltal tenyereim lapockájára simítottam, így öleltem vissza. Volt ám ennek egy előnye: orrom közvetlen kapcsolatba került nyakával, amelyet olyan különleges illat borított, hogy megfordult a fejemben, talán nem is parfüm, hanem az ő saját bőrének illata. Ennyire különleges illatot én még aligha éreztem. És kikeverni is meglehetősen nehéz lenne.

Egyszerűbb, ha bevallom: élveztem. Élveztem karjainak melegségét, még ha ezt a szövetkabátja is okozta. Élveztem az engem körülvevő, lenyűgöző illatát. Azt is élveztem, ahogy nyurga, mégis szálkás testét átölelhetem. Nem tudom, mi ütött belém. Igazán nem tudom.

Érzéseim már így is zavartak voltak, s csak még jobban megbolygatta őket a hirtelen arcomat megérintő ajkai. Leblokkoltam. Ez volt az első ilyen alkalom. Önszántából, ráadásul elsőként és nem utánam puszilt meg. Milyen fura ezt így még csak gondolni is. Justin Bieber megpuszilt.

27. Edzés

Ééés....a nyári szünet első része megérkezett. :)
Azt hittem nem fogom túlélni ezt a tanévet. 9. osztály, új közösség, új tanárok és mi egyéb. De elérkezett a vége is és már tudom, hogy nem bántam meg, hogy ezt a sulit választottam. A bizonyítványom kitűnő lett, amire büszke vagyok, hiszen az ország 5. legjobb sulijának tartják azt a gimnáziumot, ahova én járok:)
Na de nem is fecsegek az iskoláról. Lezártuk, ennyi. :D Vagyis még nem, mert jövőhéten lesz évzáró, de már nem kell suliba járni:)
A rész már tegnapelőtt majdnem kész volt, de végül mégsem tudtam befejezni, így mára maradt. Egy óra múlva megyek a barátnőmhöz, de még úgy gondoltam, felrakom.
Az előző részhez még cska annyit szólok hozzá: köszönöm mindenkinek a kommentet! :)
És akkor erről a részről pedig annyit: nekem a vége a kedvencem. :) Most sikerült összehoznom úgy, hoyg Blair egyszerre "dolgozzon", de közben történjenek az események közbe és Justin közt is. Na, de erről nem mondok többet:)
Várom a véleményeket! :)
És kellemes olvasást mindenkinek.♥ :)

A történet Justin szemszögéből

- Megjöttem. – vágtam be az ajtót mosolyogva, mire mindenki rám nézett. Kibújtam a cipőmből és egyből az ágy felé indultam.

- Kisfiam, én a „2 perc és megyek” alatt nem egy fél órát gondoltam. – kezdett anya letolásba.

- „Kisfiam”…. – dörmögtem, de hogy ne vegye rossz néven, kedvesen megpaskoltam az arcát, mikor elhaladtam mellette. – Dolgom akadt. – ültem le Scooter mellé.

- Amibe kötelességed lenne beavatni minket. – nézett rám szigorúan menedzserem is.

- Tegnap is lógtál. – folytatta anya.

- Fáradt vagyok. – vágtam magam hátra.

- Remélem jól szórakoztál. – hallottam Carin hangját is, mire rápillantottam. Furán, kajánul mosolygott. Elfogott a gyanakvás.

- Ezt…hogy érted? – emeltem meg felsőtestem, alkarommal megtámasztottam magam, s hunyorogva méregettem.

- Sehogy. – hajtotta le a fejét, ezúttal vigyorogva.

- Carin?! – ültem fel azonnal. – Komolyan te….? – tátottam el a szám, amint rájöttem.

- Shh! – intett le azonnal.

- Mi? Miről beszéltek? – kérdezősködött azonnal anya.

- Ó, Carin…én meg már azt hittem, hogy magától jött be…erre te küldted? – biggyesztettem le ajkaim.

- Megtehette volna, hogy nem megy be. De ezek szerint bement. – kacsintott rám.

- Carin, tényleg olyan gyerekes vagy, mint a kölyök? – csipkelődött menyasszonyával Scooter.

- Drágám, ezzel a dumával nem fogod belőlem kihúzni. – mosolygott Carin a szemét rebegtetve.

- Na, jól van, emberek, beszélgessetek nyugodtan, de én most azonnal lefekszem aludni. – másztam négykézláb az ágy közepére, Scoot kicsit arrébb rugdostam, hogy elférjek, a takaró alatt levettem a pólóm és mivel melegítőnadrág volt rajtam, el is titulálhattam magam pizsamába öltözöttnek.

A történet Blair szemszögéből

Az erkélyen, kakaómat szürcsölgetve köszöntöttem a szerdát. Holnapután lesz a divatbemutató, aztán még 2 nehéz, munkával teli hét és megyek haza. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy eddig itt volt Carin és Justin, mert Carinnel volt pár kellemes estém, Justinnal pedig még ha több negatívum is, mint pozitívum, de legalább kevésbé monoton hangulatban teltek a napjaim. Viszont ha elmennem, meglehetősen uncsi lesz.

Tegnap beszéltem anyáékkal. Apa nagyon jó kedvében volt, így az én fáradtságomat is energiával töltötte fel. Anya is elemében volt, így történt, hogy alkalmanként ők nevettek én meg csak mosolyogva bambultam rájuk üveges szemekkel a fáradtságtól. Kivételesen nagymami és nagypapi is ott voltak nálunk, így velük is váltottam pár szót, de sajnos éppen indulniuk kellett, mikor nekem sikerült fellépnem a netre. De legalább láttam őket. Okos találmány ez a Skype.

Aztán jött a kellemetlenebbik része. Facebookon egyszer csak felbukkant a képernyő sarkában a chat ablak és meglepődve láttam, hogy az egyik osztálytársam az. Vagyis aki még osztálytársam volt, mikor suliba jártam. Már eleve ez meglepő volt számomra, mikor viszont közölte, hogy szeretne velem megosztani egy kellemesnek korántsem mondható hírt, megijedtem. Mi történhetett vajon, míg nem voltam ott? – valami ilyesmit gondoltam. Aztán pedig elmesélte, hogy közlekedési balesetben meghalt a bátyja. A családja – aki mellesleg már csak az édesanyja volt a bátyja után – összeomlott. Az anyukája pedig gyorsan munka után keresett, hogy ne menjenek csődbe, hiszen a bátyja volt az, aki a pénzt kereste. Európában vannak spanyol rokonai és végül hozzájuk költöznek ideiglenesen, hogy megoldódjanak a problémák. A költözés sem probléma, hiszen nincs Torontóban senkijük, csak egymásnak vannak. Borzalmasan megérintett ez a történet, a képernyőt bámulva sírtam tegnap este. Nem voltam szoros barátságban a lánnyal – akit Leilának hívnak – de minden nap váltottam vele pár szót. Kedves és barátságos lány. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet neki ez az egész helyzet.

Nagyot sóhajtva leginkább figyelemelterelésképpen felléptem Twitterre. Ja, igen, azt megjegyzem, még csak 6 óra múlt pár perccel. Nem bírok aludni, gőzöm nincs miért.

A követőim száma ismét drasztikusan megnőtt. Körülnéztem köztük, aztán küldtem pár posztot az eddigi ittlétemmel és a jelenlegi érzéseimmel kapcsolatos. Feltöltöttem egy képet is a kakaómról és a cuki bocis poharamról, amit viccként csináltam. Percek alatt rögtön retweetelték is pártízen. Aztán – csak kíváncsiságból – megnéztem Justin fiókját is. Még most is meglep a neve mellett szereplő „Follows you”, azaz követ téged felirat. Végignéztem pár tweetjén, s az is meglep még mindig, hogy milyen sok rajongónak válaszol, követi vagy éppen retweeteli őket. Megütötte a szemem egy 9 órája írt poszt is, aminek szövegében talán jogosan, talán nem, de felfedeztem magam.

sose lepődj meg, ha egy nő mást gondol az egyik pillanatban, mint előtte 5 másodperccel. #anőkérthetetlenek

Ezt többféleképpen is értelmezhetem, ha magamra irányítom a dolgot. A ’mást gondol’ dologról rögtön az jutott eszembe, mikor tegnap egyik pillanatban még odavoltam a kosarazásért, a másikban már minden kedvem elszállt. Az ’a nők érthetetlenek’ kijelentés több dolgot juttatott eszembe. Először is visszautal a tegnapira. Másodszor viszont – kicsivel hosszasabb komplikálás után rájöttem – ez a dolog utalhat magára az egész helyzetre, ami köztünk van. Sokszor csináltam már érthetetlen dolgokat. Például utáltam őt kezdetben, de nem igazán volt rá okom. De nem is kell ennyire visszanyúlni: elég csak a random ölelésekre és a puszira gondolni.

A történet Justin szemszögéből:

Korán reggel van és Twitteren máris ott van a nevem a trendek között. Jól indul a napom. Vagy legalábbis mosoly van az arcomon.

Visszakövettem pár rajongót, válaszolgattam is, a „dm”-eket is csekkoltam és retweeteltem is. Azon voltam, hogy kilépjek, de eszembe jutott még egy dolog. A keresőbe beírtam a számomra szükséges felhasználónevet, aminek segítségével rögtön meg is találtam a keresett adatlapot.

Kivételesen most a képeket néztem meg elsőként. Megnevettetett a legutoljára posztolt kép: egy bocis pohár kakaóval tele. Kétségem sem volt, hogy ő fotózta: könnyen felismertem a poharat fogó kezét. És mintha egy erkélyen lett volna.

Aztán visszatértem a posztokhoz. Mosolyogva olvastam az első tweetet, amiben éppen panaszkodik a kellemetlen estéje miatt. A második tweet Denisenek és Cassienek volt címezve. A harmadik tweet…a harmadik tweet….várjunk. Ó, te jó ég! Nem, ez lehetetlen.

- Haver, te is azt látod, amit én? – toltam Ryan orra elé a készüléket, s rámutattam a kiemelt posztra. Hunyorogva méregette a képernyőt, majd unottan eldünnyögött egy „ja” féleséget. – Jesszus. – meredtem el. - Jesszus, jesszus, jesszus! – lebegtettem a levegőbe a kezem vigyorogva, mint ahogy a lányok szokták. Lehet gáz volt (sőt tuti), de most jobban lefoglalt a tény, amit a neten láttam. – Az adatlapomat nézi. – markoltam Ryan alkarjába fülig érő szájjal. – Ezt nem hiszem el. – vágtam magam hátra, lesüppedtem az ülésben, s ajkamba haraptam, hogy próbáljam csillapítani félreérthető vigyorom.

- Kölyök, ez eléggé félreérthető. – hallottam Ryan gúnyos, egyben vigyorgó hangját. Remek. Nem megmondtam?!

- Blair megnézte az adatlapom és retweetelt. Hát nem érted? – ültem fel hevesen, kicsattanó örömmel. – Ez azt jelenti… - kezdtem el magyarázni, mielőtt válaszolt volna. - …hogy hiába is mutatja, hogy nem érdeklem, mégis érdeklem. Különben nem nézné, hogy miket írok ki, sőt mi több, nem retweetelné. De megtette. Megtette! – rázogattam a vállát bolondul vigyorogva.

- Kölyök, ott van Selena. Őt ne keverd bele. – Ryan komoly arccal mondott szavai azonnal arcomra fagyasztották a vigyort.

- Hogy mi? – ereszkedtek ajkaim alapállásba, szemem kitágult a meglepettségtől. – Hogy érted?

- Bejön neked, nem? – vonta fel egyik szemöldökét cselesen.

- Selenával kavarok, Ry. – jelentettem ki határozottan. Ám egy pillanatra elgondolkodtatott a kérdése. Igen, Blair nagyon szép, ezt mindenki látja. Arcilag és alakilag is. De számomra nem a belső szépségét mutatja. Vagy legalábbis nem azt akarja, de már volt rá pár alkalom, hogy mégis megtette. És tudom, hogy ő nem olyan utálkozó, mint amilyen néha. Szerintem ő tipikusan az a fajta, aki ha utál valakit, tényleg kimutatja, ugyanakkor szeretni is tényleg szívből tud. – Blairrel csak próbáltam megszerettetni magam. Tudod, meséltem ezt. A koncertes…hogy túl kedves volt, hogy utáló legyen, de túl durva, hogy rajongó. És mikor kiderült, hogy 2 hétig egy emeletnyi különbség lesz köztünk…ki kellett használnom. Nehezebb volt, mint gondoltam, mert makacs. De amint látod, sikerült. – mosolyodtam el. – Vagyis még nem egészen, de haladok afelé. És ki tudja, lehet lesz egy plusz barátom. Ha pedig nem, akkor sincs para, mert ő is híres lesz és meg fogja tudni, milyen lehet az én helyemben, így nem fog semmit mondani a történtekről. Ahogy eddig megismertem, van annyira jószívű, hogy nem tenne rosszat nekem. – regéltem.

- Milyen bölcs lettél, Justin. – fordult hátra Scooter. Egyszerre volt komoly, de közben a vigyor is szét akart terülni az arcán, így nem igazán tudtam eldönteni, hogy ezt most milyen érdelemben gondolja.

- A lényeg, hogy most is bevált a Never say never mottóm. – dőltem hátra elégedetten.

A történet Blair szemszögéből:

Fotózással kezdtem. Aztán speciális órát adtak Kailának és nekem a holnaputáni divatbemutató miatt. Felvilágosítottak minket, hogy vázlatosan hogyan néz majd ki a vonulás. Végig a színpadon, aztán a feléig vissza, ott 180°fordulat, csípőlibbentés, majd visszafordulni és levonulni. Elvileg lesz egy közös vonulás is, de mivel a színpadnak lesz egy óriási kör alakú része, csak annyi lesz, hogy félkörben beállunk, majd mindenki átmegy a vele szemben lévő ponthoz, mintha a középső ember képletesen végigsétálna a kör átmérőjén, a többiek pedig vele párhuzamosan. A legszélső embereknek lesz csak szívás, hiszen nekik nem kell majd megmozdulni. Tanítottak nekünk különféle pózolási módokat is és többek közt azt is, hogyan lehet elkápráztatni a közönséget. Mosoly, pillantás, integetés. Engem még meg is dicsértek, hogy egészen jó kisugárzással rendelkezem.

Sikerült túlélnem egy edzést a boszorkával. De ezzel még nincs vége a testi mozgásnak, ugyanis Ben vár egy teremmel arrébb, hogy Kaila és az én izmaimat kicsit jobban megmozgassa és formázzunk még annyit, amennyit csak lehet, hogy megfelelőek legyünk egy ilyen neves bemutatóra. Ben szerint nem lenne élet-halál kérdése az edzés, de egy kis erősítés sosem árt.

Kailával elslattyogtunk az ajtóig, amin kopogás nélkül benyitottunk. A látvány egyszerűen letaglózott. Két szint volt. A földszinten az egyik sarokban volt egy balett terem részlet, ugyanis a falon padlótól tetőig tartó tükör volt és fel volt szerelve az a bizonyos kapaszkodórúd is. A másik sarokban aerobic órát lehetett tartani. A terem végében pedig különböző kondi gépek voltak. Az emeletre nem igazán láttam fel, de még ott is folytatódott a kondi gépek sorozata.

Tátott szájjal bámultam a helyiséget, mikor megállt előttem Ben vigyorogva.

- Csak nem meglepődtetek? – cikázott a tekintete köztünk.

- Ami azt illeti… - kezdtem bele, de befejezés helyett újra körülnéztem.

- …nagyon is. – végzett a mondattal Kaila.

- Drága cuccok vannak itt, a helyiség óriási, szóval minden megadatott egy kellemes izzasztásra. – dörzsölte össze a tenyerét sunyin.

- Ben, ne kínozz. – nyöszörögtem.

- Csak combra, fenékre és hasra dolgozunk, rendben? – ajánlotta.

- De garantáld, hogy nem lesz izomlázunk.

- Nekem nem lesz. – vont vállat nevetve, amin mosolyogva forgattam meg a szemem.

Ben egyenesen az aerobic részleghez vezetett. Egy meglehetősen mély szekrényből kiszedtünk egy-egy hatalmas aerobic labdát.

El is kezdtük a tornát. Ben bemutatta az első feladatgyakorlatot, mi pedig utána csináltuk. Nagy koncentrálások közepette voltam, hiszen egy egyensúlyi gyakorlatot végeztünk, mikor kinyílt az ajtó és egy olyan személy bukkant fel, akire álmomban sem számítottam volna.

Hirtelen egyensúlyomat elvesztve legurultam a lasztiról, ráadásul valami hülye nyikorgó hangot is adott ki közben, ugyanis a hasam nedves volt az előző órai edzéstől és csak egy tornatop volt rajtam, ami még a köldökömig sem ér le, ezáltal a csupasz bőröm végighúzódott a gumilabdán.

- Blair? – hallottam a nevem. Zavartan felálltam a földről, s a fiú felé fordultam, aki az előbb nevemen szólított.

- Szia, Dominic. – igazítottam meg a ruháim. – Te itt? – próbáltam úgy tenni, mintha ez az előző cseppet sem lenne ciki.

- Muszáj edzeni. – mosolygott rám. Szintén mosolyogva bólintottam, ezzel egyetértést sugallva.

- Nic, ne tereld el a csajaim figyelmét, jó? – szólt közbe Ben humorosan. – Éppen órát szeretnék tartani. – tette hozzá, hogy szépítsen a megfogalmazáson.

Kailára néztem, hogy vajon ő is ugyanúgy el van-e kápráztatva. Igen, el volt. Visszatéztem Domini…vagyis Nicre, aki legnagyobb örömömre éppen a testem valamely pontját fürkészte. Ez mérhetetlenül jól esett. Azt hiszem, halványan el is pirultam.

- A gépeknél leszek. – mutatott a gépek felé, miközben Benre nézett, de mikor elindult, egy utolsó, mosolygó pillantást még vetett rám. Ismét zavarba jöttem.

- Jól van, Csipkerózsika, folytassuk az órát. – szólt közbe Ben vigyorogva.

- Csipkerózsika? Miért pont Csipkerózsika? – ráncoltam a homlokom, s leültem a labdára. Ben felkunkogott, majd nagyot sóhajtva, de még mindig mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem tudtam megállni, hogy ne tekintgessek rá. Annyira vonzó volt. Az arca nagyon megfogott. Babaarcú, mégis férfias. A teste szintúgy lenyűgöző. Atlétát viselt, ami jól kiadta felsőtestének kidolgozott alakját. Tekintetünk nem egyszer találkozott, s bár minden alkalommal azonnal elkaptam a pillantásom, örömmel töltött el, hogy a következő alkalommal ismét rám nézett.

A sarokba lerakott, egy üveg vizem mellett megszólalt a telefonom. De aztán kiderült, hogy csak SMS.

- Megnézhetem? – néztem Benre. Mosolyogva bólintott. Gyorsan a készülékhez siettem, s megnyitottam az üzenetet, de előtte még feltűnt valami érdekes: a feladó Justin volt.

szóval ő Dominic.

Ez volt mind, ami a levélben állt. De megrémisztett. Itt van? Látja Dominicot? Vagy mire érti ezt?

- Baj van? – kérdezte Kaila. Rápillantottam, s automatikusan ráztam meg a fejem. Körbevizslattam az alsó szintet, majd az emeletet is, de nem láttam Justint, sem az ő bandájából valakit. Akkor miért mondja, hogy „szóval ő az”? Ez nekem úgy jön le, hogy most, ebben a pillanatban tudta meg. Vagy esetleg Carin mutatott volna neki képet?

Ismét kaptam egy üzenetet.

 nem látsz? :)

Szóval itt van. Kissé dühösen csaptam a kezem a combomhoz, ehhez pedig egy szemforgatás járult. Igen, jól látja, hogy nem látom.

- Blair, folytathatjuk az órát? – nyaggatott ráadásul Ben is.

- Ben, tarthatnánk 5 perc pihenőt? Kis…problémám akadt. – próbáltam olyan kifejezést találni, amivel még jobban rávehetem a szünetre.

- Még csak most kezdtük el az órát. – nézett rám rosszallón.

- Jó, rendben. – sóhajtottam fel. Leraktam a telefonom az eredeti helyére, s még mindig a helyiséget pásztázva ültem le a labdámra.

- Te valakit nagyon keresel. – gyanakodó pillantást mért rám Ben.

- Csak nem Dominicot? – bökött meg Kaila vigyorogva.

- Nem, nem őt. – ráztam a fejem. Ha tudnák, hogy én kit keresek…!

Folytattuk az órát. Felüléseztünk. Először labdán, aztán talajon. 4x8-at csináltunk, amit fél perces pihenők után még kétszer ismételtünk.

Éppen ráláttam a velünk szemben lévő sarokban a balett teremhez hasonlító részlegre, így azt is láttam, hogy pár fiú és lány odamegy. Először nem láttam ebben semmi különöset, hiszen attól, hogy ott van egy balett korlát, még tudnak más koreográfiákat is gyakorolni a tükör előtt. Ám mikor megpillantottam a csapat egyik tagját, egyszerre mosolyodtam el és jöttem zavarba.

Justin rám pillantott, tényleg csak egy futó pillantás erejéig, majd 3 fiúval és 3 lánnyal az oldalán beállt a tükör elé, nekem oldalasan. Aztán egy fiú és egy lány mégiscsak kiállt, így öten méregették saját magukat a tükörben. Justin elfordult, de amint később rájöttem, csak azért, hogy a másik falon lévő tükörbe nézzen, ami velem szemben volt. Tekintete ismét megtalálta az enyém, de olyan gyorsan el is kapta azt, mint ahogy rám nézett.

- Blair! 5…6…7…gyerünk! – noszogatott edzőm.

- Ben, akkor most tarthatunk 5 perces szünetet? – próbálkoztam be.

- Mi van ma veled, Törpilla? Sosem vonakodtál még ennyire az edzéstől.

- Nem, most sem vonakodom, csak… - de nem tudtam, hogyan magyarázzam meg. Mondjam ki kerek perec, hogy ki az oka kérésemnek? Úgyis látnák, hogy kihez megyek oda, ha odamegyek. – Látjátok ki van ott? – mutattam a táncoló emberek felé. Mindketten odasandítottak, s hunyorogva kerestek valaki olyat, akire gondolhatok.

- Justin….Bieber? – esett le Kaila álla. Szerencsére nemhogy nem mondta hangosan, hanem még suttogott is.

- Honnan ismered? – kérdezte Ben azonnal. Neki úgy látszik nem nagy szám.

- Hosszú történet. – mondtam egyszerűen. – Azért szeretném az 5 perces szünetet, hogy oda tudjak menni hozzá, különben meg fog sértődni. – forgattam a szemem. Előre láttam, hogy milyen gonoszul csipkelődne, ha nem mennék oda.

- 5 perc. De aztán elmondod, hogy honnan ismered és hogyhogy ilyen jóban vagytok. – mondta Ben szigorúan.

- És nekem is. – harapott ajkába Kaila.

- 5 perc és itt vagyok. – pattantam fel.

Magabiztosan indultam el feléjük, de alig tettem három lépést, elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet ez? Odamenni Justin Bieberhöz nyilvánosan? Ráadásul a csapata előtt? És ami még lényegesebb: Dominic előtt? Hiszen ő is lát. A terem másik végében edz.

Lábaim nem futamodtak meg az agyammal ellentétben. Továbbra is tartották a menetet. Ahogy közeledtek, tekintetem megállt egy ismerős arcnál: Moshe volt az. Megijesztett, ahogy méregetett. Szerintem tudta, hogy semmi rossz szándékom nincs, de mivel még alig ismer és neki Justint kell védenie, készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban ugorhasson. Eleresztettem egy mosolyt, hátha azzal kicsit megbékítem. Aztán úgy helyezkedtem, hogy láthassam Justint és ő is engem, de mégse legyek útban. Erősen koncentrálva méregette magát a tükörben, miközben valami profi táncot nyomott. A kötött mozdulatoktól és testére simuló pólója miatt szépen kirajzolódott felkarján a kezdetlegesen kidolgozott izma. Ahogy teltek a másodpercek, én pedig néztek a koreográfiát, könnyen megállapíthattam, hogy nagyon jó táncos. Olyan könnyedén mozgott és olyan szabadon, hogy akár Chris Brown utódja is lehetne. Azért még kell gyúrnia, hogy őt behozhassa, de ha csak magát Justint nézzük, tényleg nagyon jól nyomta.

- Itt hiányzik valami. – állt meg az egyik táncos. Mindannyian felhagytak a tánccal, s egymásra néztek. Kezdtem azt hinni, Justin nem vesz észre. Itt állok, mint egy szerencsétlen és ő rám sem hederít. Talán mégis rossz ötlet volt idejönni.

- Találj ki valamit, haver. – mondta Justin, majd felkapott egy ásványvizes üveget a padról, mire a táncosok szétszéledtek.

Lehajtott fejjel a tükör széléhez slattyogott, alig fél méterre tőlem, nekidőlt és belekortyolt vizébe.

- Szia neked is. – néztem fel rá. Megállt a kortyolásban, majd elvette szájától az üveget és rám nézett.

- Ó, szia, észre sem vettelek eddig. – mosolygott rám.

- Igazán? – vontam fel egyik szemöldököm, majd megforgattam a szemem. Ő ezen csak felnevetett.

- Azt hittem, nem fogsz idejönni. – váltott komolyabbra. – Túl sok a szemtanú, te pedig nem akarod, hogy bármiféle közöd legyen Bieberhöz.

- Gondoltam, inkább nem leszek bunkó. 5 percre elengedett az edzőm. – pillantottam hátra Benre, aki éppen minket méregetett.

- Szóval ő Ben. Fogjuk rá. – mozgatta meg kezét a levegőben, ezzel jellemezve Ben külsejét. – Ő pedig ott Dominic. – döntötte jobbra a fejét vigyorogva, hogy mutassa az irányt.

- Piszokhelyes és nagyon cuki. – haraptam ajkamba mosolyogva.

- Hmm… - gondolkodott el csücsörítve, majd inkább még egyszer beleivott az üvegbe, aztán becsavarta.

- Jól nyomod. – böktem arra a helyre, ahol az előbb táncolt. Őt sem hagyom már akkor ki a bókból.

- Te is. – mosolyodott el. Összezavarodva méregettem, ugyanis nem értettem, mire mondja. Aztán félénken végignézett rajtam, majd halkan megköszörülve a torkát visszanézett szemembe.

- Oh. – hajtottam le a fejem kuncogva. – Nos…erre nem tudom, mit mondjak. – néztem fel rá nagy levegőt véve.

- Éppen megdicsértelek. Egy köszönöm jár. – fonta össze karját, miközben legörbítette szája sarkát, ezzel sértődöttséget mutatva.

- Akkor köszönöm. – forgattam meg a szemem mosolyogva.

- Nem írtál a vásárlással kapcsolatosan. – vetette szememre.

- Ja, igen. Sajnálom, csak tegnap este…hát…nem éppen kellemes hírt kaptam és…nos…

- Sírtál? – találgatott. Nagyot nyelve bólintottam. – Majd elmondhatod, ha akarod. – mosolygott rám kedvesen. Ismét bólintottam, s megeresztettem egy mosolyt. – Este 7-től szerintem szabad vagyok. – dőlt neki vállával a tükörnek.

- Biztos vagy benne, hogy vállalsz egy fuvart és vásárlást egy ilyen csajjal? – nevettem fel.

- Ilyen milyen? – mosolygott.

- Ilyen…hát…nem tudom. Én külön műfaj vagyok a vásárlásban. Nem vagyok könnyű eset. – nevettem fel zavartan. Mivel fel volt kötve a hajam, így nem tudtam beletúrni, helyette kilazult tincseimet simítottam fülem mögé.

- Te semmiben nem vagy könnyű eset. Már hozzászoktam. – vigyorodott el.

- Helyes. – bólintottam. Láthatólag nem ezt várta, hanem tiltakozást, de ezzel csak én kerültem magasabbra.

- Akkor 7 után, ha elkészültél, gyere a szobámhoz. Persze, csak ha neked jó.

- Jó. – bólintottam mosolyogva. – Most viszont megyek, mert Ben szerintem már kezd ideges lenni. – forgattam meg a szemem. – Jó gyakorlást nektek. – utaltam a táncra.

- Neked pedig jó edzést. – mosolygott. Ellökte magát a tükörtől, de nem mozdult előlem. Úgy láttam, ő is azon gondolkodik, amin én: hogyan köszönjünk el. Az örökös kérdés. Amit ismét én oldottam meg. Határozottan, mégis gyengéden fontam át egy pillanat erejéig a nyakát, míg ő szokásosan derekamat húzta magához. Elválásom után rámosolyogtam, majd két lépés hátrálás után megfordultam és visszasiettem az én reszortomra.

- Nekem itt valami bűzlik. – nézett Ben ugyanolyan gyanakvóan, mint mikor elmentem.

- Justinnal? – foglaltam el a helyem.

- Nem. Veletek. – utolsó szava meglepett.

- Még csak barátok sem vagyunk. Nem kell semminek bűzlenie, Ben. – ráztam a fejem ellenkezőn. Gondolkodva pásztázott, s végül annyiban hagyta a dolgot. – Ja, és Kaila… - fordultam felé. - Erről kérlek senkinek egy szót se!

- Rendben. – bólintott azonnal, mosolyogva.

26. Az a bizonyos fiúmodell...beszélgetés a kosárpályán Vele

Halihóóóó, emberkék! ♥:)
Gyorsan el is mondanám, hogy a címen ne nevessetek, tudom, hogy borzalmas:D De nem jutott eszembe semmi jó összefoglaló.
És akkor örömmel bejelentem, hogy a fényévekkel korábbi jelentkezésem óta ismét itt vagyok:) A suliban sok témazárót kikaptunk, írtunk is még 1-2 dologból, közben osztálykirándulás is volt, magándolgokat is el kellett rendeznem, egyszóval sok minden összejött, ez a magyarázata a hosszas kimaradásomnak.
Kicsit ismét szomorkodtam, hogy kevesebb komment jött a vártnál, de azt hiszem elfogadom, hogy ennyi lesz:D és továbbra is reménykedem, hogy mégsem:)
Túl sok mindent nem akarok most írni, csak még annyit, hogy ezt a részt tegnap 11-ig írtam, a szemem már égett, hogy nyitva kell tartanom, de befejeztem. Ennek viszont az volt az "ára", hogy a saját érzésem kihatott a részre és a szereplők is meglehetősen fáradtak voltak:D de aztán rájöttem, hogy ezt még jóra is fordíthatom, úgyhogy ma úgy döntöttem, hogy nem írom meg újra vidámra:)
Ui.: Poppy-tól és JennyferBokortól ezúton is elnézést kérek, hogy pont nektek nem tudtam válaszolni. most bepótolom majd! :))
És akkor...
Kellemes Olvasást.♥

Érdekes volt félálomban lebegni. Az agyam egyik fele még álmodott, a másik fele már pontosan tudta, hogy mindjárt megszólal a csörgőórám, de még nem billentem át egyik oldalra sem. Nem szeretem ezt az állapotot. De pillanatokkal később meg is szabadultam ettől, hiszen kedves iPhone-om megrezgett az éjjeliszekrényen, s mielőtt elkezdődhetett volna a zene, ki is nyomtam. Átfordultam a másik oldalamra, ami nem volt jó ötlet. Eszembe jutott, hogy ugyanígy fordultam oda egy reggel Rickhez. Kirázott a hideg az emléktől. Még mindig nem felejtettem el őt és nem is fogom. De hogy jutott ez most eszembe…?!

A napot rögtön Jenny magánórájával kezdem. Aztán jön egy csodás edzés Bennel. És a nap zárásaként, hullafáradtan még egy fotózásra kell mennem.

Gabonapelyhet választottam reggelire, aminek elfogyasztása után fogat mostam, felöltöztem, megcsináltam a hajam és felraktam egy alapsminket. Közben azon gondolkodtam, hogy mennyire unalmas itt az élet. Folyamatosan csak fotózás, amit persze élvezek, de ezen kívül csak edzés van, meg tanulás. És ha ezt nézzük, akkor jó, hogy van Justin, mert vele néha kimozdulok meg hülyülök. Apropó, a tegnap…ötletem sincs, hogy mitévőnek kellene lennem ezzel kapcsolatban. Igen, arra rájöttem, hogy igaza van és jogosan próbálja megszerettetni magát velem és próbál barátkozni, de nekem ez még mindig furcsa. Geraldinenak könnyebb lenne, mert neki már volt dolga hírességekkel, de én eddig még csak a saját testvéremmel találkoztam, aki híres volt.

Elindultam az órára. A lépcsőházat választottam most. A nagy, fehér ajtó eléggé nehezen nyílt, de pont jött egy férfi és átvette tőlem a nehezét. Szerencsére ellentétes irányba mentünk tovább, meg ő amúgy is sietett. Végül lefordultam jobbra, s megérkeztem arra a csendes folyosóra, ahol Jenny szobája található. Épphogy lefordultam, a folyosó végén megpillantottam 3 férfit. Éppen nagyban nevettek, de közben nagyon siettek. Gyors léptekben haladtam az 5 ajtóval arrébb található terem felé, s mikor már egész közel voltam, a három ember közül az egyik – aki eddig alig volt látható a másik két ember takarása miatt – hátrafordult az egyik férfihez és rávigyorgott.

Figyelmetlenségem miatt az ajtókártyám kiesett a kezemből, így le kellett hajolnom érte, de mozgásommal felkeltettem magamra a figyelmet, ugyanis mikor felegyenesedtem, a vigyorgó férfi – fiú – rám nézett. Meglepődöttségem miatt lépteim lelassultak, de szaporáztam őket. Vigyorát kedves mosolyra váltotta, tekintetét rajtam tartotta. Félénken integettem neki, mire boldogan visszaintett.

Végre elértem az ajtóhoz. Leszegett fejjel kopogtam, s az ajtó nyitódását vártam.

- Szia, Blair. – jelent meg előttem Jenny mosolyogva.

- Jó reggelt! – mosolyogtam vissza. Hátrébb lépett, hogy bemehessek. Utolsó pillantásként oldalra néztem, hogy ott van-e még a fiú. A liftben állt, mosolyogva és engem nézett, de a liftajtó hirtelen bezárult, így megszakadt a kép, én pedig beléptem az ajtón.

~*~

Ben kikapcsolta a magnót, mire az egész csoport fellélegzett. Ez mindig azt jelenti, vége az órának. Ez különösen fárasztó óra volt. Új elemeket talált ki, és mivel már alapból volt egy kis izomlázam, nehezebben ment a végrehajtása. De hogy most milyen izomlázam lesz még csak…!

Ben elmondta a szokásos szövegét, de én ezalatt megint csak a felsőtestét bámultam. Oké, néha azért figyeltem a szövegre is…vagy legalábbis úgy látszott, főleg mikor a szép szemét bámultam.

A csoport egy emberként kezdett kiözönleni a teremből, így úgy döntöttem, hátramaradok, hogy ne nyomjanak össze.

- Szia, Ben! – köszöntem oda mosolyogva.

- Jó voltál ma is, Blair. – kacsintott rám, amitől mosolyom még nagyobb lett.

Oldalról közelítettem meg az ajtót, így csak remélni tudtam, hogy mikor lefordulok, nem ütközök bele senkibe.

- Au! – jött automatikusan a hang a kisebb fájdalomhoz, amit az ajtó okozott.

- Ó, bocsáss meg! – kapott utánam egy kar, hogy ha el akarnék esni, ne tegyem. Meglepődve néztem fel a kar tulajdonosára, s egyszerre 2 dolog jutott eszembe: elsőként az, hogy nem is egy ajtónak, hanem egy embernek mentem neki; másodszor pedig, hogy ez az ember egy piszkosul helyes fiú.

- Semmi…gond. – nyeltem le a torkomat zavaró gombócot. A fiú elmosolyodott, s elengedte a kezem. Lepillantottam az általa előbb fogott testrészemre, majd visszanéztem rá. Még mindig ugyanolyan észbontóan helyes volt.

- Te is modell vagy? – kérdezte kedvesen.

- Igen. – bólintottam. Azt hiszem, kicsit el voltam varázsolva. Ez a pasi tényleg irtózatosan helyes. Bár azt nem értettem, hogy mire volt ez a kérdés. Én még sosem láttam őt a modellek soraiban.

- Akkor még fogunk találkozni.

- Igen? – mosolyodtam el. – Hogyhogy?

- Én is…

- Dominic! – erre felkapta a fejét. Dominicnak hívják. De édes.

- Legközelebb elmondom. – nevetett fel. – Még egyszer bocsi az előbbiért. – célzott az „ütközetre”.

- Én bocsi, nem figyeltem. – túrtam idegesen mosolyogva a hajamba.

Rám mosolygott, majd arrébb állt, én pedig elmentem mellette. Ajkamba harapva állapítottam meg, hogy szívem őrülten dobog. Visszanéztem, hátha még ott áll, de már bement.

~*~

Pózolgattam…pózolgattam…és ismét csak pózolgattam. Ez a fotózás borzasztó egyhangú volt. Gabe-nek elment a hangja, mert beteg, így semmi viccet nem mondott. Ráadásul szőrmekabátban fotóztak legalább negyed óráig és ez elég volt arra, hogy megsüljek.

Alig vártam, hogy elhagyjam az öltözőt. Ez a fotózás maga volt a kínzás. Semmi érdekes nem történt.

Szokásos monotonsággal ballagtam fel a 6. emeletre. A karórám 6 órát mutatott. Eszembe jutottak Justin szavai. „…de 7-re visszaérek.” Egy óra múlva máris 7. Nagyon gyorsan elrepült ez a nap.

- Blair! – ütötte meg egy hátam mögül érkező hang a fülemet. Összerezzenve fordultam az ismerős dallam felé.

- Szia. – mosolyodtam el. – Rég láttalak.

- Nem kerestél. – ölelt meg mosolyogva.

- Sok dolgom volt. – húztam el a szám.

- Na persze, fogd erre.

- Sajnálom, Carin. Tényleg. Jelenleg is hulla fáradt vagyok. – nevettem fel erőtlenül.

- Ugyan, semmi. – simogatta meg az arcom. – Annak viszont nem örülök, hogy fáradt vagy, mert most akartam javasolni, hogy menj le a kosárterembe. – arcom rémültté vált.

- Mit akarsz te velem ott csináltatni?

- Menj le. – kacsintott rám. Meglepődötten néztem rá, de nem fejtette ki bővebben. – Most pedig megnézem, hogy Scooter a szobájában van-e már.

- Már visszajöttek Justinék? – kaptam el a kezét, mikor el akart menni mellettem.

- Ezt akarom megnézni. – mosolygott rám. Mindentudó pillantással elengedtem, majd adtam egy puszit arcára. Ő is visszaadta, majd a lift felé indult. Tehetetlenül azon gondolkodtam, most akkor bemenjek a 3 ajtóval arrébb lévő szobámba, vagy egyből menjek le a kosárterembe – megjegyzem, nem tudom miért.

Vállat rántva a lift felé slattyogtam, ami már rég elment Carinnel, így újra hívtam. Mégis jobb, mint lépcsőzni.

A recepciónál ismét a barna hajú csaj állt, akinek érzelemmentesen bólintottam köszönésképpen. Nem volt nehéz újra megtalálni a kosárpályát. Most is csodálkoztam, hogy miért nincs ott valami biztonsági, vagy valaki, hiszen ha nem mehet be akárki, mint például én, és mégis erre járok, mint például most, akkor hogy akadályozzák meg? Érdekes.

Gondolkodás nélkül benyitottam, az ajtó még csak meg sem nyikorgott. Nagyon menő hotel, hogy még egy tornaterem ajtó is zsírosan mozog. Bekukkantottam anélkül, hogy számítanék valamire. El nem tudtam képzelni, hogy Carin miért küldhetett le.

Amit viszont láttam, arra határozottan nem gondoltam.

A túlsó kosárpalánk közelében állt egy ismerős férfialak, kezét éppen dobásra lendítette, de a labda nem talált célba. Éppen elé pattant a palánkról visszapattant labda, így mozdulás nélkül dobhatott újra. Ismét félrecélzott. Felsóhajtva hátrahajtotta a fejét, majd vonszolva magát a palánk alatt halkan, folyamatosan pattogó labdáért ment. Visszaállt a helyére és újra dobott. Bezártam az ajtót és halkan, szinte zajmentesen lépdeltem felé. Én sem tudom, milyen okból, de ha már egyszer lejöttem, legyen értelme.

Újra dobott, de nem ment be.

- Ez rohadtul nem fair. – morogta halkan. Nocsak, meg van lepődve, hogy valami nem jön össze neki?

Megragadta a labdát, a 3 pontos vonalhoz lépett és dobott. „Csont nélkül” bement. A felezővonalnál jártam, mikor a labda visszapattant hozzá.

- Dobhatok? – kérdeztem halkan, de még így is meghallotta. Mikor hátrafordult és meglátott, mintha valami csodát látna, úgy meglepődött. – Ezt vehetem igennek? – léptem elé, kezéből kiütöttem a labdát, ami a földre esett, s mikor felpattant, elkaptam.

- Mit csinálsz itt, Blair? – vonta össze szemöldökét. Meg volt lepődve, rosszallta is, hogy itt vagyok, de közben azt is láttam rajta, hogy örül.

- Kosarazok. – emeltem meg a labdát, majd hasamhoz szorítottam, kezeimet lazán összekulcsoltam körülötte. Homloka nedves volt, még így is láttam. De ez cseppet sem volt rossz dolog, ugyanis pár első hajszálát átitatta, így azok rendezetlenül hullottak előre.

- Rosszul tudom, vagy tényleg húzós napod volt?

- Jól tudod.

- És még mindig kosarazni akarsz? – mosolyodott el. – Áruld el, miért vagy itt.

- Kosarazok. – hajthatatlan maradtam. Nem akartam megmondani, hogy Carin miatt vagyok itt, mert akkor le fogja őt támadni és kifaggatja.

- Akkor egyedül kell kosaraznod, mert én menni készültem. – sóhajtott fel.

- Fáradt vagy. – jelentettem ki nyugodtan.

- 1 óra alvás mellett milyen legyek? – nevetett fel.

- Kicsit többet kéne aludnod.

- Ha találsz még üres percet az órarendemben, azt teljes szívemből meghálálnám, hidd el. – vette ki kezemből a labdát. – Itt mi történt? – fogta meg felkarom, s végigsimított egy ponton. Felvont szemöldökkel odapillantottam. Egy csodálatos zöldes-lilás folt volt ott.

- Ezt én is kérdezhetném. – kuncogtam.

- Vigyázz magadra. – nézett fel rám.

- Senki nem halt még bele egy ilyenbe. – vontam vállat. Most jöttem csak rá, hogy sokkal másabb a légkör, mikor nyugodtak vagyunk. Mindketten elfáradtunk a mai naptól, így sem veszekedni, sem viccelődni sem nagyon bírunk. És emiatt teljesen más a hangulat. De nem rossz értelemben.

- Voltál vásárolni? – hátrébb lépett, a labdát felém pattintotta, amit sikeresen elkaptam. A 3 pontos vonalon kívülre álltam, bemértem a célpontot és dobtam. Belement.

- Nem. – fordultam Justin felé. – Te viszont azt mondtad, hogy csak 7-re érsz vissza. Még nincs 7.

- 5 dugó helyett csak kettőbe keveredtünk bele. – mosolyodott el.

- Ó, vagy úgy. – haraptam ajkamba. A felém guruló labdára néztem. – Nincs kedvem kosarazni. – húztam el a szám.

- Ennyit a nagy lelkesedésről. – csóválta meg a fejét kuncogva. Megmarkolta pólója alját és felhúzta, hogy megtörölhesse a homlokát. Reagálni sem volt időm, tekintetem automatikusan terelődött hasára. És be kell valljam, meglepett a látvány. Jobban ki van dolgozva, mint gondoltam. És hát…meglehetősen jól nézett ki. Eszembe juttatta Dominicot. De közben arra is felfigyeltem, hogy zöld boxer van rajta, aminek a fele simán kilátszott nadrágja alól, amit mellesleg majdnem elhagyott, mint mindig. Visszahúzta pólóját, s egy félénk mosolyt villantott rám.

- Érdekel a történet, hogy szó szerint belesétáltam ma egy irtózatosan helyes, Dominic nevezetű fiúmodellbe? – mondtam izgatottan.

- Köszönöm a kérdést, de el is mondtad a választ. – nevetett fel. – Beleszerettél?

- Milyen kérdés ez? Ez a dolog nem csak úgy megy. – nevettem most én.

- Tudom. Csak jól hangzott. – vont vállat mosolyogva. – Kíváncsi lennék a pasi kinézetére. Érdekel, hogyan néz ki egy általad irtózatosan helyesnek ítélt fiú.

- Majd lopok képet. Gabe ki szokott rakni jól sikerült képeket a táblájára. – kacsintottam rá.

- Szuper. – sóhajtott fel, majd hogy javítsa félreérthető sóhaját, elmosolyodott. Mintha nem örült volna annak, hogy ilyennek tituláltam el Dominicot. – Holnap mi dolgod lesz?

- A szokásos. Fotózás, edzés…ja, és egy megbeszélésem lesz Mishával.

- Fél 8-tól fel tudom ajánlani, hogy elfuvarozlak egy nagyon menő helyre. – mosolygott sunyin.

- Milyen helyre gondolsz? – hunyorogtam rá rosszallón.

- Valójában egy sima áruházra. Csak mert ha jól tudom, vásárolni szeretnél. – szeme tényleg arról árulkodott, hogy ennyiről van szó.

- Biztos jó ötletnek tartod, hogy veled menjek vásárolni? – gondolkodtam el.

- Nekem valójában mindegy, hogy meglátnak-e, vagy sem, mert semmi letagadnivaló nincs köztünk, már ha érted, mire gondolok.

- De nekem sajnos nem mindegy… - hajtottam le a fejem. – Mennyi az esélye, hogy meglátnának?

- Esélyeket latolgatni a celebvilágban lehetetlen. – húzta mosolyra ajkait.

- Átgondolom, és felhívlak vagy írok majd, jó? – mosolyogtam vissza.

- Ma? – csillant fel a szeme.

- Ma. – bólintottam kuncogva.

Boldogan elmosolyodott, nem mondott semmit. Nekem sem volt ötletem egy újabb témához, ennek ellenére nem volt kínos a csend köztünk.

- Sajnálom, hogy nem vagyok most formámban a humort illetően, de fáradt és álmos is vagyok egyszerre. Egyetlen órát aludtam éjszaka. – mentegetőzött erősen, amin csak elmosolyodtam.

- Ha formában lennék, nevetnék azon, hogy milyen fáradt vagy. Ebből is látszik, hogy én sem vagyok valami éber. – vontam vállat.

- Az biztos, hogy rendesen kifiguráznál. – bökte meg a hasam nevetve.

- Ennyire magától értetődő? – csaptam kezére vigyorogva. – Nem, amúgy nem vagyok olyan. – váltottam mosolyra.

- Ha akarsz, akkor tényleg nem. – ezt egyértelműen bóknak vettem.

- Kértem egy kis gondolkodási időt… - vettem mély levegőt félve. Pár pillanatig értetlenül nézett rám, de aztán rájött, hogy mire gondolok.

- Átgondoltad a dolgokat? – mosolyodott el kedvesen.

- Nem. Képtelen vagyok átgondolni. – csóváltam a fejem szomorúan. – A legnagyobb bajom talán az, hogy nem akarom bevallani magamnak, hogy igazad van, ha igazad van… - pásztáztam a földet. A ilyen pillanatokban sosem merek a szemébe nézni.

- Normál esetben ördögi kacajjal röhögnék a képedbe, de most maradok egy ’remélem majd rájössz’-nél. – kacagott fel.

- Hmm…azért ez is eléggé nagyképű volt, Justin. – néztem rá összeszorított szemekkel, de végül csak elmosolyodtam.

- Felkísérlek a szobádba. – intett a fejével, s elindult a kijárat felé.

- Ennyi volt? – utaltam a kosarazásra.

- Csillagom, akkor most akarsz kosarazni, vagy nem? – fordult vissza nevetve.

- Azt hiszem…nem. – ráztam meg a fejem, s én is elindultam. Értetlenkedve bámult, de én csak elhaladtam mellette. Közben elkaptam a kezét és húztam magammal egy darabig, de mikor már magától is tartotta velem a lépést, elengedtem. Éreztem, hogy néz, és tudtam is, hogy miért. Félénken felnéztem rá, mire elmosolyodott. – Most az egyszer bevallom, hogy az én szándékom miatt történt. – értettem ezalatt a kézfogást.

- Tetszik a mostani viselkedésed, talán máskor is gyakorolhatnád. – harapott ajkába.

- Jól van, ne gúnyolódj. – nyomta könyököm a bordájába, persze csak finoman.

- Ha nem lennék fáradt, most profin eljátszanám, hogy haldoklom a pitiáner próbálkozásod miatt, de még arra is lusta vagyok, hogy egyáltalán ügyet vessek gyengélkedésedre. – szavait kedvesen mondta, de folyamatosan azon volt, nehogy elnevesse magát fantasztikus vicce miatt.

- Borzasztóan humoros vagy, Drew. – haladtam tovább felhúzott orral.

- Sharon. – kötekedett újra.

- Holnap visszakapod. – fenyegettem meg a mutató ujjammal.

Utunk a 6. emeletig csendben telt.

- Ismét Carinhez mész? – léptem ki a liftből.

- Nem. Csak elkísérlek az ajtódig. – ez meglepett. De nem kezdtem ellenkezésbe, inkább továbbhaladtam, ő pedig követett.

- Aludd ki magad rendesen. – aggódó hangja arra késztetett, nézzek rá. Szegény alig bírta nyitva tartani a szemét, de azért mosolygott. Az én állapotom az övéhez képest szinte semmi volt.

- Szerintem neked nagyobb szükség lenne az alvásra, de helyette kosarazol és engem kísérgetsz. – néztem rá rosszallóan, de persze nem bántásnak szántam.

- A rajongóim még várnak Twitteren. – lassított le, ugyanis az ajtómhoz értünk.

- Tényleg képes vagy még gép elé ülni, mikor lassan már állva elalszol? – nevettem fel halkan, farzsebemből kikerestem az ajtókártyámat.

- Majd írok neked is. – kacsintott rám, miközben elvigyorodott. Ezen csak megforgattam a szemem.

- Nem ragaszkodom hozzá. Ahhoz viszont igen, hogy tényleg menj, mert a végén még a menedzsered engem szidna le, amiért feltartottalak a pihenésben. Majd írok SMS-t a holnapival kapcsolatban, jó? – döntöttem oldalra a fejem, hogy szemembe lógó tincsem kikerüljön az útból.

- Rendben. – bólintott, s elnyomott egy ásítást, amin csak elmosolyodtam.

- Jó éjt! – mondtam egyenesen szemébe, majd mély levegőt véve elhatároztam a következő mozdulatomat. Alig kellett fél lépést tennem, rögtön előtte álltam. Gyengéden, de félve átöleltem anélkül, hogy megfordult volna a fejemben, talán mégsem kellett volna ezt tennem. Ez azt hiszem már egyértelmű haladás nálam.

- Neked is. – simogatta meg kicsit a derekam, csak hogy ne legyen olyan kínos a pillanat. Igen, attól függetlenül, hogy nem bántam meg, azért meglehetősen kínos volt, ahogy neki is. Gyorsan el is váltam, s egy mosollyal elléptem tőle. Lehúztam az érzékelőn a kártyámat, mire ki is nyílt az ajtó. Még utoljára hátrafordultam egy integetés erejéig, de aztán véglegesen eltűntem az ajtó mögött.