28. Vásárlási kalandok

Szia mindenki!♥

Nagyon rövid lennék most, mert a szemeim már égnek a szenvedéstől, hogy nyitva tartom őket. Megjött a következő rész, amelyet szinte teljesen Justin & Blairnek áldoztam:) Remélem tetszeni fog. A kommenteket nagyon köszönöm és még mindig várom a komik számának növekedését.

És akkor itt le is zárom:D

Legyetek jók és hallgassatok sok Believe-et!

Kellemes Olvasást.♥

Próbáltam csinosan felöltözni, de közben arra is figyeltem, hogy könnyen levehető ruha legyen, hiszen ha felpróbálok egy ruhát, akkor nem kéne fél órát a próbafülkében töltenem. Egy közepes méretű táskát választottam, amibe belepakoltam a szükséges dolgaimat, aztán negyed 8 lévén száguldásba kezdtem lefelé. A lépcsőházat választottam lapos talpú csizmám ösztönzésére.

Megkerestem az 508-as számozású ajtót, s magabiztosan bekopogtam. Kicsit hülyén néz ki, hogy egy csaj jön a pasihoz, de Mr Bieber így óhajtotta.

Elfordult a kilincs, az ajtó pedig kinyílt, és megjelent előttem egy pólóval felső testét takargató fiú.

- Késtél. – vetette azonnal szememre.

- Akkor mindenesetre te kissé bolond vagy, hogy póló nélkül óhajtasz mínusz fokban kimenni. Vagy…ó, várjunk csak! Hogy még nem vagy kész? – gúnyolódtam mérsékelten.

Nagy levegőt véve, fogát csikorgatva próbálta elfogadni, hogy alulmaradt.

- Mindjárt elkészülök, addig gyere be. – tárta ki az ajtót.

- Megvárlak idekint, köszönöm. – fontam össze magam előtt a kezem, s el is mosolyodtam, hogy ne látsszon durvának az összhatás.

- Menj öltözni, fiam. – jelent meg Pattie, aki hátrébb tuszkolta Justint, így ő eltűnt, Pattie pedig mosolyogva megállt előttem. – Szia, Blair.

- Szia, Pattie. – tükröztem magamra a mosolyát. – Elnézést, ha zavarok. – fogalmam sincs, miért mondtam ezt, hiszen Justin kérésére jöttem ide, nem magamtól.

- Ne butáskodj, még véletlenül sem zavarsz. Biztos nem jössz be?

- Nem, köszönöm. – ráztam a fejem, s csak reménykedni tudtam, hogy ezt a visszautasítást nem veszi rossz néven. Valójában szívesen bementem volna, hiszen Justin Bieber szobájára mindenki kíváncsi, de akkor fél óra lett volna, mire kijövünk.

- Carin említette, hogy pénteken divatbemutatóra mész. Tuti jó lesz. – mondta izgatottan.

- Igazából kicsit félek tőle, de nagyon várom. – mosolyogtam oldalra döntött fejjel.

- Kész vagyok. – ért vissza Justin, éppen a kabátjába bújtatva a kezét. – Ó, bankkártya! – tűnt el ismét, majd nem sokkal később végre elhagyta a szobát.

- Biztos nem ke…? – kezdte Pattie, de Justin közbevágott.

- Nem, biztos nem kell Moshe. – rázta meg a fejét. – Majd jövök. – puszilta arcon édesanyját, majd mosolygós pillantással rám nézve a lift felé bökött, s elindult.

Intettem az éppen nekem köszönő Pattienk, s követtem a barna hajú fiút, ezernyi kérdéssel kavarogva a fejemben. Vajon hova megyünk? És mivel? Talán gyalog? Hogyhogy nem hozza a testőrét?

Feltettem volna mindet, de inkább csendben maradtam. A lifthívó gomb megnyomása után nem sokkal ki is nyílt az ajtó. A kis légtérben mintha nehezebben viseltem volna a közelségét. Többször is szólásra nyitottam a szám, de mindig magamba fojtottam a szót egy ajkamba harapással. Megkönnyebbülés volt látni a liftajtó nyitódását. Ám nem éppen oda érkeztünk, amit vártam volna.

Az elegáns hall helyett egy csendes, sötét, visszhangzó alagsorba találtam magam. Justin jó egy méterre járt már a lifttől, mikor kérdőn visszapillantott rám, én pedig zavartan utána siettem.

- Ez a parkolóház. Az 1A-ban vagyunk, itt parkolnak a kocsik és a motorok. Az 1B-ben vannak a buszok. Tudod, ha valaki turnéra indul… - magyarázta lelkesen, mialatt céltudatosan lépdeltünk valamerre.

- Tiszta rejtély ez a szálloda. – motyogtam elgondolkodva.

- Azért ismerem ennyire, mert már másodjára vagyok itt ilyen hosszú ideig. Ez nem csak egy szálloda. Ez luxusszálloda. Rendszerint szállásolnak itt el magazinfotózásokra invitáltakat, és alapjában véve megfordul itt színésztől kezdve az énekeseken át az apuci pici lányáig mindenki. – nyelvhasználata hirtelen fennkölt lett, mintha átvette volna a szálloda eleganciáját és ő is egy darab érték lenne, ami valójában jogos, de nekem jobban tetszik a laza, lökött Justin.

- Akkor én most nagy embernek számítok, hogy itt lehetek? – vontam le a következtetést.

- Szerintem az, hogy ki mennyit ér, nem azon dől el, hogy mennyire giccses hotelben alszik. – nem értettem hirtelen váltását. Az előbb még luxusszállodának hívta, most giccses hotelnek? Nem tudok rajta eligazodni. – De persze, aki ide berakja a lábát, egy kertvárosi ember szemében nagynak és dúsgazdagnak látszik, és rögtön elkönyvelik beképzeltnek, aki semmi mással nem törődik, csak hogy koncertekből és csupán a létezésével pénz szerezzen, amit elkölt feleslegesebbnél feleslegesebb dolgokra ahelyett, hogy alapítványoknak és rászorulóknak adományozna. – fintorodott el a végén. Azt hiszem, már értem, mire akart ezzel kilyukadni. Általánosságban beszélt az elején, de annyira felhúzta magát, hogy a végén magára összpontosította a figyelmet. Láttam rajta, hogy bántja az a fajta dolog, hogy sokan úgy ítélik el, hogy azt sem tudják, mit és miért csinál. Mélyen elszégyelltem magam, hogy én sajnos ebbe a kategóriába tartozom.

A közvetlenül felénk közeledő autó reflektorai kétszer felvillantak, ehhez pedig pityegés is társult. Rögtön tudtam, hogy az óriási, minden porszemtől megtisztított csodás fekete autó a Justiné. Engem megkerülve az anyósülés ajtajához sietett és kinyitotta azt, majd halvány mosollyal az arcán rám pillantott. Tényleg felajánlotta, hogy beülhetek ebbe a lenyűgöző autóba? Azt hiszem, életemben még csak egyszer, ha utazhattam ilyenben. Nekünk sincs rossz kocsink, na de ez…

Mielőtt beültem volna, feladatomnak éreztem, hogy visszatérjek még az előző témához.

- Aki elítél téged, az egyszerűen csak lusta, hogy utánanézzen mindannak, amit leraktál az asztalra. – talán úgy hatott, mintha általánosságban beszélnék, de nem. Én magamról beszéltem. Hiszen velem is ugyanez történt. Elítéltem őt, most pedig kezdek rájönni, hogy korántsem minden úgy van, ahogy én elgondoltam.

- Mégis én szenvedem el ennek hátrányát. – vont vállat. Szemébe nézve ajkamba haraptam, majd egy sóhajjal beletörődve, inkább beültem a kényelmes autóba. Rám zárta az ajtót, aztán megkerülte a kocsit és ő is beült.

Leszegett fejjel, sálam végével játszva gondolkodtam azon, ami az előbb elhangzott. Kicsit hamarabb is felvilágosíthatott volna ilyen téren. Bár akkor valószínűleg meg sem hallgattam volna, jobb esetben csak vállat vonva felnevettem volna és annyiban hagyom a dolgot.

- Blair, csak hogy tudd… - szólított meg halkan. – Nem azért mondtam ezeket a dolgokat, hogy rád vessem. Nem rád vonatkozott. Nem is tudom, miért mondtam. – nagyot sóhajtva hátrahajtotta a fejét, pár másodperc múlva mégis úgy döntött, inkább beindítja a kocsit, ami meglepően halkan bőgött fel. Sőt, erre nem is lehet ezt mondani. Szinte meg sem szólalt.

- De igazad van. – harapdáltam szám szélét.

- Felejtsük el. Felejtsük el ezt a ki mennyit ér és ki mennyire ítél el kit dolgot. Te Blair vagy, én Justin vagyok, te egy modell, én egy énekes, mindketten emberek vagyunk, hibázunk, mondunk felesleges dolgokat, de…ennek sincs semmi értelme. – rázta meg a fejét lehangoltan.

- Justin, kapcsolsz egy kis fűtést, légyszi? – próbáltam terelni a témát.

- Persze. – bólintott, majd beállította a hőfokot, a fújás erőségét, és azt, hogy hová fújjon.

Mosolyogva megköszöntem, ő pedig rükvercbe tette a kocsit, kitolatott, majd a kijárat felé vette az irányt.

- Mesélj, milyen napod volt. – pillantott rám mosolyogva, majd tekintetét visszaszegezte az útra.

- 2 edzés, fotózás, rohanás ide-oda…a szokásos. – vontam vállat. – De legalább láttam Dominicot. – vigyorodtam el. Nem mertem az arcára nézni, de sejtem, hogy elfintorodott. – És találkoztam Justin Bieberrel is. – tettem hozzá kedvesen.

- Justin Bieberre ne is pazarold az időd. Nincs olyan felsőteste, mint Dominicnak… - próbálta hangjából eltűntetni a szarkazmust, de egyértelműen nem sikerült. Hogy javítsa helyzetét, küldött felém egy mosolyt.

- A felsőtest nem minden. – hízelegtem kicsit. Hátha ettől jobb kedve lesz. Nagyobb lett a mosolya, szóval talán sikerült. – Na és neked milyen napod volt?

- Rádióztam, dedikáltam, meg edzésen voltam. Nagyjából ennyi. Ja, és ihletet kaptam egy új dalhoz. – vigyorodott el. Szerencsés helyzetben voltam, mert ő vezetett, így nem tudott rám nézni, én viszont mindvégig kémlelhettem őt. Pillanatok alatt is sikerült szemügyre vennem szemét, ajka és orra vonalát, állkapcsa vonulatát. És sikerült megállapítanom, hogy igenis jó pasi. Számomra is érdekes volt ez a megállapításom, de nem tudok ennek igazságtartalmával ellenkezni.

- Címe van? – utaltam a dalra.

- Még csak pár sorig jutottam. – görbítette le ajkát. – Oh, már tudom is, hova menjünk. – csillant fel a szeme, amin felnevettem. Aranyos volt.

Az út nagy részét csendben töltöttük, csak a halk volumenű rádió adott háttérzajt. Természetesen le kellett adniuk Justin egyik számát, ami a U Smile címet viselte. Nem gondoltam volna, de megragadt a fejemben a dallama, sőt még a „…cause whenever you smile, I smile…” rész is. Igazából az egész szöveg bejött. De azt megállapíthattam, hogy a dal már régi, ugyanis a hangja most sokkal mélyebb, mint a dalban. Megdöbbentő volt a különbséget hallani, mikor az utolsó, befejező sort ő is énekelte. Tényleg rengeteget változott a hangja.

Igyekeztem nem meglepődni, mikor egy óriási épület parkolójába hajtottunk be. Már kívülről is elegánsnak látszott, belülről viszont csak még szebb volt. Egyenesen a 2. emeletre mentünk fel lifttel, miután a kocsit biztonságos helyen hagytuk.

- Justin… - szóltam talán kicsit félő hangon. – Te itt hogy akarsz nem feltűnő lenni? – haraptam ajkamba.

- Csak reménykedni tudok, hogy túléljük. – nevetett fel, mire nekem kitágult a szemem. – Nyugi…olyan boltokba viszlek, ahová átlagemberek nem teszik be a lábukat, mert már a kirakatban lévő áraktól megijednek. – na hát ez egyáltalán nem volt nyugtató.

- Mert azt hiszed, hogy nekem van arra pénzem, hogy méregdrága ruhákból vásároljak annyit, amennyi nekem kell? Márpedig én sokat terveztem vásárolni…

- Egy szóval nem mondtam, hogy neked legyen rá pénzed. Elég, ha az én bankkártyám itt van. – villantott meg egy féloldalas mosolyt, amely bevallom, különösen tetszett.

- Álmodban sem fogsz helyettem fizetni. – tiltakoztam azonnal.

- Menjünk. – torpant meg, s mosolyogva egy üzlet felé bökött az állával. Odapillantottam, s amint megláttam a próbababákra húzott ruhákat, leesett az állam. Justin aprót lökött rajtam, de nem is kellett tovább nyüstölni, rögtön bementem. Illedelmesen köszöntem a pénztárosnak, ahogy Justin is, majd belevetettem magam a vállfákra akasztott ruhák csodálásába.

- Justin, ezek elképesztőek. – simítottam végig pár darab anyagán, amely különösen tetszett. – Legszívesebben most kimennék, hogy ne fájjon a szívem értük, de itt hagyni sem bírom őket. – haraptam ajkamba.

- Blair, annyit választasz, amennyit akarsz. – kacagott mellettem. – Komolyan gondoltam a fizetős dolgot, ha te még nem is. Szóval tied a pálya.

- Jó estét! Segíthetek valamiben? – bukkant fel mellettünk egy huszonéves eladó.

- Köszönjük, egyelőre még nincs gondunk. – utasította Justin vissza mosolyogva. Az eladó bólintott, majd Justin végigstírölése után elment.

- Te is láttad, hogy végignézett rajtad? – súgtam oda neki.

- És te látod, hogy a sarokban álló pasi hogy bámul téged? – suttogott vissza vigyorogva.

- Komolyan? – vontam fel szemöldököm, de nem mertem odanézni. Majd kicsit később, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy őt emlegettük.

A boltban csak mi voltunk. Illetve volt még egy nő, de ő nem sokkal a mi érkezésünk után kiment. Éppen annyira volt csak nagy üzlet, hogy Justint mindig láttuk egymással, de a ruhák annál szebbek voltak. Ő elment a férfi oldalra, én pedig a női oldalon próbáltam kiválasztani a temérdek ruha közül a 3 legjobbat. Igen, háromnál többet nem szándékoztam venni, mert ha még Justin is vesz legalább ennyit, rögtön elköltünk vagy negyedmilliót.

Kinéztem magamnak egy kockás inget, amely egy nagy masnival volt megvadítva. Nekem nagyon bejött és van is hozzá egy megfelelő fekete nadrágom a bőröndömben. A második darab egy átlátszó blúz volt, amit már nagyon régóta akarok. Mivel semmi olyan alsót nem találtam, amiben lett volna valami különleges, ami még a többi nadrágomban nincs, így arra jutottam, hogy nézek inkább még valami felsőt. A választásom egy szőrös mellényre esett, ami jól fog majd jönni a hideg, téli napokon.

- Hogy állsz? – hallottam a függöny túloldaláról Justin hangját.

- Mindjárt…kész…au… - nyögdécseltem idegesen, ugyanis a felső gombja beleakadt a hajamba és úgy rágubancolódott, hogy minden szálat szépen nekem kellett leszedni róla. - …vagyok. – mondtam végül megkönnyebbültem. Sosem történt még velem ilyen, és hát persze, hogy most kell. Gyorsan visszavettem a saját ruháimat és kilibbentem a fülkéből.

- Kezdtem azt hinni, hogy közbe kell majd lépnem. – vigyorgott rám.

- Ha kukucskáltál, mérges leszek rád. – fenyegettem morcosan, mire vigyorát mosolyra váltotta, s csak nézett rám, mire felvontam a szemöldököm, ő meg csak megrázta a fejét.

- Választasz még, vagy ez végleges?

- Végleges. Mehetünk. – bólintottam rá. – Ja, persze csak ha már te is kész vagy. – jutott eszembe.

- Nekem gyorsabban ment a választás. – nyugtatott meg.

A kasszához mentünk, ahol a csaj Justin kérésére mindent egybeütött, pedig direkt előre leszögeztem, hogy külön fizetünk. Könnyed lazasággal átnyújtotta a bankkártyáját, amiről a gép lezabálta a pénzt, majd az eladó egy táskába belepakolt mindent, de megkértem, hogy legyen szíves kettészedni, mire elfintorodott, de megtette, hogy Justinnál jó benyomást keltsen – gondolom én.

A második szintet teljesen körbejártunk, két bolt kivételével bementünk mindenhova. Vettem egy nadrágot, egy csizmát és borzalmasan édes kiegészítőket is.

 

- Szeretnél játszani? – szólalt meg halkan. Feje le volt hajtva, úgy lesett fel rám pillái alól. Ez már önmagában gyerekesen édes volt, de ráadásként még ajkaiba is harapott. Ez is tipikusan olyan Justinos mozdulat volt, ami igenis tetszett.

- Mire gondolsz? – kortyoltam bele forró csokimba, s a kényelmes ülésből feltápászkodva az asztalra könyököltem.

- Mondj olyan dolgot, amit még nem tudok rólad. Aztán mondok én. Aki hamarabb kifogy az ötletekből, az veszít. Na, mit szólsz? – kérdezte izgatottan. Hosszasan elgondolkodtam a játékszabályon, s végül arra jutottam, kárt nem tehet.

- Utálok ágyazni. – fintorodtam el. Először meglepődött, majd felnevetett. – Ne nevess. Tényleg nem szeretek. – hajtottam le a fejem kínosan mosolyogva.

- Én borzalmas vagyok a konyhában. – vont vállat még mindig nevetve.

- Szeretnék megtanulni gitározni. – ez nem tudom, hogy kapcsolódik a konyhához, de ez jutott eszembe.

- Hmm… - gondolkodott el csücsörítve. Felvont szemöldökkel jeleztem kíváncsiságom, de megint csak megrázta a fejét. – Én megöltem kiskoromban a kedvenc aranyhalam.

- Ó, szegény. Hát hogy tehetted ezt vele? – csóváltam rosszallón a fejem, a végén eleresztettem egy mosolyt.

- Azt hittem, fuldoklik. – görbítette le az ajkát, ami megnevettetett. – Ne nevess, tényleg. Kimentem a szobából, anya közben adott neki enni és mikor visszamentem, csak azt láttam, hogy össze-vissza ficánkol. Mint utólag megtudtam, csak a kaja után ment, de akkor azt hittem, hogy fuldoklik. A kis hálóval kifogtam és addig tartottam a víz fölött, míg meg nem állt egy helyben. Aztán visszaraktam a vízbe, de már nem úszott. – mesélte szomorúan. Látszott rajta, hogy sajnálja az esetet, persze nem érintette úgy meg, mint a kutyusa halála, de szerintem aranyos volt, hogy egy kis halacska után is aggódik, még mindig.

- Nekem sosem voltak ilyen állataim. Csak kutyusom volt, több is. – ismét beleittam a forró csokimba. Justin is ezt tette a tejeskávéjával. – Viszont ami kiskorom óta sem változott, az a hajam. – tekertem mosolyogva egy tincset az ujjam köré. – Egyszer megnövesztettem a hátam közepéig és azóta mindig ilyen hosszú. Csupán egyszer vágattam belőle 10 centit, de azt is elraktam. Ott lapul valamelyik fiókom alján.

- Szerencsés vagy, mert szép hajad van. Úgy értem… - nevetett fel kínosan.

- Értem én. És köszönöm. – mosolyogtam rá. – Én is szeretem. – vallottam be.

- Olyan…mézszőke. Sötét mézszőke. – kalandozott el tekintete hajamon, s mikor meg akartam szólalni, közbevágott. – Várj, jobbat tudok. Titokzatos mézszőke. – vetette be csábító hangját és tekintetét.

- Titokzatos mézszőke? Senki sem mondott még ilyet. – mosolyodtam el ajkamba harapva. Igazából tetszett ez a megfogalmazás.

- A zöld, de még inkább a barna szemű lányok jönnek be igazán. – folytatta játékunkat. Igen, ez még a játékhoz tartozott, de tekintetét annyira belevéste az enyémbe, hogy azt gondoltam, szabályosan flörtöl velem, hiszen nekem barna szemem van. Oké, azt el tudom hinni, hogy szereti megőrjíteni a csajokat, de tudja, hogy engem nem tud, akkor miért teszi ezt? Vagy….egyszerűen csak azért nem akarom, hogy ezt tegye, mert tetszett, hogy ezt csinálja? Nos, igen…be kell vallanom, igenis tetszett.

- Én még mindig a barna hajú pasikra bukom. – nevetéssel próbáltam elviccelni a helyzetet.

- Nekem a hajszín nem elsődleges, mert jobban szeretek a lány szemébe nézni, mintsem a haját bámulni. – vágott grimaszt, ahogy belegondolt, milyen lehet folyamatosan egy csaj haját nézni. Ahogy én is belegondoltam, elkapott a nevethetnék.

- Ez fordítva is igaz. – helyeseltem még mindig nevetve. – De én bármilyen szemszínű pasiba bele tudnék szeretni, mert minden színben van valami szép. Az viszont igaz, hogy a barna valamiért nekem is dominánsabb.

- Hmm… - gondolkodott el sunyin mosolyogva. Utálom, mikor ezt csinálja, mert fogalmam sincs, vajon mire gondolhat. – Barna szem, barna haj… - fogalmazta meg az ideálom.

- Te jössz a játékban. – böktem ki, de amúgy gőzöm nem volt, hogy ki következik.

- A hajról eszembe jutott egy történet. – mondta, mire kíváncsiságot tükrözve felvontam a szemöldököm. – Még általánosban történt. Volt az osztályban egy fiú, aki rákos volt, szegény. – ekkor rögtön elfogott a szomorúság. Borzalmas dolog a rák, amely milliók életét keseríti meg. - És egy nap azt vettük észre, hogy mintha folyamatosan kevesebb haja lenne, mint régebben. Persze akkor ezt még nem igazán értettük, hogy miért, de az osztály nagy része gúnyolódni kezdett vele. Először tűrte, majd voltak olyan napok, mikor elsírta magát, azt is csak csendben. Én sosem piszkáltam, de megvigasztalni sem mertem odamenni hozzá. Aztán eljött az a nap is, mikor már szinte kopasz volt, a többiek pedig egyre jobban kiközösítették. Tudtam, milyen érzés az, és egyszerűen undorodtam a többiektől, hogy ilyenre képesek. Szóval elhatároztam, hogy segítek neki valahogy. Leborotváltattam a hajam. – utolsó szavain meghökkentem. Leborotváltatta a haját? Tényleg képes volt rá? Csak hogy segítsen egy rákos kisfiúnak elfogadnia a helyzetét?

- Tényleg ezt tetted? – nem bírtam felfogni. Bágyadt mosollyal bólintott, amitől csak még meglepettebb lettem. – Ez nagyon kedves. – nyeltem nagyot, hogy eltűntessem a gombócot a torkomban. Azért jelent meg, mert borzasztó lelkifurdalásom támadt. Ismét rájöttem, hogy egy olyan embert ítéltem el mindvégig, aki valójában egy nagyon jószívű fiú. Sokat nőtt most a szememben.

- Mielőtt megfordulna a fejedben, nem azért mondtam el, hogy menőzzek, csak eszembe jutott a hajról. – látszott rajta, hogy tényleg így van. És az is, hogy szép emlékként gondol erre vissza, nem pedig egy kellemetlen dologként, amit meg kellene bánnia.

Jó negyed óráig beszélgettünk még erről-arról, aztán fizettünk – fizetett… - majd visszamentünk a parkolóházba.

- Justin… - félénken lehajtottam a fejem, majd felnéztem kíváncsi szemeibe. – Mennyire vagy engedékeny a kocsiddal kapcsolatban? – harapdáltam az ajkam. Szemöldöke összeszűkült, nem igazán értette, hogy mit akarok mondani. – Ha esetleg nem szeretnél az útra koncentrálni, mintsem inkább az anyósülésről élvezni az utat… - célozgattam félénken.

- Aaaah, Blair… - hajtotta hátra a fejét, majd felnevetett. – Tényleg van jogsid?

- Már fél éve. Profi sofőr vagyok. – húztam a szám 32 fogat villantó mosolyra.

- Hát nem tudom, hogy a kezedbe merjem-e adni a drágaságomat. – vakarta meg a tarkóját kínjában.

- Ó, köszi, hogy így leértékelsz. – böktem oldalba. Épp a kocsihoz értünk, ő pedig felnyitotta a zárat, amit pityegéssel jelzett az autó. Bepakoltuk a táskákat a csomagtartóba, majd miután lezárta, kétkedve álldogáltunk egyhelyben. Ő gondolkodott a kérésemen, én pedig kérő pillantásokat lövelltem felé.

- Talán mégsem kellett volna mondanom, hogy a barna szem a kedvencem. – forgatta meg a szemét, majd színészi profisággal eljátszva a szomorút, a kezembe adta a slusszkulcsot, mire elvigyorodtam, ő pedig az anyósülés felé csoszogott.

- Imádlak! – szóltam utána, majd vigyorogva a sofőr oldalához siettem. Hihetetlenül jó érzés volt beülni egy ilyen kocsi volánjához.

- Mielőtt hozzákezdenél bármiféle önmegsemmisítő lépéshez is, inkább elmondom, mi hogy működik. – fordult felém. Elmutogatott mindent. Azt is elmondta, hogy a kulcsot csak be kell dugni a lyukba és a kocsi már el is indul, persze csak miután gyújtást adunk. Bebiztosított a gáz és a fék elhelyezkedését illetően is, na és az is kiderült, hogy automata sebváltó van. A reflektorok fényerősségének és irányának beállítását is elmagyarázta, és szó esett a visszapillantó tükrök beállításáról is. Éppen az ülés állíthatóságát akarta taglalni, mikor nem bírtam tovább.

- Justin, akkor ülj ide és vezess, csak ne tarts nekem KRESZ-tanfolyamot, rendben? – markoltam a kormányba.

- Rendben. – bólintott rá, szerintem ezzel az „ülj ide és vezess” részre utalva.

- Nem épp erre számítottam. – húztam el a szám. – Akkor mehetünk? – sóhajtottam fel.

- Csak óvatosan, Blair. – vett mély levegőt, majd példámat követve bekötötte magát és hátradőlt.

Nagyon egyszerűen ment az elindulás. Könnyebben, mint gondoltam. Abban, hogy merre van a kijárat, egy kis segítséget kértem Justintól, aki jól szórakozva tájékozatlanságomon segített. Így 9 óra körül is elég forgalmas volt az út, de szerencsére egy kocsi sem került alánk. Justin folyamatos kommentjei néha már az őrületbe kergettek, de azért megértettem őt, hiszen nem egy egyszerű autóról van szó.

- Blair, fékezz. Fékezz. – suttogta ismét.

- Justin, fékezek. – forgattam meg a szemem.

- De jobban. – nyafogta.

Kivártam a lámpát, s mikor sárgára váltott, már indultam is.

- Zöldnél lehet csak indulni. – mondta ismét.

Már nem is reagáltam rá. Az orra alá dörgölhettem volna, hogy idefelé jövet ő már akkor elindult, mikor a piros lámpa melletti számoló 2-t mutatott, azaz még volt 2 másodperc, hogy váltson.

10 perc alatt visszaértünk a szállodához, a beparkolás pedig pont olyan jól ment, mint a ki.

- Még egy kicsit gurulj előrébb. – szólt közbe ismét a nagyokos. Megtettem, amit kért. – Huh. – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Azt ne mond, hogy rossz voltam. – néztem rá egyik szemöldökömet felvonva.

- Pár órát azért még venned kéne. – hagyta ennyiben.

- Benne vagyok. – vigyorodtam el poénból, amin csak a fejét csóválva felnevetett.

Kivettünk minden csomagot a kocsiból. Nekem volt 3, neki 4. Meglepő? Nem!

Justin hősiesen ismét elkísért egyenesen a szobámig, mit sem foglalkozva a 4 táskájával. Jobbnak láttam rögtön bevinnem mindent, majd miután megszabadultam „terheimtől” és kabátomtól, visszamentem az ajtóban álló Justinhoz.

- Szóval…nagyon szépen köszönöm. – hálálkodtam mosolyogva. – A fuvart is, és azt is, hogy elkísértél. És azt is, hogy megvettél nekem gyakorlatilag mindent. – nevettem fel kínosan. – De ezért még számolunk. Nem lett volna szabad hagynom. – hajtottam le a fejem.

- Milyen férfi lennék, ha hagytalak volna fizetni, mondd már meg?! – nevetett most ő. – Emiatt ne aggódj. – nyúlt óvatosan felkaromhoz, hogy aprót simítson rajta. Felpillantottam rá, mire mosolyogva elvette kezét. Összezavarodva bár, de én is elmosolyodtam.

- Köszönöm. – mondtam újból. – Tényleg.

- Non fa niente. (Nem tesz semmit). – kaptam egy nem várt választ, vagyis a nyelvet illetően. Elismerően bólintottam.

Hezitáltam az elköszönéskor. Már-már kínos lenne, ha ismét én kezdeményezném az ölelést. De az még kínosabb lenne, ha csak állnánk itt, aztán zavaromban egyszerűen csak bezárnám az ajtót.

De ez szerencsére nem történt meg, aminek érdekében Justin cselekedett. Gyakorlottan, tipikusan azzal a „hogyan őrjítsük meg a lányokat” mozdulattal vont magához, miközben ő is közelebb lépett. Időm sem volt felemelni a kezem, ezáltal tenyereim lapockájára simítottam, így öleltem vissza. Volt ám ennek egy előnye: orrom közvetlen kapcsolatba került nyakával, amelyet olyan különleges illat borított, hogy megfordult a fejemben, talán nem is parfüm, hanem az ő saját bőrének illata. Ennyire különleges illatot én még aligha éreztem. És kikeverni is meglehetősen nehéz lenne.

Egyszerűbb, ha bevallom: élveztem. Élveztem karjainak melegségét, még ha ezt a szövetkabátja is okozta. Élveztem az engem körülvevő, lenyűgöző illatát. Azt is élveztem, ahogy nyurga, mégis szálkás testét átölelhetem. Nem tudom, mi ütött belém. Igazán nem tudom.

Érzéseim már így is zavartak voltak, s csak még jobban megbolygatta őket a hirtelen arcomat megérintő ajkai. Leblokkoltam. Ez volt az első ilyen alkalom. Önszántából, ráadásul elsőként és nem utánam puszilt meg. Milyen fura ezt így még csak gondolni is. Justin Bieber megpuszilt.